Tíz éves a Remény

Manapság ritkán nyílik mód világi ünneplésre, örömre. Most az idő meghozott számunkra valami olyasmit, amire joggal mondhatjuk: vidám, méltó esemény.
Lapunk, a Remény, ugyanis tíz éves lett!
Hihetetlen! Már éppen évtizede jelenik meg a magyar zsidóság társadalmi, közéleti és kulturális folyóirata. Ahogy hivatalosan mondani illik: negyedéves periodika. Kiadója – a lapgazda – a Mazsihisz. De olykor – köszönettel – segítő kezet – értsd pénzügyi támogatást – kapunk a BZSH-tól, a Dohány utcai körzettől, olykor a MAZSÖK-től, a közép-magyarországi régiótól. Mert az élet ma így fest: a forrás rajzolja meg a mégoly széles folyam útját.
Hiszen mostanában minden intézmény szegény. Elvonások, költségvetési szűkítések, növekvő terhek nehezítik a szerkesztők dolgát. És tudjuk, tapasztaljuk: ha itt vagy ott nem elég a keret, legegyszerűbb a kultúrától elvonni. Éppen ezért a szponzor, a mecénás szerepe pontosan olyan fontos, mint a szerzőé, a szellemi szülőé, az alkotóé. Vagyis a mi ünnepi óránkon éppoly tisztelettel hajlunk meg a cikkíró, a művészeti szerkesztő, a nyomdász előtt, miként megszorítjuk mindazok kezét, akik – olvasóként is! – e tíz évben mellettünk álltak. Hogy fenntarthassuk a kvázi parancsot, az ősi közvélekedést, a megszentelt hagyományt: mi zsidók a könyv, tehát a Betű, az Olvasás népe vagyunk!
Úgy érezzük: helyt álltunk. Hűségesek voltunk tíz éve meghatározott céljainkhoz. Ápoljuk a zsidó érzést, a tartást, a hagyományt, a művelődést. Ösztönöztük népünk történelmének ismeretére, elmélyítettük az összetartozást, ápoltuk a hitet. Elkerültük a személyi torzsalkodást, a kisszerű vitákat. Alapelvünk volt a holokausztról való emelkedett megemlékezés. Írtunk a letűnt évtizedek jeles személyiségeiről, és napjaink kiválóságairól. Beszámoltunk a zsinagógai és a közéleti életről. Igényes zsidó irodalmat közöltünk. Teret adtunk bibliai és tudományos igényű dolgozatoknak. Elkötelezett hívei voltunk és vagyunk magyar nemzeti jelenlétünknek és ápoljuk a vallások közötti egyenrangú toleranciát. Büszkén felmutatjuk rangos, neves szerzőinket, interjú alanyainkat. Rendre beszámoltunk és írunk fontos könyvekről, eseményekről. Persze, nagyok a mulasztásaink, de bízunk abban: a következő tíz évben (és utána) minden hiányunkat pótoljuk…
Mint tapasztalhatták: lapunk címében a Remény héber szava – Hátikva – is szerepel. Ez két irányú kötelezettséggel jár: oldalainkon jelen van Izrael régi öröksége és elkötelezettségünk a mai Izrael iránt.
Tíz esztendős fennállásunkat nyáron külön, emlékeztető számmal szeretnénk hangsúlyosabbá tenni. Néhány igazán kitűnő írásunkat újra közöljük: az új olvasóknak is lehetővé téve az első „rápillantás” élményét.
Kedves Előfizetők, Remény-kedvelők! Kérjük: örüljenek velünk, és maradjanak ezután is hűségesen velünk! Köszönjük!
A Szerkesztőség

Dr. Feldmájer Péter: Púrimi mese

Mondjuk hát ki, Julius Rosenberg rossz ember volt.
Másokkal is előfordul persze – zsidókkal és nem zsidókkal is -, hogy pénzért, hatalomért, meggyőződésből vagy véletlenül, mert úgy hozta a sors, árulók lettek. Vagy éppen hivatásos kémnek álltak.
Vannak ilyen, és vannak olyan emberek, akik az egyik országban árulónak és aljas kémnek számítanak, a másik országban nemzeti hősnek, kitüntetésekkel dekorált katonák lesznek, olyanok, akik évekig-évtizedekig kényszerülnek arra, hogy idegen környezetben éljenek, netán bujkáljanak, csak azért, hogy megvédjék a hazát a gonosz ellenséggel szemben…
Rosenberg nem pénzért, hanem meggyőződésből vállalta, hogy kémkedik hazája, az Amerikai Egyesült Államok ellen, és megszerzi a legféltettebb katonai titkokat, hogy továbbadja azokat Moszkvának.
Sokan – nagyon sokan – hittek a cári Oroszország romjain újjáépülő ország vezetőinek, pedig, mint zsidók, pontosan tudták, hogy milyen mélyen mételyezte meg az antiszemitizmus az orosz népet. Azt is láthatták, hogy a perek különböző hullámaiban miként őrlődött föl a bolsevik pártnak az a rétege, amely zsidókból állt, és engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a cári rendszerrel szemben. Rosenberg mégis hitt ebben a hatalomban.
New Yorkban született 1918-ban, akár csak a felesége Ethel, aki nála három évvel volt idősebb. Mindketten zsidók voltak, 1936-ban a Fiatal Kommunisták Ligájában találkoztak, és 1939-ben házasodtak össze. Hirtelen és nagy szerelem lehetett az övék, szorosan ragaszkodtak egymáshoz, két gyerekük született, akiket nagyon szerettek. Rosenberg vagy tudta vagy nem tudta, hogy mi a különbség az Amerikában és a Szovjetunióban élő zsidók helyzete között, hiszen a szovjet zsidókról csak annyit tudott, amit az elvtársaitól hallott. Biztosan ténynek és magától értetődőnek tekintette a XX. század első évtizedeinek virágzó zsidó életét New Yorkban és Amerika többi nagyvárosában.
Talán sejtette, hogy az Oroszországból érkező elnyomott zsidók az éhezésből, a rabszolgaságból, az állandó megaláztatásból megmenekülve nemcsak a mindennapi normális emberi életet kapták meg, hanem a vallási és kulturális szabadságot is. Ő mégis hitt a főnökeinek – lelke rajta. Persze nem volt egyedül, sokan voltak ilyenek, angol főnemesek sarjai, professzorok, művészek…
Ő annak ellenére hitt bennük, hogy nem az ellenség ellen kémkedett, hanem a szövetséges ellen, hiszen ekkor Amerika és a Szovjetunió szövetséges volt, együtt küzdöttek a zsidók ellen háborút viselő Németországgal szemben, és a szövetségesek vezetői naponta nyilvánosan dicsérték egymást.
Mindenki tudta, hogy amerikai segítség nélkül a Szovjetunió sokkal nehezebben győzhet, mert bár a Wermacht könnyedén hódította meg Európát, de az angolszászokkal meggyűlt a baja, és a háborúban döntő szerepet játszott a fejlett amerikai ipar és hadsereg.
Ma már tudjuk, hogy 1942-ben szervezték be kémnek a KGB tisztjei és azt követően folyamatosan tartotta velük a kapcsolatot és átadta nekik a különböző adatokat. Ekkor a Wermacht már mélyen bent járt a Szovjetunióban, de még semmi nem dőlt el. (Ma már úgy hisszük, hogy a náciknak esélyük sem volt a győzelemre a Vörös Hadsereggel szemben, de hát könnyű okosnak lenni a történelem tényeiről hat évtizeddel később.) Moszkva segítségért kért a szövetségesektől, s azok – egyébként saját jól felfogott érdekükben is – segítették, amivel akarták és tudták. Rosenberg mégis elhitte, hogy az igazi ellenség nem Hitler, hanem a kapitalista Amerika, és ezért kémkedett. Megszerezte a legféltettebb titkokat és átadta azokat a KGB mesterkémjeinek.
Ezzel olyan fegyvert adott Sztálin kezébe, amellyel elpusztíthatta volna az egész világot.
Tudjuk, hogy a generalisszimusban mindig benne lévő – és nem is alaptalan – félelem, hogy a hatalmára törnek, kontrollálhatatlan paranoiává nőtte ki magát. Élete vége felé a belőle egyébként is ki-ki törő praktikus zsidó ellenesség –amelyet soha nem habozott felhasználni – végletes antiszemitizmussá vált. Felkészült a Szovjetunió európai részén élő zsidóság fizikai eltávolítására; a száműzetés az emberek többségének a halálát okozta volna. (Ekkor már Hitler nyolc éve halott, a világ zsidóságára a legnagyobb veszélyt már Sztálin jelenti. Ő az, aki Izrael gyermekeinek szellemi és fizikai megsemmisítésére készül.) Csak 1953. Púrima akadályozta meg – meg talán az elvtársai –, hogy túlélje Hámán halálának napját. Ki tudja, ha tovább él, mikor jutott volna eszébe az atombomba bevetése?
Rosenberg mégsem ezért volt rossz ember, hiszen sokszor és sokan tévedtek.
Amikor vád alá helyezték, makacsul tagadott, követve ezzel nagy elődei példáját, hiszen a kémek általában tagadnak, mert így szól a parancs…
Ma már pontosan tudjuk, hogy miként, mikor és ki szervezte be Rosenberget, és azt is, hogy milyen módon jutatta el a jelentéseit. Az egykori KGB-s tisztek vallomásai igyekeznek szépíteni a dolgot, de azóta az 1995-ben nyilvánosságra hozott ,,VENONA” anyagok egyértelműen bizonyították, hogy az 1944-ben elfogott rádióüzenetek már akkor nyilvánvalóvá tették az amerikai kémelhárítók előtt, hogy mi a szerepe Julius Rosenbergnek. És persze ugyanezt támasztja alá az öregségére igazmondó Nyikita Szergejevics Hruscsov emlékirata is, amelyben leírta, hogy milyen sokat segített a Szovjetuniónak az atombomba kifejlesztésében az a sok adat, amelyet eljuttattak hozzájuk.
A kém tagadásával túllépett egy határon, hiszen a perbe bevonta a feleségét is, és ezzel már nemcsak a saját, hanem a felesége életét is kockáztatta. Kockáztatta, pedig pontosan tudta, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet kétséges az ítélet, mert elég bizonyíték van a bíró előtt.
Rosenberg persze megpróbálta kijátszani a zsidó kártyát, hiszen azt tanították neki, hogy a kapitalisták fajgyűlölők; az antiszemitizmus, a zsidóüldözések igazi oka az embernek az ember által kizsákmányolása, azaz a proletár államban ilyen nincs; így megpróbálta ezzel is felrázni a világot, vélhetjük moszkvai tanácsra.
Moszkvában ekkor már megtisztították az igazságszolgáltatást – még a 30-as években – a zsidók többségétől, így nem tudhatták, hogy ez az érv rosszul fog csengeni New Yorkban. A per főszereplői ugyanis zsidók voltak. Zsidók voltak a vádlottak, és zsidó volt az ügyész is, Roy Cohn, és zsidó Kaufmann bíró is…
Különleges per volt tehát. A keleti parton folyt, nem pedig valahol a közép-nyugaton, ahol a McCarthy-hoz hasonló törzsgyökeres antiszemiták teremtek.
Rosenberg mégis tagadott, és ezzel megölte a feleségét. Megölte a feleségét, azért, hogy bennünket becsapjon, hogy elhitesse a világgal ő ártatlan, és bizonyítsa a tőkés világ kegyetlenségét. Nem érdekelte sem a felesége, sem az árvává tett, hazugságra ítélt két gyermeke, akik talán még ma is hisznek ártatlanságában…
Azt, hogy mennyire volt jó zsidó Rosenberg, nem tudhatjuk, de ismerte a szokásokat.
Amikor már minden veszve volt, és kitűzték az ítélet-végrehajtás napját, még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy zsidósága okán nyerjen még egy kis időt. Arra hivatkozott ügyvédje, Manny Block, hogy nem lehet valakit sábeszkor kivégezni.
1953. június 19-én későn sötétedett, ezért a kérését úgy teljesítették, hogy előrehozták a kivégzés időpontját, s még a gyertyagyújtás előtt villamosszékbe ültették mindkettőjüket. ( Én magam akkor nem sokat tudtam az ügyről, nyugodtan vártam, hogy megszülessek és egy hónap múlva felvegyenek Ábrahám szövetségébe.)
A férjé volt a könnyebb út, és utána következett a felesége.
Mondjuk hát ki, Julius Rosenberg gonosz ember volt. Nem azért, mert kém volt, nem azért, mert elárulta a hazáját, hanem azért, mert hagyta a villamosszékben elpusztulni a feleségét csak azért, hogy becsapjon bennünket, mindazokat, akik csak messziről láttuk az egész ügyet, itt Európában, Amerikában és az egész világon. És itt maradtunk mi, késői utódok, akik hosszú évtizedekig elhittük ezt a hazug mesét, és még tán ma is sokan hisznek benne, hiába mondták el az igazságot mindkét oldal emberei.
És szegény Ethel? Aki olyan kistermetű és törékeny volt, hogy alig tudták rászorítani a villamosszék érintkezőit?!
Nos, ő csak azt tette, amit általában a zsidó feleségek tesznek. Hitt a férjének. Elhitte, hogy hallgatnia kell. Elhitte, hogy az a helyes, ha követi őt a halálba és árván hagyja gyerekeit. Szóval Ethel azt tette, amit évszázadok, évezredek óta tesznek a zsidó asszonyok. Bizony ő nem érdemelte meg a sorsát, nem érdemelte meg a halált. Őt is becsapták, akár egy egész nemzedéket csak azért, hogy a birodalom minél hatalmasabb és minél ragyogóbb legyen.
De hát mint tudjuk: nincs olyan birodalom, amely örökké fennmaradna és eddig még nem volt olyan birodalom a világon, amely úgy tudta volna magát fenntartani, hogy a kiválasztott népre támadt, még akkor sem, ha talált hozzá elég árulót közülünk.
Rövidebb vagy hosszabb idő után eljön a Púrim. És egy új történet kezdődik.

Dr. Hasznos Judit: Hannah Arendt azt üzente…

(OR-ZSE Doktoriskola)

