Tíz éves a Remény

Manapság ritkán nyílik mód világi ünneplésre, örömre. Most az idő meghozott számunkra valami olyasmit, amire joggal mondhatjuk: vidám, méltó esemény.
Lapunk, a Remény, ugyanis tíz éves lett!
Hihetetlen! Már éppen évtizede jelenik meg a magyar zsidóság társadalmi, közéleti és kulturális folyóirata. Ahogy hivatalosan mondani illik: negyedéves periodika. Kiadója – a lapgazda – a Mazsihisz. De olykor – köszönettel – segítő kezet – értsd pénzügyi támogatást – kapunk a BZSH-tól, a Dohány utcai körzettől, olykor a MAZSÖK-től, a közép-magyarországi régiótól. Mert az élet ma így fest: a forrás rajzolja meg a mégoly széles folyam útját.
Hiszen mostanában minden intézmény szegény. Elvonások, költségvetési szűkítések, növekvő terhek nehezítik a szerkesztők dolgát. És tudjuk, tapasztaljuk: ha itt vagy ott nem elég a keret, legegyszerűbb a kultúrától elvonni. Éppen ezért a szponzor, a mecénás szerepe pontosan olyan fontos, mint a szerzőé, a szellemi szülőé, az alkotóé. Vagyis a mi ünnepi óránkon éppoly tisztelettel hajlunk meg a cikkíró, a művészeti szerkesztő, a nyomdász előtt, miként megszorítjuk mindazok kezét, akik – olvasóként is! – e tíz évben mellettünk álltak. Hogy fenntarthassuk a kvázi parancsot, az ősi közvélekedést, a megszentelt hagyományt: mi zsidók a könyv, tehát a Betű, az Olvasás népe vagyunk!
Úgy érezzük: helyt álltunk. Hűségesek voltunk tíz éve meghatározott céljainkhoz. Ápoljuk a zsidó érzést, a tartást, a hagyományt, a művelődést. Ösztönöztük népünk történelmének ismeretére, elmélyítettük az összetartozást, ápoltuk a hitet. Elkerültük a személyi torzsalkodást, a kisszerű vitákat. Alapelvünk volt a holokausztról való emelkedett megemlékezés. Írtunk a letűnt évtizedek jeles személyiségeiről, és napjaink kiválóságairól. Beszámoltunk a zsinagógai és a közéleti életről. Igényes zsidó irodalmat közöltünk. Teret adtunk bibliai és tudományos igényű dolgozatoknak. Elkötelezett hívei voltunk és vagyunk magyar nemzeti jelenlétünknek és ápoljuk a vallások közötti egyenrangú toleranciát. Büszkén felmutatjuk rangos, neves szerzőinket, interjú alanyainkat. Rendre beszámoltunk és írunk fontos könyvekről, eseményekről. Persze, nagyok a mulasztásaink, de bízunk abban: a következő tíz évben (és utána) minden hiányunkat pótoljuk…
Mint tapasztalhatták: lapunk címében a Remény héber szava – Hátikva – is szerepel. Ez két irányú kötelezettséggel jár: oldalainkon jelen van Izrael régi öröksége és elkötelezettségünk a mai Izrael iránt.
Tíz esztendős fennállásunkat nyáron külön, emlékeztető számmal szeretnénk hangsúlyosabbá tenni. Néhány igazán kitűnő írásunkat újra közöljük: az új olvasóknak is lehetővé téve az első „rápillantás” élményét.
Kedves Előfizetők, Remény-kedvelők! Kérjük: örüljenek velünk, és maradjanak ezután is hűségesen velünk! Köszönjük!
A Szerkesztőség

Dr. Feldmájer Péter: Púrimi mese

Mondjuk hát ki, Julius Rosenberg rossz ember volt.
Másokkal is előfordul persze – zsidókkal és nem zsidókkal is -, hogy pénzért, hatalomért, meggyőződésből vagy véletlenül, mert úgy hozta a sors, árulók lettek. Vagy éppen hivatásos kémnek álltak.
Vannak ilyen, és vannak olyan emberek, akik az egyik országban árulónak és aljas kémnek számítanak, a másik országban nemzeti hősnek, kitüntetésekkel dekorált katonák lesznek, olyanok, akik évekig-évtizedekig kényszerülnek arra, hogy idegen környezetben éljenek, netán bujkáljanak, csak azért, hogy megvédjék a hazát a gonosz ellenséggel szemben…
Rosenberg nem pénzért, hanem meggyőződésből vállalta, hogy kémkedik hazája, az Amerikai Egyesült Államok ellen, és megszerzi a legféltettebb katonai titkokat, hogy továbbadja azokat Moszkvának.
Sokan – nagyon sokan – hittek a cári Oroszország romjain újjáépülő ország vezetőinek, pedig, mint zsidók, pontosan tudták, hogy milyen mélyen mételyezte meg az antiszemitizmus az orosz népet. Azt is láthatták, hogy a perek különböző hullámaiban miként őrlődött föl a bolsevik pártnak az a rétege, amely zsidókból állt, és engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a cári rendszerrel szemben. Rosenberg mégis hitt ebben a hatalomban.
New Yorkban született 1918-ban, akár csak a felesége Ethel, aki nála három évvel volt idősebb. Mindketten zsidók voltak, 1936-ban a Fiatal Kommunisták Ligájában találkoztak, és 1939-ben házasodtak össze. Hirtelen és nagy szerelem lehetett az övék, szorosan ragaszkodtak egymáshoz, két gyerekük született, akiket nagyon szerettek. Rosenberg vagy tudta vagy nem tudta, hogy mi a különbség az Amerikában és a Szovjetunióban élő zsidók helyzete között, hiszen a szovjet zsidókról csak annyit tudott, amit az elvtársaitól hallott. Biztosan ténynek és magától értetődőnek tekintette a XX. század első évtizedeinek virágzó zsidó életét New Yorkban és Amerika többi nagyvárosában.
Talán sejtette, hogy az Oroszországból érkező elnyomott zsidók az éhezésből, a rabszolgaságból, az állandó megaláztatásból megmenekülve nemcsak a mindennapi normális emberi életet kapták meg, hanem a vallási és kulturális szabadságot is. Ő mégis hitt a főnökeinek – lelke rajta. Persze nem volt egyedül, sokan voltak ilyenek, angol főnemesek sarjai, professzorok, művészek…
Ő annak ellenére hitt bennük, hogy nem az ellenség ellen kémkedett, hanem a szövetséges ellen, hiszen ekkor Amerika és a Szovjetunió szövetséges volt, együtt küzdöttek a zsidók ellen háborút viselő Németországgal szemben, és a szövetségesek vezetői naponta nyilvánosan dicsérték egymást.
Mindenki tudta, hogy amerikai segítség nélkül a Szovjetunió sokkal nehezebben győzhet, mert bár a Wermacht könnyedén hódította meg Európát, de az angolszászokkal meggyűlt a baja, és a háborúban döntő szerepet játszott a fejlett amerikai ipar és hadsereg.
Ma már tudjuk, hogy 1942-ben szervezték be kémnek a KGB tisztjei és azt követően folyamatosan tartotta velük a kapcsolatot és átadta nekik a különböző adatokat. Ekkor a Wermacht már mélyen bent járt a Szovjetunióban, de még semmi nem dőlt el. (Ma már úgy hisszük, hogy a náciknak esélyük sem volt a győzelemre a Vörös Hadsereggel szemben, de hát könnyű okosnak lenni a történelem tényeiről hat évtizeddel később.) Moszkva segítségért kért a szövetségesektől, s azok – egyébként saját jól felfogott érdekükben is – segítették, amivel akarták és tudták. Rosenberg mégis elhitte, hogy az igazi ellenség nem Hitler, hanem a kapitalista Amerika, és ezért kémkedett. Megszerezte a legféltettebb titkokat és átadta azokat a KGB mesterkémjeinek.
Ezzel olyan fegyvert adott Sztálin kezébe, amellyel elpusztíthatta volna az egész világot.
Tudjuk, hogy a generalisszimusban mindig benne lévő – és nem is alaptalan – félelem, hogy a hatalmára törnek, kontrollálhatatlan paranoiává nőtte ki magát. Élete vége felé a belőle egyébként is ki-ki törő praktikus zsidó ellenesség –amelyet soha nem habozott felhasználni – végletes antiszemitizmussá vált. Felkészült a Szovjetunió európai részén élő zsidóság fizikai eltávolítására; a száműzetés az emberek többségének a halálát okozta volna. (Ekkor már Hitler nyolc éve halott, a világ zsidóságára a legnagyobb veszélyt már Sztálin jelenti. Ő az, aki Izrael gyermekeinek szellemi és fizikai megsemmisítésére készül.) Csak 1953. Púrima akadályozta meg – meg talán az elvtársai –, hogy túlélje Hámán halálának napját. Ki tudja, ha tovább él, mikor jutott volna eszébe az atombomba bevetése?
Rosenberg mégsem ezért volt rossz ember, hiszen sokszor és sokan tévedtek.
Amikor vád alá helyezték, makacsul tagadott, követve ezzel nagy elődei példáját, hiszen a kémek általában tagadnak, mert így szól a parancs…
Ma már pontosan tudjuk, hogy miként, mikor és ki szervezte be Rosenberget, és azt is, hogy milyen módon jutatta el a jelentéseit. Az egykori KGB-s tisztek vallomásai igyekeznek szépíteni a dolgot, de azóta az 1995-ben nyilvánosságra hozott ,,VENONA” anyagok egyértelműen bizonyították, hogy az 1944-ben elfogott rádióüzenetek már akkor nyilvánvalóvá tették az amerikai kémelhárítók előtt, hogy mi a szerepe Julius Rosenbergnek. És persze ugyanezt támasztja alá az öregségére igazmondó Nyikita Szergejevics Hruscsov emlékirata is, amelyben leírta, hogy milyen sokat segített a Szovjetuniónak az atombomba kifejlesztésében az a sok adat, amelyet eljuttattak hozzájuk.
A kém tagadásával túllépett egy határon, hiszen a perbe bevonta a feleségét is, és ezzel már nemcsak a saját, hanem a felesége életét is kockáztatta. Kockáztatta, pedig pontosan tudta, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet kétséges az ítélet, mert elég bizonyíték van a bíró előtt.
Rosenberg persze megpróbálta kijátszani a zsidó kártyát, hiszen azt tanították neki, hogy a kapitalisták fajgyűlölők; az antiszemitizmus, a zsidóüldözések igazi oka az embernek az ember által kizsákmányolása, azaz a proletár államban ilyen nincs; így megpróbálta ezzel is felrázni a világot, vélhetjük moszkvai tanácsra.
Moszkvában ekkor már megtisztították az igazságszolgáltatást – még a 30-as években – a zsidók többségétől, így nem tudhatták, hogy ez az érv rosszul fog csengeni New Yorkban. A per főszereplői ugyanis zsidók voltak. Zsidók voltak a vádlottak, és zsidó volt az ügyész is, Roy Cohn, és zsidó Kaufmann bíró is…
Különleges per volt tehát. A keleti parton folyt, nem pedig valahol a közép-nyugaton, ahol a McCarthy-hoz hasonló törzsgyökeres antiszemiták teremtek.
Rosenberg mégis tagadott, és ezzel megölte a feleségét. Megölte a feleségét, azért, hogy bennünket becsapjon, hogy elhitesse a világgal ő ártatlan, és bizonyítsa a tőkés világ kegyetlenségét. Nem érdekelte sem a felesége, sem az árvává tett, hazugságra ítélt két gyermeke, akik talán még ma is hisznek ártatlanságában…
Azt, hogy mennyire volt jó zsidó Rosenberg, nem tudhatjuk, de ismerte a szokásokat.
Amikor már minden veszve volt, és kitűzték az ítélet-végrehajtás napját, még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy zsidósága okán nyerjen még egy kis időt. Arra hivatkozott ügyvédje, Manny Block, hogy nem lehet valakit sábeszkor kivégezni.
1953. június 19-én későn sötétedett, ezért a kérését úgy teljesítették, hogy előrehozták a kivégzés időpontját, s még a gyertyagyújtás előtt villamosszékbe ültették mindkettőjüket. ( Én magam akkor nem sokat tudtam az ügyről, nyugodtan vártam, hogy megszülessek és egy hónap múlva felvegyenek Ábrahám szövetségébe.)
A férjé volt a könnyebb út, és utána következett a felesége.
Mondjuk hát ki, Julius Rosenberg gonosz ember volt. Nem azért, mert kém volt, nem azért, mert elárulta a hazáját, hanem azért, mert hagyta a villamosszékben elpusztulni a feleségét csak azért, hogy becsapjon bennünket, mindazokat, akik csak messziről láttuk az egész ügyet, itt Európában, Amerikában és az egész világon. És itt maradtunk mi, késői utódok, akik hosszú évtizedekig elhittük ezt a hazug mesét, és még tán ma is sokan hisznek benne, hiába mondták el az igazságot mindkét oldal emberei.
És szegény Ethel? Aki olyan kistermetű és törékeny volt, hogy alig tudták rászorítani a villamosszék érintkezőit?!
Nos, ő csak azt tette, amit általában a zsidó feleségek tesznek. Hitt a férjének. Elhitte, hogy hallgatnia kell. Elhitte, hogy az a helyes, ha követi őt a halálba és árván hagyja gyerekeit. Szóval Ethel azt tette, amit évszázadok, évezredek óta tesznek a zsidó asszonyok. Bizony ő nem érdemelte meg a sorsát, nem érdemelte meg a halált. Őt is becsapták, akár egy egész nemzedéket csak azért, hogy a birodalom minél hatalmasabb és minél ragyogóbb legyen.
De hát mint tudjuk: nincs olyan birodalom, amely örökké fennmaradna és eddig még nem volt olyan birodalom a világon, amely úgy tudta volna magát fenntartani, hogy a kiválasztott népre támadt, még akkor sem, ha talált hozzá elég árulót közülünk.
Rövidebb vagy hosszabb idő után eljön a Púrim. És egy új történet kezdődik.

Dr. Hasznos Judit: Hannah Arendt azt üzente…

(OR-ZSE Doktoriskola)

– Szereted Hannah Arendtet? – tettem fel a kérdést a barátaim, rokonaim sokaságának. Érdekes módon nagyon kevesen kérdeztek vissza, hogy ki az a Hannah Arendt? Valamilyen információval mindenki rendelkezett róla, azonban nagyon sokan voltak azok, akik kifejezetten nehezményezték Hannah bizonyos nézeteit. Jellemző volt, hogy a negatív vélemények egyetlen művének meghatározott részéhez kapcsolódtak, nevezetesen a Jeruzsálem-i Eichmann per kapcsán 1963-ban New Yorkban kiadott „Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality of Evil” (magyarul „Tudósítás az ördög banalitásáról”) című (magyarul: „Eichmann Jeruzsálemben” Osiris kiadó Budapest, 2000. fordította: Mesés Péter) könyvének VII. fejezetéhez. Az ominózus mű-részlet különösen az európai túlélők szemében tűnik kegyetlennek: „És a zsidók regisztráltatták magukat, kitöltöttek számtalan nyomtatványt, végtelen kérdőívet a vagyonukról, hogy a lefoglalás komplikációk nélkül mehessen végbe, majd pontosan megjelentek a gyűjtőhelyeken, és beszálltak a tehervagonokba. Azon keveseket, akik megpróbáltak elbújni vagy megszökni, különleges zsidó rendőr osztagok kutatták fel. Eichmann csak azt látta, hogy senki sem tiltakozott, minden sikerült, mert mindenki „együttműködött". 1.)
Hannah Arendt különösen súlyosnak látta, és a zsidóság egyik legsötétebb történetének tekinti a zsidó vezetőknek – a zsidó központi tanácsnak, a gettórendőrségnek – a magatartását, amellyel szinte „feláldozta” saját népét arra hivatkozva, hogy az élet elviselhetőbb, ha a zsidóság nincs tisztában azzal, hogy mi vár rá. Érthetetlennek tartja, hogy bár viszonylag hamar kiderült Auschwitz léte és funkciója, senki sem vállalkozott arra, hogy erről a zsidó áldozatokat tájékoztassa, biztosítva ezáltal egyéni döntésük lehetőségét: meneküljenek, ellenálljanak vagy hagyják az eseményeket eluralkodni. A zsidó vezetőség ezzel szemben inkább maradásra, tűrésre és türelemre szólította fel a zsidóságot.
Arendt szerint az Eichmann-per során sem tisztázódtak ezek a kérdések: „Így keletkezett Hausner főügyész „összképén" éppen ezen az elgondolkodtató helyen egy nagy üres folt azáltal, hogy egyetlen tanút sem kérdeztek meg a nemzetiszocialista és a zsidó hatóságok közti együttműködésről: nem adódott tehát alkalom a súlyos kérdés feltevésére: Miért nem tagadtátok meg az együttműködést saját népetek elpusztításában és végül saját megsemmisítésetekben? A tanuk között csak egyetlenegy volt, aki annak idején egy Judenrat prominens tagja volt: Pinkasz Freudiger, alias báró Freudiger Fülöp Budapestről. Nem véletlen, hogy az ő kihallgatása során történt az egyetlen komolyabb rendbontás a közönség soraiban: az emberek magyarul és jiddisül kiabáltak a tanúval, a bíróságnak be kellett rekesztenie az ülést. Freudiger, ez a tekintélyes ortodox zsidó, nagyon izgatott volt: „Vannak itt. emberek, akik azt mondják, senki sem tanácsolta nekik a szökést. De azoknak az embereknek, akik szökni próbáltak, 50 %-át elfogták és megölték." Ezzel szemben azok között, akik nem próbáltak szökni, 99% volt a halálos áldozatok arányai „Hová mehettek volna? Hová szökhettek volna? " - ő maga azonban Romániába menekült, hiszen gazdag volt, és Wisliceny segített neki. „Mit tudtunk mi tenni? Mit kellett volna tennünk?" 2.)
Nyilvánvaló, hogy Hannah Arendttel mindebben nem lehet és nem is szabad egyetérteni, nézeteiről a véleményemet Heller Ágnes szavaival mondom el: „Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyvében részletesen tárgyalja a zsidó tanácsok politikáját és többnyire elmarasztalja őket, amiért – szerinte gyáván és megalkuvóan – kiszolgáltatták testvéreiket a farkasoknak. Arendt kritikája igazságtalan és egyoldalú, (kiemelés tőlem) Braham professzor hozzáteszi: a magyar holokauszt esetében irreleváns ez a kritika, hiszen – hál' istennek – a magyar zsidó tanácsok sosem kerültek lengyel vagy litván testvéreik tragikus helyzetébe, hogy nekik kellett volna eldönteniük, kik haljanak meg és kik maradjanak éleiben. A magyar zsidó politikusok – a zsidó tanács és a cionista szervezetek egyaránt – más választások előtt álltak. A kérdés az, hogy ezekben a választásokban megállták-e a helyüket. Braham nem ad egyértelmű választ, mert nem akar. Ítélkezni könnyebb, mint megérteni.” 3.)
Hannah Arendt nagy tévedése, hogy csak a „végállapotot” rója fel, nem látja át a folyamatot magát, aminek a zsidóság áldozatául esett, a történelmi eseményeket és következményeit nem vizsgálja a pszichológia nézőpontjából, nem veszi figyelembe a „Milgram effektus'' működését, és ezzel hatalmas mulasztást követ el. Különösen igazságtalanok a felvetései annak tudatában, hogy tulajdonképpen ő is elmenekült - először Párizsba, majd New Yorkba - a holokauszt elől, így nem élhette át a rossz anyagi körülmények között helyhezkötött, tájékozatlan (vagy félretájékoztatott); ugyanakkor a reménytelenség csapdájába esett kisemberek helyzetét. Tényleg, hova mehettek volna? Mit kellett volna tenniük? A kérdéseket ma már ebben a formában értelmetlen feltenni, mert a mai tudásunkkal már csak csupa utólagos megoldást kínálhatunk.
Negatív véleményem ellenére mégis fontosnak tartottam, hogy foglalkozzak Hannah Arendt nézeteivel. Miért tartom érdekesnek az Eichmannról szóló könyv megállapításainak ismeretét? Az angol kiadás alcíme keltette fel először az érdeklődésemet, vajon Hannah Arendt mit érthet az „ördög banalitásán"? A „banális" szó ugyanis saját olvasatában közönségeset, elcsépeltet, laposat, mindennapit, unalmasat, unalomig hangoztatottat jelent, miként jelenhet meg ez a szó az ördög tulajdonságaként? Másik kérdés, hogy tekinthető-e banalitásnak bármi, ami az emberiség legszörnyűbb rémtettéhez kapcsolódik? Rá kellett döbbennem, hogy igen. Létezik olyan személyiségű ember, akinek a hatmillió zsidó áldozat a hétköznapok adminisztrációs nehézségeinek a megoldásában, mint munkateljesítmény jelenik meg.
Hogy válhat az emberélet tárggyá, statisztikai elemmé, nyűgös és unalmas munkafeladattá? Számomra a feleletet azok a fejezetek adták meg, ahol Hannah Arendt Eichmann természetét, pontosabban „figuráját” tárgyalja. A szövegből számomra levonható következtetések – kissé tágan értelmezve Hannah Arendt megállapításait – bemutatásához négy axiómát szeretnék felállítani.
1.) Eichmann, saját környezetében, teljesen hétköznapi életet élő átlagembernek tűnhetett, „gondolkodásképtelen” is volt és „érzelmi fogyatékos” is. A náci Németországban ezzel nem volt egyedül, feltételezhető hogy ezekkel a személyiségjegyekkel számtalan más ember tölthetett be tisztséget, élhetett normális családi életet, akiről szintén azt mondták volna, hogy hétköznapi átlagemberként tette a dolgát.
Az általam használt „gondolkodásképtelen” és „érzelmi fogyatékos” fogalmak magyarázatra szorulnak:
Az 1.) pont tartalmi elemeit kifejtve elmondhatjuk, hogy a gondolkodás fogalmát „a valóság megismerésére, feladatok és problémák megoldására irányuló értelmi működés”-ként 4.) határozhatjuk meg, ennek ellentételeként a „gondolkodásképtelenség" értelmi hiányállapot, amelyben a személy nem képes logikai kapcsolatot találni a tudásból eredő ismeretanyaga egyes elemei között. Szükséges megjegyezni, hogy a gondolkodás és a tudás nem arányban álló feltételei egymásnak. A gondolkodás ugyan a tudás elemeiből építkezik, azonban létezik olyan nagytudású ember, aki a hatalmas ismeretanyaga ellenére „gondolkodásképtelen”, illetve ennek az ellentétével is találkozhatunk, amikor minimális tudással rendelkező személyek állítanak fel bonyolult logikai láncokat.
Arendt ügyesen világít rá Eichmann sajátos világára és arra a tényre, hogy Eichmannak szüksége volt egy, az egész életét megoldó példaképre, aki minden utasítását parancsba adja, és soha sem kényszeríti a „gondolkodásképtelenségben" szenvedőt egyéni döntésre, amire az a képesség hiánya folytán eleve képtelen lenne: „A credo, melyben élete végéig áhítatosan hitt, a „siker" volt, a fő értékmérője annak, amit ő „jó társaságként" ismert. Tipikus példa erre, ahogy az Adolf Hitler-„témát" összefoglalta, melyről egyébként Sassennel úgy döntöttek, hogy „kihagyják" történetükből. Hitlernek, mondta Eichmann, „lehet, hogy száz százalékig nem volt igaza, de egyvalami vitán felül áll: ez az ember képes volt arra, hogy magát a német hadsereg őrvezetőjéből egy majdnem 80 milliós nép vezérévé küzdje fel (...) Sikere önmagában bizonyította számomra, hogy alá kellett neki rendelnem magam.” 5.)
Ez az idézet elvezet bennünket az 1.) pont másik, általam használt kifejezéséhez, melyet magyarázva elmondhatjuk, hogy „érzelmi fogyatékos" ebben az értelmezésben, melyet inkább tekintek filozófiai, mint pszichológiai megközelítésnek, az a személy, aki képtelen megélni, illetve átérezni bármilyen értékelő, minősítő többlet (tanult) lelki jelenséget, legyen az pozitív vagy negatív, mint amit számára a környezete a helyben szokásos kötelező alap-érzelmi-panelekben előír. Az „érzelmi fogyatékos” nem átél helyzeteket, hanem megfelel a környezeti elvárásoknak.
Eichmannról megállapítható, hogy példás családapa volt, aki feleségét és fiait halála napjáig szerette, emellett precíz hivatalnok volt, aki érzelmileg elkötelezettnek érezte magát a hazája iránt. Ez az ember ugyanakkor képes volt hidegvérrel végignézni, ahogy Kulmban meztelen zsidókat zártak egy mikrobuszba, ahol a raktérbe visszavezetett kipufogógázzal ölték meg őket. Eichmann saját életrajzában így nyilatkozik a történtekről: „Nekem semmi közöm sem volt azokhoz a dolgokhoz. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy figyeljek és tudósítsak az eseményről.” 6.)
Szerinte a fő elvek a „kötelességtudat”, a „parancsvégrehajtás”, az „engedelmesség” és a „hűség” voltak, melyek teljeskörűen kizárják az érzelmi viszonyulásnak a legparányibb lehetőségét is. Eichmann fel sem fogta, hogy Kulmban valójában cinkosává vált a gyilkosoknak – hiába hárít, hiába mondja, hogy ő effektív nem ölt embert –, ha lettek volna érzelmei, vagy bűntudatot kellett volna éreznie, és szégyenkezve elmenekülnie a helyszínről vagy felháborodást kellett volna éreznie, és tiltakoznia a történtek miatt. Mint „érzelmi fogyatékos” sem bűntudatot, sem felháborodást, de még igazi sajnálatot sem érzett az áldozatok iránt. Ez a közömbösség nem is róható fel neki, mert az „érzelmi fogyatékosság” adott képességnek a hiánya, és ezt a hiányt csak az a kívülálló észlelheti, aki rendelkezik a képességgel.
E fejezet megállapításairól sokan mondhatnák, hogy pszichológiai szempontból hiányos, természetesen hosszasan lehetne fejtegetni, hogy mi a különbség a gondolkodásképtelenség és az intelligenciahiány között, valamint a gondolkodásképtelenség és az érzelmi fogyatékosság csupán a heteronóm morál alappillére-e, ez azonban meghaladja az esszé kereteit.
2.) A törvénynek, mint alapnormának a megalkotása és elfogadása átcsúszhat egy olyan kisebbség kezébe, amelyik képes a törvényalkotás során úgy eljárni, hogy a kisebbségi érdeket deklaráló, negatív tartalmú törvényt a számszerű többség magáénak érezze, vagy ha nem is építi be saját normarendszerébe, akkor ne vegye észre azokat a részelemeket, amelyek a kisebbségi akarat totális elfogadtatását, és önbeteljesítő mechanizmusának beindulását biztosítják.
Hannah Arendt erre a visszájára fordult jogi helyzetre utal: „És amiképpen a civilizált országokban a törvény feltételezi, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szól: „Ne ölj!”, még ha az ember természetes vágyai és hajlamai időnként a gyilkosságra ösztönöznek is, Hitler országának törvénye éppen úgy elvárta, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szóljon: „Ölj!”, noha a mészárlások szervezői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a gyilkosság ellenkezik a legtöbb ember normális vágyaival és hajlamaival. A Harmadik Birodalomban a gonosz elveszítette azt a sajátosságát, amelyről a legtöbb ember felismeri – a kísértés jegyét.” 7.)
Eichmann éppen a törvény tiszteletével indokolta azt az álláspontját, miszerint ő nem bűnös. A legérdekesebbnek az indokolásban az tűnt számomra, hogy mindezt Eichmann Kant A gyakorlati ész kritikája című művének egyes tételeire hivatkozással tette, amikor olyan helyzetbe került, hogy maga is kétségbe vonta a kanti elvek alkalmazhatóságát, ezt Hannah Arendt így rögzítette: „A továbbiakban pedig elmagyarázta, hogy attól a pillanattól fogva, hogy őt az Endlösung végrehajtásával bízták meg, már nem a kanti elveknek megfelelően élt, amivel ő tisztában is volt, ám azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy immár nem a „maga ura”, és képtelen „bármit megváltoztatni”. Azt viszont nem említette a bíróságon, hogy – amint ő maga mondta – abban „az időszakban, amikor az állam szentesítette a bűncselekményeket”, az immár alkalmazhatatlanná vált kanti formulát nem egyszerűen elvetette, hanem eltorzítva így olvasta: cselekedj úgy, mintha cselekedeteid elve azonos lenne a törvényhozó, illetve az ország törvényeinek elvével avagy Hans Frank megfogalmazásában, amit Eichmann is ismerhetett, a „kategorikus imperatívusz a Harmadik Birodalomban" így szólt: „Cselekedj úgy, hogy a Führer jóváhagyja cselekedeted, amennyiben tudomást szerez róla. " (Die Technik des Staates, 1942. 15-16.o.) Kant természetesen egyáltalán nem kívánta a cselekvés elvét egyszerűen egy ország éppen adott törvényhozójának az elvével, vagy az éppen érvényes törvényekkel azonosítani. Éppen ellenkezőleg, számára az ember abban a pillanatban törvényhozóvá válik, ahogy cselekedni kezd: „gyakorlati eszének" használata révén olyan elvekre tehet szert, amelyek a törvény elveivé válhatnak, és kell is válniuk. Igaz viszont, hogy az Eichmann által öntudatlanul eltorzított változat megegyezik azzal, amit maga „a kisember házi használatára” szánt kategorikus imperatívusznak nevezett. E házi használatban Kant szelleméből mindössze az a morális követelmény maradt meg, hogy nem elégséges a törvény betűjének engedelmeskedni, és így a legalitás határán belül maradni, hanem a saját akaratot kell azonosítani azzal az elvvel, amely forrásból a törvény fakad. Kant filozófiájában ez a forrás a gyakorlati ész, Eichmann házi használatában ez a Führer akaratával vált azonossá. 8.)
Nem tudhatjuk, hogy azok az emberek, akik a törvény és törvényesség e furcsa, kicsavart állapotára egyáltalán ráláthattak a Harmadik Birodalomban, mit tettek – ha egyáltalán még tehettek bármit is – annakidején? Hannah Arendt így elemzi a helyzet fonákságát: „Mindazonáltal maradt egy alapvető probléma, amely burkolt formában a háború utáni valamennyi per során felmerült, s amelyet azért is meg kell itt említenünk, mert minden idők egyik központi jelentőségű morális kérdését érinti, nevezetesen az emberi ítélőerő természetét és szerepét. A perek folyamán, amelyek vádlottal „törvényes” bűncselekményeket követtek el, azzal a felvetéssel éltünk, hogy az emberi lények képesek megkülönböztetni a jót a rossztól még akkor is, amikor saját ítélőerejükön kívül másra nem számíthatnak, s amely ráadásul tökéletesen annak ellenkezőjét sugallja, amit a környezetükben mindenki egybehangzóan vall. Ez a kérdés annál is komolyabb, mivel tudjuk, hogy azon kevesek, akik elég „arrogánsak” voltak ahhoz, hogy saját ítélőerejükre merjék bízni magukat, egyáltalán nem azon személyek közül kerültek ki, akik a régi értékekhez ragaszkodtak, vagy akiket vallásos meggyőződésük vezérelt. S minthogy a tiszteletre méltó társadalom egésze ilyen vagy olyan módon behódolt Hitlernek, gyakorlatilag eltűntek a társadalmi magatartást meghatározó erkölcsi maximák és a lelkiismeretet vezérlő vallási parancsolatok, így a „Ne ölj” parancsa is. Azon kevesek, akik még mindig különbséget tudtak tenni jó és rossz között, valóban csak saját ítélőerejükre hagyatkoztak, és szabadon tették ezt: nem léteztek olyan szabályok, amelyek érvényesek lettek volna azokban az egyedi helyzetekben, amelyekkel szembe kellett nézniük. Minden egyes esetben külön-külön kellett dönteniük, mivel nem voltak szabályok arra, amire még nem volt precedens. 9.)
3.) A térbeli és időbeli „felszeletelés", majd a keletkezett kisebb csoportok elszigetelése, akár beleegyezésével vagy közreműködésével való félretájékoztatása, helyzetének fokozatos, lépésről lépésre történő rontása, végül az áldozat „morális felmorzsolása” vezet odáig, hogy az ember térből és időből kilépve nem képes a valósággal szembesülni és hatékonyan cselekedni. Ha egyszerre csak kis megszorításokkal kerül szembe, és ezeket a megszorításokat egymástól meghatározott időmennyiség választja el, egy relatíve normális embert el lehet juttatni odáig – különösen, ha a természetébe a konfliktuskerülés a generációk sora alatt beivódott –, hogy állati szinten éljen, mert minden kicsi lépésbe beletörődik, mondván, hogy az még nem okoz akkora jogsérelmet, hogy felszólaljon ellene, és a fokozatosság következtében nem veszi észre, hogy egyre rosszabb helyzetből indulva araszol a mélypont felé, amit nem ismer fel, mert még nem volt rá példa, ezért nem láthatja át a végkimenetelt.
Talán ez a pont szorul a legkevésbé magyarázatra, minden holokauszt–túlélő elbeszélésében szerepel ez a megosztás, először csak a jogok csorbultak, azután jöttek a vagyoni megszorítások, a teljes megsemmisülésig több lépcsőfok vezetett. Annak ellenére, hogy a helyzet fokozatosan romlott, mindenki hitt valamiben, valami megmagyarázhatatlan indokkal remélte, hogy jöhet kívülről segítség, vagy bízott abban, hogy rosszabb már nem jöhet. Mivel a zsidóság az asszimilációs törekvések ellenére sem integrálódott a többségi népességbe, és ezzel a helyzetével tisztában is volt, ezért egy folyamatos „kisebbségtudatú téveseszmében” élte a mindennapjait, hajlamos volt magát az elfogadás (befogadás látszata) érdekében a többségi akaratnak alárendelni.
Ennél az axiómánál még két kérdést meg kell említeni! Furcsa helyzetet teremtett az un. privilegizált kategóriák elfogadása, mert ez a kivételek alapján erősítette a szabályt: „Ha a „különleges esetek” zsidó és nem zsidó pártfogói nem is voltak feltétlenül tudatában akaratlan cinkosságuknak, ám a halálüzemek működtetőinek figyelmét nem kerülhette el, hogy a szabályok implicit elismerése a különleges esetnek nem minősülők számára a halált jelentette. Kivételeket kértek tőlük, s e kéréseket – áldozataik háláját megszerezve – alkalmanként teljesítették is. Ez bizonyára azt sugallta számukra, hogy maguk az ellenfeleik sem kételkednek tetteik törvényességében.” 10.)
Heller Ágnes Brahamra hivatkozva utal a másik jellemző történésre, a „hallgatás összeesküvésére”.: Braham szerint nem volt szó összeesküvésről. Mégis mindenki, elsősorban minden zsidó szervezet egyformán rossz ösztönnel reagált ugyanarra a kihívásra. Mindannyian – a cionista vezetők nem kevésbé, mint a Zsidó Tanács vezetői – elhallgatták hitsorsosaik elől Auschwitz tényét. 11.)
Heller Ágnes szerint Brahamnak igaza van abban, hogy a hallgatás okaként felhozott indokok – nem akartak pánikot kelteni, rosszabb lett volna, ha tudják, hogy nem munkára viszik őket stb. – elégtelenek. Lehet, hogy ha a zsidóság tisztán látta volna a bevagonírozás következményeit, választhatta volna a bujkálást vagy ellenállást, akkor a közvetlen környezet sem hivatkozhatott volna arra, hogy nem tudott semmiről, mert a menekülők lemészárlása a szeme előtt zajlott volna, nem pedig Auschwitzban, ami megfoghatatlan messzeségben van, mind térben mind időben. Kérdés: vajon választotta volna-e, hiszen az kézzelfogható veszélyekkel járt, míg Auschwitz valamilyen ködös homályban azt engedte sejtetni, „majd csak túléljük valahogy, mint eddig annyi minden mást!”
4. A nácizmus elterjedését és a cselekedetei végrehajtásához szükséges hatalmat és apparátust a három előző feltétel együttállása támogatta. A három feltétel együttállása tette lehetővé a náci perekben vádként felhívott „emberiségellenes bűncselekmény”-ek elkövetését, melyben tettesként az ún. „adminisztratív gyilkos” jelenik meg. A három előző feltétel evidencia, továbbmenve banalitások sora, de nem a szokásos, hétköznapi banalitásaink, hanem így együttesen láncra fűzve teszik ki az „ördög banalitását”. Ez a „banalitás” attól ördögi, hogy hiányzik belőle minden elem, ami az embert emberré tette: hiányzik a tudatosság: hiányzik az értelem és hiányzik az érzelem, de még a „bűnbeesés folyamata” sem mutat emberi jegyeket.
Hannah Arendt – annak ellenére, hogy megállapításai a szövegben elszórtan lelhetők fel – kétségbeesetten igyekszik rávilágítani azok fontosságára és a közöttük levő összefüggésekre, melyek az objektív vizsgálat és a vizsgálat eredményeinek figyelembevételével levonható következtetések kialakításához elengedhetetlenek.
A per végén kijelenti: „Persze, tekintettel arra a tényre, hogy fő célját – Adolf Eichmann megvádolását, védelmezését, elítélését és megbüntetését – elérte, mindez alig bír jelentőséggel, hacsak figyelembe nem vesszük azt a nagyon is nyugtalanító, de aligha tagadható lehetőséget, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények a jövőben is megtörténhetnek. Ennek a baljós lehetőségnek egyaránt vannak általános, illetve nagyon is konkrét okai.
Az emberi dolgok természetében rejlik, hogy amennyiben egy cselekmény megtörténik, és az emberiség történetében feljegyzik, akkor az az emberiségben potenciálisan tovább él, még ha aktualitása régen a múlt süllyesztőjébe került is. Semmilyen büntetés sem bírt soha kellő elrettentő erővel a további bűncselekmények megakadályozására. Ellenkezőleg, bármily kemény legyen is a büntetés, ha egy speciális bűncselekményt egyszer már elkövettek, az ismétlődése sokkal valószínűbb, mint első megjelenése valaha is volt. A konkrét okok, amelyek a nácik által elkövetett bűnök megismétlődésének lehetősége mellett felhozhatók, még beláthatóbbak. Egyrészt a modern népességrobbanás és az automatizálás technikai találmányainak ijesztő egybeesése, ami az emberiség egy részének mint munkaerőnek a „feleslegessé” válásával fenyeget, másrészt az atomenergia felfedezése olyan helyzetet teremtett, amelyben a „problémát” olyan megsemmisítő potenciállal oldhatnák meg, amelyhez képest Hitler gázkamrái egy vásott gyermek kontár próbálkozásainak tűnhetnek. Minden okunk megvan a félelemre, minden okunk megvan a „múlt feldolgozására”. 12.)
Emiatt az utolsó sor miatt Hannah Arendtet nem szeretni, ellenkezni a nézeteivel, igazságtalannak és kegyetlennek tartani, ugyanakkor kötelességünk meghallani a szavaiban rejlő figyelmeztetést.
Hannah Arendt nem adott konkrét megoldási javaslatokat, viszont üzenetén és az abból fakadó tennivalókon el kell gondolkoznunk. Természetesen bízhatunk abban, hogy mások – akár mint potenciális áldozatok – találnak kiutat, vagy majd a nemzetközi jogi szabályozás áll elő olyan törvénytervezetekkel, amelyek a holokauszt megismétlődésének lehetőségét kizárják. Ugyanakkor, ha tenni akarunk bármit is, tudnunk kell, hogy nagyon nehéz helyzetben próbálunk meg előre tekinteni. A büntetőjog öt perc késésben van az elkövetővel szemben: csak megtörtént bűncselekménynek van szankciója. Előre pontosan kiszámítani azt, hogy mi történik, vagy történhet, illetve a környezetünk az eseményekre miként reagál, azért szinte lehetetlen, mert a variációk száma végtelen, és a végtelenre nem lehet felkészülni.
Fentiek ellenére mégsem reménytelen a helyzet. Mivel feltételezhető, hogy a holokauszthoz hasonló helyzet kialakulásához az egyes, a kettes és a hármas axióma együttállása elengedhetetlenül szükséges, kötelességünk azok mibenlétét illetve egymásra gyakorolt hatásukat tüzetesen megvizsgálni. Azok az áldozatok, akik a folyamat részesei voltak, nem láthattak rá az események menetére és végkifejletére, mi azonban a tények ismeretében már igen. Kötelességünk vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon tehetnénk-e valamit annak érdekében, hogy ez ne következhessen be soha többé, vagy – mivel mindenki előtt ismert, hogy a történelem időnként ismétli önmagát – mégis bekövetkezik, van-e lehetőség az áldozat nagyságának befolyásolására, a potenciális áldozatok számának radikális csökkentésére.
Azonnal elvetődik egy sor megválaszolatlan kérdés. Miért nem látjuk a folyamatok kezdetét és haladási irányát, miért gondoljuk, hogy homokba kell dugni a fejünket a várható következmények megismerése helyett? Miért akarunk hinni mindenféle alap nélkül saját sérthetetlenségünkben, vagy azoknak a segítségében, akik arra még őszinte segítő szándék esetén sem képesek? Miért hagyjuk magunkat térben és időben felszeletelni, megosztani, elkülöníteni, becsapni? Hova tűnik el a képességünk a gondolkodásra és az empátiára? Miért nem vagyunk képesek kivonni magunkat a „gondolkodásképtelen érzelmi fogyatékosok” hatalma alól, mikor ez csupán egy maréknyi csapat? Ki az egyáltalán, aki belül van, és ki az, aki kívülreked? Ezek a kérdések maguk jelek, azonban a jelek értelmezésére sem filozófiai, sem pszichológiai, de még szociológiai szempontból sem tudjuk a választ. A jelek felismerésének folyamatában az időbeliség rendkívül fontos, mert a zsidók ma ugyanolyan felkészületlenek, mint egykor, illetve ma semmivel sem reagálunk aktívabban és hatékonyabban a folyamat megindulását jelző eseményekre, mint a harmincas években. A mai tudásunkkal észrevennénk-e a következő numerus clausus bevezetését?
Halljuk meg Hannah Arendt üzenetét és fogadjuk meg a tanácsát! A „következő eseményre” legyen az kiűzetés, pogrom, holokauszt, vagy bármi, ami eddig nem fordult elő, legalább annyiban készüljünk fel, hogy ne nyújthasson senki sem –sem egyenes, sem eshetőleges szándékkal, sem gondatlanul – segédkezet az ördög banalitásának, és ne maradjon megválaszolatlanul – mert megválaszolhatatlan – a kérdés: „Mit tudtunk mi tenni? Mit kellett volna tennünk?”
Tudományos megoldást nem tudok javasolni, csak egy nagyon szép érzelmes történetet elmesélni. Egyszer volt, hol nem volt, egy szőke kékszemű fiatal nő, akinek a szülei zsidók voltak. 1944-ben azon a bizonyos repülőn, amin az úgynevezett „prominens” zsidókat mentették ki Magyarországról, 42 hely volt összesen. A fiatal nőnek felajánlották, hogy legyen az övé a 41. számú ülés, ő azonban megköszönte a lehetőséget, és inkább itthon maradt. Úgy gondolta, nincsen veszteni valója, ezért megpróbált másnak segíteni, így ismerkedett meg Fiáth báróval, aki „hadiüzemet” működtetett a XIII. kerületben, ahol munkaszolgálatosokat foglalkoztatott, ezzel »mentve meg« sokak életét. Arról, hogy a gyár gyártott-e egyáltalán valamit, vagy csak búvóhelyül szolgált, nincsenek adataim, az adminisztrációja viszont kiváló volt, állítólag még a németek is elismerték a teljesítményét. A munkaszolgálatosokat igényelni kellett a német hatóságtól. A fiatal nő ifjú éveit egy svájci nevelőotthonban töltötte, ahol természetesen megtanult jól németül, ezért ő járt be a Hivatalba „munkaszolgálatost” igényelni a hadiüzem működtetéséhez. Tette ezt mindaddig, míg egyik ismerőse „elkotyogta” a németeknek a származását, attól kezdve menekülnie kellett. Több társával túlélte a háborút, soha nem várt (nem is kapott) köszönetet a tetteiért.
Talán, így is lehet.

Jegyzetek:
1.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 135. o.
2.) u. o. 144-145. o.
3.) Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Múlt és Jövő Kiadó Budapest 2002. 48. o.
4.) Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémia Kiadó 2003. 448. o.
5.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 146.- 147. o.
6.) Adolf Eichmann: Tárgyalástól ítéletig. Trifer Kiadó é.n. 92. o.
7.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 172.- 173. o.
8.) u.o. 158-159. o.
9.) u. o. 322. o.
10.) u.o. 154. o.
11.) Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Múlt és Jövő Kiadó Budapest, 2002. 51. o.
12.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 300. o.

Dr. Halák László: Milyen Isten Jób Istene?

Azt gondolom, nem árthat a mondandómnak, ha közhellyel kezdem: A Biblia a világirodalom legbecsesebb darabja, hozzá foghatót nem hozott létre az emberi elme.
Nem véletlen, ha ezt a tökéletes csodát Isten művének tekintik a vallásos emberek. A Tóra szerzőjeként ugyan Mózest jegyezzük, de ő is azt írta le, amit az Örökkévaló sugalmazott, diktált neki. Az egyes bibliai könyvek szerzője vagy ismert, vagy ismeretlen, de általánosan elfogadott, hogy még az ismert szerzők esetében is történt sugalmazás az Örökkévaló részéről, tehát a világirodalmi csoda nem is csoda, hiszen Isten művének tökéletességét lehet megcsodálni, de csodálkozni nem lehet, mert csak a mi nézőpontunkból csoda, hogy tökéletes, az Örökkévaló alkotásaként a tökéletesség természetes állapot, nincs rajta csodálkozni való. Az egészet lehet természetesen csodálni, vallásos hittel és tisztelettel is, de csodálkozni nem indokolt.
A Bibliát ismerő és szerető emberek tudnak különbséget tenni egyes könyvek között. Én most az ószövetségi írások közül kiválasztottam Jób könyvét.
Nem lehet kétséges, ha a Biblia egészében a világirodalom remekműve, akkor Jób könyve talán ezen belül is az egyik legremekebb, legcsodálatosabb alkotás.
A Jób könyve a három részből álló héber kánon, vagyis a Tóra, a Próféták és az Írások harmadik csoportjához, az Írások gyűjteményéhez tartozik. Ez a harmadik gyűjtemény a héber kánon legkésőbbi része, végleges formáját időszámításunk előtti 3. században nyerte el. A Jób könyve is azok közé tartozik, amelynek nem ismerjük a szerzőjét. Vannak, akik Mózes alkotásának tulajdonítják, mások Salamon bölcsességét vélik felfedezni benne, de biztosan nem tudható ki volt a szerző még akkor sem, ha vannak, akik magát Jóbot vélik megjelölni szerzőként, arra hivatkozva, hogy sok személyes vonása van az írásnak.
No és ha Jób a szerző? Vagyis ha nem tudom, ki Jób, akkor talán közelebb juthatok a probléma megfejtéséhez? Azt ugyanis még nem említettem, hogy első mondatomban jelzett mondandóm a Jób könyvével kapcsolatos problémahalmaz.
Ami egyszerűen nincs, ha Jób könyve „csak” a világirodalom remekműve. Kinek van joga a szerzőtől számon kérni, miért szerkesztette úgy a remekművét, hogy népmeseszerű történettel, prózában kezdje el a könyvet, majd a történet exponálása után váltson át verses formára és bölcselkedéseit veretes költemény hordozza a továbbiakban? Ha „csak” a világirodalom remeke, kinek van joga megkérdőjelezni, mire jut a szerző bölcselkedése során? Lehet-e miérteket kérdezni? Lehetni lehet, de minek? Hiszen a válasz nagyon egyszerű: azért írtam azt és úgy, amit és ahogy írtam, mert a tehetségem, amely vezette a tollamat, így vezette.
A Biblia azonban csak mellékesen a világirodalom csodája és ebben az egyes részek is csak másodsorban világirodalmi remekművek. A Biblia elsősorban Szent Könyv, Jób könyve is Szent Könyv, bölcsessége teológiai bölcsesség és akkor máris lehetnek problémáim, lehet probléma „halmazom” is akár, ami talán szerénytelenség is, ha a XXI. században egy laikus merészeli teológiai szempontból problematikusnak tekinteni Jób könyvét, amikor például Luther azt mondta, akárki is írta Jób könyvét, nagy teológus volt a szerző.

