A Weiszlovits-család

A Weiszlovits-család

Sebhelyes élet

Szüleim egykorúak voltak. Apám dr. Weiszlovits Aladár a 19. század végén született, alig három héttel anyám, Braun Erzsébet után. A holokausztban vesztek oda mindketten, és ilyen távolából is alig van nap, hogy ne emlékeznék rájuk. Ha igaz Jean-Paul Sartre mondása, hogy az ember csak akkor hal meg, amikor eltűnik az utolsó élő emlékezetéből, akkor szüleim máig élnek.
Fiaim, úgy látszik, még nem jutottak el
a kérdésfeltevések korába az én életemről – és könnyen lehet, hogy amikor odaérnek, nekik sem lesz kit megkérdezniük. Ez egyike azoknak a fő okoknak, amelyek arra indítanak, hogy életemről írjak. Hiszen az én nemzedékem olyan sok élményt és tragédiát élt át, olyan sok reményt fűztünk a jövőhöz, olyan sok csalódás ért bennünket, hogy talán érdemesek vagyunk rá, hogy az utánunk következők megpróbáljanak megérteni bennünket.
Apám az első világháború idején ismerkedett meg anyámmal, amikor az osztrák-magyar hadseregben szolgált, és Budapesten ideiglenesen nagyapám lakásában szállásolták el. Azt mesélték nekem, hogy meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt. Nem tudtam kideríteni, hogyan alakult az életük a háborút követő viharos időszakban, például a Tanácsköztársaság idején, habár tudom, hogy akkor mindketten Budapesten voltak. Azután édesapám Bécsbe ment az orvostudományi egyetemre, és anyám szülei úgy döntöttek, hogy lányuk nem várhat öt-hat évig vőlegényére, aki időközben lányok tucatjaival fog találkozni, és talán soha nem tér vissza, míg ő, Erzsi – jövendő anyám – időközben vénlánnyá válik (26 éves korában…). Nem is szólva arról, hogy anyám volt a legidősebb a család három lánya közül, és az akkori szokások és hagyományok szerint, amíg a legidősebb nővér férjhez nem megy, a fiatalabbaknak várniuk kell sorukra. Ezért nagyapám és nagyanyám találtak a lányuknak egy jóravaló salgótarjáni férjet – egy jóságos és nemes lelkű férfit (akivel élettörténetem során még találkozunk). Egy évvel esküvőjük után született fiúk, Gyuri, és boldogan, ha nem is túl nagy bőségben éltek, amíg elérkezett anyám húgának, Ilonkának az esküvője.
Apám időközben befejezte tanulmányait, és mint a család régi barátját, őt is meghívták az esküvőre. Ott találkozott anyámmal, a régi szerelem azonnal újra lángra lobbant, és amikor anyám visszatért férjéhez, közölte vele: „Emil, elválunk”. Emil igai úriember volt, barátságban váltak el, és életük végéig megőrizték jó viszonyukat, egymás iránti tiszteletüket. Gyermeküket, Gyurit közös meg-állapodással Angliába küldték tanulni, és ezzel közvetve megmentették a holokauszt borzalmaitól.
A 30-as években Gyuri a nyári szabadságát részben apjánál, részben nálunk töltötte. Teniszezett, angol diáksapkája volt, a lányok csodálták. Én is csodáltam. 1938-ban, a háború előestéjén, gyerekes írással, de koraéretten írtam neki: Örülök, hogy Angliában vagy, még ha nincs is pénzed, ott jobb. Később én is ott szeretnék élni.” 1940-ben üdvözlő táviratot küldött a születésnapomra. Már kitört a háború, a postai összeköttetés megszakadt, a táviratot apám adta fel
a helyi postán, én pedig túl fiatal és naiv voltam, semmint hogy megvizsgáljam, honnan küldték. Szüleim jól tudták, hogy egy távirat Gyuritól mindennél nagyobb örömet fog nekem okozni.
Nem tudom, mit szóltak a rokonok, barátok, a szomszédok anyám döntéséhez, amely a húszas évek magyar kisvárosában bizonyára megdöbbenést keltett. Azt azonban tudom, hogy anyám modern, önálló és erős akaratú asszony maradt, aki nem habozott rendhagyó lenni, ha ezt jónak vagy helyesnek találta. Szüleim ugyanis egy kisvárosban, Presovban (Eperjesen) laktak, amely
a háború után Csehszlovákiához került. Egyik rokonunk – mesésen szép lány volt – sok évvel később elmondta nekem: elhatározta, hogy részt vesz egy szépségversenyen. Az ilyen rendezvények még elég ritkák voltak akkoriban, főleg kisvárosban, és egy rendes zsidó családból származó lány részvétele egyszerűen elképzelhetetlennek és botrányosnak számított. Valóban, az egész közösség magharagudott, és kígyót-békát kiabált rá, csak anyám állt mellé, és még a cipőjét is kölcsön adta neki a versenyre. (Ki gondolt akkoriban arra, hogy a versenyre külön ruhát vegyen magának, és hogy a cipő „passzoljon” a ruhához?) Abban az időben anyám – úgy látszik – már nem tartotta
magát elég fiatalnak ahhoz, hogy ő maga vegyen részt egy szépségversenyen, de még 35 éves korában is elég hiú volt, hogy egy mell-kisebbítő (akkor az volt a divat) plasztikai műtétet végeztessen el magán. Budapesten operálták, valami bonyodalom támadt, és apámnak telefonáltak, hogy utazzon sürgősen Pestre, „ha még egyszer életben akarja látni Erzsit”. Ám a kaland jól végződött, és anyámnak megadatott, hogy még néhány évig élvezze szépségét, és büszkélkedjen vele.

A szent tisztaság

1938 végén vagy ’39 elején anyám Ang-
liába utazott. Az égen már a háború felhői tornyosultak, és ő meg akarta menteni a fiát. Csak magyarul tudott, nem voltak összeköttetései vagy protekciója Angliában, mégis eljutott Mrs. Wilkinsonhoz – abban az időben a brit kormány egyetlen női tagjához –, és megkérte: segítsen bátyámnak, akinek talán megszakadnak kötelékei családjával. Nem tudom, hogyan beszélt az angol miniszterasszonnyal, talán a bátyám
fordította a szavait. Anyámnak volt egy messzebb menő terve is: el akart utazni Angliába, hajadonnak vagy elváltnak adva ki magát (megtudta ugyanis, hogy férjezett asszonyoknak nem adnak munkavállalási engedélyt), hogy mint háztartási alkalmazott dolgozzon, és fizetéséből eltartsa Gyurit. A háború kitörése azonban (de talán más ok is) megakadályozta e terv valóra váltását. Ha sikerül, anyám megmenekült volna.
Apám a bőr- és nemi betegségek szakorvosa volt. Talán foglalkozása okozta, mindenesetre tisztaságmániában szenvedett. Étkezés előtt kétszer-háromszor is kezet mosott. A takarítónőket megőrjítette, amikor portörlővel nekiesett a bútoroknak, amelyekről alig fél órával korábban törölték le
a port. Amikor magam elé próbálom képzelni, hogy szüleimet egy tehervagonban deportálták, máig is az az érzésem, hogy apám a szennytől szenvedett leginkább. A rendelőben, amely a házunkban kapott helyet, apámnak óriási szakkönyvtára volt. (Naivitásában a könyvek mögé rejtette a családi ékszereket, amikor kénytelenek voltunk kiköltözni.) Emlékszem, hogy órák hosszat ült a rendelőben, és a szakirodalmat bújta. Sokrétű levelezést folytatott kollégáival orvosi ügyekben, és nemcsak azokban. Egyszer Szegedre írt Szent-Györgyi Albert professzornak arról, hogyan kell helyesen ejteni: isiász vagy ishiász? Eperjesi orvosi körökben nagy szenzációt keltett, amikor a Nobel-
díjas professzor hosszú levélben válaszolt „tisztelt kollégájának”. A várószobában ritkán tartózkodott egyszerre sok beteg, és nem egyszer megtörtént, hogy apám elment a helyi előkelőségek házunk közelében lévő klubjába, a „kaszinóba”, és én telefonáltam neki: „egy beteg vár rád”. A kaszinóban kártyáztak, a világ dolgairól beszélgettek, természetesen pletykáltak, és kicsinyes veszekedésekkel múlatták az időt. Egy gyógyszerész egyszer párbajra hívta ki barátját, aki azt mondta neki: „Álljon egy kicsit arrébb, mert a füle árnyékot vet a biliárdasztalra!”. Még születésem előtt egyszer apám égő fülekkel tért haza: harminc koronát vesztett a kártyán. Azt hiszem, elég sok pénz lehetett ez akkoriban, mer még évekkel később is
szóbeszéd tárgya volt az eset a családban.
A normális élet végének kezdetét jelentette apám számára, amikor a többi zsidóéval együtt megszüntették tagságát a kaszinóban. Éppúgy, mint ahogyan tíz éves koromban engem sem az érintett meg leginkább, hogy sárga csillagot kellett viselnem, hanem az, amikor megtiltották, hogy könyveket kölcsönözzek a városi könyvtárból. Soha nem felejtem el a cseh (nem szlovák!) könyvtáros megszégyenült tekintetét, amikor ezt közölte velem.
Apám rendelőjébe betértek vendégek,
a 30-as évektől kezdve igen gyakran zsidó menekültek is Németországból. Egyikük felajánlotta, hogy valami maga fejlesztette anyaggal leszedi a falakra ragadt port, és
a falióra fölött egy tenyérnyi helyen be is mutatta a dolgot. Nekem csak a szürkés falon a kis fehér folt maradt az emlékezetemben, de apám több órán át beszélgetett a menekülttel, aki bizonyára sokat mesélt neki
a Hitler országában történt borzalmakról. Apám azonban, úgy látszik, nem vonta le ebből a szükséges következtetéseket. Nem kívánt sem Palesztinába menni, sem az öccséhez Amerikába.
Mindennapi polgári család voltunk. Baráti körünkhöz orvosok, ügyvédek, mérnökök – egy jól ismert költő is – tartoztak. Mi, gyerekek a szüleink barátainak gyerekeivel barátkoztunk, és így jött létre egy többé vagy
kevésbé zárt kör. A 90-es évek elején meglátogattam szüleim egyik barátnőjét, akinek
a fia, Palkó a legjobb barátom volt. A deportálásban Ravensbrückben halt meg. E találkozásunkkor Zsuzsa néni Svájcban élt. Azt mondtam neki: „Olyan kevesen maradtatok, és az én nemzedékem nem emlékszik semmire. Mesélj nekem a 30-as évek társadalmi életéről!” De ő csak azt mondta el, hogyan tréfálták meg egy ízben a szüleim. Meg akarták látogatni, de senkit sem találtak otthon. Erre bemásztak az ablakon (amely nyitva maradt – akkoriban, úgy látszik, kevésbé féltek az emberek a betörőktől), felforgatták a bútorokat, majd a „korzóra” siettek, ahol hahotázva elmesélték, milyen felfordulást hagytak maguk mögött… Zsuzsa néni megígérte, hogy papírra veti emlékeit a 30-as évekről, „de előbb meg kell írnom, ami a vészkorszakban történt velünk”. Valóban, egy megható könyvben leírta, hogyan fogták el a szlovák fasiszták, és mit élt át a koncentrációs táborban. Csak
a halál, amely 90 éves korában érte utol, gátolta meg abban, hogy a boldogabb múltba is visszatekintsen.
Anyám híres volt kitűnő főztjéről és süteményeiről, amelyeket minden vendégünk az egekig dicsért. Büszkélkedett is konyhaművészetével, és nem akart osztozni benn másokkal. Családi ebédek idején szokta volt mesélni, hogy odaadta barátnőjének a kért receptet, de valamicskét kihagyott belőle, nehogy ugyanúgy tudja elkészíteni, mint ő… Nem vezettünk kóser háztartást, de eperjesi nagyanyám halála után, amikor nagypapa hozzánk költözött, az ő kedvéért anyám kóser ételeket főzött. Sonkát akkor is ettünk, de zsírpapírba tettük, nehogy „tréfli” legyen tőle az evőeszköz vagy az asztal. Nagyapa biztosan tudatában volt ennek a kis csalásnak, de sokkal bölcsebb volt annál, semmint hogy szóvá tegye. Szüleimnek ez az eljárása egész életemre szóló tanulsággal szolgált a tolerancia dolgában.
Nagyapámért rajongtam. Igazi zsidó parasztember volt. Hetven éves korában, favágás közben elvágta egyik ujját, állandóan a csonkot bámultam. 75 évesen Jom Kippur napján egész nap állva imádkozott, és természetesen böjtölt. Nagyon szerette a menyét, habár nehezen tudott vele szót érteni, mivel ő csak jiddisül, németül, meg szlovákul beszélt (azt is turóci tájszólásban), anyám meg kizárólag magyarul értett. „Il le” – mondta neki, amikor azt akarta, hogy leüljön. Nagyapa páratlanul türelmes és jóindulatú ember volt. Csendesen és alázatosan
viselte a közös élet terhét mániás depresszióban szenvedő feleségével, aki fél évig tétlenül maga elé meredve ült, aztán a mási fél évben az egész környezetét megbolondította hektikus aktivitásával.
Életem idillikus korszaka csak nyolc évig tartott. 1938-ban Csehszlovákia majdnem háborúba keveredett a náci Németországgal. Emlékszem, hogy kikísértük az állomásra apámat, akit mint orvostisztet a cseh-német határvidékre vezényeltek. A háború mégsem tört ki, néhány hónappal később Hitler elfoglalta a Szudéta-vidéket, utána egész Csehországot; Szlovákia kikiáltotta
a Hitler által ajándékozott önállóságát, és röviddel utána, már 1939-ben meghozta
az első zsidóellenes törvényeket. Mint vezetői később eldicsekedtek vele, ezek még
a nácik nürnbergi törvényeinél is szigorúbbak voltak.
Emberi és nemzeti önazonosságom tehát már gyerekkoromban sérelmet szenvedett. De legelőször nem a zsidó azonosságomat (amelyet természetesnek tartottam), hanem szlovák és csehszlovák azonosságomat – amelyet éppúgy természetesnek vettem – érte csorba. Szüleim szlovák nyelvű zsidó iskolába írattak. Otthon magyarul beszéltünk (anyám, mint említettem, másként nem tudott), és német nevelőnőm volt (hiszen azt elképzelni sem lehet, hogy egy jó családból származó zsidó gyerek ne tudjon egy „világnyelvet” is). Ezért miután három-négy éves koromban hallottam a szüleimet arról beszélni, hogy egy ismerősünknek meghalt az édesapja, és az illető eljött hozzánk látogatóba, spontán módon eléje álltam, és ezzel
a kevert német-magyar mondókával fogadtam: „Oh, der arme Béla bácsi, er hat schon kein Apuka mehr”.
De szinte természetszerűen csehszlovák hazafias érzelmeim voltak, szertettem Masarykot és Benest is. Eperjes a szülővárosom volt, utcái az én utcáim, korzója az én korzóm, a helyi Slávia persze az én csapatom, amelynek minden mérkőzésére kimentem. Volt saját kölyökcsapatunk is, „Zsidó Csillag Atlétikai Klubnak” neveztük.
Néha összeverekedtünk a „gój” gyerekekkel („skúcem”-nek, csibészeknek neveztük őket), akik olykor kövekkel dobáltak meg bennünket, és megpróbálták ellopni a labdánkat, de ilyen összetűzések nem csak zsidók és a nem-zsidók között voltak a városban, mert mind a zsidók, mind a nem-zsidók egymás között is verekedtek. Csehszlovák hazafiságom első próbája öt és fél éves koromban következett be, amikor szüleim egy siófoki panzióba küldtek nyaralni. A ven-dégek között sok volt a zsidó gyerek, ezért
a panzió tulajdonosai ügyeltek rá, hogy senki ne zsidózzon, legalább is nyilvánosan. Ezzel szemben én voltam az egyetlen, aki Csehszlovákiából érkezett, és sokan kezdtek ki velem úgy, hogy „tótocskának” neveztek. Vérig sértődtem, és írtam szüleimnek (tudtam már nyomtatott betűkkel írni), hogy haza akarok menni. Otthon kitört a pánik. Halálra ijedt anyám telefonált nekem, ami akkoriban egyáltalán nem volt egyszerű teljesítmény: a helyi központon át Prágába, onnan Budapestre, onnan a siófoki központba, azután a panzióba. Amíg létrejött a kapcsolás, szinte el is felejtettem az egész ügyet. Másodszor is Magyarországon ért bántódás:
Budapestre látogattunk nagyszüleimhez, és ott elvittek a magyar-csehszlovák focimeccsre. 8:3-as magyar győzelemmel végződött,
a nagy Plánička – talán egész pályafutása alatt egyetlenegyszer – nyolc gólt kapott, ebből a nem kevésbé nagy Sárosi Gyurka hétszer talált a kapuba. Hazafelé mindenki ujjongott, én keservesen sírtam.

Játék a történelemmel

Ilyen bevezető után könnyű elképzelni, mit éreztem néhány év múltán, amikor nem csak szlovákságomtól, hanem az életemtől is meg akartak fosztani.
A légkör már a deportálások kezdete előtt is rendkívül sűrű volt. A gyerekekre is rányomta bélyegét. Egyszer Palkó barátommal és kisöccsével, Ivánnal játszottunk (Iván ma Svájcban vezető orvos-kutató). Mi 11 évesek, Iván négy éves volt. Mi voltunk, természetesen, a fasiszta Hlinka-gárdisták, Iván volt a zsidó, akitől a gárdisták mindenét elkobozták. A négyéves kisfiú egyszerre csak megszólalt: „Egy árja barátra van szükségem sürgősen, hogy elrejtsem nála az értéktárgyaimat”. A szülei, akik hallották szavait, megrémültek: ha a gyerek a hatalom képviselőinek jelenlétében beszélt volna „árja ismerősökről, akik zsidók értéktárgyait rejtegetik”, szerencsétlenséget zúdíthatott volna az egész családra. Iván később sem vesztett bájos, de még sokkal veszélyesebb naivitásából. Szülei Magyarországra akarták küldeni, ahol akkor a zsidók nagyobb biztonságban éltek. Hamis papírokat szereztek neki, és a szomszédék lányának. De az okmányok egy kislány és egy nagyobb fiú nevére szóltak, míg a valóságban a szomszéd lány Ivánnál néhány évvel idősebb volt. Ezért Ivánt lányruhába öltöztették, a lányt pedig fiúnak álcázták. A vonaton baj nélkül túljutottak a szlovák útlevélvizsgálaton,
a magyar oldalon két csendőr lépett a fülkébe, egy idősebb és egy fiatal. Az idősebb csendőrnek megtetszett a kislány, és megkérdezte: „Hogy hívnak, kislányom?” Mire Iván, jó hangosan: „A határig Kovács Klári vagyok, de azután megint Lefkovics Iván”. A kísérő és a lány majdnem leestek a székről ijedtükben – lelki szemeikkel már a börtönben látták magukat. Szerencsére, humánus csendőrre akadtak (ami elég ritka jelenség volt). Előre küldte fiatal társát, majd így szólt Ivánhoz: „Amit most mondtál, soha senkinek ne ismételd meg. Én pedig semmit sem hallottam” – és kilépett a fülkéből.
Nagyon fiatalon részesültem az első politikai leckékben is. Mielőtt elkobozták volna
a zsidók rádiókészülékeiket, szüleim titokban a londoni rádió adásait hallgatták, és én is megtanultam nagy nehezen megtalálni
a keresett adót. Gyakran meghallgattam
a BBC kora reggeli híreit, amikor szüleim még ágyban voltak, a hálószobájukba mentem, és elmondtam, mi a helyzet a keleti és
a nyugati fronton. Ennek ellenére nem tudok semmit szüleim politikai nézeteiről – azon a természetes tényen kívül, hogy náciellenesek voltak. Ma is nemegyszer elgondolkozom azon, mit szólnának szüleim politikai nézeteimhez és politikai tevékenységemhez, de nem tudom a választ.
Azután már nem volt kit megkérdezni. 1942 márciusában apámat Poprádra vitték, ahonnan az első deportáltvonatokat indították Auschwitzba. Minden transzportban ezer fiatal lány volt, és mindegyiket egy
orvos kísérte, hogy ügyeljenek a lányok egészségére a halálba vezető úton… De Poprádon eleinte orvos-többlet volt, ezért néhányukat ideiglenesen hazaengedték. Apám is közöttük volt. Amit Poprádon hallott és látott, az elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, hogy ami mindannyiunkra vár „az nem való gyereknek”, vagyis nekem. Máig is talány előttem, miért gondolta, hogy neki és édesanyámnak való „az”, ami nekem nem. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy a németeknek munkaerőre van szükségük, ezért biztosítaniuk kell a minimális életkörülményeket, őt biztosan mint orvost fogják foglalkoztatni, és különben is, „lelkileg nem
vagyok képes illegalitásban élni”. Sancta simplicitas!

Vonatok

Két héten belül apám megszervezte menekülésemet Magyarországra. E rövid idő alatt sikerült lepénzelnie egy szlovák vasutast, aki megállapodott egy magyar vasutassal, hogyan fognak átszöktetni engem és Magdát, barátaink 18 éves lányát. Anyám ez idő alatt levelet váltott volt férjével, aki rögtön kifejezte hajlandóságát, hogy nála legyek, amíg magyar iratokat szerez nekem. Igazi születési bizonyítványt kaptam, mert anyám nem Eperjesen szült meg (ahol akkor még nem volt szülőotthon), hanem a 36 km távolságban fekvő Kassán, amelyet 1938ban visszacsatoltak Magyarországhoz. Budapesten azonban a születési bizonyítvány nem lett volna elegendő ahhoz, hogy magyar személyazonossági igazolványt is kapjak, nagyapámnak pedig nem volt ehhez megfelelő összeköttetése. Vidéken, Salgótarjánban más volt a helyzet, ott mindenki ismert mindenkit. Emil bácsinak (anyám első férjének) megfelelő társadalmi rangja és széleskörű kapcsolatai voltak, mindent el tudott intézni. Mint egész életében mindig, Emil bácsi nemes lelkűen és habozás nélkül magára vállalta a feladatot és a kockázatot. Három hónapig voltam nála, soha nem fogom elfelejteni a meleg légkört, amely ott fogadott.
De az Emil bácsival való találkozást megelőzte a búcsúzás szüleimtől, amely – mint kiderült – örök búcsú volt. Ötven évvel később, amikor Szlovákiában megemlékeztek a deportálások kezdetéről, így írtam a búcsúmról: „Azt hihetné az ember, hogy 50 év elég hosszú idő ahhoz, hogy az emlékezet elhomályosodjon, és a fájdalom elcsituljon. De belőlem újra és újra előtör az izzó fájdalom, valahányszor eszembe jutnak az utolsó percek, mielőtt elváltam volna Tőled, Apám – és én majdnem minden nap felidézem ezeket a perceket. Tudom, hogy kissé butának tűnik, de az utolsó világos emlékem Rólad a tükörfényesre pucolt sárgás-barna cipőd, amikor az eperjesi állomás felé mentünk, ahonnan röviddel azután elindultam nagyapámhoz Budapestre, és ahonnan Te és Édesanyám négy héttel később elindultatok azon az úton, amelyről nem volt visszatérés. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, talán az őszülő hajadra tekintettem volna, vagy a szemedre, talán egy rejtett könnyet láttam volna meg benne. De csak egy kisgyerek voltam, sok mindent nem értettem, sok mindent nem láttam előre. Különben is, egy gyerek, sőt egy felnőtt ember is, nem mindig viselkedik teljesen tudatosan. Nem tehettek róla – én főleg a tükör-
fényes cipődet tudom felidézni emlékeze-temben…”
A szökés-tervet teljes siker koronázta.
A szlovák vonatról titokban átvezettek bennünket a magyar vonatra, amely rövidesen Kassára érkezett, hol már várt Ilonka néni – anyám húga – és férje, Oszkár bácsi. Másnap megérkeztem nagyszüleimhez
Budapestre, onnan pedig Salgótarjánba, Emil bácsihoz. Anélkül, hogy tudatában lettem volna, a gyerekkorom véget ért. Néhány hónappal múltam 12 éves.