– Szereted Hannah Arendtet? – tettem fel a kérdést a barátaim, rokonaim sokaságának. Érdekes módon nagyon kevesen kérdeztek vissza, hogy ki az a Hannah Arendt? Valamilyen információval mindenki rendelkezett róla, azonban nagyon sokan voltak azok, akik kifejezetten nehezményezték Hannah bizonyos nézeteit. Jellemző volt, hogy a negatív vélemények egyetlen művének meghatározott részéhez kapcsolódtak, nevezetesen a Jeruzsálem-i Eichmann per kapcsán 1963-ban New Yorkban kiadott „Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality of Evil” (magyarul „Tudósítás az ördög banalitásáról”) című (magyarul: „Eichmann Jeruzsálemben” Osiris kiadó Budapest, 2000. fordította: Mesés Péter) könyvének VII. fejezetéhez. Az ominózus mű-részlet különösen az európai túlélők szemében tűnik kegyetlennek: „És a zsidók regisztráltatták magukat, kitöltöttek számtalan nyomtatványt, végtelen kérdőívet a vagyonukról, hogy a lefoglalás komplikációk nélkül mehessen végbe, majd pontosan megjelentek a gyűjtőhelyeken, és beszálltak a tehervagonokba. Azon keveseket, akik megpróbáltak elbújni vagy megszökni, különleges zsidó rendőr osztagok kutatták fel. Eichmann csak azt látta, hogy senki sem tiltakozott, minden sikerült, mert mindenki „együttműködött". 1.)
Hannah Arendt különösen súlyosnak látta, és a zsidóság egyik legsötétebb történetének tekinti a zsidó vezetőknek – a zsidó központi tanácsnak, a gettórendőrségnek – a magatartását, amellyel szinte „feláldozta” saját népét arra hivatkozva, hogy az élet elviselhetőbb, ha a zsidóság nincs tisztában azzal, hogy mi vár rá. Érthetetlennek tartja, hogy bár viszonylag hamar kiderült Auschwitz léte és funkciója, senki sem vállalkozott arra, hogy erről a zsidó áldozatokat tájékoztassa, biztosítva ezáltal egyéni döntésük lehetőségét: meneküljenek, ellenálljanak vagy hagyják az eseményeket eluralkodni. A zsidó vezetőség ezzel szemben inkább maradásra, tűrésre és türelemre szólította fel a zsidóságot.
Arendt szerint az Eichmann-per során sem tisztázódtak ezek a kérdések: „Így keletkezett Hausner főügyész „összképén" éppen ezen az elgondolkodtató helyen egy nagy üres folt azáltal, hogy egyetlen tanút sem kérdeztek meg a nemzetiszocialista és a zsidó hatóságok közti együttműködésről: nem adódott tehát alkalom a súlyos kérdés feltevésére: Miért nem tagadtátok meg az együttműködést saját népetek elpusztításában és végül saját megsemmisítésetekben? A tanuk között csak egyetlenegy volt, aki annak idején egy Judenrat prominens tagja volt: Pinkasz Freudiger, alias báró Freudiger Fülöp Budapestről. Nem véletlen, hogy az ő kihallgatása során történt az egyetlen komolyabb rendbontás a közönség soraiban: az emberek magyarul és jiddisül kiabáltak a tanúval, a bíróságnak be kellett rekesztenie az ülést. Freudiger, ez a tekintélyes ortodox zsidó, nagyon izgatott volt: „Vannak itt. emberek, akik azt mondják, senki sem tanácsolta nekik a szökést. De azoknak az embereknek, akik szökni próbáltak, 50 %-át elfogták és megölték." Ezzel szemben azok között, akik nem próbáltak szökni, 99% volt a halálos áldozatok arányai „Hová mehettek volna? Hová szökhettek volna? " - ő maga azonban Romániába menekült, hiszen gazdag volt, és Wisliceny segített neki. „Mit tudtunk mi tenni? Mit kellett volna tennünk?" 2.)
Nyilvánvaló, hogy Hannah Arendttel mindebben nem lehet és nem is szabad egyetérteni, nézeteiről a véleményemet Heller Ágnes szavaival mondom el: „Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyvében részletesen tárgyalja a zsidó tanácsok politikáját és többnyire elmarasztalja őket, amiért – szerinte gyáván és megalkuvóan – kiszolgáltatták testvéreiket a farkasoknak. Arendt kritikája igazságtalan és egyoldalú, (kiemelés tőlem) Braham professzor hozzáteszi: a magyar holokauszt esetében irreleváns ez a kritika, hiszen – hál' istennek – a magyar zsidó tanácsok sosem kerültek lengyel vagy litván testvéreik tragikus helyzetébe, hogy nekik kellett volna eldönteniük, kik haljanak meg és kik maradjanak éleiben. A magyar zsidó politikusok – a zsidó tanács és a cionista szervezetek egyaránt – más választások előtt álltak. A kérdés az, hogy ezekben a választásokban megállták-e a helyüket. Braham nem ad egyértelmű választ, mert nem akar. Ítélkezni könnyebb, mint megérteni.” 3.)
Hannah Arendt nagy tévedése, hogy csak a „végállapotot” rója fel, nem látja át a folyamatot magát, aminek a zsidóság áldozatául esett, a történelmi eseményeket és következményeit nem vizsgálja a pszichológia nézőpontjából, nem veszi figyelembe a „Milgram effektus'' működését, és ezzel hatalmas mulasztást követ el. Különösen igazságtalanok a felvetései annak tudatában, hogy tulajdonképpen ő is elmenekült - először Párizsba, majd New Yorkba - a holokauszt elől, így nem élhette át a rossz anyagi körülmények között helyhezkötött, tájékozatlan (vagy félretájékoztatott); ugyanakkor a reménytelenség csapdájába esett kisemberek helyzetét. Tényleg, hova mehettek volna? Mit kellett volna tenniük? A kérdéseket ma már ebben a formában értelmetlen feltenni, mert a mai tudásunkkal már csak csupa utólagos megoldást kínálhatunk.
Negatív véleményem ellenére mégis fontosnak tartottam, hogy foglalkozzak Hannah Arendt nézeteivel. Miért tartom érdekesnek az Eichmannról szóló könyv megállapításainak ismeretét? Az angol kiadás alcíme keltette fel először az érdeklődésemet, vajon Hannah Arendt mit érthet az „ördög banalitásán"? A „banális" szó ugyanis saját olvasatában közönségeset, elcsépeltet, laposat, mindennapit, unalmasat, unalomig hangoztatottat jelent, miként jelenhet meg ez a szó az ördög tulajdonságaként? Másik kérdés, hogy tekinthető-e banalitásnak bármi, ami az emberiség legszörnyűbb rémtettéhez kapcsolódik? Rá kellett döbbennem, hogy igen. Létezik olyan személyiségű ember, akinek a hatmillió zsidó áldozat a hétköznapok adminisztrációs nehézségeinek a megoldásában, mint munkateljesítmény jelenik meg.
Hogy válhat az emberélet tárggyá, statisztikai elemmé, nyűgös és unalmas munkafeladattá? Számomra a feleletet azok a fejezetek adták meg, ahol Hannah Arendt Eichmann természetét, pontosabban „figuráját” tárgyalja. A szövegből számomra levonható következtetések – kissé tágan értelmezve Hannah Arendt megállapításait – bemutatásához négy axiómát szeretnék felállítani.
1.) Eichmann, saját környezetében, teljesen hétköznapi életet élő átlagembernek tűnhetett, „gondolkodásképtelen” is volt és „érzelmi fogyatékos” is. A náci Németországban ezzel nem volt egyedül, feltételezhető hogy ezekkel a személyiségjegyekkel számtalan más ember tölthetett be tisztséget, élhetett normális családi életet, akiről szintén azt mondták volna, hogy hétköznapi átlagemberként tette a dolgát.
Az általam használt „gondolkodásképtelen” és „érzelmi fogyatékos” fogalmak magyarázatra szorulnak:
Az 1.) pont tartalmi elemeit kifejtve elmondhatjuk, hogy a gondolkodás fogalmát „a valóság megismerésére, feladatok és problémák megoldására irányuló értelmi működés”-ként 4.) határozhatjuk meg, ennek ellentételeként a „gondolkodásképtelenség" értelmi hiányállapot, amelyben a személy nem képes logikai kapcsolatot találni a tudásból eredő ismeretanyaga egyes elemei között. Szükséges megjegyezni, hogy a gondolkodás és a tudás nem arányban álló feltételei egymásnak. A gondolkodás ugyan a tudás elemeiből építkezik, azonban létezik olyan nagytudású ember, aki a hatalmas ismeretanyaga ellenére „gondolkodásképtelen”, illetve ennek az ellentétével is találkozhatunk, amikor minimális tudással rendelkező személyek állítanak fel bonyolult logikai láncokat.
Arendt ügyesen világít rá Eichmann sajátos világára és arra a tényre, hogy Eichmannak szüksége volt egy, az egész életét megoldó példaképre, aki minden utasítását parancsba adja, és soha sem kényszeríti a „gondolkodásképtelenségben" szenvedőt egyéni döntésre, amire az a képesség hiánya folytán eleve képtelen lenne: „A credo, melyben élete végéig áhítatosan hitt, a „siker" volt, a fő értékmérője annak, amit ő „jó társaságként" ismert. Tipikus példa erre, ahogy az Adolf Hitler-„témát" összefoglalta, melyről egyébként Sassennel úgy döntöttek, hogy „kihagyják" történetükből. Hitlernek, mondta Eichmann, „lehet, hogy száz százalékig nem volt igaza, de egyvalami vitán felül áll: ez az ember képes volt arra, hogy magát a német hadsereg őrvezetőjéből egy majdnem 80 milliós nép vezérévé küzdje fel (...) Sikere önmagában bizonyította számomra, hogy alá kellett neki rendelnem magam.” 5.)
Ez az idézet elvezet bennünket az 1.) pont másik, általam használt kifejezéséhez, melyet magyarázva elmondhatjuk, hogy „érzelmi fogyatékos" ebben az értelmezésben, melyet inkább tekintek filozófiai, mint pszichológiai megközelítésnek, az a személy, aki képtelen megélni, illetve átérezni bármilyen értékelő, minősítő többlet (tanult) lelki jelenséget, legyen az pozitív vagy negatív, mint amit számára a környezete a helyben szokásos kötelező alap-érzelmi-panelekben előír. Az „érzelmi fogyatékos” nem átél helyzeteket, hanem megfelel a környezeti elvárásoknak.
Eichmannról megállapítható, hogy példás családapa volt, aki feleségét és fiait halála napjáig szerette, emellett precíz hivatalnok volt, aki érzelmileg elkötelezettnek érezte magát a hazája iránt. Ez az ember ugyanakkor képes volt hidegvérrel végignézni, ahogy Kulmban meztelen zsidókat zártak egy mikrobuszba, ahol a raktérbe visszavezetett kipufogógázzal ölték meg őket. Eichmann saját életrajzában így nyilatkozik a történtekről: „Nekem semmi közöm sem volt azokhoz a dolgokhoz. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy figyeljek és tudósítsak az eseményről.” 6.)
Szerinte a fő elvek a „kötelességtudat”, a „parancsvégrehajtás”, az „engedelmesség” és a „hűség” voltak, melyek teljeskörűen kizárják az érzelmi viszonyulásnak a legparányibb lehetőségét is. Eichmann fel sem fogta, hogy Kulmban valójában cinkosává vált a gyilkosoknak – hiába hárít, hiába mondja, hogy ő effektív nem ölt embert –, ha lettek volna érzelmei, vagy bűntudatot kellett volna éreznie, és szégyenkezve elmenekülnie a helyszínről vagy felháborodást kellett volna éreznie, és tiltakoznia a történtek miatt. Mint „érzelmi fogyatékos” sem bűntudatot, sem felháborodást, de még igazi sajnálatot sem érzett az áldozatok iránt. Ez a közömbösség nem is róható fel neki, mert az „érzelmi fogyatékosság” adott képességnek a hiánya, és ezt a hiányt csak az a kívülálló észlelheti, aki rendelkezik a képességgel.
E fejezet megállapításairól sokan mondhatnák, hogy pszichológiai szempontból hiányos, természetesen hosszasan lehetne fejtegetni, hogy mi a különbség a gondolkodásképtelenség és az intelligenciahiány között, valamint a gondolkodásképtelenség és az érzelmi fogyatékosság csupán a heteronóm morál alappillére-e, ez azonban meghaladja az esszé kereteit.
2.) A törvénynek, mint alapnormának a megalkotása és elfogadása átcsúszhat egy olyan kisebbség kezébe, amelyik képes a törvényalkotás során úgy eljárni, hogy a kisebbségi érdeket deklaráló, negatív tartalmú törvényt a számszerű többség magáénak érezze, vagy ha nem is építi be saját normarendszerébe, akkor ne vegye észre azokat a részelemeket, amelyek a kisebbségi akarat totális elfogadtatását, és önbeteljesítő mechanizmusának beindulását biztosítják.
Hannah Arendt erre a visszájára fordult jogi helyzetre utal: „És amiképpen a civilizált országokban a törvény feltételezi, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szól: „Ne ölj!”, még ha az ember természetes vágyai és hajlamai időnként a gyilkosságra ösztönöznek is, Hitler országának törvénye éppen úgy elvárta, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szóljon: „Ölj!”, noha a mészárlások szervezői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a gyilkosság ellenkezik a legtöbb ember normális vágyaival és hajlamaival. A Harmadik Birodalomban a gonosz elveszítette azt a sajátosságát, amelyről a legtöbb ember felismeri – a kísértés jegyét.” 7.)
Eichmann éppen a törvény tiszteletével indokolta azt az álláspontját, miszerint ő nem bűnös. A legérdekesebbnek az indokolásban az tűnt számomra, hogy mindezt Eichmann Kant A gyakorlati ész kritikája című művének egyes tételeire hivatkozással tette, amikor olyan helyzetbe került, hogy maga is kétségbe vonta a kanti elvek alkalmazhatóságát, ezt Hannah Arendt így rögzítette: „A továbbiakban pedig elmagyarázta, hogy attól a pillanattól fogva, hogy őt az Endlösung végrehajtásával bízták meg, már nem a kanti elveknek megfelelően élt, amivel ő tisztában is volt, ám azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy immár nem a „maga ura”, és képtelen „bármit megváltoztatni”. Azt viszont nem említette a bíróságon, hogy – amint ő maga mondta – abban „az időszakban, amikor az állam szentesítette a bűncselekményeket”, az immár alkalmazhatatlanná vált kanti formulát nem egyszerűen elvetette, hanem eltorzítva így olvasta: cselekedj úgy, mintha cselekedeteid elve azonos lenne a törvényhozó, illetve az ország törvényeinek elvével avagy Hans Frank megfogalmazásában, amit Eichmann is ismerhetett, a „kategorikus imperatívusz a Harmadik Birodalomban" így szólt: „Cselekedj úgy, hogy a Führer jóváhagyja cselekedeted, amennyiben tudomást szerez róla. " (Die Technik des Staates, 1942. 15-16.o.) Kant természetesen egyáltalán nem kívánta a cselekvés elvét egyszerűen egy ország éppen adott törvényhozójának az elvével, vagy az éppen érvényes törvényekkel azonosítani. Éppen ellenkezőleg, számára az ember abban a pillanatban törvényhozóvá válik, ahogy cselekedni kezd: „gyakorlati eszének" használata révén olyan elvekre tehet szert, amelyek a törvény elveivé válhatnak, és kell is válniuk. Igaz viszont, hogy az Eichmann által öntudatlanul eltorzított változat megegyezik azzal, amit maga „a kisember házi használatára” szánt kategorikus imperatívusznak nevezett. E házi használatban Kant szelleméből mindössze az a morális követelmény maradt meg, hogy nem elégséges a törvény betűjének engedelmeskedni, és így a legalitás határán belül maradni, hanem a saját akaratot kell azonosítani azzal az elvvel, amely forrásból a törvény fakad. Kant filozófiájában ez a forrás a gyakorlati ész, Eichmann házi használatában ez a Führer akaratával vált azonossá. 8.)
Nem tudhatjuk, hogy azok az emberek, akik a törvény és törvényesség e furcsa, kicsavart állapotára egyáltalán ráláthattak a Harmadik Birodalomban, mit tettek – ha egyáltalán még tehettek bármit is – annakidején? Hannah Arendt így elemzi a helyzet fonákságát: „Mindazonáltal maradt egy alapvető probléma, amely burkolt formában a háború utáni valamennyi per során felmerült, s amelyet azért is meg kell itt említenünk, mert minden idők egyik központi jelentőségű morális kérdését érinti, nevezetesen az emberi ítélőerő természetét és szerepét. A perek folyamán, amelyek vádlottal „törvényes” bűncselekményeket követtek el, azzal a felvetéssel éltünk, hogy az emberi lények képesek megkülönböztetni a jót a rossztól még akkor is, amikor saját ítélőerejükön kívül másra nem számíthatnak, s amely ráadásul tökéletesen annak ellenkezőjét sugallja, amit a környezetükben mindenki egybehangzóan vall. Ez a kérdés annál is komolyabb, mivel tudjuk, hogy azon kevesek, akik elég „arrogánsak” voltak ahhoz, hogy saját ítélőerejükre merjék bízni magukat, egyáltalán nem azon személyek közül kerültek ki, akik a régi értékekhez ragaszkodtak, vagy akiket vallásos meggyőződésük vezérelt. S minthogy a tiszteletre méltó társadalom egésze ilyen vagy olyan módon behódolt Hitlernek, gyakorlatilag eltűntek a társadalmi magatartást meghatározó erkölcsi maximák és a lelkiismeretet vezérlő vallási parancsolatok, így a „Ne ölj” parancsa is. Azon kevesek, akik még mindig különbséget tudtak tenni jó és rossz között, valóban csak saját ítélőerejükre hagyatkoztak, és szabadon tették ezt: nem léteztek olyan szabályok, amelyek érvényesek lettek volna azokban az egyedi helyzetekben, amelyekkel szembe kellett nézniük. Minden egyes esetben külön-külön kellett dönteniük, mivel nem voltak szabályok arra, amire még nem volt precedens. 9.)
3.) A térbeli és időbeli „felszeletelés", majd a keletkezett kisebb csoportok elszigetelése, akár beleegyezésével vagy közreműködésével való félretájékoztatása, helyzetének fokozatos, lépésről lépésre történő rontása, végül az áldozat „morális felmorzsolása” vezet odáig, hogy az ember térből és időből kilépve nem képes a valósággal szembesülni és hatékonyan cselekedni. Ha egyszerre csak kis megszorításokkal kerül szembe, és ezeket a megszorításokat egymástól meghatározott időmennyiség választja el, egy relatíve normális embert el lehet juttatni odáig – különösen, ha a természetébe a konfliktuskerülés a generációk sora alatt beivódott –, hogy állati szinten éljen, mert minden kicsi lépésbe beletörődik, mondván, hogy az még nem okoz akkora jogsérelmet, hogy felszólaljon ellene, és a fokozatosság következtében nem veszi észre, hogy egyre rosszabb helyzetből indulva araszol a mélypont felé, amit nem ismer fel, mert még nem volt rá példa, ezért nem láthatja át a végkimenetelt.
Talán ez a pont szorul a legkevésbé magyarázatra, minden holokauszt–túlélő elbeszélésében szerepel ez a megosztás, először csak a jogok csorbultak, azután jöttek a vagyoni megszorítások, a teljes megsemmisülésig több lépcsőfok vezetett. Annak ellenére, hogy a helyzet fokozatosan romlott, mindenki hitt valamiben, valami megmagyarázhatatlan indokkal remélte, hogy jöhet kívülről segítség, vagy bízott abban, hogy rosszabb már nem jöhet. Mivel a zsidóság az asszimilációs törekvések ellenére sem integrálódott a többségi népességbe, és ezzel a helyzetével tisztában is volt, ezért egy folyamatos „kisebbségtudatú téveseszmében” élte a mindennapjait, hajlamos volt magát az elfogadás (befogadás látszata) érdekében a többségi akaratnak alárendelni.
Ennél az axiómánál még két kérdést meg kell említeni! Furcsa helyzetet teremtett az un. privilegizált kategóriák elfogadása, mert ez a kivételek alapján erősítette a szabályt: „Ha a „különleges esetek” zsidó és nem zsidó pártfogói nem is voltak feltétlenül tudatában akaratlan cinkosságuknak, ám a halálüzemek működtetőinek figyelmét nem kerülhette el, hogy a szabályok implicit elismerése a különleges esetnek nem minősülők számára a halált jelentette. Kivételeket kértek tőlük, s e kéréseket – áldozataik háláját megszerezve – alkalmanként teljesítették is. Ez bizonyára azt sugallta számukra, hogy maguk az ellenfeleik sem kételkednek tetteik törvényességében.” 10.)
Heller Ágnes Brahamra hivatkozva utal a másik jellemző történésre, a „hallgatás összeesküvésére”.: Braham szerint nem volt szó összeesküvésről. Mégis mindenki, elsősorban minden zsidó szervezet egyformán rossz ösztönnel reagált ugyanarra a kihívásra. Mindannyian – a cionista vezetők nem kevésbé, mint a Zsidó Tanács vezetői – elhallgatták hitsorsosaik elől Auschwitz tényét. 11.)
Heller Ágnes szerint Brahamnak igaza van abban, hogy a hallgatás okaként felhozott indokok – nem akartak pánikot kelteni, rosszabb lett volna, ha tudják, hogy nem munkára viszik őket stb. – elégtelenek. Lehet, hogy ha a zsidóság tisztán látta volna a bevagonírozás következményeit, választhatta volna a bujkálást vagy ellenállást, akkor a közvetlen környezet sem hivatkozhatott volna arra, hogy nem tudott semmiről, mert a menekülők lemészárlása a szeme előtt zajlott volna, nem pedig Auschwitzban, ami megfoghatatlan messzeségben van, mind térben mind időben. Kérdés: vajon választotta volna-e, hiszen az kézzelfogható veszélyekkel járt, míg Auschwitz valamilyen ködös homályban azt engedte sejtetni, „majd csak túléljük valahogy, mint eddig annyi minden mást!”
4. A nácizmus elterjedését és a cselekedetei végrehajtásához szükséges hatalmat és apparátust a három előző feltétel együttállása támogatta. A három feltétel együttállása tette lehetővé a náci perekben vádként felhívott „emberiségellenes bűncselekmény”-ek elkövetését, melyben tettesként az ún. „adminisztratív gyilkos” jelenik meg. A három előző feltétel evidencia, továbbmenve banalitások sora, de nem a szokásos, hétköznapi banalitásaink, hanem így együttesen láncra fűzve teszik ki az „ördög banalitását”. Ez a „banalitás” attól ördögi, hogy hiányzik belőle minden elem, ami az embert emberré tette: hiányzik a tudatosság: hiányzik az értelem és hiányzik az érzelem, de még a „bűnbeesés folyamata” sem mutat emberi jegyeket.
Hannah Arendt – annak ellenére, hogy megállapításai a szövegben elszórtan lelhetők fel – kétségbeesetten igyekszik rávilágítani azok fontosságára és a közöttük levő összefüggésekre, melyek az objektív vizsgálat és a vizsgálat eredményeinek figyelembevételével levonható következtetések kialakításához elengedhetetlenek.
A per végén kijelenti: „Persze, tekintettel arra a tényre, hogy fő célját – Adolf Eichmann megvádolását, védelmezését, elítélését és megbüntetését – elérte, mindez alig bír jelentőséggel, hacsak figyelembe nem vesszük azt a nagyon is nyugtalanító, de aligha tagadható lehetőséget, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények a jövőben is megtörténhetnek. Ennek a baljós lehetőségnek egyaránt vannak általános, illetve nagyon is konkrét okai.
Az emberi dolgok természetében rejlik, hogy amennyiben egy cselekmény megtörténik, és az emberiség történetében feljegyzik, akkor az az emberiségben potenciálisan tovább él, még ha aktualitása régen a múlt süllyesztőjébe került is. Semmilyen büntetés sem bírt soha kellő elrettentő erővel a további bűncselekmények megakadályozására. Ellenkezőleg, bármily kemény legyen is a büntetés, ha egy speciális bűncselekményt egyszer már elkövettek, az ismétlődése sokkal valószínűbb, mint első megjelenése valaha is volt. A konkrét okok, amelyek a nácik által elkövetett bűnök megismétlődésének lehetősége mellett felhozhatók, még beláthatóbbak. Egyrészt a modern népességrobbanás és az automatizálás technikai találmányainak ijesztő egybeesése, ami az emberiség egy részének mint munkaerőnek a „feleslegessé” válásával fenyeget, másrészt az atomenergia felfedezése olyan helyzetet teremtett, amelyben a „problémát” olyan megsemmisítő potenciállal oldhatnák meg, amelyhez képest Hitler gázkamrái egy vásott gyermek kontár próbálkozásainak tűnhetnek. Minden okunk megvan a félelemre, minden okunk megvan a „múlt feldolgozására”. 12.)
Emiatt az utolsó sor miatt Hannah Arendtet nem szeretni, ellenkezni a nézeteivel, igazságtalannak és kegyetlennek tartani, ugyanakkor kötelességünk meghallani a szavaiban rejlő figyelmeztetést.
Hannah Arendt nem adott konkrét megoldási javaslatokat, viszont üzenetén és az abból fakadó tennivalókon el kell gondolkoznunk. Természetesen bízhatunk abban, hogy mások – akár mint potenciális áldozatok – találnak kiutat, vagy majd a nemzetközi jogi szabályozás áll elő olyan törvénytervezetekkel, amelyek a holokauszt megismétlődésének lehetőségét kizárják. Ugyanakkor, ha tenni akarunk bármit is, tudnunk kell, hogy nagyon nehéz helyzetben próbálunk meg előre tekinteni. A büntetőjog öt perc késésben van az elkövetővel szemben: csak megtörtént bűncselekménynek van szankciója. Előre pontosan kiszámítani azt, hogy mi történik, vagy történhet, illetve a környezetünk az eseményekre miként reagál, azért szinte lehetetlen, mert a variációk száma végtelen, és a végtelenre nem lehet felkészülni.
Fentiek ellenére mégsem reménytelen a helyzet. Mivel feltételezhető, hogy a holokauszthoz hasonló helyzet kialakulásához az egyes, a kettes és a hármas axióma együttállása elengedhetetlenül szükséges, kötelességünk azok mibenlétét illetve egymásra gyakorolt hatásukat tüzetesen megvizsgálni. Azok az áldozatok, akik a folyamat részesei voltak, nem láthattak rá az események menetére és végkifejletére, mi azonban a tények ismeretében már igen. Kötelességünk vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon tehetnénk-e valamit annak érdekében, hogy ez ne következhessen be soha többé, vagy – mivel mindenki előtt ismert, hogy a történelem időnként ismétli önmagát – mégis bekövetkezik, van-e lehetőség az áldozat nagyságának befolyásolására, a potenciális áldozatok számának radikális csökkentésére.
Azonnal elvetődik egy sor megválaszolatlan kérdés. Miért nem látjuk a folyamatok kezdetét és haladási irányát, miért gondoljuk, hogy homokba kell dugni a fejünket a várható következmények megismerése helyett? Miért akarunk hinni mindenféle alap nélkül saját sérthetetlenségünkben, vagy azoknak a segítségében, akik arra még őszinte segítő szándék esetén sem képesek? Miért hagyjuk magunkat térben és időben felszeletelni, megosztani, elkülöníteni, becsapni? Hova tűnik el a képességünk a gondolkodásra és az empátiára? Miért nem vagyunk képesek kivonni magunkat a „gondolkodásképtelen érzelmi fogyatékosok” hatalma alól, mikor ez csupán egy maréknyi csapat? Ki az egyáltalán, aki belül van, és ki az, aki kívülreked? Ezek a kérdések maguk jelek, azonban a jelek értelmezésére sem filozófiai, sem pszichológiai, de még szociológiai szempontból sem tudjuk a választ. A jelek felismerésének folyamatában az időbeliség rendkívül fontos, mert a zsidók ma ugyanolyan felkészületlenek, mint egykor, illetve ma semmivel sem reagálunk aktívabban és hatékonyabban a folyamat megindulását jelző eseményekre, mint a harmincas években. A mai tudásunkkal észrevennénk-e a következő numerus clausus bevezetését?
Halljuk meg Hannah Arendt üzenetét és fogadjuk meg a tanácsát! A „következő eseményre” legyen az kiűzetés, pogrom, holokauszt, vagy bármi, ami eddig nem fordult elő, legalább annyiban készüljünk fel, hogy ne nyújthasson senki sem –sem egyenes, sem eshetőleges szándékkal, sem gondatlanul – segédkezet az ördög banalitásának, és ne maradjon megválaszolatlanul – mert megválaszolhatatlan – a kérdés: „Mit tudtunk mi tenni? Mit kellett volna tennünk?”
Tudományos megoldást nem tudok javasolni, csak egy nagyon szép érzelmes történetet elmesélni. Egyszer volt, hol nem volt, egy szőke kékszemű fiatal nő, akinek a szülei zsidók voltak. 1944-ben azon a bizonyos repülőn, amin az úgynevezett „prominens” zsidókat mentették ki Magyarországról, 42 hely volt összesen. A fiatal nőnek felajánlották, hogy legyen az övé a 41. számú ülés, ő azonban megköszönte a lehetőséget, és inkább itthon maradt. Úgy gondolta, nincsen veszteni valója, ezért megpróbált másnak segíteni, így ismerkedett meg Fiáth báróval, aki „hadiüzemet” működtetett a XIII. kerületben, ahol munkaszolgálatosokat foglalkoztatott, ezzel »mentve meg« sokak életét. Arról, hogy a gyár gyártott-e egyáltalán valamit, vagy csak búvóhelyül szolgált, nincsenek adataim, az adminisztrációja viszont kiváló volt, állítólag még a németek is elismerték a teljesítményét. A munkaszolgálatosokat igényelni kellett a német hatóságtól. A fiatal nő ifjú éveit egy svájci nevelőotthonban töltötte, ahol természetesen megtanult jól németül, ezért ő járt be a Hivatalba „munkaszolgálatost” igényelni a hadiüzem működtetéséhez. Tette ezt mindaddig, míg egyik ismerőse „elkotyogta” a németeknek a származását, attól kezdve menekülnie kellett. Több társával túlélte a háborút, soha nem várt (nem is kapott) köszönetet a tetteiért.
Talán, így is lehet.