Már Ádám és Éva paradicsomi állapotában is az a fő kérdés: ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, „megnyílnak a ti szemeitek – mondja a kígyó Évának a kísértés közben -, és olyanok lesztek, mint az Istenek, jónak és gonosznak tudói.”(Mózes I. könyv 3.5.) Salamon is azért kapta az Örökkévalótól a bölcsességet, hogy kormányozni tudja a kiválasztott népet, hogy választani tudjanak a jó és a gonosz között. A jóra törekvés és a gonosztól való távolság megtartása az a rend, amit követni kell, és aki a jót követi, annak boldog élete lesz, egészséget, gazdagságot, megbecsülést nyer el. Aki pedig a gonoszt követi, annak szenvedés, szegénység, végül pusztulás lesz az osztályrésze. A rend mögött Isten áll – ez a bölcsesség teológiájának első tétele –, ezért a bölcsesség szerinti élet hűséges élet Istenhez, aki érdeme szerint megfizet az embereknek.
A bölcsesség teológiájának második fontos tétele, az Örökkévaló mindenhatóságáról és mindentudásáról szóló tanítás. Isten mindent meg tud tenni és mindent tud, semmi sincs rejtve előtte. Jób és barátainak eszmecseréjében ez a tétel fontos szerepet kap, mert Isten előtt nem marad rejtve semmi az ember élete folyásából, tehát mindenkinek megfizet, érdeme szerint. Ez a bölcsesség szorosan összefügg az Isten igazságosságába vetett hittel. Vagyis fontos tétele a bölcsességteológiának a viszonosság , amely szerint „érdemes” jónak lenni, mert az Örökkévaló viszonozza a jóságot és „nem érdemes” rossznak lenni, mert a büntetés sem marad el. Csakhogy a mindennapi életben ez a teológiai tétel nem bizonyult valóságosnak. Nagyon sokszor a gonoszok – a „bolondok” –, a nem a rend szerint élők boldogultak, a rend szerint élőket pedig csak gúny, sorscsapások, nyomor és baj érte. (A kereszténység ezt a problémát azzal hidalta át, hogy a jutalom nem feltétlenül a földi életben éri a rend betartóit, hanem a túlvilági életben.)
Jób és barátai erről vitáznak, és amikor a végén az Isten is bekapcsolódik, akkor Jób elfogadja az Örökkévaló igazságát, azaz ő bármit megtehet, ő mindent tud, őt nem lehet számon kérni, hozzá nem lehet az embernek önmagát mérnie. Tulajdonképpen akár az egész versben lefolytatott vitát el is hagyhatnánk, és marad az a bölcsesség, amit még a prózai népmesei részben megfogalmaz Jób: „Az Örökkévaló adta, Ő is vette el. Áldott legyen a neve.” (Jób könyve, I. 21) Illetve a feleségének adott válasza, amikor az asszony arra buzdítja Jóbot: átkozza meg az Istent és haljon meg, amely szerint: „Úgy szólsz, mint egy a bolondok közül: a jót az Istentől elvettük, s ezt a nyomorúságot nem szenvednénk é el?” (Jób könyve II. 10)
Nos, a teológiai problémahalmaz valójában a népmesei prózai történetben realizálódik.
1. Ha az ember jónak és a gonosznak tudója és ebben szabadon választ, de mivel nem minden tudó, rosszul is választhat, amiért bűnhődnie kell, akkor hogyan is állunk az Örökkévaló mindentudásával? Az Istennek ugyanis tudnia, kell, hogy az ember – Jób –, hogyan fog választani. Amikor tehát az Örökkévaló mintegy fogadást köt a Sátánnal Jób hűségére, valójában számára nincs tétje a fogadásnak, hiszen ő tudja, hogy Jób megingathatatlan marad. Akkor az egész próbára tevés csak azért van, hogy a Sátán is tudja meg, milyen nagy az Isten hatalma?
Mekkora Jób hűsége? Miért olyan fontos az Örökkévalónak, hogy meggyőzze – bármi áron! – a Sátánt? Miért annyira fontos ez az Istennek? Amikor a Sátán nem ellenfele az Örökkévalónak, hiszen a teremtménye! Csak addig terjed a hatalma, ameddig Ő engedi! Ha akarja, megsemmisítheti egész pereputtyával egyetemben! A Sátán lételeme az emberi mindet nem tudásban gyökeredzik. Rossz választásaink alapozzák meg a Sátán létét. Hát, ha ilyen kis senki a Sátán az Istenhez képest, akkor miért az a sok szenvedés, amit Jóbnak el kell viselnie a Sátán „Istenhitének” érdekében?
2. Jóbot súlyosan becsapja az Örökkévaló! Gyönyörű és tartalmas vitában győzködi kételkedő barátait abban a hitben, hogy az Isten igazságos, hogy van értelme a szenvedést elviselni, hűségesnek maradni, mert ok nélkül – isteni ok nélkül – nem kellene elviselnie mindezt a sok szenvedést. De a világirodalmi remekmű nem tér ki a szenvedő felvilágosítására. Ezt a „csak” állapotában teljes joggal megteheti. De a teológiai műből nem tudja meg az Örökkévalótól (aki saját hatalmasságát a teremtés nagyszerűségével mutatja be), hogy egyszerűen – valljuk meg, kicsinyes – fogadás tétje volt Jób hűsége, amit a szenvedés elviselésével bizonyított.
Jób könyve a világirodalom szabályai szerint és teológiai tekintetben is boldog véget ér. Jób belátja, hogy: „Annak okáért megvallom, én nem értettem, hogy a Te titkos cselekedeteid én fölöttem vagynak, úgy annyira, hogy én meg nem tudhatom azokat.” (Jób könyve XLII. 3.) Jób, tehát, érthető okból semmit sem ért a vele történtekből. Aki ma olvassa Jób könyvét, annak viszont önmagának fel kell tennie ezt a kérdést: Ha tudom, hogy átvernek, az egész szenvedésem csak a Sátán meggyőzésének az eszköze? Akkor is alávetném magam a próbának, elfogadnám az „eszközlétet” is az Örökkévaló kezéből – ha éppen ezt adja, akkor ezért legyen áldott az Isten neve? Ha a gyermekeimért áldozatot mutatok be, hogy bűneiktől megszabadítsam őket, akkor miként törődhetek bele, hogy éppen az esedékes áldozat bemutatás előtt rájuk szakad a ház? „Az Isten adta, Isten is vette el…” (A világirodalmi remekmű azt is megengedheti magának, hogy a barátokat elmarasztalja, sőt áldozatra kötelezze – hét bikát és két kost kell feláldozniuk. Jóbnál saját magukért, mert nem úgy beszéltek az Istenről, mint „az én szolgám, Jób!” (Jób könyve XLII. 8.) Akkor mi értelme volt az összes korábbi áldozatnak és egyáltalán van e szerepe az áldozatoknak, ha az Isten úgyis mindent tud, és mindent megtehet? Ha nincsen szerepe benne a személyes választásomnak? (A kereszténység sem vonta le még Jézus állításának következményeit. Amikor imádkozni tanította tanítványait, azt mondta nekik: „Atyám tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kimondanátok.” A kereszténység ezek után mást sem tesz, mint felsorolja az Istennek a hívők teljesítendő kéréseit és elvárja a kérések teljesítését, valljuk meg gyakran puffogó frázisoknak tűnő imádságokat mormolva a Miatyánk helyett.)
3. A XXI. század emberének ez a teológiai történet több sebből is vérzik. A próbára tevés két menetben történik. Először a vagyonát, a szolgáit, a gyermekeit veszíti el. Csak a második esetben szabadítja rá az Isten a Sátánt Jób egészségére, tetőtől talpig rút sebekkel verve meg a szerencsétlen embert. „Mondá az Isten a Sátánnak: Ímé önnön magát te kezedbe adom, csakhogy az életét megtartsad!” (Jób könyve II. 6.)
Az első menetben kardélre hányják minden szolgáját, csak a hírhozók maradnak életben – ez nagyon rendes népmesei fordulat –, és három lányára, hét fiára, bizonyára azok férjeire és feleségeire, az unokáira is rászakad az elsőszülött házának teteje, és mindannyian meghalnak. De ezzel „nagyvonalúan” a teológiai bölcsesség nem foglalkozik. Rájuk hogyan vonatkozik a bölcsesség teológiája? Ők elveszítették életüket anélkül, hogy annak bármilyen tétje lett volna. Ők nem részesülhettek a viszonosság teológiai elvében, mert az csak Jóbra vonatkozik? Ők nem emberek, a jónak és a gonosznak a tudói, nekik nem lehet számítani az Isten igazságosságára?
4. Van-e egyáltalán bármilyen szerepe a rendhez igazodásnak, ha ez a rendező elv: „Az Isten adta, az Isten elvette, áldassák érte az Ő neve?” Mit lehet kezdeni a viszonossággal, ha a másik rendező elv: „A jót elfogadjuk Istentől és a rosszat ne fogadjuk el?” Van e egyáltalán bármiféle értelme a jóra törekedni, ha öncélúan – ezt az Örökkévaló már Egyiptomban is kifejtette: „Vagyok, aki vagyok” (Mózes II. 3.14;) – akkor jutalmaz és akkor büntet amikor csak akar? Ez kétségtelenül megfelel az Örökkévaló mindenhatóságának, de mit kezdhet ezzel a rendnek megfelelni akaró ember? Aki csak azt látja, hogy a rend mögött nincs ott az Isten, mert a rend hol ilyen, hol olyan?
5. És végül: A zsidó nép története Jób próbára tételének tömeges változata. Hányszor vette el a Sátán – feltehetően az Isten tudtával – sok-sok első lépésben a zsidók vagyonát, hányszor vette el gyermekeiket, családjukat, és sok-sok második lépésben az életüket egyenként és népirtás méretben? (Gondoljunk a Soára!)
Azt hiszem, éppen ez a tapasztalat indokolja, hogy a hívő emberek ne Istenben vetett hitüktől forduljanak el, hanem kíséreljék meg az Isten ismeretét kibővíteni olyan elemekkel, amelyek még nem szerepelhettek az ószövetségi írásokban. Azt gondolom, a Biblia világirodalmi értékeit semmiben sem csorbítja, ha nem fogadjuk el szó szerint olyan szentnek, mint ahogyan évszázadok, évezredek óta szentnek fogadjuk el. Az Örökkévaló megismerése bizonyára nem fejeződött be a Jób könyvében leírtak szerint időszámításunk előtti harmadik században. Az isteni bölcsesség további, jobb megismerése, talán megengedi, hogy választ adjuk arra: milyen lehet az az Isten, aki nem köt fogadást a hívő ember bőrére a Sátánnal, hanem aki a rend harmóniájához akarja segíteni a Benne hívő embereket.

Benedek István Gábor: Énekek éneke

Ezerkilencszázötvennyolcban, hét kerek hónapon át tanította Scheiber Sándor az Országos Rabbiképző Szemináriumban az Énekek énekét. Az igazgató úrnak nyolc hallgatója volt mindössze, köztük Dán Róbert is, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem később oly megrázóan korán elhunyt tanszékvezető professzora.
Scheiber Sándor a bibliai héber szöveget szavanként tanította. Egy-egy szónál napokig elidőzött; könyvtárnyi háttérismeret-anyagot zúdítva tanítványaira. Etimológia, összehasonlító nyelvészet, történelem, folklór, földrajz, zeneesztétika, költészettan, filozófia egyszerre volt jelen ezeken a csodálatos órákon. S persze a szellem sajátos humora is; anekdoták Heller Bernátról, bölcs mondások Goldziher Ignáctól, csipkelődő megjegyzések nagy rabbikról, világhírű tudósokról.
Elképesztő világ nyílt meg a húsz év körüli diákok előtt; a lenyűgöző versek hatása alól senki nem vonhatta ki magát. És mert akkoriban Benoschofsky Imre óráin – többek között – az Iliásszal és az Odüsszeiával ismerkedtünk, számomra kézenfekvőnek tetszett, hogy Scheiber Sándorhoz a kötelező vizsgadolgozat mellé benyújtsam a mű fordítását – hexameterben. Tudtommal mindmáig ez az Énekek énekének egyetlen teljes hexameter fordítása.
Igazgatónk módjával adta a dicséretet; a mércét magának is túl magasra állította. Öntevékeny fordításomra csak jóval később tért vissza. „Majd az Évkönyvben leközöljük” – mondta, de rögtön hozzátette: „Csiszolgass rajta.”
Az Évkönyv akkoriban nem, és még sokáig nem jelent meg. Magam is megváltam az intézettől, de a hexameteres fordítás nem merült feledésbe. Ehhez hozzájárult, hogy Dán Róbert tanulótársam, 1964-ben, a pécsi Jelenkorban közzétette a maga szép fordítását (közösen Tóth Bálinttal), én pedig ezen felbuzdulva, két közeli – verselő – barátomat, Fazekas Lajost (ma filmrendező) és Garai Dénest (jelenleg fogorvos) kértem meg: segítsenek a daktilusokat gördülékenyebbé, a nyelvi fordulatokat költőibbé tenni. Elkészültünk, de a publikációig újra csak nem jutottam el. Aztán évek teltek; olykor elővettem a fordítást, „csiszolgattam” rajta, de csak őriztem, őriztem a kéziratot. Míg most, a Budapesti Rabbinátus biztatására – talán – megvalósulhat a régi álom. Két éneknyi mustrát most közzéteszek.
Minden szavát Scheiber Sándor emlékének ajánlom.

III.

1. Ágyasházamban keresem, mikor eljön az éjfél,
Lelkemből, akit úgy szeretek, de sehol se találom.
2. Felkelek és kutatom, végigcserkészve a várost,
Utcákon, tereken keresem, de sehol se találom
3. Őt, akit lelkemből szeretek. Rám leltek az őrök,
Ők kerülik meg a várost. Nem láttátok a kedvest?
4. Tőlük épp tovamentem: ráleltem szeretőmre!
Átfogtam, megöleltem, és elvittem anyámhoz.
5. Esküvel esketlek titeket, jeruzsálemi lányok,
Réti mezők gida őzeire s a gazella nevére:
Nem háborgatjátok, kelteni sem igyekeztek
Még a szerelmet, amíg az vágyakozón nem akarja.
6. Jaj, mi az ott, mi emelkedik égre a puszta homokról?
Füstoszlopra hasonlít, illatkincse a mirrha,
Tömjén, nárd és fűszere sok karavánutazónak.
7. Íme, ez itt Salamon hordszéke és körülötte
Hatvan erős hős, Izrael katonái ezek mind.
8. Fegyver az oldalukon, valamennyi mester harcban,
Kardpengével a kézben ők nem félnek az éjtől.
9. Hordszéket készít Salamon libanonhegyi fából,
10. Tartóoszlopait kalapálták tiszta ezüstből.
Oldala készült sárga aranyból, bíbor a párna,
Hímezték szerelemmel a szép jeruzsálemi lányok.
11. Jöjjön elő megnézni minden lánya Cionnak
Nagy Salamont, a királyt, kit az anyja megkoronázott.
Gyertek elő, hadd örüljünk véle a násznak.

VIII.

1. Nos, nagy kár, hogy nem vagy a bátyám, az, ki anyámnak
Szopta a mellét, mert ha a réten összeakadnánk,
Szégyen nélkül is megcsókolhatnám a te arcod.
2. Hadd vigyelek az anyám házába, ahol kitanítasz,
Gránátalma levével és majd borral itatlak.
3. Bal keze arcom alatt, jobbjával átkarol engem.
4. Esküvel esketlek titeket, jeruzsálemi lányok,
Nem háborgatjátok, és kelteni sem igyekeztek
Még a szerelemet, amíg az vágyakozón nem akarja.
5. Mondd, mi az ott, ki emelkedik ottan a pusztahomokról,
És karjába simul, odabújik szép szeretője?
Almafa lombja alatt hesegettem el én a te álmod,
Ott lett terhes anyád is véled, ő, aki megszült.
6. Tégy a szívedre, akár a pecsétet, és a karodra,
Mint a pecsétet, mert nem erősebb még a halál sem,
Még a halál sem a nagy szerelemnél, s mint a sötét sír:
Kín ez a féltés; lángja tüzes láng, isteni láng ez.
7. Zúgó tengervíz a szerelmed, jaj, dehogy oltja,
Árhulláma a nagy folyamoknak el sosem önti.
És ha a férfi a ház vagyonán is venne szerelmet,
Nem nyer mást sohasem, csak a gúnyos alázást.
8. Kislány még a hugunk, fiatalka; kicsinyke a melle.
Mit kezdjünk vele akkor, hogyha kopognak a kérők.
9. Mert ha törékeny fal a mi húgunk, óvjuk őt cölöpökkel,
És ha a kislány ajtó, védjük meg reteszekkel.
10. Kőkerítés vagyok én és mellem akárcsak a tornyok.
Szívből lettem a kettőnk boldog béke-hozója.
11. Báál Hámonán volt szőlőskertje a jó Salamonnak,
Ő seregével védte a szőlőt és a gyümölcsből
Elvihetett mindenki magának ezernyi ezüstért.
12. Íme a kertem már az enyém csak, és az ezüst pénz
Mind a tiéd Salamon, de az őrség kapjon a pénzből!
13. Hé! Ki a kertek ölén élsz, szólj, kiabálj, hogy a hangod
14. Meghallják a barátok. Fuss drágám, gyere gyorsan,
Mint a gazella, a szarvas, illatozó hegyek ormán.

Megjegyzés:
A fordítás szöveghű. Eltérés ott mutatkozik, ahol a magyar nyelvre lehetetlen pontosan átültetni az ókori hébert, illetve az időmértékes verselés az eltérést megkövetelte.

Dr. Garics Erika: A jiddis dícsérete

is wu faranen noch ejrope,
zi is si blojs noch a geschtalt
fun ojssterlischer mitologje?
a ssatir in a fajchtn wald?
a levonehdiker ssod? A horn,
woss in tunkle welder schalt?

zi is si gor a modner schtern,
a hojcher, nit dergrajchter schtern
in iber-wolkndiker hojch,
woss schwimt in tunklendike ssfern
un zankt – un wet farnloschn wern,
un blajbn blojs a klang, a rojch?

(Mendel Najgreschl, bécsi jiddis nyelvű költő)

A nyelvről és kultúráról

1. Lomir sich bakenen!

Ismerkedjünk: A jiddis ezeréves nyelv (Salomo Birnbaum), a ’jiddis’ szó maga jiddisül ’zsidó’-t jelent, és a nyelv jelzőjeként csak hozzávetőleg száz éves használatra tekinthet vissza. Addig a nyelvet ’jüdisch’ azaz zsidó-nyelvnek, ’Juden-Deutsch’-nak, azaz zsidó-német nyelvnek, illetőleg a maskilim (aufklärista) szóhasználatban ’Jargon’-nak nevezték. A zsidók maguk nyelvük meghatározására a ’Taitsch’, (’loschn Aschkenas’) esetleg, ritkán ’Jiddisch’, leginkább a ’Mameloschn’ szavakat használták.
Jiddis – a Lexikon des Judentums (1967) meghatározása szerint – Kelet-Európa és Amerika zsidóságának a középkorban, a német zsidóság körében keletkezett népnyelve (un. ’Volkssprache’). Innen került Csehországba és Lengyelországba, illetve terjedt el Közép- és Kelet-Európában, ahol az askenázi zsidóság profán nyelvévé fejlődött, a mai napig megőrizve – a szláv nyelvi környezet ellenére is – az eredeti idiómát, a középfelnémet szó- és formakészletet. Németországban a haszkala és az emancipáció folyamatával megszűnt a jiddis használata, Kelet-Európában viszont ez lett az anyanyelv, a mame-loschn, a hétköznapok nyelve, a Lashon haKodesh, / loschn kodesch – a szent nyelv mellett. A soáig tartott ez a virágzó korszak.
Ma, hivatalosan, veszélyeztetett nyelvként tartjuk számon, európai jelenléte gyakorlatilag néhány egyetemi tanszék programjára és hagyományőrző csoportokra korlátozódott, de meg kell jegyezni, hogy van egy európai ország, Svédországban, ahol kisebbségi nyelvnek számít.
A ’jiddis kultúra’ kifejezés a Közép- és Kelet-Európában a soáig fennmaradt askenázi zsidó kultúra keleti, nem asszimilálódott részét foglalja magába – ahogy erre az Európa Tanács Jelentés a zsidó kultúráról / 4. megfogalmazása is utal.
Ennek a világnak, a jiddischlandnak, a schtetl – stétl – világának, amelyet megtépázott részben az első világháború, részben a sztálinizmus, a Soá vetett véget, így mára a jiddis csaknem teljesen eltűnt Európából. Csaknem teljesen – a kevés még, illetőleg újra látogatható helyre, a volt „Ostblock” területére, ahol jiddisül beszélő kis közösségek maradtak fenn (néhány hely Ukrajnában, Odessza közelében, Csernovicban és környékén) illetve a kulisszaként újraépített helyszínekre manapság társasutazásokat szerveznek, sőt 2000-ben megjelent egy német zsebszótár sorozat (Kauderwelsch) 110. köteteként a „Jiddis. Szóról szóra” (Jiddisch. Wort für Wort) című utiszótár. A kötet szerzője Arnold Groh, a berlini TU [Technische Universität] pszichológiával, irodalomtudománnyal és szemiotikával foglalkozó oktatója, aki az előszóban kifejti, hogy „sprachführere” [társalgási zsebszótár] „a megértés eszköze kíván lenni”, mégpedig ténylegesen, „utazás közben, amikor jiddist beszélő emberekkel találkozunk”. És mivel, ahogy írja „egy nyelv addig él, ameddig beszélik”, ily módon mi is hozzájárul(hat)unk ahhoz, hogy a jiddis fennmaradjon. (Azon kívül ezzel a gesztussal kifejezzük, hogy respektáljuk a jiddis kultúrát.) Ezért tehát ennek a könyvnek praktikus szóanyaga van, mint pl. gebn a kwetsch far a knepl, ami annyit tesz: ’megnyomni a computer egy billentyűjét’.
Áttételesen, mint motiváció és mint modell, bizonyos szinten az eszperantóban is jelen van a jiddis: Zamenhof, az eszperantó nyelv megalkotója is jiddis anyanyelvű volt, aki orosz, lengyel és német nyelvi környezetben élt. Számára a jiddis egyenrangú volt az említett nyelvekkel, habár érzelmileg erősebben kötődött hozzá, mit a többihez, fejlesztésével, ápolásával is foglalkozott. Tapasztalhatta, hogy a jiddis az Ukrajnában, Romániában és Magyarországon élő zsidóknak közös nyelve, az ugyanitt élő nem zsidóknak azonban nincs közös nyelvi eszközük egymás megértésére. Így az eszperantó kidolgozásakor Zamenhof számára a jiddis mint egy nemzetközi nyelv modellje jelenhetett meg.

2. Woß hert sich?

A jiddis nyelvvel illetve kultúrával való foglalkozás jellegét és lényegét a XX. században két évszám és a hozzájuk kapcsolódó – mindkét esetben intézményesített – iniciatíva mutatja.
Az egyik évszám 1908 – ebben az évben hívták össze jiddis nyelven alkotó írók, publicisták, mint Scholem Alechem, Perec, Nathan Birnbaum, Chaim Zhitlowsky, Scholem Asch, Matthias Mieses, Hirsch David Nomberg az Első Csernovici Jiddis Konferenciát, a jiddis nyelv védelmében. A konferencia közvetlen előzménye volt 1907-ben egy Matisyohu Mieses és Nahum Sokolov között heteken keresztül tartó vita arról, hogy melyik nyelv a zsidóság nemzeti nyelve: a héber vagy a jiddis. Ebben a vitában tehát, ami alapvetően nem nyelvi vita volt, hanem a zsidó (nemzeti) identitásról szólt, szembe került egymással a két nyelv. Ami nem is csoda, többek között azért nem, mert pl. a Monarchiában az 1900-ban megtartott népszámláláskor a nemzeti hovatartozás eldöntésének kritériuma éppen a nyelv volt, és a jiddis nem szerepelt a nyolc választható nyelv között.
A vitában az egyik álláspont szerint akkor is a héber köti össze a világ valamennyi zsidóságát egymással, ha sokan nem is beszélik. A másik álláspont szerint csak egy nemzeti nyelv – hangsúly az egyen és a nemzeten is van –, azaz a jiddis képes megóvni a zsidóságot az asszimilációtól. Ez az oldal a jiddisben vélte látni a nemzeti karakter kifejeződését. Döntő érvként szerepelt számukra az is, hogy az akkori világ zsidóságából – ca. 11 millió – 8 millióra becsülték azok számát, akiknek a jiddis az anyanyelvük volt. Elsősorban Birnbaum képviselte – a kulturális és nem a politikai cionizmus alapján – azt az álláspontot, hogy a keleti zsidóság (Ostjudentum) elég erős ahhoz, hogy rájuk alapozódjon a nemzeti identitás. A diaszpóra/galut, tehát a Palesztinán kívüli zsidó nemzeti élet tagadása szerinte csak az asszimilációt segíti elő. „Israel geht vor Zion” volt 1905-től hangoztatott jelmondata. A vita nem egységes szempontok alapján, és erősen érzelmi alapokon folyt, a végére – ideiglenesen – a pontot a Csernovici Konferencia tette föl: elismerte a jiddist hivatalosan is mint a zsidóság második nyelvét. (Az első természetesen a héber.) A határozat persze nem volt képes arra, hogy beszüntesse a héber és a jiddis közti „csatát”, pl. 1909-ben, Hamburgban, az orosz cionisták konferenciáján a jiddisül referálni óhajtó előadót szóhoz sem engedték jutni.
A másik, a jiddis sorsát meghatározni próbáló évszám 1996 – ebben az évben ült össze az Európa Tanácsnak az a közgyűlése, amelyen a 7489. sz. Dokumentum: „Jelentés a jiddis kultúráról” alapján fölvették a jiddist a veszélyeztetett kultúrák közé. Az előterjesztő Emanuelis Zingeris (Litvánia) volt. A Közgyűlés javasolta azt is, hogy a Miniszteri Bizottság az Európa Tanács égisze alatt állítsa fel a „szétszórt kisebbségek laboratóriumát” (kutatóközpontját), mivel „a jiddis kultúra mára kritikusan veszélyeztetetté vált Európában. A jiddis nyelvet már csak egy eltűnőben lévő, szétszórt kisebbség beszéli”. Ugyanez a dokumentum javasolja azt is, hogy „lépéseket kell tenni a jiddis tanulmányok támogatására és a rohamosan elenyésző jiddis örökség rögzítése érdekében”, és ebben az erőfeszítésben kiemelt szerepet kell kapnia Európának. 1945 után ugyanis a jiddis kultúra és nyelv színtere elsősorban Amerika lett. Ide települt át az 1925-ben Vilnában megalakított YIVO (Jidischer Visnschaftlekher Institut), ahol a zsidó élet minden területét kutatták és dokumentálták.
Az 1908-ban, a Csernovici konferencián hozott döntés legitimizálta a nyelv pozícióját, lendületet adott a jiddis kultúra, azon belül különösen az irodalom fejlődésének; az Európai Tanács döntése már sajnos a muzeális jellegű gondoskodás jegyében született.

3. Wus machst?

Hozzávetőleg ezer éven át működött ez a kérdés, elsősorban Európában, de tulajdonképpen azon túl is, mint „varázsszó”, és változtatta ismerőssé az egyébként egymás számára idegeneket. Miriam Weinstein meséli Jiddis (Yiddish) címmel, angol nyelven, 2001-ben kiadott könyvében Amerikában élő szüleiről: rendszeresen, ötletszerűen utaztak a legkülönbözőbb városokba nyaralni. Megszólítottak valakit, mondjuk például Dublin, Johannesburg vagy éppen Taskent egy kis boltjában/utcáján és megkérdezték tőle („Valahogy úgy eszembe jutott” – mondta a mama): Wus machst? És máris „ejn richtiger landsman” – azaz hozzánk tartozó: [a landsman szó jelentése: honfitárs] – vált belőle. Honfitárssá válni a közös (természetes) nyelv használatában – azt jelenti, hogy a jiddis egyféle lingvisztikai hazaként szolgált a zsidóknak. (A konstruált nyelv: Zamenhof eszperantója nem képes betölteni ilyen funkciót.)
Csak becsléseket ismerünk, ezek szerint 8 – 11/12 millióra tehető azoknak a száma, akiknek az 1930-as évek végén Közép- és Kelet-Európában jiddis volt az anyanyelvük.

4. „Ich spreche zehn Sprachen – alle in Jiddisch.”
(„Tíz nyelvet beszélek – mindet a jiddisben.”)
Charles Rappaport, újságíró

A jiddis alapvetően a német nyelvből illetőleg a középfelnémet nyelvjárás(ok)ból fejlődött ki, nyelvtörténeti szempontból vizsgálva a német nyelv legközelebbi rokonának számít. Ezért sokan gondolják, hogy ha németül tudnak, akkor a jiddist is képesek érteni, esetleg még beszélni is. Kétségkívül a németből építkezik (építkezett) leginkább a jiddis; szókészletének hozzávetőleg hetven százaléka származik belőle, de az átvett szóalak egyrészt nem feltétlenül marad változatlan, továbbképzett formáiban héber illetve szláv eredetű toldalékok kapcsolódhatnak hozzá, és nem is mindig a mai fülnek magától értetődőnek tűnő jelentéskörben használható. Ilyen szó például a fartajtschen: mai, az eredetitől eltávolodott – esetleg éppen az ’eredetit’, a zsidó ember számára a német nyelv otthonosságát őrző jelentésében ’jiddisre fordítani’-t jelent, a belőle kihallható deutsch szó itt németet, hanem ’jiddis’-t jelöl.
Grammatikai területen is találhatunk határozott különbségeket. Egyik legszembeötlőbb, hogy a jiddisben, a némettel ellentétben, kettős tagadást használunk. (Ik hob kejn sach nit gefunen.) Gondolhatjuk tehát, hogy német tudásunkkal értjük a jiddis szöveget, de mint arra Franz Kafka (aki szintén foglalkozott a jiddis nyelvvel, de még inkább a jiddis színházzal) a XX. század első éveiben figyelmeztetett egy szöveg helyes értése és félreértése nem zárja ki teljesen egymást. Jól illusztrálja ezt az a történet, amelyet Doron Rabinovici mesél el egy regényében. (Ohnehin 2004)
Bécsben történt, a bécsi zsidó kulturális egyesületben, egy a kelet-európai antiszemitizmusról tartott szimpóziumon, amelynek keretében a Varsói Felkelésről is megemlékeztek.
A pódiumbeszélgetést komoly, nem zsidó emberek szervezték, olyanok, akik nem ritkán, bűntudattól indíttatva, szükségét érzik, hogy nyilvánosan állást foglaljanak a zsidógyűlölet megnyilvánulásaival szemben.
A terem egyik részében egymás mellett ült az őskatolikus házaspár, tisztes polgárok, a kozmopolita, liberális nézeteiről ismert férfi, az egykori főnemesség tagja és a nemzetközi hírű farmakológuskutató, zsidó menyasszonyával. Kissé távolabb ultra ortodox családok, a férfiak kaftánban, pajeszosan, kipával, az asszonyok hosszú szoknyában, parókában. Ők Elijahu Blumental rabbinak, a varsói gettó túlélőjének beszédére vártak. A rabbi Franciaországban élt az egyik zsidó szellemi iskola idoljaként. Most egy sarokban kuporog, a haszidok viseletében: hosszú, fekete selyemkaftán, prém streimel. Barázdált arcát hosszú, fehér szakáll és pajesz keretezi. [„Eredeti csomagolás”- mondja róla az egyik szereplő.]
A két igen különböző csoport között álldogáltak azok, akik semelyik oldalhoz sem tartoztak, hidat vagy talán válaszfalat alkotva közöttük. Nevetgéltek, vidáman „traccsoltak” egymással. Itt ültek az izraelita kulturális egyesület tagjai, akik nem különösebben foglalkoztak a vallás dolgaival, de zsidó szervezeteknél dolgoztak, zsidó folyóiratokban publikáltak, és rendszeresen látogatták az aktuális emlékünnepségeket.
Tehát Blumental rabbi is részt vett a pódiumbeszélgetésben. Amint megszólalt, a hallgatóság morajlani kezdett. Az idős tudós ugyanis nem németül, hanem gyönyörű, tiszta jiddis nyelven kapcsolódott be a vitába. A nem zsidók nem ismerték (föl) ezt a nyelvet. Számukra a „jiddeln” azaz a „zsidós”-német jelentette a jiddist: a német nyelv éneklős, kissé torzított változata, ami igazában az antiszemiták dikciója. Amikor Blumental megkérdezte, hogy beszélhetne-e az anyanyelvén, beszélgetőpartnerei fellelkesültek ettől az ötlettől, azt remélvén, ez a kuriózum, a „zsargon” használata még érdekesebbé teszi a rendezvényt. Hamar rájöttek, hogy az osztrákok számára a rabbi beszéde, a varsói jesivában tanult jiddis, nem érthető, ezért megbíztak egy kezdő judaisztika hallgatót a tolmácsolással.
És várták, hogy a szemtanú meséljen az ellenállás hőseiről, az elhatározásról, hogy fegyvert ragadnak, hogy ne haljanak meg védtelenül, ezáltal is mutatva a világnak és az eljövendő generációknak, hogy a zsidók meg tudják védeni magukat, és nem született áldozatok. A rabbinak azonban nem állt szándékában a vallástalan cionistákat, a baloldali felkelőket dicsérni. Az ortodoxok – elveiknek megfelelően – nem is vettek részt a felkelésben. A felkelők az ő, tehát az előadó számára nem voltak hősök – érzékeltette, csakhogy választékos jiddis nyelven: kettős tagadást használva. (weren gar kejne helden nicht gewesen) A tolmács, zavarodottan a nem megfelelő tartalomtól – a varsói gettólázadás emlékünnepe volt! – a német nyelv szabályai szerint fordított, tehát mindent ellenkezőleg. Hősök voltak, bátrak voltak. A terem ortodox közönsége nem a tolmácsra figyelt, hanem a rabbira, a nem zsidó közönség viszont a tolmácsra volt utalva. Mindkét oldal elégedetten bólogatott, mindenki azt kapta, amit várt. Csak a középső csoport, a sem ide, sem oda nem tartozók, akik a beszédet eredetiben és tolmácsolásban is követték, mozgolódtak. A felháborodott közbeszóló, akinek fontos volt az úgynevezett „igazság”, csak zűrzavart keltett, mert azok, akik csak az egyik szöveget értették, nem tudták, mit akar. Miután ő elment, helyreállt a „rend”, a két csoport továbbra is mást hallott – de azt, amit hallani akart, és ami megerősítette abban, amit hinni akart.
Az is eltér a némettől a jiddis mondat szerkezetében, hogy a jiddisben az összetett (időbeli segédigéből és a főigéből álló) állítmány nem fogja keretbe a mondatot, hanem egységet alkot a mondat belsejében. Ilyen szerkezetű mondatokban beszéltették a német irodalomban a zsidó szereplőket antiszemita érzelmű szerzők műveikben, például Gustav Freytag Soll und haben című regényében. [Tartozik és követel címmel jelent meg magyar fordításban, 1928-ban.] A német irodalmi nyelvet, a „Hochdeutsch”-ot mércének tekintve ez a jelenség grammatikai pontatlanságnak, nyelvi pongyolaságnak hat, és megerősíthet abban a hitben, hogy a jiddis nem egyéb, mint a német nyelv eldurvított-elcsúfított változata: zsargon. Zsidó oldalon is élt ez a szemlélet: a XVIII. században, a haszkala írói is zsargonnak tekintették a nyelvet, és arra buzdították zsidó olvasóikat, hogy a „tiszta” német nyelvet beszéljék, írásra – olvasásra pedig a hébert használják.
A jiddis „keverék”-nyelv, alapvetően négy nyelvből – német, héber, szláv és kis mértékben román – származik, illetve újabban az amerikai angol nyelvből. Előfordulhat, hogy egyetlen szóban többféle nyelv elemei keverednek. Szláv vagy héber eredetű szavak kaphatnak német végződést, vagy fordítva, német, de akár latin eredetű szónak lehet héber mintára képzett többes száma: naronim, doktorjim. A schlimasnik szóban a schlimm német, a masal héber-arám, a –nik szláv elem. A nyelv – ellenkező híresztelések dacára – ma is él, a mai kor jelenségei is reflektálódnak benne, mint pl. az email a blitzposcht szóban. Hiszen a zsidó szájnak ízlik a jiddis szó – tartja a mondás.

5. A jid hot lib dem geschmak fun a jidisch wort in sajn mojl.

A XIX. századtól kezdve, Kelet-Európában igazi szerepéhez jutott a jiddis, mint önálló nyelv. Sokan beszélték – 1900 körül a világ zsidó népességének ca. 61 %-a, 1939-ben ca. 46%-a. De „Jiddisország”, mint politikai képződmény, olyan ország, amelynek ez lett volna hivatalos nyelve, nem volt. (Birobidzsán nyelve volt a jiddis – de ez másik történet.) Van viszont egy könyv, aminek a címe Yiddishland. A Hazan kiadó jelentette meg 1999-ben, szerzői Gérald Silvain és Henri Minczeles. A kötet tematikusan rendbe szedett képeslapgyűjtemény, és ebből hiánytalanul összeáll az egykori Jiddisország, a jüdischkeit világa, aminek egyébként másik dokumentációja is van: Roman Vishniac fotói. Őt a német zsidók segélyegyesülete kérte fel 1935-ben, hogy dokumentálja a hagyományos kelet-európai életformát. Három éven át, 1936-tól 1939-ig utazgatott és megközelítőleg tizenhatezer – szenzációs – felvételt készített a schtetlben Lengyelországban, Magyarországon, Szlovákiában, a balti államokban és Fehér-Oroszországban. A megmaradt és New Yorkba el- és kimentett kb. kétezer fotóból később, az 1960-as években, már mint a New York-i Jeshiva Egyetem biológia-professzora, kiállításokat rendezett.
És volt jiddis nyelvű nemzeti kultúra, magas és kevésbé emelkedett is: szokás- és hagyományrendszer, iskola, irodalom, sajtó, színház, mozi, sőt saját szórakozási formák, divat, konyhaművészet – de, ha jól meggondoljuk, mindez „csak” egy dialektus terméke: a jiddis nyelv valójában mindig is dialektusokban létezett!
A nyugati jiddis már a XVIII. század végére kihalt, a keleti jiddis(dialektusok) viszont hallatlanul fellendültek, és ezen a nyelven született meg az irodalom, amit ma jiddis irodalomként tartunk számon. Az irodalmi nyelv, a helyesírás kérdését egyébként igen életszerűen kezelték (XIX. század), illusztrálásul rövid idézet a Jüdische Folksbibliothekból: 1. Írj úgy, ahogy beszélsz. 2. Írj úgy, hogy mind a lengyel, mind a litván zsidók megértsenek. 3. Írd különböző módon az egyforma hangzású szavakat, amelyeknek a jelentése különböző.
Azt, hogy mikortól beszélhetünk önálló jiddis nyelvről, nem tudjuk pontosan megmondani. Hans Peter Althaus, trieri jiddisztika professzor „Sozialdialekt”-nek (társadalmi dialektusnak – tehát nem földrajzi, hanem a társadalom szerkezete szerinti különbségeken kialakuló dialektusnak) nevezte a jiddist, amely az idők során fokozatosan alakult önálló nyelvvé, saját dialektusokkal; lexikával és grammatikával. Ez a folyamat német nyelvterületen játszódott le, nagyjából párhuzamosan a holland nyelv kialakulásával. Rajna menti városokba zsidók már igen korán érkeztek, még a rómaiakkal jöttek, részben velük is távoztak. Speyer, Worms, Mainz, Trier és Regensburg azok a városok, amelyekben bizonyíthatóan a legkorábban éltek zsidók: askenázok, akiket a középkori rabbinikus irodalomban héber szóval Aschkenáznak nevezett „Németföld”, német nyelvterület után hívtak így. A már az első keresztes hadjáratok idején (1096; 1146-1147) kialakult üldözések és az 1348-1349-es pestisjárvány miatt rájuk erőszakolt bűnbak szerep, a pogromok elől, valamint társadalmi helyzetük bizonytalansága miatt menekülve Keletre vették útjukat, elsősorban Lengyelországba, Litvániába.
Jámbor Bolesław herceg beváltotta a hozzá fűzött reményeket, 1264-ben a kaliszi statútumban privilegizálta a zsidókat. A XIV. és a XV. században azonban itt is üldözések és vérengzések teszik bizonytalanná helyzetüket. Litvániából elüldözik, majd visszahívják őket. A legfontosabb települések Brest, Troki és Grodno voltak. Ebbe az új szláv környezetbe az askenázok magukkal vitték nyelveiket: a hébert és azt a nyelvet, amelyet Askenázban a mindennapokban használtak, amelyet ma jiddisnek nevezünk A hébert pozíciója – a Tóra nyelve és a világ teremtéséé, azonkívül sokáig ez az írott nyelv – megőrizte az elhasználódástól, a hétköznapok nyelvét viszont tovább lehetett gazdagítani, pl. a szláv nyelv elemeivel. A jiddis elnevezés csak a XX. század óta használatos, az angol ’Yiddish’ szóra vezethető vissza. Az angol kifejezés a XIX. század utolsó évtizedeiben keletkezett, a ’jüdisch’: zsidó jelentésű német szó angolosításából.
A jiddis legfontosabb jellegzetességei tehát, hogy középfelnémet nyelvjárási gyökerei vannak, de önálló nyelvvé fejlődött, s mint ilyen, önálló, sajátos kultúra hordozójává és kifejezőjévé vált. Hosszú ideig német nyelvterületen használták ugyan, de fejlődése a zsidó közösségek részben a vallásból fakadó, részben kényszerből kialakult (kialakított) zárt közösségi életformájának megfelelően a keresztény környezet által használt német nyelvtől és annak kultúrájától függetlenül fejlődött. A jiddis tehát a galut, a diaszpóra terméke, a gettó-lét hozadéka.
Gyakran visszatérő közhely, hogy a zsidók vándorlásuk során mindig magukkal viszik, ezáltal meg is őrzik üldöztetésük nyelvét. (Lásd J. Roth, E. Canetti) A jiddis esetében is ez történt. Először „gettóba” zárva, majd „emigrációba” kényszerítve vált a kelet–európai zsidóság „privát” nyelvévé. Tehát a ca. XVI. századtól megjelenő német irodalmi nyelvtől, az un. ’Hochdeutsch’-tól (és a többi német nyelvjárástól) alapvetően függetlenül fejlődött, ami azt eredményezte, hogy a jiddis világosan megkülönböztethető a mai német nyelvtől, nyelvtudományi kritériumok alapján is önálló nyelvnek tekinthető. A jiddis középkorban kezdődő, a német dialektusoktól divergáló fejlődését erősítette az írásbeliség jelenléte: a zsidó közösségekben a német dialektus rögzítésére is a héber írást alkalmazták.
Összefoglalva tehát a jiddis a középkorban, a diaszpórában keletkezett, a Rajna felső folyásánál, Elzász területén, úgy 1000 körül. Német nyelvjárásból fejlődött, már nem német területen, önálló nyelvvé, amelyet sokáig nemcsak a keresztény szemléletű környezet nézett le, hanem maguk a nyelv használói is, mint „zsargont”.
De volt még egy másik, szintén nem túl hízelgő elnevezése: „Weiberteutsch”, női nyelv, utalva ezzel arra, hogy a jiddis nyelvű írásbeliség tulajdonképpen – mondja a mítosz – tudós férfiak által a nők számára készült, akik a héber betűket tudták ugyan olvasni, de a nyelvet nem értették. Mechanikusan olvasták a héber betűs héber szöveget, értőn viszont a héber betűs, de jiddis nyelvű imádságokat. Az ő számukra ugyan az igazi tevékenységi kör a házon belül volt a schtetlben, és a tanulás-tudás is csak mint peremvidék jelenhetett meg világukban, intézményesítve napi két órában a leány chejder – héder – néhány éve alatt, és elvárásként megjelenítve az imádságok olvasni – és néhány levél írni tudásában. Az, hogy a lányokra nem vonatkozott a tanulás parancsa egy olyan korban és olyan közösségben, amikor a tudás tartalma szigorúan elő volt írva és körül volt határolva, nagyobb szabadságot jelentett a nők számára pl. az olvasás terén. Ez pedig megfelelő lendületet adott a szerzőknek – elsősorban férfiaknak – arra, hogy ellássák őket az általuk kívánatosnak tartott irányultságú olvasnivalóval. Állítólag így született a jiddis nyelvű irodalom egy jó része.
Ma már elcsitulni látszanak a jiddis körüli csatározások. Sokan a nyelvet ideológiai megfontolások nélkül, idegen nyelvként, esetleg némi nosztalgiától vezérelve tanulják, azért, hogy rajta keresztül közelebb kerüljenek egy letűnt világhoz, illetve, hogy autentikusabb tudásra tegyenek szert róla.
2006 telén távozott közülünk a jiddis nyelv és kultúra szerelmese, a nagyszerű jiddis nyelvkönyv szerzője, a sokak által ismert és nagyra tartott bécsi professzor, Jakob Allerhand. Az ő emléke előtt tiszteleg ez a kis írás.