Benedek Pál: Zsolt Béla kardként bánt a tollal

Benedek Pál (Izrael, 1996)

Zsolt Béla kardként bánt a tollal

Steiner Béla volt az eredeti neve. A kiváló stílusérzékkel, megfigyelő és elemző képességgel rendelkező fiatalember 18 éves korában választotta a Zsolt nevet, és költőként kezdte az irodalmi pályáját. Még nagyon fiatal volt, amikor megismerkedett Ady Endrével, a titkárául akart szegődni, de ez az első világháború zűrzavara miatt nem sikerült. Újságíró, majd író lett belőle.
Sikeres nagyváradi évei után Budapestre került, ahol publicistaként alapozta meg irodalmi jóhírét.
Vezércikkíróként érdekes módon alakult pályája. Egyrészt a zsidó kispolgárság védelmezője volt, másrészt a magyar néppel azonosulván elhárított minden olyan kísérletet, amely a magyar zsidóság létét kisebbségi létként határozta volna meg.
Az Újság című lap hasábjain jelentek meg a vezércikkei, amelyek iránt olyan érdeklődés volt a zsidó értelmiségi és kispolgári körökben, hogy Ágay Béla ezer pengőt fizetett Zsolt Bélának egy-egy vezércikkéért. Abban a korszakban, amikor azt énekelték Magyarországon, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel…”
Amikor vezércikket írt, kardként bánt
a tollával, és azt hirdette, hogy a magyarság kultúrája és a zsidóságé közös nevezőre hozható, politikai szempontból pedig megen-gedhetetlen a faji megkülönböztetés, a diszk-
rimináció, és Magyarország csak abban
a mértékben közeledhet Európához, amilyen
mértékben megteremti az egyenlőséget és gyökerestől kiirtja az antiszemitizmust, a faji megkülönböztetést.
Újságírói munkája során irodalommal és irodalmi publicisztikával is foglalkozott. Az utóbbi műfajnak is kimagasló tehetségű képviselője volt, elsősorban A toll című folyóiratban jelentek meg ezek az írásai.
Zsolt Béla regényeit a két világháború között nem különösebben kedvelte a magyar zsidóság.
Az író nem vette figyelembe, hogy a magyar zsidóság erkölcsi hibái főleg a megkülönböztetés körülményeiben gyökereznek, és némi megbocsátásra is szükség lett volna, különös figyelemmel arra a jövőre, amely
a magyar zsidóságra várt.
Zsolt Béla nem rendelkezett elég erővel, hogy ezt felmérje, de Bergen Belsenben, ahová végül deportálták, bizonyára átértékelte korábbi véleményét a magyar zsidóságról.
A nem-zsidók kicsit idegennek érezték Zsolt Béla elbeszélő művészetét, a zsidók azért tartottak tőle szellemi távolságot, mert annak idején sokallták a túlzó magyarkodását.
A deportálásból visszatérése után – már súlyos betegen, Davost is megjárva – magyar parlamenti képviselő lett. A polgári
radikális mozgalom vezetői őt tisztelték meg a pártelnöki tisztséggel, s így lett belőle magyar törvényhozó.
Publicisztikai tevékenységét a Haladás főszerkesztőjeként folytatta, és bajvívó maradt, mert hamar felismerte, hogy a magyar zsidóság több vonatkozásban védelemre szorul az új hatalom körülményei között.
Az új-antiszemitákkal szemben vette fel
a harcot, s magas színvonalú, rendkívül meggyőző vezércikkel hétről-hétre hívta fel a figyelmet az antiszemita jelenségekre.
Csak egy példát említünk. Veres Péter,
a neves népi író lett az Országos Földrendezési Tanács elnöke, s e minőségében igyekezett elvitatni a deportálásból visszatért zsidók jogát a földtulajdonhoz, azt állítván, hogy csak tulajdonosai, de nem megművelői a földnek.
Zsolt Béla számos cikket írt Veres Péter ellen, ezek közül a legemlékezetesebb a Veres Péter a lovát ugratja című vezércikke.
Kilenc koffer című regénye a nagyváradi gettóról és a deportálásról szól. Először folytatásokban jelent meg a Haladás hasábjain, majd évekkel ezelőtt könyvalakban is kiadták.
Régebbi könyveinek új kiadásai csak gyéren jelentek meg – pár évvel ezelőtt kiadták a Kínos ügy című lélektani regényét, és színdarabjai közül az Oktogon és az Erzsébetváros is színre került.
Kiadták újra a Duna-parti nő című regényét is, amely 1936-ban jelent meg, és a házasság problematikáját boncolgatja.
Zsolt Béla lektűrt írt, de a legmagasabb színvonalon. Ezt bizonyítja, hogy ma jóval többen olvassák, mint a két világháború közötti korszak utolsó szakaszában.
Rövidre szabott élete volt, s hogy harminc könyvet írt, az csak példátlan szorgalmát mutatja.
Élete legutolsó szakaszában nagy lelki
élménye volt a zsidó állam megalakulása, amelyről több vezércikket írt.
Egyszer egy újságíró feltette Zsolt Bélának a kérdést, nem készül-e alijjázni.
Az író perceken át gondolkodott, majd
a következőt válaszolta:
– A probléma erősen foglalkoztat. Sajnos, nem látom realizálhatónak, hogy Izraelt válasszam hazámul, mint magyar parlamenti képviselő.
A deportálásban szerzett tüdőbaj idő előtt megölte Zsolt Bélát.
54 éves volt.

Dávid András: Ó, azok a gyanús szabadkőművesek...

Dávid András

a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves
Nagypáholy nagymestere

Ó, azok a gyanús szabadkőművesek...

Mert egyáltalán már a nevük is gyanút kelt. Miért kőművesek és hogyhogy szabadok?? Valami titkos társaság. Azt hiszik, mióta beléptem, többet tudok róluk?
Csak még nagyobb a homály.
Először saját személyemmel kell tisztába jönnöm. Mert ha belegondolunk, önmagunkkal mindig problémáink vannak. Kicsit megkapargatja az ember a maga kis
létét, tessék, az kész katasztrófa. És ha mindezzel szemben, netán a dolgok rendben lennének, sőt ne adj isten, még boldog is az ember, hát ott biztosan hatalmas feloldatlan, robbanáskész problémahalmaz rejtőzik a felszín alatt.
Nos, de hogyan is süllyedtem odáig, hogy megkérdőjelezzem magamat? Életem békés és békétlen hétköznapjait, mint milliónyi velem fuldokló társam, néha fejünket a habok felé emelve nagy levegőt véve, aztán ismét és ismét lebukunk a szürke mélybe,
ahová húz minket lefelé gyerek–feleség–csa-lád–munkahely, és persze, mi is húzzuk őket, összegabalyodva, itt minden a túlélésről szól. A megélhetésről, a pénzről, a jóakaratról, ami, persze, hiánycikk, még pult alól se; semmi.
És akkor derült égből a villám, egy rövid veszekedés kiegészítéseként, lelép az ember felesége. Kész, slussz, oda a házasság, oda a család. Az első pillanatokat úgy éltem meg, mint a világégést, a totális leépülést, amikor mindent, amit eddig felépítettem, egy elegáns rúgással romba döntenének.
Csak később, napokkal, hetekkel később ébredtem rá, hogy valójában a szabadság szele csiklandozza orromat, késztet tüsszentésre. Éppen azé a szabadságé, amelyről apránként oly régen lemondtam már. Észre sem vettem, hogy feláldoztam magam a család oltárán, még ha a család sosem kért tőlem ilyet.
A lényeg az, hogy most itt állok, szabadon, és nem tudom, mihez kezdjek a szabadsággal.
Mindent lenulláztam, most minden nyitott, bármit megtehetek, csakhogy nincs mit.
Egyszerre észrevettem, hogy a néhány barát, aki volt, mind családfüggő, ahogyan én voltam még nem is olyan rég, a néhány hozzám hasonló, hirtelen magára maradt sorstárs pedig, besavanyodva csak a saját sebeit nyalogatja, egyszóval, itt állok és nem tudom mihez kezdjek a ménkű nagy szabadságommal. A fiatalok túl fiatalok az öregek pedig elviselhetetlenül öregek. Mind a maga bajával foglalatoskodik, és megosztani mindezt csak a hasonszőrűekkel képes. Én pedig itt állok egyedül.
És ekkor, mintegy véletlenül, valahol felbukkant egy szó: „szabadkőműves”.
Annyit tudtam róluk, mint nagyjából mindenki, azaz semmit. Perszepersze, titkos társaság, benne vannak nyakig a politika bugyraiban, a pénzvilág bugyellárisában, mégis mi a fityfenét csinálhatnak? És akkor érdeklődni kezdtem ez után a társaság iránt. Hátha engem is odaengednek kicsit, hogy turkálhassak ezekben a gyanús bugyrokban.
Egyáltalán miként lehetséges szert tenni egy ilyen ismeretségre? Nem mehetek oda
a sarki rendőrhöz: „Biztos úr kérem, szeretnék valami szabadkőművessel megismerkedni, segítene?” Azután az egyik barátom mintha ismert volna valakit, átirányított hozzá. Olyan volt a pasas, hogy eszembe nem jutott volna róla, hogy ő szabadkőműves. Mert milyennek képzeltem el őket? Pont semmilyennek, de olyannak biztosan nem, mint ezt az urat, aki barátságosan hallgatja azt a katyvaszt, amit összehordok neki, hogy miért is keresem az ismeretségét.
De legalább végighallgat, ez már önmagában megnyugvást jelent, mert ki hallgatja meg a másikat egyáltalán, manapság? Én biztos nem. Bolond lennék.
Ő meghallgat és megkérdi, ismerek-e más szabadkőművest, rajta kívül. Mondtam: akkor odamentem volna a másik szabadkőművesekhez, és nem hozzá, de ő erre sorolni kezdi:
Tudtam-e, hogy Mozart szabadkőműves volt?
Nem, nem tudtam. Azt hittem, Mozart zeneszerző volt.
De bizony, és a Varázsfuvola úgy van megírva, mint egy szabadkőműves gyűlés.
Ezen még gondolkodnom kell. Lehet, hogy énekelni fogunk?
Sorolja a többit: Írók, költők, államférfiak. Ady.
Micsoda, még Ady is?
Bizony. És Kosztolányi, Csáth, Karinthy és megannyian mások. Kossuth Lajos. Jászi Oszkár.
És George Washington. Vagy Voltaire. Balsac. Továbbá Bergman, a filmrendező, Chagall a festő, Goethe a költő, Garibaldi és Bem apó. Winston Churchill minszterelnök és VIII. Edvard.
A király?
A király.
Képzelem, ahogy Ady VIII. Edvárddal kvaterkázik.
Ugyan. Miért is ne? Csak tán sosem találkoztak. De találkozhattak volna
Mi hozhatott össze ennyi féle-fajta embert egy szervezetbe?
Pontosan az az elv, hogy olyan emberek között lehet, olyan emberekkel oszthatja meg gondolatait, akikkel esetleg sosem találkozhatna másutt.
Kérdem, hogy jó, jó de milyen gondolatokról van itt szó? Mivel ugye az ember elmegy egy könyvtárba, és ott könyvbe zárva rengeteg gondolat csak arra vár, hogy az ember magáévá tegye azokat. De akkor itt,
a szabadkőműveseknél mi is történik?
Emberem elmosolyodik. Nem először hallja ezeket a kérdéseket. Neki könnyű
a válasz, ott van nála, csak kérdezni kell, és ő megmondja:
– Durva kő.
– Tessék?
– Durva kő!
– Most miért mondja ezt nekem?
– Mert azt kérdezte, mi is történik a szabadkőműveseknél.
– Igen. És erre az a válasz, hogy durva kő? Mit csinálnak a durva kővel?
– Jó kérdés. Csiszoljuk.
– Aha. És minek?
– Hogy a durva kő csiszolt kővé váljon.
– Jó, hát ha ettől kőművesek, kőfaragók, mit tudom én. De nekem is csiszmagolnom kell, ha belépek?
– Bizony.
– Mire jó ez? Kinek a köve?
– A maga köve. Sőt! Önmaga a kő. Saját magát csiszolgatja.
– Aha...
– És mit csinálnak az összejöveteleik alatt?
– Titok.
– Miért titok?
– Miért érdekli?
– Mert tudni akarom.
–Keresse meg könyvben. Már leírták ezerszer.
– Akkor miért nem mondja el?
– Mert az nem ugyanaz. Ne feledje az átélés élményét!
– És kik vannak a páholyban?
– Titok.
– Dehát maga sem titkolja előttem, hogy közéjük tartozik.
– Mert sajátmagáról bárki elmondhatja. De másról nem. Nem, amíg él.
– És ha mégis elmondja valaki?
– Elvágjuk a torkát. Tsakkk! Így! – Még mutatja is.
– Micsoda?
– Képletesen, természetesen.
– Dehát miért?
– Azért mert drága társadalmunkban lehetséges, hogy valakinek hátránya származna abból, ha kiderülne, ő szabadkőműves. Furcsán néznének rá. Kirúgnák, vagy egyszerűen nem kapna kinevezést...
Mi a módja annak, hogy beléphessek?
Írjak egy levelet, melyben kérem felvételemet, és csatoljam az életrajzomat.
Mit írjon az ember az életrajzába, ha beállna szabadkőművesnek? Ismét szembesülnöm kell életem problémáival. Ki vagyok? Mit akarok? Merre tartok?
– Majd értesítjük – mondta az ember.
Most jönne a legérdekesebb része a leírásnak, a felvételem, és az avatásom, és naná, pont ezt nem írhatom le, mert ez is a titok része. Azt viszont leírhatom, hogy ezek után következett az az időszak, amit én – csak úgy, magamban –, a „sülthal szindróma évének” nevezek.
Mert ekkor a hallgatás éve következett,
a hallgatásé és a tanulásé.
Úgy éreztem, semmit sem tanulok és szörnyen bántott, hogy nem nyithattam ki a számat, de kiderült, hogy maga a hallgatás volt a tanulás: Megtanultam nagyokat hallgatni, és másokat meghallgatni.
Azután röpültek az évek, és időnként azon morfondíroztam, mire is való ez a szervezet. Mert bizony bugyrokat nem találtam. Sem politikait, sem anyagit. Eljutottam oda, hogy amolyan hamiskás mosollyal szemlélem a jelentkezőket, akik bugyrozni szeretnének. Hogy ilyenkor mit is mondhat nekik az ember? Csak azt, hogy bizony a bugyor, amit a nyakukba vesznek, bizony igen nehéz. Mert egy kő van benne. Egy durva kő, amit ettől kezdve egy életen át csiszolhatnak. És ez a saját életük.

Deutsch Gábor: A zenetudós csodája

Deutsch Gábor

A zenetudós csodája

Elhunyt Kármán György

Szinte hihetetlen, hogy a halkszavú, de nagy munkabírású és ereje teljében lévő Kármán György zenetudós, kutató, zongoraművész, szerkesztő, a tévé munkatársa, tanszékvezető egyetemi magántanár fizikai értelemben nincs közöttünk többé. Óriási veszteség. Szeretetre méltó egyénisége révén családtagként gyászolja, aki ismerte. A temetésen a tanítványok kórusa igazolta peda-
gógiai tevékenységét. Egy sor kiváló kántort és előimádkozót adott (munkatársai közreműködésével) a pesti, budai
és vidéki zsidóközösségeknek. Hitte és hirdette - a szerencsénkre az
OR-ZSE jóvoltából megjelent jegyzeteiben és előadásain - hogy a Szináj hegyén a kőtábla mellett dallamokat is kapott az emberiség. Leírása szerint az áskenáz országokban Németföldre a Kalonymos család hozta, akinek származását rabbi Gámlielig vezetik vissza. Franciaországba Machir rabbi hozott keleti dallamokat. A Tóra olvasás motívumát a maszórák által lejegyzett kép-hangjegyekről ismerjük. Ezek zeneisége atyáról fiúra szállt. Kitűnő kántorok, zeneszerzők ezen elemekből építették a kántor-zenét.
Kármán tanár úr jegyzeteiben számon tartja, hogy a Bibliában hányszor szerepel az ének,
a dal. Mózes prófétai – népvezéri – pályafutását dallal kezdte, azzal is fejezte be. A Szentély idején a szertartásokat nagy kórus és szépszámú zenekar kísérte. A Krónikák könyvében páratlan precizitással megörökítették a karmester és a zsoltárköltő előénekesek nevét, sőt a kóristákét és a zenészekét is. Nem tudunk róla, hogy más templomok művészeinek nevét valamelyik szent könyvben felsorolták volna. A Templom pusztulása után elcsendesedtek a zsinagógák, bölcseink megtiltották az éneket. Így volt ez a 16. századig. Ekkor
a fiatalemberek fehér ruhában, táncolva
érkeztek a mezőn levő zsinagógához. Érezni lehetett, szívesen folytatnák az éneklést az imaházba
lépve is. A Cfáti kaba-listák Mose Kordebíró zsoltárokból megszerkesztette a szombat-
köszöntőt, sógora, Slomó Hálévi Alkabec nagyhatású dalt komponált, a Löchó dajdit, amelyet számos komponista megzenésített.
A bécsi Schulzer is.
Kármán György tanítványának ezt a formációt is megtanította, de nem idegenkedett a hászid dallamoktól sem. Nagy élményünk, amikor egy alkalommal az OR-ZSE épületébe jöttünk, a tanítványok hosszú sora a lépcsőn ülve gyakorolta pattogó dallamon az említett dalt.
A hászid motívumok gyökere nem
a Szinájhoz nyúlnak, a nép-zenéhez kapcsolódnak. Mégis becsülte őket a Tanár úr, mert mint térkép, vázolták a zsidók vándorlásait. Megszólal bennük a Don, a Volga,
a Visztula hangja, de hallatszik benne a Duna, a Tisza, a Szamos, a Maros moraja is – gondoljunk
a kállói rabbi, Ejzik Taub két nagy nótájára, a Szól a kakas már, és
a Sírnak-rínak a bárányok kezdetű dalra. De más népi motívumok is gazdagították a kis falvak zsinagó-
gáinak dallamvilágát. Kármán tanár úr kutatásaiból ez sem hiányzott.
Sokoldalúságát tévé-szerkesztői munkássága is bizonyítja. Nem kell szégyellnie a hatvanas-hetvenes évek népszerű zenei ismereteket bővítő sorozatát, a Zenélő
órákat. Büszkén vállalta, mások mellett, a magáénak is. Akkoriban a televízió a kultúra terjesztésével is foglalkozott, feladatának tekintette azt.
Kármán György életrajzát röviden összefoglalva: Szegeden született, öt éves korától tanult zenét, a zsidó elemi iskolában osztálytársa, barátja volt Ábrahám Jungreisz, ortodox rabbi fia. Szeged zsidó szellemi életére nagy hatással volt Lőw Immánuel. Minden beszéde irodalmi remekműnek számított. Ugyanakkor nagyon bátran beszélt. 1943-ban például a szószéken – ahová az akkor már csaknem vak agg főrabbit Fein bácsi,
a szintén legendás és felejthetetlen sámesz vezette –, megátkozta Hitlert és a fasizmust. A hívek megdöbbentek, féltették lelki pásztorukat, hogy újra börtönbe kerül. 1920-ban már ült Horthy dutyijában. A pap nyugtatta az aggódó közösséget, „kétször nem töszik meg”. Valóban nem tették, azonban egy évvel később az egykor főrendi házi tagot bevagonírozták, a többi hitsorsosaival együtt. Pesten sikerült egy szükségkórházba menekíteni, de az agyonfagyott, kiéhezett aggastyánon nem tudtak segíteni. A Kármán-családot is elvitték a hírhedt Strasshoff elosztó táborba, ahonnan nagy szerencséjükre a Ludwig Knapp fűrész telepére kerültek. Rendes ember volt. Eldugta azt a 26
zsidót, aki nála dolgozott, amikor tovább akarták őket vinni. Meg is kapta a Jád Vásém kitüntetést.
A szegedi zsidóság súlyos sebeket szenvedett. Lőw Immánuel sorsát említettük, de
elpusztult Fein bácsi, a szeretett sámesz, Lamburg Mór, az igazi „Judentenor” kántor és többezren mások. Frenkel Jenő, a felkészült másodrabbi lépett előre. Igyekezett megszervezni a vallási életet. Ebben számított az ifjú Kármán György segítségére. 1948-ban Izraelbe vándorolt, utóda a rabbi-székben a Kecskemétről érkezett, dr. Schindler József.
Szónoki képessége mellett jó hangja, szép tenorja volt. Politikai beállítottsága nem tetszett a rendszer urainak, Izraelt akkor is
dicsérte, imádkozott érte, amikor e szót kimondani sem volt ajánlatos. Korai halálát (1962-ben) talán ez a légkör is befolyásolta.
Kármán Györgyöt Budapesten felvették
a Zeneakadémiára. Zongorázni Ungár Imrénél, a kitűnő világtalan zongoraművésznél, orgonálni Gergely Ferencnél tanult. Tanára volt még Szabolcsi Bence, akinek zsidó témájú publikációi akkoriban nem jelentek meg, de tanítványainak megmutatta azokat. Kármán György előbb Lágymányosra,
a Bocskai úti reprezentatív templomba került, majd a Frankel Leó útra hívták, Sirotta Sándor házán mellé. A következő állomás
a Bérkocsis utcai rabbiképző, ahol Scheiber Sándor, majd később Schweitzer József
péntek esti kidusai társadalmilag jelentős eseménynek bizonyultak. A szemináriumban találkozott Ádám Jenő karmesterrel,
a Goldmark Kórus megalapítójával és Feleki Rezső bariton hangú tudós kántorral.
A rendszerváltás számára új feladatokat jelentett. Megalakult a Televízióban a vallási és egyházzenei szerkesztőség, ahol a zsidó felekezetet képviselte. A négyhetenként jelentkező műsor címe: Az utódok reménysége. Amelyhez kitűnő műsorvezetőt talált Kocsis Zsolt, a rabbiképző neveltje személyében. Meghívást kapott a Rabbiképző
Zsidó Egyetem rektorától, Schőner Alfrédtól, aki a Liturgia szak vezetésére hívta meg. Levelező formában, 70-80 hallgató havonta kétszer egésznapos konzultáción vett részt. A Liturgia előadó szakon az ima világával ismerkedtek. Ezen hölgyek is részt vehettek,
a kántor szakon, a konzervatív szellemnek megfelelően, csak férfiak. Sikeres tanszak lett, nem kis mértékben Kármán György szervezése nyomán.
Májusban már a vizsgára készültünk, azon csütörtökön még járt a forgalmas folyosón, megtartotta előadásait, hétfőn pedig
már betegségéről értesültünk, és pénteken
a megdöbbentő halálhíréől. Vasárnap temették.
Van egy nagyon ostoba és hazug közmondás: minden ember pótolható. Pedig senki nem pótolható. Minden ember egyéni és megismételhetetlen. Helyettesíteni lehet, de pótolni nem. Mondhatjuk, az élet megy tovább. Halljuk, ahogy a kántorjelöltek
gyakorolnak. Valami azonban megszakadt. Olyan, mint azelőtt már nem lesz soha.
A munka folytatódik.
Jól megszerkesztett és megszervezett gépezetet hagyott ránk a tanszékvezető. De tudjuk, mosolyát, megnyugtató szavait nem halljuk többé. Valaki most már örökre hiányozni fog az iskolából.