Jegyzetek:
1.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 135. o.
2.) u. o. 144-145. o.
3.) Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Múlt és Jövő Kiadó Budapest 2002. 48. o.
4.) Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémia Kiadó 2003. 448. o.
5.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 146.- 147. o.
6.) Adolf Eichmann: Tárgyalástól ítéletig. Trifer Kiadó é.n. 92. o.
7.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 172.- 173. o.
8.) u.o. 158-159. o.
9.) u. o. 322. o.
10.) u.o. 154. o.
11.) Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Múlt és Jövő Kiadó Budapest, 2002. 51. o.
12.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 300. o.

Dr. Halák László: Milyen Isten Jób Istene?

Azt gondolom, nem árthat a mondandómnak, ha közhellyel kezdem: A Biblia a világirodalom legbecsesebb darabja, hozzá foghatót nem hozott létre az emberi elme.
Nem véletlen, ha ezt a tökéletes csodát Isten művének tekintik a vallásos emberek. A Tóra szerzőjeként ugyan Mózest jegyezzük, de ő is azt írta le, amit az Örökkévaló sugalmazott, diktált neki. Az egyes bibliai könyvek szerzője vagy ismert, vagy ismeretlen, de általánosan elfogadott, hogy még az ismert szerzők esetében is történt sugalmazás az Örökkévaló részéről, tehát a világirodalmi csoda nem is csoda, hiszen Isten művének tökéletességét lehet megcsodálni, de csodálkozni nem lehet, mert csak a mi nézőpontunkból csoda, hogy tökéletes, az Örökkévaló alkotásaként a tökéletesség természetes állapot, nincs rajta csodálkozni való. Az egészet lehet természetesen csodálni, vallásos hittel és tisztelettel is, de csodálkozni nem indokolt.
A Bibliát ismerő és szerető emberek tudnak különbséget tenni egyes könyvek között. Én most az ószövetségi írások közül kiválasztottam Jób könyvét.
Nem lehet kétséges, ha a Biblia egészében a világirodalom remekműve, akkor Jób könyve talán ezen belül is az egyik legremekebb, legcsodálatosabb alkotás.
A Jób könyve a három részből álló héber kánon, vagyis a Tóra, a Próféták és az Írások harmadik csoportjához, az Írások gyűjteményéhez tartozik. Ez a harmadik gyűjtemény a héber kánon legkésőbbi része, végleges formáját időszámításunk előtti 3. században nyerte el. A Jób könyve is azok közé tartozik, amelynek nem ismerjük a szerzőjét. Vannak, akik Mózes alkotásának tulajdonítják, mások Salamon bölcsességét vélik felfedezni benne, de biztosan nem tudható ki volt a szerző még akkor sem, ha vannak, akik magát Jóbot vélik megjelölni szerzőként, arra hivatkozva, hogy sok személyes vonása van az írásnak.
No és ha Jób a szerző? Vagyis ha nem tudom, ki Jób, akkor talán közelebb juthatok a probléma megfejtéséhez? Azt ugyanis még nem említettem, hogy első mondatomban jelzett mondandóm a Jób könyvével kapcsolatos problémahalmaz.
Ami egyszerűen nincs, ha Jób könyve „csak” a világirodalom remekműve. Kinek van joga a szerzőtől számon kérni, miért szerkesztette úgy a remekművét, hogy népmeseszerű történettel, prózában kezdje el a könyvet, majd a történet exponálása után váltson át verses formára és bölcselkedéseit veretes költemény hordozza a továbbiakban? Ha „csak” a világirodalom remeke, kinek van joga megkérdőjelezni, mire jut a szerző bölcselkedése során? Lehet-e miérteket kérdezni? Lehetni lehet, de minek? Hiszen a válasz nagyon egyszerű: azért írtam azt és úgy, amit és ahogy írtam, mert a tehetségem, amely vezette a tollamat, így vezette.
A Biblia azonban csak mellékesen a világirodalom csodája és ebben az egyes részek is csak másodsorban világirodalmi remekművek. A Biblia elsősorban Szent Könyv, Jób könyve is Szent Könyv, bölcsessége teológiai bölcsesség és akkor máris lehetnek problémáim, lehet probléma „halmazom” is akár, ami talán szerénytelenség is, ha a XXI. században egy laikus merészeli teológiai szempontból problematikusnak tekinteni Jób könyvét, amikor például Luther azt mondta, akárki is írta Jób könyvét, nagy teológus volt a szerző.