Deutsch Gábor: A nemes Desseffy-család múltja és jelene

Három ok is motiválta, hogy beszélgetésre kértük Dessewffy Sándort, egy tisztes ősi család sarját. A személyes motivációt talán első személyben mondom el: évtizedek óta látogatom – az utóbbi évtizedekben folyamatosan – a Dessewffy utcai zsinagógát. Héderbe – héber kisiskolába – is ide jártam, mégis a legutóbbi időig helytelenül ejtettem ki az utca nevét. Dezseffit mondtam, amikor a helyes kiejtés Dezsőfi. A helyesírás: Dessewffy.
A második kérdés, ha valaki kötődik egy utcához, mert ott született, oda járt iskolába, vagy templomba hosszú ideig, akkor érdekli, ki lehetett az a személy vagy jeles család, akinek nevét utcaként is őrzi az emlékezet. A harmadik ok az arisztokrácia közül számosan, megnevezésükhöz méltóan, felelősen igyekeztek cselekedni a sorsfordulók idején (az arisztokrata szó eredetileg kiválóságot jelent). Ezért a háborús időkben akár zsidóbérencséggel vádolthatták őket, a háború után származásuk miatt általánosítással kiszorítva a szellemi életből, iskolákból, hivatalokból, gyakran kitelepítés vagy internálás jutott nekik osztályrészül. Akiket az igazságtalanság nagyon is megérintett, az minden általánosítást, tömegbüntetést el kell, hogy ítéljen.
Talán a Dessewffy Sándorral való beszélgetés hitelesíti megállapításainkat, illetve választ ad kérdéseinkre. Néhány általános tudnivalót Bánó Attila tollából (Régi magyar családok) idézünk. „A cserneki és a tarkeői Dessewffy család Magyarország legősibb famíliáinak egyike. Már a 13. században birtokolta a szlavoniai Csernek várát. A birtokon 1363-ban az ősök Csernekinek nevezték magukat. 1372 és 1396 között élt (Cserneki) Benedek bán, a családnév feltehetően az ő unokájának nevével függ össze: Desev.” Tehát utónévből származik, amelyet valószínűleg Dezsőnek kell ejteni. „Dezső fia” keresztnévből származik a családnév. A héberben is úgy mondjuk: Izsák – Ábrahám fia. Dessewffy Sándor szerint a zsé-betű nem volt még akkor, két es-sel jelölték. Az ew-kettőst ö-nek ejtették. Későbbi iratokban a Desőffy formát is megtaláljuk.
A 17. század végén, Budavár visszafoglalása után, a zsidókat lényegében kiűzték az országból. Csak néhány földbirtokos adott oltalmat zsidó családoknak. A Dessewffy család is ezek közé tartozott. Kocsmát, műhelyt, földet juttattak árendába. Idézünk Tomisa Ilonának a Dessewffy családot érintő dokumentumokat felvonultató könyvéből: „Azon földeket és réteket, amelyeket a tavalyi árendás zsidó az fent írt Korcsmához bírt és használt, Sz. Mihályiak is használhassák négy esztendeig.” Az irat kelte: 1782.
Más idézet ugyanazon könyvből: „Én, Simon Izrael Cameralis Árendás ezen felül nevezett Contractualis levelet acceptálom és minden cikkelyében teljesíteni kívánom.” Az irat kelte: 1783.
Ujhelj Sámuel lakatos mester elszámolása: In Summa percipiáltam Ft 22 Xr (krajcár) 54. Az irat kelte: 1787.
A család legismertebb személyisége az aradi vértanú Dessewffy Arisztid (1802-1849), akit 1849. június 1-én tábornokká léptették elő. Kompolton és a turai lovascsatában győzedelmeskedett. A temesvári ütközet után hadosztálya maradványával Törökország felé menekült, a határon kegyelem igéretével rábeszélték a fegyverletételre, de a kegyelem csak annyit jelentett, hogy golyó által végezték ki.
Ezen ismertetések után tekintsük át a család ma is élő tagjának életét, sorsát.

Dessewffy Sándor monológja

Az előítéletekből családunknak is jutott. Grófnak tituláltak, bár nem voltunk azok. A család egyik – sajnos már kihalt – ága tartozott oda. Utolsó tagja Dessewffy Gyula volt, a Kis Újság szerkesztője, a kisgazda párt oszlopos képviselője. Lánygyermeke lévén hagyományos felfogás szerint az öröklés e területen nem folytatódik.
Megbélyegzésben volt részünk, amelyet még tetézett apám nagykereskedői státusa, üzletét államosították, a kitelepítés réme is veszélyeztetett bennünket, ezért önkéntes kitelepülést választva Máriabesnyőre költöztünk Székesfehérvárról, ahol születtem és alsóbb iskoláimat végeztem. Már a gimnáziumi tanulmányaim is gondot okoztak. Nem vettek fel középiskolába. Akkor szerveződött át az oktatási rendszer, amely egy év veszteséget jelentett. Ezt úgy tudtam pótolni, hogy két év alatt három évet teljesítettem. Így az érettségit a bencéseknél Pannonhalmán már idejében tehettem le. A bencéseknél zavartalan lehetett a tanulásom, a nagyváros csábítása – pl. mozik vagy más szórakozóhelyek – nem vehették el az időt a felkészüléstől, így egész szép eredménnyel végeztem a középiskolát. Apám egzisztenciája összeomlott. Pályáját eredetileg banktisztviselőként kezdte, de most arra kényszerült, hogy ötven évesen a vasútnál krampácsoljon. Ez igen nehéz munka. Csákánnyal kellett a követ a vasúti sínek alá beverni, hogy a vágány stabilan álljon. Ez később enyhült, mert a szemaforokkal foglalkozott. Többször elkísértem, mindig segítettem neki. Anyám – aki addig háztartásbeliként tevékenykedett, hiszen öten voltunk testvérek, akadt ott tennivaló bőven – munkába állt. A gond és a fáradtság felőrölte erejét, ötvenhétben elhunyt. Két évvel később apánkat is elvesztettük, akkor én 24 éves voltam, családfővé léptem elő, két testvérem még kiskorú (14- illetve 11 évesek), nagyobbik öcsém 21 éves volt és még tanult. Az ötödik sajnos meghalt.
Továbbtanulásra nem gondolhattam, dolgoznom kellett, csak fizikai munkára számíthattam. Mivel jogosítványt szereztem, gépkocsivezetést vállaltam. Teherautón éjszaka szállítottam a tejet. Levelező szakon tanulhattam és közlekedési mérnök lettem. Tanulmányaimat tehát folytathattam, és a kor viszonyaihoz képest kedvező helyzetet tudtam kivívni. Osztályvezető, majd igazgató helyettes lettem a Volán Vállalatnál. Később a Taurushoz kerültem. Nyugdíjba mint a Taurus egy „kisvállalatának” igazgatója mentem.
Mint nyugdíjas két egyesület munkájába kényszerültem részt venni, a kényszer alatt azt értem, hogy számítottak rám. Az is igaz, hogy az egyiknek kezdeményezésében is részt vettem. Létrejött az Aradi Vértanuk Öröksége Egyesület, amelynek apropója volt, hogy a tábornokok kivégzésének 150. évfordulóján e jeles személyiségeknek lehetőség szerint legközelebbi hozzátartozója külön – külön koszorúzzon. Kettő kivételével ezt sikerült is megoldani. (A hiányzókat a Vitézi Rend képviselte.) Az aradi magyarságnak más nemzeti jellegű ünnepe nincsen. Az akkori aradi események olyan katartikus élményt jelentettek a megjelent családtagok, hozzátartozók részére, hogy az egymásra talált leszármazottak megalakították az egyesületet azzal a céllal, hogy 1848 jelentősége fennen tovább éljen, s a tábornokok emléke önvizsgálatra adjon lehetőséget. Volt köztük, aki alig tudott magyarul. A nemzetközi összefogás gondolata is külön tanulsága a magatartásuknak és ébren tartja 48 fényét.
A másik egyesület a ferencvárosi Herz Férfikar. 1922-ben alakult. Patronálták kultúrotthonok, szakszervezetek; most a működési feltételek beszűkültek. Nagyon figyelnünk kell a pályázatokat, akár az önkormányzati, akár a művelődési minisztérium oldaláról hirdetik meg. Ezekből tartjuk fenn magunkat. Kb. 30 idősebb férfi jár a próbákra. Az előadásokon megközelítőleg 20 tagra számíthatunk. Vezető karnagyunk Pataki Judit. Aranykoszorús minősítésünket már többször megvédtük. Nagyon nagy kár volna, ha a 85 éves múlttal rendelkező, patinás énekkar megszűnne. Azt hiszem, nyugdíjas éveim ajándéka – minden gond ellenére –, hogy a két egyesületben tevékenykedhetek, sok napomat tölti ki.

A nyugdíjas évek lehetősége

A nyugdíjas évek gondolkodásra, a múlt értékelésére is módot adnak. Nemrég azon gondolkodtam, hogy a késői Kádár-korszakban voltak fórumok. Például a Népfront. Az ember elmondta az észrevételeit, nem reagáltak rá. Már azt hihettük, falra hányjuk a borsót, amikor valamelyik funkcionárius beterjesztette, mint felülről jött javaslatot. Tehát valami, akárhogy is, de megvalósult belőle. Az egyéni kezdeményezés a tapasztalat szülte vélemény vagy javaslat könnyebben érvényesülhetett, mint manapság. Amikor nem az az érdekes, hogy mit mondtak, hanem hogy ki mondta.
A háborúban tíz éves voltam. Távoliak az emlékeim. Székesfehérváron éltem, vallásos a város, magunk is azok voltunk. Prohászka Ottokárnak, a város szülöttjének nagy a presztízse. Szobrot is állítottak neki. Tudom, hogy munkásságát, pontosabban annak egy részét ma erősen vitatják. Éppen ezért nagyon érdekes, hogy a róla elnevezett templom plébánosa a kupolában rejtekhelyet alakított ki a vészkorszakban. Nem meglepő, mert ami az 1940-es évek derekán történt, az megdöbbentett minden jóérzésű embert. A gyűlölet keresztényietlen dolog. Szüleim az emberekre csak úgy néztek, mint szomszédra, barátra, ismerősre. Eszébe sem jutott kategorizálni származás szerint. Általánosítani pedig végképp nem. De még azoknak is, akiknek volt ellenérzésük a zsidókkal szemben, ami történt, elfogadhatatlan, barbár dolognak tartották. Hogy miért nem tettek ellene többet, azt nem tudnám megmondani. Az arisztokrácia, a nemesség éppen felelőssége tudatában, mert és tett is.
Azután a háború után az arisztokrata szó származás szerinti megkülönböztetést jelentett. Differenciálatlanul, hiszen a köznemest is beleértették. Ha belelapozunk Tomisa Ilona könyvébe (Szemelvények a Dessewffy-család 18. századi gazdasági irataiból) a 9. oldalon sorolja a Tisza mentén nívós nagybirtokok terültek el. Azon kívül Borsodban, Sáros megyében, Zemplénben, szőlő, erdő, nádas. A birtokon elsőrendű lótenyésztés folyt. 1775-ben grófi rangot nyert Dessewffy Sámuel Sáros megye főispánja. Nagy érdemeiket szerzett Nyíregyháza betelepítésében. 1771-1843 között élt Dessewffy József, aki jelentős szerepet vállalt kora irodalmi és tudományos életében. Kazinczy Ferenchez szoros barátság fűzte. Büdszentmihályi kastélya a 19. században valóságos Mekkája volt a művészeti, irodalmi köröknek. Mi hozzátesszük: a családnak csak ez az ága tartozik a szorosan vett arisztokráciához. (Zsidó szempontunk: Büdszentmihály a 20. században jesívájáról volt híres.) A családtörténeti kutatást a XIX. század végén a csanádi püspök Dessewffy Sándor finanszírozta. A vértanú Dessewffy Arisztidről már szóltunk. Az ő mártíromsága is elég lenne e család társadalmi szerepének bizonyítására. A fenti birtokokat csak azért soroltam, mert mi maradt mindezekből? Kizárólag a „noblesse oblige”! Mi sosem bujtunk a név mögé, ugyanakkor a felelősségét éreztük és eszerint éltünk, cselekedtünk – élünk, cselekszünk.

Horváth József: Ibrahim Müteferrika Magyarországon

A török és az arab nyomdászat megteremtője

Zsidó volt? Protestáns? Szombatos? Titkok II. Rákóczi Ferenc tolmácsáról

Közismert tény, hogy a török kultúra kiemelkedő alakja, az első török nyomda megalapítója, Ibrahim Müteferrika magyar származású volt. Ezt a tényt maga is hangsúlyozta, amikor Riszále-i iszlámije címen ismert, kéziratban maradt memorandumát1 ezekkel a szavakkal kezdi: „Én igénytelen, szegény szolga, Magyarországon, Kolozsvár városában születtem”. Eletének korai szakaszáról azonban vajmi keveset tudunk. Voltaképpen azt sem sikerült még tisztázni, hogyan került Törökországba. A legelterjedtebb életrajzi változat szerint a kálvinista protestáns papnak készülő ifjú 1693-1694 körül, tizennyolc éves korában, utazás közben egy portyázó török csapat fogságába esett, majd miután nem volt senki, aki váltságdíjat fizessen érte, az isztambuli rabszolgapiacon eladták. A tehetséges ifjú gyorsan megtanult törökül, majd arabul és perzsául, megismerkedett az iszlám alapelveivel, hamarosan muszlimmá lett, így visszanyerte szabadságát.
Ez a változat makacsul tartja magát az Ibrahim Müteferrikával foglalkozó szakirodalomban (a szerzők többnyire egymásra hivatkoznak), mindezideig azonban semmilyen dokumentum nem került elő, amely ezt alátámasztaná. A legautentikusabb életrajzi forrásnak De Saussure naplójának2 egy fejezete tűnik, hiszen ő Rákóczi udvarában személyesen is kellett, hogy ismerje, adatai azonban nem mindig megbízhatók. Még azt sem tartotta fontosnak feljegyezni, hogy mi volt az eredeti neve, holott ez nagymértékben megkönnyítené a kutatást a magyarországi és erdélyi levéltárakban, halála évét is 1738-ra teszi (1745 helyett), és azt írja, hogy ezt követően a nyomda beszüntette tevékenységét, holott utána még évekig működött.
Az utóbbi időben egy másik, megfontolásra érdemes feltevés is napvilágot látott. Niyazi Berkes egy tanulmányában3 megkérdőjelezi az általánosan elfogadott életrajz számos elemét. A fent említett Riszále-i iszlámije elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy Ibrahim Müteferrika nem kálvinista protestáns vallású volt, hanem az Erdélyben akkoriban eléggé elterjedt unitárius hitet követte. Az unitáriusok fokozódó üldözése, majd kolozsvári templomuk és iskolájuk 1689-ben bekövetkezett bezárása után több hitsorsosával együtt önként emigrált Törökországba. Berkes szerint ekkor húsz éves lehetett, tehát születése idejét is valamivel korábbra, 1670-re vagy 167l-re kell tennünk. Mindenesetre tény, hogy az unitáriusok közül sokan menekültek Törökországba, s Isztambulban elég népes magyar kolóniát alkottak.
Létezik azonban a magyar hagyományban egy harmadik változat is, amely sajátos keveréke a legendáknak és a történelmi tényeknek. E szerint Ibrahim Müteferrika nem kálvinista, nem is unitárius vallású volt, hanem az úgynevezett „szombatos” szekta tagja lett volna. Ez a szekta – nevét onnan kapta, hogy a keresztényeknél szokásos vasárnap helyeit, a zsidókhoz hasonlóan szombaton ülték a heti ünnepet – hitelveiben oly mértékben eltávolodott a bevett keresztény felekezetektől, hogy már nem is tekintették annak, inkább a zsidó vallás és a kereszténység közötti sajátos átmenetnek, sőt a közvélekedésben sokan egyenesen zsidóknak tekintették a szombatosokat.
Ez talán magyarázatot ad arra, hogy Joseph von Dierling, a bécsi udvar isztambuli rezidense, aki személyes kapcsolatban állt Ibrahim Müteferrikával, jelentéseiben többször is zsidó vallásaként emlegeti. Wilhelm Heinz ezek alapján kétségtelennek tartja a zsidó felekezethez való tartozását.4 Ezzel a véleményével azonban egyedül áll a szakirodalomban.
Az 1630-as évek vége felé a szombatosok helyzete immár tarthatatlanná vált Erdélyben. Vezetőjüket, Péchy Simont kétszázötven társával együtt perbe fogták, fej- és jószágvesztésre ítélték, majd az ítéletet börtönbüntetésre változtatták. Péchy később visszatért a kereszténységre, további sorsa ismeretlen, halála idejét sem tudjuk.
Az a tény, hogy hívei közül sokan emigráltak Törökországba, illetve, hogy ö maga korábban többször is járt Isztambulban, és sok más nyelv mellett törökül is jól tudott, képezte az alapját annak a legendának, miszerint az első török nyomda megalapítója az isztambuli száműzetésben élő Péchy Simon volt, aki áttért az iszlámra és felvette az Ibrahim nevet.5 E nézet vallóinak nem tűnt fel az az ellentmondás, hogy Péchy feltételezett emigrálása (1638 után) és a nyomda tevékenységének kezdete (1729) között csaknem száz év az időkülönbség.
A legenda mindenesetre szívósan tartotta magát a szombatos szekta Erdélyben fennmaradt maroknyi közösségében, s a 19. században eléggé ismeretes lehetett, mert még egy budapesti lapban is terjedelmes cikket olvashatunk róla, mégpedig Erődi Béla tollából, aki egyéb munkái mellett a török és perzsa irodalom fordítójaként és egy török nyelvtan szerzőjeként vált ismertté. Kuriozitása miatt érdemes a cikkből bővebben idéznünk6: „Magyarországban a szombatos felekezetnek prófétájaként működött Péchy Simon, apostolkodásának jutalmául hazáját elhagyni kényszerülvén, Törökországba menekült, s ott tudományának és tapintatos működésének gazdag jutalmát élvezte a törökök kegyéből. A nyomdászatot akkor még nem ismerték Törökországban. Péchy tehát, ki emigrálása után rögtön mohamedán hitre tért és Ibrahim nevet nyert, hozzáfogott e fontos vívmány meghonosításához. Török betűket öntött maga, és az első nyomdában, melyet berendezett, maga dolgozott fiával, ki szintén Ibrahim név alatt szerepel. A városrész, ahol a nyomdát felállította, ma is Madsar Mehalle (magyar városrész) nevet visel. Az első mű, melyet Ibrahim kinyomtatott, egy magyar renegátnak, Pecsevi történetírónak munkája volt.7 E munkát követte Dseoheri arab szótárnak török fordítása, Hadsi Halfának a török tengeri hadjáratokról szóló története, a khalifák története és több más történeti és földrajzi munka...”
Unitárius vagy szombatos volt-e Ibrahim Müteferrika, ma még egyelőre eldönthetetlen, de bármelyik felekezethez is tartozott, ez megkönnyíthette döntését az iszlámra való áttérésre, hiszen a két felekezet szigorú monoteizmusa (mindketten tagadják például a Szentháromság létét) fontos kapcsolódó pontot jelentett az iszlámhoz.
A tehetséges, sok nyelvet beszélő ifjú gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1715-ben egy okmány már müteferrika néven említi, s mint fontos diplomáciai feladatok ellátására is képes udvari hivatalnokot Bécsbe küldik, hogy tárgyalásokat folytasson Savoyai Eugen herceggel. Élete során többször is bíztak rá kényes diplomáciai küldetéseket.
Nekünk, magyaroknak azonban fontosabb az a tény, hogy miután az Ausztria elleni függetlenségi harc vezetője, II. Rákóczi Ferenc a végső vereség után száműzetésbe kényszerült, III. Ahmet szultán meghívására 1717-ben Törökországban, majd 1720-tól Tekirdag-ban telepedhetett le udvartartásával együtt, s 1718-ban éppen Ibrahim Müteferrikát bízták meg, hogy Rákóczi mellett a tolmácsi és török titkári teendőket ellássa. Ezt a munkakört egészen Rákóczi haláláig (1735) becsülettel ellátta. Mikes Kelemen, Rákóczi íródeákja – mai kifejezéssel személyi titkárnak mondhatnánk – „Törökországi levelek” című munkájában (először 1794-ben jelent meg nyomtatásban, ma pedig új török fordításban is olvashatjuk) többször is említi „Ibrahim efendi”-t, közelebbit azonban nem tudhatunk meg róla. Rákóczi halála előtt a Portához írt búcsúzó levelében, amely ugyancsak Mikes Kelemennél olvasható, meleg szavakkal emlékezik meg róla: „A Császár kegyelmességébe ajánlom ... kiváltképpen Ibrahim hív tolmácsomat. A mindenható Isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményeit.”8 Rákóczihoz és a magyar emigrációhoz fűződő kapcsolata, mint később látni fogjuk, meghatározó volt a magyarországi Müteferrika-kutatások szempontjából.
A török nyomdaalapítás híre futótűzként járta be Európát. A korabeli lapok már azt megelőzően hírt adtak a vállalkozásról, hogy az megkezdte volna tevékenységét.9 A „tulipánkorszak” szellemi pezsgése, III. Ahmet törekvése, hogy az európai hadszíntérről egyre jobban visszaszoruló országot átvezesse a modern korba, érdekessé tett az európai közvélemény szemében minden olyan eseményt, amely ezt a tendenciát erősíteni látszott.
Magyarország viszonylag későn szerzett tudomást a kulturális élet e fontos eseményéről. A legkorábbi híradást Decsy Sámuel Törökországot ismertető háromkötetes művében10 találjuk, beszámolója azonban alig haladja meg a pletyka szintjét. Az 1. kötet 320. oldalán ezt olvashatjuk: „Ahol könyvsajtók s könyvárus boltok nincsenek, ottan nehéz dolog jó könyvekre találni. Bonneval gróf ugyan e folyó száznak első felében, az akkori kinyílt szemű Nagy Vezérnek engedelméből, egy könyvsajtót állított fel Konstantzinápolyban, melyben holmi aprólék könyvecskék ki is adattak...” Figyelemre méltó, hogy gróf Bonneval, aki miután áttért az iszlámra, és Ahmet pasa néven fontos pozíciókat töltött be a török hadseregben, annyira ismert volt Európában, hogy még a könyvnyomtatás érdemét is neki tulajdonították.
Néhány évvel később Sándor István egymaga által szerkesztett és írt folyóiratában, a Sokfélében már valamivel pontosabb, de híradásában még mindig vaskos tévedéseket találunk: „Konstantzinápolyban a könyvnyomtatást 1738-dig körül elsőként kezdette Ibrahim basa egy született, törökké lett, tudós magyar, mely mindazonáltal egynéhány esztendő múlva ismét megszűnt…11
Az első igazán fontos értesülésre azonban nem sokáig kellett várni. Még ugyanebben az évben napvilágot látott Pesten egy tudós piarista szerzetes, Horányi Elek, két évtizeddel korábban közzétett latin nyelvű írói lexikonának, a Memória Hungarorum-nak (Magyarok emlékezete) pótkötete.12 Ebben, a 140. oldalon a következő címszó olvasható: Anonymus Hungarus sub nomine Ibrahim effendi (Ibrahim effendi néven ismert névtelen magyar), majd hét teljes oldalon ismerteti a nyomda létrehozásának körülményeit, szinte hibátlanul felsorolva Ibrahim Müteferrika valamennyi nyomtatványát. (Csupán annyit téved, hogy Rasit és Celebizade krónikáit egy műnek veszi.) Forrása, mint ezt maga is feltünteti, a kor legjobb e témába vágó műve, G. Toderini: Litteratura Turchesca című török irodalomtörténete volt, amely alig pár éve, 1789-ben jelent meg olaszul, majd egy évvel később német fordításban.
Közel nyolcvan évet kell várnunk, amíg újra találkozunk Ibrahim Müteferrika nevével. Ballagi Aladár, a magyar nyomdászat történetét tárgyaló művének egy külön fejezete foglalkozik a magyar nyomdászoknak a keleti könyvnyomtatásban játszott szerepével.13 Tótfalusi Kiss Miklóst, az első grúz betűk tervezőjét éppen csak megemlíti, a fejezet szinte teljes egészében Ibrahim Müteferrika munkásságával foglalkozik, az akkori ismeretek szintjén korrekten és durva tévedések nélkül.
Kuriózumként meg kell még említenünk, hogy az az Erődi Béla, aki évtizedekkel korábban a már említett hírlapi cikkben Ibrahim Müteferrikát Péchy Simon szombatos prédikátorral vélte azonosnak, 1917-ben megjelent Török nyelvtana 3. kiadásának függelékében a nyelvgyakorló olvasmányok közé beillesztette Ebuzziya Tevfik beynek a Muharrir című folyóiratban megjelent cikkéből a Müteferrikára vonatkozó részletet, mellékelve a magyar fordítást is. Talán így akarta jóvátenni ifjúkori tévedését.
A magyar sajtó a későbbiek során újra meg újra kísérletet tesz arra, hogy a nagyközönség számára „felfedezze” Ibrahim Müteferrikát. A többnyire másod- és harmadkézből származó értesülések hemzsegnek a tévedésektől, inkább az érdekesség szintjén; aligha voltak alkalmasak arra, hogy reális képet alkossanak személyéről, érzékeltessék tevékenységének jelentőségét. Néhány példa:
A török könyvnyomtatás 200. évfordulója kapcsán jelent meg Lampért Géza cikke,14 amely elsősorban De Saussure nyomán romantikus hangvétellel ismerteti nyomdászunk életútját, könyvei közül azonban egyet sem említ meg cím szerint.
Clauser Mihály rövidke cikke15 adataiban inkább félrevezet, mint tájékoztat, pedig állítása szerint az Ankara című francia nyelvű török lapból vette értesüléseit. E szerint a nyomda 1726-ban kezdte meg működését, s 1730-ban a Patrona Halil-vezettc felkelés után (1730) már meg is szűnt. A nyomda első terméke közlése szerint egy arab-török szótár volt, amely 1726 és 1728 között készült stb.

Lábjegyzetek:
1. Esat Efendi Kütüphanesi, No. 1187.
2. Thaly Kálmán: Lettres de Turquie et notices de César de Saussure; De Saussure Czézárnak ... törökországi levelei és feljegyzései. Budapest, 1909. Ujabb kiadása Antal László fordításában: Törökországi levelek és útirajzok 1730-1739. Budapest, 1999.
3. Berkes. N.: ílk Türk matbaasi kurucusunun dini ve fikri kimligi Belleten, c. 26. (1968) 715-737.
4. Heinz, W.: Die Kultur der Tulpenzcit des Osmanischen Reiches = Wiener Zeitschrift fúr die Kundé des Morgenlandes, 61. (1962), 62-116.
5. Kovács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Budapest, 1983.340.
6. Erödi Béla: Magyar-török renegátok = Fővárosi Lapok, 12. (1875,
160. sz.) 720-721.
7. Ibrahim Müteferrikának ilyen című nyomtatványa természetesen nincsen. Valószínűleg a névazonosság okozta a félreértést. Péchy neve törökül: Pecevi.
8. Mikes Kelemen: Törőkországi levelek és misszilis levelek.
Kiad. Hopp Lajos. Budapest, 1966. 209.
9. A korabeli sajtóhíradásokról jó áttekintést ad: Babinger, F.:
Stambuler Buchwesen im 18. Jahrhundert, Leipzig, 1919.
10. Decsy Sámuel: Osmanografia, azaz a török birodalom ...
leírása. MII. kötet. Bécs, 1789.
11. Sándor István: Sokféle. 3. darab. Győr, 1795. 41.
12. Horányi Alexius: Nova memória Hungarorum ... vol. 1.
Pcstini' 1795. 140-146.
13. Ballagi A.: A magyar nyomdászat történelmi fejlődése
1472-1877. Budapest, 1878. 223-230.
14. Lampért G.: Az első török nyomdát magyar ember állította
fel 200 éve = A Pesti Hírlap Vasárnapja. 1929. február 24.
p. 12-13.
15. Clauser M.: Az első török nyomda magyar vonatkozása =
Könyvtári Szemle. 1935. 12. sz. 94.

Hrotkó Larissza: Pesti zsidók (2. rész)

Sok évnek kellett eltelnie addig, amíg a törökök kiűzetését követően a zsidók – letelepedési szándékkal – újból megjelentek Buda és Pest környékén.1 Olyan helyet kerestek itt, ahol ki tudták elégíteni a kor szabta létszükségleteiket. Az igények minőségét és mértékét bizonyára a külső világ eseményei határozták meg. A „haza”, „az anyanyelv”, a „nemzetiség”, a „nemzet” fogalmak még nem foglaltak el olyan helyet a köznapi nyelvi – társadalmi – forgalomban, mint napjainkban.
Mind Pest, mind Buda a közlekedési útvonalak miatt igen vonzóak voltak a jövevények számára. És ebbe beleszámított Duna is, akár a személy-, vagy az áruszállítás, akár Ausztria és Magyarország más adminisztratív részeivel való gyors összeköttetés miatt. Budát az ott működő országos kormányzó szervek és persze katonák tették előnyössé a letelepedni vágyók szemében. Pesten is állomásoztak katonák, akiknek ellátásából lehetett profitálni, és ezenkívül itt voltak a raktárak, amelyek nélkül nem volt nagykereskedelem.
Az első pesti zsidók Óbudáról jöttek. A korabeli Pest, a zsidókon kívül, más etnikai csoportoknak is adott otthont: németeknek és tótoknak. Természetesen, letelepedési engedélyt mindenkinek kérnie kellett a várostól, de ebben nem volt semmi újdonság. Hiszen a városi lakosság általában zárkózott, sőt ellenséges volt az újonnan érkezőkkel szemben. Azonban volt valami, ami a zsidókat megkülönböztette Pest egyéb etnikai csoportjaitól, jóllehet azok is a gazdasági haszon reményében telepedtek le. Mások tartós tartózkodásra rendezkedtek be, míg a zsidókra ez az első időben nem volt, nem lehetett jellemző.
E „nomád” magatartás csak fokozatosan és valószínűleg a letelepedett zsidók számának növekedésével változott meg. A letelepedést nehezítette, hogy a zsidók megszokták, s biztonságosabbnak érezték a patriarchális kötődést, mert hiszen Pesten a zsidókat már nem védte egy-egy főúri, nemesi család, hanem szembe kerültek az egyre jobban szerveződő és erősödő pesti polgársággal. A versenytársakkal, akik körében a 18. század végére érezhetően felülkerekedett a magyar elem. Ezt bizonyítja a pesti Kegyesrendi Gimnázium tanulóinak 1780. évi összetétele is. Az összes tanuló 52%-a már magyar volt. A létszám 30, 3%-át még mindig a német ajkú diákok adták, de a számok mutatják, hogy a város értelmiségi rétege kezdett elmagyarosodni.2
Idővel világossá vált, hogy zsidók ezen a földön csak úgy tudnak begyökeresedni, ha a magyarosodó pesti polgárság részévé válnak.

A pesti zsidók és a külső világ közötti viszony kialakulása

Budapest Főváros Levéltára „1202/c. Intimata a. m. 4647-4957/II” gyűjteményének3 1305-1306, 1322-es számmal megjelölt oldalán olvasható Rottenbiller Leopold alpolgármester úr és Pest más vezetői 1846. október 28-i levele, amelyben a városatyák aggodalmukat fejezik ki a zsidók káros magatartása miatt. A zsidók ugyanis saját hasznukra akarják fordítani a Pest számára nagy fontossággal bíró kóser bor- és pálinka, illetve kóser húsmérést. Az írat az ügy beható vizsgálatát szorgalmazta, mivel: „Az izraelita község…financiális szempontbúl fölfogván, az érintett javadalmakat a várostól egészen elvonni, azonban ugyanazokat vallásbeli homályba burkolva, maga számára továbbá is fenntartani és utilizálni törekszik, e javadalmak megszüntetésével pedig egy nevezetes városi jövedelmi forrás teljes elenyésztése forog kérdésben…”
Visszalapozva a pesti zsidók és a városi vezetés közötti levelezésben megállapíthatjuk, hogy az említett javadalmak haszonbérletéről szóló szerződéseknél a pesti Tanács tagjai eddig elsősorban a bérleti összeg nagyságával és törlesztésének módjával foglalkoztak. A bérleti szerződést a többet kínálóval (vagy kínálókkal) kötötték meg ügyelve, hogy az ellenérték rendesen befolyjon a kasszába, az üzleti menet pedig megfeleljen a városban elfogadott normáknak, és gazdaságilag ellenőrizhető legyen. 1817. október 29-én több pesti polgár ugyan benyújtott egy tiltakozó levelet a Pesti Választó Polgársághoz, amelyben a zsidók számának növekedését az államra nézve hátrányosnak és veszélyesnek ítélte. Ám a város vezetői eddig nem látták szükségesnek a korlátozó intézkedések bevezetését.
A zsidók haszna a gazdasági együttműködésből mindenek előtt magából a bérleményből származott: ugyanis a kifőzde (Garküche) nélkül a zsidók nem kaphatták volna meg a tartós itt-maradáshoz szükséges pesti „toleránciát”. Szinte minden tolerált zsidónak a kifőzde és a bor- és húskimérő haszonbérléten kívül más gazdasági (nagy- és kiskereskedelmi, majd később ipari) tevékenysége is volt. A zsidók és a nem zsidók között tisztán üzleti viszony állt fenn, a politikai megfontolások egyelőre nem merültek fel. Akkoriban a zsidók még nem rendelkeztek teljes lakhatási joggal, csak néhányan nyerték el a megtűrtek („tolerirt” a korabeli írás szerint) címét, és így politikai erőnek sem számítottak. Pesti házat, vagy lakást a zsidók valószínűleg 1810. körül szerezhettek először saját jogon (lásd Bácskai Vera adatait Löbl József Boskovicz pesti szerzeményeiről). Még 1848-ban is a Fővárosi Tanács a „megtűrt izraelitákkal” hosszabbította meg egy évre a haszonbérleti szerződést (lásd a 1202/c 413 Intimata a. m., 4647-4957/II anyag, 1325 jelű oldalán), vagyis a zsidók még 1848-ban sem voltak teljes jogú tagjai a magyar társadalomnak.
Másrészt, a zsidóság soha sem volt homogén, vagyis a zsidóság fogalma mögött – amely bizonyíthatóan a 19. század elején már szerepelt a német nyelvű levelezésben – nagyon is különböző sorsok húzódtak meg. A közös elemet – hogy tudniillik minden különbségük ellenére mindnyájan zsidóknak nevezték magukat – a nem zsidók megkülönböztető jelként használták. A levéltári, illetve oklevéltári anyagok egyértelműen utalnak a személyek zsidó voltára: a nevek mellett a „zsidó” (der Jud, Judt, Jude, jud, a sidó) szót ugyanolyan megkülönböztető szándékkal használták, mint a nem zsidó nevek melletti „nő”, „férfi” vagy egyéb azonosító toldalékot. Az 1790-1819. közötti időszakban keletkezett köröző levelek is tanúskodnak erről a gyakorlatról, amely a későbbiekben negatív értelmezést kapott.3
Az 1791-ben készült 16.430. számú köröző levél így írja le Weis Móyses 22 éves óbudai zsidót: „nagy fekete kerék kalapba, sárgás fejér stráffal pötsögetett pruszlikba, fekete bugyogóba, német saruba” jár. Egy másik, évszám nélküli köröző levél egy 30 éves szökött, nadrágot, kerek úti kalapot és akkoriban még egy bő köpenyt is viselő zsidót ilyen módon írta le: Sudel Goldarbeiter 30 annorum Judaens profugit in kaput argentei coloris, ejus modi pectorali, et braccis, rotundo petaso, tum rotundo pallio”.
A Magyar-Zsidó oklevéltár XVI. kötetének 145. számú bejegyzése is bizonyítja, hogy abban az időben már szokás volt a zsidó származás megjelölése. Erzsébet (Elisabeth) nevű asszonyt a szöveg – későbbi kikeresztelkedése ellenére – még mindig „zsidó származású leányként” említette („Elisabetha nata judea”). Ez a megkülönböztetés korábban valószínűleg gazdaságpolitikai okokkal volt magyarázható. A zsidók türelmi adója (Toleranz-Tax) ugyanis a királyi pénztár bevételi forrását jelentette. A megyéknek és a városoknak jelentést kellett tenniük a náluk tartózkodó zsidók számáról és mozgásáról. A Fővárosi Levéltár anyaga (1202/c Intimata a.m. 413, 732-734 jelű oldalán) szerint 1817-ben már 79 tolerált zsidó élt Pesten, holott 1770. február 23-án Pest még azt jelentette, hogy a városban egyetlen tolerált zsidó sincsen (Magyar-Zsidó oklevéltár XVI. kötete).

Egy „lengyel zsidó” Pesten

A korai pesti zsidó társadalom tele volt feszültségekkel. A pesti letelepedésről minden elmondható, csak az nem, hogy békés volt. Ez a megállapítás érvényes a belső zsidó társadalomra is. A bérelhető lakás kevés volt, ezzel szemben igen sok volt a vállalkozó, aki az új letelepedéstől gyors meggazdagodást remélt. Nagy volt tehát a tolongás.
A levéltárban őrzött levelezésből4 kitűnik, hogy a 18. század végén Lengyelországból bevándorolt, vagy a vásár idejére ide tévedt zsidók neveit „lengyel zsidó” (polnischer Jude) jellemzővel toldották meg, mintegy kiemelve azok fokozott idegenségét. Az idegenséget a hatóság – és valószínűleg a polgárság is – attól függően állapította meg, hogy az illető helyi volt-e (hiesig), vagyis az adót helyben fizette-e, vagy sem.
A levéltári iratgyűjtemény első oldalán olvassuk a pesti „körzeti adminisztráció” 1789-es jelentését arról, hogy a városi tanács által felterjesztett szerződést az „itteni zsidó konyha haszonbérletéről” (Contract über die Pachtung der hiesig jüdischen Küche) a magasabb helyen három évre jóváhagyták. A szerződést a város egy bizonyos Joel Berkovicz-el és Thadeus Okenfus-al kötötte meg. Joel Berkovicz név mellett a levéltári anyagban nem találtuk meg az idegen, vagy lengyel zsidó megjelölését. Büchler Sándor azonban – Kohn Sámuelre hivatkozva – állította, hogy Berkoviczék Lengyelországból jöttek. Az 1736-37-es országos zsidóösszeírásban szinte minden olyan zsidó névvel találkozunk, amely később valamilyen kisebb-nagyobb jelentőségű esemény kapcsán felmerült. Két Berkovicz-ot láthatunk a felsorolásban5 azok közül, akik még nem függetlenítették magukat az idegen uralkodók védelme alól (vagyis a személyi adót még nem Magyarországon fizették). Marko Berkovicz marschallus Mnissek védelme alá tartozott, Leiba Berkovicz hovatartozása nem volt megállapítható, de mindketten egymás mellett szerepeltek a „Comitatus Sáárossiensis” listáján. Hogy Joel Berkovicz ezek valamilyen leszármazottja, vagy rokona volt-e, egyelőre nem tudjuk.
Joel Berkovicz a Pesti Levéltár 1202C 412. (Intimata a. m. 4647-4957/I.) számú gyűjteményének első zsidó hőse. Nevének írásában az első időben bizonytalanságok tapasztalhatók: Berkovicz, vagy Berkovics, sőt Berkovits és Berkovitz is előfordulhat, noha a héber betűs aláírásából láthatjuk, hogy a családi név végén egyértelműen a „cadi” áll. Berkovicz egy ritka, a zsidó népösszeírási listákon egyáltalán nem szereplő Thadausz (vagy Thadeus) Okenfus(s) nevű üzleti társával együtt 1789. augusztus 28-án haszonbérleti szerződést kötött meg Pest városi tanácsával. A szerződéskötést a licitálás előzte meg, amelyben Joel Berkovicz 2050 forintot ajánlott fel a zsidó kifőzde (Garküche) bérletéért. A bérleti díj ráeső részét, úgy tűnik, sohasem tudta hiánytalanul kifizetni. Büchler Sándor szerint Berkovicz ajánlata árdrágítás volt, hiszen 1783-ban a bérleti díj csak 565 forintot tett ki (ezt az Intimata 4902. iratból kapott adatot a hiányos azonosítás miatt még nem sikerült megerősíteni. Előfordulhatott hogy a kutatók téves adatokból indultak, vagy Berkovicz tényleg egy merész blöffölő volt).
Joel Berkovicz pesti történetét körülbelül 10 éven keresztül tudjuk nyomon követni. A vele kapcsolatos levelezés személyes problémáin túl rávilágít az első pesti zsidók életmódjára és szokásaira, az egymáshoz való viszonyulására. Látni fogjuk, hogy nem az általános „zsidó szolidaritás” érvényesült a belső zsidó társadalomban, hanem elsősorban a csoportérdekek.
A letelepedési kérelmekhez mellékelt igazolások, illetve kezességek azt mutatják, hogy a város elvárta a zsidóktól, hogy stabil gazdasági hátérrel rendlelkezzenek. Ezen kívül az embernek bizonyítottan vallásosnak, istenfélőnek kellett lennie, mert ha az ember megtartotta saját vallásának írott szabályait és hagyományát, akkor bizonyára képes volt a polgári rend megtartására is. Ezek voltak az érzékeny pontok, ahol a zsidók a konkurenciát megtámadtak, ha úgy adódott. Hogy Joel Berkovicz esetén a kifogások jogosak voltak-e, vagy csak egy fájó ponton eltalált dühős ellenfél rágalomhadjáratáról volt szó, nehezen dönthetjük el. De Pest városával folytatott levelezés 10 éven keresztül szinte csak róla szólt.

Az Intimata IV. 1202. gyűjtemény első levelei

Az 1789-ben kelt levelet egy profi írnok készítette: az írást az egyenletesen dőlt betűk jellemzik, a kezdeti nagybetűket az írnok spirális csavarással cifrázta. Az eredeti szöveg – magyarul – így szól: „A városi Tanács által továbbított, az itteni zsidó kifőzde (főzőkonyha) bérlésére vonatkozó szerződést Joel Berkoviccsal és Thadeus Okenfussal a magasabb helyen 3 évre engedélyezték. Ebből három példányt visszaküldünk Nektek, hogy mindkét bérlőt beidézzétek, a szerződés példányait nekik átadjátok és felhívjátok figyelmüket a bérlés helyes lebonyolítására.”
A következő ügyiratból a szerkezeti hiányosságok ellenére megállapítható, hogy a levél írója kielégítően tudott németül, sőt jól ismerte a német nyelvű államigazgatási levelezés formáját és nagy szókinccsel rendelkezett. A magyar szavak helyesírásából arra gondolhatunk, hogy a levél szerzője magyar anyanyelvű volt, és ezt a feltevést a mondatszerkezeti hiányosságok is megerősítik.
Az 1789. augusztus 28-án a hivatalos aláírásokon túl szerepel „Thadeus Okenfuß nem saját kezű, latin betűs aláírása, Joel Berkovics saját kezű héber betűs aláírása, alatta ezzel a megjegyzéssel: Idest: Joel Berkovics.”
A szerződés negyedik pontja, mely szerint a kóserhús- ill. bor adásvételi tiltások és/vagy korlátozások nem vonatkoztak a helyben lakó zsidó családokra, tartalmazta az „idegen zsidók” (die fremden Juden) kifejezést, amely minden olyan zsidót jelölt, aki nem Pesten lakott. A pesti zsidókat a szerződés nem kényszerítette arra, hogy csak a zsidó konyha bérlőitől vásároljanak kóserhúst. Az „idegeneknek” való eladás joga azonban csak a bérlőket illette meg, akik a kifőzde használatával együtt ezt is a várostól vették bérbe.
Sem a szerződés bevezető részében, sem pontjaiban a fogalmazók a zsidó félre nem alkalmazták a „hiesig” (itteni) kifejezést, amely később mindig ott szerepelt a pesti zsidók attribútumaként. Adott esetben a preambulában a hiesig jelző a városi kamarahivatalra (Stadtkammeramt) vonatkozott.
Okenfuß Thadeus-ra hárultak a súlyosabb megkötések, hiszen ő egész vagyonával (zálogként) felelt a szerződésből adódó fizetési kötelezettségért (6. pont). A három éves „arenda” kifizetését neki kellett vállalnia, amely évi 2050 guldenból tevődött össze. A 6. pont hangsúlyozta, hogy a városi Tanács Okenfußra való tekintettel – mintegy megkönnyítésként - engedélyezte Joel Berkovics társulását.
Büchler Sándor szerint Joel Berkovicz magatartása a többi zsidónál ellenségeskedést váltott ki. Állítólag az istentiszteletekből is kizárták, a gyerekeket nem járathatta a Talmud iskolába. Persze, ez nem csak a licitálásának, de annak is volt köszönhető, hogy szinte mindenkivel pereskedett, akivel valamilyen dolga akadt.
Elsőnek Moyses Liebnert (vagy Lübnert), az eddigi főbérlőt (Arendator-t) jelentette fel a zsidó piacon (Leopoldi Markt) árusított kóserbor és pálinka miatt, ami véleménye szerint sértette a fenti szerződés 3. pontját. Köszögy József rendőrfelügyelő úr erről jelentést készített és felsorolta a borfajtákat és mennyiségeket, amit Liebnernél megtaláltak. Nemcsak bor, de fél liter pálinkát is fedeztek fel nála, amelyből már eladott Josel Komparnek és Löbl Koczimek lengyel zsidóknak (IV/1202.c, Intimata 4647-4957, 7. old.). Moyses Liebnernek alapos kivizsgálást követően magyarázkodnia kellett.
A magyarázatát a 3416. számon iktatott „8” jelű irat tartalmazza. Abban Liebner azt foglalta össze, hogy a bor és pálinka eladásával nem okozott kárt senkinek sem, de főleg nem sértette meg a bérlők jogait, ezért ők nem is kérhetik borainak lepecsételését. Ezen kívül a borokat hordóban („unter dem Reif”), nem az itteni használatra, hanem elvitelre adta el, és ilyen fajta kereskedésre engedélye volt. Hiszen a hazai termékekkel kereskedett (Handel mit LandesProducten). 1789. november 5-i irat (a „12” jelű oldalon) tartalmazza a hatóság válaszát, mely szerint a lepecsételt (lefoglalt) borokról le kell venni a pecsétet: „Im übrigen sind die versigillirte Weine wieder zu entsigilliren”.
Berkovicsnak nem kellett volna ujjat húznia Liebnerrel, aki valószínűleg korábban érkezett Pestre és több befolyásos ismerőssel, illetve baráttal, vagy üzleti társsal rendelkezett, akik valamilyen közös érdekből kiálltak mellette. Esetleg ugyancsak terménykereskedők voltak, hiszen Liebner vallomása szerint több hordó borát ilyen vagy olyan nevű zsidó házában tárolta. 1789. május 5-én írt igazolásban egy bizonyos Tobias Lehnor – Liebner vallomásában említett bizalmasa – igen csúnya képet festett Joel Berkovicsről a hatóságnak: „Mivel nálam lakik egy elővárosi házban, nagyon nyugtalanul és veszekedősen viselkedik, sőt a ház lakóival állandóan veszekszik és szidja őket, amit aláírásommal ezennel tanúsítok.”
Mózes Liebner, Baruch Abeles és Sámuel Schellenberger rábírtak egy Löwel Schindler nevű zsidót, hogy bíróság előtt tegyen vallomást Joel Berkovicz ellen. Az elmondott történet megfogalmazása a nem zsidó írnoknak valószínűleg sok fejtörést okozott. Olyan szaknyelvi kifejezéseket mint „Tóra”, „davenol”, „leinolás” nem ismert, ezért a zsinagógában lezajlott szégyenletes eseményeket a következő módon jegyezte fel:
A zsidók az imaházukban a Tizparancsolatuk éneklési jogára licitáltak szokásos módon. A templomszolga 100-al kezdte a licitálást. Berkovics 500-t ajánlott fel, de a templomszolga nem válaszolt neki. Erre Berkovics hangoskodni és veszekedni kezdett a templomszolgával, hogy „miért nem licitált tovább”. A templomszolga nyugodtan válaszolt neki, hogy előbb le kell rendeznie az eddig felhalmozódott adósságát, mint például a sachter bérét. Joel Berkovics minden jelenlevőt „lumpennek” és hamis gyöngyszemnek nevezett, sőt más szavak is elhangzottak. Majd azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit megveret, amire többen elhagyták az imaházat és kimentek az udvarra. Ezt követően a zsidók a hatósághoz fordultak Berkovics botrányos viselkedése miatt, aki nem egy elfogadható polgári magatartást tanúsított, hanem éppen hogy a polgárhoz nem illően viselkedett.
Még 1787-ből származott az irat („61” jelű), amely egy nem pesti illetékességű panaszos beadványát terjesztette fel. A panaszos gonosz csalónak nevezte Berkovicsot.
Joel Berkovicz rövidesen újabb ügybe keveredett bele. Most Thadeus Okenfus-szal ütközött össze, akit megpróbált kitúrni az arendából. Az ügy 1790-ben kezdődött, a vonatkozó levelezést a „93-107” jelű iratcsomag tartalmazza. 1793-ban Joel Berkovicz még mindig panaszkodott Okenfus káros magatartására.
Berkovicz neve 1798-ig szinte minden olyan iratban előfordult, amely a zsidó kifőzde haszonbérletével foglalkozott. Az iratokból nem derül ki, hogy Berkovicznak volt-e még valamilyen más üzleti érdekeltsége, csak azt tudhatjuk, hogy paszományos is volt valamikor, talán házaló. A pestiek viszont a házalóktól óvakodtak, ezért a régi szakmáját Pesten talán nem is űzhette. Minden bizonnyal gyakran fordult elő a Leopoldi (Lipót) piacon. Elképzelhető, hogy ő is, a legtöbb pesti zsidóhoz hasonlóan, Teréz-városban lakott, amely elővárosnak számított.
Az iratok közül találkozunk egy 1798-ban készült orvosi igazolással, amelyen Sebastian Rumbach aláírása látható. Az igazolás Rebeca Berkovicz zsidónő súlyos betegségét (köszvényt) tanúsította. A betegség miatt az asszony két éve nem hagyhatta el lakását.
Ezt az igazolást Joel Berkovicz, az asszony férje valószínűleg valamelyik fizetési halasztási kérvényéhez csatolta, hiszen állandó anyagi problémákkal küzdött.
1798. után Berkovicz neve nem szerepel többé a konyha haszonbérletével kapcsolatos levelezésben. Úgy tűnik, hogy vele elmúlik az egyéni kezdeményezések kora, ezt követően a pesti zsidó közösség kartellszerűen szerveződött meg. A szervezet magvát a „morva” és „cseh” zsidók alakították. Moyses (Mózes) Liebner mellett Marcus Saxel (Sachsel), Baruch Abeles, Adam Mautner, majd Mózes Ullmann neve fordul elő leggyakrabban a Pest városával folytatott levelezésben. A levelekből, illetve ügyiratokból kitűnik, milyen nagy szerepet játszottak a rokoni és üzleti összefonódások a pesti zsidó közösség életében.