Dr. Borsányi-Schmidt Ferenc: A zsidó meditáció, mint terápia

Dr. Borsányi-Schmidt Ferenc

A zsidó meditáció, mint terápia

Mielőtt a zsidó meditáció, vagyis az ebből kifejlődő elmélyedt imádkozás pszichés
és szellemi állapotának megvalósításához
kezdenénk, a meditáció általános, bevezető
pszichés, szellemi állapotának néhány sajátosságáról is szólnunk kell, mindenekelőtt a terápiát előmozdító, azt támogató vonásairól.
A meditáció a nagyon hasznos technikák egyike, azoknak, amelyek a tudatot át tudják lendíteni egy magasabb, a megszokottól különböző szintre. A meditáció a tudatnak szinte végtelen távlataiba képes eljuttatni gyakorlóját. Csupán egészen kis erőkifejtést igényel, de csak kezdetben, amely erőkifejtés a gyakorlás során megszűnik, helyesebben meg kell szűnnie. A meditáció egyetlen nélkülözhetetlen alapelve a tudat teljes elcsendesítésének képessége. A tudat elcsendesítése hosszabb ideig tartó meditáció eredménye, de itt megjegyzendő, hogy minden olyan időt, amit saját bensőnkbe tekintéssel, befelé fordulással töltünk, meditációnak számít. Amikor így teszünk, akkor meditálunk. A meditáció segít bennünket abban, hogy egészségesebb, kevésbé sztresszel (stress, ld. Hans Selye) -teli életet éljünk.
A meditáció fizikai és pszichológiai előnyös hatásai olyan sokrétűek, hogy sokan csupán ilyen okok és tények miatt kezdenek meditálni. A meditáció gyakorlása, hacsak időlegesen is, segíti a meditálót abban, hogy a fizikai világon, legalábbis annak érzetén
és annak hatásán túljusson, és megkezdi olyannak látni magát, amilyen valójában, vagyis szellemileg megvilágosodott lénynek.
A meditáció alkalmas arra, hogy átalakítsa életünket. Amikor meditálunk és így
kitágítjuk tudatunk határait, megnyitjuk magunkat a szeretet és a világosság előtt.
Elkezdjük a dolgokat egy más, egy új szemszögből látni, egy sokkal szeretni képesebb, szellemi látószögből. Sokkal elnézőbbek, sokkal tűrőképesebbek leszünk másokkal szemben. Sokkal több belső békét és örömöt találunk. Olyan belső békét, amely megérint mindenkit, akivel kapcsolatba kerülünk.
Vég nélküli jótékony hatása van a relaxációnak és a meditációnak. A mai meg-
szokott életmódnak szinte velejárója lett
a sztressz (stress). A „harcolj, vagy menekülj” szindróma jelentkezik mindig, amikor valaki úgy érzi, hogy ki van téve valamely stress-hatásnak, olyannak pl. mint egy megfélemlítő esemény, vagy ilyen helyzet, egy ellenállást, vagy agresszív választ kívánó szituáció. Ilyen esetben a válasz lehet a szembe kerülés egy variációja, vagy egy fajta kivédése
a szembe kerülésnek, amelynek leggyakrabban tapasztalható módja a megfutamodás. Bármely legyen is a válasz, az igénybe veszi az egész idegrendszert, s persze az endokrin rendszert, akár tudatosan vagy nem-tudatosan elmélkedünk a követendő változaton. Az autonomikus (önkormányzó) része
a „harcolj vagy menekülj”-válasznak kicsúcsosodik a szimpatikus (sympathikus) működés általános emelkedésében, beleértve
a pulzusszám növekedését, a vérnyomás
értékének emelkedését, a verejtékezést, az izom-mozgást, és erősíteni tudja az adrenalin-hullámzást, ami gyorsítja a pulzus-számot, emeli a vérnyomást, okot ad a nyug-
talanságra és idegeskedésre, és előkészíti
a „talajt” a „harcolj, vagy menekülj” válaszra.
A „harcolj, vagy menekülj”-válasz alkalmazható, minthogy ez képessé teszi az egyént arra, hogy ellenálljon, vagy hátat fordítson az ijesztő helyzetnek, megfékezheti az adrenalin-éhséget, ami gyorsítja a szívverést, megemeli a vérnyomást, emeli az izgalmi állapotot, és előkészíti az idegi körülményeket
a „harcolj, vagy menekülj”-válaszra.
Ha rendszeresen meditálunk, úgy találjuk, hogy képesek vagyunk arra, hogy mindennapi problémáinkat kezeljük, s közben nem leszünk annyira izgatottak, mint egyébként, és sokkal relaxáltabb módon viszonyulunk ezekhez, mint egyébként. Felmerült nehézségeinket teljesen új, meg-
változott nézőpontból látjuk. Probléma-megragadó és problémamegoldó képességünk, növekszik, valamint úgy érezzük, hogy teljesen új belső erőnk született. A legújabb módszereket felhasználó kutatás és tanulmány vizsgálta illetve igazolja, hogy életünk feltűnően előnyös alakulása teljesen a meditáció gyakorlásának köszönhető. Jótékony szellemi és fizikai változásaink egyértelműen bizonyítják, hogy mindez
a hatékony relaxációs gyakorlatoknak és
a rendszeresen végzett meditációnak, meditációs technikáknak az eredménye.
Pozitív szellemi változások, a meditáció révén elért eredmények:
Megnövekedett gondolkodásbeli „tisztaság”, célirányultság.
Megnövekedett érzelmi jó közérzet.
Megnövekedett boldogság-érzet.
Megerősödött, fejlődött emlékező tehetség, jobb memória.
Megnövekedett alkotó készség és alkotó kedv stb.

A fizikai eredmények, pl.:
Csökkent légzésszám.
Csökkent pulzusszám.
Alacsonyabb vérnyomás-érték.
Csökkenés a szimpatikus idegrendszer működésében.
Csökkenés a test metabolizmusában.

Hogyan meditáljunk?

Először keressünk és találjunk megfelelő helyet a rendszeres meditáció gyakorlásához.
Ennek megtalálása pozitív körülményt alakít ki ahhoz, hogy tudatunk megfelelően relaxált és emelkedett legyen. Idővel csak az, hogy meditációs „kuckónkban”, a meditáció céljára választott helyünkön ülünk, azonnali szellemi relaxációt idéz elő.
Meditációs helyünk lehet egy kicsiny helység, vagy egy kis területű szeparálható sarok otthonunkban, ahol lehetőségünk nyílik arra, hogy teljesen egyedül, csukott szemmel ülhetünk minden nap, legalább pár percig. Válasszunk erre a célra egy tiszta, csendes helyet, távol bármiféle zavaró
körülménytől, ahol nyugodtan ülhetünk egy székben, vagy a szoba talaján, pl. a szőnyeggel borított parketten, vagy padlón. Amennyiben széket használunk, válasszunk olyat, amely lehetővé teszi, hogy hátunkat amennyire csak lehet, egyenesen tartsuk. Ha a szoba talaján ülünk se térjünk el hátunk alátámasztásától. Néhány napig ne tegyünk mást, csak 5-10 percig üljünk csendben a helyünkön. Ez segít abban, hogy minden szükséges energiánk összegyűljön. Mielőtt leülnénk, meggyújthatunk egy gyertyát, vagy néhány füstölő pálcikát, amelyet szeretünk. Alkalmasint a gyertya, vagy a füstölő meggyújtása jelzi agyunknak, hogy elérkezett a meditáció ideje.

A meditációnak sok módszere ismeretes. Ezek közül néhány passzív, mint pl. a lélegzet figyelése, mások aktívak, mint pl. ismételgetése egy szónak, távol-keleti, illetőleg belső-ázsiai eredetű, de már általánossá vált műszóval, egy mantra ismételgetése. A meditációfajták, amelyek itt ismertetésre kerülnek, segítséget nyújtanak a több, magasabb szint kifejlődéséhez. Függetlenül attól, hogy a meditációnak melyik fajtáját választjuk, vagy követjük, biztosak lehetünk abban, hogy a meditáció minden típus, vagy fajtája gyengéd, illetve „szelíd” természetű. Semmit ne erőltessünk, ne legyen olyan részlet, vagy „gyakorlat”, amit erőszakkal tudnánk csak végrehajtani. Tegyük lehetővé, hogy minden törekvésünk természetesen, erőlködés nélkül történjék.
Engedjük, hogy a meditáció „magától” menjen. Fektetve helyezzük egymásra tenyerünket az ölünkbe, és csukjuk be a szemünket. Vegyünk néhány mély lélegzetet. Ezután csak üljünk. Ha korábban még nem meditáltunk, akkor valószínűleg úgy fogjuk érezni, hogy tudatunk teli van gondolatokkal. Ne próbálkozzunk azzal, hogy megállítjuk a gondolatok áramlását, csupán figyeljük ezeket. Képzeljük azt, hogy egy folyó partján vagyunk, és gondolataink azonosak a csobogó vízzel. Ne próbáljuk megállítani „a folyó vizét”, csak figyeljük. Egy hét múltán azt fogjuk észlelni, hogy a folyó mozgása lelassul, lassabban folyik. Esetleg türelmetlenek vagy unatkozóak leszünk. Akkor is, ha így történik, minden rendben van. Ha az a benyomásunk, hogy kesergünk, ne tegyünk mást, csak figyeljük bejövő és elmúló (megszűnő) gondolatainkat. Csináljuk ezt 5-10 percig. Valószínűleg azt fogjuk tapasztalni, hogy álomba zuhantunk (vagyis elaludtunk), mert annyira relaxáltak lettünk. Ez jó, mert sok szempontból megkezdtük
a dolgokat, a jelenségeket úgy felfogni, hogy azok „jöttek, mentek.” Folytassuk, miként elkezdtük, és minden nap több időt
engedjünk magunknak meditálásra. Ha így
teszünk, az lehetővé teszi a relaxálást, és azt, hogy megfeledkezzünk az időről.

Jó hatás

Ez nem más, mint Haladó Relaxáció. Lassú átmenet a feszült, mozdulatlan állapotból a nyugodtabb, hajlékonyabb, rugalmasabb tudathoz és testhez. Ez az egyik módja az izmok feszessége elernyesztésének. A Haladó Relaxáció sok változata ismert. Ezek közül egyet közlünk itt:

Úgy kezdjük, hogy a hátunkra fekszünk kényelmes helyzetben. Vegyünk több mély és lassú lélegzetet, ami után irányítsuk figyelmünket és tudatosságunkat a test különféle részeire, és közben figyelemmel kövessük az izmok feszülését és (akaratunktól függő) lazulását. Ennek egyik módja az, ha tudatosan megfeszítjük, majd elernyesztjük valamely izmunkat.
A testünk legfelsőbb részével kezdhetjük, megfeszítve, majd elernyesztve az izmokat az arcunk legfelsőbb részén, utána az állkapocsra megyünk át, azután a nyakra, a mellkasra, a karok elülső részére, a hasi területre, a combokra, a lábszárakra, a lábfejre és végül a lábujjakra.
Ezután csináljuk ugyanígy lefelé a testünk hátsó részével. Végezetül feküdjünk nyugodtan, csukott szemekkel, közben a lélegzésünkre összpontosítva figyelmünket. Engedjük egész testünket relaxálni, nehezedjünk a talajra. Érezzük a szoba talaját alattunk, ahogy támogatja fekvő helyzetünket. Érezzük a földet, amint támaszt nyújt a szoba talajának. Érezzük magunkat, ahogy mélyen gyökrezünk a földben, ami alá is támaszt bennünket.
Élvezzük a békének ezt a mélységes érzését, amely megszabadít az izmok feszülésétől.
A kutatók dokumentálták az azonnali
jó hatásokat a vérnyomás csökkenésével,
a szívverés és a lélegzet számának csökkenésével, a vér áramlásának növekedésével és más mérhető jelével a sikeres relaxációs
válasznak. A meditáció lecsendesíti, megnyugtatja az izgatott elmét, vagyis a tudatot azáltal, hogy optimális fizikai és szellemi egészséget nyújt, fellazítja, illetve megszünteti a különállás érzetét, amely a közös, mindenkire vonatkozó gyökerét rejti a félelemnek és a bennünket érő bajoknak, egyesíti tudatosságunkat, kapcsolatba hoz a magasabb szintű énünkkel, és a magasabb szintű tudatosságunkhoz köt bennünket.
A meditáció újraszervezi tudatunkat és lehetővé teszi, hogy teljes potenciálunkhoz jussunk, valóban emberi lények legyünk, olyanok, mint amilyenekké Teremtőnk akart alkotni.

Dr. Szende István: Az Ígéret földjén

Dr. Szende István

Az Ígéret földjén

A márciusi napfényben fürdő, Ben Gurion reptérre megérkezik Budapestről az El-Al menetrendszerinti járata. 14 év után ismét Izraelben vagyok! Miközben a reptéri folyosón
húzom a bőröndömet, csak bámulok jobbra, balra. Nézem az átépített korszerű épületet. Az a reptér, ahonnan évekkel korábban utaztam haza, már a múlté, mint olyan sok más, amivel az országban a kétheti tartózkodásom alatt szembesülhettem. A repteret igaz, alaposabban csak a visszainduláskor tudtam szemügyre venni, amikor a gépbe való beszállás előtt a három óra várakozás alatt kényelmesen végig járhattam, megnézhettem a világszínvonalú épületét és elegáns üzleteit, s közben megállapítottam, hogy a Taxfree árai itt is magasabbak. Az országba való belépést megelőzte a szigorú útlevélvizsgálat. Az azonosítás után, percek múlva már unokanővérem be is tuszkol a hatalmas kocsijukba. Óriási autóforgalomban haladunk Ramát Gan-i lakásuk felé. A 15 kilométeres városba bevezető úton haladó autóból bámészkodom, és közben látom a távolban Tel Aviv magas épületeit. Az elmúlt évek más városokban is tucatjával nőttek ki a homokból az impozáns épületek. Amikor közelről szemügyre vehettem e világváros merész alkotásait, megértettem, hogy az UNESCO miért nyilvánította Tel Avivot a világörökség részének.
Izraeli utazásom során Eilatból ellátogattam a jordániai Petrába. A két ország diplomáciai kapcsolata most már lehetővé tette a kirándulást. Az izraeli utazási irodán keresztül foglaltam Eilatban szállást. Ami az odautazást illeti: választhattam a repülő út és a hatórás buszozás között. Az utóbbi mellett döntöttem. A Negev sivatagot átszelő utunk Ber Sheván keresztül vezetett. A várost átszelő út hatalmas forgalmából képet kaphattam a Ben Gurion egyeteméről is ismert városról, illetve gyönyörű virágos útjairól és barátságos házairól.
Eilatba érkezve azt hittem, a várost régi ismerősként üdvözlöm. Hiszen másodszor vagyok a Vörös tengeri fürdőhelyen. De tévedtem, mert fölfedeztem az új szállodák között a Hiltont és a Rimonim lánchoz tartozó Neptun hotelt. Több vadonatúj szállodát és bevásárló központot is láttam. A nagystílűen kiépült város ma már a világ bármelyik elegáns fürdőhelyével felveszi a versenyt, amihez hozzájárul a kristály tiszta Vörös tenger. Aztán ott az akvárium, meg a búvárkodás
elképesztő lehetősége. A hőségben az időm nagy részét a hotel úszómedencéjében töltöttem. A petrai kirándulás napjának kora reggelén a busz a szállodához jött. Kisvártatva elindultunk a jordániai határhoz. Szigorú ellenőrzés következett.
Az ókori Petra mellett elhaladva láttuk az új város zsúfolt utcáit.
Aztán elindultunk az ókori nabateusok egykori fővárosa felé. A szűk vádiban vagy egy órát gyalogolva a kétezer éves hepe-hupás kövezeten, a hatalmas porban lépkedve, bizony megértettem, miért mondták, jobb lett volna az utat teveháton megtenni! Végre a vádiban feltűnt az Al Khazneh. Valóban lenyűgöző látvány a szűk szurdokból kilépve megpillantani az előbukkanó vörös kőbe vájt homlok-zatot, majd a többi ókori alkotást. A világ
nyolcadik csodája! Az időszámítás kezdetén fűszernövények termesztésével foglalkozó gazdag és békés nép városa volt, amit annak idején vagy 30 ezren laktak. Petrát az időszámítás utáni 747 évi földrengés súlyosan
megrongálta, és elvágta a világtól. Újra csak 1812-ben fedezte fel egy svájci kutató. A megmaradt üregekben néhány évvel ezelőtt még nomád pásztorok laktak. A világon egyedüli sziklába faragott épületek lenyűgöző látványa indokolja, hogy az ókori alkotások és a városok megismerése során – így Athén, Róma,
Jeruzsálem – látogatása mellett, Petrát sem hagyhatjuk ki!
Az izraeli tartózkodásom utolsó napjaira maradt a háromnapos jeruzsálemi látogatás. A városban elsősorban a múlt és a jelen zsidó emlékei érdekeltek. Az óváros örmény, keresztény és arab részei mellett, elsősorban
a zsidó városrész nyűgözött le. Először is a nyugati-falhoz mentem. Bár már máskor is álltam a Siratófal előtt, változatlanul nagy hatással volt rám a zsidó vallási élet és szokások megelevenedése. Nem tagadom a meghatottságomat, amikor az ősi imakendőbe burkolózva láttam testvéreimet imádkozni. Egy gyönyörű esküvő tanúja is voltam. A férfiak énekelve, táncolva vitték vállukon a férjjelöltet. Kicsit távolabb már a nők is megmutatták magukat szép szertartás keretében. A szent falunknál felidéződik bennem az én sok-sok múltba veszett vallási emlékem. Látom anyámat, amint a péntek esti gyertyát gyújtja, és miközben imádkozik, meghatottan állok gyermekként mellette. Eszembe jutnak nagy ünnepeink, melyekre szüleim annyira készültek. Vallásos nevelésben részesült apám imádkozik, megszegi a kalácsot, elmondja, és mindnyájunknak el kell mondani az áldást, mielőtt beleharapunk... A látottak, a visszaemlékezés újra visszahozták a lelkemből kitörölhetetlen zsidóságomat.
Természetes jeruzsálemi tartózkodásom során a Jad Vashem intézetet is meglátogattam. Az ott látottak most is, mint korábban, nagy hatással voltak rám, különösen a mártír gyermekek emlékhelye...
A három vallás „múltját őrző” város jelenével is találkoztam. Esténként a Ben Jehuda fényes kirakatait néztem, vagy leültem, valamelyik étterem teraszára, és élveztem a város forgatagát…
Beszámolóm az izraeli benyomásokról aligha volna teljes, ha nem szólnék vendéglátóimról, az unokanővéremről, Éváról és családjáról. Történetük számos mai izraeli család története is. Nagybátyám az első magyar zsidótörvény életbe lépésekor úgy látta: csak idő kérdése, hogy bekövetkezzék a magyar zsidóság sorstragédiája. Így pestszentlőrinci otthonukat elhagyva, 1939-ben Palesztinába vándoroltak ki. Őket is, mint olyan sokakat,
a küzdelmes élet várta. Pista, Éva férje belépett az angol hadseregbe, hogy harcoljon a náci Németország ellen. 1948-ban már az ország szabadságáért folyó harcokban súlyos és maradandó sebesülést kapott, hadirokkanttá vált! Ma, sok éves, szorgos munka eredményeként nyugodt körülmények között élnek. Két fiúk közül az egyik ismert karatézó – valamikor sok világversenyen hozott dicsőséget az országnak. Megható öröm volt számomra, amikor Éva, a tiszteletemre partit rendezett, ahol
a nagy család „új tagjait”, így az unokáikat láthattam, és találkozhattam a lányok férjével is.
A késő esti órában, a magasba emelkedő repülőgép ablakából, még egy-egy pillanatra felvillantak Tel Aviv fényei. Jól eső érzéssel, büszkeséggel gondoltam Herzl Tivadarra:
álma, lám, megvalósult!

Fazekas Lajos: Tibori Szabó Zoltán

Fazekas Lajos

Tibori Szabó Zoltán

Árnyékos oldal

Már az ajánlásánál szívügyemmé vált, hiszen a kolozsvári neológ főrabbi felszólította Karácsony Benőt, hogy vallja magát zsidó írónak, mert a magyarok 1942-ben megtagadták. Karácsony régen volt ifjúságom kedvenc regényének, a varázslatos Napos oldalnak a szerzője, s Tibori könyvének első oldala is őt, az ő tragikus sorsát – mint megannyi erdélyországi magyar zsidóét – idézi.
A könyvet a kolozsvári KOINÓNIA adta ki 2007-ben. Én a Remény főszerkesztőjétől kaptam kölcsön, hogy olvasnám el, és írnék róla.
Mély sóhajjal nyitottam ki, hiszen alcíme: Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után; arról ugyanis nem tudok, hogy ugyanezt Magyarországon ilyen mélyen, átfogó módon vizsgálta volna valaki.

*

Jó három évvel ezelőtt, az Auschwitz-Birkenau-i haláltábor fölszabadulásának 60. évfordulóján Az Élet Menete Alapítvány megbízásából filmet forgattam az ottani gyászünnepen. Hideg esőben-szélben álltam Krakkó egykori gettójának főterén, ahol egész nap neveket recitáltak a hangszórók: csak a név és
helység neve, ahonnan az elpusztított embert
a halálba hurcolták. Ez a monoton minimalizmus egyre fokozódó erővel idézte a megszokhatatlan, eltörölhetetlen borzalmat. Pedig nem tartozott hozzá arc, élet, test és lélek, csak az absztrakció, a Jel: a név.

*

Kiskamasz koromban adta a kezembe édesapám Nyiszli Miklós nagyváradi orvos híres könyvét: az 50-es évek elején olvastam dermedt rémülettel. Zsolt Béla: Kilenc koffere, Anna Frank Naplója később következett; szörnyű sorsok, iszonyú történelem égtek bele a tudatomba.

*

Tibori Szabó Zoltán könyve az erős indítás után hűvös, tárgyilagos hangnemben
definiálja céljait, módszereit, a történelmi előzményeket. Hivatkozik Széchenyire, magyar és román szerzőkre, statisztikai adatokat sorol. A szöveg tudományos igényű,
áttekinthető, logikus, néhol aprólékos és részletező: alapkutatás, amelyre később akár történelmi művek épülhetnek. Érzékelhetően ez a célja, s ezt a célt el is éri. Nekem a krakkói névsor zakatol a fejemben:
az a lelkemig hatolt, ez az intellektusomig. Melyik a több?
Vagy: is-is?...

*

A második fejezet: A magyar nyelvű erdélyi zsidó sajtó vizsgálata. Ez már sokkal mozgalmasabb: áradnak a személyek és sorsok, főként, mikor a nagyszerű Egység című hetilap ismertetése következik. Ez az újság 7 esztendőn át lelkiismeretesen, alaposan, széles merítéssel, pontos problémaérzékkel követte a vészkorszak borzalmai után hazatért, visszailleszkedni próbáló erdélyi zsidóság küzdelmeit, a sikeres kísérleteket és a tragédiákat, a sebek hegedését és az összetört lelkek végső megroppanását, az életben maradás stratégiáit, a megbocsáthatatlannal való szembenézés és a nagylelkű megbocsátás gesztusait, politikai és gazdasági gyürkőzéseket, a helyben maradás vagy emigráció lelket szakító gyötrelmeit. Külön öröm, ha
a szerzők és szereplők között ismerős neveket olvasok: Rappaport Ottó (sokunknak
a drága Rapi!), Harag György, akkor még színiakadémista rendező hallgató, és a nem-zsidó erdélyi magyar szellemi elit névsorát: Méliusz József, Berde Mária, Balogh Edgár, később Kacsó Sándor nevét.
A sajtószemlézés témánként újra indul 1945-től 1953-ig, átfogja a zsidó életnek
jószerivel minden vonatkozását, változik
a változó történelemmel, csak az benne
az állandó, hogy nem enged sem a gondolkodás, sem a fogalmazás igényességéből.
Sodró, érdekes, változatos fejezet.
A harmadik és negyedik rész, Az erdélyi magyar illetve román sajtó vizsgálata nyilvánvalóan laposabb, hiszen ezek az újságok nem kezelik központi témaként a zsidókérdést – mégis irigylésre méltó, hogy Tibori Szabó Zoltán elvégezte ott azt, ami nálunk még várat magára.
Az ötödik és hatodik fejezet megint új hangvétellel ráz föl: a zsidó identitástudatot elemzi. Az előző fejezetek szociologikus vizsgálódásai után filozofikus igényű és mélységű epizód.
Amikor Trianon hatását kutatja, eszembe jut Karinthy Frigyesnek egy ritkán idézett írása: az a levél, amelyet fiának írt, s amelyben Trianon tragédiáját siratja. Soha szemérmesebb, forróbb hazaszeretetet! A zsidó Karinthy elsiratja hazáját, Nagy-Magyar-
országot.
Tibori persze nem érzelmekre akar hatni, de pontosan és arányosan építi föl a kétségbeesett csalódásig vezető vergiliusi utat, amely beleütközik 1944. rettenetébe. Hivatkozásai Jean Paul Sartre-tól Kertész Imréig, Sempruntól Bettelheimig és Paul Celanig, Heller Ágenstől, Konrád Györgytől Elie Wieselig, Hannah Arendtig terjednek.