Már Ádám és Éva paradicsomi állapotában is az a fő kérdés: ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, „megnyílnak a ti szemeitek – mondja a kígyó Évának a kísértés közben -, és olyanok lesztek, mint az Istenek, jónak és gonosznak tudói.”(Mózes I. könyv 3.5.) Salamon is azért kapta az Örökkévalótól a bölcsességet, hogy kormányozni tudja a kiválasztott népet, hogy választani tudjanak a jó és a gonosz között. A jóra törekvés és a gonosztól való távolság megtartása az a rend, amit követni kell, és aki a jót követi, annak boldog élete lesz, egészséget, gazdagságot, megbecsülést nyer el. Aki pedig a gonoszt követi, annak szenvedés, szegénység, végül pusztulás lesz az osztályrésze. A rend mögött Isten áll – ez a bölcsesség teológiájának első tétele –, ezért a bölcsesség szerinti élet hűséges élet Istenhez, aki érdeme szerint megfizet az embereknek.
A bölcsesség teológiájának második fontos tétele, az Örökkévaló mindenhatóságáról és mindentudásáról szóló tanítás. Isten mindent meg tud tenni és mindent tud, semmi sincs rejtve előtte. Jób és barátainak eszmecseréjében ez a tétel fontos szerepet kap, mert Isten előtt nem marad rejtve semmi az ember élete folyásából, tehát mindenkinek megfizet, érdeme szerint. Ez a bölcsesség szorosan összefügg az Isten igazságosságába vetett hittel. Vagyis fontos tétele a bölcsességteológiának a viszonosság , amely szerint „érdemes” jónak lenni, mert az Örökkévaló viszonozza a jóságot és „nem érdemes” rossznak lenni, mert a büntetés sem marad el. Csakhogy a mindennapi életben ez a teológiai tétel nem bizonyult valóságosnak. Nagyon sokszor a gonoszok – a „bolondok” –, a nem a rend szerint élők boldogultak, a rend szerint élőket pedig csak gúny, sorscsapások, nyomor és baj érte. (A kereszténység ezt a problémát azzal hidalta át, hogy a jutalom nem feltétlenül a földi életben éri a rend betartóit, hanem a túlvilági életben.)
Jób és barátai erről vitáznak, és amikor a végén az Isten is bekapcsolódik, akkor Jób elfogadja az Örökkévaló igazságát, azaz ő bármit megtehet, ő mindent tud, őt nem lehet számon kérni, hozzá nem lehet az embernek önmagát mérnie. Tulajdonképpen akár az egész versben lefolytatott vitát el is hagyhatnánk, és marad az a bölcsesség, amit még a prózai népmesei részben megfogalmaz Jób: „Az Örökkévaló adta, Ő is vette el. Áldott legyen a neve.” (Jób könyve, I. 21) Illetve a feleségének adott válasza, amikor az asszony arra buzdítja Jóbot: átkozza meg az Istent és haljon meg, amely szerint: „Úgy szólsz, mint egy a bolondok közül: a jót az Istentől elvettük, s ezt a nyomorúságot nem szenvednénk é el?” (Jób könyve II. 10)
Nos, a teológiai problémahalmaz valójában a népmesei prózai történetben realizálódik.
1. Ha az ember jónak és a gonosznak tudója és ebben szabadon választ, de mivel nem minden tudó, rosszul is választhat, amiért bűnhődnie kell, akkor hogyan is állunk az Örökkévaló mindentudásával? Az Istennek ugyanis tudnia, kell, hogy az ember – Jób –, hogyan fog választani. Amikor tehát az Örökkévaló mintegy fogadást köt a Sátánnal Jób hűségére, valójában számára nincs tétje a fogadásnak, hiszen ő tudja, hogy Jób megingathatatlan marad. Akkor az egész próbára tevés csak azért van, hogy a Sátán is tudja meg, milyen nagy az Isten hatalma?
Mekkora Jób hűsége? Miért olyan fontos az Örökkévalónak, hogy meggyőzze – bármi áron! – a Sátánt? Miért annyira fontos ez az Istennek? Amikor a Sátán nem ellenfele az Örökkévalónak, hiszen a teremtménye! Csak addig terjed a hatalma, ameddig Ő engedi! Ha akarja, megsemmisítheti egész pereputtyával egyetemben! A Sátán lételeme az emberi mindet nem tudásban gyökeredzik. Rossz választásaink alapozzák meg a Sátán létét. Hát, ha ilyen kis senki a Sátán az Istenhez képest, akkor miért az a sok szenvedés, amit Jóbnak el kell viselnie a Sátán „Istenhitének” érdekében?
2. Jóbot súlyosan becsapja az Örökkévaló! Gyönyörű és tartalmas vitában győzködi kételkedő barátait abban a hitben, hogy az Isten igazságos, hogy van értelme a szenvedést elviselni, hűségesnek maradni, mert ok nélkül – isteni ok nélkül – nem kellene elviselnie mindezt a sok szenvedést. De a világirodalmi remekmű nem tér ki a szenvedő felvilágosítására. Ezt a „csak” állapotában teljes joggal megteheti. De a teológiai műből nem tudja meg az Örökkévalótól (aki saját hatalmasságát a teremtés nagyszerűségével mutatja be), hogy egyszerűen – valljuk meg, kicsinyes – fogadás tétje volt Jób hűsége, amit a szenvedés elviselésével bizonyított.
Jób könyve a világirodalom szabályai szerint és teológiai tekintetben is boldog véget ér. Jób belátja, hogy: „Annak okáért megvallom, én nem értettem, hogy a Te titkos cselekedeteid én fölöttem vagynak, úgy annyira, hogy én meg nem tudhatom azokat.” (Jób könyve XLII. 3.) Jób, tehát, érthető okból semmit sem ért a vele történtekből. Aki ma olvassa Jób könyvét, annak viszont önmagának fel kell tennie ezt a kérdést: Ha tudom, hogy átvernek, az egész szenvedésem csak a Sátán meggyőzésének az eszköze? Akkor is alávetném magam a próbának, elfogadnám az „eszközlétet” is az Örökkévaló kezéből – ha éppen ezt adja, akkor ezért legyen áldott az Isten neve? Ha a gyermekeimért áldozatot mutatok be, hogy bűneiktől megszabadítsam őket, akkor miként törődhetek bele, hogy éppen az esedékes áldozat bemutatás előtt rájuk szakad a ház? „Az Isten adta, Isten is vette el…” (A világirodalmi remekmű azt is megengedheti magának, hogy a barátokat elmarasztalja, sőt áldozatra kötelezze – hét bikát és két kost kell feláldozniuk. Jóbnál saját magukért, mert nem úgy beszéltek az Istenről, mint „az én szolgám, Jób!” (Jób könyve XLII. 8.) Akkor mi értelme volt az összes korábbi áldozatnak és egyáltalán van e szerepe az áldozatoknak, ha az Isten úgyis mindent tud, és mindent megtehet? Ha nincsen szerepe benne a személyes választásomnak? (A kereszténység sem vonta le még Jézus állításának következményeit. Amikor imádkozni tanította tanítványait, azt mondta nekik: „Atyám tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kimondanátok.” A kereszténység ezek után mást sem tesz, mint felsorolja az Istennek a hívők teljesítendő kéréseit és elvárja a kérések teljesítését, valljuk meg gyakran puffogó frázisoknak tűnő imádságokat mormolva a Miatyánk helyett.)
3. A XXI. század emberének ez a teológiai történet több sebből is vérzik. A próbára tevés két menetben történik. Először a vagyonát, a szolgáit, a gyermekeit veszíti el. Csak a második esetben szabadítja rá az Isten a Sátánt Jób egészségére, tetőtől talpig rút sebekkel verve meg a szerencsétlen embert. „Mondá az Isten a Sátánnak: Ímé önnön magát te kezedbe adom, csakhogy az életét megtartsad!” (Jób könyve II. 6.)
Az első menetben kardélre hányják minden szolgáját, csak a hírhozók maradnak életben – ez nagyon rendes népmesei fordulat –, és három lányára, hét fiára, bizonyára azok férjeire és feleségeire, az unokáira is rászakad az elsőszülött házának teteje, és mindannyian meghalnak. De ezzel „nagyvonalúan” a teológiai bölcsesség nem foglalkozik. Rájuk hogyan vonatkozik a bölcsesség teológiája? Ők elveszítették életüket anélkül, hogy annak bármilyen tétje lett volna. Ők nem részesülhettek a viszonosság teológiai elvében, mert az csak Jóbra vonatkozik? Ők nem emberek, a jónak és a gonosznak a tudói, nekik nem lehet számítani az Isten igazságosságára?
4. Van-e egyáltalán bármilyen szerepe a rendhez igazodásnak, ha ez a rendező elv: „Az Isten adta, az Isten elvette, áldassák érte az Ő neve?” Mit lehet kezdeni a viszonossággal, ha a másik rendező elv: „A jót elfogadjuk Istentől és a rosszat ne fogadjuk el?” Van e egyáltalán bármiféle értelme a jóra törekedni, ha öncélúan – ezt az Örökkévaló már Egyiptomban is kifejtette: „Vagyok, aki vagyok” (Mózes II. 3.14;) – akkor jutalmaz és akkor büntet amikor csak akar? Ez kétségtelenül megfelel az Örökkévaló mindenhatóságának, de mit kezdhet ezzel a rendnek megfelelni akaró ember? Aki csak azt látja, hogy a rend mögött nincs ott az Isten, mert a rend hol ilyen, hol olyan?
5. És végül: A zsidó nép története Jób próbára tételének tömeges változata. Hányszor vette el a Sátán – feltehetően az Isten tudtával – sok-sok első lépésben a zsidók vagyonát, hányszor vette el gyermekeiket, családjukat, és sok-sok második lépésben az életüket egyenként és népirtás méretben? (Gondoljunk a Soára!)
Azt hiszem, éppen ez a tapasztalat indokolja, hogy a hívő emberek ne Istenben vetett hitüktől forduljanak el, hanem kíséreljék meg az Isten ismeretét kibővíteni olyan elemekkel, amelyek még nem szerepelhettek az ószövetségi írásokban. Azt gondolom, a Biblia világirodalmi értékeit semmiben sem csorbítja, ha nem fogadjuk el szó szerint olyan szentnek, mint ahogyan évszázadok, évezredek óta szentnek fogadjuk el. Az Örökkévaló megismerése bizonyára nem fejeződött be a Jób könyvében leírtak szerint időszámításunk előtti harmadik században. Az isteni bölcsesség további, jobb megismerése, talán megengedi, hogy választ adjuk arra: milyen lehet az az Isten, aki nem köt fogadást a hívő ember bőrére a Sátánnal, hanem aki a rend harmóniájához akarja segíteni a Benne hívő embereket.

Benedek István Gábor: Énekek éneke

Ezerkilencszázötvennyolcban, hét kerek hónapon át tanította Scheiber Sándor az Országos Rabbiképző Szemináriumban az Énekek énekét. Az igazgató úrnak nyolc hallgatója volt mindössze, köztük Dán Róbert is, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem később oly megrázóan korán elhunyt tanszékvezető professzora.
Scheiber Sándor a bibliai héber szöveget szavanként tanította. Egy-egy szónál napokig elidőzött; könyvtárnyi háttérismeret-anyagot zúdítva tanítványaira. Etimológia, összehasonlító nyelvészet, történelem, folklór, földrajz, zeneesztétika, költészettan, filozófia egyszerre volt jelen ezeken a csodálatos órákon. S persze a szellem sajátos humora is; anekdoták Heller Bernátról, bölcs mondások Goldziher Ignáctól, csipkelődő megjegyzések nagy rabbikról, világhírű tudósokról.
Elképesztő világ nyílt meg a húsz év körüli diákok előtt; a lenyűgöző versek hatása alól senki nem vonhatta ki magát. És mert akkoriban Benoschofsky Imre óráin – többek között – az Iliásszal és az Odüsszeiával ismerkedtünk, számomra kézenfekvőnek tetszett, hogy Scheiber Sándorhoz a kötelező vizsgadolgozat mellé benyújtsam a mű fordítását – hexameterben. Tudtommal mindmáig ez az Énekek énekének egyetlen teljes hexameter fordítása.
Igazgatónk módjával adta a dicséretet; a mércét magának is túl magasra állította. Öntevékeny fordításomra csak jóval később tért vissza. „Majd az Évkönyvben leközöljük” – mondta, de rögtön hozzátette: „Csiszolgass rajta.”
Az Évkönyv akkoriban nem, és még sokáig nem jelent meg. Magam is megváltam az intézettől, de a hexameteres fordítás nem merült feledésbe. Ehhez hozzájárult, hogy Dán Róbert tanulótársam, 1964-ben, a pécsi Jelenkorban közzétette a maga szép fordítását (közösen Tóth Bálinttal), én pedig ezen felbuzdulva, két közeli – verselő – barátomat, Fazekas Lajost (ma filmrendező) és Garai Dénest (jelenleg fogorvos) kértem meg: segítsenek a daktilusokat gördülékenyebbé, a nyelvi fordulatokat költőibbé tenni. Elkészültünk, de a publikációig újra csak nem jutottam el. Aztán évek teltek; olykor elővettem a fordítást, „csiszolgattam” rajta, de csak őriztem, őriztem a kéziratot. Míg most, a Budapesti Rabbinátus biztatására – talán – megvalósulhat a régi álom. Két éneknyi mustrát most közzéteszek.
Minden szavát Scheiber Sándor emlékének ajánlom.

III.

1. Ágyasházamban keresem, mikor eljön az éjfél,
Lelkemből, akit úgy szeretek, de sehol se találom.
2. Felkelek és kutatom, végigcserkészve a várost,
Utcákon, tereken keresem, de sehol se találom
3. Őt, akit lelkemből szeretek. Rám leltek az őrök,
Ők kerülik meg a várost. Nem láttátok a kedvest?
4. Tőlük épp tovamentem: ráleltem szeretőmre!
Átfogtam, megöleltem, és elvittem anyámhoz.
5. Esküvel esketlek titeket, jeruzsálemi lányok,
Réti mezők gida őzeire s a gazella nevére:
Nem háborgatjátok, kelteni sem igyekeztek
Még a szerelmet, amíg az vágyakozón nem akarja.
6. Jaj, mi az ott, mi emelkedik égre a puszta homokról?
Füstoszlopra hasonlít, illatkincse a mirrha,
Tömjén, nárd és fűszere sok karavánutazónak.
7. Íme, ez itt Salamon hordszéke és körülötte
Hatvan erős hős, Izrael katonái ezek mind.
8. Fegyver az oldalukon, valamennyi mester harcban,
Kardpengével a kézben ők nem félnek az éjtől.
9. Hordszéket készít Salamon libanonhegyi fából,
10. Tartóoszlopait kalapálták tiszta ezüstből.
Oldala készült sárga aranyból, bíbor a párna,
Hímezték szerelemmel a szép jeruzsálemi lányok.
11. Jöjjön elő megnézni minden lánya Cionnak
Nagy Salamont, a királyt, kit az anyja megkoronázott.
Gyertek elő, hadd örüljünk véle a násznak.

VIII.

1. Nos, nagy kár, hogy nem vagy a bátyám, az, ki anyámnak
Szopta a mellét, mert ha a réten összeakadnánk,
Szégyen nélkül is megcsókolhatnám a te arcod.
2. Hadd vigyelek az anyám házába, ahol kitanítasz,
Gránátalma levével és majd borral itatlak.
3. Bal keze arcom alatt, jobbjával átkarol engem.
4. Esküvel esketlek titeket, jeruzsálemi lányok,
Nem háborgatjátok, és kelteni sem igyekeztek
Még a szerelemet, amíg az vágyakozón nem akarja.
5. Mondd, mi az ott, ki emelkedik ottan a pusztahomokról,
És karjába simul, odabújik szép szeretője?
Almafa lombja alatt hesegettem el én a te álmod,
Ott lett terhes anyád is véled, ő, aki megszült.
6. Tégy a szívedre, akár a pecsétet, és a karodra,
Mint a pecsétet, mert nem erősebb még a halál sem,
Még a halál sem a nagy szerelemnél, s mint a sötét sír:
Kín ez a féltés; lángja tüzes láng, isteni láng ez.
7. Zúgó tengervíz a szerelmed, jaj, dehogy oltja,
Árhulláma a nagy folyamoknak el sosem önti.
És ha a férfi a ház vagyonán is venne szerelmet,
Nem nyer mást sohasem, csak a gúnyos alázást.
8. Kislány még a hugunk, fiatalka; kicsinyke a melle.
Mit kezdjünk vele akkor, hogyha kopognak a kérők.
9. Mert ha törékeny fal a mi húgunk, óvjuk őt cölöpökkel,
És ha a kislány ajtó, védjük meg reteszekkel.
10. Kőkerítés vagyok én és mellem akárcsak a tornyok.
Szívből lettem a kettőnk boldog béke-hozója.
11. Báál Hámonán volt szőlőskertje a jó Salamonnak,
Ő seregével védte a szőlőt és a gyümölcsből
Elvihetett mindenki magának ezernyi ezüstért.
12. Íme a kertem már az enyém csak, és az ezüst pénz
Mind a tiéd Salamon, de az őrség kapjon a pénzből!
13. Hé! Ki a kertek ölén élsz, szólj, kiabálj, hogy a hangod
14. Meghallják a barátok. Fuss drágám, gyere gyorsan,
Mint a gazella, a szarvas, illatozó hegyek ormán.

Megjegyzés:
A fordítás szöveghű. Eltérés ott mutatkozik, ahol a magyar nyelvre lehetetlen pontosan átültetni az ókori hébert, illetve az időmértékes verselés az eltérést megkövetelte.

Dr. Garics Erika: A jiddis dícsérete

is wu faranen noch ejrope,
zi is si blojs noch a geschtalt
fun ojssterlischer mitologje?
a ssatir in a fajchtn wald?
a levonehdiker ssod? A horn,
woss in tunkle welder schalt?

zi is si gor a modner schtern,
a hojcher, nit dergrajchter schtern
in iber-wolkndiker hojch,
woss schwimt in tunklendike ssfern
un zankt – un wet farnloschn wern,
un blajbn blojs a klang, a rojch?