Forrai Márta: A tehetséges Klein – Kilényi család

Az alábbi írás zsidó sorstörténeti szociológia

Klein Gyula Lipót (Julius Leopold Klein) (Miskolc, 1804. - 1876. 08. 02. Berlin)

Klein Gyula Lipót nevét a világirodalom-történet magyar származású német drámaíróként és irodalomtörténészként tartja számon
A család ősei Németországból vándoroltak be Magyarországra és Szent-Péteren telepedtek le. Amelyet így írt le Fényes Elek 1851-ben. „Szent Péter település Borsod vmegyében, Miskolcztól néhány állomásra a Sajó jobb partján… Lakosok összes száma 3712 lélek, kik közt 360 r. kath., 30 gör. kath., 17 evang., 2570 reform., 735 zsidó. A r. kath. és reformátusoknak helyben van anyaegyházuk, s a zsidóknak synagógájuk.”
Az apa Heyman Klein aki kereskedéssel foglalkozott, Miskolcra költözött. Felesége Barbara, egyszerű ortodox asszony volt. Miskolcon született 1804-ben legidősebb gyermekük Gyula, 1805-ben Hermann (Kilényi János néven ismert hírlapszerkesztő és fordító volt). A két testvért még öt gyermek követte. A szülők igen jómódúak voltak. Az apa a francia-osztrák háborúban hadiszállító volt, akkor alapozta meg vagyonát. Nemcsak kereskedéssel foglalkozott, hanem széles látókörű igen művelt, köztiszteletben álló ember volt. Mint a miskolci kile egyik legtekintélyesebb tagja Borsod vármegye valamennyi hitközségének elöljáró felügyelője volt.
Vagyoni helyzetüknél fogva a szülők megtehették, hogy gyermekeiket kiváló nevelésben részesítsék. Németországból szerződtetek nevelőket és tanítókat házukba. Gyula a gimnázium I-IV. osztályát szülővárosában végezte. 1817-ben a család Pestre költözött, először a Rumbach utca 455 hrsz., majd a Háromdob utca 400 hrsz. alatt laktak. Gyulát a piarista gimnázium V. osztályába íratták be szülei. Nyelvtehetsége (amely valamennyi testvérére jellemző volt) korán megmutatkozott. Tizennégy éves korában az iskola új igazgatóját latin nyelvű verssel üdvözölte, amely olyan sikert aratott, hogy nyomtatásban is megjelentették. Az érettségi vizsgán Marcus Accidus Plautusról írott latin nyelvű dolgozatára kiváló minősítést kapott.
Érettségije után 1822-ben, Bécsben filozófiát tanult. Vonzotta az orvosi pálya, beiratkozott a bécsi egyetem orvosi karára. Úgy vélte, ez által szerezhet magának jó állást és társadalmi megbecsülést. Időközben szülei igen rossz anyagi helyzetbe kerültek és visszaköltöztek Miskolcra. Kényszerűségből arisztokrata családoknál vállat, nyelvtanári állást, hogy megélhetését biztosítsa és tanulhasson. Többek között egy gazdag, előkelő zsidó család gyermekeit is tanította. A család áttért keresztény vallásra. Példájukat Klein Gyula is követte, a keresztségben a Lipót nevet vette fel. Áttérése után először Bécsben a gróf Colloredo - Mansfeld család, majd Nápolyban a Lucchesi -Palli hercegi család alkalmazta nevelőnek. A függetlenséget szerető fiatalember nehezen viselte a kötöttséget, amely nevelői állásával járt. Többször volt vitája a munkaadójával, ezért állásából elbocsátották.
Ismét visszatért Bécsbe. Itt kapta meg a miskolci kile felkérését, hogy 1828. június. 9-re gróf Reviczky Ádám Borsod vármegye főispánjának beiktatására üdvözlőbeszédet írjon. Az üdvözlést német, magyar, latin, görög, francia, olasz, angol, spanyol és héber nyelven készítette el. Az ünnepségen elhangzott köszöntések nyomatásban is megjelentek: Reviczky Ádám úrnak, Nagyméltóságú Revisnyei gróf,-T. Ns. Borsod vármegye főispánjának, fő-ispáni székben és méltóságban;… végben ment béiktatása… alkalmatosságával mondott és tartott beszédek. Miskóczon, 1828.
1830 táján hazatért szülővárosába. Szülei ekkor tudták meg, hogy kitért, ez lelkileg igen megviselte őket. Előbb apja majd, 1830-ban körül anyja hunyt el.
Mivel már semmi nem fűzte Miskolchoz, egyik rokonának meghívására, aki Berlinben élt, a német fővárosba utazott. Itt fejezte be filozófiai tanulmányait és orvosi diplomát szerzett. Disszertációját elegáns latin nyelven írta és védte meg. Ennek ellenére orvosi gyakorlatot sohasem folytatott. Olaszországba, majd Görögországba utazott. Rövid ideig az athéni német követségen volt kultúrattasé.
Visszatért Berlinbe, megélhetését hírlapírásból fedezte és drámákat írt. 1838-ban szerkesztette a Baltische Blätter harmadik évfolyamát Wismarban. Megnősült, de mivel korlátlan függetlenséghez szokott, házasságát rövidesen felbontotta. Zárkózott és különc természete miatt egyre inkább egyedül maradt. Élhetetlensége legendás volt, de hatalmas tudását mindenki elismerte. 1859-ben a berlini Preussissche Zeitung tárcaírója volt, majd színházi kritikái jelentek meg különböző lapokban. Öreg korában egyetlen leánya (aki egy fiatalkori házasságon kívüli kapcsolatból született) gondozta és ápolta a betegeskedő apját. Élete utolsó szakaszában nyomorúságosan élt. 1868-tól a Schiller Egyesület segélyezte évente 300 tallérral.
A Magyar Tudományos Akadémia 1869. április 14-én kültagjává választotta. Öccse Kilényi János, alias Klein Hermann a Magyar Tudományos Akadémia anyagi támogatását kérte testvérének, annak tudta nélkül. Csengery Antal az alelnök nem teljesíthette ezt. A németként számon tartott, de magyar születésű író, ha még akadémiai kültag is, nem lehetséges a támogatása. Mielőtt bármi is jóra fordult volna Klein Gyula Lipótot egy berlini kórházba, vitték, hogy gondosabb ápolásban részesíthessék, itt hunyt el 1876. augusztus 2-án. Nevét, mint a nagy drámaíróét 1897-ben említették ismét a berlini lapok, leánya tragikus halála kapcsán.
Életében nem volt ismert, szerzői sikerei nem voltak. Halála után fedezték fel, a német irodalomtörténészek. Neveltetésénél fogva német műveltsége és német gondolkodása volt. 14 színművet, 10 tragédiát és 4 vígjátékot írt. Keletkezésüket nem tudjuk pontosan, mert némelyik sokkal később jelent meg nyomtatásban. Hatalmas drámatörténeti műve Geschichte des Dramas befejezetlen maradt.

Kilényi János (Klein Hermann) (Miskolc, 1805. – 1889. 06. 09 Budapest)

Ugyanabban a kiváló nevelésben részesült, mint bátyja Gyula. Neve az 1830-as évek végén német fordításaival vált ismertté. Először Jósika Miklós regényeit, majd Széchényi István: Néhány szó a lóverseny körül című munkáját fordította és kiadta. Einiges über Ungarn. Nach dem “Néhány szó a lóverseny körül” Graf Stefan Széchenyi aus dem Ungarischen übersetz von Hermann Klein. Ofen, 1839. Druder k, ung, Universit.-Buchdruck. Szintén az ő tolmácsolásában jelent meg a Pesther Tageblatt-ban Eötvös Károly tanulmánya a Zsidók emancipációjáról.
Az 1840-es évek elején, Pesten hírlapírással foglalkozott. A Kilényi írói álnevet választotta 1845-ben. 1841-ben, a Társalkodóban magyar nyelvű cikkei jelentek meg. 1842-ben Beck Károllyal megalapította a Der Ungar (zeitschriftliches Organ für magyarische Interessen für Kunst, Literatur, Theater und Mode) című politikai és szépirodalmi napilapot, amelynek kiadója és főszerkesztője lett. Beck Károly volt a segédszerkesztő. Hetente hatszor jelent meg négy-négy oldalon, amelyet egyszer divatkép, másszor magyar dalok kottái, metszetek, szatirikus rajzok egészítettek ki. A lap magyar nemzeti programja magába foglalta azokat a törekvéseket, amelyek a reformkori hazai haladó német nyelvű sajtót jellemezte. Következetesen törekedett arra, hogy tárgyilagos képet adjon a külföldnek Magyarországról, és a külföldi haladó eszméket, közvetítette országunkban. Az utolsó szám 1848 szeptemberében jelent meg. Másodszorra Zeffi Gusztáv indította meg a Der Ungar-t és Klein volt a segédszerkesztő 1850. november 8-ig. Még abban az évben Bécsbe költözött, és a kereskedelmi pályát választotta.
Kitért, és 1849. július 10-én megkeresztelkedett az evangélikus egyházban a Kilényi János nevet vette fel. 1860-as évek elején ismét Pesten telepedett le lakása a Szervita téren volt.
1889. június 6-án elgázolta egy szekér, sérülései olyan súlyosak voltak, hogy július 9-én elhunyt.

Kilényi Hugó (Pest, 1840. 12. 25. – 1924. 12. 27. Budapest)

Kilényi János fia, családi hagyományként ő is kiváló nevelésben részesült. Gimnáziumi tanulmányait a pesti piaristáknál végezte. Jogi tanulmányai befejeztével 1864-ben joggyakornok volt a pesti ítélőtáblánál. 1867-1889-ig a Földművelési Minisztériumban töltött be állást. A Kereskedelmi Minisztériumban 1889-től miniszteri tanácsos volt. 1880-ban írta legfontosabb munkáját: Adatok Magyarország gabonakivitelének kérdéséhez az utolsó évtizedben, különös tekintettel a tarifaviszonyokra. Ezzel a művel a Magyar Tudományos Akadémia díját nyerte el.
Élénk közgazdasági tevékenységet folytatott, a Nemzetgazdasági Szemlében és egyéb szakfolyóiratokban, valamint a Pesti Hírlapban publikált. 1891-ben kapott magyar nemességet. 1901-ben nyugdíjazták.
Mint kiváló szakember 1903-tól több vezető állást töltött be: M. Kir. Államvasutak Gépgyárának elnöke, Diósgyőri M. Kir. Vas-és acélgyár elnöke, a M. Kir. Államvasutak igazgatósági tagja, az Országos Szabadalmi Tanács tagja, Adria M. Kir. Tengerhajózási Rt. igazgatósági tagja, Magyar Keleti Tengerhajózási Rt. igazgatósági tagja, Foncičre Pesti Biztosítóintézet elnöke, Fegyver- és Gépgyár Rt. igazgatósági tagja, Fiumei Első Magyar Rizshántoló- és Rizskeményítő Rt. igazgatósági tagja
Hatalmas vagyonát művészeti- és numizmatikai gyűjteményébe fektette. Ezek határainkon túl is ismertté tették. Műtárgyait vásárlás és csere útján szerezte. Korának egyik leghíresebb műgyűjtője és műtárgyszakértője volt. Várhegy utcai (ma II. ker. Hidegkúti út) villájában szívesen kalauzolta gazdag gyűjteményében ismerőseit. Nyilvánosan csak egyszer szerepelt néhány tárggyal 1912-ben kisplasztikai kiállításon.
A XIX. és XX. századfordulóján elsők között volt, aki hintóját gépkocsira cserélte.
1901-ben egyik alapító tagja volt a Magyar Numizmatikai Társaságnak. 1907-1915 között az alelnöki, majd 1915-1921 között az elnöki tisztséget töltötte be. A Társulat fennállásának 20. Évfordulójára Berán Lajos éremművész emlékplakettet készített. Előlapon: A MAGYAR NUMIZMATIKAI TÁRSULAT HVSZ ÉVES FENNÁLLÁSA EMLÉKÉRE * Balra: GR. DESSEWFFY MIKLÓS* jobbra: DR. RÉTHY LÁSZLÓ* középen 1921. évszám. Balprofilban ábrázolt kettős mellkép, jobbra: BERÁN/LAJOS jelzés. Hátlapon: SZENTGÁLY KÁROLY*KILÉNYI HUGÓ*DR. ZIMMERMANN LAJOS*DR. GOHL ÖDÖN* Balprofilban ábrázolt négyes mellkép. Vert ezüst és bronz 70 mm.
Idős korában a látása rohamosan megromlott. A Numizmatikai Társulatba csak felesége kíséretével jutott el; látáscsökkenése miatt egyedül nem közlekedhetett. Gyűjteményében gyönyörködni nem tudott már, ezért az Ernst Múzeum által 1917. november 26-án aukcióra bocsátotta. Ez alkalommal katalógus jelent meg az Ernst Múzeum aukciói című sorozatban „Kilényi Hugó gyűjteménye” címmel. Az aukció sikeres volt, igen hatalmas összeghez jutott, amelyet állampapírokba és hadikölcsön kötvényekbe fektetett. A háború végzetével ezek semmit sem értek. Egyik napról a másikra szinte földönfutó lett. Szinte koldusszegényen halt meg
Kitüntetései: Ausztriai császári Lipót–rend lovag keresztje 1895., Ausztriai császári vaskrona-rend III. osztály 1885., Ausztriai császári Ferenc József-rend középkeresztje 1898., török Ozman-rend, szerb Takova-rend.
Felesége Spitzer Jenny volt. Házasságukból született Júlia leányuk.
Egyéb munkái: Viola című költeménye 1857-ben jelent meg a Magyar Néplapban, a Közigazgatási Döntvénytár (Bp. 1877-1879) egyik szerkesztője volt, Ein wiedergefundenes Bild des Tizian Bp. 1906.

Kilényi Júlia Adél Sarolta (Budapest, 1882. 11. 21-?)

Eredetileg festőművésznek készült. Házasságot kötött dr. Berend Miklós orvossal 1904. november 21-én. Férjét elkísérte külföldi tanulmányútjaira. A lehetőséget kihasználva német egyetemeken művészettörténetet, filozófiát és irodalmat tanult. Első könyve a Pogány versek. 1906-ban jelent meg Budapesten. Két gyermekük született Júlia és Miklós. Az idő alatt, míg férje frontszolgálatot teljesített az I. világháborúban, önkéntes betegápolóként dolgozott budapesti kórházakban.
1919. június 22-én férje tragikus körülmények között hunyt el; erre még utalunk. Az özvegy a háborút követő gazdasági válságban minden vagyonát elvesztette. Írói és fordítói munkáiból élt. 1919 októberétől az Új Nemzedék, később a Nemzeti Újság és a Budapesti Hírlap munkatársa volt. Recenziókat írt és vezette a Szemle rovatot.
Fia a II. világháború alatt részvett a Nemzeti Ellenállási Mozgalomban. 1944. november 28-án a nyilasok elhurcolták a Rókus kórházból, ahol orvos volt. Megkínozták, majd Nagytétényben agyonlőtték, és holttestét a Dunába dobták. Mindkét Berend Miklós apa és fia tragikus hasonlósággal fejezte be életét. Anyja, fia emlékét örökítette meg a „Ne ölj!” című regényében. Ebben a könyvében emlékezik meg a budapesti zsidó mártírok deportálásáról, gettóbeli szenvedéseikről és a Nemzeti Ellenállási Mozgalom hőseiről.
Regényei: Akik kihullottak Isten tenyeréből. 1939; Álomlovag. 1943; A boszorkány. 1921; Boszorkánytánc. 1932; 1940; 1943., Elátkozott tündérkert. 1948; Hadiárvák. 1938; Hazádnak rendületlenül. 1940; Isis legyőzi Aphroditét. 1942; Istenek és ösztönök. A lélek és a vér regénye. 1929; 1932., Jochanaán Ibn Ben Aluya. Egy orvos története. 1923; A lüktető talaj. A tegnap és a ma regénye. 1927; Ne ölj! 1946; A Piombo — kép. 1938; 1943; Századvégi emberek. Nyolc nap története. 1941; Szent Bertalan éjszaka. 1934; Vippári a csavargó asszony. Egy komédiásnő regénye. 1937, 1943; Visszahullott kő. 1945.

DR. Berend Miklós (Nagykálló, 1870-1919. 06. 23.)

Szülei dr. Bleuer Miklós és Lang Mária. Apja 1817-ben Nagykállón született. A pesti egyetemen végezte orvosi tanulmányait. Disszertációjának címe: Orvosi értekezés a tüdőlobról, amely Pesten 1844-ben nyomtatásban megjelent. Az 1848/49-es szabadságharcban a nyíregyházi honvédkórház főorvosa volt. Az első Szabolcs megyei Takarékpénztár elnökévé választották. 1865. október 1-jén nyílt meg a második takarékpénztár a vármegye akkori székhelyén Nagykállóban. Dr. Bleuer Miklós volt az alapítók egyike és 30 évig töltötte be az elnöki pozíciót. Támogatta kollegája dr. Jósa András orvos régészeti ásatásait. Nagykálló határában levő Nagykorhány ásatása 1893-ban kezdődött. A költségek meghaladták a 200 forintot, amelynek nagy részét magánvagyonából fedezte.
Berend Miklós orvosi diplomáját 1891-ben szerezte a budapesti egyetemen. A Kórbonctani Intézetben volt gyakornok 1891-1893 között. A Stefánia Gyermekkórház segédorvosa lett 1893-ban, majd egyetemi tanársegéd. 1896-ban állami ösztöndíjat nyert el külföldi tanulmányútra. A berlini, lipcsei és prágai egyetemeket látogatta. Párizsban a csecsemővédelmet tanulmányozta. Gyermekgyógyászatból habilitált 1903-ban. Házasságot kötött Kilényi Júliával 1904-ben. A Fehérkereszt Gyermekkórház főorvosa volt 1908-tól haláláig. Aktívan rész vett az anya-és csecsemő-és gyermekvédelemmel foglalkozó szervezetek munkájában: Országos Stefánia Szövetség, Országos Gyermekvédő Liga, Magyar Ifjúsági Vöröskereszt. Számtalan publikációja jelent meg szakfolyóiratokban. A Révai Nagylexikonnak szerkesztőségi munkatársa volt.
Lakása és rendelője IV. Eskü tér 8. szám alatt volt innét indult el élete utolsó útjára.
1919. június. 23-án a Ludovika Akadémia tisztjei és a dunai monitorok támadást szerveztek a vörös csapatok ellen. A harc egy napig tartott. Berend Miklós, aki a Duna parton sétált, elővette zsebkendőjét. Az ott tartózkodó vöröskatona úgy vélte, ezzel a monitoroknak akar jelt adni. Agyonlőtte a Mária Valéria utca (ma Apáczai csere János) és az Eskü tér (ma Március 15.) sarkán. Vagyontárgyaitól kifosztva holttestét a Dunába dobták. Felsége pár nap múlva a Szvetanai utcai halottasházban találta meg és azonosította. A budapesti munkásasszonyok kisebb tüntetéseket szerveztek: „Megölték azt az orvost, aki gyermekeinket önzetlenül és ingyen gyógyította.”
Tankönyvei: Gyermek-terápia szakok szerint csoportosítva. Bp. 1902. Mai Henrik és fia., A csecsemőbetegségek orvoslása. Bp. 1907. Singer és Wolfner., A szoptatás, a mesterséges táplálás és a csecsemőkori bélbajok. Bp. 1908. Franklin Társulat. (Egészség könyvtára 7.), Bp. 1917. Tanulmányai: Csecsemővédelmi akciónk előkészítéséről. Bp. 1917., Az exudativ diathesis a gyermekkorban. Bp. 1912., A Stefánia Szövetség kiadásában jelent meg: A tanítás szerepe a csecsemővédelemben és egy javaslat a dajkakérdés megoldásáról 1916., Német és magyar anya-és csecsemővédelmi intézmények a háború előtt és azóta. 1918.
Az I. világháborús emlékezéseit a „Harctéri napló. Adatok a magyar honvédség főképp az 5. h. huszár ezred történetéből” című könyvében írta le.
Öccse László 1884-ben született. Szintén az orvosi hivatást választotta. Nyíregyházán köztiszteletben álló főorvos volt. 1933-ban hunyt el. Megkeresztelkedett a római katolikus egyházban.

Deutsch Gábor: Dr. Heves Lajos

Aki „VALAKI” volt

A két ismert és sokat vitatott hitközségi elnök, Stöckler Lajos és Sós Endre működése között a funkciót egy csöndes, népszerű ügyvéd, Heves Lajos töltötte be. Az utóbbiról kevés szó esik, és sokak szerint ez így volt helyénvaló Már akkor is. Mert végezte, végezhette a munkáját. Nagy hibák nem írhatók a rovására; a hitközség vezetőkről egyébként is csak a rosszat szokták megírni a haláluk után. A helyzet ennél bonyolultabb, mert dr. Heves Lajos 1953. júniusától 1957. nyaráig viselte vállán ezt a tisztséget. És ez zavaros, fordulatokban gazdag időszak volt. Nemrég az Élet és Irodalom című lapban Kennedi János kutató tollából nyilvánosságra került Sós Endre egy bizalmas mondata, amely szerint „ügyes” lépéssel sikerült elődjét – tehát Heves Lajost – kibillenteni az elnöki székből. Mi volt ez a lépés és miért kellett ezt megtennie a jótollú írónak, a „hűséges” barátnak? Nézzünk utána…
1953. januárjában letartóztatták Stöckler Lajost és a hitközség párttitkárát (mert hogy akkor ilyen is volt) – egyébként elismert orvost – dr. Benedek Lászlót és igen sok jelentős személyiségeket az ortodox közösségből is. A szomszédos országokban ekkor már javában folytak a cionista perek. A sorból Magyarország sem hiányozhatott: a vádak minden esetben konstruáltak voltak. Stöcklerék lefogása mégis meglepetésként hatott, mert ők a kompromisszum keresésben, ha nem is a végtelenségig, de rendkívül messzire mentek el. Talán ez is volt a bukásuk oka. Cionista pert kellett kreálni – a mór megtette kötelességét, amiért környezete ellenszenvét „érdemelték” ki – tehát sokak szemében talán megkönnyebbülést is jelentett távozásuk. Gondoljunk az ÁVÓ főnökének és munkatársainak börtönbe vetését is ez a koncepció magyarázta. Két legyet ütni egy csapásra. Megszabadulni a most már feleslegessé vált kolonctól és teljesíteni a moszkvai elvárást.
Stöckler távozása a hitközségben mégis zavart keltett. Nem tudták, mi várható, ugyanis a személyi kérdések nem a hitközségi választásokon, hanem az Állami Egyházügyi Hivatalban dőlt el. A kiválasztás egy irányzatot jelentett. Közben azonban Moszkvában jelentős változások történtek, Sztálin halála után a nemzetközi helyzetben enyhülést kívántak elérni, ennek hatása természetesen Magyarországra is kiterjedt, így a júniusi programmal léphetett elő a Rákosinál lényegesen liberálisabb Nagy Imre. Az új vonal érintette az internáló táborok megszüntetését, az osztályhelyzetük miatt kitelepítettek helyválasztásának lehetőségét, az egyházi kérdésekben nagyobb türelmet. Ez az a pont, amelyet az Egyházügyi Hivatal államtitkára, a MIOK, tehát a hitközség élére a rabbicsaládból származó halkszavú, de szakmai körökben tekintélynek örvendő előljárót, dr. Heves Lajost szemelte ki. Ő lett a budapesti és az országos elnök. E két tisztséget annak idején ugyanaz a személy látta el. Dr. Hevest meglepetésként érte a felkérés, de az államtitkár szavai, amely szerint a hitélet fellendítését várják tőle (ez nem tréfa, a mondat így hangzott el), úgy érezte, talán valóban kínálkozik lehetőség álmai megvalósításához. Ennek alapja pedig éppen a vallási szféra megerősítése volt. A szombattartás feltételének segítése, az oktatás szélesítése, az imaházak működésének zavartalansága, a vallási ünnepek megőrzésének lehetősége stb. stb. Minden felvetett gondolatot megfontolandónak tartott az államtitkár; nagyokat bólintott, s ezért Heves Lajos örömmel vállalta a felkérést.
Életéről annyit érdemes tudnunk, 1900. szeptember 16-án született Szolnokon. Apja dr. Heves Kornél rabbi-költő, anyja Gleichmann Stefánia. Két fiuk született, a másik neve István, aki ugyancsak ügyvéd lett. A hit ápolását apjától nyerte örök útmutatásul, ezért nem csoda, hogy az elnöki beiktatásakor édesapja szavait idézte néhány bevezető szó után: – Látom lelki szemeim előtt a családi körben apámat a Tisza-parti kisváros igehirdető, lánglelkű rabbiját, hallom intő szavát: „Fiam, a közéleti pályán a tüske sok, a bogáncs tömérdek, megszúr, megtép, hogy kiserken a véred, mégse tekints hátra, mindig csak előre, hívő hittel várj mindig jobb időkre”. – Ez az útmutatás kísér el az utamon, amelyen becsületes munkát szeretnék végezni.
Tegyük hozzá, jelszava ez volt: „hittel a hitért”.
A közvélekedés szerint az igazi hitélet hosszabb szünet után ekkor kezdett újra beindulni, mert az ötvenes években inkább csak vegetált. Kapott pénzt a hitközség, jutott a kórháznak, szeretetházaknak, templomkörzeteknek, a vidéki városok gyülekezetének.
A politikum életében fordulatot hozott – fordulat után. Nagy Imrét, mint revizionistát, leváltották, bár a „júniusi útra”, amit a miniszterelnök terjesztett be, és a néphangulat által kedvezően fogadott programról szólt, továbbra is hivatkoztak, a visszakozást észre lehetett és kellett venni. A Szovjetunió XX. kongresszusa után Magyarországon is megélénkült a közélet. Vitáktól lett hangos a város, azok szájából is hangzottak el kritizáló, „bátor” szavak, akiktől nem várták volna. Egyszóval elérkeztünk 1956 októberéig, amelyet most nevezzünk a későbbi nagyon diplomatikus megfogalmazással „sajnálatos októberi eseményeknek”. Ekkor a hitközségben váratlan epizód játszódott le. Heves Lajos bement a munkahelyére, hogy áttekintse a tennivalókat; nem lehetett tudni, a felszabadult indulatoknak nem lesznek-e vadhajtásai. Az irodába hárman léptek be, kettő közülük később magas pozíciót töltött be a hitközség vezetésében. Elmondták az elnököt mindenféle ÁVH-s ügynöknek, és szó szerint kitették a szobájából. A dulakodás közben az irodájában maradt a szemüvege s a kabátja; e tárgyakat a titkárnő hozta ki utána. Egy idő után, amikor magas beosztásba kerültek az illető urak, nem győztek bocsánatot kérni, hiszen ha Heves Lajos besúgó lett volna, ők már novemberben repültek volna a Síp utcából. Ha éppen nem ültek volna börtönben. Az „események” után az elnök csöndesen visszament dolgozni munkahelyére, hiszen feladat, gond akadt bőven.
A hitközség nehéz helyzetbe került. A fővárosi forradalomnak kifejezett antiszemita jellege nem volt, ezt csak később állították így be, inkább taktikából. Természetesen vidéken, ahová nem jutott el a rádió vagy a sajtó józan hangja, igenis történtek sötét dolgok. Hajdúnánáson, a Nyírségben, több helyen nem véletlen, hogy kiürültek a zsidóktól a falvak. Persze, nemcsak emiatt, de ez is számított az elmenők döntésében. Igaz, legtöbben november 4-e után lépték át a határt, ezt nem szabad elfelejteni, de figyelmen kívül sem lehetett hagyni a vidékről Pestre érkezettek és az innen külföldre távozni akarók segítségkérését. A hitközség nem akart hivatalos helyen a politikai elvárásnak megfelelő nyilatkozatot adni, miszerint elszabadult a pokol és pogromok sora történt az „események” alatt, nehogy a szovjet beavatkozást ilyen nem általánosítható cselekményekkel indokolják. Ezért javasolták, hogy az érintettek maguk menesszenek küldöttséget a kormányhoz, hogy a kivándorlásukat engedélyezzék. Jártak is ott, de ez egy másik történet. Többen közülük nem várták meg a hivatalos engedélyezést, hanem az akkor divatos módon, a zöld határon át távoztak, mások meg kora tavasszal legálisan hagyták el az országot. Ha már az emigrációnál tartunk, az elnök barátja, helyettese, közvetlen munkatársa, Vida Miklós is távozott – nagy űrt hagyva maga után. Ami Heves Lajost illeti:
1939-ben azt mondta, nem hagyom el szüleimet.
1949-ben: nem hagyom el szüleim sírját.
1956 telén gond és sok-sok intéznivaló között megtörölte verejtékező homlokát, és csak annyit mondott: lám itt maradtam.
57-től, mivel igen sok funkcionárius, rabbi, sóhet, tanár és számos vallásos ember hagyta el az országot, komoly feladat volt a pótlásuk. Többen felnőtt fővel vállalták a tanulást, csakhogy a fogaskerekek foroghassanak. Tavasz végére úgy látszott, sínen van a gépezet, megy a kocsi. A nyár már igazán optimizmusra adott okot. Lehet tervezni, a jövőt építeni.
Számos gondolat fogalmazódott meg Heves Lajosban, amikor behivatták az Állami Egyházügyi Hivatalba. Derűs hangulatban indult útnak, úgy érezte, itt az alkalom, hogy elképzeléseit előterjessze. Másfél óra múltán minden összeomlott benne. Nehezen talált haza, bezárkózott szobájába, senkit sem engedett be magához. Csak annyit mondott: befejeztem hitközségi pályafutásomat végleg.
Este feleségét, hűséges társát, akivel „csodaházasságban” élt (ezek lánya szavai), beengedte a szobájába, és neki kiöntötte a szívét. Mai zsargonnal azt mondta: be akarták szervezni, de nem vállalta. Asszonya tudomásul vette, talán túlságosan könnyű szívvel is. Semmi gond, nyugtatta. Marad szeretett szakmája, hivatása, az ügyvédkedés.
Most térjünk vissza a bevezetőnkhöz. Sós Endre „ügyes” lépést emlegetett, ezek szerint ő javasolta, hogy olyan feladattal bízzák meg riválisát, amelyet biztos, hogy nem vállal el. Inkább félreáll. Ha Heves doktor ma élne és olvasná e jelentést, biztosan nem jutna szóhoz. Mert a tollforgatót a legjobb barátjának hitte, aki „igaz szeretettel” dedikálta Heves Lajosnak műveit. De azért ha élne és kilátogatna a temetőbe, elmenne Sós Endre sírjához. És peremére elhelyezne egy kavicsot. Mert azt a szót: harag, dr. Heves nem ismerte. Találna mentséget: a háttérből irányították utódát. Mint ahogy Stöckler Lajost is. Tőle azt várták, hogy szüntesse meg a zsidó szervezeteket, az egyesületeket, a cionistákat éppen úgy, mint a vallásos mozgalmakat, minimálisra szorítsa az iskolák számát, de a templomokhoz, vágóhidakhoz, rituális fürdőhöz stb. ne nyúljon. Ha elsorvadnak maguktól, az nem baj, de beleavatkozni nem kell.
Heves Lajost akkor választották meg, nevezték ki, amikor liberálisabb lett gondolkodás, azaz szabadabb szellem jellemezte a korszakot. Lehetett építeni, tervezni. És ezt természetesen propagálták külföldnek is.
Sós Endrét a megújuló szigor idején kettős taktikával ültette az elnöki székbe a Hivatal. A szűkítést, templomok bezárását (pl. a Rumbach, a Dózsa és számos más imaház) anullálását úgy oldja meg, hogy mustra azért maradjon, sőt több legyen, mint a szomszédoknál, a gimnázium akár 15 hallgatóval, a rabbiszeminárium akár 10 diákkal is, de működjön. Jöhetnek a környékbeli országokból is, még büszkeségre is lehet okunk, hogy a „béketáborban” ilyen intézmények találhatók. A felszámolás csendes legyen, észrevétlen, szinte magától mozgó.
A későbbi hosszú időszak alatt más-más korszakok következtek, hol több engedményt, hol erősebb beavatkozást fölmutatva. Mindig keresték az aktuális időszaknak megfelelő vezetőt. Az biztos, hogy hála a tüzek egyszerű őreinek, az imahelyek mindvégig működtek. A tűz hol a parázs alatt, hol erősebben, de mindig égett.
A történtek után az ismert büntetőjogász, az Oktogon téri ügyvédi munkaközösség vezetője lett. Nagy tisztelet övezte. Akkor még az ügyvédek meghallgatták egymás szakmai szónoklatait, költői hasonlatokkal díszített, ugyanakkor biztos logikával felépített, okos beszédeit számos pályatárs készséggel, élvezettel hallgatta. Ő maga a templomokat változatlanul látogatta. Nagyra becsülte Katona József megrázó szónoklatait, aki különösen az ötvenes évek elején az egzisztenciális gondokkal küszködőknek nyújtott bátorítást és vigaszt. Ott égett el a szószéken jelképesen – a belső tűztől. Hogy nem közvetlenül a szószéken halt meg, hanem néhány órával később a rabbi-szobában, ez nem lényeges kérdés. Katona halála után Scheiber Sándor hangulatos péntek esti kidusain érezte jól magát. Szeretett élni, olvasni, kirándulni, úszni, s nem mindennapi emberek barátságát bírta. Például Robert Capa-ét (Friedmann Endre ő, becenevén Cápa), aki világhírű fényképész lett. A fiatal jogász és az ágról szakadt fotográfus igen jó barátságba került egykoron. Amikor a fotós vándorbotot vett kezébe, emlékül nem tudott mást adni barátjának, mint a régi fényképezőgépét. Szerény masina volt, de mégis ezzel kezdte az ifjú a pályáját. Ennyire futotta. Később Pesten is rendezett kiállítást munkáiból, amire Heves Lajost személyesen hívta el.
Említettük családi életének példás voltát, szót ejtettünk feleségéről, aki fiatalon távozott az élők sorából; hat évvel megelőzte férjét. Lánya házasságának és kis unokájának még örvendezhetett.
Heves Lajos Izrael iránt érzett tiszteletéhez néhány magyarázó szó szükségeltetik. Az apa, a költő-rabbi Heves Kornél anti-cionista volt, nagy hazafi. Az országot elhagyó alijázókat gúnyos verssel búcsúztatta „menjetek gyászmagyarok, s éljetek boldogan”. 44-ben a beteg öregember Budapesten, fiánál lakott. Eljött a pészah ünnepe, felkelt a betegágyból, hogy neki le kell vezetni Szolnokon a széder estét, oda akar utazni. Nem akarta elhinni, hogy Szolnokon, a Tisza-parti kis városban már nincs zsidó. A postára ment telefonálni, de nem volt kinek. Zavarában elesett, combnyaktörést szenvedett, amely idős embernek halálos is lehet: felfekvés, tüdőgyulladás. Nála azonban az elmúlást siettette az a gondolat, hogy egy világ omlott össze benne. Elhurcolták városából, Szolnokról a zsidókat. Átadták őket idegen hatalomnak. A fia apja utolsó napjainak példáján okulva, levonva annak tanulságait, kereste az izraeli követség dolgozóinak társaságát. Gyakran utazott a diplomatákkal vidékre. Az egyik nagykövet, kibucnyik, tehát parasztember volt. Amikor látta, hogy a földeken arat egy gazda, megállt, kiszállt kocsijából és érdeklődött a kézi aratás minőségi és mennyiségi mutatóiról. Ilyet otthon már rég nem látott. A módszer érdekelte a szakembert.
1965 nyarán, egy reggelen dr. Heves Lajos a Lukácsban még leúszta a maga 1000 méterét, aztán szépen felöltözött. Jó megjelenését 65 évesen is megőrizte. Az izraeli nagykövetség fogadására készült. A fogadáson rosszul lett, a konzulátus kocsiján szállították be az Amerikai úti kórházba, ahol egy óra múltán visszaadta lelkét a Teremtőnek. Méltán mondta Scheiber professzor a temetésén búcsúzóul: tehetség kell a születéshez, az örömhöz, a halálhoz. Ő mindhárom próbát emberül megállta. Panni lánya beszélgetésünk során még hozzátette: mert ő „VALAKI” volt. Mesél is róla lányának, unokáinak és ezúton kedves olvasóinak is.

Hrotkó Larissza: Vidor Pál ürügyén

„A Chóréb ormán”

Vidor Pál nem tartozott az úgynevezett „nagy rabbik” közé. Talán olyan volt, mint mai fiatal rabbijaink, akik egész magatartásukkal azt jelzik, hogy vállalják és viselik a közösségért való felelősséget, de osztoznak a közösség életében is. Vidor Pál életét már el sem lehet választani a Zsigmond király úti (később Zsigmond utcai, majd Frankel Leó úti) budai zsinagógától. A zsinagógát körülvevő ház negyedik emeletéről, ahol családjával lakott, igen szép kilátás nyílik a folyóra. Az ember nem is gondolná, milyen komoly esztétikai teljesítményre képes ez a múlt századi szürke városi háztömb. A háborút követő hónapokban a ház erősen megrongálódott lakásaiból a lyukas falakon keresztül is zavartalanul ki lehetett látni a Dunára. Múlt az idő, a falakat kijavították, a háborúnak is minden feltűnő nyoma eltűnt már. De az emlékek, még ha el is halványulnak kissé, soha sem tűnnek el nyomtalanul.

Dr. Vidor Pál 1909-ben (a Jád Váshém adatai szerint 1908-ban) Budapesten született. Családjával együtt 1936. óta lakott a mai Frankel Leó út 49. számú házában. A ház fiatal szomszédjai Palinak szólították. Tudós volt ugyan, de rendkívül közvetlen. A zsinagóga körül 1928-ban épített ház IV. emeletének 3. számú, fürdőszobás lakásában lakott, amelynek két szobája az utcára és egy az udvarra nézett. A ház legtöbb lakásához tartozott már fürdőszoba, de a földszinten voltak szegényebb lakások is. Vidorék lakbérét 1500 pengőben állapították meg. Anna leányuk a beköltözés évében született.
A 30-as évek első felében Vidor gyakran publikált a Magyar - Zsidó Szemlében (a folyóirat címét akkoriban így írták), a Zsidó Életben és más zsidó sajtótermékekben. Később a gyakorlati munka kötötte le, és ha írt is cikket, többnyire a zsidó valóság kérdéseivel foglalkozott.
1931-ben, még rabbijelöltként jelentette meg a Magyar - Zsidó Szemle májusi számában azt a cikkét, amely Móricz Zsigmond „A zsidó lélek az irodalomban” című publikációjára és az ezzel kapcsolatban kialakult vitára reflektált.1 Móricz Zsigmond amellett volt, hogy a zsidó író forduljon a zsidó témákhoz és használja ki annak kelléktárát. Ezért Móricz örömmel üdvözölte Komor Andrást, aki szerinte „nem vette fel a frakkot”. Nem úgy, mint Kiss József, aki a keresztény allegóriákba öltöztette Reb Mayer-Litvákot.
Móricz Zsigmond írására többen válaszoltak, igen színes vita bontakozott ki. Komlós Aladár úgy vélte, hogy Móricz tanácsokat osztogatott. Vidor Pál meg egyenesen illetéktelennek tartotta Móriczot annak megítélésére, hogy a zsidó költő, vagy író mely témához szóljon. Komor András „végzetes” ábrázolását pedig túlzottnak és ártalmasnak nevezte. Meg is jegyezte, hogy a „zsidónak minden árt, még az is, ha a színpadon kifigurázzák.” Vidor tehát kétségbe vonta, hogy a zsidó írónak Komor Andrást kellene követnie. Úgy látszik, nem volt szimpatikus az a dekadens hangulat, amely Komor zsidó családregényéből áradt. Vidor attól tartott, hogy ezzel az egyébként sem tipikus ábrázolással a szerző csak a divatnak hódolt, és veszélyeztette a zsidóság erkölcsi megítélését. Majd ezt mondta: „Ha erről a regényről ezután Móricz Zsigmond konstatálja, íme az igazi „zsidó élet, zsidó életfelfogás, zsidó világ, zsidó mentalitás”, kötelességünk e nyilatkozat esetleges félreértésének és félremagyarázásának már eleve elejét vennünk.”
Ha némely zsidó író elkerüli a zsidó témát, ez a „gyávaság” – folytatta Vidor Pál – a nem-zsidó világ magatartásának következménye. Ugyanis „nem alaptalanul gyáva a zsidó.” Ha Móricz segíteni akar a zsidó íróknak, akkor a külső körülmények változtatását kell szorgalmaznia, a „belső zsidó kérdést” a zsidók maguk is megoldják. Nem kioktatni kell a zsidókat, vélte Vidor, hanem a nem zsidó társadalomnak is meg kell változnia ahhoz, hogy a zsidó kérdés megoldást nyerjen.
Vidor Pál később is kategorikusan kiállt a kis és nagy zsidó ember védelmére. Így volt ez 1938-ban is, amikor Szép Ernő „Mit kéne ezekkel csinálni?” című cikkére válaszolt a nyilvánosság előtt. 2 Szép Ernő a Tízparancsolatra hivatkozva felháborodottan követelte a zsidó közösségtől, hogy akiket a „valutás bűnben” tetten érnek: azokat átkozzák ki minden vallási jogilag illő büntetéssel. Válaszában Vidor Pál először történelmi visszautalással bebizonyította, hogy a zsidók nem mindig csak pénzügyekkel foglalkoztak. Erre a szociális struktúrák adtak kényszerítő okot. De nemcsak „a foglalkozás viszi a zsidót a bűnre, hanem a foglalkozás hiánya” is, jegyezte meg Vidor. Vagyis a bizonytalan megélhetés teszi az egyént deviánssá. „Nem értünk egyet Szép Ernő javaslatával. Nem térünk vissza a középkori gondolkodáshoz. Nem zárunk ki senkit életében a templomból és halálában a temetőből.” Természetesen, a bűnöst meg kell büntetni, de nem azért, mert zsidó!
A zsidó személyiség társadalmi autonómiájára irányuló törekvésével Vidor Pál a 20. század 30-as éveiben kisebbségben maradt. Az általános irányzat akkoriban a keresztény világhoz való alkalmazkodásban fogalmazódott meg. Sőt felmerült a vallási liberalizmus támogatása, amely ha nem is nyíltan, de kihallatszott némely hivatalos alkalmi írásból (például, Baltazár Dezső református püspök halálára írt részvétnyilatkozatokból).3 Amint a következő irodalmi példa is mutat, Vidor Pál minden nyíltsága mellett nem volt híve a vallási határok összemosásának.
Az 1934-1935. évi Magyar–Zsidó Szemle4” Jabneh” (Homiletika) rubrikájában megjelent a „Chóréb ormán” című beszéd, amellyel Vidor Pál köszönetet mondott az Országos Rabbiképző Intézet vezetőinek és tanárainak az 1934. március 22-i rabbi-avatása alkalmából. Nagyon jól megszerkesztett, hatásosan megfogalmazott szövegről van szó, amely a szerző mély szentírási és szépirodalmi tudásáról tanúskodott. Az alkalom jelentősége kétségtelenül megkövetelte a kellő nyelvi választékosságot, de a szöveg még ezenfelül is alkalmazkodott a korabeli hallgatóság pompás ünnepi beszédekhez szokott ízléséhez. Mindezek ellenére a beszéd hitelesnek hat. A fiatal rabbi meg volt győződve arról, hogy személyes küldetést kapott az Örökkévalótól, és hogy ennek a küldetésnek van értelme. Tíz évig tanult és készült erre a napra, amikor véglegesen válaszolnia kellett a meghívásra: „Itt állunk, elhívatásunk Isten-hegyén, elküldetésünk Chóréb ormán. Felénk árad Isten szava, keres minket, szólít minket.” Arcát elrejtve, földre borulva, csak annyit tudott mondani, hogy íme, itt vagyunk.
Hirtelen mintha csak megtorpant volna a nagy elragadtatásban: „Fiatalok vagyunk, nem támogatnak egy hosszú élet tanulságai, tapasztalatai.” „Tisztátlanok vagyunk, nem állunk a bölcsek magaslatán”. Ezeket a mély meghatottságból és alázatból eredő mondatokat nyilván Jesája próféta ihlette meg. A gondolat, hogy még nagyon fiatal, tapasztalatlan és talán nem is méltó arra a nagy feladatra, amit most vállalni készül, a szövegben több helyen ismétlődik. Lehet, hogy a bizonytalanság érzete, talán a félelem diktálta ezeket a sorokat? Minden bizonnyal! Ám saját maga és társai nevében felvállalta a küldetést: „Most elmegyünk Izrael fiaihoz … Leszállunk a pusztaságba”. Vállalta, hogy a pusztában a vallás és az erkölcs eszmei útját egyengetik. Még akkor is, ha „a puszta vizei keserűek, és „kútjai mérgezettek”.
A beszéd második részében már nyoma sem volt a kételkedésnek, vagy a megtorpanásnak. Elhangzott a kategorikus: „De nem félünk.” Lehet, hogy néhány perccel ezelőtt még bizonytalankodott, de amint kimondta, hogy mennek Izrael fiaihoz és teljesítik a megbízást, a félelemnek nem volt többé semmi értelme. Úgy, mint Mózes, Vidor Pál is a tövisbokor tövében kapta meg az áldást a hivatás teljesítésére. Beszédének záró sorai egy esküre emlékeztetnek: „Fiatalok vagyunk, napbanézők, előretörők, meg nem alkuvók! Fiatalok vagyunk, jövőbelátók, célbafutók, meg nem állók.” Ezekkel a szavakkal lépett Vidor Pál Mózes pusztai útjára, hogy Izrael népét hűséges szolgálatra buzdítsa.
Az 1936-1937. évi (53. évf.) Magyar–Zsidó Szemle „Tudomány” rovatában dr. Vidor Pál „Philon pszichológiájáról” értekezett. Philon nevének említése a filozófiatörténeti műfajra utal, ám a téma kezeléséből kitűnik, hogy Vidor szeretett elmélkedni az emberről és cselekedeteinek motivációiról. Így került szóba az erkölcs, a bűn, a tisztaság és a tisztátlanság. Philon dualista tanítása Vidor számára ürügy volt, hogy az ember Isten képére való teremtéséről és magasztos feladatáról szóljon.
Az ókori bölcsek szerint ugyanis a Mindenható az embert a gondolkodás erejével ruházta fel, amiből az következik, hogy az ember a teremtés koronája. Még a természet sem korlátozhatja őt. Hiszen a természet csupán az élet kerete. És nemcsak a föld, de az ég is – az Örökkévaló akaratából – az ember céljait szolgálja. Úgy tetszik, hogy Vidort is érdekelte az ember örökösen ellentmondásos valósága, ezért Philon dualizmusa talán mégis nagyobb nyomot hagyott benne, mint gondolnánk. Ám Philontól eltérően Vidort nem a filozófiai spekuláció, hanem az ember eredeti egységének helyreállítása, vagyis a harmonizálás, a gyógyítás kérdése foglalkoztatta.