*

Tibori Szabó Zoltán munkája tiszteletre, megbecsülésre és olvasásra méltó, nagy és alapos munka.
Nem lévén sem a kérdés, sem a hivatásos olvasás szakembere, ilyetén értékeit nem tudom fölbecsülni, abban azonban biztos vagyok, hogy Erdélyben – akárha magyarként, akárha zsidóként – elolvasván ezt
a könyvet emeltebb fővel hordozhatnám
a sorsomat.
Vajha magyarországi testvére is születhetnék e műnek!

Fekete Istvánné, Kellermann Judit: Kertész György

Fekete Istvánné Kellermann Judit

Kertész György

A XX. század tragikus sorsú,
tehetséges költőjének emlékére

Mi lett volna, ha...? Mi lett volna, ha születése évében nem hozzák meg az első zsidótörvényt, mi lett volna, ha nem kerül hatévesen koncentrációs táborba, mi lett volna, ha nem jönnek vasvillával a felhergelt parasztok, mi lett volna, ha nem dobálják kővel a selyebi gyerekek, mi lett volna, ha nem szökik meg az izraeli hadseregből, mi lett volna, ha nem tör ki az 1973-as háború? Vajon elkerülhető lett volna a váratlan, megmagyarázhatatlan, indokolatlan öngyilkosság, egy jobb sorsra érdemes élet értelmetlen kioltása 56 évesen? Ezekre a kérdésekre soha nem tudjuk meg a választ, de az biztos, hogy a fentiek mind jelentős mértékben befolyásolták élete alakulását.
A nevezetes alföldi nyomdászcsaládból származó briliáns agyú ügyvéd, dr. Kertész Sándor és az ifjan megözvegyült ragyogóan szép Hoch Ilona 1931-ben szeretett egymásba, de a házasságkötésre csak 1936-ban került sor Karcagon. A fényes esküvőt követően Karcag egyik legelegánsabb lakását és egyben ügyvédi irodáját rendezték be a fő-utcai emeletes házban.
1938-ban az első zsidótörvénnyel egy időben született meg várva várt első gyermekük, Gyuri, akit kimondhatatlan boldogsággal fogadtak, hiszen akkor a mama már 35, az apa pedig 37 éves volt, ami abban az időben nem számított éppen fiatalnak. A 4,5 kg-os babát fogóval segítették a világra.
A szájhagyomány azt állította, a „fogós” gyerek vagy túl okos, vagy hibás. Hát ő zseninek született, és az akkor igen divatos Pickler Emmi-féle módszert követve, annak szigorú útmutatásait betartva nevelték, azaz csak etetéskor, tisztába tevéskor szabadott a gyereket felvenni. Így fordulhatott elő, hogy az erkélyen levegőztetett elevenen rugdalózó kisbabát mezítelen lábakkal találták a csikorgó téli hidegben. Egyéves születésnapja az egész család legfényesebb eseménye volt. Az önállóságra nevelt gyönyörű kisfiú hamar kezdett járni és beszélni. 1943-ban született meg kishúga Anni, s a szülők kimondhatatlanul boldogok voltak a két csodálatos gyermekkel.
Sajnos, örömükbe nem kis üröm vegyült a háború előre-haladtával, s a kislány még egyéves sem volt, amikor 1944. március 19-én bejöttek Magyarországra a németek. Karcagra fekete egyenruhás SS alakulat került, és Kertészék lakásába szállásolták be a német parancsnokságot. Az ügyvédi irodában még két hónapig meghúzhatta magát a család, de utána gettóba kerültek. A hatéves Gyuri akkor kezdte volna iskolai tanulmányait, ami persze elmaradt, mert egyhónapi gettóban lét után bevagonírozták a zsidókat, akik Szolnokra kerültek gyűjtőtáborba. Az ötvenévet be nem töltött férfiakat munkaszolgálatra vitték Debrecenbe, így Gyuri anyja is egyedül maradt a két gyerekkel.
Szerencséjére, szüleivel, testvérével, annak két lányával, férje szüleivel együtt került az Ausztriába menő szerelvényre s igy tizen együtt csinálták végig az elkövetkező rémes hónapokat.
Első állomásuk Strasshof volt, ahol
harmincas csoportokba osztották az em-
bereket, s ők egy báró birtokára kerültek Guntensdorfba, ahol a földeken dolgoztak
a tízévestől az idősekig. A két nagymama maradhatott csak a szálláshelyen, ők vigyáztak a kisgyerekekre és főztek a csoportnak, ami nem volt kis teljesítmény, a rendelkezésükre bocsátott nyersanyagokból. Még a cukorszirupot is maguknak kellett kifőzniük
a nyers cukorrépából. De bárcsak ez lett volna az összes nyomorúság! November végén ismét visszavitték a csoportot az elosztóhelyre, hogy marhavagonban szállítsák át őket a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba, ahol 50 ezer ember volt összezsúfolva Európa minden országából, s ahonnan a szövetséges felszabadítók közeledte miatt, a még mozgásképeseket továbbvitték április elején. Gyuri édesanyja minden energiájával élet-halál között lebegő egyéves kislányát próbálta életben tartani, s igy a hétéves „nagyfiúnak” szinte egymagában kellett megbirkóznia a sok éhezéssel, a hullahegyek látványával, a koncentrációs táborbeli hónapok minden keservével. Április 13-án szabadultak fel, de csak szeptemberre kerültek haza Karcagra, ahol Mauthausenből szabadult édesapja már várt rájuk. Az ő házuk – lévén a német parancsnokság főhadiszállása – volt az egyetlen földig bombázott ház Karcagon, így semmijük sem maradt. Nulláról kellett kezdeniük az életet, de legalább a család együtt volt és bizakodva nézett a jövőbe. De sajnos a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Mikor Gyuri édesapja védőügyvédként egy perben földbirtokost védett, a vasvillákkal felszerelkezett, felheccelt parasztok körülvették a házát, és dühösen skandálták: „Földet vissza nem adunk, zsidó ügyvédet akasztunk”, meg olyan megjegyzésekkel illették az ott élő zsidóságot, hogy „többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek”. Itt érdemes megjegyezni, hogy Karcagon 1300 zsidó élt, ennek körülbelül a fele elpusztult, a többiek pedig – később – vagy átköltöztek Pestre, vagy kivándoroltak. Ma ott a zsidó közösség 50 főre tehető.
Gyuri szülei is Pestre költöztek, és a nagy tehetségű apa jól menő ügyvédi praxist folytatott. Meggyőződéses szociáldemokrata volt fiatal korától kezdve, és az átéltek hatására nagy cionista is lett. 1948-ig sok embernek intézte el a legális kivándorlását. A saját kivándorlási kérelmét is beadta, azonban 1949-ben egy koncepciós perben elítélték és embercsempészet vádjával 4 évre Recskre internálták. A gyermekeivel újra egyedül maradó anyának komoly anyagi gondjai támadtak, míg aztán mindennek betetőzéseként 1951-ben az anyát két gyermekével
kitelepítették Selyebre, mert egy funkcionáriusnak megtetszett a pesti bérlakásuk. Selyeb bányászfalu volt, ahol ők voltak az egyetlen kitelepítettek. Gyurit az iskolában meg akarták lincselni, mint gaz burzsoát, kővel dobálták, s hogy min mehetett keresztül az érzékeny lelkületű kamasz, akinek az apja is nagyon hiányzott, s akit tizennégy éves korában az apja múltja miatt egyetlen gimnáziumba sem akartak felvenni, azt talán elképzelni sem tudjuk. S hiába lett a csodálatos anya révén helyzetük egyre elviselhetőbb olyannyira, hogy a falu felnőtt lakossága megsiratta őket, amikor végre engedélyt kaptak, hogy 1953-ban Karcagra költözzenek (Pestre még nem mehettek vissza) – ez a fiatal fiú boldogtalanságán nem segített.
1954-ben nyílt meg számukra Budapest, de már az időközben kiszabadult apával együtt. Sikerült szerezniük egy társbérletet, mivel kisajátított lakásukat természetesen nem kapták vissza. Életük végre kezdett rendeződni, a szülőknek volt állása, megélhetése, a gyerekek iskolába jártak, nagyon jó tanulók voltak. Gyurit felvették a Madách Gimnáziumba. Komoly költők (Garay
Gábor, Juhász Ferenc) véleményezték nagyon bíztatólag a verseit, tehetségesnek tartva őt. És ekkor jött 1956. A szülők kérvényezték a hivatalos kivándorlási lehetőséget Izraelbe, de félve attól, hogy a 18 éves katonaköteles Gyuri nem kapná meg, úgy döntöttek, jobb, ha barátait követve disszidál. 1956. novemberében igy is történt, s mire szülei 1957. márciusában kiérkeztek Izraelbe, ő már egy magyarok által alapított kibucban élt, és nagyban tanulta a nyelvet. Rövidesen be kellett vonulnia a hadseregbe, melynek fegyelmét azonban nem sokáig bírta. Nem számolva a következményekkel,
átszökött Szíriába, ahol már a határon elfogták, és kémnek tartva keservesen megkínozva vallatták, míg rá nem jöttek, hogy egy egyszerű katonaszökevénnyel van dolguk. Átjutott valahogy Libanonba, ahonnan pár hónap elteltével visszaszökött Izraelbe. Itt hazaárulás vádjával letartóztatták, és ötévi fegyházra ítélték, amiből három és félévet kellett börtönben töltenie. Ezután szüleivel élt, majd az ország déli részén az akkor épülő új városban, Micpe-Rimon-ban megismerkedett a lengyel származású Binával, akivel összeházasodva, életének nyugalmasabb és boldogabb időszaka vette kezdetét. 1970 táján egy Jaffa narancs-exportőr cégnél töltött be magas pozíciót, és 1973-ban megbízták egy Brazíliában létesítendő narancsfeldolgozó megalakításával és vezetésével. Már elutazott, megcsinálta új élete kereteit, amikor életébe megint beleavatkozott a történelem.
Az 1973-as izraeli háború kitörésekor, napokig nem hallva híreket a családjáról, csapot-papot otthagyva Brazíliában, szó nélkül hazautazott, s ez akkor véget is vetett karrierjének. 1978-ban egy észak-izraeli zöldellő kibucba költözött feleségével és három fiával, ahol úgy érezte, jó helyen van. Egyetlenegyszer látogatott haza Magyarországra
a kilencvenes évek elején egy érettségi találkozóra, s onnan visszatérve többé nem lelte lelki nyugalmát. 1994 egyik végzetes napján nem bírta tovább, s önkezével vetett véget mindennek.

Ezzel az írással szeretnék emléket állítani tragikus sorsú unokaöcsémnek. Most lehetne 70 éves.

Flamm János: Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

Flamm János

Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

„Én vagyok, az én vagyok a jászsági fi, nekem nem parancsol senki” – dalolta gyakran a nótákat nem különösen kedvelő apám,
a tájról, ahonnan származott. Szemvágása inkább kun-féle volt, ezzel szemben hol cigánynak nézték, hol olasznak fekete hullámos haja, fekete szeme, kreol bőre miatt. Az itáliai eredetre maga is rájátszott, a gimnáziumban latin és olasz nyelvet tanult, ez utóbbit tűrhetően beszélte. Nem volt magas, viszont erős testalkattal áldotta meg a sors. Imádta a sportot. Méltán dicsekedett azzal, hogy a jászapáti fiúgimnázium négyszáz tanulója közül egyedüli zsidóként ő védhette az iskolai válogatott kapuját. Karrierje akkor ért véget, amikor egy alkalommal az ellenfél centerének lábára vetődve, annak rúgásától csaknem leszakadt jobb kezének kisujja.
A fociért egész életén át élt-halt. Közös meccsre járásainkat az Üllői úton kezdtük rendszeres vasárnapi programként, majd felépülte után a Népstadionban folytattuk. A kettős rangadók, amelyek előtt gyakran még a tartalékok is játszottak, közöttük futószámokat, váltókat is rendeztek, egész délutánra szóló sporteseményekkel kényeztették a labda olyan híveit, mint amilyen apám is volt. A jegyért sorakozva apám
izgalma fokozódott, s meghallva az előmérkőzés szurkolóinak fölhördüléseit, harci ménként toporzékolt. Szégyenben hagyva minket a lépcsőmászásban – pedig akkor már, szavaival élve „nagykorú” volt, azaz testsúlya meghaladta a száz kilót – kettesével szedte a fokokat, így igyekezvén a lelátóra jutni. Onnantól kezdve minden más megszűnt számára.
Utolsó meccslátogatásunk felejthetetlen maradt. A nyolcvanas évek elején történt, ebben az időben már apám is televízión nézte a mérkőzéseket – s anyám gyakran figyelmeztette, hogy szétesik alatta a fotel, s óvta az izgalmaktól, mert együtt mozdult beadásra, fejelésre a játékosokkal –, hárman mentünk ki a Népstadionba. Egymás mellett
ültünk: apám, kiskamasz fiam és én. Sem
a játék, sem a közönség nem volt már a régi. Mégis! Érzékeink elteltek a tágas tér, a ragyogó napsütés, a fű zöldjén jól-rosszul adogató játékosok látványának felcserélhetetlen elevenségével, és ugyan soha többször nem, de akkor mi hárman együtt élvezhettük ezeket az ajándék pillanatokat.
Apám 1928-ban érettségizett, attól az évtől kezdve a numerus clausus jóformán lehetetlenné tette a zsidó ifjak számára a felsőbb iskolai tanulmányokat. Ő Budapestre kerülve a szűcs-mesterséget célozta meg.
A sport mellett egy másik szenvedély rabjává is vált a „bűnös” városban. Máig sem sejtem, milyen belső kényszer vezérelte, mert előzményre családjában nem leltem az Operaház kakasülőjére. Tény viszont, hogy évtizedekkel később is csak csodálhattuk, amint sorra felismerte a rádió zenei vetélkedőjében felcsendülő dallamokat. Így hát a belvárosi Dán testvérek jól menő üzletében
gyakorló vidéki fiatalember felváltva „koptatta” naponta a Sportuszoda vizét s az Operaház legolcsóbb, valójában már nem is nézőtéri, inkább hallótéri ülését.
Ám a következő években inkább sport-beli edzettségének látta hasznát. 1940-ben Dolhán irtott erdőt, épített védvonalat, majd újabb három évet Budapesten „szolgálta a munkát”, s nem két piciny gyermeke, családi állapota óvta meg a keleti fronttól, hanem az a csíny, hogy apósa cseresznyefa botjával addig verte a lába szárát, amíg súlyos trombózissal kórházi ápolásra nem szorult. Hogy a családja mellett maradásért nagy ár volt-e az élete végéig reggelente kötelezően feltekerendő fásli viselése, s vissza-visszatérő trombózisa, nem lehet kétséges. Már csak azért is! Helyesebben csak azért is, hogy ne bárki parancsáé, de az övé legyen
a végső szó!
Megjegyzendő: rátartisága, büszkesége, jó megjelenése ellenére a női nemmel kapcsolatos tapasztalatairól sohasem hallottunk. Az is lehet, hogy kevés mondanivalója is lett volna. Tény az, hogy édesanyját kisgyermekként veszítette el, s az új asszony szeretetlensége – erre többször is utalt – erősen befelé fordulóvá tette, de az is elképzelhető, hogy erős szeméremérzete volt hallgatásának az oka. Harmincadik évében járt, amidőn egy sadhen – házasságközvetítő – összeismertette jövendőbelijével. A sadhen ügyes képviselője volt az égi elrendeléseknek, csaknem fél évszázadot töltött együtt anyánkkal apánk jóban, rosszban, olykor még rosszabban. Eszmélésünk óta magunk is tanúi lehettünk ennek a szövetségnek. Ami pedig abban a hat évben történt 1939 és 1945 között, szemléletes és eleven történeteinek mozaikdarabjaiból rakható össze.
A nyilas rémuralom idején esett, hogy a munkaszolgálatból hazatérő apámat, több sárga csillagot viselő társával együtt elkapták a fegyveres „testvérek”. Egy üzlethelyiségbe terelték foglyaikat igazoltatás címén, ott a falnak fordulva, magasba emelt kézzel kellett várakozniuk. Hátulról szemrevételezve apám bizonyult a legvastagabb tarkójúnak, így ő lett a kiválasztott. Egy órán keresztül nadrágszíjjal verték fogva tartói, gondosan ügyelve arra, hogy a fémcsatok is minden ütéskor célba találjanak. Egy légiriadó szétkergette – szavát használva a „jabrancokat”.
A másik történet helyszíne a gettó. Egy idős bácsi szükségét végezvén a latrinába zuhant. Jutalmat ígértek annak, aki bemászik érte, és kimenekíti onnan. Apám vállalkozott, s a közmondást átírva a szarból nem aranyat, de az akkor annál sokszorta többet érő kenyeret csinált, lévén aznap mindannyiunknak dupla fejadag jutott. Ez a fajta vagánysága sok nehéz helyzeten átsegítette. Egy Raul Wallenbergre emlékező könyv név szerint is megemlíti apámat mint „ügyes fiatalember”-t, aki egy mentési akció során „átsodródott” a gyűjtőszázadból a svéd védettek közé. A „jászsági fi” nem hátrált, felszegte fejét, úgy mondta: „Ha a kalapomba szarok, akkor is Flamm Sándor vagyok!” ezek a szavak – ma még inkább érzem – nem a profanitásuknál fogva maradtak meg bennem, hanem azért, mert nekünk a mindenféle rossztól való védelmet, biztonságot sugározták, s mert példázták a legyőzhetetlenség, a mindent túlélés hitét.
Így volt ez addig a bizonyos napig. 1987. szeptember 23-án, egy melegfront okozta kánikulai délután a magyar labdarúgó válogatott a lengyelekkel játszott. Én negyven kilométernyi távolságban, apám otthon – már magányosan – nézte végig a mérkőzést. Anyánk már fél éve nem óvhatta a focimérkőzések izgalmaitól. A még mindig dús, hullámos, de már galambősz hajú drukker az eredményt még megvárta, csak aztán hívta a háziorvost. Kinyitotta előre a lakásajtót, ágyára feküdt, beszámolt az érkező doktornak a rosszullétéről, s elvesztette az eszméletét. Fél óráig tartott az utolsó küzdelem. Hozzám – telefonunk nem lévén – két közvetítőn át kora estére érkezett a hír. Mint ahogy akkor, féléven belül teljes árvaságra jutásunkkor, most húsz év múltán is kifogy belőlem a szó.
Ám valamiről beszélnem kell. A temetésre készülődve hármunk nevében én vállalkoztam, hogy elbúcsúzzam apánktól. Édesanyám holmijai között találtam egy, még lánykorából őrzött imakönyvet. Nem kellett keresgélnem. Egy újságlapszélből letépett papírcsík jelezte azt a két imát, amit a gyermekeknek kell elmondaniuk szüleik sírja felett. Ki tudja, pillanatnyi megérzés, sietség vezérelte anyámat, hogy ezt a keze ügyébe eső alkalmi könyvjelzőt használja. A papírcsíkon
a napilap dátuma: 1986. szeptember 23., vagyis az a nap, amelyre rá pontosan egy év múlva édesapánk itt hagyott bennünket. Nincs realitás, nincs véletlen, csak anyánk a halált is semmibe vevő akarata, hogy mi ötünket, ha csak még egyszer is, de egybetartson, és isteni kegynek tartom, hogy így ráérezhettem azokra a szálakra, amelyek kezdetektől fogva léteznek, és eltéphetetlenül összekötnek valamennyiünket.

Gazdag eredetiség - Szilárd Klára

Gazdag eredetiség
Szilárd Klára

Személyes adatai

Született Magyarországon (Budapest) 1921
Tanulmányok Magyarországon (Budapest) és Svájcban (Genf) 1937-1946
Lakhelyek Magyarországon (Budapest)
1921-1944
Svájcban (Genf és Zürich) 1944-1951
Izraelben (Ramat-Ganban és Jaffa óvárosában) 1951-1993
Magyarországon (Budapest és Szentendre)
1993-tól

Munkássága területei
1. Festészet (olaj és akvarell)
2. Grafika (litográfia és szita)
3. Freskófestés („Fresco buono”) valódi régi technikával
4. Üvegablakok és –falak tervezése és
kivitelezése klasszikus katedrális technikával
5. Színházi díszlet- és kosztümtervezés
6. Hegesztett vasszobrászat

Munkássága
1. 60 önálló kiállítás Európában és Izraelben
2. Kiterjedt grafikai munkásság az „ARTA”
világszervezetnek
3. Épületek szabadtéri falaira festett freskók
Zürichben
4. Ólmozott üvegablakok Izrael 14
zsinagógájában és számos középületében, majd
a holokauszt emlékmű Budapesten,
a Dohány utcai zsinagóga emlékkertjében
4. Színdarabok díszleteinek és kosztümjeinek tervezése Izraelben
5. Intenzív szobrászati alkotás Szentendrén

Kitüntetései
Nordau díj (Tel Aviv)
Számos bronz- és ezüstérem (Párizs)
„Év festője” a Destaque-ban, a nemzeti televízió nagydíja (Săo Paolo)
Izrael Kulturális Minisztériuma grafikai
versenyének I. díja (Tel Aviv)
Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje
(Budapest)

Közismert festőként részt vesz Magyarország, Európa és USA számos aukcióján, így művei megtalálhatóak szerte a világban.