(Mendel Najgreschl, bécsi jiddis nyelvű költő)

A nyelvről és kultúráról

1. Lomir sich bakenen!

Ismerkedjünk: A jiddis ezeréves nyelv (Salomo Birnbaum), a ’jiddis’ szó maga jiddisül ’zsidó’-t jelent, és a nyelv jelzőjeként csak hozzávetőleg száz éves használatra tekinthet vissza. Addig a nyelvet ’jüdisch’ azaz zsidó-nyelvnek, ’Juden-Deutsch’-nak, azaz zsidó-német nyelvnek, illetőleg a maskilim (aufklärista) szóhasználatban ’Jargon’-nak nevezték. A zsidók maguk nyelvük meghatározására a ’Taitsch’, (’loschn Aschkenas’) esetleg, ritkán ’Jiddisch’, leginkább a ’Mameloschn’ szavakat használták.
Jiddis – a Lexikon des Judentums (1967) meghatározása szerint – Kelet-Európa és Amerika zsidóságának a középkorban, a német zsidóság körében keletkezett népnyelve (un. ’Volkssprache’). Innen került Csehországba és Lengyelországba, illetve terjedt el Közép- és Kelet-Európában, ahol az askenázi zsidóság profán nyelvévé fejlődött, a mai napig megőrizve – a szláv nyelvi környezet ellenére is – az eredeti idiómát, a középfelnémet szó- és formakészletet. Németországban a haszkala és az emancipáció folyamatával megszűnt a jiddis használata, Kelet-Európában viszont ez lett az anyanyelv, a mame-loschn, a hétköznapok nyelve, a Lashon haKodesh, / loschn kodesch – a szent nyelv mellett. A soáig tartott ez a virágzó korszak.
Ma, hivatalosan, veszélyeztetett nyelvként tartjuk számon, európai jelenléte gyakorlatilag néhány egyetemi tanszék programjára és hagyományőrző csoportokra korlátozódott, de meg kell jegyezni, hogy van egy európai ország, Svédországban, ahol kisebbségi nyelvnek számít.
A ’jiddis kultúra’ kifejezés a Közép- és Kelet-Európában a soáig fennmaradt askenázi zsidó kultúra keleti, nem asszimilálódott részét foglalja magába – ahogy erre az Európa Tanács Jelentés a zsidó kultúráról / 4. megfogalmazása is utal.
Ennek a világnak, a jiddischlandnak, a schtetl – stétl – világának, amelyet megtépázott részben az első világháború, részben a sztálinizmus, a Soá vetett véget, így mára a jiddis csaknem teljesen eltűnt Európából. Csaknem teljesen – a kevés még, illetőleg újra látogatható helyre, a volt „Ostblock” területére, ahol jiddisül beszélő kis közösségek maradtak fenn (néhány hely Ukrajnában, Odessza közelében, Csernovicban és környékén) illetve a kulisszaként újraépített helyszínekre manapság társasutazásokat szerveznek, sőt 2000-ben megjelent egy német zsebszótár sorozat (Kauderwelsch) 110. köteteként a „Jiddis. Szóról szóra” (Jiddisch. Wort für Wort) című utiszótár. A kötet szerzője Arnold Groh, a berlini TU [Technische Universität] pszichológiával, irodalomtudománnyal és szemiotikával foglalkozó oktatója, aki az előszóban kifejti, hogy „sprachführere” [társalgási zsebszótár] „a megértés eszköze kíván lenni”, mégpedig ténylegesen, „utazás közben, amikor jiddist beszélő emberekkel találkozunk”. És mivel, ahogy írja „egy nyelv addig él, ameddig beszélik”, ily módon mi is hozzájárul(hat)unk ahhoz, hogy a jiddis fennmaradjon. (Azon kívül ezzel a gesztussal kifejezzük, hogy respektáljuk a jiddis kultúrát.) Ezért tehát ennek a könyvnek praktikus szóanyaga van, mint pl. gebn a kwetsch far a knepl, ami annyit tesz: ’megnyomni a computer egy billentyűjét’.
Áttételesen, mint motiváció és mint modell, bizonyos szinten az eszperantóban is jelen van a jiddis: Zamenhof, az eszperantó nyelv megalkotója is jiddis anyanyelvű volt, aki orosz, lengyel és német nyelvi környezetben élt. Számára a jiddis egyenrangú volt az említett nyelvekkel, habár érzelmileg erősebben kötődött hozzá, mit a többihez, fejlesztésével, ápolásával is foglalkozott. Tapasztalhatta, hogy a jiddis az Ukrajnában, Romániában és Magyarországon élő zsidóknak közös nyelve, az ugyanitt élő nem zsidóknak azonban nincs közös nyelvi eszközük egymás megértésére. Így az eszperantó kidolgozásakor Zamenhof számára a jiddis mint egy nemzetközi nyelv modellje jelenhetett meg.

2. Woß hert sich?

A jiddis nyelvvel illetve kultúrával való foglalkozás jellegét és lényegét a XX. században két évszám és a hozzájuk kapcsolódó – mindkét esetben intézményesített – iniciatíva mutatja.
Az egyik évszám 1908 – ebben az évben hívták össze jiddis nyelven alkotó írók, publicisták, mint Scholem Alechem, Perec, Nathan Birnbaum, Chaim Zhitlowsky, Scholem Asch, Matthias Mieses, Hirsch David Nomberg az Első Csernovici Jiddis Konferenciát, a jiddis nyelv védelmében. A konferencia közvetlen előzménye volt 1907-ben egy Matisyohu Mieses és Nahum Sokolov között heteken keresztül tartó vita arról, hogy melyik nyelv a zsidóság nemzeti nyelve: a héber vagy a jiddis. Ebben a vitában tehát, ami alapvetően nem nyelvi vita volt, hanem a zsidó (nemzeti) identitásról szólt, szembe került egymással a két nyelv. Ami nem is csoda, többek között azért nem, mert pl. a Monarchiában az 1900-ban megtartott népszámláláskor a nemzeti hovatartozás eldöntésének kritériuma éppen a nyelv volt, és a jiddis nem szerepelt a nyolc választható nyelv között.
A vitában az egyik álláspont szerint akkor is a héber köti össze a világ valamennyi zsidóságát egymással, ha sokan nem is beszélik. A másik álláspont szerint csak egy nemzeti nyelv – hangsúly az egyen és a nemzeten is van –, azaz a jiddis képes megóvni a zsidóságot az asszimilációtól. Ez az oldal a jiddisben vélte látni a nemzeti karakter kifejeződését. Döntő érvként szerepelt számukra az is, hogy az akkori világ zsidóságából – ca. 11 millió – 8 millióra becsülték azok számát, akiknek a jiddis az anyanyelvük volt. Elsősorban Birnbaum képviselte – a kulturális és nem a politikai cionizmus alapján – azt az álláspontot, hogy a keleti zsidóság (Ostjudentum) elég erős ahhoz, hogy rájuk alapozódjon a nemzeti identitás. A diaszpóra/galut, tehát a Palesztinán kívüli zsidó nemzeti élet tagadása szerinte csak az asszimilációt segíti elő. „Israel geht vor Zion” volt 1905-től hangoztatott jelmondata. A vita nem egységes szempontok alapján, és erősen érzelmi alapokon folyt, a végére – ideiglenesen – a pontot a Csernovici Konferencia tette föl: elismerte a jiddist hivatalosan is mint a zsidóság második nyelvét. (Az első természetesen a héber.) A határozat persze nem volt képes arra, hogy beszüntesse a héber és a jiddis közti „csatát”, pl. 1909-ben, Hamburgban, az orosz cionisták konferenciáján a jiddisül referálni óhajtó előadót szóhoz sem engedték jutni.
A másik, a jiddis sorsát meghatározni próbáló évszám 1996 – ebben az évben ült össze az Európa Tanácsnak az a közgyűlése, amelyen a 7489. sz. Dokumentum: „Jelentés a jiddis kultúráról” alapján fölvették a jiddist a veszélyeztetett kultúrák közé. Az előterjesztő Emanuelis Zingeris (Litvánia) volt. A Közgyűlés javasolta azt is, hogy a Miniszteri Bizottság az Európa Tanács égisze alatt állítsa fel a „szétszórt kisebbségek laboratóriumát” (kutatóközpontját), mivel „a jiddis kultúra mára kritikusan veszélyeztetetté vált Európában. A jiddis nyelvet már csak egy eltűnőben lévő, szétszórt kisebbség beszéli”. Ugyanez a dokumentum javasolja azt is, hogy „lépéseket kell tenni a jiddis tanulmányok támogatására és a rohamosan elenyésző jiddis örökség rögzítése érdekében”, és ebben az erőfeszítésben kiemelt szerepet kell kapnia Európának. 1945 után ugyanis a jiddis kultúra és nyelv színtere elsősorban Amerika lett. Ide települt át az 1925-ben Vilnában megalakított YIVO (Jidischer Visnschaftlekher Institut), ahol a zsidó élet minden területét kutatták és dokumentálták.
Az 1908-ban, a Csernovici konferencián hozott döntés legitimizálta a nyelv pozícióját, lendületet adott a jiddis kultúra, azon belül különösen az irodalom fejlődésének; az Európai Tanács döntése már sajnos a muzeális jellegű gondoskodás jegyében született.

3. Wus machst?

Hozzávetőleg ezer éven át működött ez a kérdés, elsősorban Európában, de tulajdonképpen azon túl is, mint „varázsszó”, és változtatta ismerőssé az egyébként egymás számára idegeneket. Miriam Weinstein meséli Jiddis (Yiddish) címmel, angol nyelven, 2001-ben kiadott könyvében Amerikában élő szüleiről: rendszeresen, ötletszerűen utaztak a legkülönbözőbb városokba nyaralni. Megszólítottak valakit, mondjuk például Dublin, Johannesburg vagy éppen Taskent egy kis boltjában/utcáján és megkérdezték tőle („Valahogy úgy eszembe jutott” – mondta a mama): Wus machst? És máris „ejn richtiger landsman” – azaz hozzánk tartozó: [a landsman szó jelentése: honfitárs] – vált belőle. Honfitárssá válni a közös (természetes) nyelv használatában – azt jelenti, hogy a jiddis egyféle lingvisztikai hazaként szolgált a zsidóknak. (A konstruált nyelv: Zamenhof eszperantója nem képes betölteni ilyen funkciót.)
Csak becsléseket ismerünk, ezek szerint 8 – 11/12 millióra tehető azoknak a száma, akiknek az 1930-as évek végén Közép- és Kelet-Európában jiddis volt az anyanyelvük.

4. „Ich spreche zehn Sprachen – alle in Jiddisch.”
(„Tíz nyelvet beszélek – mindet a jiddisben.”)
Charles Rappaport, újságíró

A jiddis alapvetően a német nyelvből illetőleg a középfelnémet nyelvjárás(ok)ból fejlődött ki, nyelvtörténeti szempontból vizsgálva a német nyelv legközelebbi rokonának számít. Ezért sokan gondolják, hogy ha németül tudnak, akkor a jiddist is képesek érteni, esetleg még beszélni is. Kétségkívül a németből építkezik (építkezett) leginkább a jiddis; szókészletének hozzávetőleg hetven százaléka származik belőle, de az átvett szóalak egyrészt nem feltétlenül marad változatlan, továbbképzett formáiban héber illetve szláv eredetű toldalékok kapcsolódhatnak hozzá, és nem is mindig a mai fülnek magától értetődőnek tűnő jelentéskörben használható. Ilyen szó például a fartajtschen: mai, az eredetitől eltávolodott – esetleg éppen az ’eredetit’, a zsidó ember számára a német nyelv otthonosságát őrző jelentésében ’jiddisre fordítani’-t jelent, a belőle kihallható deutsch szó itt németet, hanem ’jiddis’-t jelöl.
Grammatikai területen is találhatunk határozott különbségeket. Egyik legszembeötlőbb, hogy a jiddisben, a némettel ellentétben, kettős tagadást használunk. (Ik hob kejn sach nit gefunen.) Gondolhatjuk tehát, hogy német tudásunkkal értjük a jiddis szöveget, de mint arra Franz Kafka (aki szintén foglalkozott a jiddis nyelvvel, de még inkább a jiddis színházzal) a XX. század első éveiben figyelmeztetett egy szöveg helyes értése és félreértése nem zárja ki teljesen egymást. Jól illusztrálja ezt az a történet, amelyet Doron Rabinovici mesél el egy regényében. (Ohnehin 2004)
Bécsben történt, a bécsi zsidó kulturális egyesületben, egy a kelet-európai antiszemitizmusról tartott szimpóziumon, amelynek keretében a Varsói Felkelésről is megemlékeztek.
A pódiumbeszélgetést komoly, nem zsidó emberek szervezték, olyanok, akik nem ritkán, bűntudattól indíttatva, szükségét érzik, hogy nyilvánosan állást foglaljanak a zsidógyűlölet megnyilvánulásaival szemben.
A terem egyik részében egymás mellett ült az őskatolikus házaspár, tisztes polgárok, a kozmopolita, liberális nézeteiről ismert férfi, az egykori főnemesség tagja és a nemzetközi hírű farmakológuskutató, zsidó menyasszonyával. Kissé távolabb ultra ortodox családok, a férfiak kaftánban, pajeszosan, kipával, az asszonyok hosszú szoknyában, parókában. Ők Elijahu Blumental rabbinak, a varsói gettó túlélőjének beszédére vártak. A rabbi Franciaországban élt az egyik zsidó szellemi iskola idoljaként. Most egy sarokban kuporog, a haszidok viseletében: hosszú, fekete selyemkaftán, prém streimel. Barázdált arcát hosszú, fehér szakáll és pajesz keretezi. [„Eredeti csomagolás”- mondja róla az egyik szereplő.]
A két igen különböző csoport között álldogáltak azok, akik semelyik oldalhoz sem tartoztak, hidat vagy talán válaszfalat alkotva közöttük. Nevetgéltek, vidáman „traccsoltak” egymással. Itt ültek az izraelita kulturális egyesület tagjai, akik nem különösebben foglalkoztak a vallás dolgaival, de zsidó szervezeteknél dolgoztak, zsidó folyóiratokban publikáltak, és rendszeresen látogatták az aktuális emlékünnepségeket.
Tehát Blumental rabbi is részt vett a pódiumbeszélgetésben. Amint megszólalt, a hallgatóság morajlani kezdett. Az idős tudós ugyanis nem németül, hanem gyönyörű, tiszta jiddis nyelven kapcsolódott be a vitába. A nem zsidók nem ismerték (föl) ezt a nyelvet. Számukra a „jiddeln” azaz a „zsidós”-német jelentette a jiddist: a német nyelv éneklős, kissé torzított változata, ami igazában az antiszemiták dikciója. Amikor Blumental megkérdezte, hogy beszélhetne-e az anyanyelvén, beszélgetőpartnerei fellelkesültek ettől az ötlettől, azt remélvén, ez a kuriózum, a „zsargon” használata még érdekesebbé teszi a rendezvényt. Hamar rájöttek, hogy az osztrákok számára a rabbi beszéde, a varsói jesivában tanult jiddis, nem érthető, ezért megbíztak egy kezdő judaisztika hallgatót a tolmácsolással.
És várták, hogy a szemtanú meséljen az ellenállás hőseiről, az elhatározásról, hogy fegyvert ragadnak, hogy ne haljanak meg védtelenül, ezáltal is mutatva a világnak és az eljövendő generációknak, hogy a zsidók meg tudják védeni magukat, és nem született áldozatok. A rabbinak azonban nem állt szándékában a vallástalan cionistákat, a baloldali felkelőket dicsérni. Az ortodoxok – elveiknek megfelelően – nem is vettek részt a felkelésben. A felkelők az ő, tehát az előadó számára nem voltak hősök – érzékeltette, csakhogy választékos jiddis nyelven: kettős tagadást használva. (weren gar kejne helden nicht gewesen) A tolmács, zavarodottan a nem megfelelő tartalomtól – a varsói gettólázadás emlékünnepe volt! – a német nyelv szabályai szerint fordított, tehát mindent ellenkezőleg. Hősök voltak, bátrak voltak. A terem ortodox közönsége nem a tolmácsra figyelt, hanem a rabbira, a nem zsidó közönség viszont a tolmácsra volt utalva. Mindkét oldal elégedetten bólogatott, mindenki azt kapta, amit várt. Csak a középső csoport, a sem ide, sem oda nem tartozók, akik a beszédet eredetiben és tolmácsolásban is követték, mozgolódtak. A felháborodott közbeszóló, akinek fontos volt az úgynevezett „igazság”, csak zűrzavart keltett, mert azok, akik csak az egyik szöveget értették, nem tudták, mit akar. Miután ő elment, helyreállt a „rend”, a két csoport továbbra is mást hallott – de azt, amit hallani akart, és ami megerősítette abban, amit hinni akart.
Az is eltér a némettől a jiddis mondat szerkezetében, hogy a jiddisben az összetett (időbeli segédigéből és a főigéből álló) állítmány nem fogja keretbe a mondatot, hanem egységet alkot a mondat belsejében. Ilyen szerkezetű mondatokban beszéltették a német irodalomban a zsidó szereplőket antiszemita érzelmű szerzők műveikben, például Gustav Freytag Soll und haben című regényében. [Tartozik és követel címmel jelent meg magyar fordításban, 1928-ban.] A német irodalmi nyelvet, a „Hochdeutsch”-ot mércének tekintve ez a jelenség grammatikai pontatlanságnak, nyelvi pongyolaságnak hat, és megerősíthet abban a hitben, hogy a jiddis nem egyéb, mint a német nyelv eldurvított-elcsúfított változata: zsargon. Zsidó oldalon is élt ez a szemlélet: a XVIII. században, a haszkala írói is zsargonnak tekintették a nyelvet, és arra buzdították zsidó olvasóikat, hogy a „tiszta” német nyelvet beszéljék, írásra – olvasásra pedig a hébert használják.
A jiddis „keverék”-nyelv, alapvetően négy nyelvből – német, héber, szláv és kis mértékben román – származik, illetve újabban az amerikai angol nyelvből. Előfordulhat, hogy egyetlen szóban többféle nyelv elemei keverednek. Szláv vagy héber eredetű szavak kaphatnak német végződést, vagy fordítva, német, de akár latin eredetű szónak lehet héber mintára képzett többes száma: naronim, doktorjim. A schlimasnik szóban a schlimm német, a masal héber-arám, a –nik szláv elem. A nyelv – ellenkező híresztelések dacára – ma is él, a mai kor jelenségei is reflektálódnak benne, mint pl. az email a blitzposcht szóban. Hiszen a zsidó szájnak ízlik a jiddis szó – tartja a mondás.