A 30-as évek vége felé már vészjóslóan érezhető volt a nem-zsidó társadalomnak a zsidókat kirekesztő magatartása, de a budapesti zsidóságot ezekben a feszült években is a budai és pesti hitközség viszonya foglalkoztatta, amelynek kialakulását a zsidó sajtó is nagy figyelemmel kísérte. A Zsidó Élet egyik 1938. évi száma élesen bírálta a pesti vezetőket azért, hogy nem szerették a kritikát, és hogy a közösségben a parancs uralkodott. Buda nem akart a pesti parancs uralmának körébe kerülni. Ott voltak a friss, fiatalos kezdeményezések, amelyekben nemcsak Vidor Pál, de Kálmán Zsuzsa, a felesége is közreműködött. A Budai Izraelita Hitközség Kulturális Szakosztályának ifjúsági csoportjáról és cserkészmozgalmáról a Zsidó Élet is rendszeresen beszámolt. A cserkészmozgalom régi tagjai emlékeznek, hogy Vidor a cserkésztáborok megszervezésében is aktívan részt vett, sőt a tábori istentiszteleteket is ő vezette, holott a legtöbb rabbi akkoriban távol tartotta magát az ilyen akcióktól. A régi cserkészek segítségével előkerültek a fényképek, amelyeken Vidor Pál a cserkészcsapat körében látható. Ezeken az unikális fényképeken egy szemüveges, nagyon fiatal ember látható, aki alig különbőzött a körülötte álló cserkészektől. A fényképek 1933-ban készültek az úgynevezett „tábori oltárnál”, amikor Vidor Pál még rabbijelölt volt. 1934. óta rabbiként ugyanúgy folytatta munkáját a budai zsinagógában. Az élet ment volna a maga útján, ha ezt nem akadályozták volna a magyar társadalomban mind a mai napig jelen levő zsidóellenes társadalmi megnyilatkozások.
A zsinagóga körüli ház lakói reménykedtek, hogy a bántalmazás, illetve a kiköltöztetés veszélye elkerüli őket. Persze, ez nem így történt, és az sem használt, hogy a házban több keresztény háztartási alkalmazott, sőt albérlő is volt. Még az sem segített, ha valaki nem az izraelita vallást jelölte meg az 1941. évi népszámlálási lakásíveken (az igazsághoz tartozik, hogy a Zsigmond király útja 49. számú házában ez csak egyetlen egy esetben fordult elő). Okunk van feltételezni, hogy ezeket az íveket később alaposan átnézték!
Utólag kiderült, hogy nem a kiköltöztetés volt a legszörnyűbb megpróbáltatás. Ennél is rosszabb volt a szeretett családtól, barátoktól, a biztosnak vélt környezettől való elszakadás. 1943. októberében elhurcolták a házban még maradt idősebb férfiakat és fiatalabb nőket a külső kerületekben elrendelt árokásási munkákra. Néhányat közülük ezután deportálták. Ez történt Kálmán Zsuzsával, Vidor rabbi feleségével, és annak húgával is, aki Hahn István történész professzor felesége lett.
A fiatal férfiakat még 1942-ben vitték el. Valószínűleg ekkor kellett bevonulnia Vidor Pálnak is Billitzer Ernő főkántorral, dr. Binéter Béla hitközségi ügyvéddel, Parczel Sándor főkönyvelővel és Mandula György tisztviselő úrral együtt. Nagykátára szállították őket, ahonnan különböző munkaszolgálati századokba osztották be őket. Hosszabb életben maradási esélye volt annak, akit nem a különleges munkaszolgálatos századba besoroltak. Biztosan tudjuk, hogy Billitzer Ernő a 101/20. táborépítő munkaszolgálati századba került, és 1943. január 16-án, aknarobbanás következtében Ukrajnában vesztette életét. Eltemetési helye ismeretlen. Valahol Bugyennij nevű városban, vagy annak környékén nyugszik. Parczel Sándor a 109/4. táborépítő munkaszolgálati századdal Oroszországba került, ahol 75 km-re Harkovtól halt meg 1943. februárjában. Halálának oka lövés volt, vagyis az sem biztos, hogy a harcmezőn esett el. Az eltemetési helye ugyancsak ismeretlen maradt. Oszkol folyó választotta el egymástól a volt szomszédokat. Mandula Györgyről 1946-ban érkezett a hír: élt, a 27/3. számú krasznogorszkij fogolytáborban tartózkodott az „Új Élet” 1946. október 24-i számában megjelent értesítés alapján. Hamarosan jelentkeztek a külföldről kereső rokonai is. A ház életben maradt zsidó lakói közül néhányan még találkoztak Mandula Györggyel a fogolytáborból való kiszabadulása után. Dr. Binéter Bélának és dr. Vidor Pálnak pedig nyoma veszett.
Annus, Vidor Pál kiskorú leánya, szülei elveszítése után nagyapja – a kőbányai főrabbi (Kálmán Ödön) – szolgálati lakásán húzódott meg, ahol egyébként Hahn István professzor is menedéket kapott. 1945-ben Anna még mindig nem költözhetett vissza a régi lakásába, mert a „szülei ismeretlen helyen” tartózkodtak. Szinte ugyanez a megjegyzés szerepelt a Zsigmond király útja 49. számú házáról készített kérdőíven is: a IV. emelet 3. számú lakása üresen állt, mert „a zsidó lakó ismeretlen helyen tartózkodik”.
Vidor Pál később sem tért vissza. Dr. Vidor Pálné Kálmán Zsuzsa, aki francia tanár volt, rövid időre visszaköltözött a házba, amint azt az 1945–1947-es igazoló választmányi jegyzékek is tanúsítják. 1946. június 20-án két emléktábla került két budai zsinagóga falára. A régi zsidó Memorkönyvekhez hasonló emlékkönyvbe beírták dr. Vidor Pál és dr. Takács Pál nevét. De még mindig élt a remény, hogy esetleg csoda történik, és Vidor Pál még visszajöhet. Az „Új Élet” 1946. augusztus 29-i számában jelent meg dr. Katona József által aláírt nyilatkozat, amelyben az Országos Rabbiegyesület megerősítette, hogy a „visszavárás hitével és a viszontlátás reményében” emlékezik Adler Ignácra (Gyula), Wolf Józsefre (Budapest) és Vidor Pálra (Budapest).

Ma az óbudai Bécsi úti zsidó temetőben találjuk meg dr. Vidor Pál, Billitzer Ernő, dr. Binéter Béla és Parczel Sándor nevét azon az emlékoszlopon, amelyre a Maros utcai zsidó kórház áldozatainak neveit vésték fel. Így a nevek újra egymás mellett állnak, mint annak idején a Zsigmond király útja 49. számú házában. A Budai Hevra Kadisa állíttatta ezt az oszlopot azok emlékére, akik zsidóságukért haltak meg. „Isten adjon Békét a holtaknak és szebb jövendőt a zsidó népnek”.

Staller Tamás: Mit ér az ember, ha zsidó

Veres Péter emlékezetes regénycímére való utalással – „Mit ér az ember, ha paraszt”, vagy egy háború előtti címmel: „Mit ér az ember, ha magyar” – az a szándékunk, hogy a zsidóság és íróság összekapcsolódásának megvalósult eseteinél óvatosságra intsünk. Különösen Magyarországon és különösen a huszadik században. Zsolt Béla tipikus eset. Úgy volt zsidó, hogy közben magyar író volt. Egész egyszerűen azért, mert azoknak írt, akik magyarul gondolkodtak. Magyarul álmodtak, és magyarul élték a maguk huszadik századi – magyar – mindennapjaikat. Talán még magyarul is szeretkeztek.
Szóval, a magyar irodalmi olvasókönyvekben a magyar zsidóság meggyilkolását követő magyar szocializmus évtizedeiben, ha egyáltalában nem tekintettek egy zsidó íróra polgárként vagy kispolgárként, akkor magyar antifasisztaként, esetleg haladó polgári értelmiségiként deklarálták. Nem pedig zsidóként. Márpedig Zsolt Béla polgár volt. Nem csak polgári. Hogy haladó volt-e, az ő esetében irodalmi bélyeg és nem politikai. Mert politikus is volt. Magyar politikus. Például, a Haladás című lapnak a főszerkesztője. A Haladás pedig a Magyar Radikális Pártnak volt a hetilapja. Ha már szóbahoztuk, arról se feledkezzünk meg, hogy ez már a háború után van. Aztán, ebben a pártban Zsolthoz hasonló nem-zsidó zsidók szép számmal vannak.
Apropó: nem-zsidó zsidó – ez a kifejezés egy másik kelet európai írótól, egy bizonyos Isaac Deutschertől származik. A valószínűleg máig legjobb Sztálin-életrajz szerzője, mellesleg egy ideig magának a diktátornak a titkára, egy egész könyvet ír ezen a címen: The Non-Jew Jew. Már Londonban írja, amikor kommunista pályafutása titkári állomásáról az utolsó pillanatban sikerül lelépnie. Kiderült, hogy rajta van Joszif Visszárionovics főbelövendők-listáján. Zsolt ’47-ben nem volt ugyan rajta Rákosiék ilyen listái egyikén sem, mégis azt kell mondanunk, hogy társadalomjobbító szándékairól, mint a magyar polgárság pártja egyik fő korifeusának, le kellett mondania. Akkor még nem tudhatta, hogy véglegesen.
Azt meg álmában sem gondolhatta, hogy zsidók zsidóként lesznek a kommunista kurzus áldozatai. Lettek ugyanis jó zsidók és rossz zsidók. Zsolt azzal, hogy rajta volt azon a bizonyos Kaszner-vonaton, ami a vagyonosabb zsidókat szállította Svájcba, a rossz zsidók közé számított. Mert mi az, hogy polgári meg hogy radikális?! Még hozzá volt „burzsuj” is. Ezt már irodalmilag sem lehetett tolerálni a Nagy Testvér árnyékában. Hogy némi képzavarral éljünk. Nem is soká húzza. Ezerkilencszáznegyvenkilencben meghal. Amiben persze a másik diktatúrának volt oroszlánrésze. Meg aztán ki tehet arról, hogy Európának ezen a fertályán egymást követik ezek az egymásra is hajazó rezsimek? József Attilával szólva: a fasiszta-kommunizmusok. Így összekapcsolva. Alkalmasint: vice versa. Vagy mégsem?
Erről is a zsidó írók tehetnek, akik nem átallják elmesélni hitsorsosaik szenvedéseit. Ahogy teszi ezt Zsolt is. A Kilenc kofferben. Paradigmatikus a helyzet. Az ezerkilencszáznyolcvanban megjelent könyvet ’46 közepén kezdte folytatásokban közölni a Haladás. A lap által beígért 47-es kiadás elmaradt. Valószínűleg, egy per miatt, amit a regény főszereplőjében magára ismerő orvos indított az író ellen. Ahogy a könyv szerkesztője, Kőszeg Ferenc írja a könyvhöz írt jegyzeteiben. A könyv egyik jelenetében Németi doktor, valószínűleg az ominózus pert indítóról van szó, odahívja az ablakhoz az írót, akit másokkal együtt bújtat, nézze, ahogy lenn az utcán a csendőrök agyba-főbe verik az embereket. Így terelve a puttonyos, gyerekes asszonyokat, öregeket a már rájuk valahol várakozó vagonok irányába. Ami majd egy, számukra akkor még ismeretlen helyre szállítja őket. A kép érzékletes. Az írónak, mert hogy ő nem egyszerűen zsidó, de értelmiségi is, így adják a tudomására azt, hogy mit érdemel az a bűnös nép, ami már sokkal inkább: faj.
Egy másik, nem az emberi fajhoz tartozó faj. Bűnözésének története, ami kétezer évvel ezelőtt kezdődött egy Názáretből származó Jesu ben Joszéf nevű zsidó ember ügyével. Nos, érzékelteti az író, a gyilkosoktól menekítő bújtatója, miközben emberi és erkölcsi, minden bizonnyal keresztény vallási meggyőződésének tesz eleget –, nem bocsát meg. Azt már aztán, nem! Mert a zsidók megölték abban a zsidóban magát a Teremtőt. Hiszen ez benne is van a Bibliában. Igaz, hogy az Újszövetségnek nevezett részében, amit a zsidók nem ismernek el a Szentírás részeként. De hát ez a legkevésbé sem számít. A történet hitele szempontjából, semmiképpen sem.
Mielőtt még tovább gondolnánk az író mondatait, annyi bizonyos, hogy nem véletlenül ezt tartjuk az irodalmi kép lehetséges kitágításának. És az sem lehet véletlen, hogy az ilyen történelmi inszinuációkra okot adó könyvek szerzőit a proletárdiktatúra gyűlölte. Gyűlölte, nem pedig megvetette. Annyira nem, hogy még félt is tőlük. A „zsoltbélák” úgy voltak rossz zsidók, hogy képesek voltak bemutatni a politikamentes gyűlöletet. Ha tetszik, az univerzális gyűlöletet. Vagy mondjuk ki bátrabban: azt a gyűlöletet, ami Európát, vagy éppen magát a kereszténységet vegzálja belülről. Kettőezer éve. Sommásan: az antijudaizmust és az antiszemitizmust.
A mindössze ötvennégy esztendőt élt író Komáromban született, 1895-ben. A világháború az éppen érettségizett Zsoltnak a zsidó-magyarságára, ha az még kialakulatlan, határozott válasszal szolgál. Hazafias kötelességének érzi a katonáskodást. Megsebesül, leszerelik. Hazaküldik. Nem érzi vesztesnek magát. Ha a fronton nem, a hátországban is lehet valaki hasznos. Ne felejtsük el, a fin du siecle, azaz a századvég vagy inkább századforduló, ami pontosan a világháborúig, vagy ahogy a franciák mondják: a Nagy Háborúig tart.
Magyarországon jó világot hoz a zsidóknak. Közbejön ugyan egy Tiszaeszlár, de azért I. Ferenc József hajszálpontosan tudja, hogy ezek a sokat csepült zsidók mégis inkább izraeliták. Hiszen a meglóduló ipar, gazdaság, tudomány, sajtó és nagyvárosok valahogyan összefüggésbe hozhatóak velük. Ráadásul még megbízhatóak is. Egy olyan multinacionális birodalomban, ahol minden nációnak a függetlenségen jár az esze. Ha pedig ez így van, akkor bizony a zsidók jó polgárok. Tehát jutalmat érdemelnek. A zsidók pedig jó polgárok, ahogy mindig és minden körülmények között azok voltak.
Zsolt Béla is már jó polgárnak indul. Fokozza ezt, hogy Budapesten magyar irodalmat és latint tanul az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemen. Most ne is firtassuk, hogy kisvártatva, a zsidótörvények közeledtével, mennyire válik ez, meg a történelem-latin tanári szak, védetté. Vagyis, zsidómentessé. Foglalkozzunk inkább azzal, hogy mennyire sokkolja majd Zsoltot az iménti folyamat beérése, ezerkilencszázharminckilencben.
„Zárszó” címmel ír cikket. A végén el nem tudja képzelni, hogy egy magyar államférfi (mindkét szót fölerősítve értsd!), név szerint: Teleki Pál gróf (ez utóbbi is hangsúlyozandó), hogy rekesztheti ki Európa népei közül a zsidókat. „A több mint ötven Nobel-díjas zsidó tudós, a nyolc magyar zsidó egyetemi tanár Angliában és huszonhét Amerikában, nagy nehezen talán szintén helyet szoríthat magának az európai népcsalád asztalánál.” – írja. Most persze azt kérdezhetnénk, vajon az író tragikusan naiv vagy ennyire – zsidó? Tudniillik, a zsidóknak az a szokása, vagy inkább tulajdonsága, hogy azt hiszik, elegendő jót tenni, szorgalmasnak lenni, tartózkodni a fent lévők megsértésétől, szóval, hogy mindez elegendő ahhoz, hogy az embert emberszámba vegyék.
Igen – a zsidók okosak. De nem azért, mert tehetségesebbek másoknál, hanem azért, mert a történelem úgy hozta, hogy mindenért, elsősorban az individuális előrejutásért, másokhoz képest sokszorosan többet kellett teljesíteni. Az egyre jobban tőkésedő világban, ahol a teljesítmény mindennél jobban számít, ezt honorálják. Pénzzel vagy pozícióval. Mármost, Magyarországon és Zsolt cikke megjelenésének időpontjában, ez vajmi kevéssé volt így. Hogy: nem is lehetett volna így?! Ezt a kérdést nem föltétlenül kell föltennünk. A magyarországi antiszemitizmusnak az a – még a német fő-náciknak is föltűnt változata – ami a nemzeti zsidó közösség legnagyobb arányú meggyilkolását jelentette Európában (a lengyel közösségé azért nem az, mert Lengyelország nem volt független; protektorátus volt). A gyilkos szellem szinte társadalmi osztálytól (ha marxista szemmel nézzük) vagy csoportoktól (ha szociológiailag nézzük) függetlenül átjárta az egész országot. Úgyhogy, azzal érvelni, hogy mennyire intelligensek a zsidók, több mint hiba volt az író részéről.
Az meg már egyenesen rosszízű védekezés, amit az előző mondatban kockáztat meg. Tudniillik, hogy a magyar zsidók közelebb állnak a balmazújvárosi paraszthoz, mint a külföldi zsidókhoz. De hát, ne ítéljük el ezért Zsoltot. Ő akkor is magyar író volt, amikor záporoztak rá a kirekesztő, máshová tartozását kiabáló mondatok. Zsidóságát is irodalmilag veszi vissza. Mert írónak lenni – morális küldetés. És erkölcsös gesztus az, ha az értelmiségi, az író az üldözöttek mellé áll. Ha különállóként is. Miközben beletartozik abba, amit kivetnek és elvetnek. A különálló népbe.
Két évvel korábban, harminchétben, A „Wesselényi utcai összeesküvés”-ben, úgy ír városi szociográfiát, hogy közben a magyar elbeszélő próza legjobb hagyományait folytatja. Teljesen alámerül a pesti flaszterbe. Hogy azután lélektani és antropológiai zsenialitással, hajszálpontos diagnózist adjon a budapesti zsidó polgárosodásról. Közben meg az eredeti – pesti – tőkefelhalmozásról. A harmincas évek nagyvárosi fényeiről és árnyékairól. A magyarrá vált zsidókról és a zsidóssá, mert kozmopolitává vált paraszt-magyarokról. Ez utóbbiakról pedig, mint ádáz antiszemitákról, akik önmagukat gyűlölték bele Magyarország bűnbakjaiba. Zsolt briliáns társadalom-analitikus, aki már akkor, ’37-ben tudta, hogy nem kellenek ahhoz zsidók, legalábbis fizikailag nem, hogy az emberek haragudjanak a zsidókra. Ugyanis, ez a fajta antiszemitizmus nem egyszerűen politikai, nem is vallási, még csak nem is valamiféle antikapitalista érzésből fakadó valami. Ez az antiszemitizmus bizony zsigeri. Zsolt azt is tudja már ekkor, hogy az egyszerű embereknek ezt az életérzését Magyarországon az értelmiségiek generálják.
Nem magukat értelmiségiként definiáló középosztálybeliek. Dehogy. A gyűlölettermelők valódi értelmiségiek. És semmi baj nincs az intellektusukkal. Később majd visszamenőlegesen is erre fognak hivatkozni azok, akiknek nincs szándékukban a zsidóellenesség megértése a világnak ezen a fertályán. És még azt is tudja az író, hogy miért nincs. A „Wesselényi utcai összeesküvés” Zsoltnak az a regénye, ami nem pusztán a hazai irodalmi hagyományokat folytatja, hanem a nyugat-európait és az amerikait is. A Proust-it és az Upton Sinclair-it. Úgy ásni le a szociális mélyrétegekbe, hogy közben az olvasó esztétikai élményekben részesüljön. Ez lenne tehát a cél. Ha ebben a közép-kelet-európai háborús hangulatú mizériában egy, az őshonos néppel mindenben összeforrott népcsoport sorsa nem pecsételődött volna meg. Történetesen, a minoritás az írót magát is érinti. Azaz Zsolt nem azért menti a zsidókat, mert maga is az. Hanem, mert az igazi írástudónak a megalázottak és megszomorítottak, az igaztalanul vegzáltak mellett van a helye. Így egyszerűen és mégis fennkölten.
„A végzetes toll” címen jelentek meg Zsolt Béla publicisztikái, 1992-ben. Rögtön a rendszerváltás után. Magyarországon egy könyvkiadás dátuma már félig-meddig meg is magyarázza magát a könyvet. A kiadó neve pedig – Nyilvánosság Klub – Századvég – lehet, hogy további magyarázatokkal szolgál. Annyi máris kikövetkeztethető, hogy Zsoltnak a mára is van mondanivalója. Gyűlöletekről és politikai hisztériakeltésről. Antiszemitizmusról, ami maga a magyarság-ellenesség. Vagy éppen arról, hogy miképpen válnak egykor volt nemes eszmék nemtelenné alantas gondolkodású emberek körében. Mindenesetre, a címadó írásban, ami a „Kőért kenyérből” (1939) való, a szerző a sajtó szabadságáról értekezik. A ’15-ben Novi Somborban, a frontok között vásárolt toll az író számára annyiban végzetes, hogy vele jegyzi el magát a nyilvánosság szolgálata mellett, s lesz újságíróvá. Pontosabban, lenne, ha a honi állam-politikai viszonyok engednék.
Mert azóta, hogy a toll vezeti hivatása gyakorlásában, egyre-másra azt tapasztalja, hogy a tollának valakik mindenáron megállj-t akarnak parancsolni. Hogy nem írhat jogegyenlőségről. Hogy nem sercegtetheti a tollát az európai szellemiség és az erkölcsi eszmék érvényesüléséért. Hogy nem folytathatja tollával azok gondolatait, akik a betű fegyverét használják az aljasság ellen. A korrumpált és szellemi terrort alkalmazni sem rest hatalom felé elmondják, hogy miért baj az, ha ebben az országban vannak emberek, akik nem gyakorolhatják szabadon állampolgári jogaikat. Hogy a hivatalok packázásai, embert tönkretevő jellege, nem magyar specialitás, hanem ennek az úri osztálynak önmaga sorsát beteljesítő eszméletvesztése. A toll embereként a jóérzést és a becsületet fölrúgó cenzúráról bebizonyítja, hogy egyenes út a szellemi rabszolgaságba. A sajtószabadságot semmibe vevőkről pedig azt, hogy miközben politikai gondjaikra bízott honfitársaikat fosztják meg a demokrácia biztosította információs szabadságtól, a magyarságot írják ki az európai civilizációból. Igen, mintha mi sem történt volna. Mintha a történelemben el se múlt volna hetven év, amikor például „Az így múlik el…” (Újság, 1939. június 4.) című írást olvassuk. Azon túl persze, hogy a szerző bámulatosan érti és adja vissza a háborús mámorba ájult magyar politikai társadalom klímáját. Az irredenta bosszúvágyat. A választási korteskedés ürügyén föltörő alpári indulatokat. De amire a leginkább fölfigyelünk, az a liberalizmus-ellenesség. Azt mondták már akkor is, hogy a liberalizmus – egyházellenes. Hovatovább, keresztényellenes. Hogy ellensége mindennek, ami magyar. Érdekes, vagy talán nem is annyira érdekes, hogy mind a baloldalon, mind a jobboldalon perben és haragban állnak mindennel, aminek köze van ehhez a politikai ideológiához.
A baloldalon, a szociáldemokraták, és a kommunisták meg vannak győződve arról, hogy a liberalizmus – nagy baj. Mert megengedi, hogy a tőke, pláne a nagytőke mondja meg az igazságot. És micsoda szörnyű perspektíva, még belegondolni is, hogy ha egy liberális országban teljesen magukra maradnak az emberek. Hiszen először is az állam veszi le róluk a kezét. Ha aztán az állam kivonul, még a fél-feudalista fél-kapitalista állapotok is elviselhetetlenné válnak. A szociális és morális érzéketlenség, ami ezt az eszmét jellemzi, a magyar baloldalon a liberalizmus kizárólagos attribútuma volt.
És maradt. A késői olvasó visszahőköl. Mintha nem lett volna egy államkapitalizmus, ami magát szocializmusnak nevezte. Pontosan negyvenkét évig. A dolgok a fejekben mit sem változtak. A nyolcvankilences rendszerváltó liberálisok politikai ügyetlenségétől teljesen függetlenül, a liberalizmus ma Magyarországon a legkevésbé sem tűnik az emberi szabadság filozófiájának.
A dolog azonban korántsem ennyire egyszerű. Természetesen, zsidó szempontból. Ha arra gondolunk, hogy a liberalizmus a polgárság speciális vezéreszméje a nemzetállamok korától, akkor ehhez, többé-kevésbé ismerve a kelet-közép-európai életérzéseket, rögtön hozzágondolhatjuk: de a polgárság motorja errefelé a zsidók voltak. Aztán, még azt is hozzágondolhatjuk ehhez, hogy ez a régió sokkal később kapitalizálódott másoknál. Meg azt is, hogy a kapitalizmus morális ősbűnné transzformálódik az őshonos véleményformálók szemében.
Miért? Miért nem? – nem tudhatjuk. Pusztán föltevéseink vannak. Nagyon tudományos vagy esetlen pszichoanalitikus föltevéseink. Ami biztos, hogy Magyarországon a kapitalizmust a liberalizmussal, a liberalizmust pedig a zsidókkal azonosítják. És Zsolt Béla tulajdonképpen erről ír. Olykor az az olvasó érzése, hogy naivnak tetteti magát, hogy ne befolyásolják az érzései. Mert minden tárgyilagosságára szükség van ahhoz, hogy megértse azt a borzalmat és ugyanakkor bornírtságot, ami imádott magyarjaiban munkál – körülötte.
Ám ez a naivitás kell ahhoz is, hogy újra meg újra meggyőzze magát arról, hogy a zsidógyűlölet tudatlanságból fakad. Úgy beszél hát zsidókról, zsidóságról, hogy mindenki lássa, ezek a magyarok nem különböznek más magyaroktól.
Ahogy az Igazi szerelemben (1937) teszi. Apró novellák, sokkal inkább irodalmi szösszenetek, de még inkább helyek hangulata. Benne emberi sorsokkal. Rajtuk keresztül a magyar újkori kultúratörténettel. Ahogyan a város, vagy éppen a városból kiszakadtság láttatja. Zsidó emberek, akikkel a társadalmi fölemelkedésük feledteti származásukat. Nappal. De éjszaka előtolakodik az identitás megtagadottsága. Olykor nappal is. Főleg olyankor, amikor a hazahozott megalázottságokat egymás fejéhez vágják a családi veszekedések közepette. Talán nem véletlen, hogy annyi zsidó van a társadalomtudományokban…
A „Kínos ügy” (1935) egyszerűen – jó regény. Olvasmányos regény. Kitűnően görgetett cselekménnyel és nagyszerű jellemábrázolással. Még ráadásul. De – megint – nem ez a legfőbb erénye. Hanem az, hogy dr. Hell Sándor főorvos úr hőn szeretett Arankájának ha nem is in flagranti rajtakapott megcsalása fölszínre hozza a doktor úr zsidó származásának minden problémáját. Mert ezek a problémák a regény lapjain lesznek világossá. Hosszú évtizedekkel később is. Már a tudomány által földolgozottan is. Például, hogyan váltja ki egy szimpla érzelmi helyzet az elhagyott (cserbenhagyott?) zsidóság voltaképpen sohasem látott emlékképeit.
Úgy próbált imádkozni, ahogy a rabbik szoktak – mondja az író. Miért próbált?! Nem tudja? Vagy, ha nem zsidó, akkor miért éppen így próbál Istenhez fohászkodni? Hiszen, a keresztény imák sokkal kézenfekvőbbek ilyenkor… - kérdezheti egy hatvannál fiatalabb. És a könyv végére már megtudja. Na, persze nem akadémikus információkból. Sokkal inkább a harmincas évek közepi életképekből. Igazi írói bravúrral interpretált képek ezek.
Zsolt a magyar nyelv klasszis klasszikusa. Hogy mi minden jöhet elő egy zsidó imából? – Először is, az emancipálódott, de korántsem tökéletesen asszimilálódott zsidó értelmiségi (középosztályi?) identitás-krízise. Másodszor, egy mára már, ha nem is elfeledett, de annulált jelenség, a konvertita hitbéli meghasonlásai. És az ezzel összefüggő lelki (nem egy esetben: testi) traumák sokasága. Harmadszor, a zsidó emberek számára múlhatatlanul fontos közösség-közeliség megszűntével együtt járó idegenség-érzés. Talán az sem véletlen, hogy a modern filozófia és irodalom elidegenedés-problematikáját sok esetben illusztrálják individuális zsidó életsorsok. Összetört életek. Megbomlott elmék. A zsidók különleges emberek. Réteghelyzetüktől függetlenül. A recepcióik is eltér az általában megszokottól. Az antiszemitizmus sem mindig gyűlölet-motivált, elképzelhető, hogy „rossz passzból” jön…A recepció nem elég körültekintő. Inkább emocionális, semmint racionális, satöbbi…
Hát ez az. Ezért zseniális ez a majdnem elfeledett magyar-zsidó író…

Zsolt Béla főbb munkái:

Forgószél (1919)
Hiába minden (versek, 1921)
Igaz könyv (versek, 1923)
Házassággal végződik (1926)
Erzsébetváros (1928)
Gerson és neje (1930)
Bellegarde (1931)
A párizsi vonat (1934)
Kínos ügy (1935)
A dunaparti nő (1936)
A Wesselényi-utcai összeesküvés (1937)
Villámcsapás (1937)
Kakasviadal (1939)
Tanulságok és reménységek (1942)
Napraforgó (1943)
Kilenc koffer (1946)
Nemzeti drogéria (1947)

Ungvári Tamás: Zsolt Béla Adynál

A háborút megjárt filozopter és ifjú költő Zsolt Béla nemzedékének zsenijéhez, Ady Endréhez zarándokolt el az erdélyi Csucsára, a Boncza kastélyba 1918. július negyedikén. Csinszka zavartan fogadja a teljes hétre érkezett vendégeket, Fehér Dezsőt, a költő régi cimboráját, a Nagyváradi Napló szerkesztőjét. Ady sehol. Mire rátalálnak, napi bor-adagját követeli. Csinszka a helybeli korcsmárossal egyezett meg abban, hogy a nyolc literes adagot felvizezi, de a vacsora így is botrányba fulladt. Ez már nem az az Ady, aki a magyar zsidóság védőjének szerepében lépett fel, aki nem csupán az asszimiláció tényét fogadta el, hanem felismerte, ahogyan ő fogalmazta, „a két nép egymásra ítéltségét.” Zsidóság, magyarság egy furcsa táncban, a „Korriboriban” forrtak össze, se élni, se halni nem tudnak egymás nélkül. Ady merészelte kimondani, hogy a zsidó örök ürügye minden bajnak. „Nekünk sok zsidó kell. Hadd üthessük őket, mikor a Sors reánk pacskol, mikor Eget és Földet vádolunk, mikor kitör belőlünk a rejtőzködő bestia”
Zsolt Béla kísértetiesen ismételte Adyt a zsidótörvényekkel perelő írásaiban. Bűnbaknak hozzák elő a zsidóságot a romlott uralkodó osztályok. „Zsidókérdés politikailag csak ott van, ahol az uralmon lévő osztályok, mint viharban a léghajós a homokzsákot, előbb a hozzájuk tartozó zsidókat dobják ki magukból: a nem zsidó földbirtok a zsidó földdel próbálja enyhíteni a földkérdés feszültségét, a nem zsidó kapitalizmus a zsidó kapitalista feláldozásával – abban a hitben, hogy ezzel akár a feudalizmussal, akár a nagytőkével szemben támasztott szociális követeléseket végképp, vagy legalábbis hosszú időre kielégítette.”
A bűnbak-elmélet – Adytól Zsolt Béláig – csak a felszínen magyarázta azt a szakadékot, amelyet éppen az asszimiláció ásott a nemzet egyes csoportjai közé. Ez csakugyan halálos tánc volt, mozdulatai közül az összefonódás csak egyik motívuma volt. A másik, amikor a táncosok eltávolodtak egymástól, bizalmatlanul, vagy irigyen szemlélték egymást. Az egymásra ítéltségnek gyakorta csak a patológiája tűnt elő, a „Másik”, az idegen folytonos és kikerülhetetlen jelenléte. Freud szavával az „unheimlichkeit”, a kényelmetlen, a kellemetlen, az otthonosság hiányával megteremtett valóság.
A Boncza kastély körüli erdőben a magába roskadt Ady rámered az előtte hódoló Zsolt Bélára, aki így emlékezett a találkozásra. „Csinszka eltűnt az útkanyarodónál s kettesben maradtam Adyval. Nagy rajongásomban, zavaromban és csalódottságomban sehogy sem tudtam elkezdeni a beszélgetést. Ady most teljes arccal felém fordult s kaján vigyorgás közben, szinte provokatívan ezt kérdezte:
– Zsidó vagy?”
Ezt a kérdést kimondva-kimondatlanul nekiszegezték a nem törzsökös magyaroknak, hol játékosan, ha a sváb Herczeg Ferencről, vagy Rákosi Jenőről volt szó, hol kajánul, ha egy Ady Endre öklelt fel egy fiatal hódolót. A „zsidókérdés” egy-egy sebe másként fakadt fel a századfordulón, vagy a negyvenes években, de kétségkívül kiemelt szerepet játszott a társadalmi és az egyéni tudatban. Az úr és paraszt, a gyáros és a proletár, munka és tőke, földbirtok és parcella megannyi konfliktushelyzetbe sodorta szereplőit. Ezekre a konfliktusokra azonban egyetlen közös nevezőt talált a trianoni ország. Nem úgy volt az, mint a közhelyes magyarázat hirdette – Zsolt Béla is –, hogy a „zsidókérdés” valójában a birtok és a tőke kérdése. Fordítva: e komplex kérdések megoldásául a legtöbb megoldhatatlan konfliktusra a „zsidókérdés” békés, vagy gyilkos megoldása kínálkozott válaszul. A leggyengébb láncszemet tették ki szakítópróbának.
Zsolt életéből nem véletlenül emelkedik ki Ady sátánfeje és a szörnyű kérdés, „Zsidó vagy?”, mert a szellemi antiszemitizmusnak első dolga volt Adyt a Nyugattól elperelni, s persze annak zsidó szerkesztőitől, Ignotustól és Osváttól.
A Nyugatról konzervatív bírálói ismerték el először, hogy „A Nyugat zsidó és hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulása; egy zsidó beolvadással telített magyarság; egy végbement zsidóbeolvadás.”
Ennek a szimbiózisnak a felbontására esküdött fel az ellenforradalom. 1925-ben egy erdélyi püspök Ady könyvének alkalmából Dóczy Jenő vetette fel a Magyarság hasábjain (dec.16), hogy a szilágysági kurtanemes Adyt a zsidó Nagyvárad rontotta meg. A húszas évek Ady vitái az asszimiláció kötését bontották fel. Annak is legfontosabb szálát, az akkulturációt. A magyar zsidóság – az európai zsidóságtól külön ütemben, mégis azonos kottára –, eszményeiben a felvilágosodás-szülte emancipáció ihletére a politikai és társadalmi kirekesztés gyakorlatával megbékélt, de teljes részt kért a befogadó nemzet kultúrájából. A városi létezés olyan intézményeit foglalta el a zsidóság, mint a kávéház, ott bábáskodtak az orfeumok születésénél. Ady abban reménykedett még, hogy az együttélésből új nép születik: a lassúbb vérű turáni fajta a zsidó temperamentumra járja a násztáncot. Ennek a zenének dallamába érdes disszonanciát kevert az öngyűlölet. Ady a magyar ugart éppúgy lenézte és megvetette, mint Ignotus, vagy az újabb nemzedékből Zsolt Béla, Ignotus Pál, Hevesi András.
Az összefonódó, az ölelésből nemegyszer szabadulni próbáló csoportoknak természetes regressziója volt a zsidózás és a gójozás. Komlós Aladár, egyébként Zsolt Béla barátja és értő bírája éppen az Ady-kérdéshez hozzászólva próbálta elmagyarázni a Csucsán feltett kérdés gyökerét: Zsidó vagy?
„Lehet, hogy Ady idegeiben ki-kigyulladtak azok az ingerültségek, amelyek olykor idegen fajták fiaiban egymással szemben fel-felébrednek, lehet, hogy a lelke mélyén lappangott némi antiszemitizmus is. De ne ijedjünk meg a „faj” szótól! Minden azon fordul meg, mit kezd valaki a fajiság elméletével: végső egységnek tekinti-e a fajt, amely nem olvadhat össze más fajokkal nagyobb egységgé, vagy úgy tesz, mint a szocialista Ady, aki hitt a közös munka, a közös érdekek és eszmék összeforrasztó erejében, hitte, hogy van fajiság, de csak kicsiny állomásnak tekintette s maga a nagyobb állomások felé igyekezett. Igen, könnyen lehet, hogy Adyban felvillant olykor a fajgyűlölet(a sváb-, a zsidó-és a 'gács'- gyűlölet sárga lángja. Hogyne villant volna fel! Az a tudatalatti én, mely bennünk lakik s amelyre megdöbbenve meredünk olykor, mintha egy idegen harmadik élne bennünk, néha még rosszabb indulatokat is felvet tudatunk színére. De Ady elítélte, megvetette és leküzdötte magában a fajgyűlölet rezzenéseit! Valóban van tehát némi közösség közte és a fajvédők között: ám ezek oltárra emelik az alantas érzést, amelyet a költő utálattal távolított el magától.”
Gyönyörű védőbeszéd, a magva kétségkívül igaz, de nem magyarázza meg azt a folytonos regressziót, amelyikkel a két világháború közötti értelmiségnek küzdenie kellett. A tizenkilencedik század derekától a nyelvi-és részben a társadalmi asszimiláció programját tűzte zászlajára a kettős Monarchia közmegegyezésre törekvő politikája. A Habsburg-ellenesség, a kuruc hagyomány s a függetlenségi álom képezte a nemzeti identitást. Ugyanakkor a Monarchia „Vielvölkerstaat” volt, soknemzetiségű állam, amelyik Európában Oroszország után a legtöbb zsidónak adott otthont. Az osztrák-magyar államalakulat nyugati felében egymillióháromszázezer zsidó élt, míg a keleti rész hétszázezer zsidót fogadott magába. A népesség egészéhez arányítva számuk öt százalék alatt maradt, de a foglalkozási eloszlás okán ez öt százalék „láthatósága” számukat jóval meghaladta. A bécsi zsidó parvenü, a magyar Alföld szatócsa, vagy a szakszervezetekbe tömörült proletárok között fel-felmerült a többségnek idegen arcél, egy történelmileg gyanús vallási szekta friss, hibrid változata, egy sajátos és nehezen magyarázható képlékeny identitással.
Az európai zsidóságnak ezt a sajátos identitását sokan próbálták megfejteni. A két világháború közötti elszigeteltségben és árvaságban Komlós Aladár már-már engedett a nyomásnak „A zsidó lélek az irodalomban” című tanulmányában, ahol a „másság”-ra nagyobb hangsúly esik, mint az azonosságra. Komlós – az említetlen Werner Sombart nyomán, - a zsidó érzékenységről, megértési képességről, a művészi kreativitást az értelmi túlfejlettséggel kompenzáló egyéniségről ír. „A művészetet a zsidó megbecsüli, mert szellemi alkotás, de létrehozására mintha nem volna a legalkalmasabb.”
Wagner és Werner Sombart óta a zsidók művészethiánya, cerebrális dominanciája közhely volt. Felelevenítése a harmincas években balgaságnak rémlett. A zsidókról kialakult közhelyek ekkorra már a disszimilációt szolgálták. Az olyan jóindulatú megfogalmazások is, mint Zsolt Béla újabb mesteréé – akinek első vesekönyvét dedikálta –, Babits Mihályé.
Az európai irodalomban csakugyan jártas Babits bizonnyal ismerte a német kultúrában elterjedt „verjudung” vádat a nemzeti kultúra elzsidósodásáról. A zsidóságot pártolta tehát, amikor a Múlt és Jövőnek adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „A magyar művelődési életnek is egészében nagy hasznára volt a zsidóság. És nem igaz, hogy megrontotta volna a magyar szellemet: legnagyobb alkotóinkban nyoma sincs a zsidó hatásnak.”
Babits ezzel visszautasította Szekfű Gyula elméletét a „Három nemzedék”-ből a zsidóság korrumpáló hatásáról, visszavágott azoknak,akik Adyról vélték azt, hogy Nagyvárad zsidósága kényszerzubbonyt adott rá. De ugyanakkor kinyilatkoztatta a magyar-zsidó kapcsolat egyoldalúságát. Ha a magyar irodalom nagyjain kimutathatatlan a zsidó hatás, akkor a gazdanép irodalmi és kulturális hegemóniája megingathatatlan. Nincs kölcsönösség és egymásra hatás a nagyok és a buzgó másodvonal között. A legnagyobbak mögött, a másodvonalban ott menetelhetett Kiss József, Bródy Sándor, Ignotus, Hatvany, Szép Ernő, Füst Milán – minden hatás nélkül?
Vagy úgy kell értenünk Babitsot, hogy ezek az alkotók már annyira beolvadtak, hogy nyoma se maradt rajtuk az eredetnek? Babits nem titkolja, hogy szerinte a zsidóság válaszúthoz érkezett. Vagy beolvad – és kikeresztelkedik, - vagy a kivándorlást választja. Nincs harmadik út.
Trianon sebzett identitásokat kényszerített a politikai és szellemi életre. Minden „kérdést” egyetlen kérdéssé foglalt össze, ahogyan ezt Illyés Gyula szatirikus verse dramatizálta.
A Nagy Kérdés
– Pusztul a nép, – kezdtem. Hangom elakadt,
– A magyarság…
– Mit? magyarok? – hangzott. – Csönd,
Te zsidógyűlölő!
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról. A kérdés
Egy volt és lészen is: antiszemita vagy-é?
Illyés ezt egy elhúzódó vita hevében vetette papírra, Hatvanyval és Ignotus Pállal csatázva, s elébe menve annak, hogy Zsolt Béla tolla találja el. A vitában eddig csak eufémizmusokat használtak, s kerülték az olyan szavakat, mint antiszemitizmus. Zsolt Béla azonban fedezék nélkül vitázott. Merészen jelentette ki, hogy a népies mozgalom egyes vonásainak ihletője a német kispolgári forradalom, azaz a fasizmus. A városi irodalom iránti bizalmatlanság mögött pedig „egy taktikából és intellektuális szeméremből elpalástolt halk antiszemitizmus is meghúzódik.”
Az Ady bűvöletben felnőtt, Babitshoz pártolt és publicistává érett Zsolt Béla regényeivel és színdarabjaival a pesti polgári irodalom egyik vezérképviselőjeként szerepelt. Népszerű és befolyásos alkotó volt, akit épp a városiassága, azaz zsidósága okán próbáltak lekezelni és a partra szorítani.
A két világháború közötti összefoglaló irodalomtörténetet Schöpflin Aladár tollából elismerően nyugtázta például a Libanon, a Zsoldos Jenő szerkesztette kéthavi szemle. Dicséri, hogy ügyes portrékat fest olyan kortárs magyar-zsidó írókról, mint Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Bíró Lajos, Szomory Dezső, Szép Ernő, Lesznai Anna, Kemény Simon, Fenyő László, Pap Károly, Gelléri Andor Endre. A sorból egyetlen név lógott ki, a népszerűsége folytán „napihír-klasszikusnak” nevezett Zsolt Béla.

Dr. Zsigmond Anna: Dorosic 1943.