Nicole Lamothe
műkritikus – Párizs

A sivatag

Szilárd Klára örök meglepetés! Invenciózus és szenvedélyes művész, festészetében egyre gazdagabban tárul fel eredetisége,
a képzelet, az elmélyült gondolkodás és az érzékenység kivételes egyensúlya.
Hosszú karrierjének mindvégig visszatérő témája az ember és a természet. Ezeket idézi állandóan újjászülető látomásokkal és lelkesedéssel, itt-ott megjelenő tartózkodó mélabúval, ami azonban soha nem változtat
a kitaposott ösvényeket elkerülő művészetének erőteljességén.
A festészet misztikus tevékenység, mind
a magányosan alkotó művész, mind az azt befogadó néző számára. Szilárd Klára sivatagi sorozata is ezt bizonyítja. Ezekben a képekben életének egy fontos fejezetét beszéli el, a hatalmas, magányos, varázslatos sivatag felfedezését, azt a kalandot, amelynek emlékét érintetlenül megőrizte, és változatlan hevességű érzésekkel idézi fel újra. Művészi munkássága e lenyűgöző táj mértékeit viseli magán. Különleges kifejezésmódjával a természetből kiindulva a titkos jelentéseket hordozó formákon át az absztrakcióig terjedő vizuális utat jár be. Elragadó ennek az örökké változó sivatagnak szentelt kifejező, látomásos festészetnek fenséges örvénylése.
Vászonról vászonra ejti rabul a nézőt ennek az összehasonlíthatatlan tájnak a káprázata. A tekintet hosszan leidőzik a szinte tapintható sziklák közé szorult, szédítő mélységű szűk szakadékokon, vagy a töredezett talaj nyers szépségén, amelyen a repedésvonalak már-már geometrikus ábrákat alkotnak. A képek visszaadják a hatalmas, szigorú tereket, a szépséges sziklák közt
a szárazságtól meggyötört cserjékkel és
a békés, végtelen felé nyitott horizontokkal. Elénk tárul a sivatag története, amelyet
a művész híven érzékel, és újra alkot. Megjelennek a természet alkotta, színházhoz hasonló pompás díszletek, az éjszakát megvilágító, üvegablak-szerű színekkel. Lélegzenek ezek a lángoló képek, egy elementáris erejű világ jelenik meg bennük, a sziklák és kövek primitív ásványi szerkezetében, változó színeikben felidézve az ember jelentéktelen helyét a természetben. Szilárd Klára érzelmekkel telítve, de festőként közelít a természethez, nem elbeszél, hanem szigorú kompozíció szerint domborzatokká és színgazdag, áttetsző felületekké dolgozza át a látványt. Vajon mesebeli legendák újjáéledt állata jelenik meg hirtelen vagy délibábszerű látomás? A művész a képzelet csatornáiból merít, de nem hamisít, a halott fák a sivatag
képébe ékelt különös álatokká változnak.
Szilárd Klára óriási ihlettel ábrázolja e mindig változó táj iránti csodálatát, biztos mesterségbeli tudást művészi szabadsággal egyesítve tükrözi varázsát és nagyságát.
Művészet és élet elválaszthatatlanul összeforrva, egymást gazdagítják Szilárd Kláránál. Ihletett és vakmerő, ugyanakkor érzékeny és poétikus alkotó, szürrealizmusba hajló munkássága vonz és megbabonáz.

Beke László

A vasszobrok

Nem nehéz kimutatni, hogy az idők folyamán – a rozsdamentes acéllal szemben –
a rozsdás vashoz a pusztulás, az elmúlás képzete kapcsolódott. A magyar közelmúltból számunkra először Fejes Endre Rozsdatemető című regénye ötlik elő, hozzá kapcsolódik kaotikus képi világa miatt Juhász Ferenctől a Tenyészet országa, később Krasznahorkai László Sátántangója, a festészetben pedig mindenekelőtt Csernus Tibor Újpesti rakpartja, ahol a gazdagon megmunkált faktúra a televényt a hulladékkal és a rozsdás vassal a felismerhetetlenségig összemossa. Az 1960-as éveknek ez a pusztuló, de valahogy mégis buja „általános masszája”, mely
Magyarországon a „szürnaturalizmus”-ban találja meg a művészi kifejeződését, a világ másik részében újra dinamizmussal telítődik, s a pop artban megszületik a roncstelepektől az olvasztókohókig vándorló vas és acél új esztétikája.
Szilárd Klára vasszobrai, melyeket 1986-tól készít, olyan paradox absztrakt kompozíciók, amelyek nagyon is konkrét vashulladék darabokból vagy tárgyakból, eszközökből állnak, de az alkotórésze eltűnő félben van, hogy egy-egy informel sűrítménnyé vagy kvázi-természetes képződménnyé álljon össze. Ez az alkotói-keletkezési folyamat
különösen a szép szentendrei szoborkertben tanulmányozható, melyet Szilárd Klára 1995-ben vásárolt meg. A fémtárgyak elvesztik eredeti funkciójukat, szobrászi nyersanyaggá válnak, új összefüggésbe kerülnek, és visszakerülnek a még átfogóbb környezetbe, a növények és fák közé. Talán ennek az állapotnak az „előérzete”-ként fogható fel néhány 1975-ös rajza és festménye, Gépek a tengerben címmel. Nem egyszerűen az elmúlás hangulatának melankolikus és szürrealisztikus felidézése ez a tárgyi
metamorfózis, hanem inkább a természetbe visszatérés utópiája.
A művészi jelentés és a műfaji státusz szempontjából a legkülönösebbnek tartom Szilárd Klára nemrégiben keletkezett „szoborrajzait”: lehetetlen eldönteni róluk, hogy idea-, vázlatlejegyzések-e, netán kész szobrokról készült emlékeztetők, vagy csupán antropomorf, biomorf, biomechanikus vagy biokonstruktív fantáziák.
Ezért tartom indokoltnak a szubjektív megközelítést is: számomra ezek a rajzok súlyos és borongós hátteret képeznek a szobrokhoz még akkor is, ha a kéz mozgása
spontán és könnyed. Általános, borús gomolygás, lágy, felhős, szürke atmoszféra lebeg az ember szeme előtt. Ha hagyja magára hatni ezeket a formákat és árnyalatokat.

Gádor Magda
szobrászművész

A szobrok és a rajzok

(A Skanzen Galériában, a szentendrei
Szabadtéri Néprajzi Múzeumban 2006. június 9. – július 16. közötti kiállítás megnyitó beszéde)
Itt állok közöttük, és elgondolkodom, mi az indítéka, mi az oka annak, hogy szobrok, rajzok létrejönnek, megjelennek, a barlangrajzoktól kezdve egészen máig és tovább? Ennek csak egy oka lehet: az, hogy valami mást közölnek a világról, mint amit a szavak közölni tudnak. Mást közölnek és másképp.
A tér, a forma, a vonal művészetére jellemző, hogy az anyagon keresztül jelenik meg. Az anyag megőriz és közvetít, sűrűn vagy légiesen – változatos formában.
Szilárd Klára küzdelmes élete Budapesten kezdődött. Innen a háború sodorta el. Élt Svácjban, Franciaországban, Izraelben, majd 1993-ban tért haza Budapestre. Azóta itt és Szentendrén él és dolgozik.
Munkássága sokirányú, sok-műfajú: festmény, szobor, üvegablak, grafika – mind megjelenik munkájában. Végigtekintve
pályáján egy idézet jut eszembe, Pierre
Székelytől: „Hála kortalanul aktuális műveinek, Szilárd Klárát nem érinti az idő múlása. Művészete maradandóan a jelené.”
Jelen és múlt – itt gondolok az elmúlt évek kiemelkedő alkotásaira – az üvegablakokra, melyek 14 izraeli zsinagóga szerves részei. Ezeket az üvegablakokat megújított technikával és szakrális motívumok beépítésével úgy hozta létre, hogy azok fényt árasztanak
a szó átvitt és valóságos értelmében.
Ezt a tevékenységet itthon is folytatta. Egy már itthon készült művét a Raul
Wallenberg utcában, majd a Dohány utcai zsinagóga mögött helyezték el. Másik üvegmunkája Kecskeméten, az Űrrepülők Szemészeti Kórházában kapott helyet 2005-ben.
Most nem térek ki kiállításaira, küzdelmeire, díjaira. Kivételt teszek két hazai vonatkozású adattal: 1999-ben monográfiája jelent meg Budapesten, és 2002-ben megkapta
a Magyar Köztársaság Arany Érdemzászlóját.
Végezetül az itt látható rajzokról szólok. Ezek a rajzok Szilárd Klára legújabb munkái. A rajz a legközvetlenebb műfaj. A vonal titkokat közöl a világról, de leginkább rólunk, saját magunkról. Szilárd Klára rajzai életünk sokszerűségéről szólnak, és szólnak őróla magáról is. Arról a ritka értékről, hogy nála az alkotás és az élet a legteljesebb egységben van. A folyamatos alkotó munka és az élet történései nem oltják ki, hanem erősítik egymást.

Hirsch Gábor: Az utolsó nyolc hetem Birkenauban

Hirsch Gábor (Svájc)

Az utolsó nyolc hetem Birkenauban

Már több mint 5 hónapja voltam Auschwitz-Birkenauban, a BIIe cigány-táborban, a BIIa karantén-táborban és november 3. után a BIId férfimunkatáborban, nem csoda hát, hogy ennek megfelelően nagyon le voltam már gyengülve és soványodva. Ehhez járult még, hogy testemen és a szájamban is gennyes daganatok képződtek, ami az evést a kínzó éhség ellenére is lehetetlenné tette. A betegség neve mindmáig emlékezetembe maradt, „Stomatitis Ulcerosa”. Így minden félelem ellenére elszántam magam, hogy orvosi kezelésre jelentkezem – tudomásunk és a „latrina-hírszolgálat” szerint november 3. óta szelekciók nem voltak, és a gázkamra sem működött. Az orvos azonnal beutalt kezelésre a „Krankenrevier”-re. A talán 10-14 napos kórházi tartózkodásom idején, december első heteiben tetováltak, számom B-14781 lett, ez ma, 64 esztendő után még mindig jól látható és olvasható. Miután valamennyire helyreálltam egészségileg, s megint tudtam enni, visszahelyeztek sorstársaimhoz a BIId tábor 21. barakkjába.
Evakuálás és felszabadulás

Hetek óta hallottuk már, amint a front és az ágyuk döreje napról napra közeledett, ennek ellenére még hetekig eltartott, míg egy Apellnél (létszámszámlálás), 1945. január 18-án közölték, hogy a tábort feloszlatják, és hosszabb menetelésre számítsunk. Felhívták a betegeket és gyengébbeket, hogy akik nem érzik képesnek magukat hosszabb gyalogolásra, jelentkezzenek, és őket áthelyezik a kórház táborba. Én gyengének éreztem magam, egyben tudatában voltam annak is, hogy mi lehet a jelentkezés következménye. Egyik esetben – kimerültség, elfagyás esetén – agyonlövéssel kell számolnunk, másik esetben likvidálás lehet a kórházban maradás ára, ha a szovjet túl gyorsan közeledik.
A két bizonytalan kimenetel közül a kórházat választottam, s valóban áthelyeztek bennünket a BIIf úgynevezett kórház táborrészébe. A többiek, az erősebbek részére január 18-án elkezdődtek az ú. n. „halálmenetek”.
Három nappal tábortársaink távozása után, 1945. január 21-én híre kelt, hogy
a tábor őrsége az éjszaka folyamán elhagyta őrhelyét, és mi szabadok lettünk. Az idehurcoltak megpróbáltak élelmiszert szerezni, és meleg ruhaneműt organizálni. Annak ellenére, hogy igen rossz állapotban voltam,
sikerült pár melegebb holmit, egy csíkos fogolysapkát és némi élelmiszert összegyűjtenem. Az újonnan szerzett kenyérzsákommal, amit gyengeségem miatt csak a földön húzva tudtam magammal vinni, meglátogattam minden helyet, ahol reméltem, hogy enni vagy innivalót találok. A különböző táborrészekben, az őrszobákban, megkóstoltam mindent, amiről feltételezhettem, hogy ehető vagy iható. Nem tudom, hogy a hideg miatt, vagy az érzékszerveim voltak nagyon eltompulva, de nem tudtam a szagokat megkülönböztetni. Így előfordult, hogy petróleumot vettem a számba a remélt szirup helyett.
A szabadság első vagy másod napján elhatároztam, hogy betelepszem az egyik elhagyott őrszobába. Az ötlet másoknak is megtetszett s rövidesen két nő is úgy határozott, hogy ott marad. Január 24. délutánján néhány egyenruhás fegyveres jelent meg. Először azt hittük, hogy szintén KZ foglyok, akik valódi egyenruhát szereztek. Hamarosan kitűnt tévedésünk: egy TODT különítmény tagjai voltak. Az árulkodó nyomokat akarták eltüntetni, és a még járóképes zsidókat elvinni, mielőtt az előretörő szovjet hadsereg a tábort eléri. El kellett hagynunk az őrszobát, és vissza kellett mennünk a táborba. Az Apellnál kihirdették, hogy másnap minden zsidónak menetkészén kell
a reggeli létszámszámlálásra megjelennie. Én még engedélyt kaptam, hogy visszatérjek az őrszobába, hogy a hátrahagyott kenyérzsákomat elhozhassam. Mivel egyedül féltem, némi élelmiszer ellenében sikerült egy fiút rábeszélnem, hogy elkísérjen. Amikor másnap kiadták az „Alle Juden antreten (minden zsidó sorakozzon)” parancsot, elbújtam a szalmazsák alá. A katonák siettek, s nem vették a fáradságot, hogy a barak-
kokat gondosan átvizsgálják. Így én és még
egy páran szerencsésen túlvészeltük ezt
a kalandot.
Évek múlva tudtam meg, hogy a többieket az auschwitzi táborba akarták vinni.
A kb. 3 km-es úton a gyengék közül néhányat agyonlőttek. Félúton motoros futárokkal találkoztak, akik a kísérőket magukkal vitték. A foglyoknak meghagyták: folytassák útjukat a főtábor felé.
Ami engem, minket illet, mi csak órák múlva merészkedtünk elő a rejtekhelyünkről. Én megpróbáltam a barakk parancsnokának szobáját elfoglalni, két fogoly is csatlakozott hozzám. Csakhogy napról napra gyengébb lettem, úgy hogy már nem voltam képes a lábamon állni, ha el akartam valahová jutni. Négykézláb kúsztam a pár lépés távolságra lévő WC-ig. Szobatársaim minden felelőséget elhárítottak magukról állapotom miatt, s (ezért) áthelyeztek egy korház-barakba, ahol ápolók is voltak. Január 27-én hallottuk, hogy a szovjet hadsereg elérte táborunkat. Hálát adtunk az Istennek: felszabadultunk. Nem tudom, hogy még aznap vagy csak a következő nap: egy szovjet szanitéc katona a tábort körülkerítő szögesdrótkerítéséhez támogatott, dokumentumfilmet készítettek rólam. Rövid ideig még a BIIf táborba maradtunk, majd öszvérfogatokkal vittek bennünket az auschwitzi főtáborba, itt ápoltak még egy jó ideig, amíg egy kissé megerősödtem. Valószínűleg innen származik az első, sajnos dátum nélküli okmányom, amelyen – tévesen – Budapestet tüntették fel szülőhelyemül. Eszerint a 22. blokkban voltam elhelyezve. Rajtam kívül még egy városbelim van ezen a listán, akivel deportálásunk óta először a felszabadulás napjaiban, Birkenauban találkoztam, az 52 esztendős Weisz Jenő szabómester. Feltehetőleg a BIId táborban hónapokig együtt voltunk anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Ő volt az első személy, aki hazatértekor – hónapokkal az én hazatérésem előtt – édesapámat értesítette, hogy életben vagyok. Később elmondta nekem, hogy amilyen állapotban a felszabaduláskor látott, nem gondolta volna, miszerint életben hazakerülök.
A főtáborba való áthelyezésünk után megfürdettek, dezinficiáltak bennünket, és tövig levágták a hajunkat. Egy új okmány ebből az időkből – cirillírással – az egészségi állapotomról számol be: másodfokú alultáplálkozás és szájpenész. Az ápolás és a megfelelő táplálkozás azért megtette a kedvező hatását, és több hét után egészségileg többé-kevésbé helyreálltam. Ezt mutatja egy ezekben az időkben készült fénykép felvétel, ahol már felismerni vélem magamat. A felvétel a főtábor szögesdrót kerítésénél készült, több hasonló korú gyerekkel együtt, és ma is az Auschwitz múzeum a 6. épület földszinti-helyiségében látható; egy egész falat befed.
Miután többé-kevésbé helyreálltunk egészségileg, igazolványokat kaptunk, felszólítva a hatóságokat, hogy segítsenek bennünket
a hazatérésben. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Gyenge kondícióban, egyedül és 15 évesen, nem mertem a több száz kilométeres utat magamra vállalni. Ezért jelentkeztem, és vártam egy transzport összeállítására. Ha jól emlékszem, ekkor a már megkapott igazolványokat le kellett adnunk.

Katowice, Csernovic

Lassan összeállították a transzportot. Ez szerint március végén lehetett. És elindultunk a kb. 60 km-re lévő Katowicébe. Táborunk, emlékezetem szerint, a vasút vagy a villamos állomás közelében lehetett. Én két urizáló pestkörnyéki felnőttel kerültem egy szobába. Mint gyerek viszont a konyhaszemélyzet kegyében voltam: nagyobb adagokat kaptam, mint járt volna. Sokáig nem maradtunk itt, rövid idő után hazafelé tartó újabb transzportot állítottak össze. A vonatút lassú volt, sok megállással és várakozással, mert a katonai vonatoknak elsőbbségük volt. Az egyik ilyen megállásnál történt, hogy a másik csabai, Weisz Jenő, vizet akart hozni, vagy a WC-re ment, mindenesetre, amikor visszajött – szerencséjére vagy szerencsétlenségére – a vonat nélküle elment. A vasúti alkalmazottak és a katonaság segítségével igazolványt kapott, és feltették egy vonatra, s ha bennünket nem is ért el,
viszont hónapokkal előttünk tért vissza
Magyarországra. Mint már mondtam, ő volt az első, aki édesapámnak életjelt adott rólam.
A mi utunk Bukovinában, Csernovicban végződött. Ez a terület akkoriban Romániához tartozott. Az első állomásunk egy hatalmas épület volt a város központjában. Egyesek szerint iskolaépület vagy kaszárnya volt. Amire emlékszem: az első éjszakát a lépcsőházban, a lépcsőkön töltöttem. Bejárhattunk a városba is. Mindenesetre a KZ viszontagságai még láthatóak voltak rajtam, mert anélkül, hogy kértem volna, valaki egy cservonyecet, egy 10 rubeles bankjegyet nyomott a kezembe.
Pár nap után átköltöztettek bennünket
a város szélére, egy másik iskolába vagy kaszárnyába. Szabadok voltunk, és némi mozgásszabadsággal rendelkeztünk. Így történt, hogy egy péntek este elmentem a zsinagógába. A helyi zsidók beszélgettek velünk, és amikor említettem, hogy hová való vagyok, az egyik férfi azt mondta, hogy náluk lakik egy kislány, aki szintén Békéscsabáról származik, s meghívott péntekesti vacsorára. A lány egy évvel volt nálam idősebb, a neológ elemiben egy osztállyal felettem járt, unokatestvé-
remmel Tibivel együtt. Fischmann Katónak
hívták, ma mint nyugalmazott professzor él Chicagoban. Csernovicban értesültünk arról, hogy május 9-én a németek feltétel nélkül kapituláltak. (A keleti és a nyugati fronton egy nap különbség adódott.)

Sluzk

Néhány héttel később újra összeállítottak egy transzportot, és pár nap múlva meg-
érkeztünk egy fehéroroszországi hatalmas táborba. A láger kb. 60 km-re volt Minszktől. Még távolabb kerültünk otthonunktól. A tábor neve Sluzk volt. A magyarokon kívül voltak itt erdélyiek, románok, csehek, szlovákok, görögök, hollandok, olaszok, különböző nemzetiségűek. Az olaszok közül később Primo Lévi vált világhírűvé, könyveiben az auschwitzi felszabaduláson kívül
a sluzki táborról is beszámolt.
Megérkezésünk után fürödni mentünk, kisebb termek vártak itt minket pár káddal. Engem az utolsó csoportba osztottak be.
Mivel törülközőm nem volt, és feltételeztem, hogy az ott lévők a tábor tulajdonát képezték, elhatároztam, hogy egyet magammal viszek. Később sült ki, hogy a törülköző az egyik vezetőé volt, s amikor kérdeztek, nem mertem bevallani, hogy én vagyok
a bűnös. Most már volt egy törülközőm, de használni nem mertem, a szalmazsákomba rejtettem el. Hónapokkal ez esemény után, röviddel hazatérésünk előtt, hívtak a táborvezetőséghez. Erős szívdobogással mentem az irodába, de megkönnyebbülésemre nem a törülközőről volt szó; a személyi adatainkat írták össze.
A táborban feladatom is lett, tagjává váltam a magyar tábori faliújság szerkesztőségének. A redakció két szobát kapott, ami
luxusnak számított. A hátsó szobában dolgozott Popper Pista és Szívó Pali, az első szobában pedig huszon évesen egy Alex vagy Lekszi nevű zsurnaliszta. Feladatom volt a szobák rendben tartása és a faliújság felragasztása. A kapott katonai ruhákon kívül semmim nem volt, egy szabó készített a szalmazsákom levágott részéből egy mértékre szabott sortot. Nem emlékszem, hogy éheztünk volna, de a menünk nagyon egyhangú volt a köleskása levessel reggel, míg délben és este a híg főzelék némi hússal. Talán a káposztalevesnek örültünk módfelett. A serdülőkorban lévő Fischmann Kati állandó éhségére fájdalommal emlékszem vissza. Szemfehérjém sárgás színezete miatt az orvos sárgaságot gyanított, és ezután a napi fejadagomat egy ideig természetben kaptam kézhez. Ezután a sárgaságomat disznózsíros kenyérrel gyógyítottam. Hogy ez a helyes diéta sárgaság ellen, azt kétlem, mindenesetre betegségemet nagyobb kár nélkül vészeltem át.
Legnehezebben családom hiányát viseltem. Hiszen mégiscsak 15-16 éves voltam. Az első adandó alkalommal, augusztusban levelet írtam a csabai neológ hitközségnek, kérve őket, hogy ha valaki él a rokonságomból, értesítsék őket, hogy életben vagyok.
A sorokat Jassiból továbbították, és szerencsésen elérte édesapámat.

Hazatérés

Augusztus végén, hosszú várakozás után végre bevagoníroztak bennünket. Hosszú, 10-14 napos utazás várt ránk; utunk hosszabb volt, mint amikor Birkenauba vittek, legföljebb nem voltunk annyira összezsúfolva, sőt enni és inni is kaptuk. Egyszer csak elhagytuk a román-magyar határt, és szülővárosomban Békéscsabán is megálltunk. Annak ellenére, hogy hosszabb ideig álltunk, nem volt szabad elhagynom az állomást, viszont sikerült hírt küldenem a városba. Az állomáson működött a Vöröskereszt szolgálat és ételt is adtak. A nagybátyám mégis meghallotta, hogy átutazóban vagyok, kijött egy köcsög tejjel, s közölte, hogy édesapám üzletileg éppen Pesten tartózkodik, és táviratilag értesíti érkezésemről, de lelkemre kötötte, hogy a tejesköcsögöt okvetlen hozzam vissza. Kispesten szintén várt a vonat s ott élő nagynénémet értesíteni tudtam megérkezésemről. Vagyis amikor a vonat befutott a Nyugati pályaudvarra, édesapám már várt. Néhány napi pesti tartózkodás után, miután papírjaimat megkaptam a Bethlehen Gábor téri DEGOB
irodán, egy orvosi vizsgálat és néhány szükségleti cikk bevásárlása után visszatértem édesapámmal Békéscsabára a csaknem másfél évi távollét után.
Ott hallottam Böske unokanővéremtől, hogy édesanyám 1944. szeptember 25-én Auschwitzban, több csabai nővel együtt
a szelekció áldozata lett. Édesanyámat egy 4501 főnyi transzporttal Stutthofba vitték, ahol szeptember 27-én regisztrálták. Azt is megtudtam, hogy édesanyám 1944. december 18-án meghalt. A „halál oka ismeretlen”.
Hazatértem után magántanulóként letet-tem a gimnázium 4. és 5. osztályából a vizsgát, hogy a régi osztálytársaimmal tovább tanul-hassak. Rövidesen iskolát váltottam, és így 1951-ben kaptam meg a technikusi oklevelet Szegeden. Rövid szakmai tevékenység után
a Műszaki Tanárképzö-öiskolán folytattam
a tanulmányaimat. Oklevelet szereztem, s
a végén 1954-ben a Villamos Gépek és Hálózatok okleveles technikumi tanára lettem. Ezt követően felvettek az esti egyetemre, és itt folytattam tanulmányaimat 1956-ig. 1956 november közepén emigráltam Svájcba, ahol ösztöndíjjal sikerült az 5. szemeszteren (3.
évfolyam) folytatnom. Két évvel később, 1958-ban sikeresen diplomáztam a zürichi „Eidgenössische Technische Hochschule”-én, ahol további öt esztendőt töltöttem, mint tudományos munkatárs. 1963-tól egy amerikai cégnél dolgoztam mérnökként a fejlesztésben. 1968-ban családot alapítottam, a fiaim 1970 és 1973-ban jöttek a világra. 1995-ben 65 évesen nyugdíjba mentem.
Hosszú évekig keveset foglalkoztam a múltammal. Nyugdíjazásom után több időm lett,
a kíváncsiságom és az érdeklődésem is megnőtt, hogy emlékeimmel foglalkozzam, s ezeket –
a fájdalmasakat is – felfrissítsem, és a lehetőségekhez képest okmányokkal alátámasszam. Ezért az „Új Életben” feladtam egy hirdetést, amelyben lágertársakat kerestem Birkenauból és Sluzkból. A jelentkezőkkel megpróbáltam a kapcsolatot felvenni. Nagy volt a csodálkozásom, amikor a válaszok mellett egy több oldalas cikket is találtam egy rövid életű újságban, aminek a létezéséről nem is tudtam. Az orgánum neve „Hírek az elhurcoltakról”. 1945
augusztus 14-én háromoldalas írás számolt be a sluzki táborról, és arról, hogy 850 magyar várta a hazaszállítást. Ők kb. 3 hét múlva, szeptember 6-án megérkeztek a Nyugati
pályaudvarra.