5. A jid hot lib dem geschmak fun a jidisch wort in sajn mojl.

A XIX. századtól kezdve, Kelet-Európában igazi szerepéhez jutott a jiddis, mint önálló nyelv. Sokan beszélték – 1900 körül a világ zsidó népességének ca. 61 %-a, 1939-ben ca. 46%-a. De „Jiddisország”, mint politikai képződmény, olyan ország, amelynek ez lett volna hivatalos nyelve, nem volt. (Birobidzsán nyelve volt a jiddis – de ez másik történet.) Van viszont egy könyv, aminek a címe Yiddishland. A Hazan kiadó jelentette meg 1999-ben, szerzői Gérald Silvain és Henri Minczeles. A kötet tematikusan rendbe szedett képeslapgyűjtemény, és ebből hiánytalanul összeáll az egykori Jiddisország, a jüdischkeit világa, aminek egyébként másik dokumentációja is van: Roman Vishniac fotói. Őt a német zsidók segélyegyesülete kérte fel 1935-ben, hogy dokumentálja a hagyományos kelet-európai életformát. Három éven át, 1936-tól 1939-ig utazgatott és megközelítőleg tizenhatezer – szenzációs – felvételt készített a schtetlben Lengyelországban, Magyarországon, Szlovákiában, a balti államokban és Fehér-Oroszországban. A megmaradt és New Yorkba el- és kimentett kb. kétezer fotóból később, az 1960-as években, már mint a New York-i Jeshiva Egyetem biológia-professzora, kiállításokat rendezett.
És volt jiddis nyelvű nemzeti kultúra, magas és kevésbé emelkedett is: szokás- és hagyományrendszer, iskola, irodalom, sajtó, színház, mozi, sőt saját szórakozási formák, divat, konyhaművészet – de, ha jól meggondoljuk, mindez „csak” egy dialektus terméke: a jiddis nyelv valójában mindig is dialektusokban létezett!
A nyugati jiddis már a XVIII. század végére kihalt, a keleti jiddis(dialektusok) viszont hallatlanul fellendültek, és ezen a nyelven született meg az irodalom, amit ma jiddis irodalomként tartunk számon. Az irodalmi nyelv, a helyesírás kérdését egyébként igen életszerűen kezelték (XIX. század), illusztrálásul rövid idézet a Jüdische Folksbibliothekból: 1. Írj úgy, ahogy beszélsz. 2. Írj úgy, hogy mind a lengyel, mind a litván zsidók megértsenek. 3. Írd különböző módon az egyforma hangzású szavakat, amelyeknek a jelentése különböző.
Azt, hogy mikortól beszélhetünk önálló jiddis nyelvről, nem tudjuk pontosan megmondani. Hans Peter Althaus, trieri jiddisztika professzor „Sozialdialekt”-nek (társadalmi dialektusnak – tehát nem földrajzi, hanem a társadalom szerkezete szerinti különbségeken kialakuló dialektusnak) nevezte a jiddist, amely az idők során fokozatosan alakult önálló nyelvvé, saját dialektusokkal; lexikával és grammatikával. Ez a folyamat német nyelvterületen játszódott le, nagyjából párhuzamosan a holland nyelv kialakulásával. Rajna menti városokba zsidók már igen korán érkeztek, még a rómaiakkal jöttek, részben velük is távoztak. Speyer, Worms, Mainz, Trier és Regensburg azok a városok, amelyekben bizonyíthatóan a legkorábban éltek zsidók: askenázok, akiket a középkori rabbinikus irodalomban héber szóval Aschkenáznak nevezett „Németföld”, német nyelvterület után hívtak így. A már az első keresztes hadjáratok idején (1096; 1146-1147) kialakult üldözések és az 1348-1349-es pestisjárvány miatt rájuk erőszakolt bűnbak szerep, a pogromok elől, valamint társadalmi helyzetük bizonytalansága miatt menekülve Keletre vették útjukat, elsősorban Lengyelországba, Litvániába.
Jámbor Bolesław herceg beváltotta a hozzá fűzött reményeket, 1264-ben a kaliszi statútumban privilegizálta a zsidókat. A XIV. és a XV. században azonban itt is üldözések és vérengzések teszik bizonytalanná helyzetüket. Litvániából elüldözik, majd visszahívják őket. A legfontosabb települések Brest, Troki és Grodno voltak. Ebbe az új szláv környezetbe az askenázok magukkal vitték nyelveiket: a hébert és azt a nyelvet, amelyet Askenázban a mindennapokban használtak, amelyet ma jiddisnek nevezünk A hébert pozíciója – a Tóra nyelve és a világ teremtéséé, azonkívül sokáig ez az írott nyelv – megőrizte az elhasználódástól, a hétköznapok nyelvét viszont tovább lehetett gazdagítani, pl. a szláv nyelv elemeivel. A jiddis elnevezés csak a XX. század óta használatos, az angol ’Yiddish’ szóra vezethető vissza. Az angol kifejezés a XIX. század utolsó évtizedeiben keletkezett, a ’jüdisch’: zsidó jelentésű német szó angolosításából.
A jiddis legfontosabb jellegzetességei tehát, hogy középfelnémet nyelvjárási gyökerei vannak, de önálló nyelvvé fejlődött, s mint ilyen, önálló, sajátos kultúra hordozójává és kifejezőjévé vált. Hosszú ideig német nyelvterületen használták ugyan, de fejlődése a zsidó közösségek részben a vallásból fakadó, részben kényszerből kialakult (kialakított) zárt közösségi életformájának megfelelően a keresztény környezet által használt német nyelvtől és annak kultúrájától függetlenül fejlődött. A jiddis tehát a galut, a diaszpóra terméke, a gettó-lét hozadéka.
Gyakran visszatérő közhely, hogy a zsidók vándorlásuk során mindig magukkal viszik, ezáltal meg is őrzik üldöztetésük nyelvét. (Lásd J. Roth, E. Canetti) A jiddis esetében is ez történt. Először „gettóba” zárva, majd „emigrációba” kényszerítve vált a kelet–európai zsidóság „privát” nyelvévé. Tehát a ca. XVI. századtól megjelenő német irodalmi nyelvtől, az un. ’Hochdeutsch’-tól (és a többi német nyelvjárástól) alapvetően függetlenül fejlődött, ami azt eredményezte, hogy a jiddis világosan megkülönböztethető a mai német nyelvtől, nyelvtudományi kritériumok alapján is önálló nyelvnek tekinthető. A jiddis középkorban kezdődő, a német dialektusoktól divergáló fejlődését erősítette az írásbeliség jelenléte: a zsidó közösségekben a német dialektus rögzítésére is a héber írást alkalmazták.
Összefoglalva tehát a jiddis a középkorban, a diaszpórában keletkezett, a Rajna felső folyásánál, Elzász területén, úgy 1000 körül. Német nyelvjárásból fejlődött, már nem német területen, önálló nyelvvé, amelyet sokáig nemcsak a keresztény szemléletű környezet nézett le, hanem maguk a nyelv használói is, mint „zsargont”.
De volt még egy másik, szintén nem túl hízelgő elnevezése: „Weiberteutsch”, női nyelv, utalva ezzel arra, hogy a jiddis nyelvű írásbeliség tulajdonképpen – mondja a mítosz – tudós férfiak által a nők számára készült, akik a héber betűket tudták ugyan olvasni, de a nyelvet nem értették. Mechanikusan olvasták a héber betűs héber szöveget, értőn viszont a héber betűs, de jiddis nyelvű imádságokat. Az ő számukra ugyan az igazi tevékenységi kör a házon belül volt a schtetlben, és a tanulás-tudás is csak mint peremvidék jelenhetett meg világukban, intézményesítve napi két órában a leány chejder – héder – néhány éve alatt, és elvárásként megjelenítve az imádságok olvasni – és néhány levél írni tudásában. Az, hogy a lányokra nem vonatkozott a tanulás parancsa egy olyan korban és olyan közösségben, amikor a tudás tartalma szigorúan elő volt írva és körül volt határolva, nagyobb szabadságot jelentett a nők számára pl. az olvasás terén. Ez pedig megfelelő lendületet adott a szerzőknek – elsősorban férfiaknak – arra, hogy ellássák őket az általuk kívánatosnak tartott irányultságú olvasnivalóval. Állítólag így született a jiddis nyelvű irodalom egy jó része.
Ma már elcsitulni látszanak a jiddis körüli csatározások. Sokan a nyelvet ideológiai megfontolások nélkül, idegen nyelvként, esetleg némi nosztalgiától vezérelve tanulják, azért, hogy rajta keresztül közelebb kerüljenek egy letűnt világhoz, illetve, hogy autentikusabb tudásra tegyenek szert róla.
2006 telén távozott közülünk a jiddis nyelv és kultúra szerelmese, a nagyszerű jiddis nyelvkönyv szerzője, a sokak által ismert és nagyra tartott bécsi professzor, Jakob Allerhand. Az ő emléke előtt tiszteleg ez a kis írás.

Deutsch Gábor: A nemes Desseffy-család múltja és jelene

Három ok is motiválta, hogy beszélgetésre kértük Dessewffy Sándort, egy tisztes ősi család sarját. A személyes motivációt talán első személyben mondom el: évtizedek óta látogatom – az utóbbi évtizedekben folyamatosan – a Dessewffy utcai zsinagógát. Héderbe – héber kisiskolába – is ide jártam, mégis a legutóbbi időig helytelenül ejtettem ki az utca nevét. Dezseffit mondtam, amikor a helyes kiejtés Dezsőfi. A helyesírás: Dessewffy.
A második kérdés, ha valaki kötődik egy utcához, mert ott született, oda járt iskolába, vagy templomba hosszú ideig, akkor érdekli, ki lehetett az a személy vagy jeles család, akinek nevét utcaként is őrzi az emlékezet. A harmadik ok az arisztokrácia közül számosan, megnevezésükhöz méltóan, felelősen igyekeztek cselekedni a sorsfordulók idején (az arisztokrata szó eredetileg kiválóságot jelent). Ezért a háborús időkben akár zsidóbérencséggel vádolthatták őket, a háború után származásuk miatt általánosítással kiszorítva a szellemi életből, iskolákból, hivatalokból, gyakran kitelepítés vagy internálás jutott nekik osztályrészül. Akiket az igazságtalanság nagyon is megérintett, az minden általánosítást, tömegbüntetést el kell, hogy ítéljen.
Talán a Dessewffy Sándorral való beszélgetés hitelesíti megállapításainkat, illetve választ ad kérdéseinkre. Néhány általános tudnivalót Bánó Attila tollából (Régi magyar családok) idézünk. „A cserneki és a tarkeői Dessewffy család Magyarország legősibb famíliáinak egyike. Már a 13. században birtokolta a szlavoniai Csernek várát. A birtokon 1363-ban az ősök Csernekinek nevezték magukat. 1372 és 1396 között élt (Cserneki) Benedek bán, a családnév feltehetően az ő unokájának nevével függ össze: Desev.” Tehát utónévből származik, amelyet valószínűleg Dezsőnek kell ejteni. „Dezső fia” keresztnévből származik a családnév. A héberben is úgy mondjuk: Izsák – Ábrahám fia. Dessewffy Sándor szerint a zsé-betű nem volt még akkor, két es-sel jelölték. Az ew-kettőst ö-nek ejtették. Későbbi iratokban a Desőffy formát is megtaláljuk.
A 17. század végén, Budavár visszafoglalása után, a zsidókat lényegében kiűzték az országból. Csak néhány földbirtokos adott oltalmat zsidó családoknak. A Dessewffy család is ezek közé tartozott. Kocsmát, műhelyt, földet juttattak árendába. Idézünk Tomisa Ilonának a Dessewffy családot érintő dokumentumokat felvonultató könyvéből: „Azon földeket és réteket, amelyeket a tavalyi árendás zsidó az fent írt Korcsmához bírt és használt, Sz. Mihályiak is használhassák négy esztendeig.” Az irat kelte: 1782.
Más idézet ugyanazon könyvből: „Én, Simon Izrael Cameralis Árendás ezen felül nevezett Contractualis levelet acceptálom és minden cikkelyében teljesíteni kívánom.” Az irat kelte: 1783.
Ujhelj Sámuel lakatos mester elszámolása: In Summa percipiáltam Ft 22 Xr (krajcár) 54. Az irat kelte: 1787.
A család legismertebb személyisége az aradi vértanú Dessewffy Arisztid (1802-1849), akit 1849. június 1-én tábornokká léptették elő. Kompolton és a turai lovascsatában győzedelmeskedett. A temesvári ütközet után hadosztálya maradványával Törökország felé menekült, a határon kegyelem igéretével rábeszélték a fegyverletételre, de a kegyelem csak annyit jelentett, hogy golyó által végezték ki.
Ezen ismertetések után tekintsük át a család ma is élő tagjának életét, sorsát.

Dessewffy Sándor monológja

Az előítéletekből családunknak is jutott. Grófnak tituláltak, bár nem voltunk azok. A család egyik – sajnos már kihalt – ága tartozott oda. Utolsó tagja Dessewffy Gyula volt, a Kis Újság szerkesztője, a kisgazda párt oszlopos képviselője. Lánygyermeke lévén hagyományos felfogás szerint az öröklés e területen nem folytatódik.
Megbélyegzésben volt részünk, amelyet még tetézett apám nagykereskedői státusa, üzletét államosították, a kitelepítés réme is veszélyeztetett bennünket, ezért önkéntes kitelepülést választva Máriabesnyőre költöztünk Székesfehérvárról, ahol születtem és alsóbb iskoláimat végeztem. Már a gimnáziumi tanulmányaim is gondot okoztak. Nem vettek fel középiskolába. Akkor szerveződött át az oktatási rendszer, amely egy év veszteséget jelentett. Ezt úgy tudtam pótolni, hogy két év alatt három évet teljesítettem. Így az érettségit a bencéseknél Pannonhalmán már idejében tehettem le. A bencéseknél zavartalan lehetett a tanulásom, a nagyváros csábítása – pl. mozik vagy más szórakozóhelyek – nem vehették el az időt a felkészüléstől, így egész szép eredménnyel végeztem a középiskolát. Apám egzisztenciája összeomlott. Pályáját eredetileg banktisztviselőként kezdte, de most arra kényszerült, hogy ötven évesen a vasútnál krampácsoljon. Ez igen nehéz munka. Csákánnyal kellett a követ a vasúti sínek alá beverni, hogy a vágány stabilan álljon. Ez később enyhült, mert a szemaforokkal foglalkozott. Többször elkísértem, mindig segítettem neki. Anyám – aki addig háztartásbeliként tevékenykedett, hiszen öten voltunk testvérek, akadt ott tennivaló bőven – munkába állt. A gond és a fáradtság felőrölte erejét, ötvenhétben elhunyt. Két évvel később apánkat is elvesztettük, akkor én 24 éves voltam, családfővé léptem elő, két testvérem még kiskorú (14- illetve 11 évesek), nagyobbik öcsém 21 éves volt és még tanult. Az ötödik sajnos meghalt.
Továbbtanulásra nem gondolhattam, dolgoznom kellett, csak fizikai munkára számíthattam. Mivel jogosítványt szereztem, gépkocsivezetést vállaltam. Teherautón éjszaka szállítottam a tejet. Levelező szakon tanulhattam és közlekedési mérnök lettem. Tanulmányaimat tehát folytathattam, és a kor viszonyaihoz képest kedvező helyzetet tudtam kivívni. Osztályvezető, majd igazgató helyettes lettem a Volán Vállalatnál. Később a Taurushoz kerültem. Nyugdíjba mint a Taurus egy „kisvállalatának” igazgatója mentem.
Mint nyugdíjas két egyesület munkájába kényszerültem részt venni, a kényszer alatt azt értem, hogy számítottak rám. Az is igaz, hogy az egyiknek kezdeményezésében is részt vettem. Létrejött az Aradi Vértanuk Öröksége Egyesület, amelynek apropója volt, hogy a tábornokok kivégzésének 150. évfordulóján e jeles személyiségeknek lehetőség szerint legközelebbi hozzátartozója külön – külön koszorúzzon. Kettő kivételével ezt sikerült is megoldani. (A hiányzókat a Vitézi Rend képviselte.) Az aradi magyarságnak más nemzeti jellegű ünnepe nincsen. Az akkori aradi események olyan katartikus élményt jelentettek a megjelent családtagok, hozzátartozók részére, hogy az egymásra talált leszármazottak megalakították az egyesületet azzal a céllal, hogy 1848 jelentősége fennen tovább éljen, s a tábornokok emléke önvizsgálatra adjon lehetőséget. Volt köztük, aki alig tudott magyarul. A nemzetközi összefogás gondolata is külön tanulsága a magatartásuknak és ébren tartja 48 fényét.
A másik egyesület a ferencvárosi Herz Férfikar. 1922-ben alakult. Patronálták kultúrotthonok, szakszervezetek; most a működési feltételek beszűkültek. Nagyon figyelnünk kell a pályázatokat, akár az önkormányzati, akár a művelődési minisztérium oldaláról hirdetik meg. Ezekből tartjuk fenn magunkat. Kb. 30 idősebb férfi jár a próbákra. Az előadásokon megközelítőleg 20 tagra számíthatunk. Vezető karnagyunk Pataki Judit. Aranykoszorús minősítésünket már többször megvédtük. Nagyon nagy kár volna, ha a 85 éves múlttal rendelkező, patinás énekkar megszűnne. Azt hiszem, nyugdíjas éveim ajándéka – minden gond ellenére –, hogy a két egyesületben tevékenykedhetek, sok napomat tölti ki.