A keleti frontra küldött munkaszolgálatosok temetője

Elmúlt 64 év, és – Zelk Zoltán szavaival – az „éhségtől motyogósra hülyült munkaszolgálatosok, akiket az országút árkaiban, szétvetett tagokkal legyilkoltak”, eddig nem kaptak, még hamvaikban sem megemlékezést a Magyar Köztársaságtól.
Meg lehet írni a dorosici történteket, meg lehet és kötelező is leírni, hogy „szekerekről villával hajigálták az életben maradtak a gödörbe az elszenesedett holttesteket” (Zelk Zoltán), de arról nem lehet tovább hallgatni, hogy nem akadt Magyarországon egyetlen „hivatalos” ember, aki kötelességének érezte volna, hogy megemlékezzék az ottani szörnyűségekről. Pedig hány politikus van, szóvivő, főtisztségviselő?! A történelem e szégyenéről kizárólag Szita Szabolcs, Csapody Tamás, Bar-Shaked, Karsai László s talán még néhányan szóltak. Mégis miről van szó? Mi az, ami ezt akadályozza? A tisztes megemlékezést? A közöny. A Camus-i közöny.
1939-ben az 5070/1939. számú miniszterelnökségi rendelet határozott arról, hogy a zsidótörvényeknek megfelelően új keretet kell létrehozni a honvédségen belül. Így hozták létre a KMOF csoportfőnökséget (Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelője), amelynek a feladata zsidó munkaszolgálatok felállítása.
A munkaszolgálatosok emlékköve, a NEVEK köve története visszanyúlik 1990-re. Ebben az esetben az évszám nem számít. Ebben az évben jutott el az ukrajnai munkaszolgálatosok névsora Jeruzsálembe, a Jad Vashémbe. E lista alapján tudjuk leírni a Dorosicban elégetett munkaszolgálatosok adatait. A Magyar Köztársaság morálisan nem tett eleget annak a kötelezettségének, hogy méltó módon megemlékezzen a II világháborúban elhurcolt, meggyilkolt magyar zsidó munkaszolgálatosokról. Nevüket a magyar honvédség irattára őrzi kartotékokban. Ennek másolata 1990-ben jutott el a Jad Vashém archívumába a Beate és Serge Klarsfeld alapítvány támogatásával. A kartoték közvetlenül a háborús években jött létre, amikor a Honvédelmi Minisztérium Vesztességi Osztálya folyamatosan állította össze a dokumentumokat. Ezek alapján értesítették a családokat hozzátartozóik sorsáról. A kartotékokon feltüntették – a zsidótörvények értelmében – a bal sarokba írott piros „ZS” betűket. Ez tette lehetővé, hogy a zsidókra vonatkozó kartotékokat külön válasszák és lemásolhassák.
Milyen évszámokat találunk a Könnyek Útja mentén? 1920, 1938, 1945! Évszámokat, melyek a levegőben lógnak, mert a táblák, a sírkövek nem készültek el. A gyűlölet beszéd viszont egyre hangosabb. Morvay Krisztina és a kuruc info szava egyre messzebbre hangzik. A nemzetközi zsidó ügyvéd-jogász konferencia viszont visszhang nélkül (Budapest 2006. november 16-19.) Csak a zsidók nélkül maradt városok, települések zsidó temetőiben a sírköveken, a zsinagógák falán (Pécs) szaporodnak a horogkeresztes feliratok. Nagykátáról levelet kaptam. A levélíró tanár urat zsidóbérencnek nevezik. Hosszú harc után most adta fel küzdelmét egy emlékkő felállításáért. Újra megkérdezi: mikor lesz Nagykátán emlékköve az itt összegyűjtött és elhurcolt zsidóknak? Mert ő, – a tanár – történetesen abban az épületben tanít, ahol Murai Lipót összeszedte az Ukrajnába küldendő zsidó munkaszolgálatosokat. Nem. Itt csak Könnyek útja, amelyet senki nem szárít fel emlékezéssel. Itt minden visszhang nélkül történik. Rehabilitálni akarják kisbarnaki Farkas Ferenc, Cselényi csendőr, további nyilas csontvázakat őriznek a szekrényben és tekintélyes tudósok jogi magyarázkodásokkal, dicsőítenek gyilkosokat.
Lehangoló levelezésem miatt magam is szégyenkezem, hogy ilyen társadalomban élek. Ez az én hazám?
From: dr. Anna Zsigmond
To: peter.kiss@meh.hu
Sent: Saturday, December 03, 2005 9:46 PM
Subject: Holokauszt konferencia

Tisztelt Miniszter Úr,

A holokausztról tartott magyar-orosz történész konferencián vettem részt, ahol Miniszter úr is jelen volt, majd átadtam névjegyemet munkatársának, megkérve: adja át Önnek.
A mellékletekben pontosan megírom, miért keresem Önt, Lendvai Ildikót és többek közt Suchmann Tamást és Kósáné Kovács Magdát. Nem magánügy, és mint ahogy a konferencia is mutatta, nem lezárt kutatás a holokauszt és ezzel együtt a 80-100 000 Ukrajnába küldött magyar-zsidó munkaszolgálatos halála sem. Akiket ott magyar keretlegények gyilkoltak meg.
Részt vettem a Dorosicban (Ukrajna) tartott megemlékezésen Holló tábornokkal, majdnem egyedül, hiszen senki sem képviselte sem a magyar zsidóságot, sem a magyar kormányt. Sajtó visszhangja nem volt az ügynek (on-line 3 sor). Nem szeretném újra leírni azt, ami a mellékletekben szerepel.
Döbbenetes volt a konferencián, hogy a moszkvai Holokauszt Intézet vezetője, I. Altman ismeri ezt az ukrajnai települést és beszédében meg is említette, mint a Babij Jarhoz hasonló tömeggyilkosság helyszínét. A „baj” az, hogy itt a magyarok gyújtották a magyar-zsidó munkaszolgálatosokra a barakkokat 1943. április 29-én, s nem a németek, a „baj” az, hogy a megemlékezés olyan volt, mint amilyen a szembenézés azzal, ami itt történt Magyarországon. 2006-ban Magyarország a házigazdája a holokauszt oktatás Task Force-nak. Nem lehet a méltatlan, történelmietlen megemlékezések mentén elbújni.
Lendvai Ildikót és Önt is arra kérem, tegyenek meg mindent, hogy Dorosic méltó megemlékezés legyen, hogy a megemlékezés szövege igaz legyen és a Magyar Köztársaság – ugyan úgy, mint az Ukrán Köztársaság és Oroszország – megemlékezzen a meggyilkolt magyar honpolgárokról. Dorosic egyben az összes meggyilkolt magyar-zsidó munkaszolgálatos emlékhelye kell, hogy legyen, hiszen hol találják meg a hozzátartozók, s talán még a túlélők a megemlékezés helyét? Választ nem kaptam eddig. Hozzáteszem, ami az egész szégyenletes megemlékezés része, ha lehet fokozni, hogy a HM-HIM hathetes késéssel, visszadátumozva tette fel honlapjára a megemlékezés tényét és a neveket, miután írásom megjelent a 168 órában.
A történelemmel való szembenézés gyávasága egyedülállóan kiábrándító és egyben felháborító. A gyűlölet beszéd kezelhetetlen. Semmi jel arra, hogy ez a helyzet kimozduljon. Lehet másképpen is! Chirac francia elnök a 2007-es Holokauszt Napon, a Panteonban tartott beszédében a következőket mondta:
„Franciaország nevében, tisztelettel”
Az 1930-as és a 1940-es évek antiszemitizmusának elszabadulása arra vezethető vissza, hogy az antiszemitizmust ezekben az években nem ítélték el határozottan. Tűrték ezeket a nézeteket, mint a vélemények szabadságát. E sötét korszak nagy leckéje, amennyiben a szélsőségeknek teret engedünk, fel kell mérni annak következményeit, amennyiben teret kap és megerősödik, akkor előbb vagy utóbb ezért nagy árat fizetünk. A szélsőségekkel szemben csak egyfajta magatartást tanúsíthatunk, annak elutasítását és a hajthatatlanságot. Kímélet nélkül fel kell venni a harcot az igazság elleni bűncselekménnyel, a lélek és szellem abszolút perverziójával szemben, amelynek a legaljasabb formája, az antiszemitizmus legalávalóbbika a holokauszt tagadása.
Magyarország e morális kötelezettségen kívül él!
Színes események tarkítják a magyar közéletet, többek közt nem tarthatták meg a „Csendőr-történeti” konferenciát az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Nemzetközi Oktatási Központjában február 14-én. A „csendőrség napján” programban szerepelt a „Hogyan lettem háborús bűnös” címmel előadást tartó Képíró Sándor (1982-ben írta ezt a visszaemlékezését Argentínában) volt csendőr százados. A párhuzamos történet ismert, hiszen Finta Imre háborús bűnös (őt Kanada-nem adta ki Izrael kérésére) megírta visszaemlékezéseinek könyvét, amelyet egy prominens szocialista külpolitikusnak ajánlott szeretettel. Én elolvastam, a politikus (szerintem kitépte) az ajánlást. Elfogadta ugyan 1996-ban…
A Simon Wiesenthal Központ szerint Képíró részt vett az „1942-es délvidéki mészárlásokban”, valamint „az 1944-es deportálásokban” – csendőr századosként. Horthy Miklós katonai bírósága tíz év börtönre ítélte az újvidéki vérengzés miatt. Képíró Sándor 1946-ban egy népbírósági perben tizennégy év börtönbüntetést is kapott háborús bűnök elkövetése miatt. A kutatásokra alapozva korabeli jegyzőkönyvek tartalmazzák, hogy Képíró Sándor elismerte, igazoltatásokat végzett Újvidéken, valamint alegységeket vezetett, melyeknek tagjai követtek el gyilkosságokat. A „ravaszt nem húzta meg”, de az igazoló bizottságok elé szállította az embereket, akiket azután a rögtönítélő bíróság kivégeztetett.
A háborús bűnösök felkutatásával foglalkozó Simon Wiesenthal Központ a közelmúltban Képíró Sándor felelősségre vonását kezdeményezte az Operation Last Chance akció keretében. Az ügyet a Fővárosi Bíróság vizsgálja. Az ügyben a szerbiai hatóságok is vizsgálódnak. Passz.
Mit tett Nagybaczoni Nagy Vilmos Horthy Miklós honvédelmi minisztere? Visszaemlékezésében megírta, hogy 1942 januárjában a kormány belegyeezésével Újvidéken és környékén a partizánmozgalom leverése ürügyén tisztogató razziát hajtottak végre. Szervezett rablás és fosztogatás egészítette ki a razziát és jellemző módon a razzia során sem katona, sem csendőr nem sebesült meg. Az emberek megrettenve beszéltek, hogy mi történik, Szabadka is félt. Azt beszélték, hogy a Budapestről Újvidékre beérkezett gyorsvonat egész utazóközönségét a vasúti váróterembe terelték, és ott mindenkit igazoltattak. A zsidókat kiválogatták, és a strandra terelték, ahol válogatás nélkül nőket, gyermekeket, fiatalokat, öregeket előbb levetkőzették, majd a Dunába lőtték. A hullákat a jégbe vágott lékeken átdobták a vízbe. A razziát végrehajtó csendőrök és katonák sorra járták a házakat és kihurcolták a lakásokból a zsidókat. A razzia vérfürdővé vált. Nagybaczoni Nagy Vilmos szerint a Kállay kormány nem térhetett ki az ügy kivizsgálása elől, de ítélet nem született. Az újvidéki tisztogatásban többen kitüntetést is kaptak. De a folytatás így a honvédelmi miniszterként Nagybaczoni Nagy Vilmos szorgalmazására a Minisztertanács elé került, és lezajlott a tárgyalás. Az ítélet kihirdetésére a vádlottak jelenlétében nem került sor, mert ők német segítséggel Németországba szöktek. Ott nemcsak menedéket kaptak, hanem mint a német hadsereg tisztjei szolgáltak addig, amíg a nyilasok uralomra jutása után visszatértek Magyarországra, mint a honvédség tényleges tisztjei. Nagybaczoni ennek az ügynek hatására lemondott. (Mennyiben tartozik ez ide? Csak annyiban hogy a miniszter Képíró nevét az Árpád-sávos zászlók alatt vonulók dicsőítik.)
1942 szeptemberében Horthy Miklós felkéri Nagybaczoni Nagy Vilmost, hogy vállalja el újra a honvédelmi miniszterséget, melyről az újvidéki gyilkosságot követően mondott le. Szeptember 24-én felváltja a korábbi honvédelmi minisztert…
1942 tavaszán megkezdődött a keleti frontra indított II. magyar hadsereg felállítása, ahova 45 zsidó munkaszázadot vezényeltek, emellett a KMOF keretében felállítottak 24 további századot. 1942 végére kb. 50 000 zsidó munkaszolgálatos volt a keleti hadszíntéren. A zsidótörvény szerint a zsidóknak számító katonakötelesek szolgálatukat nem láthatták el fegyverrel és csak, mint munkaszolgálatosok jöhettek számításba. A behívókat nem korosztályonként hanem „SAS” behívókkal intézték, azaz „siess, azonnal, siess”. Szolgálatukhoz semmiféle kedvezmény nem járt, mint a katonáknak, akiket 6 hónap elteltével fel kellett váltani. Őket nem lehetett felváltani, a háború egész tartama alatt kint maradtak. Aki túlélte. Ez volt a hírhedt 5 000-es rendelet 6§-a, amelyet később Nagybaczoni Nagy Vilmos töröltetett
A honvédelmi miniszter a kinevezéssel ténylegesen kivált a hadsereg aktív szolgálatából. Felelőssége elsősorban politikai jellegű volt. Ellenőrizte a személyi állományt, a felszerelést. A főparancsnok gyakorlatilag a kormányzó volt, és a hadsereg tényleges vezetése a vezérkari főnök kezében összpontosult, aki egyben a szovjet fronton harcoló hadsereg legfőbb hadműveleti irányítója is lett. Az új–régi honvédelmi miniszter pályafutása nem volt hosszú időtartamú. Elfogadta a felkérést. Nem tudhatta hogy alig kilenc hónapra. Ez nem akármilyen kilenc hónap volt, a háború nagy fordulatával esett egybe, Sztálingráddal, a 2. magyar hadsereg voronyezsi katasztrófájával. Ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos visszaemlékezésében írja, az első napok könnyű munkái után világossá vált, hogy a legnehezebb és a legsúlyosabb problémák egyike a zsidó kérdés, amely a hadseregen belül minden vonatkozásban jelentkezett és ez a munkaszolgálatosok ügye. Nagybaczoni Nagy Vilmos az új megbízatása során megpróbált a törvényekhez ragaszkodni és több olyan rendeletet hozott, amelyek szembementek a tisztikar korábbi döntéseivel. Két kiemelt feladatot tűzött maga elé.
Az egyik a zsidókérdés volt az állandó ütközőpont a tisztikarral:
„1. Megszüntettem a munkaszolgálatosok fogolyként való kezelését;
2. elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni;
3. megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen, hogy a kívánt teljesítményt ne éhező emberroncsokból kényszerítsék ki;
4. eltiltattam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést;
5. a legszigorúbb vizsgálatot indítattam, majd súlyos büntetést szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték, vagy megzsarolták.”
A felsorolt intézkedések tragédiája nem az, amit megkövetelt, hanem az, amit megtiltott.
1943. január 12-én megindult a szovjet támadás és az Uriv-i hídfőnél áttörte a magyar frontot. Már az első órában nagy vesztességeket okozott. Nagybaczoni ekkor 43–44.000-re becsülte a zsidó munkaszolgálatosok veszteségét.
1943 tavaszán ukrajnai körútja során, a Dorosic-i vérengzést követően Nagybaczoni hazahozatta a megmaradt munkaszolgálatosok egy részét. Így jött haza édesapánk (101/34 munkaszázad, indult Aszódról). Útja Turcsinkából a „kórházba” vezetett, kiütéses tífusszal Dorosicba. Turcsinkában még eltemette tífuszban meghalt barátját.
Nagybaczoni Nagy Vilmos másik kiemelt feladatának a 2. hadsereg kiegészítésének és ellátásának az ügyét tartotta. A 2. hadsereg, amely az oroszországi támadás után eljutott a Donig, személyi állománya erősen megfogyatkozott. Ellátása nem volt megfelelő, ezért indult Nagybaczoni Ukrajnába hogy a helyzetet felülvizsgálja. Hitler Vinnyicán tartózkodott, itt látogatta meg Nagybaczoni Nagy Vilmos.
Nagybaczoni 1943-as körútja alkalmával Dorosicban járt. Ez az ukrán falu Zsitomirtól 80 kilométerre fekszik. Ide települt a visszavonult 2 hds-beli munkaszolgálatos századok gyűjtő állomása. Dorosicba telepítették a tífuszos kórházat. Nagybaczoni emlékirata szerint a „visszavonulása során Dorosicnál egy kolhozban több mint 700 beteg munkaszolgálatost egy nagy istállóépületben helyeztek el. Ezeknek legnagyobb része kiütéses tífuszos volt. Éjjel a pajtát fölgyújtották, és az égő, fáklyaként lángoló, menekülő betegeket géppuskatűz fogadta. Ez nevezték a keretlegények tűzoltásnak. Az épület porrá égett, és benne 400 ember”. Nagybaczoni ígéretet tett, hogy mindent megtesz az életben maradottak hazahozataláért. Csakhogy még ennek az évnek a nyarán lemondott. 1943 júniusában likvidálják Dorosicot, az életben maradottakat Vihov gyűjtőtáborba vitték, ahol a pokol folytatódott. 1944-ben ugyanis kisbarnaki Farkas Ferenc felesküszik Szálasira, 1944 novemberében Nagybaczonit letartóztatják, sorsa Sopronkőhida. Kisbarnaki Farkas Ferencet 2006-ban rehabilitálja a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere.
1943 áprilisában érkezett Dorosicba Zelk Zoltán. Ahogy írja „jellegzetes ukrajnai télutó volt, havas eső és szél vert arcunkba, ..hetven kilométeres gyaloglás után holtfáradtan feküdtünk a vizes szalmán. Városneveket mondogattunk, s mint pöcegödörre szállt légy lábhoz a piszok, úgy tapadtak a városnevekhez borzalmas emlékeink. Csernigov – mondottuk, s láttuk a feldúlt széttaposott temetőt, ahol a holtak nyugalma is fájt a barbár hódítónak. Nyezsin – mondtuk, s magunkat láttuk a trágyadombok fölé hajolva, amint marokkal raktuk meg a szekereket. Tyim – mondtuk, s láttuk lemészárolt orosz foglyokat, az aknamezőre hajtott munkásszázadokat. Sztárij Oszkol – mondtuk, s megint csak magunkat láttuk negyvenfokos hidegben, napi húsz órát görnyedve a zsákok alatt, s láttuk a visszavonulást Kurszkon, Vorozsbán, Kieven. És láttuk az országutak árkaiban szétvetett tagokkal a legyilkolt munkaszolgálatosokat. … És Dorosicban kétezernél több kiütéses tífuszos munkaszolgálatos feküdt a szalmatetős pajtákban. Úgy hittük, minden poklot megjártunk már, de a dorosici kórház udvarára lépve minden pokolnál mélyebb pokolba kerültünk… s egyik éjszaka valamivel éjfél utána napos üvöltő hangja: ég a kórház, ég a kórház! – Ezt üvöltötte, s mi rémülten futottunk. A kolhoz legnagyobb pajtája, ahol 750 beteg feküdt jajgatva, recsegett az égő szalmatető alatt. Három nap múlva temettünk… Pernye kavargott a szélben, oly sűrűn és feketén, mint szülőanyjuk, a bűn.”
„Peszah utolsó napjának éjszakáján haltam meg és támadtam fel” – írja az egyik túlélő 1945-ben..

A Szovjetunió térképének szélén rövid megjegyzések – otthon

Dorosicig hosszú út vezetett. A poklot megelőzte 2 000 km-es gyaloglás. Aki nem halt meg az éhezéstől, azt elérte a flekktífusz. Édesapánk túlélte, de másodszor is tífuszos lett. 1945 márciusában Győrben immáron a Gestapo kezei között.
Dorosicban azonban maga a szörnyűség. Itt láttuk: mivé fajulhat az ember. 1943. április 29-én történt. Másnap, április 30-án már csak hamu maradt a pajta helyén. S aztán jött a temetés. A felgyújtott kórházépület egyszerre két helyen lángolt. Az épület két ajtaja kívülről be volt támasztva és drótozva. Ennek következtében az ajtó közelében gúlában álltak a megszenesedett hullák.
1998. január 12-én megjelent a Népszabadság Érvek és Vélemények rovatában kis megemlékezés többek között Dorosicról, a táborban történtekről. Akkor még voltak élő tanuk. Testvérem Gavriel Bar Shaked (a Jad Vashém munkatársa) megtalálta az 1946. Nü. 521 számú tanúvallomásokat, több túlélő vallomását, valamint egy ugyancsak 1946-ban készült jegyzőkönyvnek a másolatát. Ez egy háborús bűnökkel vádolt egyénre vonatkozott. Talált továbbá egy a Magyar Honvédelmi Miniszter Katona Politikai Osztály által kiadott összesítést.
1998 óta tart az elszánt küzdelmünk, hogy a dorosici gyilkosságot megismerje a közvélemény, hogy az ott meggyilkoltaknak emlékköve legyen, hogy a hazai szembenézés megtörténjen. Levelezésem a szervekkel, hivatalokkal történetesen az akkori Népszabadság egyik újságírónőjével. Én írok – válasz nincs. Lassan 10 éve. Mi történt közben? Újságcikk lett a „történet”. És félő, hogy egyszer csak rehabilitálják Muray Lipótot, a „nagykátai hóhért”. Aki az Ukrajnába induló munkásszázadok parancsnokainak ezt mondta: „Élve ne hozzanak senkit vissza!”
Budapesti Törvényszék mint ítélőbíróság
N.T I/ 1945. szám
A magyar nép nevében!
A Budapesti Néptörvényszék mint ítélőbíróság a szökésben lévő Muray Lipót…kötéllel végrehajtandó halálos…ítéli.
Az I. honvédelmi bevonulási központ parancsnoka Muray Lipót alezredes volt.
Aszód, Verpelét, Dés, Zsolna gyűjtőhelyek iratai, a peranyagok mind megtalálhatók a Levéltárban.
A Budapestről elvittek nevei, az áldozatok dokumentálhatóak. A honvédelmi irattár által a jeruzsálemi Jad Vashémnek átadott 107.000 személyi karton feldolgozása még nem teljes, az áldozatok száma 80 000-re tehető.
Minden történelmi tény megtalálható a Munkaszázadok veszteségei a keleti magyar hadműveleti területeken c. könyvben (NEVEK sorozat, I-II kötet (A-J és K-Z. Gavriel Bar Shaked munkája). Ehhez az adatbázishoz adható a déli táborok sorsa. (Csapody Tamás munkája), valamint a nyugati áldozatok (Szita Szabolcs kutatásai). Dorosic jelenleg a térképen létező munkaszolgálatos táborok szimbolikus emlékezete. Messze van Ukrajna! De addig nem tér nyugovóra a történelem, amíg fél a szavaktól, fél az emlékművektől, amíg hivatalosan ki nem mondják azt, ami 1942-43-44-ben a magyar zsidó munkaszolgálatosokkal történt. Kimondani és emlékezni itthon kell!
Valami azonban mégis történt, majdnem lepel alatt. Média visszhangja nem volt. A Magyar Köztársaság hivatalosai nem voltak ott, a magyarországi zsidó vezetők képviselői nem voltak jelen. 2005 szeptemberében, Ukrajna, Korosten-Dorosic kistelepülésen egy emlékhely felállítására került sor. Kis küldöttség, amely útközben Ungváron tiszteletét tette a magyar honvédek sírjai előtt, elindult a hosszú és majdnem végtelennek tűnő autóúton Kiev–Zsitomir irányába, érintve Lemberget. Biztos vagyok abban, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmos által megtett utat tettük meg mi is. 2005-ben Holló tábornokkal utaztam együtt.
Az emlékkövek a Dorosicban meggyilkolt magyar zsidó munkaszolgálatosokat idézik. A közösség rabbija mesélte, hogy a temető rendbetétele során a föld csontokat rejtett magában. A barakkban bent égett tífuszos munkaszolgálatosok neveit őrzik a felállított kövek, több mint 400-ét. Ha Borhoz Radnóti Miklós neve kapcsolódik, akkor Dorosic-hoz Zelk Zoltáné. Megrázó verset írt Dorosici tüzek címmel.
Amikor 2005 szeptemberében, közel hat év erkölcsi küzdelem és az akkor még élő tanuk biztatásával elindultam a delegációval Dorosicba, a hosszú autóúton természetesen arra gondoltam, hogy a munkaszolgálatosok nem így jutottak erre a kis településre. Dorosicban a hajdani kolhoz, a mező, a nem létező istállója magánkézbe került. Tulajdonosnője, miután meghallotta, hogy egy „temető” készül itt, ingyen átengedte a területet a helyi önkormányzatnak. A terület érintetlennek tűnik föl, ilyen lehetett 1943-ban is. A helyi ukrán vezetés, a helyi és a Kievből érkező zsidó szervezet megrendítő kedvessége hihetetlen volt. Másnap ezeket a vezetőket Babij Jar várta, érthető volt, hogy megrendültek a váratlan megemlékezéstől. Ez nem az ő történelmük, nem értettek, hogyan is kerültek ide zsidók? Ki ölte meg őket, és honnan jöttek? Igen. A lényeg lemaradt az emlékezés szövegéből. Hogy magyar zsidó munkaszolgálatosokat magyar keretlegények ölték meg. Döbbenten fogadták a magyarázatot. Az emlékkövek felavatására kivonultak a kis Korosten község lakói. Fiatalok, öregek kerékpárokon és vasárnapi ruhába öltöztetett gyerekek, nagyszalagos copfos kislányok.
A megemlékezés után az ukrán vezetőket és a magyar delegációt a rabbi közösségi ebédre hívta. Ukrán, orosz és jiddis dalok, harmonika szó és beszédek a barátságról és a békéről. Almakosarakkal búcsúzott a magyar delegáció, igaz, pálinkát is vittek ajándékba. Minden olyan természetes volt, a sok szín, a sok arc, a lubovicsi kántor és a fiatalok… Valakik hiányoztak: a hivatalos Magyarország és a magyar zsidóság vezetői.
Korostennek nincs villamosa, autóbusza, oly kicsi a település. De egy éppen akkor rendbe hozott szálloda várt minket, jó festék szagú; annyira friss volt. A recepciónál váratlan kedvesség fogadott mindenkit: kiderült, majdnem mindenki tudott magyarul. Hogyan is? A családok – katonaférjeikkel – 1989-ben hagyták el Magyarországot. Népi viseletbe öltözötten fogadtak minket. „Azért jöttünk, hogy megemlékezzünk a fasizmus áldozatairól” – mondtuk. Így aztán elvittek minket Korosten szovjet katonai emlékművéhez. Mert az ukránok számára a háború a fasiszták elleni harc volt. Pontosan tudják: hányan haltak meg a II. Ukrán Front kötelékében, amely Magyarország területén harcolt a nácik ellen. Malinovszkij és Tolbuhin. Igen. Ezt a véráldozatot nem lehet elfelejteni, és ők nem felejtettek. Mi igen. Szégyenteljesen és nevetségesen állt a magyar delegáció a koszorúzások alatt. Ordítani tudtam volna. Hova tartozom? Az áldozatokhoz, akiket a magyar keretlegények megöltek, vagy az emlékezni nem akaró, vagy nem úgy akaró, magyar delegációhoz?
A népbírósági tanúvallomások 1946. április 23-án készült tárgyalásán elhangzottak szerint a magyar hadsereg tisztjei 1943 februárjában kaptak parancsot arra, hogy az körletbe telepítendő munkaszolgálatos kórházhoz orvost vezényeljenek. Az adatokból hamar kiderült, hogy a dorosici kórház egészségügyi helyzete nem kielégítő, tömeges a megbetegedés, az élelmezés gyenge, az épület túlzsúfolt. 1943 áprilisában a Korostenbe települt 116. számú katonakórház vette át a dorosici kórház vezetését. A kórház nem tudta betölteni hivatását, az embertelen bánásmód, a gyógyszerhiány,a teljesen hiányos ellátás következtében a munkaszolgálatosok nagy százalékban elpusztultak. Dorosic nincs messze Kievtől, egyetlen kőépülete és néhány istálló létezése miatt jelölték ki a 7. hadtesthez tartozó illetékes szemlélők a járványkórház helyét. Ebben a kórháznak nevezet területen több ezer munkaszolgálatos feküdt fertőző tífuszban, akik semmi néven nevezendő gyógyszer ellátást a hadtesttől nem kaptak, élelmiszerellátásuk a semmivel volt egyenlő. A kórházban levő őrszemélyzet a lehető legkegyetlenebbül bánt a munkaszolgálatosokkal, nem volt ritka dolog az éjszakai agyonlövetés a keret részéről. A betegek önkívületi állapotban rossz, tetves szalmán feküdtek. Fertőtlenítés nem volt.
Ezt a helyzetet követte a bűntény. A zárt ajtajú barakkok felgyújtása. És a menekülők legéppuskázása.
A káddis elmondása még ma sem történt meg.
Meddig még?

Bárdos Pál: Az egyik lator

A filmhíradóban láttam az akasztását. Tíz éves voltam. Ha jól emlékszem, akkor láttam őt másodszor.
Az első esetben emlékezetes, felejthetetlen mondatot hallottam tőle. Azt mondta: „De szép kisfiú, hajja!” Rám mondta. Sosem hallottam addig ilyet. Magamat csúf, sovány gyereknek tartottam. Nagyobb tükör, amelyben egész alakomat láthattam, csak a nagyszüleim vendégszobájában, anyám hajdani lányszobájában volt, s ha ott aludtam, ami gyakran előfordult, mindig alaposan megnézegettem magam. A látvány kétségbe ejtett. Azt hittem, nálam csúfabb lény nem sok lehet a világon. Szomorúan bámultam a fehér keretes tükröt, ezért szomorú kisfiú nézett vissza rám.
Persze, nem kell ezt nagyon komolyan venni. Nagyapám néhány tréfájától már felejtettem is a bánatot, amelyet külsőm okozott. Azért olykor kedvetlenül szemléltem vékony karomat, pipaszár lábamat. Azt hiszem, már húsz éves múltam, mikor rövid ujjú inget először fölvettem, akkor is rábeszélésre. A gyerekkori emlék mélyen befészkelte magát. Öcsémre mondták mindig, ó, de édes, de aranyos, de sejtettem, vigasztalásnak szánják. Öcsikém ugyanis sajnálni valóan kicsi, sovány, ne mondjam, girhes volt, s a rokonok, ismerősök Anyut nyugtatták a dicséretekkel. Nálunk „a szép” anyám volt a családban, sokszor hallottam őt „szép Földesbözsi”-ként emlegetni, nagymama áradozott, milyen kapós volt hajdan a bálokon a lánya, s anyám ki nem fogyott az olyan történetekből, mint amikor Mariska néni / nem akárki, Berci nagybátyám felesége, aki nagyszerű énekesnő, fellépett egyszer a kormányzó feleségének jótékony célú estélyén/ azt mondta. „De szép vagy te, Bözsi, senki se hinné, hogy két nagy gyerek anyja vagy.”
Szégyelltem a soványságomat, arra viszont büszke voltam, hogy nekünk van „szegénységi bizonyítványunk”. Kiskoromban, ha megbetegedtem, kihívták Klein doktort, aki konflison jött, hallgatta szívem, hátam, megkopogtatott, aztán kijelentette: „Túléli.” S nagyot nevetett a saját viccén.
Szerettem Klein doktor bácsit. Öcsi állandóan betegeskedett, ha láttam, lázas, vagy fájt valamije, rángattam anyám kötényét. Hívjuk Klein doktor bácsit. Váltok ki szegénységi bizonyítványt. Mondta anyám: Öcsinek drága, patikában vásárolt tápszer kellene, Ovomaltin. Plakáton hirdették, csuda kövér csecsemő örvendezett neki. Biztos ízlene étvágytalan testvérkémnek, gondoltam, bár nem fért a fejembe, miért nem eszik valaki, ha van mit. Így lettünk mi a szegénységi bizonyítvány jóvoltából „Stefániás gyerekek.” A Stefánia a Hagymaház oldalában volt a mókás nevű Dorzé utcában. /D’Orsay-nak írták, de úgy semmi értelme./ Odahordta anyám Öcsit, tápszert felíratni, vizsgálatra, s ha már ott voltunk, a doktor bácsi elé cibált. Szép férfi volt a doktor bácsi, szúrós tekintettel, nem tréfált, mint Klein doktor, csak forgatta, nézegette öcsikémet, s írta a receptet. Ahogy anyám eléhúzott, végig nézett rajtam, s azt mondta: „De szép kisfiú, hajja!”
Nem szúrt meg. Nem írt fel orvosságot, meg se vizsgált, csak rám nézett a szigorú tekintetével, és megdicsért. Szépnek tartott!
Keveregnek, kavarognak bennem a gyerekkori emlékek. Emlékszem erre, arra, csak nem bizonyos, hogy én emlékezem. Sok emlék akkor vésődött belém, mikor később a családból valaki emlegette. Tehát eredetileg nem az én emlékem, hanem anyámé, nagymamáé. Első esetben óvatosan kezelendő. Anyám, mondjuk így, tévedett. Más szóval költött. Pillanatnyi érzései átszínezték a múlt eseményeit. Különösen, ha személyekről volt szó. Nagymama viszont aggályosan igazat mondott, s emlékezete pontosan őrizte régmúlt idők történeteit. Nem mindegy hát, melyikük véste agyamba az emléket. Gera doktorra, s az ominózus mondatra azonban én emlékszem. A helyzet, ahogy állok anyám előtt, a doktor bácsi vizsgálódó tekintete, szigorú szeme, ahogy végignéz, s a mondat, ahogy szépségemre hívta fel anyám figyelmét… szokták mondani, „mint ha ma lenne”. De nem. Nem úgy. Ma átsiklanék a dolgon. Hallanám, de nem lenne jelentősége. Akkor fontos volt nekem, jelentős, örömmel töltött el és büszkeséggel, hisz Gera doktor szépnek talált.
Évek múltak, már nem tekintettem büszkeséggel szegénységi bizonyítványunkra, szívós kis kölyök, nem szorultam orvosra. A mondat emléke azonban nem halványult. A felnőttek beszélgetésfoszlányaiból annyit megértettem, baj van Gera doktorral, belekeveredett valamibe, kormányzósértés, már nem főorvos a kórházban, nem ő a „Stefánia”, sőt nincs is Makón, senki se tudja, hol van, tudj Isten, talán börtönben.
Amikor felszabadultunk és hazatértünk, hallottam újra felőle. Ő volt Szálasi pártszervezője a Hungarista pártban. Az Árpádsávos pártszolgálatosok parancsnoka. Az ő alárendeltjei lövöldözték Dunába a zsidókat, katonaszökevényeket. Egyike volt azoknak, akik minden áron védték Budapestet, a város és lakósainak pusztulása árán is. (Mi akkor már rég lágerben voltunk, Szálasi nemzetvezetése a Pesten élő zsidókat érintette.) Azóta is bosszant, hogy mindenki úgy tesz, mintha a hungaristák elsősorban a zsidók ellen követtek volna el bűnöket. Anélkül hogy ezeket kisebbíteni vagy lebecsülni óhajtanám, meg kell mondanom, nem a zsidókkal, hanem a Magyarországgal szemben követtek el rettenetes bűnöket az egyszerű kémkedéstől az ország teljes elpusztításáig, de ez nem rám tartozik, hanem azokra, akik lobogtatják az Árpádsávos zászlót.
Sehogy se értettem, hogy került a „Stefániás” orvos a Hűség Házába. Anyám magyarázata nem elégített ki. Azt mondta, Kata testvér húgát vette feleségül, aki Szöllősy Jenő felesége. Vagyis a miniszterelnök helyettes sógora. Kata testvérre emlékeztem, zöld ingben hordta figyelemre méltó méretű melleit. Fő hivatású keresztanya, ő tartotta keresztvíz alá a Honvéd városrészben, a város legszegényebb negyedében annak a gyerekét, aki hajlandó volt belépni a nyilas pártba. (Rossz nyelvek szerint húsz pengőért. Nagy pénz volt az akkor, az egy pengős napszámok idején.)
A lapok tele a háború utáni népbírósági perekkel, börtöntudósításokkal. Írtak a doktor bácsiról. Kérdeztem nagymamát, hát mi történhetett? Nagymama olyasmit mondott, vannak emberek, akiket az indulat akasztófára visz. Nem elégített ki a válasz, Nagyapámat faggattam. Szerinte Gera agrárszocialista volt, aki beleőrült a nyilas forradalomba. Őt se értettem. Tudod, mondta Nagyapa, Gera olyan, mint az egyszeri katonaorvos. Köhögés ellen hashajtót adott. Senki se mert köhögni többet. Ne vicceljél mindig, mondtam neki. Miért ne? Gera látta a köménymaglevesen, avas szalonnán aratókat. A szegények orvosa… a nyomorúságot a Honvédban, a tbc-t, a vizes lakásokat, a hagymaszedő asszonyokat vállig a sárban, de nem látta, hová sodorja a zsidógyűlölet. A doktor bácsinak kénkőszaga volt. Talán eredetileg jót akart. De mint tudod, a pokol útjai jóakarattal vannak kikövezve. A te doktor bácsid maga volt az ördög .Engem szép fiúnak … Az ördögnek is lehet ízlése – mondta nagyapa.
Moziban voltam. A Korzó moziban vagy a Park moziban. A híradóban azt mondták, elutasították a kegyelmi kérvényt. Sötét hajnal a börtönfalak között. Fejére csuklyát húztak. Megrándult a kötélen Aztán csak függött. Végignéztem, aztán meg se várva a filmet, hazavágtattam. A Korzóban /vagy a Parkban/ félkor kezdődött az előadás, a másikban egészkor. Beestem a boltba, s azt kiáltottam: Gyorsan. Gyorsan. Adjatok két tojást. /Akkor annyiba került a mozijegy./ Láttam a Korzóban /Parkban?/ Gerát akasztják. Meg akarom újra nézni.
.

Bárdos Pál: A másik lator

Nagyszüleim üzlethelyisége mellett az egyik oldalon állt a Lestár-féle fodrászat, a kapubejáraton túl nyitott ki nap nap után az optikus. A borbélyműhelyen túl működött a Kadletz vasbolt, s utána jött Károlyi bácsi festékes üzlete, majd a Hangya szövetkezet. Azon túl az Iritz-ház hatalmas udvara; ők borkereskedők, náluk házi tanítóskodott hajdan József Attila. A másik irányban található Diamant néni üveg és porcelán kereskedése, majd még egy bolt következett; tulajdonosa nevét elfelejtettem. Aztán a Cadou cukorkakereskedés az úgynevezett „Bérház” sarkán. És a D’Orsay utca túloldalán feküdt az az emeletes ház, amelynek földszintjén található a patika. A patikust utáltam és kerültem. Ugyanis fájdalmas barackokat nyomott a fejemre.
Nem lehetett azonban mindig elkerülni. Nagyapám baráti viszonyban volt az összes szomszédos kereskedővel, így vele is. Mentünk a Szegedi utca felé, s ő kint állt a gyógyszertár előtt. Megszólította nagyapámat, eldiskuráltak, s közben szórakozottan nyomta búbomra az egyik barackot a másik után. Végül, na várj csak, mondta, térült-fordult és halom dobozzal tért vissza. A fémdobozokban mindenfélét lehetett tartani, a papírdobozok meg jók voltak Öcsinek: vonatot játszott velük. Mindent egybevetve azonban nem értek annyit, ahány fájdalmas barackot kellett miattuk elviselnem.
A gyógyszerész furcsa ember. Beszélték, gyakran nem hagyja fizetni a vevőt. „Ne szégyenítsen meg”, mondta, ha a vásárló mégis pénzt akart adni. Egyszer nagyapámnak ingyen adta a gyógyszert, s neki is mondta: „Ne szégyenítsen meg.” S volt hozzá különös, kezét tördelő, hajlongó mozdulata. Bolondnak tartottam. Ki hallott már olyat, hogy egy kereskedő ingyen osztogassa a portékáját? Mikor szóvá tettem nagyapának a szokatlan dolgot, kinevetett. Politika, te lyzoform fejű, ezt te még nem érted.
Tényleg nem értettem. A szomszédos kereskedők közti viszonynak azonban haszonélvezője voltam. Diamant néni például elkért anyámtól Karácsonyt ünnepelni, s nála láttam életemben először akkora fenyőt, amely a plafonig ért. Vallási különbségről mit se tudva, fújtuk együtt, hogy Mennyből az angyal. Diamant néni hatalmas vacsorát csapott, s bár én kaptam ajándékokat, végül ő köszönte, hogy nem kellett egyedül töltenie a szentestét. /Diamant néni 1943. decemberben még katolikus volt, 1944. júniusban viszont már zsidó, de erre csak most gondolok, ahogy emlékezem rá./ A másik „üveg és porcelán” boltszomszéd olyan pohárral lepett meg, amelybe belevésték, hogy „Palika”. Lestár bácsi ingyen vágta a hajamat. És így tovább. Ezért természetesnek vettem a patikussal való barátkozást és a dobozokat. Csak azok a barackok ne lettek volna! Hogy fájtak, az hagyján. De lefokoztak. Kisfiút csináltak belőlem. Úgy gondoltam, ha az öcsémmel tenné, megérteném. De egy másodikossal ilyet cselekedni megalázó. Ezért a patikust utáltam, s ha lehetett elkerültem.
Haragudtam a patikusra, de azt mégse gondoltam volna, hogy látni fogom az akasztását. Pedig láttam a Filmhíradóban. Ő volt Szálasi miniszterelnök helyettese, Szőllősi Jenő.
Talán az hívta fel rá a figyelmemet, hogy a felszabadulásunk után nem csak a nagyszüleim boltja volt a főtéren, lakni is oda költöztünk és így jóformán az ő házának szomszédja lettünk. Arra mentem reggelente iskolába. /A városi pártbizottság rendezkedett be ott, állandón fecskefarkas Tatraplan autó, néha Csajka állt előtte az utcán./ Szép emeletes ház, látszott rajta a tulajdonos gazdagsága. A patikusnak földje, szőlője, vagyonos ember, volt neki miből gyógyszert osztogatni. Láttam a Filmhíradóban a felmagasztalását, és csúfolódtam nagyapámmal, ugyan mikor találkozott utoljára a kedves ismerősével? Azt mondta, mielőtt bevitték őt a gettóba, megjelent nála Szőllősi halom orvossággal a kezében, s azt mondta, tegye el, Samu bácsi. Szüksége lehet rá. S mikor fizetni akart érte: „Ne szégyenítsen meg…” Bizonyára hajlongott is, és a kezét tördelte.
Ugyan már, kötekedtem az öregemmel. Ez a főnyilas! Ez hozott neked gyógyszert. Ő, bizony, mondta az öregem, oly mély szomorúsággal a hangjában, hogy csúfolódni nem mertem tovább vele.
Nem volt antiszemita?
Mindegy az, mondta nagyapám. A karrierjét a zsidógyűlöletre alapozta. A németeket legyőzhetetlennek látszottak. Biztos tipp. Rájuk tett. Független képviselőjelölt volt, megválasztották, akkor lépett a nyilas pártba. Vitte a mandátumot. Aztán nem lehetett többé megállítani, ment felfelé a lejtőn.
Emlékszem, ti mindig beszélgettetek. Azért emlékezetes ez nekem, mert barackot adott.
– Miféle barackot?
– A fejemre. Kokit.
– Nem emlékszem – ezt felelte Nagyapa. – Erre nem. Tényleg beszélgettünk. A boltszomszédjával mindenki beszélget.
– Miféle ember volt?
– Buta.
– Akkor hogy lett miniszterelnök helyettes?
– Muszáj volt neki. Nem volt annyi esze sem, hogy elnökhelyettes legyen a kereskedők egyesületében.
Kis ideig talán kételkedtem Nagyapa szavaiban. Hanem elolvastam az amerikai hadsereg pszichológusának, s föltehetőleg felderítőtisztjének az interjú kötetét, melyet a börtönben készített a háborús bűnösökkel. Megkérdezte Szőllősit, nem jutott-e eszébe, hogy tetteiért egyszer felelni fog?
– Mikor vitték a zsidókat, mondtam a fiúkáknak Makón, baj lehet ebből, mert az amerikai elnök, Rózenfeld, zsidó ember, aztán esetleg bosszút áll.
– Még miniszterelnök helyettes korában se tudta, hogy az amerikai elnök nem zsidó, és nem Rózenfeldnek hívják?
– Nem tudtam – mondta Szőllősi.
Mikor ezt olvastam, Nagyapám már nem élt. Nem követhettem meg, amiért tamáskodtam a jellemzése hallatán.
Meg vagyok győződve róla, Szőllősinek nem az volt a legnagyobb bűne, hogy fájdalmas barackokat nyomott a fejemre. Annakidején a népbírósági tárgyalásokon nem győzték hangsúlyozni, olvashattam újságban, hallhattam szónokolni, hogy nem egyéneket, hanem egy rendszert állítottak az ítélőszék elé. Elég kár. Azoknak az embereknek épp úgy megvolt a tisztességes eljáráshoz a joga, mint a bíráknak a halálos ítéletekhez a jogcíme. Bár nagyapám, aki ellensége volt a halálbüntetésnek, másként oldotta volna meg a büntetést. Ketrecbe velük és életük végéig hurcolni őket városról városra, piacról piacra. Bántani tilos, de talán leköpni szabadna őket.
Nagyapám nem számolt azzal, hogy a társadalom amnéziás. A valóságot feledve talán már szentté avatná ezeket a tömegsírt ásókat.
Évtizedek múltán visszatekintve gyerekoromra, szomorúan állapítom meg, nem mindennapi, nem szokványos. Régi-régi ismerőseim közül ketten végezték kötélen. Soknak tűnik. Talán eseménytelenebb gyerekkorral is megelégedtem volna.

Szincsok György: Menekülés

Részletek egy regényből

A 40-es évei elején járó szegedi író, újságíró, kritikus évek óta állandó szerzője lapunknak. Írásai jelentek meg az Új Symposionban, a Tiszatájban, a Holmiban, a Jelenkorban, és dolgozott a Magyar Hírlap kulturális rovatának is. Publicisztikáiban, esszéiben a tolerancia fontosságát hangsúlyozza, mégsem feledkezik az emberi természet árnyoldalairól. Történeteit gyakran fűzi a zsidó élet feloldhatatlannak tűnő dilemmái köré. Megjelenés előtt álló regényében olyan történelmi tablót terít elénk, melynek különböző részletein elidőzve mindenki rátalálhat saját lelkének legrejtettebb titkaira. A Menekülés című regény az amerikai felfedezések korától napjainkig kíséri a bátorság és a gyávaság kettősét, hogy a végén újabb talányokat fogalmazzon meg. Az alábbiakban egy részletet olvashatnak ebből a műből.