Deportáltak Fehéroroszországban

Szluck
Rendkívül érdekes névsor jutott el a napokban a DEGOB-hoz. Berger Zoltán budapesti, VII Rottenbiller u. 1. szám alatti lakos,
a deportálásból visszaérkezve, a DEGOB Bethlen-téri tájékoztatójában a következőket adta elő:
1944. május 15-én a csurgói Internáló-
táborból Auschwitzba kerültem, ahonnan Monovitzba vittek bennünket, ott 1945 január 18-íg dolgoztam. Az oroszok közeledtére a tábort kiürítettek és mintegy 60
kilométeres gyalogút után Gleiwitzbe kerültünk. Hamarosan GleíwitzböI is megkísérelték továbbszállításunkat. 130 embert zsúfoltak egy-egy vagonba, azonban az oroszok előrenyomulása következtében a vonatot kiürítették, s a deportáltakat a közeli erdőbe szállították. A többség sorsa ismeretlen. Berger Zoltán mintegy 40 társával az orosz fölszabadító hadsereg segítségével Kattowitzba, majd Czenstochowoba került, ahol februártól március 22-ig tartózkodtak. Ebben a táborban különböző felszabadult lágerek lakóit gyűjtötték össze s május 28-án az egész tábort,
mintegy 850 személyt Szluckba, Fehérorosz- országba szállították, ahol a 194 számú lágerben helyezték e1 őket.
Ennek a csoportnak a névsorát közöljük az alanti listában. Berger Zoltán, aki a tábor vezetője volt, közli, hogy a csoportnak kitűnő ellátása volt, ugyanazt az ellátást kapja, mint a hátországban élő orosz katonák: napi 700 gramm kenyeret stb. Berger Zoltán
információja szerint a szlucki csoportot augusztusban hazaszállították.
Néhány megjegyzés még a sluzki táborhoz és a listához. A magyar ott tartózkodók közt több ikerpár is volt, Bleyer Edit és Ernő (1936. Nyírgebe), Eckstein Ilona és Vera (1936. Szombathely), Hadl György és Pál (1938. Újpest), Hermann Ibolya és Piroska (1930. Győr), Sauer Margit és Sári (1930. Paks), Sattler Magda és Vera (1932. Nagykanizsa), Sréter Judit és Vera (1931. Hajdúnánás),
Ágnes é István Péterfreund (1932. ?) stb. Az erdélyi ott tartózkodók között is voltak ikrek, mint pl. a két Malek pár, a Goldenthal és
Mózes ikrek, akik természetesen nem szerepelnek a magyar listán. Mindmáig ismeretlen előttem, honnan került oda ez a 850 személy. Voltak egykori munkaszolgálatosok, partizánok (amiben sokan kételkedtek), menekültek, az auschwitzi tábor felszabadultjain kívül nők, akik Stutthof, Lublin és más KZ-ből kerültek Katovice, Csernovic vagy Sluzkba. Itt volt az olasz Primo Levi is. Velünk volt két újszülött is édesanyjukkal.

Hrotkó Larissa: 120 éves a budai „Frankel”

Hrotkó Larissa
120 éves a budai „Frankel”

1. A budai zsidók viszontagságai

A budai „Frankel” (régi nevén: Újlaki zsinagóga) 1888. augusztus 8-án kezdte meg működését. Persze, a mai közösség nem hasonlít az egykori budavári zsidóságra. Közelebb áll hozzánk a 17-18. századi budai zsidóság, noha ahhoz képest is sokat változtunk. Az akkori budai zsidókat az üzleti, a rokoni és a hivatali kapcsolatok inkább Bécshez kötötték. Viszont a vallási kérdésekben Buda csatlakozott Speyer, Worms és Mainz dönt-
vényeihez. A középkori budavári zsidó közösségben sok Talmud-tudós volt. A 17. századra ez is megváltozott, ám a Sulhán Áruch maradt továbbra is.1
A zsidók 1689-ben telepedhettek le ismét a budai Vizivárosban, ámbár a zsinagóga építése a 17-18. században a királyi és a helyi rendeletekbe ütközött, amelyek előírták, hogy a zsinagóga külsőleg ne tűnjön fel, és semmiképp se nézzen ki templomnak. Az istentiszteletre egy termet – „amitirtes gebett Zimmer”-t – jelöltek ki.
Az 1740-es éveket egy erőteljes morva bevándorlás jellemezte. Ekkor a hitközség már 32 családot (156 lelket) számlált. Ebből tizenketten magyarországi, heten pedig budai születésűek voltak. Legtöbben – tizenhat családfő – Morvaországból, illetve Lengyelországból érkeztek. Már csak 7 családfő származott Németországból. A közösség összetétele a 18. századra, tehát, látványosan változott. A hitközség elnöke Simon Göczel hadi szállító, a rabbi a nikolsburgi születésű Ábrahám Löb volt. 1746. június 17-én a zsidókat ismét kiűzték Budáról, pedig az 1735-ös összeírás óta a számuk csak két lélekkel szaporodott! A vízivárosi temetőt felszámolták, a csontokat Óbudára szállították, ahol a Laktanya utcai zsidó temetőben helyezték el egy közös sírban.2
A kiűzetés után többen Óbudára mentek el. Az Óbudára költözött családfők névsorát a hitközségi levéltári adatok alapján állí-
tották össze: Herznach Dávid Hirsch, Leitersdorfer, Policzer, Nikolsburger, Pollák, Schlesinger, Bacharach, Teltsch, Bürgel,
Simon Göczel, Fülöp Mózes, Markus Löb,
Simon Joel, Abelsberger Bóruch, Mózes Löb (Liebner Mózes), Offenheim Izsák, Izrael
Ábrahám, Bauer Salamon (Böhm). A felsoroltak és utódainak többsége 1800. körül már Pesten, vagy Bécsben megtalálható: az 1828. évi pesti hitközségi jegyzőkönyvekben Schlesinger, Abelsberger és Bauer urak a közösségben, illetve a haszonbérleti társaságban (más néven Garküche-bérlet) vezető szerepet töltöttek be. Bécsbe távozhatott többek között Göczel nagykereskedő.
A teljesség érdekében meg kell említeni Nepauer Máté által tervezett, rövid életű zsinagógát, amely a nagy óbudai zsinagóga (1821) elődjének nevezhető. A megbízást
a budai zsidók adták 1766-ban. A zsinagóga a lengyelországi minta szerint centrális elrendezésű, 4 pilléres volt. De az épület rossz talajra került, hamarosan repedezni kezdett és végül is le kellett bontani.3
1783-ban a zsidók visszatérhettek Budára, és 1787-ben nyílt meg az első zsidó vendéglő, feltételezhetően Újlakon. Ezt a letelepedést elősegítette az ipari fellendülés: 1847-ben kezdődött az újlaki Duna-part kiépítése az Óbudai textilipar gyapjúfeldolgozó üzeme miatt. A vezető textilipari üzemek abban az időben Goldberger Ferenc, Kánitz Löbl, illetve Spitzer Gerzson tulajdonában voltak. Az újbóli letelepedés 26 fővel kezdődött, de 1811-ben a zsidó lakósok száma – minden akadály ellenére – már meghaladta a százat. 1823-ban egy önálló zsidó közösség alakult meg, amelynek Cohner József lett az elnöke. 1829-ben már a budai lakosság is kérte, hogy egy jómódú, rendezett zsidó község lakjon itt és segítsen a terület fejleszté-sében.4
A 20. század budai zsidóságát az európai kultúra iránti vonzalom jellemezte. Budán 1819-ben adták ki Mózes Mendelsohn több munkáját és szívesen fogadták az új szellemi irányzatokat, noha a hitközség még mindig Münz-féle óbudai vallási vezetés alatt állt. A hitközség iskolájában Rosenthal Móricz támogatta a felvilágosodás eszméjének terjedését. A Szentírás fordításai nyomán Rosenthal a zsoltárokat és a Példabeszédeket szólaltatta meg magyar nyelven.
A 19. század elején Kunitzer Mózes ben Menáchem vette át a budai rabbiszéket. Kunitzer is Óbudáról érkezett, de a prágai Liva családból származtatta magát, amely nagy rabbikról volt ismert. 1818-ban Kunitzer olyan javaslatot terjesztett elő, mely szerint a „német (askenáz) rítusú” templomokban a héber nyelv askenáz kiejtése helyett alkalmazható a szefárd kiejtés. Az ünnepélyes hangulat kiemelése és az áhítat fokozása érdekében javasolta az orgona használatát.5 Kunitzer 1837-ben halt meg, utána a pesti Schvab rabbi gondoskodott a budai közösségről. A 40-es években Einhorn, a reform mozgalom vezetője kétszer is szónokolt
a budai közösségben. Noha a reform közvetlen hatását nem mutathatjuk ki, de a budai zsidó közösség magyarosodásában Einhorn minden bizonnyal kivette részét.
Az új, mór stílusúnak mondott budai zsinagógát 1866-ban az Öntőház utcában avattak fel. Az épületet Knabe Ignác tervezte. Az 1870-es években Dr. Goldberger
Rafael, pápai születésű rabbi kapta meg
a budai megbízást, aki a boroszlói rabbi szemináriumból érkezett Budára. 1873-tól a budai közösségnek már saját alkotmánya volt, és 1888-ban Feller Sándor tervei alapján építették fel az új Újlaki (mai Frankel) zsinagógát a 18. századvégi betelepedés óta használt szűk imaház helyébe.

2. A magyarosodás felé

Franz Schams történetírása6 jóformán csak futólag és meglehetősen negatív színekben ábrázolta a budai zsidókat, mint egy kihaló félben lévő régiséget. A budai zsidók sorsát a lemenő naphoz hasonlította. 1821-ben Budának 25. 228 lakosa volt, de ebből csak 466 volt zsidó. Az 1820-s évek Budáját Schams még mindig német városnak tartotta, ahol a német nyelv volt az uralkodó.
Ám a 19. század második felére a helyezet megváltozott: a lakosság rohamosan magyar-osodott.7 Az adatokból kitűnik, hogy a zsidóknak a magyarosodás folyamatában igen nagy szerepük volt. 1851-ben Budán már
a magyar lakosság képezte az abszolút többséget (195, 912 ezer fő). Magyarul beszéltek: az izraeliták közül 77, 36%, az ágostaiak közül 70, 52% és a katolikusok közül 68, 63%.
A tanulmány szerint az izraeliták közvetlenül a helvétek (evangélikusok) mellett álltak ebben a statisztikában. 100 helvét közül 93, 02, 100 izraelita közül 79, 21 beszélt magyarul. A nyelvi-statisztikai adatokat azzal magyarázták, hogy az evangélikusok és
a zsidók többsége magyarországi születésű és állandó budapesti lakos volt.
Az 1851. évi összeírásban a zsidókat még egy önálló izraelita nemzetiségként jegyezték be. De a magyarosodás feltérképe-
zésének kontextusában ez úgy hangzott,
mintha a zsidóságot egy etnikai kisebbségnek
tartották volna számon. Összehasonlításul megemlítjük, hogy az eddigi összeírásokban a zsidókat kimondottan idegen, sokszor tranzit elemként kezelték. 1851-ben Budán a zsidók a lakosság 11, 6 %-át (4.976 fő), Pesten 15%-át tették ki (12.642 fő).
A budai zsidó lakosság magyarosodása új értékeket, illetve a hagyományos értékállomány átértelmezését hozta magával. A tudás továbbra is erénynek számított, de ennek tartalma megváltozott.
Amikor 1928-ban felépült az Újlaki zsinagóga körüli háztömb, megkezdődött a környék új korszaka. A Zsigmond utca (Frankel Leó út) 49. számú ház lakói a stabil polgári réteghez tartoztak. Az 1941. évi népszámlálási adatok szerint a házban lakó nők többsége háztartásbeli volt, ám volt egy tejüzemi részlegvezetőnő (Lichtner Joma Szilárdné), egy kötőnő (Fuchs Janka), egy énektanárnő (Szölősi Gizella), egy zsidó hittanárnő (Farkas Margit) és a hitközségi tisztviselőnők (Weisz Jakabné és Wellesz Károlyné). Wellesz Károlyné a háború után is ebben a házban lakott, szolgálatának 25. évfordulóját 1946-ban ünnepelte a budai körzet, amiről az Új Élet június 5-i száma értesítette olvasóit.
A férfilakók közül volt egy rabbi (hivatalosan: „a hitközségi lelkész”), több kántor és több hitközségi tisztviselő. Persze, itt is laktak a zsidó kereskedők és ügyvédek, sőt Wellesz Károlyné férje „vasesztergályos és villamos műszerész” volt.
Mit is hozott a 20. század az Újlaki (Frankel) zsinagógának? A budai zsidóság eddig sem volt homogén, most még tarkább lett. A régi bécsi, német, morva, pozsonyi jesivái askenáz tradíció kiegészült a hászidoktól örökölt új vallási buzgalommal, a kistelepülési magatartási mintákkal, és a részben szekularizálódott nagyvárosi zsidó polgárság európai kulturális értékeivel. A magyar nyelv és irodalom ismerete egy alapvető követelmény volt már, ezen kívül az idegen nyelvek tudása, sőt a klasszikus latin-görög műveltség valamint a történelemben és a filozófiában való jártasság határozták meg a tudás újkori tartalmait. A jiddis kultúrának ebben a környezetben szinte már nem is volt helye, de teljes eltűnéséről még sem beszélhetünk.
A régi értékeket a 20. század budai zsinagógájában többek között Schöner Ignác képviselte, aki 1958-ban jelentkezett egy budai hitközségi hirdetésre.

3. A budai samesz

A hirdetés így szólt: „Templomi altisztet (sameszt) keresünk a Frankel Leó úti templomba. Előnyben részesül, aki „baal kaure” és aki
a szárnyasvágás „söchito” elsajátítására alkalmas. Jelentkezés írásban, vagy személyesen
a körzeti irodában: II, Frankel Leó út 49, de. 11-1 óra között.”8
Ezeknek a feltételeknek messzemenően megfelelt Schöner Ignác, ismertebb néven Ezriel Ichák (jiddis körökben: Zrilichhok). Ezriel Ichák 1902-ben a román határ közelében fekvő Csengerben született. 18 éves koráig tanult: először a héderben, majd
a jesivában, részben Csengerben, részben Fehérgyarmaton, illetve Porcsalmán.
A jesivában az órák reggeltől estig tartottak. Kétszer volt „Jause” (egy rövid tízórai, ill. uzsonna szünet) és még egy ebédszünet. Ebédelni a házakhoz jártak, „napokat ettek”, mert „Tegeznboherek” voltak. Minden nap más-más házhoz mentek, hogy ebédet kapjanak a sokszor ugyanilyen szegény zsidó lakosoktól. A koszt nem volt igazán változatos, az alapanyagot többnyire a bab képezte, amelyet igyekeztek ötletesen tálalni. Az egyik ilyen kulináris remekmű a hagymás zsírral ízesített tört paszuly volt. Nem is lett volna ez olyan rossz, ha csak hetente egyszer és nem a hét minden napján került volna az asztalra!
„17 éves korában apám9 Antwerpenben folytatta tanulmányait egy zsidóközösségben, de ott már a szakmát is tanulta: az üvegfúvást. Visszatérése után megnősült.
A felesége is csengeri volt, négy gyermekük született: Imre, Jenő, Éva, Edit. Hamar rá kellett jönnie, hogy Magyarországon az üvegfúvásból nem élhet meg, ezért kereskedéssel próbálta fenntartani családját.”
Csenger egyébként egy nagyon vallásos hely volt. Rabbi Jungreiss – egy régi rabbi dinasztia tagja – patriarchálisan vezette a közösséget. A rebbével kapcsolatos történet Schöner családban egy hagyományos elbeszéléssé vált. A történet egyik főalakja Joel nagyapa volt, aki házalóként járt faluról falura egész héten át, de a hétvégére libát vehetett családjának. A liba máját nem ették meg,
hanem eladták, így még pénzhez is jutottak.
„Egyik hétvégén nagyapa haza érkezett
a hétvégi libával, és mint mindig elküldte az apámat a sakterhoz. Ha a metsző azt mondta, hogy az állat nem kóser, akkor a zsidók ezt nem fogyaszthatták. És pontosan ez történt aznap is: a liba a metsző szerint nem volt kóser. Nagyapám elhatározta, hogy
a rebbével is megnézeti a szárnyast. Ha ő
is azt mondja, hogy a liba nem kóser, hát nincs mit tenni. Apám elment a rebbéhez.
A rebbe megnézte, alaposan megvizsgálta a libát, és azt mondta, hogy, sajnos, tréfli. Apám megrémült. Rebbe ránézett és megkérdezte:
– Kik a szüleid? Mikor ettél utoljára húst?
Apám válaszol. A rebbe – aki közösségének minden családját jól ismerte – elgondolkodott, és még egyszer megvizsgálta a libát:
– Várj! Nézzük csak! Hát, úgy látszik mégis kóser. Igen, kóser!
Apámra ez a jelenet nagy hatással volt. Úgy értelmezte, hogy a rebbe számára a vallási tekintélynél is fontosabb voltak a rábízott emberek és az alázat a szolgálatban. „Apám egy áldott jó ember volt. Nála jobbat a világ nem látott. Még ellensége sem volt. A háborúban az egész családját Auschwitzban veszítette el: feleségét, gyermekeit – mindenkije elpusztult. Egyedül maradt. Anyámat régóta ismerte, amint anyám első férjét is, akik ugyancsak csengeriek voltak. Amikor összeházasodtak, anyámnak három felnőtt lánya volt, és apám saját lányaiként házasította ki őket.
Szüleim 1950. körül voltak kénytelenek Pestre jönni, mert a faluban a megélhetőségük nem volt biztosítva. A nagyvárosban apám még egy lehetőséget kapott: ugyanis nemcsak jól tudott imádkozni, hanem
komoly Talmud-tudással is rendelkezett, alaposan ismerte a vallási előírásokat, a háláhát.
Pesten egy kósersági felügyelői helyet kapott. A szarvas marha kirajnigolása volt
a feladata, ami nehéz fizikai munkával is járt. Ebből a tevékenységből már meg lehetett élni, és emellett taníthatott is. 1958-ban jelentkezett az Újlaki zsinagóga hirdetésére és haláláig a zsinagóga alkalmazásában állt.”
A háború után a zsidó életben történt néhány változás, mint, például, a nők részvétele a rabbi ősválasztásában. Mégis az 1950-es évek elején a budapesti zsidóság életét még sokban a 40-es évek szokásai határozták meg. A háború előtti évekhez hasonlóan a neológ tudós rabbi elsősorban a világi (filozófia, irodalom) tantárgyakból kitűntetett, sokat publikáló, tanító és előadó tekintély volt, aki hétköznapokon nem állt oda az előimádkozói helyre a minjén előtt, de lajnolnia is csak ritkán kellett.
„Az Újlaki zsinagóga rabbija Dr. Benoschofsky Imre volt akkoriban, aki a háború előtt is a budai körzetben dolgozott. Benoschofsky egy igazi neológ tudós rabbi volt, aki sokrétű műveltséggel rendelkezett, szívesen és jól tanított. De a sok elfoglaltsága miatt a hétköznapi minjénre nem maradt ideje. Apám valóban nagy segítség volt számára a zsinagógában.
A budai közösség más volt, mint most. Kertész Zoltán, az elnök akkor jött be, ha alá kellett írnia a szükséges papírokat, de nem vett részt az állandó minjénben. A közvetlenebb kapcsolatok a reggeli minjénben alakultak ki, amelyben általában Stein Jakab, Weisz Lipót, Szekulesz bácsi, Horovitz
Rezső, Donát István, Goldberger Laci bácsi imádkoztak együtt. Az volt a szokásuk, hogy az ima után egy kis Talmud-órára ültek össze. Főleg a vidékről feljött emberek kívánták ezt a szellemi ráadást, talán, mert még emlékeztek a heder és a jesiva hangulatára. A felvilágosítói-tanítói feladat ebben a körben apámra hárult, aki előtt mindig ott volt a „Blatt Gemore”.”
Benoschofsky 69-ben ment el. Géjer
Artúr rabbisága idején „Schöner bácsi” nemcsak fontos, de nélkülözhetetlen is lett a zsinagógában.”
„Hogy hogyan és miképpen olvasták a Tórai szövegeket Szabolcs-Szatmár-megyében, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogyan olvasta ezeket az apám” – folytatta elbeszélését Schöner Alfréd. „Az apám lajnolásában két dolog játszódott közre. Az egyik az, hogy nem volt jó zenei hallása. Ha a dallamban biztos volt, akkor ez meglátszott a produkcióján is. A szentírási szöveg tudása ezzel szemben kitűnő volt. Nagyon fontos volt számára, és tőlem is követelte, hogy pontosan tudjam, hogyan helyezkednek el a szövegben a „tropok” (trapok).
A „trop” lexema jelentése az alkalmazástól függ. A lajnolásnál a szentírási szövegben látható masszoreta jelek többfunkciós szerepérére utal. A tropok, vagy a negina-jelek rögzítik a dallamot, ám – nem utolsó sorban, és nem is mellesleg - a szöveg értelmi tagolását is segítik elő. Hogy melyik funkció volt előbb, erről valószínűleg ma már nem vitázhatunk érdemben. A tagoló és értelmező funkció a megfelelően hangsúlyozott reci-tálásban valósul meg. Erre vonatkozik
a „negina bimkomó” lajnolás-tudományi szabály, amely azt jelenti, hogy a szöveget nemcsak a megfelelő dallammal kell énekelni, de értelmesen tagolni is.
A Talmudi bölcsességet magában foglaló,
a vidéki egyszerűséget, visszafogottságot tükröző szövegközpontú lajnolás valószínűleg nagyon különbözött a Sirota Sándor híres budai kántor elképzelésétől, amelynél a dallam szépítő funkciója került előtérbe. Schöner főrabbi úr számára nem a dogmatikai eldöntés volt a fontos. Édesapjától, az egykori budai samesztól a Tórához fűződő személyes kapcsolatot és a lajnolás felejthetetlen egyéni élményét örökölte. Ezt a kincset szeretettel őrzi, de mint egy igazi rabbi a tanításával és saját személyén keresztül is az édesapja örökségét megosztja a tanulni vágyókkal.