A nyugdíjas évek lehetősége

A nyugdíjas évek gondolkodásra, a múlt értékelésére is módot adnak. Nemrég azon gondolkodtam, hogy a késői Kádár-korszakban voltak fórumok. Például a Népfront. Az ember elmondta az észrevételeit, nem reagáltak rá. Már azt hihettük, falra hányjuk a borsót, amikor valamelyik funkcionárius beterjesztette, mint felülről jött javaslatot. Tehát valami, akárhogy is, de megvalósult belőle. Az egyéni kezdeményezés a tapasztalat szülte vélemény vagy javaslat könnyebben érvényesülhetett, mint manapság. Amikor nem az az érdekes, hogy mit mondtak, hanem hogy ki mondta.
A háborúban tíz éves voltam. Távoliak az emlékeim. Székesfehérváron éltem, vallásos a város, magunk is azok voltunk. Prohászka Ottokárnak, a város szülöttjének nagy a presztízse. Szobrot is állítottak neki. Tudom, hogy munkásságát, pontosabban annak egy részét ma erősen vitatják. Éppen ezért nagyon érdekes, hogy a róla elnevezett templom plébánosa a kupolában rejtekhelyet alakított ki a vészkorszakban. Nem meglepő, mert ami az 1940-es évek derekán történt, az megdöbbentett minden jóérzésű embert. A gyűlölet keresztényietlen dolog. Szüleim az emberekre csak úgy néztek, mint szomszédra, barátra, ismerősre. Eszébe sem jutott kategorizálni származás szerint. Általánosítani pedig végképp nem. De még azoknak is, akiknek volt ellenérzésük a zsidókkal szemben, ami történt, elfogadhatatlan, barbár dolognak tartották. Hogy miért nem tettek ellene többet, azt nem tudnám megmondani. Az arisztokrácia, a nemesség éppen felelőssége tudatában, mert és tett is.
Azután a háború után az arisztokrata szó származás szerinti megkülönböztetést jelentett. Differenciálatlanul, hiszen a köznemest is beleértették. Ha belelapozunk Tomisa Ilona könyvébe (Szemelvények a Dessewffy-család 18. századi gazdasági irataiból) a 9. oldalon sorolja a Tisza mentén nívós nagybirtokok terültek el. Azon kívül Borsodban, Sáros megyében, Zemplénben, szőlő, erdő, nádas. A birtokon elsőrendű lótenyésztés folyt. 1775-ben grófi rangot nyert Dessewffy Sámuel Sáros megye főispánja. Nagy érdemeiket szerzett Nyíregyháza betelepítésében. 1771-1843 között élt Dessewffy József, aki jelentős szerepet vállalt kora irodalmi és tudományos életében. Kazinczy Ferenchez szoros barátság fűzte. Büdszentmihályi kastélya a 19. században valóságos Mekkája volt a művészeti, irodalmi köröknek. Mi hozzátesszük: a családnak csak ez az ága tartozik a szorosan vett arisztokráciához. (Zsidó szempontunk: Büdszentmihály a 20. században jesívájáról volt híres.) A családtörténeti kutatást a XIX. század végén a csanádi püspök Dessewffy Sándor finanszírozta. A vértanú Dessewffy Arisztidről már szóltunk. Az ő mártíromsága is elég lenne e család társadalmi szerepének bizonyítására. A fenti birtokokat csak azért soroltam, mert mi maradt mindezekből? Kizárólag a „noblesse oblige”! Mi sosem bujtunk a név mögé, ugyanakkor a felelősségét éreztük és eszerint éltünk, cselekedtünk – élünk, cselekszünk.

Horváth József: Ibrahim Müteferrika Magyarországon

A török és az arab nyomdászat megteremtője

Zsidó volt? Protestáns? Szombatos? Titkok II. Rákóczi Ferenc tolmácsáról

Közismert tény, hogy a török kultúra kiemelkedő alakja, az első török nyomda megalapítója, Ibrahim Müteferrika magyar származású volt. Ezt a tényt maga is hangsúlyozta, amikor Riszále-i iszlámije címen ismert, kéziratban maradt memorandumát1 ezekkel a szavakkal kezdi: „Én igénytelen, szegény szolga, Magyarországon, Kolozsvár városában születtem”. Eletének korai szakaszáról azonban vajmi keveset tudunk. Voltaképpen azt sem sikerült még tisztázni, hogyan került Törökországba. A legelterjedtebb életrajzi változat szerint a kálvinista protestáns papnak készülő ifjú 1693-1694 körül, tizennyolc éves korában, utazás közben egy portyázó török csapat fogságába esett, majd miután nem volt senki, aki váltságdíjat fizessen érte, az isztambuli rabszolgapiacon eladták. A tehetséges ifjú gyorsan megtanult törökül, majd arabul és perzsául, megismerkedett az iszlám alapelveivel, hamarosan muszlimmá lett, így visszanyerte szabadságát.
Ez a változat makacsul tartja magát az Ibrahim Müteferrikával foglalkozó szakirodalomban (a szerzők többnyire egymásra hivatkoznak), mindezideig azonban semmilyen dokumentum nem került elő, amely ezt alátámasztaná. A legautentikusabb életrajzi forrásnak De Saussure naplójának2 egy fejezete tűnik, hiszen ő Rákóczi udvarában személyesen is kellett, hogy ismerje, adatai azonban nem mindig megbízhatók. Még azt sem tartotta fontosnak feljegyezni, hogy mi volt az eredeti neve, holott ez nagymértékben megkönnyítené a kutatást a magyarországi és erdélyi levéltárakban, halála évét is 1738-ra teszi (1745 helyett), és azt írja, hogy ezt követően a nyomda beszüntette tevékenységét, holott utána még évekig működött.
Az utóbbi időben egy másik, megfontolásra érdemes feltevés is napvilágot látott. Niyazi Berkes egy tanulmányában3 megkérdőjelezi az általánosan elfogadott életrajz számos elemét. A fent említett Riszále-i iszlámije elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy Ibrahim Müteferrika nem kálvinista protestáns vallású volt, hanem az Erdélyben akkoriban eléggé elterjedt unitárius hitet követte. Az unitáriusok fokozódó üldözése, majd kolozsvári templomuk és iskolájuk 1689-ben bekövetkezett bezárása után több hitsorsosával együtt önként emigrált Törökországba. Berkes szerint ekkor húsz éves lehetett, tehát születése idejét is valamivel korábbra, 1670-re vagy 167l-re kell tennünk. Mindenesetre tény, hogy az unitáriusok közül sokan menekültek Törökországba, s Isztambulban elég népes magyar kolóniát alkottak.
Létezik azonban a magyar hagyományban egy harmadik változat is, amely sajátos keveréke a legendáknak és a történelmi tényeknek. E szerint Ibrahim Müteferrika nem kálvinista, nem is unitárius vallású volt, hanem az úgynevezett „szombatos” szekta tagja lett volna. Ez a szekta – nevét onnan kapta, hogy a keresztényeknél szokásos vasárnap helyeit, a zsidókhoz hasonlóan szombaton ülték a heti ünnepet – hitelveiben oly mértékben eltávolodott a bevett keresztény felekezetektől, hogy már nem is tekintették annak, inkább a zsidó vallás és a kereszténység közötti sajátos átmenetnek, sőt a közvélekedésben sokan egyenesen zsidóknak tekintették a szombatosokat.
Ez talán magyarázatot ad arra, hogy Joseph von Dierling, a bécsi udvar isztambuli rezidense, aki személyes kapcsolatban állt Ibrahim Müteferrikával, jelentéseiben többször is zsidó vallásaként emlegeti. Wilhelm Heinz ezek alapján kétségtelennek tartja a zsidó felekezethez való tartozását.4 Ezzel a véleményével azonban egyedül áll a szakirodalomban.
Az 1630-as évek vége felé a szombatosok helyzete immár tarthatatlanná vált Erdélyben. Vezetőjüket, Péchy Simont kétszázötven társával együtt perbe fogták, fej- és jószágvesztésre ítélték, majd az ítéletet börtönbüntetésre változtatták. Péchy később visszatért a kereszténységre, további sorsa ismeretlen, halála idejét sem tudjuk.
Az a tény, hogy hívei közül sokan emigráltak Törökországba, illetve, hogy ö maga korábban többször is járt Isztambulban, és sok más nyelv mellett törökül is jól tudott, képezte az alapját annak a legendának, miszerint az első török nyomda megalapítója az isztambuli száműzetésben élő Péchy Simon volt, aki áttért az iszlámra és felvette az Ibrahim nevet.5 E nézet vallóinak nem tűnt fel az az ellentmondás, hogy Péchy feltételezett emigrálása (1638 után) és a nyomda tevékenységének kezdete (1729) között csaknem száz év az időkülönbség.
A legenda mindenesetre szívósan tartotta magát a szombatos szekta Erdélyben fennmaradt maroknyi közösségében, s a 19. században eléggé ismeretes lehetett, mert még egy budapesti lapban is terjedelmes cikket olvashatunk róla, mégpedig Erődi Béla tollából, aki egyéb munkái mellett a török és perzsa irodalom fordítójaként és egy török nyelvtan szerzőjeként vált ismertté. Kuriozitása miatt érdemes a cikkből bővebben idéznünk6: „Magyarországban a szombatos felekezetnek prófétájaként működött Péchy Simon, apostolkodásának jutalmául hazáját elhagyni kényszerülvén, Törökországba menekült, s ott tudományának és tapintatos működésének gazdag jutalmát élvezte a törökök kegyéből. A nyomdászatot akkor még nem ismerték Törökországban. Péchy tehát, ki emigrálása után rögtön mohamedán hitre tért és Ibrahim nevet nyert, hozzáfogott e fontos vívmány meghonosításához. Török betűket öntött maga, és az első nyomdában, melyet berendezett, maga dolgozott fiával, ki szintén Ibrahim név alatt szerepel. A városrész, ahol a nyomdát felállította, ma is Madsar Mehalle (magyar városrész) nevet visel. Az első mű, melyet Ibrahim kinyomtatott, egy magyar renegátnak, Pecsevi történetírónak munkája volt.7 E munkát követte Dseoheri arab szótárnak török fordítása, Hadsi Halfának a török tengeri hadjáratokról szóló története, a khalifák története és több más történeti és földrajzi munka...”
Unitárius vagy szombatos volt-e Ibrahim Müteferrika, ma még egyelőre eldönthetetlen, de bármelyik felekezethez is tartozott, ez megkönnyíthette döntését az iszlámra való áttérésre, hiszen a két felekezet szigorú monoteizmusa (mindketten tagadják például a Szentháromság létét) fontos kapcsolódó pontot jelentett az iszlámhoz.
A tehetséges, sok nyelvet beszélő ifjú gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1715-ben egy okmány már müteferrika néven említi, s mint fontos diplomáciai feladatok ellátására is képes udvari hivatalnokot Bécsbe küldik, hogy tárgyalásokat folytasson Savoyai Eugen herceggel. Élete során többször is bíztak rá kényes diplomáciai küldetéseket.
Nekünk, magyaroknak azonban fontosabb az a tény, hogy miután az Ausztria elleni függetlenségi harc vezetője, II. Rákóczi Ferenc a végső vereség után száműzetésbe kényszerült, III. Ahmet szultán meghívására 1717-ben Törökországban, majd 1720-tól Tekirdag-ban telepedhetett le udvartartásával együtt, s 1718-ban éppen Ibrahim Müteferrikát bízták meg, hogy Rákóczi mellett a tolmácsi és török titkári teendőket ellássa. Ezt a munkakört egészen Rákóczi haláláig (1735) becsülettel ellátta. Mikes Kelemen, Rákóczi íródeákja – mai kifejezéssel személyi titkárnak mondhatnánk – „Törökországi levelek” című munkájában (először 1794-ben jelent meg nyomtatásban, ma pedig új török fordításban is olvashatjuk) többször is említi „Ibrahim efendi”-t, közelebbit azonban nem tudhatunk meg róla. Rákóczi halála előtt a Portához írt búcsúzó levelében, amely ugyancsak Mikes Kelemennél olvasható, meleg szavakkal emlékezik meg róla: „A Császár kegyelmességébe ajánlom ... kiváltképpen Ibrahim hív tolmácsomat. A mindenható Isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményeit.”8 Rákóczihoz és a magyar emigrációhoz fűződő kapcsolata, mint később látni fogjuk, meghatározó volt a magyarországi Müteferrika-kutatások szempontjából.
A török nyomdaalapítás híre futótűzként járta be Európát. A korabeli lapok már azt megelőzően hírt adtak a vállalkozásról, hogy az megkezdte volna tevékenységét.9 A „tulipánkorszak” szellemi pezsgése, III. Ahmet törekvése, hogy az európai hadszíntérről egyre jobban visszaszoruló országot átvezesse a modern korba, érdekessé tett az európai közvélemény szemében minden olyan eseményt, amely ezt a tendenciát erősíteni látszott.
Magyarország viszonylag későn szerzett tudomást a kulturális élet e fontos eseményéről. A legkorábbi híradást Decsy Sámuel Törökországot ismertető háromkötetes művében10 találjuk, beszámolója azonban alig haladja meg a pletyka szintjét. Az 1. kötet 320. oldalán ezt olvashatjuk: „Ahol könyvsajtók s könyvárus boltok nincsenek, ottan nehéz dolog jó könyvekre találni. Bonneval gróf ugyan e folyó száznak első felében, az akkori kinyílt szemű Nagy Vezérnek engedelméből, egy könyvsajtót állított fel Konstantzinápolyban, melyben holmi aprólék könyvecskék ki is adattak...” Figyelemre méltó, hogy gróf Bonneval, aki miután áttért az iszlámra, és Ahmet pasa néven fontos pozíciókat töltött be a török hadseregben, annyira ismert volt Európában, hogy még a könyvnyomtatás érdemét is neki tulajdonították.
Néhány évvel később Sándor István egymaga által szerkesztett és írt folyóiratában, a Sokfélében már valamivel pontosabb, de híradásában még mindig vaskos tévedéseket találunk: „Konstantzinápolyban a könyvnyomtatást 1738-dig körül elsőként kezdette Ibrahim basa egy született, törökké lett, tudós magyar, mely mindazonáltal egynéhány esztendő múlva ismét megszűnt…11
Az első igazán fontos értesülésre azonban nem sokáig kellett várni. Még ugyanebben az évben napvilágot látott Pesten egy tudós piarista szerzetes, Horányi Elek, két évtizeddel korábban közzétett latin nyelvű írói lexikonának, a Memória Hungarorum-nak (Magyarok emlékezete) pótkötete.12 Ebben, a 140. oldalon a következő címszó olvasható: Anonymus Hungarus sub nomine Ibrahim effendi (Ibrahim effendi néven ismert névtelen magyar), majd hét teljes oldalon ismerteti a nyomda létrehozásának körülményeit, szinte hibátlanul felsorolva Ibrahim Müteferrika valamennyi nyomtatványát. (Csupán annyit téved, hogy Rasit és Celebizade krónikáit egy műnek veszi.) Forrása, mint ezt maga is feltünteti, a kor legjobb e témába vágó műve, G. Toderini: Litteratura Turchesca című török irodalomtörténete volt, amely alig pár éve, 1789-ben jelent meg olaszul, majd egy évvel később német fordításban.
Közel nyolcvan évet kell várnunk, amíg újra találkozunk Ibrahim Müteferrika nevével. Ballagi Aladár, a magyar nyomdászat történetét tárgyaló művének egy külön fejezete foglalkozik a magyar nyomdászoknak a keleti könyvnyomtatásban játszott szerepével.13 Tótfalusi Kiss Miklóst, az első grúz betűk tervezőjét éppen csak megemlíti, a fejezet szinte teljes egészében Ibrahim Müteferrika munkásságával foglalkozik, az akkori ismeretek szintjén korrekten és durva tévedések nélkül.
Kuriózumként meg kell még említenünk, hogy az az Erődi Béla, aki évtizedekkel korábban a már említett hírlapi cikkben Ibrahim Müteferrikát Péchy Simon szombatos prédikátorral vélte azonosnak, 1917-ben megjelent Török nyelvtana 3. kiadásának függelékében a nyelvgyakorló olvasmányok közé beillesztette Ebuzziya Tevfik beynek a Muharrir című folyóiratban megjelent cikkéből a Müteferrikára vonatkozó részletet, mellékelve a magyar fordítást is. Talán így akarta jóvátenni ifjúkori tévedését.
A magyar sajtó a későbbiek során újra meg újra kísérletet tesz arra, hogy a nagyközönség számára „felfedezze” Ibrahim Müteferrikát. A többnyire másod- és harmadkézből származó értesülések hemzsegnek a tévedésektől, inkább az érdekesség szintjén; aligha voltak alkalmasak arra, hogy reális képet alkossanak személyéről, érzékeltessék tevékenységének jelentőségét. Néhány példa:
A török könyvnyomtatás 200. évfordulója kapcsán jelent meg Lampért Géza cikke,14 amely elsősorban De Saussure nyomán romantikus hangvétellel ismerteti nyomdászunk életútját, könyvei közül azonban egyet sem említ meg cím szerint.
Clauser Mihály rövidke cikke15 adataiban inkább félrevezet, mint tájékoztat, pedig állítása szerint az Ankara című francia nyelvű török lapból vette értesüléseit. E szerint a nyomda 1726-ban kezdte meg működését, s 1730-ban a Patrona Halil-vezettc felkelés után (1730) már meg is szűnt. A nyomda első terméke közlése szerint egy arab-török szótár volt, amely 1726 és 1728 között készült stb.