– Akkor kérlek, most mesélj magadról!
Eszter szó nélkül felállt, a könyvespolchoz sétált, és leemelt onnan egy vaskos könyvet. Amikor visszaült a helyére, és ölébe véve olvasni kezdett belőle, megláttam, hogy a Talmudot vette magához.
– Egyetlen rövid részletet szeretnék felolvasni neked. „Rabbi Eliezer ben Jákob mondta: Az utak elágazásánál ki volt írva: 'menedék', hogy a gyilkos tudja, merre kell mennie.”
Eszter óvatosan összecsukta a könyvet, és lassan rám emelte a tekintetét.
– Régóta gondolkodom ennek a résznek az értelmén. A gyilkos nyilván már elkövette bűnét és a menedékvárosba tart, hogy megvárja ott az ítéletet, amelyet az ügyében hoznak. A törvény miért segíti a gyilkosokat, ha maguk beismerik tettüket azzal, hogy elmenekülnek?
– Talán, mert nincs két egyforma súlyú gaztett. Ha valaki önvédelemből ölt, más ítélet vár rá, mint aki saját családját irtotta ki.
– De ott, a menedékvárosban együtt van mindenki, akinek a kezéhez vér tapad. Talán ezért fontos, hogy az ártatlanok és a gyilkosok külön városokban éljenek. Ma már ez elképzelhetetlen. Fogalmad sincs, kivel barátkozol, kinek a kezét szorítod meg, és kiért hozol áldozatot. Szerinted van értelme az áldozatoknak?
– Van-e bárminek is értelme a Világon? – kérdeztem vissza némi gondolkodás után.
– Okos válasz, ám sablonos, és elkendőzi a lényeget.
– Te bizonyára tudod a választ, ha már feltetted a kérdést.
– Ha tudnám a választ, nem kérdezném meg tőled. Ha önmagunkban fel tudunk dolgozni egy kérdést, nem osztjuk meg másokkal azt.
– Miből gondolod, hogy én vagyok az az ember, aki erre a kérdésre válaszolni tud?
– Nem gondolom, de lehet, hogy te másik úton indulsz el a megoldás felé, mint amerre én, és ezzel segíteni tudsz.
– Közelítsünk a gyilkosok irányából. Milliók pusztultak el annak érdekében, hogy ők jobb belátásra jussanak.
– Milliók vesztették el azt, ami a legfontosabb számukra, csak hogy valaki meglásson egy fényt, amelyet követni szeretne. Nem túl nagy áldozat egy lélek üdvéért?
– Ha az áldozatok hiábavalók, a vallás értelme is megkérdőjeleződik. Te mégis a Talmudot olvasod.
– Én a könyvekből a kérdéseket olvasom ki, de nem szeretnék a betűk parancsa szerint élni.
– Soha nem nyugszik meg a lelked, ha semmit sem fogadsz el mértékadónak.
– A lelkem soha nem volt nyugtalan, a gondolataim viszont talán soha nem lesznek képesek partot érni. Azért örülök, hogy eljöttél, mert téged is ilyennek látlak. Keresel valamit, de azt sem tudod, mi vezérel.
– Megint rólam beszélünk, pedig arról volt szó, hogy mesélsz magadról.
– Rendben. Azért olvastam fel neked ezt a részletet, mert bennem egyesül az áldozatok szenvedése és a gyilkosok gaztette. Félzsidó vagyok. Nagyanyámat 1944-ben egy Kecskemét melletti faluból vitték Auschwitzba. Éppen elmúlt 18 éves, az egész élet előtte állt, neki pedig föl kellett lépnie egy marhavagonba. A fájdalmánál csak a figyelme volt erősebb. Mintha tudta volna, hogy most mindent alaposan az emlékezetébe kell vésnie, mert a későbbiekben különös jelentősége lesz, lehet ennek a napnak egész családja életében. A kecskeméti állomáson felfigyelt egy fiatal csendőrre, aki úgy lépdelt a vasúti kocsik és a bevagonírozásra váró emberek között, mint egy páva. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet, annyira peckesen tartotta fején a kakastollas csákóját, hogy amikor lehajolt, hogy megszemlélje fényesre pucolt csizmáit, olyan egyenes derékkal dőlt előre, mint egy gémeskút. Jóképű férfi volt, körülbelül egyidős a nagyanyámmal. Ő azonban nem csak emiatt jegyezte meg jól az arcát. Olykor odalépett a várakozókhoz, és hetykén odavetette nekik: „No, zsidók, most megtudjátok, mi az a munka!” Aztán még mondott mást is, ennél durvább dolgokat, de arra ügyelt, hogy minden mondatát úgy kezdje: „No, zsidók…” Nagyanyám izzó dühöt érzett magában a felfuvalkodott csendőr viselkedése miatt, aki úgy ismételgette a zsidó szót, mintha újabb és újabb tőrt akarna az előtte állókba szúrni.
Eszter ekkor teáscsészéje után nyúlt, és az ital tetején játszó fényeken nyugtatta tekintetét. Lassan belekortyolt a forró italba, és továbbra is a csészébe nézett, amikor folytatta:
– Lesoványodva, lelkében megrokkanva tért haza a koncentrációs táborból, ahol majdnem az egész családja elpusztult. Megismerkedett a nagyapámmal, átvészelte az ötvenes éveket, megszülte anyámat és a nagybátyámat, dolgozott keményen, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ismét legyen értelme az életének. Miután anyám leérettségizett, megismerkedett egy jóképű fiatalemberrel, az apámmal. Először az eljegyzésen találkoztak anyám és apám szülei. Nagyanyám ült az ünnepi asztalnál, egyszer csak belépett az ajtón az a férfi, akit a kecskeméti vasútállomáson látott utoljára csendőr egyenruhában. Apám apja volt az, akit olyan jól megjegyzett magának. Úgy érezte, semmivé lett az a küzdelme, hogy megszabaduljon a múlt kísértetétől. Egy olyan ember fia nem veheti el a lányát, aki az Auschwitz felé vezető út felé indította. A férfi úgy ült vele szemben az asztalnál, mintha semmire sem emlékezne. Nagyanyám nem tudta eldönteni, hogy valóban nem ismeri fel a férfi, vagy csak eljátssza a gondtalan, boldog örömapát. Az eljegyzési ünnepség úgy zajlott le, mintha minden rendben lenne, ennyivel megtisztelte a nagyanyám a lányát. Utána azonban mindent elkövetett annak érdekében, hogy anyámat lebeszélje a házasságról. Ő viszont szerelmes volt, hallani sem akart az eljegyzés felbontásáról egy több évtizeddel előbbi sérelem miatt.
Magam sem tudom eldönteni, hogy nagyanyám megmentette, vagy tönkretette a családunkat azzal, hogy nem nyelte el magában ezt a régi sérelmet. A helyzet mindenesetre annyira elmérgesedett, hogy anyám a házasság után évekig nem beszélt a saját szüleivel. Apám látva az ellenségeskedést, addig faggatózott, míg a felesége kénytelen volt elmesélni neki, miért tiltakoztak annyira a szülei a házasság ellen. Megfogadták egymásnak, hogy a szülők bűnei és sérelmei nem állhatnak közéjük. Mégis, röviddel a megszületésem után egyre rosszabb lett a házasságuk. Kisgyerek voltam, amikor apám elhagyott bennünket. Anyám sokáig szenvedett a magánytól, végül kibékült a szüleivel, onnantól sokat segített neki a nagymamám. Nem tudom, mennyi szerepe volt a szüleim házasságának elromlásában annak a találkozásnak ott, a kecskeméti vasútállomáson, de gyanítom, hogy valahol mélyen az ösztönökben már az eljegyzés napján megindult a kapcsolatuk lassú erjedése. Apám később inni kezdett, és néhány éven belül meghalt.
El tudod képzelni, mit éreztem, amikor apám halála napján nekem is elmesélték ezt a sötét családi titkot? Úgy érzem, mintha az egyik felemet a másik felem kísérte volna a vesztőhelyre. Bennem egyesül az áldozat és a hóhér, rajtam lehet számon kérni a gyengeséget és az erőszakot egyaránt. Soha nem tudok megszabadulni őseim bűneitől, legfeljebb abban reménykedhetek, hogy nem tetézem tovább ezeket. Szóval, ez vagyok én röviden.

Solymár József: Harmonikás Imre

Talán igazságtalan vagyok, hogy őt választom hősömül, a konzervatív zsidó család fekete bárányát. De mint majd kiderül, megvan erre az elegendő okom.
Száz évvel ezelőtt, a boldog békeidők végén, vitathatatlanul fontos szerep jutott a főváros zsidóságának. A kereskedelem, az ipar fellendítése mellett jeles tudósok, orvosprofesszorok, ügyvédek, írók, újságírók, színészek és alkotó művészek szereztek hírnevet, tekintélyt, nemcsak maguknak, de hitsorsosaiknak is.
A zseniális Sándor Pál, a gabonakereskedelem és malomipar modernizálója, a pesti tőzsde egyik alapítója hét cikluson át volt a Belváros országgyűlési képviselője és a merkantilisták vezére. Amúgy rettegett párbajhős, huszártiszt („Ne hagyd magad, Schlézinger!”). A tiszteletére kiadott emlékalbumba a kereskedőtársak egy része, a Schwarczok, a Grószok, a Kleinek jó néhány katonaruhás képet küldött magáról, mellükön vitézségi éremmel és más kitüntetésekkel, mert az első világháborúban még fegyvert foghattak a hadköteles zsidó férfiak is. Ez időben kedvező arányban voltak együtt a konzervatívok és az új eszmék iránti fogékonyak.
A zsidó értelmiség fontos szerepet játszott az őszirózsás forradalomban (Krúdy Gyula egyik írásában eldicsekedett, hogy három zsidó származású miniszterrel áll pertu viszonyban) és aztán a Tanácsköztársaság vezérkarában is ott voltak a Mózes hitűek is. Ez később, persze, alkalmat adott arra, hogy a háború minden szenvedéséért és következményéért, így Trianonért is, az uralkodó osztály a zsidókra tolja a felelősséget. Később, mintha átmenetileg csillapodott volna az antiszemita hullám, de ez csak a vihar előtti csend volt.
Egy jelenet nagyon az emlékezetembe rögződött, a még úgy, ahogy békésnek mondható évekből. Németórán a kis Grünwald fiú nyögdécselt felelet helyett, s megállt mellette dr. Juhász Pál tanár úr, s kihirdette a szentenciát:
– Fiam a zsidó, ha buta, nagyon buta! Ne higgye neki, hogy ez antiszemita kijelentés volt. Mi, a nebulók is tudtuk eme megállapítás másik felét, miszerint ha okos a zsidó gyerek, akkor… És eme igazság megerősítéséhez nem kellett megvárni az amerikai atomtudósok munkásságáról érkező híreket, elég volt belenézni a gimnázium évkönyvébe.
Az én későbbi életem úgy alakult, hogy újságíró, írói hivatásom miatt a baráti körömben is szép számban voltak Noé legidősebb fiának leszármazottai. Így személyes tapasztalataim alapján fordítottam egyet dr. Juhász Pál tanár úr mondásán, miszerint: „Kérem, a zsidó, ha bohém, akkor nagyon bohém!”
Eme e kissé hosszúra nyúlt, de nélkülözhetetlennek vélt beköszöntés után menjünk vissza a harmincas évekig, hogy bemutassam Harmonikás Imre famíliáját.
Jómódú család volt ez, két tágas lakással, a Várfok utcában, közvetlenül nagyméltóságú Horthy Miklós kormányzó úr palotája, rezidenciája alatt, és egy tágas, nagy üzlettel az Attila úton. Konszolidált úri családok laktak errefelé, és több ismert, népszerű személyiség is. (Kosztolányi híresen szép ember volt, viszont Schöpflin Aladár nem volt az.)
A családi munkaközösség kitűnően működött. A cégtáblán a tulajdonos neve, Ferencz József volt. (A Ferenczet, mint látható, cz-vel írta a tulajdonos, és nem tartott rokonságot a Habsburgokkal.) Az üzlet az ő nevén volt, de a tényleges parancsnok a felesége, Elma néni volt, az igazi jiddise máme. (Kitalálta, hogy nem is aranyban vagy valutában, hanem drágakövekben kell tartani a családi vagyont, s később, kosztümkabátja válltömőjébe varrva vitte el Auschwitzba a brilliánsokat.) Mellette dolgozott Erzsi lánya.
Még nem említettem, hogy textil méterárut kínáltak kicsiben és nagyban. Szerencsés véletlenként vagy talán szándékkal, Erzsike férje, a vő, a soproni Gyapjúszövő gyár budapesti képviselője volt, így nagy kedvezménnyel vásárolhattak a gyár termékeiből, a maradékokat pedig szinte fillérekért kapták meg. (A vőt majd Borba hurcolják, később abban a bizonyos halálmenetben, amelyben Radnóti Miklós, őt is lelövik és a túlélő társak emlékezete szerint még mozgott, amikor gödörbe dobták és elföldelték.)
Az após, Ferencz Jóska, a nagybani eladásokkal foglalkozott, s az üzleteket járva állítólag összeszűrte a levet egy fiatal újpesti özveggyel. (A munkaszolgálatból hazatérve vele próbált új életet kezdeni, majd belehalt az izgalomba, amikor boltjukat államosították.)
A családi vállalkozás tehát olajozottan, eredményesen működött. Csakhogy még ott volt az Imre fiú, a fekete bárány. Aki sehogy sem akart megkomolyodni. Folyton a nőket hajkurászta, az éjszaka egyik császára volt. A lányokon kívül szenvedélyesen szerette pompázatos motorkerékpárját és a tangóharmonikáját.
Délelőttönként nagyokat aludt, aztán a zsebpénzről gondoskodva, hol az egyik, hol a másik családtagját pumpolta meg. És ami a furcsa, fia kéréseit illetően a szigorú, fukar Elma néni sem tudott ellenállni, csak a gyerek távozásával sóhajtozott, hogy ez az életmód nem vezethet jóra…
Amikor Magyarország belépett a második világháborúba, Imrét az egyik elsőként a frontra indított munkaszolgálatos keretbe osztották be. Le kellett mondania a lányokról, az éjszakai kalandokról. Kedvenc motorkerékpárját sem vihette magával. A tangóharmonikát viszont igen, s úgy tűnt, hogy ezzel megalapozza a szerencséjét. A bevagonírozásnál ugyanis kiemelték a sorból. Nem ment tovább a többiekkel, a telezsúfolt marhavagonok valamelyikében, hogy szálkás padlón hálva, bűzben, mocsokban tegye meg a hosszú utat. Előre kísérték, ahol a mozdony mögött, az egyetlen személykocsiban utaztak a tiszt urak. Ők is féltek, nem volt kedvükre való ez a kiruccanás. Úgy gondolták, hogy a kártya meg az iszogatás mellett a tangóharmonika muzsikája is oszlatgathatja borús kedvüket.
Imrét mindenki irigyelte. Szerencse fia ez a fickó! A tiszt urakkal együtt kényelmesen utazhat, jobb kosztot kap, s talán még piát is. Alighanem kinn a fronton is kímélni fogják udvari muzsikusukat.
A Kárpátokon túl, a légitámadás váratlanul érte a vonatot. A ruszki pilóta alacsonyra szállt, pontosan célzott és alighanem szerencséje is volt, mert a ledobott egyetlen bomba telibe találta a mozdony mögötti személykocsit. A munkaszolgálatosok közül csak a szerencsés Ferencz Imre volt az áldozat. Apja, amíg élt, és nővére, sokszor elmondta: ha előre ismerték volna a jövőt, nem fékezték, hanem inkább bíztatták volna, hogy csak élje világát, amíg lehet. Amikor a családtagok későbbi sorsáról beszámoltam, tudatosan kihagytam Erzsit, a lánytestvért. Az ő helyzetét megnehezítette, szinte reménytelenné tette, hogy 1943-ban, a legkegyetlenebb üldöztetés idején egy kislánynak adott életet. A baba sorsáért aggódva nem ment gettóba, hanem legjobb barátnője édesanyjánál talált menedéket. A Bethlen téri zsinagóga mögött, egy Nefelejcs utcai bérházban Czuppán néni bújtatta, védte a fiatal anyát és kislányát, így szerencsésen túlélték a vészterhes időket.
Erzsébet asszony, megözvegyülvén nem ment újra férjhez, életcélja a leánya tisztes felnevelése lett és maradt. Volt tejcsarnokos, zöldségárus, benzinkutas, s végül még egy saját üzlet megnyitásának is örülhetett. Tanulván a történelmi tapasztalatokból, nem fogta úgy a pénzt, mint édesanyja, Elma néni. „A halotti ruhán nincsen zseb” –, mondogatta gyakran.
Élete legboldogabb éveit nagymamaként élte meg,
Azóta már ő is elment, felnőttek az unokái is. És a fiú, mit ad Isten, az éjszakai élet egyik császáraként a lányokat hajkurássza és imádja a motorkerékpárját. Még szerencse, hogy nem tangóharmonikázik…
Ha a sors megengedte volna, családregényt írtam volna róluk, de úgy tűnik, most már be kell érnem ennyivel...

Kovács Ilona: Testvérünk, Dóra Bruder

Patrick Modiano regénye magyarul: Dora Bruder
(Fordította: Röhrig Eszter)

Patrick Modiano (1945) sikeres kortárs francia író, aki viszonylag ismeretlen a magyar olvasók számára.. Szülei révén olasz zsidó belga vér keveredik benne, ami talán magyarázza, miért érdeklődik erőteljesen olyan, a kortárs francia irodalomban ritkán tárgyalt témák iránt, mint a holokauszt. Az is furcsa, hogy az érettségi után nem végzett egyetemi tanulmányokat, hanem rögtön írásba fogott, és azóta is ebből él. Első regénye az 1968-ban megjelent Csillag tér (Place de l’Étoile), hatalmas és sok műfajt felölelő életművéből eddig csak két, azaz most már három regény jelent meg magyarul: Sötét boltok utcája (Goncourt-díj, 1978, ford. Déva Mária), ill. az Augusztusi vasárnapok (ford. V. Pánczél Éva, 1996., és most a Dora Bruder (francia kiadása 1997-ből való). Az író furcsa jelenség élőben, ugyanis beszédhibákkal küszködik, és szinte a dadogás határát súrolóan képtelen magát folyékonyan kifejezni élőszóban, amikor megjelenik az elektronikus médiákban. Annál termékenyebb viszont írásban: terjedelmes eddigi életművében dalszövegek és film-forgatókönyvek is szerepelnek a sok-sok regény mellett. Nem tartozik a legdivatosabb francia írók közé, de új írásainak megjelenését azért komoly figyelemmel kíséri a sajtó. Legnagyobb hivatalos elismerése eddig az 1978-as Goncourt-díj, és egyértelműen a jelentős kortárs alkotók között tartják számon, akinek eddigi működése is maradandó értékeket hozott létre.
Műveinek állandó alapmotívuma azonosságtudat utáni vágy és az el nem érhető bizonyosságok keresése, aminek következtében Modiano narrátorai többnyire kívülállók, akik próbálnak értelmet adni az elmesélt vagy átélt eseménysoroknak, történéseknek. Makacsul próbálják értelmezni a megfigyelt emberi magatartásokat, de ez legkeményebb erőfeszítéseik ellenére sem sikerül nekik. Egyes figurái detektív-szerepre is vállalkoznak, egyik francia kritikusa szerint kiérdemelte az „emlékezet régésze” címet, mert minden szereplője az emlékezés fontosságát próbálja tudatosítani a többiekben.
A korábbi művek sorát folytatva, ebbe a körbe tartozik a Dora Bruder is, amelyik a német megszállás korszakát idézi föl töredékesen, és egy ismeretlen zsidó lány élet-morzsáit rakja egymás mellé, hogy a kollaboráció mélyre temetett szégyenletes emlékét felszínre hozhassa. Abból a szempontból, hogy a narrátor itt nemcsak egyes szám első személyben beszél, hanem a saját apja révén belép a történetbe is, némileg újít az eddigiekhez képest a könyv. Dora Bruder hiányos életrajza ugyanis összefonódik Patrick Modiano apjának sorsával, illetve saját fattyú-sorsa és tudata kínjaival. Ortodox szempontból Patrick Modiano nem zsidó, mert színésznő-anyja belga volt, viszont lélekben teljesen zsidónak érzi magát, amit a regény több részlete is hangsúlyoz. (Fattyúnak lenni egyébként irodalmi szempontból nem rossz indulás, Chamfort, a francia forradalom korszakának zseniális aforistája az volt, Casanova szintén, Stendhal pedig szeretett volna az lenni, és – jobb híján – számos regényhősét (Julien Sorel a Vörös és Feketében és Fabricio del Dongo a Pármai Kolostor főszereplője) ajándékozta meg ezzel a státusszal. Modiano viszont a nem-kívánt gyermek alapállásából startolt írói pályáján, aki szülei töredékekből álló, és töredéknek megmaradó élettörténetével is küzd a regények hosszú során át. Ebben a töredékesre komponált történetben az apa-keresés az a fő motívum, amelyet Modiano összesző a mindig szökésben lévő, megfoghatatlan, valamiképp mégis provokatívan létező zsidó kamaszlány portréjával. A történetek nem kerekednek egésszé, még az összekötő kapcsok sem képeznek igazi, egyenes szálat, mert csak a helyszínek (Párizs egyik rideg, északi külvárosa, illetve börtönök és táborok) és az időpontok jelentenek némi fogódzókat a nagy bizonytalanságban.

A tárgyalt időszak hozzávetőleg 1941 és 1996 közé tehető, olyan időszak, amelynek kezdete a világháború, a deportálások, a kollaboráció időszaka Franciaországban, tehát csupa olyan kínos kérdést és témát vet fel, amelyet a francia közvélemény és az olvasók többsége még mindig gondosan kerül…A Dora Bruder ezenfelül nemcsak zsidó témája miatt kínos olvasmány egyeseknek, hanem azért is, mert a szerző mindent elkövet, hogy a feszengést állandósítsa az olvasóban. Kimondatlanul, a szövegben elrejtve egy súlyos jelentésekkel terhelt asszociációs háló feszül, amelyet mégis folyton érzékel az olvasó. A címadó Dora Bruder folytonos szökésben tölti az életét, csak a távollétével van jelen, mindig szökik, majd amikor elfogják és újra bezárják, újra megszökik, egészen Auschwitzig, ahova apjával együtt deportálják. Ezután a homály végleg sűrű lesz, elvesznek a nyomok, de Patrick Modiano folytatja a kutakodást, és nagy érdeme, hogy a hiányt, a töredékességet képes érdekes művé formálni. Nyilván szándékosan nem alakított ki semmilyen képzelt portrét vagy életrajzot a képlékeny, megfoghatatlan címszereplőről, akinek neve (Bruder) a címben tolakodóan emlékeztet arra, hogy létezett, és hogy testvér volt, mert ezzel is a megnyugvást akarja lehetetlenné tenni azok számára, aki netán arra törekednének.
A Dora Bruder ugyanakkor szépen illeszkedik a Párizs helyrajzát mitikussá emelő regények sorába, amelynek alapvonalait a XIX. századi nagy francia írók, Victor Hugo, Dumas, Stendhal és Balzac rajzolták meg. Már a XVIII. század végén megjelent a francia regényekben a romlatlan vidék – bűnös nagyváros ellentét, amelyből Párizs, mint a kísértések és a romlottság fellegvára emelkedett ki. A városszörnyetegnek nevezett kőlabirintust Balzac élő szervezetnek látta, amely folyton változtatja arculatát: „…Párizs a világ legelragadóbb szörnyetege: hol csinos nőszemély, hol nyomorúságos vén anyóka, néhol vadonatúj, mint a tegnap vert ércpénz, némely sarkon elegáns, mint egy divathölgy. Különben szörnyetegnek tökéletes! (…) És micsoda örök nyüzsgés az élete ennek a szörnyetegnek!” (Ferragus, Lányi Viktor ford. MH/V/, 16,o.) A Ferragus című regény elején szerepel ez a rész, ahol Párizs északi részeiről megtudjuk, hogy úriember nem jár arra, szegények és gyanús alakok lakják, összeeesküvéseket, gyilkosságokat szőnek lerobbant negyedeiben, és az az úriasszony, akit egy fiatalember véletlenül megpillant ezen a környéken, csak rosszban járhat, amint erre a regény egésze, és a tragikus végkifejlet, meggyőző bizonyítékot is szolgáltat. Modiano regénye a Montmartre legészakibb csücsén kezdődik, a ma is rosszhírű ócskáspiacok táján, ahol mindenféle náció keveredik. A szerző gyermekkorában is gyakran járt arra, amikor anyjával ment a bolhapiacokra (Clignancourt és Saint-Ouen), és megfigyelte a külvárosok faunáját, köztük azt a kövér, rossz külsejű fényképészt, aki kuncsaftokat próbált fogni a reménytelenül hömpölygő tömegben: „De Clignancourt-nál, ebben a külvárosi negyedben az emberek nek nem fűlt a foguk a fényképezkedéshez. A fotográfusnak elnyűtt vola a kabátja, s az egyik cipőjén nagy lyuk tátongott.” (6.o.) Erre a lerobbant környékre látogat vissza a narrátor, Dora Bruder nyomait keresve, egy 1941-es apróhirdetés nyomán, amelyben a szülők eltűnt lányuk után kutatnak. Ez a felhívás vezeti vissza az Ornano körút kietlen külvárosi tájaira, a Simplon metró kijáratához és a szemközti mozi neonfényeihez. Dora Bruder szülei az Ornano körúton laktak, és a dátumok, 1941, 1945, 1965, 1995 kijelölik a szöveg időbeli határait, ha már a kiindulópontot a mesélő ilyen pontosan meghatározta. A további helyszínek, rideg anyakönyvi hivatalok, rendőrségi irodák, gyűjtőfogházak, transzportok megálló-helyei, és a csak felidézett, de fel nem keresett koncentrációs táborok, ahol a főhősök eltűntek, csak megerősítik a helyrajz tragikus asszociációit.
Az Ornano körúton csak marginálisok, lecsúszott elemek, bevándorlók és szegények lakhatnak, mint DB családja és az író, Modiano familiája. Az előbbiek közép-európai zsidó menekültek, akiknek Magyarországhoz is van közük: apja bécsi származású segédmunkás volt, anyja pedig budapesti proli, Cécile Burdej varrónő, aki Budapesten született. Apai ágon Galíciából vagy Cseh-Morvaországból jöttek az ősök, az anyai ág Oroszországból indult ki, hogy aztán további vándorlások után Párizsban kössön ki. Sem a szülők, sem Dora életrajza nem áll össze egységes egésszé, csupa hiány és bizonytalanság teszi ki, amit a feltevések inkább megerősítenek, mint eloszlatnak. A közös ezekben a lukakat összekötő tényekben csupán az, hogy a szegénység, a kiszolgáltatottság, az üldözöttség nem szűnik meg sehol, és az összetartó kapcsoknak nem alkotnak semmit, csak hangsúlyozzák az ürességet. Mivel DB hiányában létezik csak, a sok-sok utcanévvel, házszámmal, adattal és dokumentummal megtűzdelt tévelygés a hiányérzetet hivatott erősíteni az olvasóban.
Nyilván az sem véletlen, hogy az elődök közül Victor Hugo névvel és Nyomorultakból vett hosszú idézetekkel szerepel: „Újraolvastam a Nyomorultak ötödik és hatodik könyvét. Victor Hugo leírja, hogan menekül Cosette és Jean Valjean Javert elől a párizsi éjszakában a Saitn-Jacques negyed határától a Kis Picpusig. Útvonaluk egy része pontosan követhető a térképen.” (46.o.)Ezen a ponton megáll, hogy magyarázkodásba fogjon Hugo (és Balzac, és mások) kedvelt technikájáról, amellyel összekeverik a valódi és képzelt párizsi utcákat, és elhitetik az olvasóval, hogy az igazi Párizs utcáin jár. Álomszerű állapothoz hasonlítja ezt az érzést, amelyben összekeveredik a való és a képzelet játékai, és ami látnoki teljesítményre ösztönzi az írókat. Ezúttal Hugo vezeti menekülő hőseit egy olyan helyszínre, ami Modiano szerint Dora Bruder internátusa lett a későbbiekben, és elmondja, hogyan ösztönözte ez a képzelgés, fantázia és valóságos térkép közti utazások a Dora Bruder-nyomozás elindítására, illetve egy új regény (Nászút) megírására. Közvetve saját munkamódszerét köti itt össze elődjei (Balzac, Victor Hugo) eljárásával, és felidézi a Nyomorultak két, szimbolikus jelentésekkel terhes hőseit, az apa-szerepre vállalkozó Jean Valjean és a törékeny, kiszolgáltatott Cosette figuráját, illetve állandó menekülését Párizs útvesztőjében.
Ez az ingadozás valós és képzelt helyszínek között ugyanis fontos problémára világít rá, a könyv műfajának furcsaságaira. Valójában ez a műfaj meghatározhatatlan, csak körülírható, és alighanem a szerző szándékának megfelelően lett ilyen heterogén, nyugtalanítóan sokféle és össze nem illő a szöveg-együttes. Alapvonalai között megtalálható az önéletrajz, a fattyú Modiano apa-keresése, amely nem vezet eredményhez, csak megkettőzi a társtalanságot: Dora Bruder és Modiano apja egyaránt nem találta meg a helyét a világban, nyomaikat így aztán nem lehet módszeresen feltárni, rendszerbe foglalni, mert nincs benne megnyugtató egység. Szökési kísérletek, hontalanság és deportálás alkotják a ritkás háló szemeit, és ezeknek az ismétlődése bevésődik az emlékezetbe, anélkül hogy elvezetne valahova, megnyugodna valamilyen végponton.
Az önéletrajzi töredék nyilvánvalóan összefonódik Dora Bruder ki nem bomlott, mégis létező életének hiányos történetével, amely már csak azért sem állhat össze szabályos életrajzzá, mert Dora hamarabb eltűnt, minthogy leélhette volna az életét. A narrátor – már csak silány, lukas tudása miatt is – kénytelen feltevésekkel, regényesítéssel, saját emlékekkel kipótolni a nem-létező történetet, amelybe nem simulnak bele a sokszor beiktatott dokumentumok, inkább nyers és provokatív létezésükkel ugratják ki a kontrasztot a magánélet rémségei, a bensőséges kapcsolatok és harmonikus lét utáni vágy és a létező, rideg valóság között. Dora internátusba került, nem tudni, miért, de talán azért, mert a család nem bírt vele, és onnan is folyton megszökött, viszont megmaradt az internátusi nyilvántartó lap, akárcsak a táborok archívumainak szörnyű irat-együttese, és ezek az iratok nyersen szembesítenek az érthetetlen, kusza, de rettenetes valósággal.
A műfaj sokfélesége, a szöveg töredezettsége és a bizonytalanság mind arra hivatott, a tudatos írói szándéknak megfelelően, hogy rossz érzést, kételyt és bűntudatot keltsen az olvasóban, akinek korábban nemhogy nem hiányzott Dora Brud, de a létezéséről sem tudott. A sok apró fejezetből, fejezet-részből álló szövegekben ridegen előbukkanó hivatalos iratok idegen sorsokat is exponálnak. Olyan idegenekét, akikről nem tudhatunk meg mást, mint hogy zsidók voltak és deportálták őket. Idegenek maradnak a világnak és a narrátornak, aki nem is próbál enyhíteni ezeknek a sorsoknak a ridegségén. Kemény szavakkal szögezi le Dora és apja utolsó ismert tartózkodási helyével kapcsolatban, hogy a drancy-i tranzittáborból sok társukkal együtt átszállították őket a párizsi Tourelles-börtönbe, ahonnan egyenes út vezetett Auschwitzba: „Őket is besorolták a mintegy ezerötszáz francia zsidóból álló konvojba. Abban az illúzióban éltek, hogy a francia állampolgárság megvédi őket. Dora szintén francia állampolgár volt, így ő is elhagyhatta volna Drancy-t. Könnyű kitalálni, hogy azért nem ment, mert az apjával akart maradni.
Szeptember 18-án mindkettőjüket, apát és lányát ezer fogolytársukkal, férfiakkal és nőkkel együtt Auschwitzba deportálták.” (133.o.)
Ezek után nem meglepő, hogy a szkeptikus és szomorú hangvétel, a diszharmonikus szerkesztés kitart az utolsó bekezdésig, amely a mások sorsát rekonstruálni próbáló történész és a saját élete után hiába kutató narrátor vereségére fut ki: „Még mindig nem tudom, mivel töltötte napjait, hol rejtőzött, kivel találkozott első szökése téli hónapjaiban és a második, tavaszi szökése néhány hetében. Ez az ő titka.” (id. 134.o.) A folytonosság minden szinten a folytonosság hiányában fejeződik ki, felfűzve a börtönök, a szökések és a hontalanság témájának minduntalan ismétlődő refrénjére.
A rosszhírű párizsi negyedek, az északi külvárosok kezdő helyszíneivel kapcsolatban Balzac és Victor Hugo egyik regényéből idéztünk. Modiano maga csak Victor Hugoval kapcsolatban utalt erre a rokonságra. Névvel felidézett író-elődjei közül Jean Genet a következő, aki felbukkan fel a Dora Bruder lapjain, természetesen a börtönök világát és a deviánsok, kirekesztettek, beilleszkedni nem tudók emlékezetét magával hozva: „Tizenhét évesen, Jean Genet A rózsa csodája (Le Miracle de la rose) című művét olvasva találkoztam először a Tourelles-börtön nevével. Az utolsó oldalon, ahol Genet felsorolja, mely börtönökben írta a könyvet, szerepel a SANTÉ és a TOURELLES- BÖRTÖN az 1943-as évszámmal. Genet Dora Bruder elszállítása után, köztörvényes bűnözőként került ide. Hajszál híján találkozhattak volna egymással. Korábban azt hittem, hogy A rózsa csodáját a mettray-i kiskorúak javítóintézetében írta. Különben Dorát ide is bezárhatták volna csavargásért. Ezek szerint Genet megjárta a Santé és a Tourelles börtöneit is.”(128.o.).
Nehéz megállni, hogy az idézet szövegrészlettel kapcsolatban ne hivatkozzunk megint Balzac-ra, aki Modiano író-elődei között fontos helyet foglal el, pontosabban megkerülhetetlen minden utódja számára. Modiano finoman csúsztat be a szövegbe némi fikciót a sok adat közé, ahogyan azt Balzac-tól tanulta. Ráadásul azt is csak jelzés-szerűen, alig kimondva szövi bele Dora Bruder és Jean Genet figurájának párhuzamába és összekapcsolásába, hogy ha a zsidó deportáltak és a köztörvényes elítéltek egy helyre kerültek, egyféle bánásmódban részesülhettek, akkor talán a sorsukban is van valami közös. Ez tűnik ki abból, ahogyan Genet ürügyén felvázol Dorának egy lehetséges, elképzelt életet: a marginális csavargó lányét, a leendő börtöntöltelékét, aki könnyen Genet életútját járhatta volna be, ha túléli a fasizmust. A társadalom számkivetettjei közt ezúttal, nem tesz különbséget, egyformán adózik részvéttel minden balsorsnak, ahogyan ez a folytatásból is kitűnik.
Azt állítja, hogy Genet könyvének néhány sorát kívülről tudta, és az egyik mondatra még ma is emlékszik: „Ez a gyerek megérttette Dora Bruderre, hogy úgy érzem, mintha ismertem volna őt. Lengyel, orosz, román nevű gyerekeknek sárga csillagot kellett hordaniuk, pedig ők annyira párizsiak voltak, hogy szinte belesimultak az épületek homlokzatába, a járdákba, az egyedülálló párizsi szürke végtelen sok árnyalatába. Dora Bruderrel együtt mindannyian párizsi akcentussal beszéltek, és ahogy Genet fogalmazott, argójukban szomorúságból fakadó gyöngédség érződött.” (128-129.o.)
Ez a szolidaritás a „megalázottakkal és megszomorítottakkal” ad mégis valamiféle egységet a könyvnek, amely hamis harmóniák helyett sorsközösséget vállal mindenféle szerencsétlennel. Politikailag és filozófiailag talán vitatható álláspont, de ebben a könyvben, ebben a szövegkörnyezetben a gyász illendő és meggyőző formája. Nyilván nem is kíván tanácsot adni vagy állást foglalni egy bonyolult problémakörben, csak az adott helyzetben az író egybefoglalja valamennyi kitaszítottat.
Röhrig Eszter, aki kiválóan fordította magyarra a szöveget, nemcsak fordítóként, hanem az Utószó írójaként is dicséretet érdemel.. Komoly kutatómunkát végzett Patrick Modiano eddigi pályájának megrajzolásához, amely nemcsak az életútnak szentel figyelmet, hanem a művekből kiolvasható szándékokat és fejlődésvonalat is képes megrajzolni. A már idézett szövegrészek is bizonyítják, hogy a francia szöveget kivételes beleérző képességgel, és – ma már ritkának mondható – gondossággal és míves munkával ültette át magyarra. Különösen sokra értékelem, hogy megtalálta az eredetinek megfelelő halkságot és tapintatot a magyar változatban, mert ez a könyv diszkrét, halk jajszó, amely zavarni akar ugyan, de inkább kitartóan ismételget, mint hangosan kiabál. Ez az egyik különlegessége a hasonló témájú művek sokaságával összevetve, és ha ezt a különleges vonását eltünteti a fordító, ha harsányabb hangvételt vagy szóhasználatot enged meg magának, akkor sokat veszített volna a könyv stílusa az eredetihez képest.
Azon viszont nem csodálkozhatunk, ezek után, hogy egy ilyen halk szavú, mesterien kidolgozott regény és gondos, szép magyar fordítása eddig nem talált nagyobb visszhangra a magyar sajtóban. Halkságában is különösen zavaró mű ez, amely megtagad minden látszólagos folytonosságot és hamis harmóniát, makacsul a diszharmóniákra és a fájdalmas hiányokra utalva. Hosszabb történeti távlatban gondolkodva talán nem hiába.

Szécsi József: Hangfogó nélkül – 2006-1

(a Keresztény-Zsidó Társaság főtitkára)
A keresztény-zsidó párbeszéd Magyarországon – 2006

A Keresztény-Zsidó Társaság Alapszabálya szerint nem ad ki állásfoglalásokat, nyilatkozatokat, de mindenkinek van véleménye, így nekem is. Most arról szeretnék néhány szót szólni - a teljesség igénye nélkül–, hogy számomra mi maradt meg 2006 meglehetősen gyors forgatagából.

Egyházi ügynökkérdés
Magyarországon
és Lengyelországban

2006 elején még hallottunk valamit az egyházi ügynökproblémákról, aztán mintha elvágták volna, megszűntek. Az Új Ember c. katolikus hetilap egyre másra arról cikkezett: milyen atrocitások érték a magyar katolikus egyházat a kommunizmus időszaka alatt. E közlések mind igazak is voltak. Sajnálatos, hogy még mindig nincs olyan kiadvány, mely ezt a világot hitelt érdemlően részleteiben feltárná. És egyszer csak megjelent Ungváry Krisztián fiatal történész és közzétette többek között Paskai László nyugdíjas bíboros ügynökmúltját, és még elemezte is azt. Ezt nagyon csúnya dolognak tartotta a katolikus hivatalos vezetés, és Ungváry Krisztiánt egyházellenes magatartással vádolták meg. Az Új Ember felrótta neki cserkész-tevékenységét, amivel ez szerintük nem összeegyeztethető. Természetesen összeegyeztethető! Egyszer aztán arról kaptunk hírt, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar létrehozta a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványt, amelynek feladata _elsősorban az 1945-1990 közti időszak egyháztörténelmének feltárása, különös tekintettel az egyházüldözésre és a szocialista diktatúrával való kollaborációra.2 Ezen utóbbi kérdéskörről még nem ismerünk kiadványt, az előbbiről igen. Lénárd Ödön, ahogy _hívták: Dönci, egyik börtön-tartózkodása alatt Beer Ivánnal, a Keresztény-Zsidó _Társaság jelenlegi egyik elnökségi tagjával sétált körbe-körbe a börtönudvaron. Őt _a Rabbiképzőből rúgták ki és koholt cionista vádak miatt csukták le. Lénárd Ödön Édesapámnak tanára volt a szegedi piarista gimnáziumban. Lénárd Ödön a Keresztény-Zsidó Társaságban előadást tartott viselt múltjáról és keményen bírálta a múlt és a jelen egyes egyházi vezetőit. Kismaroson élt 1977-es szabadulását követően, mintegy _20 évnyi raboskodása után a Boldogasszony Háza női ciszteri monostor lelkészeként. 2003-ban Beer Ivánnal ott voltunk Kismaroson a temetésén. Csodálatos, napfényes délelõtt volt. A Katolikus Püspöki Kar részérõl senki nem volt jelen. A Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyv 2002-es kötetében verseit jelentettük meg.
Ezt követõen az Evangélikus Élet c. evangélikus hetilap több számán keresztül cikkek jelentek meg az Evangélikus Egyház _hivatalos tényfeltáró bizottságától, amire pro és kontra megnyilatkozások is napvilágot láttak.3 Ez azért fontos, mert az Új Emberben nemhogy nem vitatkoztak egyes egyházi személyek ügynöktevékenységérõl, de még érdemben szóba sem került. Július 16-i számában az Új Ember hírt adott arról, hogy Pannonhalmán Várszegi Asztrik _püspök-fõapát és Ittzés János evangélikus püspök-elnök tartott megbeszélést tartott e _témakörben és elhatározták a további közös konzultációkat és publikációt.
Lengyelországban 2006 júniusában Tadeusz Isakowicz Zalewski atya, a Szolidaritás volt lelkésze, akit üldöztek a kommunista hatóságok, nyilvánosságra akarta hozni a krakkói egyházmegye 28 kollaboráns papjának nevét, amit Stanislav Dziwisz krakkói érsek, bíboros nem engedélyezett, de bocsánatot kért a hívektõl az Úrnapi Körmeneten azon papok tetteiért, akik együttmûködtek a lengyel titkosszolgálattal.
II. János Pál halála után néhány héttel tört ki Lengyelországban a kommunista titkosszolgálattal együttmûködõ papok botránya. Az egyik fõvádlott Konrad Hejmo atya volt, aki 20 éven át vezette a római lengyel zarándokközpontot. 2007 januárjában, Vízkereszt napján lett volna Stanislaw Wielgus varsói metropolita érsek beiktatási szertartása, és azon a napon, amelyre kitûzték székfoglalóját a varsói székesegyházban, benyújtotta hivataláról való lemondását, melyet XVI. Benedek elfogadott. Két nappal beiktatása elõtt még így nyilatkozott: „A vád hazugság. Soha nem árultam el Krisztust és az õ egyházát. Soha, se tettel, se szóval senkinek nem okoztam kárt.” A Nemzeti Emlékezet Intézet egyházi kutatóbizottsága azonban más adatokat hozott nyilvánosságra. _A beszervezés oka egy szokvány belügyi fogás volt: tudományos tanulmányait így látta befejezhetõnek a fiatal Stanislaw Wielgus. 4

Augusztus 20.

Augusztus 20-án elmentem a Szent István Bazilika elé és végignéztem a körmentet. _A legnagyobb tapsot a Horthy Miklós Társaság és Csurka István kapta. Ezeket követték a lovagok, a legkülönbözõbb jelmezekben. Az elmúlt évekre visszaemlékezve megjegyezhetõ a ruházati fejlõdés és a létszámgyarapodás. Tisztában vagyok a lovagrendek komoly és igaz céljaival és néhánynak közelebbrõl is ismerem tevékenységét, mégis számomra indokolatlan és valahol komikus e színházi kosztümrendszer, bár életem felét színházban éltem le. Ami _a Horthy Miklós Társaságot illeti, nekem agyrém, hogy egy politikai szervezet miért vonul fel ezen körmenetben. Ráadásul _Horthy Miklós alakja korántsem kap ötöst minden honfitársunktól, pl. igen sok zsidótól sem. Ezután jött az esti tûzijáték, a hatalmas szélvihar és a felhõszakadás, melynek során többen életüket vesztették. Egy ideig tagadták a felelõsség kérdéskörét a hivatalos állami, rendezõ szervek, aztán némi felelõsséget csak megállapítottak, majd az ezt követõ belpolitikai események elsodorták ezt a kérdést is, a halottakat pedig tisztességgel eltemették.

Salkaházi Sára

Szeptember 17-én boldoggá avatták Salkaházi Sárát, akit a nyilasok 1944 decemberének végén munkatársával és a mentett zsidókkal a Dunába lõttek. Salkaházi Sára csodálatos ember volt, valódi példa mindnyájunk számára. Reméltük, hogy boldoggá avatása enyhülést hoz a populáris magyarországi antiszemitizmus területén. Schweitzer József fõrabbi, a boldoggá avatási mise után mondott rövid, szép beszédet. Délután jött a politikai tornádó, vagyis a mi áldott miniszterelnökünk balatonöszödi beszédének kiszivárogtatott részlete. Azóta senki sem beszél Salkaházi Sáráról. Gyakran járok arra, ahol a Dunába lõtték sorstársaival. Soha nincs ott egy lélek se, se virág, de még egy fûcsomó se. Talán enyhíti ezt a képet – de nem igazán –, hogy mártíromságának napján – december végén – Erdõ Péter bíboros misét mondott és megemlékeztek Salkaházi Sáráról a Duna-parton is.

A balatonöszödi beszéd

Szeptember 17-én tehát hallhattuk Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök-köt. Hogy „Végighazudtuk az elmúlt másfél-két évet”, hogy „Hazudtunk reggel, éjjel meg este”. Mindezt az MSZP frakció ülésén mondta el. A több mint háromórás felvételen a szocialista képviselõcsoport vitatta meg az ország helyzetét, Gyurcsány programbeszédét. Gyurcsány Ferenc 25 percben reagált az elhangzottakra és nemcsak beismerte, hogy a választások elõtt titokban _készítettek ugyan reformterveket, de a kampányban hazudtak ezeket illetõen. Ezek következményei még ma sem beláthatóak és minden valószínûség szerint folytatódni _fognak. Gyurcsány természetesen maradt, mert pártja úgy gondolta, hogy a bejelentett csomagot csak õ képes megvalósítani. _A megszorító intézkedések (elbocsátások, árdrágulások) nagyon súlyos teherként nehezednek az ország lakosságára. Ebbõl is _a legkirívóbb az egészségügy ún. átalakítása, a gyógyszerek drágulása. Az indulatok _tüntetésekbe torkollottak; a csúcspont az MTV-székház drasztikus ostroma volt. _Az ezt követõ másfél nap telve volt brutalitással, amely az 1956. az október 23-i emlék-ünnep eseményeibe torkollt. Több pap is megsebesült, a legismertebb ügy Vértesaljai László jezsuita páteré lett, aki mellett rendje nyilatkozatott is közzé tett. Ezt megtehette volna a Katolikus Püspöki Kar is, de talán azt gondolták, hogy elég, ha a jezsuiták_szólnak.
Ahol utcai zavargások vannak, ahol gazdasági megszorító intézkedések kerülnek elõ, ott elõbb-utóbb megjelenik kötelezõ mutatványaival az antiszemitizmus is. 1956-ban Budapesten csak elvétve, de vidéken sok antiszemita felhang, zsidólista került elõ, sõt lincselésre is sor került. 2006-ban ugyancsak beindult a gépezet. Elõször a Parlament elõtt olvastak fel zsidólistát, politikusokról, közéleti személyekrõl. Majd a Dohány utcai zsinagóga körüli eseményekrõl _az Új Élet, hitközségi hetilap már mint nyilas csõcselékrõl számolt be. „Mocskos zsidók”, „Auschwitz!” kiáltást skandáltak, _leszaggatták az „Élet Menete Alapítvány” hangversenyét hirdetõ molinót, sörösüveget dobtak a zsinagógára. Gyalázkodó feliratokat festettek a váci zsinagóga falára: „Heil Hitler!”, „Viva Palestina!” és „Djihad” felirattal. November 4-én néhány száz fõs tüntetõ „Lángol a zsinagóga, lángol a zsinagóga!” rigmust énekelték a Kristallnachtra való emlékezésül a váci zsinagógánál.6 _Tudunk arról is, hogy egy keresztény kegyszerbolton egy ideig árpádsávos zászló volt kitûzve Vácon, talán még most is ott van. Antiszemita gyalázkodó feliratok kerültek jóval a nagy tüntetések után a pécsi zsinagógára is. Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos arra hívta fel a figyelmet, hogy a túlfûtött hangulat nem ad felhatalmazást a politikusoknak, szónokoknak arra, hogy mások jogait sértsék. Az ombudsman súlyosan jogsértõnek tartotta, hogy a Kossuth téren _a felszólalók által zsidónak tartott politikusok neveit olvasták fel.7 Mindig lobogott _a tüntetéseken jó egypár árpád-sávos zászló. Nem tiltott szimbólum, de miután a nyilasok és ezen keresztül a szélsõjobboldal ezt _a jelképet mintegy kisajátította magának, ezért alkalmatlanná vált esetleges mai történelmi funkciójának betöltésére. Ezért nem tolerálható az, ha egy jobboldali párti normál tüntetésen, vagy gyûlésen nem szólnak ezért a mindenkori felelõs vezetõk!
Elmondjuk még, hogy a Blikk c. lapban _novemberben megjelent egy fotó, melyen Gyenge Zsolt, VI. kerületi fideszes önkormányzati képviselõ volt látható. Gyenge gyûjti a háborús relikviákat és ha nem tudja megvenni, hát lefotóztatja magát bennük. _A Fidesz helyes módon azonnal megvált Gyengétõl (és gyengéitõl). Emlékezetes, hogy Zuschlag János szocialista parlamenti képviselõnek két éve azért kellett lemondania mandátumáról, mert a Terror Háza elõtt _a holokauszt áldozatain viccelõdött.