Lábjegyzetek
1 Kohn Sámuel, Héber kútforrások és adatok
Magyarország történetéhez, 1881
2 Grünvald Fülöp, Budai zsidók, Budapest, 1949
3 Horler Miklós, Budapest műemlékei, 1962, p. 429
4 Grünvald Fülöp, 1949, p. 18
5 Büchler Sándor , A zsidók története Budapesten, 1938
6 Vollständige Beschreibung der königlichen Stadt Ofen in Ungarn, Buda, 1881
7 Budapest nemzetiségi állapota és magyarosodása,
Budapest, 1882
8 Új Élet, XIV. évf. 1958. augusztus 1-i 15. száma, p. 6.
9 A továbbiakban részleteket idézünk Dr. Schöner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem rektorával folytatott interjúból.
Dr. Schöner Alfréd több éven át a „Frankel” rabbija volt.

Hrotkó Larissa: Rozi férjhez megy

Hrotkó Larissa

Rozi férjhez megy

Egy szép epizód a 19. századból1

Az itt leírt történet a sok türelmet és kitartást igénylő kutató munka kicsiny lelete. Ez a derűs pillanatok egyike, amiért érdemes kutatni! Íme a történet:
Milics, 567. Nisszán 2-a („ami 1807 márciusának felel meg” – így a szöveg). Isaak ben Sámuel gyűrűvel és az „esketési mennybolton” át (így írták le német nyelven a hupát) történt vezetésével, Mózes és Izrael törvényei szerint a zsinagóga kertjében feleségül vette Ros-t, Ari Kollmann lányát. Az esküvőn megjelent tanúk ezt a tényt a házassági szerződés alján látható aláírásukkal megerősítették. A német nyelvű, kissé ráncos, ám egyéb iránt szépen megöregedett okmányból megtudhatjuk, hogy nemcsak a vőlegény és az apja, de a megjelent tanúk között is volt rabbi: rabi Isaak ben rabi Sámuel, Joachim ben rabi Sámuel és Mayer ben rabi Joachim. Sőt a menyasszony apja is rabbi Kollmann fia volt. Az esküvő tehát valóban rabbinikus keretek között volt!
Az említett szerződésnek melléklete van – egy úgynevezett specifikáció –, amelynek héber betűs példánya is megtalálható a német szöveg mögött. A héber betűs szöveg jiddisül készült a zsidók részére, a német szöveget a hatóságnak írták. 1826. december 22-én az okmányt Pesten újra hitelesítették. Lehet, hogy ennek maga Rozi volt az oka, akinek valamilyen bizonyítási eljárás miatt volt fontos a házasságba vitt hozomány felsorolása.
A hitelesítők aláírása elárul egy-két nüánszot a pesti zsidó életből. Egy bizonyos Koválik jegyző úr magyarul írta meg a hitelesítő záradék szövegét, ami 1826-ban Pesten még nem fordult elő, de vidéken a magyar nyelv használata már elterjedt. Koválik, a milicsi közjegyző aláírása alatt „libror hebr. revisorus” Johannes Carl Kohlmann héber közjegyző írása látható.
Vajon melyik Kohlmann volt ez? A pesti zsidók közül legalább két Kohlmannról van tudomásunk, és mindkettő nyomot hagyott a közösség életében. Az egyik Kohlmann még 1816. márciusában keresztelkedett ki
a belvárosi plébániatemplomban. Akkoriban 41 éves volt, és feleségével, valamint két kiskorú gyermekével együtt a nemes Boráros
házaspár közvetítésével vette fel keresztséget a katolikus anyaszentegyházban. Boráros János, a pesti bíró, igen fontos személy volt, és mivel az illetékességi köréhez a kereskedelem és a kereskedők is tartóztak, a zsidó közösséggel Boráros úr hivatalból foglal-kozott.2 A mi Kohlmannunk tehát, vagy egy befolyásos kereskedő, vagy a közösség elöljáróságának tagja lehetett, és így kerülhetett közvetlen kapcsolatba Pest városának híres vezetőjével.
Egy másik (egyébként később ugyancsak kitért) Kohlmannról Rosenthal Izsák, a zsidó közösség elöljárója az 1822. november 13-i levelében haragosan ezt írta: „Soha sem volt professzor, csak egy közönséges tanár, vagyis a kisgyerekeknek való általános
iskola úgynevezett pedagógusa”.3 Rozi Kraus házasságlevelét valószínűleg a második Kohlmann Károly hitelesítette a pesti közösség részéről.
Kohlmann aláírása után még egy hitelesítő szöveg olvasható: Professor Ling. Hebr. et Studii Bibl. Vet. Test. Revisor Libror. Hebr. Joannes Nep. Albert, Schol. Piar.
A rövidítésekből megállapíthatjuk, hogy Nepomuki Szent Jánosról elnevezett Albert piarista szerzetes, héber nyelvtudós és ószövetségi teológus volt az illető, aki „másod-állásban” a héber nyelvű hivatalos okmányokat is vizsgálta a Városi Tanács kérésére. Meg kell jegyeznem, hogy a pesti piaristák sokszor kapcsolódtak a pesti zsidók életéhez. Ez főleg arra az időre vonatkozik, amikor a piaristák kezében volt a pesti gimnáziumi oktatás, hiszen tudjuk, hogy az oktatás „magyarítása” már a 18. század végén érezhető volt.4 Igaz, 1810-ben a gimnáziumban csak 4 izraelita tanuló volt, de 1840-ben már 85-re nőtt a számuk.
Vissza a kedves kis történetünkhöz. Szemben a mennyasszony hozományának hosszú és aprólékos felsorolásával rabbi Isaak röviden intézte el vagyoni helyzetének házasság utáni rögzítését: ő ugyanis egész vagyonát vitte be a házasságba. Persze, fogalmunk sem lehet arról, mennyi volt ez az egész vagyon! Minden esetre a rabbinak még egy garanciát is le kellett tennie a Trauhimmel (hupa) előtt a jövendőbeli hitvese javára. Isaak megígérte, hogy ha előbb halna meg, míg feleségének törvényes örököse születik, a testvérei beleegyeznek a „hálicá”5 ősi eljárásába.
Nos – olvassuk tovább a szövegben – a fiatal pár a kölcsönös szeretet és hűség jegyében most már egyesült a hupa bejáratánál. Ettől kezdődően egyikük se titkolhat el semmit sem a másik elől, és nem csalhatják meg egymást. A felek megígérték, hogy
a házasságba vitt vagyont mindketten egyaránt gyarapítani fogják.
És noha a házasság napján az ember nem szívesen gondol a halálra (a Mindenható óvjon meg minket ettől!), ez a házassági szerződés a halálesetekkel kapcsolatos vagyonmegosztásról is rendelkezett.
Abban az esetben, ha rabbi Isaak a házasság első évében Rozitól született törvényes örökös nélkül halna meg, a feleség mindent visszakapna, amit a házasságba vitt, de a férj ajándéka, a „Morgengabe” nem jár neki.
Ez a „Morgengabe” a német hagyomány
jogán a férj ajándékát jelentette. A szokás elnevezése onnan származott, hogy az ajándékot a feleség a házasság utáni reggelen kapta meg, noha nem mindenki ragaszkodott ehhez az időponthoz. Volt, aki már
a házasságkötéskor adta át az ajándékot, és volt, aki az esküvőn csak ígéretet tett arra, hogy a feleség a férj elhalálozása után megkapja az őt megillető ajándékot. A hozománytól eltérően ez az ajándék a feleség személyes vagyonát képezte és elsősorban az özvegyi ellátást szolgálta. Ausztriában ez ma is érvényben van, hiszen az 1811-ben keletkezett törvényt nem szüntették meg. Állítólag az iszlám törvény is tartalmaz hasonló szokásjogot (mahr), de ez erősen eltér a német tradíciótól.
Rozi házasságának eme záradéka nyilván egyenesen a német szokásjogra megy vissza. A szerződés szerint, a férj „különleges, megnövelt” házassági ajándékát Rozi csak akkor kapná meg, ha a férj házasságuk harmadik évében, vagy azt követően, hal meg. Érdemes volt tehát az első három évben jól viselkedni!
Ha pedig a feleség halna meg házasságuk első éveiben, akkor a mennyasszonyi hozományt a feleség örökösei kapják vissza, amelyből a férj levonja az eddigi kiadásait. Viszont a harmadik évtől kezdődően már
a férj a feleség törvényes örököse. Hát igen, ez a kikötés is elgondolkodtató, főleg, ha valamely rendkívül gazdag hozományról volt szó!
Minden esetben Rozi megtarthatta az esküvőn kapott arany gyűrűt, amely semmiképp sem képezhette a „Morgengabe” részét. Így történt ez Milicsben, „és a rögzítetteken senki sem változtathat” – mondta ki a szerződés utolsó sora.
Már a szerződés szövegében rögzítették Rozi bőséges hozományát, amelyet a melléklet pontjai tovább részleteztek. Rozi legfőképpen 600 rajnai guldent vitt be a házasságba, amit kiegészített a sábbáti, az ünnepi, a köznapi és a halotti ruhával. Rabbi Isaak bebiztosította magát egész életére, hogy ne legyen gondja felesége ruházatára! Ugyancsak Rozi gondoskodott az ágy kellő felszereléséről, valamint tetszetős ágykabátjáról, továbbá a szükséges takarító eszközökről.
A mindenféle törlőruhákat, törölközőket, takarókat és az egyéb lakástextíliákat már nem is soroljuk. Volt még a hozományban egy nagytükör és 12 keretezett kép, vagyis Rozi volt az, akinek szó szerint ki kellett alakítania és a kor divatjának megfelelően szépítenie a családi fészket. A háztartási felszerelés leírása arról tanúskodik, hogy a fiatal házaspár meglehetősen művelt és igényes volt. A felszereléshez, egyébként, még egy 4 mázsa képességű mérleg is hozzátartozott. És ez még nem minden.
Rozi asszony hozományában 4 imakönyv is volt, de nem ám a rövidített „nőies” változatban, hiszen egy „Machzor” és egy „Korbán-Mincha” is volt köztük. És ha valaki azt hiszi, hogy ezeket nem saját használatra hozta a házasságba, hát, szerintem, téved. Mert Rozi asszony nemcsak, hogy tudott olvasni, de olvasott is rendszeresen: a hozomány egyik fontos tartozékát „Lév tov” című olvasókönyv képezte. Okos Rozi!
Mindezek után csak az a kérdés kelt szomorú gondolatokat, vajon miért is került át ez a házassági szerződés Pestre. Talán elváltak, és Rozi visszajött a családhoz? Vagy – ami még rosszabb – valamelyikük tényleg három éven belül halt meg, és az örökösök marakodtak a hagyatékon? Hát, ezt egyelőre nem tudjuk. Esetleg történik valami csoda, és megtalálunk egy régi levelet, amely azután segít a kérdések megoldásában!

Lábjegyzetek
1 a PIH-II-B-2-a jelű, Zsidó Levéltárban található irat alapján
2 Többet Boráros Jánosról ld. Hrotkó Larissza, Pesti zsidók (3) in: Remény, 2007. ősz.
3 Dr. Groszmann Zsigmond, A pesti gyülekezet alkotmányának története 1932. évi jelentés szerint (A Pesti Izraelita hitközség 1932. évi jelentése) in: Magyar Zsidó Szemle, 1934-35. évi száma
4 Kosa János adatai in: Kósa János, Pest és Buda elmagyarosodása, Budapest, 1937, p. 113
5 Hrotkó Larissza, Rajna menti középkori zsidó közösségek, in: Remény, 2006, ősz

Müller Ferenc: Kétezer nap

Müller Ferenc

Kétezer nap*

Mottó:
E könyv lapjai őrizzék drága, szeretett
Édesapám emlékét, aki engem csak jóra,
szépre és bölcsességre tanított.

Feljegyzéseim az Oroszországba hurcolt zsidó munkaszolgálatosok, illetve az orosz fogságba került hadifoglyok nehéz életét – és sokak halálát – örökítik meg

Részlet a könyvből:

Este tíz órakor – ami ott késő éjjelnek látszott – érkeztünk meg egy nagy pajtaszerű épülethez. A nagy sötétségben más épület körvonalait sem láttuk. Ez a pajta egy szalmafedelű kolhozistálló volt, téglalap alakú ablaknyílásokkal. Itt kapott elhelyezést a század. Kitűnő szállásnak látszott, ugyanis bőven volt benne az állatok által már korábban használt szalma, amelyet megtisztítottunk a trágyától. Elkészítettük fekhelyünket, hogy alaposan megviselt végtagjainkat végre
kipihentessük.
Az istálló olyan hosszú volt, hogy 207 tagú századunk kényelmesen elfért benne. Én alapos körültekintés után egy ablaknyílás alatt foglaltam helyet, és kényelembe helyeztem magam. Hátizsákomat és bakancsomat a fejem alá tettem párnának, és végignyúltam a pokrócomon.
A kíváncsiak és fürgébbek részéről megindult a tudakozódás, hogy kiszagolják hol, merre vagyunk. Itt-ott magyar és német katonákat, tiszteket lehetett látni. A szakácsok a parancsnok rendeletére hozzáláttak a vacsora elkészítéséhez az istálló bejáratánál lévő nyitott tűzhelyű kemencéknél, amelyre ráhelyezték a főzőüstöket. Hamarosan finom gulyásillat árasztotta el új szálláskörletünket. Közben megtudtuk, hogy egy Peski nevű kiürített orosz faluban vagyunk, a nagy Don-kanyari tűzvonal egy részében.
A vonalat német és magyar katonai egységek védték.
Alig telt el szűk félóra, hogy szakácsaink hozzáfogtak a főzéshez, egyszer csak, mint derült
égből a villámcsapás, valaki rémült hangon
beordított:
– Mindenki meneküljön!
Fogalmunk sem volt, mi történhetett. Első gondolatunk az volt, hogy az oroszok jönnek, áttörték a frontot. Fáradtságomat feledve máris talpon voltam, a csomagomat az ablakon át kidobtam, majd utána ugrottam, és futni kezdtem. Az épülettől pár lépésnyi távolságra már láttam, hogy az istálló tetejét borító szalmafedélen hatalmas lángnyelv fut végig. Oly káprázatos gyorsasággal borult lángba a száraz szalmából készült istállófedél, mint amikor kiöntött benzint gyújtanak meg. Az első nagy riadalomból magunkhoz térve rögtön éreztük, hogy ez nagy bajt jelent számunkra. A tűz keletkezésére német és magyar katonák, tisztek és tisztesek rohantak elő. Ki puskával, ki revolverrel lövöldözve és hadonászva ordították, hogy megjöttek ezek a büdös zsidók, és így adtak jelt az oroszoknak. Egy mokány képű magyar szakaszvezető revolverével hadakozva üvöltötte, hogy agyon kell lőni valamennyit. A német tisztek is hasonlóképpen ordítottak. Mi egyik rémületből a másikba esve hozzáfogtunk a század felszerelésének kimentéséhez, majd egy kivezényelt magyar honvéd századdal együtt árkot ástunk az épület körül, hogy a tűz továbbterjedését megakadályozzuk. A szomszédos kis épületek tetejére két-két munkaszolgálatost küldtek egy-egy vödör vízzel, hogy megvédjék az odaszálló tüzes pernyéktől a tetőt. Mit tudták akkor a szegény és ijedt fiúk, hogy lőszerrel megrakott építmények tetején állnak, amelyek ha lángra lobbannak, anélkül, hogy ők a földre érnének, egyenesen
a mennybe repülnek.
Szállásunkat tehát szédületes gyorsasággal emésztette a tűz. A koromsötét éjszakában a hatalmas lángnyelvek félelmetes és egyben lenyűgöző látványt nyújtottak. S mindez az orosz harctér egy olyan szakaszán, ahol a dohányzás főbelövés terhe mellett tilos volt, mert a cigaretta tüze is célpontot szolgáltathat az oroszoknak. A tűzoltás lehetetlen volt, minden erőnket csupán a lokalizálására fordítottuk. Eközben azonban egy percig sem szünetelt szidalmazásunk, és az agyonlövetésünkkel való fenyegetőzés. Igyekeztem a századparancsnok közelébe jutni, hogy megtudjam, a tűzfalta sok-sok szalma után hogyan áll a mi szénánk? Milyen sors vár most ránk? Egy normális ember előtt egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy a tüzet a vacsorafőzésnél a kemencékben gyújtott tűz okozta. Azon vitatkoztak, hogy direkt csináltak-e a zsidó szakácsok a kelleténél nagyobb tüzet, vagy a hozzá nem értés volt-e az ok. A frontszakasz német és magyar parancsnokainak első felháborodásában az volt a javaslata, hogy meg kell tizedelni a nyomorult zsidókat. Igen ám, de ha minket ilyen gyorsan elintéznek a frontra érkezésünk első óráiban, akkor Kiss főhadnagy tizenkét tagú keretével együtt munkanélkülivé válik. Így körömszakadtáig kiállt a századért. Ez szóljon dicséretére. Egyébként ő korona- és szemtanúja volt az eseményeknek, mert a tűz keletkezésének idején a szakácsok mellett tartózkodott. Nyilván ő is éhes volt, s alighanem siettette a vacsorát. Mindenekfölött nem lett volna jó pont számára sem, ha minket kivégeznek.
A sorsunk még koránt sem dőlt el, mert repülőgépek zaja zúgott bele az éjszakába. A zsidógyilkolásra kész hősök már nem lövöldöztek
össze-vissza, hanem patkányként inaltak el
a németekkel együtt az általunk ismeretlen óvóhelyek felé. Csak mi nem tudtuk, mitévők legyünk. Mire megjelent remegő végtagokkal Szepessi tiszthelyettes és még néhányan a keretből, s közölték, hogy a század teljes létszámmal a tűztől körülbelül 150 méter távolságra lévő nyílt terepen, tízes sorokban foglaljon szállást.
– És onnan senki sem mozdulhat el – ez
a helyőrségi parancsnokság parancsa. Mi fegyelmezetten hajtottuk végre a parancsot, és éhesen elhelyezkedtünk a hideg, puszta földön.
Az orosz repülők már a fejünk fölött zúgtak el, s mi minden ijedelem nélkül találgattuk, hogy milyen meglepetések várnak még ránk.
Bizonyára az oroszok is kíváncsiak voltak arra, hogy mi az, ami vonalaikhoz oly közel világít a sötét éjszakában? Nagyon valószínű, hogy ezért küldtek ide három repülőgépet, amelyek felettünk cikáztak és világító rakétákat lőttek ki.
Ekkor ismerkedtünk meg a Sztálin-gyertyákkal, amelyek sokáig a levegőben lebegve hatalmas fényt árasztottak. De egyszer csak hatalmas detonáció rázta meg a levegőt: valahol a közelben bomba robbant, majd a robbanások sűrű egymásutánban követték egymást. Mi hanyatt fekve, feszülten figyeltük e különös égi jelenetet.
A sűrű detonációkat már egészen megszoktuk, amikor a gépek eltűntek. Nekünk már csak az égő istálló üszkös romjai maradtak.
Már jó ideje elült a vihar, mire megjelent Kiss főhadnagy a kerettel együtt, és megkérdezte, miként álltuk ki az első tűzkeresztséget. Nem átallta nagy szellemességet megkérdezni: hányan csináltunk a nadrágba? Aztán kiadta a parancsot, hogy az éjszakát itt kell töltenünk, mert más szálláslehetőség nincs. És gyorsan eltűnt
a kerettel együtt.
Mi előszedtük takaróinkat, és szorosan összebújva – kanál-villa módjára egymáshoz simulva – elhelyezkedtünk az éjjeli alváshoz a ragyogó tiszta, hideg és csillagos égbolt alatt. Elalvás előtt még megvitattuk a történteket. Sokan azt magyarázták, hogy az orosz repülők nagyon jól láttak minket, és biztosan tudták, hogy mi zsidó muszosok vagyunk, és ezért nem bombáztak minket. Ez amolyan jóhiszemű talmud-magyarázatnak tűnt, de nem volt, aki vitassa az állítást. Őszintén szólva jól esett elhinni ezt az okfejtést. Az viszont tény, hogy legalább ötven bomba közül egyetlenegy sem robbant a közelünkben, amikor pedig szabad prédának voltunk kitéve. Ez csoda volt, bizonyos. Amint a hajnal derengeni kezdett, Nagy tiszthelyettes hetykén pedert bajusza alólelhangzott a kiáltás:
– Ébresztő!
A rémület éjszakája után a század egykettőre talpon volt. Rövid mosakodás a kútnál, majd lapát-, csákány- és kapaosztás következett. E nemes fegyverzetet vállra vettük, s a század indulásra készen állt.
A gyaloglás alatt rengeteg kiégett és romba dőlt falusi házat láttunk. Meg persze elhanyagolt kerteket, földeket. És rengeteg sírt. Az egyik kihalt helységen túlhaladva nagy viaduktot fedeztünk fel, amelyet három oldaláról földbe ágyaztak, és csak bejárata volt. Itt pihenőt rendeltek el. A pihenő alatt a keret tagjai a szokástól eltérően tőlünk jó nagy távolságra foglaltak helyet.
– Na, itt a vég! – Mondták közülünk többen. – Azért hoztak ide minket, hogy e zárt helyen könnyebb legyen legéppuskázni minket.
Húsz-huszonöt perc után szekérzörgés verte fel a visszafojtott csendet. Kétszáz szempár figyelte lélegzetvisszafojtva. Mázsás súlyok szakadtak le a mellekről, amikor a Lebovics Dezső által hajtott szekéren Szepessy gh. tiszthelyettest pillantottuk meg. Agyonlövetésünk helyett reggelit kaptunk, kondérból forró feketét, egy-egy hideg konzervet és jó adag kenyeret. Se azelőtt, se ezután ilyen figyelemben nem volt részünk. Ezután tovább indultunk egy kietlen magas domb oldalán. Még nem tudtuk, de a levegőben is érezhető volt, hogy e terület a Nagy Kaszás birodalma. Halotti csend volt, csak itt-ott hallottuk egy-egy távoli lövés zaját.

*

Később havazni kezdett, utána elképesztő,
soha át nem élt hideg zúdult a vidékre.
Január közepe felé történt. A helyzet már
annyira veszedelmessé vált, hogy megszűnt
a fegyelem a katonaságnál is. Gyakoriak voltak
a légitámadások, a közelünkben bombák robbantak. Egy alkalommal éppen menekültünk
a bombák elől, amikor hirtelen, szinte a semmiből, elém került egy német tiszt. Nem tisztelegtem. Az előírás szerint támadás idején nem volt kötelező a tisztelgés.– Te büdös zsidó! Hogy merészelsz tisztelgés nélkül elmenni mellettem?! – üvöltötte, és mérhetetlen dühében megütött. Hirtelen elborította agyamat a vér. Egy másodperc töredéke alatt kivertem a kezéből a fegyvert, és tiszta erőmből hatalmas ütést mértem rá. A német holtan esett össze. Bajtársaim rémülten nézték, mi történt. Szöknünk kellett, mielőtt valamennyiünkön megtorolják a tettemet. Futásnak eredtünk az ismeretlen cél felé. Amikor már kellő távolságban voltunk, megálltunk tanácskozni. Akkoriban már tömegesen menekültek
a német és a magyar katonák. Mi sem tudtuk, hová megyünk, merre tartunk. Egy keresztúthoz érve én egy pár barátommal balra fordultam, a többiek egy bajtársunkkal jobbra. Mi keserves és viszontagságos út után eljutottunk az oroszokhoz. (Csak öt és fél évvel fogságom, hazatérésem után tudtam meg, hogy a muszosok is hazatértek Magyarországra. Barátom felkereste otthonomat, beszámolt rólam. Sajnos, őt néhány hónap múltán Auschwitzba deportálták, és ott odaveszett.) Hajnalban közelítettük meg a Don folyót, amelynek másik oldalán állt a vöröshadsereg.
A folyó fenékig befagyott, és magas hó borította. Mi a hóban utat kaparva, kúszva leindultunk, miközben mindkét oldalról különféle fegyverek lőtték a területet. Közelünkben gránátok csapódtak be. Több mint egy órát kúsztunk, holott a Don itt nem volt sokkal több mint 200 méter. Egyszer csak hangot hallunk:
– Sztoj!
A hangot hallottuk, de az embert nem láttuk. De azért visszakiabáltunk:
– Jevrej!
– Zentec Jidn! – kiáltott, és mi futni kezdtünk felé. Ránk fogta a fegyverét, és kérte, mutassuk meg, hogy zsidók vagyunk-e. Ez nem volt egy könnyű feladat összefagyott kézzel. Ránk világított, utána gyorsan betuszkolt bennünket egy közeli bunkerbe, ahol mi szinte azonnal összeestünk. Csak azt éreztem, hogy hóval dörzsölik az arcomat, majd vodkát öntenek a számba. Talán ezért csak hosszabb idő múlva tértem magamhoz. Miután kicsit rendeztük magunkat, egy magas rangú orosz tiszt érkezett. Magyarul kezdett beszélni velünk. Hosszasan kikérdezett, kik vagyunk honnan jöttünk, mióta voltunk a fronton, mit csináltunk... Később őrt adott mellénk, aki elvezetett bennünket egy Davidovka nevű helységbe.
1943. január 17-én orosz hadifogoly lettem!