Lábjegyzetek:
1. Esat Efendi Kütüphanesi, No. 1187.
2. Thaly Kálmán: Lettres de Turquie et notices de César de Saussure; De Saussure Czézárnak ... törökországi levelei és feljegyzései. Budapest, 1909. Ujabb kiadása Antal László fordításában: Törökországi levelek és útirajzok 1730-1739. Budapest, 1999.
3. Berkes. N.: ílk Türk matbaasi kurucusunun dini ve fikri kimligi Belleten, c. 26. (1968) 715-737.
4. Heinz, W.: Die Kultur der Tulpenzcit des Osmanischen Reiches = Wiener Zeitschrift fúr die Kundé des Morgenlandes, 61. (1962), 62-116.
5. Kovács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Budapest, 1983.340.
6. Erödi Béla: Magyar-török renegátok = Fővárosi Lapok, 12. (1875,
160. sz.) 720-721.
7. Ibrahim Müteferrikának ilyen című nyomtatványa természetesen nincsen. Valószínűleg a névazonosság okozta a félreértést. Péchy neve törökül: Pecevi.
8. Mikes Kelemen: Törőkországi levelek és misszilis levelek.
Kiad. Hopp Lajos. Budapest, 1966. 209.
9. A korabeli sajtóhíradásokról jó áttekintést ad: Babinger, F.:
Stambuler Buchwesen im 18. Jahrhundert, Leipzig, 1919.
10. Decsy Sámuel: Osmanografia, azaz a török birodalom ...
leírása. MII. kötet. Bécs, 1789.
11. Sándor István: Sokféle. 3. darab. Győr, 1795. 41.
12. Horányi Alexius: Nova memória Hungarorum ... vol. 1.
Pcstini' 1795. 140-146.
13. Ballagi A.: A magyar nyomdászat történelmi fejlődése
1472-1877. Budapest, 1878. 223-230.
14. Lampért G.: Az első török nyomdát magyar ember állította
fel 200 éve = A Pesti Hírlap Vasárnapja. 1929. február 24.
p. 12-13.
15. Clauser M.: Az első török nyomda magyar vonatkozása =
Könyvtári Szemle. 1935. 12. sz. 94.

Hrotkó Larissza: Pesti zsidók (2. rész)

Sok évnek kellett eltelnie addig, amíg a törökök kiűzetését követően a zsidók – letelepedési szándékkal – újból megjelentek Buda és Pest környékén.1 Olyan helyet kerestek itt, ahol ki tudták elégíteni a kor szabta létszükségleteiket. Az igények minőségét és mértékét bizonyára a külső világ eseményei határozták meg. A „haza”, „az anyanyelv”, a „nemzetiség”, a „nemzet” fogalmak még nem foglaltak el olyan helyet a köznapi nyelvi – társadalmi – forgalomban, mint napjainkban.
Mind Pest, mind Buda a közlekedési útvonalak miatt igen vonzóak voltak a jövevények számára. És ebbe beleszámított Duna is, akár a személy-, vagy az áruszállítás, akár Ausztria és Magyarország más adminisztratív részeivel való gyors összeköttetés miatt. Budát az ott működő országos kormányzó szervek és persze katonák tették előnyössé a letelepedni vágyók szemében. Pesten is állomásoztak katonák, akiknek ellátásából lehetett profitálni, és ezenkívül itt voltak a raktárak, amelyek nélkül nem volt nagykereskedelem.
Az első pesti zsidók Óbudáról jöttek. A korabeli Pest, a zsidókon kívül, más etnikai csoportoknak is adott otthont: németeknek és tótoknak. Természetesen, letelepedési engedélyt mindenkinek kérnie kellett a várostól, de ebben nem volt semmi újdonság. Hiszen a városi lakosság általában zárkózott, sőt ellenséges volt az újonnan érkezőkkel szemben. Azonban volt valami, ami a zsidókat megkülönböztette Pest egyéb etnikai csoportjaitól, jóllehet azok is a gazdasági haszon reményében telepedtek le. Mások tartós tartózkodásra rendezkedtek be, míg a zsidókra ez az első időben nem volt, nem lehetett jellemző.
E „nomád” magatartás csak fokozatosan és valószínűleg a letelepedett zsidók számának növekedésével változott meg. A letelepedést nehezítette, hogy a zsidók megszokták, s biztonságosabbnak érezték a patriarchális kötődést, mert hiszen Pesten a zsidókat már nem védte egy-egy főúri, nemesi család, hanem szembe kerültek az egyre jobban szerveződő és erősödő pesti polgársággal. A versenytársakkal, akik körében a 18. század végére érezhetően felülkerekedett a magyar elem. Ezt bizonyítja a pesti Kegyesrendi Gimnázium tanulóinak 1780. évi összetétele is. Az összes tanuló 52%-a már magyar volt. A létszám 30, 3%-át még mindig a német ajkú diákok adták, de a számok mutatják, hogy a város értelmiségi rétege kezdett elmagyarosodni.2
Idővel világossá vált, hogy zsidók ezen a földön csak úgy tudnak begyökeresedni, ha a magyarosodó pesti polgárság részévé válnak.

A pesti zsidók és a külső világ közötti viszony kialakulása

Budapest Főváros Levéltára „1202/c. Intimata a. m. 4647-4957/II” gyűjteményének3 1305-1306, 1322-es számmal megjelölt oldalán olvasható Rottenbiller Leopold alpolgármester úr és Pest más vezetői 1846. október 28-i levele, amelyben a városatyák aggodalmukat fejezik ki a zsidók káros magatartása miatt. A zsidók ugyanis saját hasznukra akarják fordítani a Pest számára nagy fontossággal bíró kóser bor- és pálinka, illetve kóser húsmérést. Az írat az ügy beható vizsgálatát szorgalmazta, mivel: „Az izraelita község…financiális szempontbúl fölfogván, az érintett javadalmakat a várostól egészen elvonni, azonban ugyanazokat vallásbeli homályba burkolva, maga számára továbbá is fenntartani és utilizálni törekszik, e javadalmak megszüntetésével pedig egy nevezetes városi jövedelmi forrás teljes elenyésztése forog kérdésben…”
Visszalapozva a pesti zsidók és a városi vezetés közötti levelezésben megállapíthatjuk, hogy az említett javadalmak haszonbérletéről szóló szerződéseknél a pesti Tanács tagjai eddig elsősorban a bérleti összeg nagyságával és törlesztésének módjával foglalkoztak. A bérleti szerződést a többet kínálóval (vagy kínálókkal) kötötték meg ügyelve, hogy az ellenérték rendesen befolyjon a kasszába, az üzleti menet pedig megfeleljen a városban elfogadott normáknak, és gazdaságilag ellenőrizhető legyen. 1817. október 29-én több pesti polgár ugyan benyújtott egy tiltakozó levelet a Pesti Választó Polgársághoz, amelyben a zsidók számának növekedését az államra nézve hátrányosnak és veszélyesnek ítélte. Ám a város vezetői eddig nem látták szükségesnek a korlátozó intézkedések bevezetését.
A zsidók haszna a gazdasági együttműködésből mindenek előtt magából a bérleményből származott: ugyanis a kifőzde (Garküche) nélkül a zsidók nem kaphatták volna meg a tartós itt-maradáshoz szükséges pesti „toleránciát”. Szinte minden tolerált zsidónak a kifőzde és a bor- és húskimérő haszonbérléten kívül más gazdasági (nagy- és kiskereskedelmi, majd később ipari) tevékenysége is volt. A zsidók és a nem zsidók között tisztán üzleti viszony állt fenn, a politikai megfontolások egyelőre nem merültek fel. Akkoriban a zsidók még nem rendelkeztek teljes lakhatási joggal, csak néhányan nyerték el a megtűrtek („tolerirt” a korabeli írás szerint) címét, és így politikai erőnek sem számítottak. Pesti házat, vagy lakást a zsidók valószínűleg 1810. körül szerezhettek először saját jogon (lásd Bácskai Vera adatait Löbl József Boskovicz pesti szerzeményeiről). Még 1848-ban is a Fővárosi Tanács a „megtűrt izraelitákkal” hosszabbította meg egy évre a haszonbérleti szerződést (lásd a 1202/c 413 Intimata a. m., 4647-4957/II anyag, 1325 jelű oldalán), vagyis a zsidók még 1848-ban sem voltak teljes jogú tagjai a magyar társadalomnak.
Másrészt, a zsidóság soha sem volt homogén, vagyis a zsidóság fogalma mögött – amely bizonyíthatóan a 19. század elején már szerepelt a német nyelvű levelezésben – nagyon is különböző sorsok húzódtak meg. A közös elemet – hogy tudniillik minden különbségük ellenére mindnyájan zsidóknak nevezték magukat – a nem zsidók megkülönböztető jelként használták. A levéltári, illetve oklevéltári anyagok egyértelműen utalnak a személyek zsidó voltára: a nevek mellett a „zsidó” (der Jud, Judt, Jude, jud, a sidó) szót ugyanolyan megkülönböztető szándékkal használták, mint a nem zsidó nevek melletti „nő”, „férfi” vagy egyéb azonosító toldalékot. Az 1790-1819. közötti időszakban keletkezett köröző levelek is tanúskodnak erről a gyakorlatról, amely a későbbiekben negatív értelmezést kapott.3
Az 1791-ben készült 16.430. számú köröző levél így írja le Weis Móyses 22 éves óbudai zsidót: „nagy fekete kerék kalapba, sárgás fejér stráffal pötsögetett pruszlikba, fekete bugyogóba, német saruba” jár. Egy másik, évszám nélküli köröző levél egy 30 éves szökött, nadrágot, kerek úti kalapot és akkoriban még egy bő köpenyt is viselő zsidót ilyen módon írta le: Sudel Goldarbeiter 30 annorum Judaens profugit in kaput argentei coloris, ejus modi pectorali, et braccis, rotundo petaso, tum rotundo pallio”.
A Magyar-Zsidó oklevéltár XVI. kötetének 145. számú bejegyzése is bizonyítja, hogy abban az időben már szokás volt a zsidó származás megjelölése. Erzsébet (Elisabeth) nevű asszonyt a szöveg – későbbi kikeresztelkedése ellenére – még mindig „zsidó származású leányként” említette („Elisabetha nata judea”). Ez a megkülönböztetés korábban valószínűleg gazdaságpolitikai okokkal volt magyarázható. A zsidók türelmi adója (Toleranz-Tax) ugyanis a királyi pénztár bevételi forrását jelentette. A megyéknek és a városoknak jelentést kellett tenniük a náluk tartózkodó zsidók számáról és mozgásáról. A Fővárosi Levéltár anyaga (1202/c Intimata a.m. 413, 732-734 jelű oldalán) szerint 1817-ben már 79 tolerált zsidó élt Pesten, holott 1770. február 23-án Pest még azt jelentette, hogy a városban egyetlen tolerált zsidó sincsen (Magyar-Zsidó oklevéltár XVI. kötete).

Egy „lengyel zsidó” Pesten

A korai pesti zsidó társadalom tele volt feszültségekkel. A pesti letelepedésről minden elmondható, csak az nem, hogy békés volt. Ez a megállapítás érvényes a belső zsidó társadalomra is. A bérelhető lakás kevés volt, ezzel szemben igen sok volt a vállalkozó, aki az új letelepedéstől gyors meggazdagodást remélt. Nagy volt tehát a tolongás.
A levéltárban őrzött levelezésből4 kitűnik, hogy a 18. század végén Lengyelországból bevándorolt, vagy a vásár idejére ide tévedt zsidók neveit „lengyel zsidó” (polnischer Jude) jellemzővel toldották meg, mintegy kiemelve azok fokozott idegenségét. Az idegenséget a hatóság – és valószínűleg a polgárság is – attól függően állapította meg, hogy az illető helyi volt-e (hiesig), vagyis az adót helyben fizette-e, vagy sem.
A levéltári iratgyűjtemény első oldalán olvassuk a pesti „körzeti adminisztráció” 1789-es jelentését arról, hogy a városi tanács által felterjesztett szerződést az „itteni zsidó konyha haszonbérletéről” (Contract über die Pachtung der hiesig jüdischen Küche) a magasabb helyen három évre jóváhagyták. A szerződést a város egy bizonyos Joel Berkovicz-el és Thadeus Okenfus-al kötötte meg. Joel Berkovicz név mellett a levéltári anyagban nem találtuk meg az idegen, vagy lengyel zsidó megjelölését. Büchler Sándor azonban – Kohn Sámuelre hivatkozva – állította, hogy Berkoviczék Lengyelországból jöttek. Az 1736-37-es országos zsidóösszeírásban szinte minden olyan zsidó névvel találkozunk, amely később valamilyen kisebb-nagyobb jelentőségű esemény kapcsán felmerült. Két Berkovicz-ot láthatunk a felsorolásban5 azok közül, akik még nem függetlenítették magukat az idegen uralkodók védelme alól (vagyis a személyi adót még nem Magyarországon fizették). Marko Berkovicz marschallus Mnissek védelme alá tartozott, Leiba Berkovicz hovatartozása nem volt megállapítható, de mindketten egymás mellett szerepeltek a „Comitatus Sáárossiensis” listáján. Hogy Joel Berkovicz ezek valamilyen leszármazottja, vagy rokona volt-e, egyelőre nem tudjuk.
Joel Berkovicz a Pesti Levéltár 1202C 412. (Intimata a. m. 4647-4957/I.) számú gyűjteményének első zsidó hőse. Nevének írásában az első időben bizonytalanságok tapasztalhatók: Berkovicz, vagy Berkovics, sőt Berkovits és Berkovitz is előfordulhat, noha a héber betűs aláírásából láthatjuk, hogy a családi név végén egyértelműen a „cadi” áll. Berkovicz egy ritka, a zsidó népösszeírási listákon egyáltalán nem szereplő Thadausz (vagy Thadeus) Okenfus(s) nevű üzleti társával együtt 1789. augusztus 28-án haszonbérleti szerződést kötött meg Pest városi tanácsával. A szerződéskötést a licitálás előzte meg, amelyben Joel Berkovicz 2050 forintot ajánlott fel a zsidó kifőzde (Garküche) bérletéért. A bérleti díj ráeső részét, úgy tűnik, sohasem tudta hiánytalanul kifizetni. Büchler Sándor szerint Berkovicz ajánlata árdrágítás volt, hiszen 1783-ban a bérleti díj csak 565 forintot tett ki (ezt az Intimata 4902. iratból kapott adatot a hiányos azonosítás miatt még nem sikerült megerősíteni. Előfordulhatott hogy a kutatók téves adatokból indultak, vagy Berkovicz tényleg egy merész blöffölő volt).
Joel Berkovicz pesti történetét körülbelül 10 éven keresztül tudjuk nyomon követni. A vele kapcsolatos levelezés személyes problémáin túl rávilágít az első pesti zsidók életmódjára és szokásaira, az egymáshoz való viszonyulására. Látni fogjuk, hogy nem az általános „zsidó szolidaritás” érvényesült a belső zsidó társadalomban, hanem elsősorban a csoportérdekek.
A letelepedési kérelmekhez mellékelt igazolások, illetve kezességek azt mutatják, hogy a város elvárta a zsidóktól, hogy stabil gazdasági hátérrel rendlelkezzenek. Ezen kívül az embernek bizonyítottan vallásosnak, istenfélőnek kellett lennie, mert ha az ember megtartotta saját vallásának írott szabályait és hagyományát, akkor bizonyára képes volt a polgári rend megtartására is. Ezek voltak az érzékeny pontok, ahol a zsidók a konkurenciát me