Magyar Katolikus Egyház

Az 1956-os megemlékezések kapcsán Mindszenti Józsefre is emlékeztek, igyekeztek tisztázni 56-os elferdített beszédeit. Mindszentirõl tudott az, hogy nem volt „egy könnyû eset”, de éppen ezért nem is bírt vele a diktatúra. A Vatikán is nehezen boldogult vele, de aztán sikerült. Gyõzött a Szentszék keleti-politkája és Magyarországon elindult _a kis lépések politikája Lékai bíborossal az élen, akit korábban brutális módon meg-_félemlítettek. Mindszenti kifejezett kívánsága volt, hogy csak akkor hozzák haza földi maradványait, ha újra teljes szabadságban él Magyarország. Ezt persze az akkori állami és egyházi vezetõk nem vették figyelembe, most meg viszik a virágot a sírjához.
Jelentõs Prohászka Ottokár – megemlékezések is voltak 2006-ban. Prohászka zsidószemléletének helyes elemzése, azt hiszem, még nem történt meg, pedig erre szükség volna.8
A szombathelyi katolikus egyházmegyében 2007-re Brenner János emlékévet hirdettek. Brenner János fiatal káplánt 1957. dec. 15-ére virradóra máig ismeretlen személyek meggyilkolták. A háttérben a feltételezések szerint az állhatott, hogy egy jól mûködõ, agilis lelkipásztort kiiktassanak és ezzel a papságot megfélemlítse a hatalom.
Márton Áron alakja a XX. századi magyar egyháztörténet fáklyája. Boldoggá avatását szorgalmazza Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. Elmondása szerint a jelenlegi nehézség az, hogy a boldoggá avatáshoz csodák kellenek. Ez még nincs, de várják. Én pedig szeretném remélni, hogy Ratzinger pápa _ebben lépni fog, és ezt a kritériumot a boldoggá és szentté avatásnál el fogja törölni.9

A nándorfehérvári diadal

A nándorfehérvári diadal 550. évfordulóját is 2006-ban ünnepelhettük, Kapisztrán szent Jánossal együtt. Kapisztrán szent _János szadista módon kínoztatott meg és égettetett el zsidó gyerekeket magyarországi mûködése elõtt inkvizítorként. Szentnek _a legkevésbé lehet tisztelni. Ezzel együtt _a jelenlegi magyar hadsereg védõszentje is. Teológiailag elég súlyos problémát vet föl az, hogy egy ilyen alakot, hogyan lehet szentként tisztelni? Véleményem szerint sehogy.10

Keresztény-zsidó párbeszéd

A „Magyarországi Zsidókért” díjat adta át 2006 végén a MAZSIHISZ Erdõ Péter bíborosnak emlékezve arra, hogy Erdõ Péter _a holokauszt napján beszédet mondott _2006 januárjában a Parlament elõtt, illetve Schweitzer József fõrabbival a Mindentudás Egyetemén a húsvétról tartott elõadást, _továbbá szeptember 17-én az õ közremûködésével avatták boldoggá Salkaházi Sárát és novemberben „Hit, erkölcs, tudomány” címmel könyvet jelentetett meg Schweitzer Józseffel és Vizi E. Szilveszterrel, az MTA _elnökével közösen11. Mindez ténylegesen emberi jogalap arra, hogy egy ilyen elismerést kapjon Erdõ Péter.
Iványi Gábor, a Wesley János Lelkészképzõ Fõiskola rektora és édesapja, a Magyar-országi Evangéliumi Testvérközösség elnöke a libanoni háború idején Izraelbe utaztak szolidaritási látogatásra és Shelimban, Gádi Neemán polgármesternek pénzadományt nyújtottak át a támadások sújtotta település részére. Iványiék elmondták, hogy „Magyarországon az emberek jelentõs része most _a libanoni népért aggódik, segélycsoportot indítottak útnak a menekültek megsegítésére. Minden emberi élet egyedülálló érték, és elvesztése közös fájdalom. Mi azonban most úgy érezzük, hogy Izraelbe kell eljönnünk, együttérzésünket és szeretetünket kifejezni.”12.
Itt mondjuk el, hogy a szentföldi ferencesek 2300 menekültnek nyújtottak szálláshelyet, a libanoni-izraeli konfliktus idején. A ferences atyák megnyitották betlehemi _és jeruzsálemi zarándokházaikat a Haifából, Názáretbõl és más városokból menekülõk elõtt.

A Keresztény-Zsidó Társasága elnökségének volt sokáig oszlopa és zászlóvivõje eszmeiségünk és törekvéseink hírvivõje, barátunk Szilárd Gyula, akit sajnálatos módon elragadott a halál. Mauthasenben tölthette ifjúsága kitörölhetetlen hónapjait, melyek meghatározták további életét. „Sodrában _a szörnyû malomnak” címmel megírta a borzalom idejének visszaemlékezéseit. Kései verseskötetei is errõl tanúskodtak. Kiváló iparmûvész volt, fára festet táblái, a zsidó vallási tradíció szimbólumait hordozták és szédertáljait herendi porcelánból is elkészítették. Elnyûhetetlen energiával dolgozott és szervezett. Nem tudott soha megalkudni a kisstílû és magának dolgozó emberekkel. Szilárd Gyulával igaz embert vesztettünk el. Domán István fõrabbi, elnökségünk másik tagja temette el, mint a Hunyadi téri Zsidó Hitközség elöljáróságának egyik vezetõjét. Szeretett Juditkáját, nagy betegségében _élete végéig önfeláldozóan ápolta. Nyugodj _Békében! Életed legyen példa mindannyiunk számára!13
2006. május 8-án a kispesti Nagyboldog-asszony plébánia falán emléktáblát helyezett el Pálos Frigyes prépost kanonok, _melyen a következõ szöveg áll: „Ebben _a plébánia épületben rejtegette dr. Tomori János káplán a világhírû izraelita operaénekest, Székely Mihályt 1944. október 25–1945. január 10-ig. Bátor emberbaráti cselekedetéért az utókor tisztelete övezze Õt!”14 – Csupán annyit jegyeznék meg, és ezzel nem kisebbítve a tábla elhelyezésének érdemét, hogy nyugodtan használhatták volna a zsidó megjelölést az izraelita helyett.
Az Adventista Egyház is emléktáblát avatott Budapesten, a Székely Bertalan utcai központjában, Michnay Lászlónak, a magyarországi adventisták bátor embermentõjének, egykori egyházelnöküknek, aki sok zsidó honfitársát mentette a holokauszt vérzivatarában. Az emléktáblát elnökségi tagunk, Szigeti Jenõ adventista teológiai professzor avatta fel egyházának vezetõivel.
Kastl-ban, Bajorországban, van az egyetlen európai magyar gimnázium. Az intézet vezetõségének meghívására Varga Béla elnökségi tagunkkal együtt, tehát egy zsidó és egy keresztény elutaztunk Kastl-ba és néhány keresztény-zsidó hittanórát tartottunk. Az egyik alkalommal megkért a helyi református lelkész, hogy arról beszéljek, miben különbözik, mennyivel jobb az újszövetségi istenkép az ószövetséginél. Ezt az óra elején tette fel a gyerekek elõtt nekem. Nem azt válaszoltam, hogy ez egy súlyos teológiai tudatlanság és vallási mûveletlenség, hanem kifejtettem: semmi különbség nincs, ugyanaz. Másnap érettségi volt, és lehetett hittanból is érettségit tenni. Az egyik _nagylányt kihajították a hittan érettségirõl, mert túl jó képet festett az ószövetségi Istenrõl… Két nap múlva hazaértünk Budapestre és vasárnap elmentem – ez májusban volt – egy belvárosi templomba misére. Egy idõs lelkész szó-szerint azt prédikálta, hogy a zsidók megölték Jézust és egyéb antijudaista régen lejárt finomságokat. Hát ebbõl elég! 2007-et írunk.
Dobner Gyõzõ baptista lelkész, elnökségünk tagja 2006. november 29-i elnökségi ülésünkön mondta el egy pestkörnyéki zsidó nõ katolizálásának furcsa körülményeit. _Az egyetlen ember volt a faluban zsidóként. A rendszerváltás idején a helyi Kisgazdapárt révén az antiszemitizmus levegõje kezdte megmérgezni a helyi közéletet. Hogy mentse magát az idõs nõ, katolizált. A püspök ezért állítólag kitüntette a helyi papot. _Azóta sincs nyugta az idõs nõnek. Miután _a zsidósága adottságként megmaradt és az õt körülvevõ világ nem változott meg.
Nem ismert problémakör a messiáshívõ zsidók világa. Szeretnék megtartani zsidó identitásukat, vagyis zsidó imáikat, zsidó tradíciójukat, vallási ünnepeiket és ezen felül és elõtt és mellett: hisznek Jézus Krisztusban. Ezzel a kérdéssel a nagy keresztény egyházak jelenleg nem foglalkoznak, zsidó részrõl pedig elutasítják a Jézusban hívõt. Tehát ki vannak dobva mindkét helyrõl. _Az elsõ apostoli jeruzsálemi zsinaton az volt a probléma, hogy a kereszténységbe betérõ nem-zsidóknak ne kelljen felvenni a zsidóságot, most pedig a kereszténységbe betérõ zsidóknak az a problémájuk, hogy ne kelljen felvenni a kereszténység 2000 éves kultúrkörét, hanem megmaradhassanak zsidónak. Ez probléma Magyarországon is, még ha nem is érint tömegeket.15
2006. július elején részt vettünk Bécsben a Nemzetközi Keresztény-Zsidó Tanács rendes évi világkonferenciáján. A Keresztény-Zsidó Társaság kb. egy évtizede rendes tagja az ICCJ-nek (Nemzetközi Keresztény-Zsidó Tanács). Korábban részt vettünk pl. a római, _kijevi, illetve a sevillai világkonferencián. _Az ICCJ ismeri a magyarországi állapotokat, és nagyra értékeli azt a tevékenységet, melyet _a KZST végez, hiszen tevékenysége egyedülálló Közép-Kelet-Európában, de folyamatos tevékenységét nézve az egész világon is, annak ellenére, hogy mi tudjuk azt, hogy nagyon kevés, amit tehetünk, mert anyagi támogatottságunk csak a túlélésre elegendõ. Az ICCJ pénzügyi problémákkal küzd és a kb. 5 évvel ezelõtti állapotokhoz képest jelentõsen csökkent a nemzetközi konferencia résztvevõinek száma, és szemmel látható az idõsebb korosztály dominanciája. Nagyjából ugyanazokat _a problémákat érzékeltük keresztény-zsidó ügyben, mint ami nálunk is van, bár elõadódnak eltérések. Vannak, amiben nyugaton, _sok országban elõbbre vannak, pl. a teológiai antijudaizmus feldolgozásában, de a napi _politikának értelmezésében sok a nehézség, _így különösen Izrael megítélésében. Napi _téma volt az ún. kódolt antiszemitizmus, _vagyis Izrael politikájának bírálata, mint az antiszemitizmus új formájának megjelenése. Természetesen az nem antiszemita, aki Izrael napi politikájával valamiben nem ért egyet, de lehet az. Érzékelhetõ volt az iszlámmal való foglalkozás felbukkanása és elõtérbe kerülése sok országban, így Kelet-Európában is, mely _a kor szükségletének megfelelõen lassan a keresztény-zsidó párbeszéd egyik kérdéskörévé válik. A legnagyobb érdeklõdést a konferencián többek között, a mi elõadásunk váltotta _ki, mert nemcsak udvariaskodott, és elegánsan teologizált, hanem nevén neveztük _a problémákat. Érezhetõ az, hogy a nagyvilágban is nagyon sok helyen a vallásközi párbeszéd a vallásközi protokollnak a része csupán. _Mi nem ezt a mûfajt mûveljük.
Még 2005 õszén találkoztunk Bécsben _a 2006-ban 80. születésnapját ünneplõ Jean-Marie Lustiger párizsi – a lengyel-zsidó származású – bíborossal, aki egészen lenyûgözõ, egyszerû, természetes és kiváló személyiség. Személye a keresztény-zsidó kapcsolatoknak igazán élõ és csodálatos jelensége.
A Szentszék fontosnak tartja Edith Stein alakját, az Auschwitzban megölt zsidó származású kármelita nõvért, akit Európa társvédõszentjévé nyilvánítottak és 2006. okt. 11-én _a Szent Péter Bazilika külsõ apszisában 5 méter magas Edith Stein-szobrot állítottak fel.

Politika és antiszemitizmus

Antiszemitizmussal vádolta meg egy amerikai zsidó vezetõ Jimmy Carter volt elnököt, aki Izrael ciszjordániai politikáját az egykori dél-afrikai apartheidnél is rosszabbnak minõsítette könyvében. Abraham Foxman, az antiszemitizmus ellen küzdõ Rágalmazásellenes Liga (ADL) vezetõje azt mondta: „Azt hiszem, ez már antiszemitizmus.” Az egykori amerikai elnök, akinek nevéhez fûzõdik az Izrael és Egyiptom közötti 1979-es békemegállapodás és az ahhoz vezetõ Camp David-i egyeztetés sorozat, egyebek között állította, hogy ún. Izrael-_barát csoportok akadályozzák a nyílt vitát arról, hogy az Egyesült Államok milyen _Közel-Kelet-politikát folytasson.16
A Nobel-díjas német író, Günter Grass 2006 augusztusában megjelent interjúban elõször beszélt arról, hogy a Waffen-SS soraiban szolgált. Ez néhány héttel önéletrajzának megjelenése elõtt történt. Azt állította továbbá, hogy egy puskalövést sem adott le. Ez nehezen hihetõ, mert súlyos harcok közepette, bekerítés során, sebesülten esett fogságba. Nehezen emésztette meg a 78 éves Günter Grass sok évtizedes hallgatását a keresztény-demokrata és általában a német közvélemény.17
A idegengyûlölõ, bevándorlás-ellenes németországi Nemzeti Demokrata Párt (NPD) kifogásolta, hogy a bajorországi Miltenberg-ben júliusban kénytelen volt félbeszakítani neonáci demonstrációját, mert a helyi templom harangjai 20 percen át szünet nélkül szóltak. A pap ellen eljárás indult, de az ügy nem jutott el a szövetségi törvényhozásig sem.18
Az iszlám
A Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrák ellen tiltakozó libanoni tüntetõk felgyújtották a dán nagykövetség épületét _Bejrútban. A zavargások miatt lemondott Hasszán Szabeh, libanoni belügyminiszter. A biztonsági erõk jelenlétében történt gyújtogatásban 28-an megsérültek. Késõbb _repülõgépet térítettek el, Afganisztánban _a tömegbe lõttek, mely halálos áldozattal járt, Nigériában 16 volt a halottak száma és az egész világra kiterjedõ iszlám tüntetések, zavargások indultak el. Tehát kiderült, hogy az iszlámmal nem érdemes játszani, szórakozni, mert ennek súlyos ára lehet. _Nehezen érthetõ, hogy ezek után egy olyan kiváló és intelligens elme, mint Joseph Ratzinger pápa, miként tarthatott Regens-burgban olyan beszédet, mint amilyet elmondott?

XVI. Benedek pápa beszédet mondott _a tudományos élet képviselõivel történt találkozásakor a regensburgi egyetem nagy aulájában szeptember 12-én kedden, 17 órakor „Hit, értelem és egyetem - Emlékek és reflexiók” címmel: „Eminenciás, Magni-ficenciás és Excellenciás Uraim, Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Megindító számomra a pillanat, amikor újra az egyetemen vagyok, s újra elõadást tarthatok. Ugyanakkor a gondolataim visszaszállnak azokba az évekbe, amikor a freisingi fõiskolán töltött szép idõszak után megkezdtem egyetemi oktatói tevékenységemet a bonni egyetemen… Mindez eszembe jutott, amikor a minap _elolvastam annak a dialógusnak a Theodor Khoury professzor (Münster) által kiadott részét, melyet a tudós bizánci császár, II. Paleologosz Manuel, valószínû a téli táborban, 1391-ben Ankara közelében egy mûvelt perzsával a kereszténységrõl és az iszlámról és e kettõ igazságáról folytatott… _A Khoury professzor által kiadott hetedik beszélgetésben (dialekszisz – controversia) – a császár érinti a dzsihád, a szent háború témáját. A császár bizonyára tudta, hogy _a 2,256 szúrában ez olvasható: „A hit dolgaiban semmiféle kényszer”. Ez a szúra a kezdeti idõszak szúráinak egyike, mondják _a szakértõk, amikor Mohamed még nem rendelkezett hatalommal és a fenyegetettség állapotában élt. De természetesen a császár ismerte azokat a szent háborúra vonatkozó rendelkezéseket is, amelyek késõbb keletkeztek és kerültek be a Koránba. _Anélkül, hogy olyan részleteknél idõznénk, mint például a „Könyvet” birtoklókkal, _illetve a „hitetlenekkel” kapcsolatos különbözõ bánásmód, meglepõ számunkra, hogy _a császár milyen nyerseséggel fordul beszélgetõpartneréhez a központi kérdéssel, mely általában a vallás és az erõszak közti összefüggésre vonatkozik: „Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint az _a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni”. Miután a császár ilyen súlyosan fejezte ki magát, aprólékosan elmagyarázta az érveket, miért esztelen dolog a hit erõszakos terjesztése.
Az erõszak ellentétes Isten lényegével és _a lélek lényegével: „Isten nem leli kedvét _a vérben – mondja –, nem értelmesen, nem „szün logó” cselekedni, ellentétes Isten lényegével” – mondta a pápa.
Ezek után kitörtek a világban az iszlám tüntetések, hivatalos tiltakozások, a Szentszék pedig sietve magyarázkodott, helyesbített csakúgy, mint Budapesten az Új Ember folyóirat. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a pápa Regensburgban egy elegáns akadémiai smúzolást tartott, amibe teljesen fölösleges volt ezt a kérdést így fölvetni. Törökországi látogatásakor pedig kitárta karjait és azt mondta: „Szeretem a törököket !”. Mi is szeretjük, de az EU tagsággal még vannak problémák…19
Henri Boulad, egyiptomi jezsuita páter, _a kairói jezsuita kollégium igazgatója szerint a II. Manuel bizánci császártól vett idézetek nem voltak szerencsések, de alkalmat adtak a párbeszéd megindítására. Henri Boulad szerint Ratzinger jól ismeri az iszlám teológiát. Boulad szerint Egyiptomban is erõsödik _a szélsõséges iszlámizmus és a mérsékelt, úgynevezett reform-muzulmánokat peremre szorítják. Egyiptomban nem térhet át _keresztény hitre muzulmán, de ha keresztény férfi muzulmán nõt vesz feleségül, _iszlám hitre kell térnie.20

Irán tagad

A ravasz franciák bevágták a kézigránátot. Törvényt hoztak, hogy az örmény népirtás tagadása is bûncselekmény csakúgy, mint a holokauszt tagadása. Erre az érzékeny pontra tapintott rá korábban az iráni elnök, aki szeretné Izraelt letörölni a térképrõl, amikor holokauszt tagadó nemzetközi konferenciát szervezett és holokauszt-karikatúra kiállítást rendezett Teheránban, hogy heccelje a zsidókat, a nyugatot és az USA-t.
Iránban a holokauszt tagadásáról konferenciát rendeztek. Ott volt minden jegyzett holokauszt-tagadó, többek között a nézeteiért már börtönbüntetésre ítélt Fredrick Töben, Robert Faurisson és Georges Thiel. Nem hiányozhatott az amerikai neonáci David Duke sem, aki korábban a Ku-Klux-Klannak is oszlopos tagja volt. Duke elõadásában azt fejtegette, hogy a gázkamrák valójában nem léteztek.
Az ultra-ortodox, Izrael-ellenes hászid zsidók is tiszteletüket tették – igaz, õk a népirtást nem vonták kétségbe, mindössze a cionista törekvéseket, és elsõsorban Izrael _állam megalapítását bírálták. A konferencia második napján maga Ahmedinezsád iráni elnök is felszólalt. Nemzetközi felháborodást kiváltó beszédében azt javasolta, hogy állítsanak fel bizottságot annak kivizsgálására, hogy tényleg megtörtént-e a holokauszt. „Amerika és Nagy-Britannia a cionista _rezsim hatalomra juttatásával, és a holo-kauszt propaganda segítségével tör közel-keleti uralomra !” – állította az iráni elnök. _A Vatikán nyilatkozatban kifejtette, hogy „A múlt század tanúja volt annak a kísérletnek, hogy a zsidó népet kiirtsák, és ténylegesen zsidók millióit gyilkolták meg. A Soá hatalmas tragédiát jelentett, amely elõtt nem maradhatunk közönyösek.”21 Holokauszt-karikatúrákból Teheránban kiállítást rendeztek. A Hamshari teheráni napilap által még februárban meghirdetett pályázatra 1100 iráni és más külföldi által készített gúnyrajz született, ebbõl a 200 legjobbat _állították ki. A legjobb 12 ezer dollár jutalmat kap. A kiállítás fõvédnöke Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök volt.22 Irán atomprogramját a világ aggódva figyeli.

Száddám

Kivégezték karácsony után, a mekkai zarándoklat kezdetén Száddám Husszeint. Az akasztásakor Szaddám egy Koránt tartott kezében. A kivégzés ellen tiltakozott a Vatikán, de természetesen nem vették ko-molyan.23 Száddám Husszeint nem kellett volna kivégezni, senkinek sincs joga elvenni a másik életét, ha az máshogyan is ártalmatlanná tehetõ. Az amerikai kormány által támogatott iraki vezetés ezt megtette. Mindezt sebtében egy meglehetõsen jelentõs iszlám ünnep kezdetére idõzítették. Késõbb a Száddám Husszein per további két vádlottját is felakasztották, ami ellen tiltakozott az Európai Unió és a Vatikán.
Izrael libanoni háborúja végül kivonulással ért véget. A Hezbollah idõközben jól képzett és felszerelt, mondjuk így: idegenlégiós had-sereggé lett, s ma már nem holmi gerilla szabadcsapat. A Vatikán közben hangsúlyozza mindenkinek jogát a saját életéhez. Vagyis _Libanon, Izrael és Palesztina függetlenségét.24
Nehéz a keresztények sorsa a Közel-Keleten, így Libanonban vagy éppen Irakban25. De Törökországban és Izraelben is. Létszámunk fogy. Izraelben is úgy élik meg sorsukat, hogy igazán senkinek sem kellenek, mindenkinek útjában állnak.26 Izrael zsidó állam, súlyos problémát okozott az orosz alijával érkezõ keresztény családtagok kérdésköre csakúgy, mint korábban az etióp zsidókkal jövõ keresztény etiópok. Nem könnyû a messiáshívõ zsidók helyzete sem Izraelben. Az arab keresztényeket a iszlám hitehagyottaknak tekinti, adott esetben _az életüket kell félteniük. Betlehem sorsa _a nyolc méteres fal felépítésével Jeruzsálemtõl is elvált. A diplomácia persze dolgozik, ezért járt Ehud Olmert izraeli miniszter-_elnök is a pápánál.

Katolikus világegyház

A katolikus egyház sorsából 2006-ban kiemelendõ a világban megölt jelentõs számú misszionárius száma.27 Kínában folytatódtak az állam által elismert katolikus egyházban (melyet a Vatikán nem ismer el) a püspökszentelések, miközben a Rómához hû híveket és a klerikusokat üldözik.28

Paphiány és szekták

A szexuális problémakör nemcsak örök emberi kérdés, de legalább ezer éve a katolikus egyház nehézsége is, fõleg a világi papság cölibátusa terén. Míg pl. a görög-katolikusoknál nincs paphiány Magyarországon, _a római-katolikusoknál van. A világegyházban jelentõs lengyel papexport van, és ez _a 2004-es uniós csatlakozás után még növekedett. A papi hivatás népszerûsége Karol Wojtyla 1978-ban történõ pápává választásával nõtt meg ugrásszerûen. Jelenleg 1500 lengyel pap végzi szolgálatát hazáján kívül, így Magyarországon, pl. Budapesten is.29 2006. dec. 16-án tárgyalt a Vatikán a nagy port felvert Emmanuel Milingo érsek _ügyérõl. Az afrikai Zambia fõvárosának, Lusakának volt érseke. Most 71 éves. Egyszer elkezdett az õsi természeti vallások „nyelvén beszélni”, így pl. varázslattal betegeket gyógyítani. Ezért aztán Rómába rendelték, ahol azonban továbbra is kitartott különös szertartásai mellett. A dél-koreai szektavezér, Moon tiszteletes és neje pedig szemet vetett rá. A magát „egyesülés egyházának” nevezõ szekta terveihez alkalmasnak látszott Milingo személye. Moon szektájának ismert módszere a „tömegesküvõk” rendezése, és egy ilyen New York-i rendezvényen az idõs érseket is összeházasították egy 43 éves dél-koreai természetgyógyász-nõvel, akit három nappal az esküvõ elõtt jelöltek ki számára feleségül – a Moon szekta szokásainak megfelelõen. Amikor pedig Milingo érsek rájött, hogy ezzel elszakadt egyházától, elhatározta, hogy megpró-_bálja rendezni kapcsolatát a Szentszékkel. _Az egyházjogászok rögtön megállapították, hogy az érsek házasságkötése csupán házasságkötési kísérletnek minõsíthetõ.30 Megjegyezzük, hogy egy házasságkötés érvénytelenítése egy komoly procedúra katolikus egyházban, persze egy érsek estében más, pláne ha világbotrányt csinál…

Női papok

A Szentszék kérte, figyelmeztette az ang-likán egyházat, hogy ne szenteljenek fel _püspöknek nõket.31 Olaszországban konfe-renciát tartottak, melyen megerõsítették _a cölibátus kötelezettségét. Eközben pl. _a svájci Boden-tavon egy hajón három nõt pappá szenteltek. Négy éve egy argentin püspök, Romulo Braschi 7 nõt szentelt fel pappá. _Az egyik Bodeni tavas felszentelt papnõ, _az osztrák Christine Mayr-Lumetberger azt mondta, hogy amit a Szentlélektõl kapott, _azt egy Ratzinger se veheti el tõle!
Godfried Danneels belga bíboros alig remélheti a Lefebre-követõ tradicionalisták visszatérését az egyház közösségébe. Ennek elõfeltétele, hogy elfogadják a II. Vatikáni Zsinat reformjait. „Nem örülnénk annak, ha lehetõvé válna, hogy a papok választhassanak, zsinat elõtti vagy zsinat utáni liturgia szerint mutatják-e be a szentmisét” – nyilatkozta. Ha csak ez a probléma, véleményem szerint nyugodtan misézhetnek latinul, régi tradíció szerint, ettõl még nem fog felborulni a katolikus egyház.
Rowan Williams, anglikán érsek egy németországi kongresszuson, Breisgauban kijelentette, hogy véleménye szerint: „Az egyházak ártsák bele magukat a politikába!”. Az érsek az identitás, az önállóság és menekültügy kapcsán megrendezett tanácskozáson szólalt fel.32

A Da Vinci-kód és Júdás evangéliuma

2006 jelentõs médiaszenzációja volt a Da Vinci kód, illetve Júdás evangéliuma. _Az eset kiváló példa arra, hogy a vallási tudatlanságból milyen jól meg lehet élni. _Figyelmeztetés azonban arra is, hogy az egyházaknak talán nagyobb hangsúlyt kell fektetniük a helyes nõ-kép megfogalmazására és gyakorlati megvalósítására a kereszténységben.

A KZST 2006. évi javaslatai a magyar kereszténység vezetõ szervei felé

A Keresztény-Zsidó Társaság 2006. nov. 29-i elnökségi ülésén határozatot fogadott el és _a következõk továbbítására kérte fel a Társaság elnökét, Fabiny Tamás evangélikus püspököt: Vezesse be Magyarországon az összes magát kereszténynek tartó egyház az ún. „a keresztény-zsidó párbeszéd napjá”-t – minden év novemberének második vasárnapján. Szorgalmazza, vagy rendelje el az ószövetségi szövegrészleteknek rendszeres felolvasását az istentiszteleteken és térjen ki azok helyes magyarázatára. Ezt a KZST _hivatalos formában a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa felé terjeszti. Az elsõ „keresztény-zsidó teológiai napot” 2007. november 11-e, vasárnapra javasoljuk.33

Lábjegyzetek:
1. Az elõadás a Keresztény-Zsidó Társaság 2007. évi „Hangfogó nélkül” címmel megrendezett Újévi Sajtótájékoztatóján elhangzottaknak szerkesztett változata (Budapest, 2007. január 16. – Deák téri Evangélikus Templom Nagyterme)
2. Új Ember, 2006. máj. 21. 8. old. Szigeti László: Számvetés és kiengesztelõdés – Várszegi Asztrik püspök történelmi félmúltunk feltárásáról.
3. Evangélikus Élet, 2006. jún. 25. 10.old. _ifj. Zászkaliczky Pálné-Mirák Katalin: „Az „ügynöklista” nem új – és az igazság ?” és a: „A tény-_feltáró bizottság nyilatkozata”
Evangélikus Élet, 2006. jún. 18. Dr. Nagy Gyula: Egy új „ügynöklista” és az igazság – Válasz egy újabb „ügynökleleplezésre. – Fasang Árpád: Apósom, Várady Lajos neve…
4. Új Ember, 2006. jún. 25. 1. old. „Feltárni az igazságot – Dziwisz bíboros bocsánatkérése”
Új Ember, 2007. jan. 14. 5. old. Pawel Cebula: „Az Igazság munkatársa mûtétet végzett… Beiktatása elõtt mondott le az új varsói érsek”
5. Új Ember, 2006. nov. 5. Wessely: A Jóérzésû emberek elítélik az embertelenséget – Papokat is bántalmaztak a rendõri túlkapások során.
6. Új Élet, 2006. nov. 1. 7. old. „Október 23.: _nyilas csõcselék a Dohány utcai zsinagógánál”
Új Élet, 2006. nov. 15. 7. old. „Wahrheit macht frei” Erec, 2006. december/5767.Kiszlév. 7. old. „Vácott önkéntesek távolították el a zsidóságot gyalázó feliratokat a zsidó imaterem faláról.”
7. Erec, 2006. október/5767.Kiszlév. 10.old. _„Figyelmezteti az ombudsman a zsidózó tüntetõket”
8. Új Ember, 2006. jún. 4. 3. old. „Szocialisták s antiszemiták – 1902. november 23.” (idézet: Prohászka Ottokár: Összegyûjtött munkái XXI. _kötet: Az igazság napszámában. Társadalmi népmentés. 250.old.)
9. Új Ember, 2005. okt. 9. 9. old.
10.Róbert Péter: Kapisztrán János másik arca. In. Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyv 2005. szerk. Szécsi József
11. Új Élet, 2006. dec. 1. 1.old. Gál: „Magyar-_országi Zsidókért”
Erdõ Péter, Schweitzer József, Vizi E. Szilveszter: Hit, Erkölcs, Tudomány. Éghajlat Kiadó, 2006.
12. Új Élet. Budapest, 2006. aug.15. 1. old.
13. Új Ember, 2006. dec. 15. 2. old. D. G.: _Egy szemtanú távozása.
14. Új Ember, 2006. máj. 21. „A helytállás példája”
15. Hírek Izraelbõl, 2006. 10. 9. old. „A messiáshívõ zsidók története Galileában: a korai évek Szafedben és Haifán (1887-1920)”
16. Evangélikus Élet, 2006. dec. 24-31. 4. old. „Antiszemitizmussal vádolják Jimmy Cartert”
17. Magyar Nemzet, 2006. aug. 19. Keresztes _Lajos: Lövése sem volt – Günter Grass SS-hadosztálya.
Bild-Bundesaugabe, 2006. aug. 19. 9. old. Poehls, Kristina: Harddy Krüger „Ich habe von meiner SS-Zeit erzähét” – Deutschland diskutiert das späte SS-Geständnis von Günter Grass.
18. Internet. Hírtv. 2006. 08. 23. „Harangozott _a pap, feljelentette a neonáci szervezet”
19. Internet – Origo, 2006. szept. 15. „Haragszanak a muszlimok a pápa gonosz szavaiért”
Magyar Nemzet, 2006. szept. 16. „XVI. Benedek bocsánatot kért a muszlimoktól”, „A pápa nem megy Törökországba ?”
Magyar Nemzet, 2006. szept. 17. „Meg akarja gyilkolni XVI. Benedeket az al-Kaida”
20. Új Ember, 2006. okt. 15. 5. old. „Henri Boulad véleménye a regensburgi beszédrõl”, „Erõszakos tiltakozás – az erõszak „vádja” ellen?”, _„A török püspökkari szóvivõ nyilatkozata”
21. Új Ember, 2006. dec. 24-31. 13. old. „A teheráni holokauszt-konferencia”
22. Magyar Nemzet, 2006. aug. 16. 8. old. „Holokausztkrikatúrák kiállítása Teherában”
23. Új Ember, 2006. nov. 12. 5. old. „Martino _bíboros bírálta a Szaddám Huszeinre kiszabott ítéletet”
24. Új Ember 2006. okt. 29. 5. old. „Rosdy Pál: _A Hámász és a Hezbollah világa”
Új Ember, 2006. nov. 12. 5. old. „Az izraeli-palesztin konfliktusról (Celestino Migliore érsek, _a Szentszék állandó ENSZ-megfigyelõje)”
25. Új Ember, 2006. nov. 12. 5. old. „Amerikai püspökök az iraki keresztényekért”
26. Új Ember, 2006. jún. 4. 5. old. „Izraeli történész a fal helyérõl.”, „Keresztények Izraelben”
27. Új Ember, 2006. szept. 29. 5. old. „Szomáliában megöltek egy szerzetesnõt”
Krisztusi Szolidaritás – Magyarország (CSI), 2006. dec.
28. Új Ember, 2006. máj. 7. 5. old. „Kínai püspök házi-õrizetben”
Új Ember, 2006. dec. 10. 5. old. „Illegális püspökszentelés Kínában”, „A Szentszék elítélte a kínai püspökszentelést”.
29. Evangélikus Élet, 2006. jún. 11. „Virágzik _a lengyel papexport”
30. Új Ember 2001. 09. 09. Rosdy Pál: _A „Milingo-ügy” háttere.
31. Új Ember, 2006. jún. 18. 5. old. „Vatikáni óvás az anglikánoknak”
32. Evangélikus Élet, 2006. aug. 20-27. 6. old. „Az egyházak ártsák bele magukat a politikába!”
33. Evangélikus Élet, 2006. dec. 17. „Több Ószövetséget kérnek”
Keresztény-Zsidó Társaság, Budapest, 2006. nov. 29. Elnökségi ülés jegyzõkönyve (Róbert _Péter)

Deutsch Gábor: Dal a Dob utcában

A Dob utca 35-ben, a magyar ortodoxia központjában, a stílszerűen „községházának” nevezett központban, s annak patinás dísztermében kétnapos modern ritmusú nagysikerű koncert sorozat zajlott le február 4-én és 5-én. Mindkét alkalommal zsúfolt ház előtt; ahogy mondani szokták: még a csilláron is kapaszkodtak a hallgatók. Saul Ginsberg szintetizátoron, Menahem Kraus gitáron, Slomó Gertner énekkel kiegészítve, egy fúvós és egy ütőhangszeres művésszel működött közre az emlékezetes hangversenyen. Az eseményt igen gondos előkészítés és összefogás előzte meg. Sáje Grosztól származott az ötlet, hogy színesíteni, élénkíteni kellene a budapesti hagyományhű zsidók életét, jelezve: a vallásosság nem jelent bezárkózást.
Grosz Sáje rokona az Abalesz családnak, akikkel együtt munkálkodnak nyugat-magyarországi temetők rendbehozataláért. Már vagy tíz sírkert újult meg az ő közreműködésükkel. A szituáció hasonló a mostanival, az első lépést meg kellett tenni, azután több oldalról jön a segítség.
A művészek önzetlenül vállalták a fellépést, Saul Ginsberg Pesten is járt Sájevel, hogy felmérjék: mennyire alkalmas a helyiség muzsikálásra. A fővédnök szerepét Erzsébetváros polgármestere, Hunvald György vállalta, aki természetesen jelen volt az előadáson, miként Egyedi Judit, az Oktatási Minisztérium Kultúrkapcsolatok osztályának vezetője.
A rebecen ráv Mojse T. Weiszberger hitvese, a szervezésben, a propagálásban fáradhatatlannak bizonyult. Sokat tett a telt házért, az ortodox hitközség elnökének, Herczog Lászlónak felesége, Judit asszony is. A többi segítő és patronáló nevét nehéz volna felsorolni, mert – szerencsére – oly számosan vannak. Többen, például Jiszráel Abelesz, csak e két napra, éppen a koncertre jöttek a Duna-parti fővárosba.
Rövid elnöki üdvözlő mondatok után az ortodox rabbi, Mojse T. Weisberger rövid, megkapóan szép beszédében kiemelte: „A dal, a muzsika éppen ’a dal szombatja után’ egy, illetve két nappal csendül fel. Egykoron a Sás-tengernél, a száraz lábbal átkelt őseink énekeltek hála-ódát. Erre emlékezve illik a dal, sőt a tánc is.” Azon időben Mirjam az asszonyok élén táncolt, most a pezsgő ritmusú muzsikára a jelenlévő férfiak, a rabbival együtt, egy emberként ropták a táncot. Ezúttal az urak lábdobogásától volt hangos a helyiség. A jó humorú Sáje Grósz, mint moderátor, elmondta, hogy a közreműködő művészek mindegyike valamilyen formában kötődik Magyarországhoz. Kinek az édesanyja, nagyanyja, apja, unokabátyja, de valamelyik felmenője a Duna-Tisza közén töltötte gyermekkorát. Maga Sáje, járva a nagyvilágot, ha bárhol megfordult, 10 percnyi beszélgetés után fölfedte: beszélgető partnere, esetleg annak rokonsága a Kárpát medencében nőtt fel. Még a végén az is kiderülhet – a moderátor szerint –, hogy Székesfehérvárról egy Vilmos nevű drámaíró Angliába települt le… Barátai, persze, székesfehérvári Vilmosnak nevezték, de mivel ezt angolul kimondani igen nehéz, így aztán William Shakespeare lett belőle.
Amikor megszólalt a muzsika, a hangulat emelkedetté vált. Slomó Gertner Carlebach rokonszenves dallamot kezdett énekelni. A fiatal – jóllehet három gyermekes – énekes, csodálatos hangja ellenére nem kántor, ő a lakodalmak, a micve lakomák sztárja. A műsor változatosságára jellemző, hogy elhangzottak modern felfogású imaversek, ivrit és jiddis dalok, sőt olasz nóta is, az O sole mio.
Grosz Sáje magyar népi dallamot improvizált, s a lelkes közönség belekapcsolódott énekébe. Saul Ginsberg hangszere „mellől” szerepelt igen szépen. CD-it és kazettáit „becsület-hozzájárulásra” a nézők rendelkezésére bocsátotta, a befolyt összeget jótékonyságra és temetők felújítására fordítják.
A közönség összetétele szerencsére (és megelégedésünkre) igen vegyes volt. Schweitzer József professzor például fiatalok társaságában a Wesselényi utcai iskola diákjai körében jelent meg. Sáje mesélte, hogy néhány fiatal közölte vele: eddig idegenkedtek a templom látogatásától, de ezentúl gyakrabban járnak oda.
A második napon talán még forróbb volt a hangulat, mint az elsőn. A hiba ott történt, hogy a vendégművészek egyszercsak – a sok-sok ráadás után – mégis befejezték a muzsikálást.
A harmadik napon, tehát kedden (jom slisi) Sáje Grosz, kihasználva magyarországi tartózkodását, barátjával, Gyenge Álmossal, önkéntes munkatársával, annak kocsiján Sopron környékére, Kapuvárra, Ácsra utaztak –végezvén temetőgondozói teendőiket. Álmos Hidegség környékére is elvitte Sájet. E helység derék lakói nemrég emléket állítottak az ott elpusztult, megfagyott, illetve a körülmények miatt járványban elpusztult sok-sok áldozat emlékére. Elmentek azon gödrökhöz, ahol a sírba helyezték a mártírokat. A háború után legtöbbjüket exhumálták és a Kozma utcai zsidó temetőbe temették el, az őket megillető síremlék alá. Álmos elmondta, hogy novemberben a gödör mellett 10 cm-re valami vasat látott. Megkaparta, és a lélegzete is elállt. Egy bombát talált, amely 1944-ben hullott oda. A robbanószert a tűzszerészek megfelelő helyre vitték és hatástalanították. Elmondta, hogy rendkívül nagy erejű volt a robbanás. Elképzelni is rossz, mi történt volna, ha az exhumálásnál az ott dolgozók és a jelenlévők, a hozzátartozók jelenlétében történik valami baj. Például, ha véletlenül néhány centiméterrel arrébb ütik a csákányt vagy az ásót a földbe… Iszonyatos lehetett volna a pusztítás. Sáje szerint csoda történt: a Teremető nem akart további áldozatokat...
Búcsúzóul kedd este még beszéltünk Sájevel. Megkérdezte: volna-e értelme, ha mondjuk egy év múltán hasonló rendezvénysorozatot tartanának a Dob utcában? Ez egy sájle, azaz kérdés? A választ már előbb megadta a lelkes közönség egyértelmű, pozitív reagálása.

Róbert Péter: Új mesék – régi emberekről

Ungár Richárd ügyvéd, jogászember. Nemcsak hivatásában kiváló, írónak is jó. Könyvei érdekes történeteket, anekdotákat fűznek össze, élvezetes, olvasmányos stílusban. Különös erővel jeleníti meg a gyermek- és ifjúkorában megismert alakokat, akik főleg a Belső–Erzsébetvárost választották lakóhelyül. Előző kötete a Dob utcai mesék már címében is utal erre, legelső fejezetében bemutatja a Király utca 54. számú házat, ahol született, gyerekeskedett és ifjúkorát töltötte. Sikere nyomán a második kötet nem sokat váratott magára, az Új mesék a Dob utcából folytatja a humoros történetek sorát, ahogy ezt alcímében ígéri.
Előszavában Schöner Alfréd, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem rektora ajánlja az olvasók figyelmébe a könyvet, ez önmagában is fontos, hiszen az intézmény a magyar neológia bástyája, Ungár Richárd hősei pedig a főváros pesti oldalának ortodox közösségéből kerülnek ki. Különösen a háború előtti eseményeket találja P. Howard-i jellegűnek, az író Rejtő Jenő világát helyezi át a VII. kerületbe, „amely a XIX. század végének és a XX. század első évtizedeinek egyedi jellegű városi forgataga. Egy olyan ritka találkozási pont, ahol különböző vallási rétegek az őket körülvevő kultúrák szimbiózisából táplálkoznak.” Emlékei csatlakoznak a szerző emlékeihez, tisztelettel adózik a közösségi élet egykori vezetőinek, akik nehezebb időkben, mint a mai, kormányozták a hajót, viharok és szirtek között.
Ez a világ, ez a csoport súlyos sebet kapott 1944-ben, amelynek következtében meggyorsult szétszéledés a város és a világ más részeibe. Aranykora, virágzása elmúlt, a könyv első írásában nosztalgiával említett 60-as, 70-es évek már a hanyatlás kora, a folyamat később felgyorsult, a rendszerváltás utáni sokat emlegetett „zsidó reneszánsz” őket bizony nagyon kevéssé – vagy talán későn – érintette. Annál értékesebbek ezek az elbeszélések, mert sokszor az eltűnés előtti pillanatot örökítik meg, szinte azt mondhatnánk: kapják lencsevégre. Nevek és események kavarognak előttünk, általában egyszerű emberek nevei, és ami velük történik azok is az emberélet szokványos eseményei.: születés, házasság, egzisztencia teremtés, halál.
Persze nem szabad elfelejteni egy nagyon fontos körülményt: Ungár Richárd könyvének szereplői zsidók. Ez a tény adott időben és helyen – azaz a XX. század Európájában – meghatározó sorsuk alakításában. Óhatatlanul megjelenik a lapokon a Soá tragikus ténye és az azt követő menekülésszerű távozási hullám, a nagy társadalmi átalakulás, az új berendezkedés, amely lényegében kirántotta lábuk alól a talajt, háttérbe szorítva a magánkereskedelmet és kisipart. Hozzájárult az életforma váltáshoz a vallás – minden vallás, de a szigorú követelményeket állító zsidó vallásé különösen - mellőzése, esetenként üldözése, amely az ortodox kisembert eddigi élete tartalmától, értelmétől fosztotta meg. Szerencsére ezek a komor dolgok csak a háttért színesítik, a leírt történetek valóban humorosak, az olvasó könnyei legfeljebb a nevetéstől hullanak a szereplők kalandjainak ízes leírását követve.
Kitekint a szerző a Dob utcán túlra, a Lipótvárosba, sőt Budára is, pl. Önérzet és önmérséklet párharca című elbeszélés a Rózsadombon játszódik, asszimiláns „hőse” itt él nyolcszobás villájában – igaz, hogy nem jár a Frankel Leó utcai Micve Klubba.
Ezenkívül feltűnnek a lapokon a Nyírség falvai és Balassagyarmat – nem véletlenül nevezték zsidó lakói Jermatnak a palóc fővárost . Még a tengerentúlra is eljut, követve hősei életútját, hiszen lehet hogy az eredeti Dob utcaiak közül már többen élnek külföldön, mint a szűk erzsébetvárosi utcában!
Persze, ott sem felejtik, s némi érthető túlzással Dob Avenue néven emlegetik a szívükhöz nőtt környéket… Utal ez távolabb zajlott történelmi eseményekre is, az egy évvel későbbi Jom Kipur háborút feltehetően elírásból 1972-re teszi, feltűnnek nem Dob utcai arcok is, így Weiszlovits a híres nagyváradi szállodás, akit közismert irredentasága sem mentett meg 1944-ben. Tévesen írja, hogy Auschwitzban halt meg – a csendőrök még a bevagonírozás előtt agyonverték a frontkitüntetéseire hivatkozó önérzetes embert. Azok számára, akik nem ismerik a könyvben oly szépen ábrázolt világot – vagy szeretnék megismerni – ezt megkönnyíti a végén található Kislexikon, amelyben a leggyakoribb, legsűrűbben használt jiddis kifejezések mellett még angol és spanyol szavak magyarázatát is fellelhetik. A megszokott, nehezen lefordítható szavak előfordulása nem olyan sűrű, hogy zavarna a mű élvezetében, amelyet amúgy is megkönnyít Ungár Richárd kellemes stílusa, a szelíd derű, amely átszövi ezt a könyvét is. Van persze irónia és kritika az oldalakon, némelyik ábrázolt alakja mindannyiunk által ismert kevéssé rokonszenves típust képvisel; egyes novellákat akár tanmesének is felfoghatjuk, de nem olyan mértékben, hogy felednénk: ők is a Dob utcában, tehát köztünk, élnek – vagy éltek.
Szép és értékes mesék ezek, a kötet nem hozott csalódást az előzők után. Várjuk a folytatást!