Epilógus

Müller Ferenc 1910-ben született Sárospatakon, az ottani gimnáziumban érettségizett.
A szövetáruházat édesapja, Müller Ármin alapította. 1937-ben megnősült, 1942-ben vonult be munkaszolgálatra. Századát Orosz-
országba vitték, ahol fogságba esett. 1948 júniusában térhetett vissza Sárospatakra. Drága Annáját azonban nem ölelhette karjaiba, mert feleségét Budapesten börtönbe zárták. Így a házaspár a börtön falai között találkozott először. Szerencséjükre Müller Ferenc a Szovjetunióból érkezve megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkezett ahhoz, hogy neje fél év után kiszabaduljon. Leányuk, Marian, 1950-ben született Budapesten. A család 1958-ban Izraelbe kivándorolt. Új hazájában a Keren Kájemet, a Földhivatal megbecsült tisztviselője lett nyugdíjazásáig. 80 éves koráig dolgozott. Nyugalomba vonulása után leánya
kérésére írta meg oroszországi fogságának
történetét. 1999-ben hunyt el. Emléke legyen
áldott!

Rábai Imre: Jelképes élet

Rábai Imre

Jelképes élet

Rövid életrajz

Mezőkovácsházán születtem 1926. július 9-én.
Apám Róth Nándor (1897) asztalos volt. Anyám Kohn Stefáia (1902) háztartásbeli, bátyám Róth Tibor (1924).
1920-ban költöztünk Szegedre.
1932-36: Szegedi Zsidó Elemi Iskola.
1936-40: Klauzál Gábor Gimnázium.
1940-41: Vegyipari Technikum előgyakorlat.
1941-44: Baross Gábor Gimnázium V-VII. osztály.
1944. június 6-tól munkaszolgálat
(Hódmezővásárhely, Nagykőrös 1944. október 14-ig), majd erőltetett menetben, gyalog Wienerneustadtig, majd koncentrációs tábor (Dachau, Mühldorf).
Felszabadulás: 1945. április 30-án.
1945 decemberében érettségiztem.
1948-51: Szegedi Pedagógiai Főiskola matematika-fizika-kémia szak.
1951: Szegedi Pedagógiai Főiskola Matematika Tanszék.
1951-56: Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézet (tanársegéd)
1956-57: Pécs Janus Pannonius Gimnázium (tanár).
1957-58: Budapest Fazekas Mihály Gimnázium (vezető tanár). Itt kaptam megbízást az első matematika tagozatos gimnáziumi osztály tanítására. Ebből az osztályból többen világhírűek lettek (Lovász László, Laczkovich Miklós, Major Péter akadémikusok).
1965-92: Budapesti Műszaki Egyetem Gépészkari Matematika Tanszék adjunktusa.
1992-ben nyugdíjaztak.
Sok matematika módszertani könyvem, cikkem jelent meg.
1999. Magyar Köztársasági Aranyérdemkereszt
2003. Rátz Tanár Úr Életműdíj

Sóska

1945. április 28-án történt, a háború utolsó napjaiban. A lágerből egy zöld gallyakkal álcázott, fegyverszállítmánynak látszó vonattal, fegyveres SS katonai őrizettel, április 25-én indítottak el bennünket.
Már igen leromlott állapotban voltunk, napok óta minden élelem és víz nélkül. Kaptunk egy amerikai légitámadást. AZ SS-ek
elszaladtak, mi meg valamilyen módon
kinyitottuk a vagon ajtaját, és kimásztunk. Egy sóskamezőt találtuk, nekiestünk a sóskának és faltuk. Véget ért a támadás, visszajöttek az SS-ek, elmenekülni nem tudtunk. Betereltek a vonatba, és még két napot vittek. Többször kikukucskáltunk a tehervagonból, és április 30-án hajnalban egyszer csak láttuk, hogy a németek puskája nem fölfelé néz, hanem lefelé. Körbenéztünk, és láttuk, hogy ott vannak az amerikai csapatok. Az amerikai katonák foglyul ejtették és elvezették őreinket. Aztán kinyitották a vagonok ajtaját. Szabadok
lettünk. Sajnos, mivel a fegyveres harc
a közelben folyt, nem foglalkoztak velünk. Pockingban, egy kis német faluban voltunk.
A bátyám 1946-ban kiment Izraelbe. Úgy tíz évvel ezelőtt egy szívoperáción esett át. Megkérte egy vele egy házban lakó barátját, aki feleségével Magyarországra készült, hogy vegye fel velem a kapcsolatot, hozzon valami kis ajándékot. A bátyám (Róth Tibor) a J’hosua Argaman nevet vette fel. Egy nap csöng a telefon, felveszem, és idegen akcentussal kérdezi egy hang:
– Argaman lakás? – Hiszen a testvérem Argaman.
Majd találkoztunk és beszélgettünk. Kiderült, hogy munkácsi, egy lágerben voltunk, és a szabadulásunk előtt ugyanazon a vonaton. A beszélgetés közben feltette nekem a kérdést:
– Mondd, mi volt az, amit mi ott a földről ettünk?
– Sóska – ezt a szót kereste 30 éven át. Ha szépíró lennék, megírnám ezt a történetet Sóska címen.

Kartonok

Nagyon sokszor mondják, hogy meg sem történtek a deportálások, és nem is voltak koncentrációs táborok. Nekem van olyan dokumentumom, amelyet a németek állítottak ki rólam, és olyan is, amelyet 1945-ben az amerikaiak. Az utóbbi a felszabadulásról szól, és igazolása annak, hogy Dachauban és Mühldorfban lágerben voltam.
Amikor felszabadultam, és már tudtam járni, Feldafingból elmentem a Waldlagerbe, arra a helyre, ahol őriztek, és meglepő módon megtaláltam az SS-ek irodáját. Kiemeltem azt a kartont, amit rólam állítottak ki Dachauban, 1944-ben. Ma az összes kartont kiemelném és elhoznám. Mindkét igazolást a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontnak adtam át megőrzésre egy olyan 18 éves kori fényképemmel együtt, amelyen sárga csillaggal vagyok látható.

A család

Szegedi vagyok, de nem Szegeden születtem.
Zsidó iparos családból származom. Asztalos dinasztia volt a miénk, nagyapámtól kezdve, aki Mezőkovácsházán volt asztalos. Az I. világháborúban ő is katona volt, később került Szegedre. Ott volt asztalos-üzeme, és apám is ott volt asztalos fiatalemberként.
Érdekes, hogy annak idején a zsidók hogyan kapcsolódtak a magyarsághoz. Egy fénykép hátuljára apám saját kezűleg ráírta, hogy milyen kitüntetéseket kapott az
I. világháborúban. 1897-ben született, tehát 1915-ben vonulhatott be, amikor 18 éves volt. Gyerekkoromból úgy emlékszem, azt mesélte, hogy az olasz fronton, Doberdónál volt kint.
Apám kisebbik öccse munkaszolgálatosként halt meg. Ő is faipari iskolát végzett. A másik öccse fémipari iskolába járt, aSzegedi Fémipari Technikumba. Apámnak több szakmája is volt. Nem végzett középiskolát, de nagyon jó kézügyességgel rendelkezett. 1928-ban valahol Cseh-
országban volt egy nagy Thonet-gyár. Thonetnek nevezték a tulajdonost, aki hajlított fabútorokat készített. Apámék elkezdtek kísérletezni, a kísérlet bevált, és alapítottak egy hajlított bútorokat gyártó üzemet. Ma is van az otthonomban négy olyan szék, amit ők készítettek az 1930-as évek végén. Kifogástalan állapotban vannak, a mai napig hozzá sem kellett nyúlni. Apámék készítették 1936-ban az első
Szegedi Szabadtéri Játékokra a székeket, azokon ültek az első nézők. Emlékszem, ott voltam annak idején gyerekként, és néztem, ahogy elhelyezik a székeket a Szegedi Szabadtérin. Őseim beépültek a szegedi társadalomba.
Annak idején a családnál az anya otthon volt, az én anyám is mindvégig velünk volt. Anyai nagyapám kereskedő volt, tönkrement, meghalt. Nagyanyám a háborúban halt meg 1945 februárjában, lágerben.
Annak idején sok gyerek volt. Apámék is heten voltak testvérek. Van egy fél vagon unokatestvérem Izraelben, Budapesten, másfelé.
A fahajlítást ma is tudnám csinálni,
gyerekkoromban megtanultam. Betanított munka volt, nem kívánt szakértelmet. Tömegmunka volt, íveket csiszolni, hajlítani.
Apámék üzeme 1942-ig a szegedi Csillag börtönben működött, akkor kitették
onnan őket. A gyár egy mosókonyhában,
a mosókonyha szárítóhelyiségében és egy sufniban működött tovább Szegeden, és nagyon szépen termelt egészen 1944-ig.
Kétéves voltam, amikor a család átköltözött Mezőkovácsházáról Szegedre, a gyár miatt. Mezőkovácsházán nem tudták eladni az árut. Az iparosodás mindig a nagyváros felé ment. Egy kis faluban nem lehet iparoskodni, mert nem lehet eladni az előállított terméket. Egy nagyvárosban lehet, ott van befogadó képesség. Nagyon halvány emlékem van a gyerekkoromról, arra emlékszem, hogy először a Móra utcában laktunk, és a politikát kivéve boldog gyerekkor volt.
Neológ család volt a miénk. Anyámnak
a távoli rokonai között voltak nagyon ortodoxok is. Szegeden Lőw Emánuel főrabbi ugyanabban az utcában lakott, mint mi, talán négy-öt házzal odébb. Amikor születésnapja volt, mindig elvittek minket felköszönteni. Kevés kapcsolatunk volt vele, már idős volt akkor.
A zsidó vallást megtartva éltünk, de nem voltunk szigorúan véve vallásosak. A háború után minden szétesett. Nyoma sem maradt annak, ami volt.
Bevallom, én egy kicsit rebellis voltam. Szegeden két zsinagóga volt: egy öreg és az új. Igazságtalannak tartottam, hogy az ünnepeken mindig meg kell venni a helyet, fizetni kell érte. Ez egyben társadalmi rétegződést is jelentett: akinek több pénze volt, az jobb helyet vett, a nagy zsinagógába mehetett.
Ott laktunk a templommal szemben, 30 méterre a templomtól. Azt a területet direkt úgy adták, hogy oda, a zsinagóga köré építkezzenek. A nagy házak, amikben laktunk,
a tulajdonosa is zsidó volt. Egy szoba-konyhás szuterénlakást béreltünk. Fiatalemberként soha nem fizettem kapupénzt, mindig az ablakon keresztül másztam be, mert alacsonyan volt az ablak. 18 éves koromig soha nem laktam szobában, a konyhában aludtunk ketten a bátyámmal, amíg nem került Pestre tanulni. 1941-ben, miután a németek elfoglalták Belgrádot, a vajdasági zsidók megpróbáltak elmenekülni. Így került hozzánk anyámnak egy fiatalabb unokatestvére (nálam hat-nyolc évvel volt idősebb). Innen kezdve vele laktunk a konyhában, amikor
a bátyám Pestről hazajött, hárman. Háromemeletes házunkban két család kivételével mindenki zsidó volt. Nem sokan maradtak életben.

Az iskolák

Szegeden minden zsidó gyerek zsidó elemibe járt. Akkor volt zsidó elemi, nagyon jó iskola volt. Egy évfolyamon 30-40 diák tanult. Négy férfitanító volt. Minden
évben más tanított: a Székely tanító volt
a negyedikes, a Fuchs volt az elsős,
a Löwinger a harmadikos, a másodikos nevére nem emlékszem. Mindegyik tanító nagyon bedolgozta magát abba az egy évbe, hogy mennyire jól, az csak a gimnáziumban derült ki. Elemiben nem vették észre, hogy én számtanból jobb vagyok, mint a többi. A gimnáziumi tanárom az első órán észre vette. Az első szülői értekezleten anyámnak azt mondta, hogy ebből a gyerekből matematika tanár lesz, mert a felmérő dolgozatoknál annyira kiemelkedtem a többi közül. Lehet, hogy elemiben a többi gyerek is ugyanolyan jó volt, vagy még jobb, mint én, és ezért nem tűnhettem ki. Az elemi után gimnáziumba lehetett menni. Szegeden három állami gimnázium volt, és egy magán gimnázium. Nagyon sokan mentek a Kegyesrendi (Piarista) Gimnáziumba. Engem apámék a Klauzál Gábor Gimnáziumba írattak. Aztán kiderült, hogy az volt a jobboldali iskola. 12 éves koromban kaptam az első zsidózást egy osztálytársamtól. Nem bántottak, de a „fúj, zsidó” gyakori volt annak idején. Azután odajártam még két évig, nem volt könnyű elviselni. Elviselni azért lehetett mégis, mert volt néhány barátom, és a tanárok között nagyon sok komoly ember volt, főleg a matematika tanárom, Simon Elemér, akivel a későbbiekben leveleztem is. Volt egy Detre Andris nevezetű nem zsidó barátom az osztály-ban, vele ma is van kapcsolatom. Előttem Detre Andris nevelőapja, Sz. Szigethy
Vilmos a „polgár” mintaképe. Főlevéltáros volt, rendkívül intelligens. Mint kisdiákot teljesen egyenértékű partnerként kezelt.
Iparosnak akartak adni, vegyipari technikumba. A szegedi vegyipari technikumban egy év előgyakorlat után felvételi volt. Akkor ütköztem először a numerus claususba. A felvételin én voltam a legjobb. Fel is
olvasták a nevemet a felvettek között –
hatodiknak vagy hetediknek –, de az igazgató azt mondta: „Ez nem érvényes”. Matematikából volt a felvételi, nem okozott gondot, biztos a legjobbak között voltam. Mégsem vettek fel. Egyetlen zsidó gyereket vettek fel, és az nem én voltam.
Ezután a Baross Gábor Gimnáziumba kerültem. Itt volt egy olyan barátom, aki, amikor a sárga csillagot föl kellett tenni, belém karolt, és együtt jött velem. Ilyen is volt, olyan is volt. A Baross Gábor Gimnáziumban két vagy három tanár kivételével mindenki rendesen viselkedett. Az utolsó időszakban, 1944 februárjától, amikor levente óra volt az iskolában, nekünk, zsidóknak sárga szalaggal takarítani kellett volna. Én karakán gyerek lehettem, azt mondtam, hogy nem veszem fel a sárga szalagot, mert én az iskolába tanulni jöttem. Az osztályfőnököm volt a levente főparancsnok, kiabált velem, én meg beszaladtam azt igazgatóhoz, és elmondtam neki, hogy én diáknak jöttem ide. Ha arra nem vagyok jó, akkor elmegyek. Az igazgató, Fiskbás Oszkár, nagyon rendes volt, azt mondta, legyek nyugodt, majd ő elintézi. És valóban semmi bajom nem lett belőle, és takarítanom sem kellett. Az osztályfőnököm azonban nem állt többé szóba
velem.

Ágoston György

Szegeden működött egy zsidó cserkészcsapat. Egy Miskolcról származó szegedi egyetemi hallgató, Ágoston Gyuri akkoriban került a csapatunkhoz, amikor én még 13 éves lehettem. Nagy lendületet adott
a csapatnak. Sok ötlete volt, és a többi, nálunk egy-két évvel idősebb cserkészvezetővel együtt nagyon sokat tettek azért, hogy ne legyen hátrányunk. Mindent meg
tudtak szervezni. Mindig volt valaki, aki
a szervezést vállalta. Érdekesen állították össze a programokat, hogy ne érezzük kiközösítettnek magunkat. Igazi cserkészcsapat volt, még cserkészjelvényünk is volt.
Ezek a fiatal vezetők, akkor 20-22 évesek, nagyon komoly dolgot csináltak. Köztük volt két későbbi neves színész és
rendező. Az egyik Horvai István, akkor Hoffmann Pista, a másik pedig Rozsod István, akkor Róth Pista. Volt egy önképzőkörünk, amelyben irodalmi előadások és színházi előadások voltak, ehhez nyilvánvalóan az ő megszállottságuk kellett. Az egyikből nagy rendező, a másikból nagy színész lett.
Sportoltunk is. Én nagyon jól pingpongoztam. Annak idején KISOK Sportegyesületnek nevezték a középiskolások sportegyesületét. Ebben mi nem vehettünk részt, mivel minden sportból kitiltották
a zsidókat. Szegeden nagyon jó gyakorló gimnáziumba, a Baross Gimnáziumba jártam. A gimnázium sportköre nem tudott engem nélkülözni, én voltam a legjobb sportoló. Egy szélsőjobboldali szervezettel kellett játszani, tehát ilyen néven, hogy Róth Imre nem játszhattam, másik nevet kellett választanom. A háborúban mi
a szovjet csapatokat vártuk, ez nem volt vitás. Ratáknak nevezték a repülőket. Rata. Akkor úgy döntöttem, Rátainak nevezem magam. Meg is jelent a szegedi Dél-magyarban, hogy a KISOK csapatában
a Rátai a legjobb. Természetesen ez csak egyetlen alkalomra felvett név volt. De később, a háború után néhány évvel, egy
betűs eltéréssel Rábaira magyarosítottam
a nevem.
A sportról még valami eszembe jut: 1944. március 18-19. Március 19-én jöttek be a németek. Még ekkor is nagyon szervezett volt a zsidó ifjúság. Békéscsabán voltunk, mert az összes alföldi zsidó szervezetnek rendeztek egy pingpongbajnokságot, amit meg is nyertem. Este már nem tudtunk hazajönni, mert bejöttek a németek, és 24 órára leállították a forgalmat. A hazafelé úton, a vonatból mindenütt német tankokat láttam. Az iskola még tartott egy-két hétig. 18 éves voltam. Akkor kellett volna érettségiznem.

A nehéz évek

Többször, már az 1930-as években felmerült, hogy elmenjünk Magyarországról. De ahhoz pénz kellett, és az sosem volt elég. És bennünk volt, hogy velünk az nem történhet meg, ami másokkal. Mindenütt azt írják, és mi is abban éltünk, hogy velünk nem történhet meg akármi. Úgy éreztük, mi, magyarországi zsidók, hogy minket meg fognak védeni. Az volt bennünk, hogy lesz egy kis szenvedés, de túl fogjuk élni. Nem tudtunk a lágerekről. Még amikor Dachauban megálltunk a vonattal, akkor sem tudtam, hogy hova érkeztünk. Ki volt írva, hogy Dachau. Gót betűkkel volt kiírva. Az ilyen pillanatok megmaradnak. Nem tudtuk, mi vár ránk. Tudtuk, hogy szenvedés vár, hogy elmentek a munkaszolgálatosok, és aztán nem láttuk őket. Az apám öccsét 1942-ben hívták be, és évekig semmi jelet nem adott magáról. Soha többet nem tudtunk róla. Nyoma sem volt. Volt egy kislánya, ő nem is tudta, ki az apja, örökbe fogadta az anyja nővére. Ők azért maradtak életben, mert Szegedről nem Auschwitzba vitték őket, hanem Ausztria csehországi részébe, Terezinbe.
Mi nem tudtuk pontosan, mi van. Csak azt tudtuk, hogy megpróbáltatás vár. Amikor 1944. április közepén kijött a rendelet, hogy sárga csillagot kell viselni, akkor már tudtuk, hogy nagyon nagy baj van. Jellemző, hogy én, mint matematikus, gyönyörűen megszerkesztettem a hatszöget, celluloidból csináltam, nem textilből. Volt sárga celluloidom, abból vágtam ki, és erősítettem fel.
Jött egy rendelet 1943 végén vagy 1944 elején, hogy a rádiót be kell szolgáltatni. Volt, aki nem szolgáltatta be. Az arany-
tárgyakat is be kellett szolgáltatni. Nekünk komoly értéktárgyunk igazán nem volt, csak a jegygyűrű, és nekem volt egy aranyórám, amit valahol, az utcán találtam
egyszer. Ezt elástam az udvarunkban. A háború után nem tudtam megkeresni, mert akkor mások laktak ott, és lekövezték azt
a részt, ahol elástam annak idején az órát. Én álltam sorban, amikor leadtuk a rádiót. Azelőtt minden éjjel hallgattuk az angol rádiót. A ti-ti-ti-ta volt a „V” betűnek,
a viktória szó kezdőbetűjének a morzejele. Az angol rádiónak ez volt a szignálja. Amíg volt rádió, minden éjjel hallgattuk, nagyon halkan, nehogy kiszűrődjön. Az apám mindig mondta, hogy ő már egy háborút fiatalon végigélt, ami persze más volt, mert ő akkor katona volt.
Lévén, hogy voltak belgrádi és délvidéki rokonaink, tudtuk már, hogy mi történik ott, és tudtunk arról is, hogy a Felvidékről elvitték a zsidókat – csak azt nem tudtuk, hogy Ukrajnába vitték, és kivégezték őket. Tudtuk, hogy a kárpátaljaiakat hamarabb vitték el. A rádió adta a fontos híreket.
Először az apámat, aztán az egyik öccsét, a másik öccsét, majd a bátyámat hívták be munkaszolgálatra.
A következő fontos dátum a Horthy-proklamáció napja 1944. október 15-én. Akkor már úton voltunk, elindítottak bennünket gyalog Németország felé. Lajosmizsén ért bennünket a Horthy-proklamáció. 18 évesek voltunk. Egyetlen egy fiúnak volt annyi esze, hogy fogta magát, és elment. Azóta sem láttam. Horváth Andrásnak hívták, kiskunhalasi fiú volt. Ő volt az egyetlen, aki észlelte azt, hogy innen el kell menni.
Azon az úton többen megszöktek. Én is voltam kint szökésben, de a barátomnak, Kellner Károlynak (aki egy évvel volt idősebb nálam), föl volt törve a lába, és nem merte vállalni, hogy megszökjön, és akkor végül én sem mentem.
Végül a boriakkal együtt érkeztünk Wienerneustadtba. Bor Jugoszláviában van, egy rézbánya volt ott, nagy munkaszolgálatos táborral. Onnan jött Radnóti is. Mi is ott mentünk el Győr környékén,
Abda mellett.
Győr környékén a magyar csendőrök körülvettek, nagy ellenőrzést, kutatást tartottak, és fizikailag is bántalmaztak bennünket. Mindent elvettek tőlünk. Láttuk, hogy kidobják a fényképeket, mi erre a pokróc alatt gyorsan elástuk őket. A fényképek tartották bennünk a lelket. Persze ezek
a fényképek soha nem lettek meg. Nem is találtam volna vissza arra a helyre.
Wienerneustadtnál, ahol vonatra helyeztek bennünket, már a boriakkal együtt voltunk. Innen vittek bennünket, akkor még nem tudtuk hova. Dachauba. Dachau volt az első németországi láger, 1933-ban hozták létre Hitlerék. Az első koncentrációs tábor volt, Münchentől úgy 30 kilométerre.
Dachauban, a lágerben, megérkezésünk után mindenkitől megkérdezték, hogy
mivel foglalkozik. Volt egy barátom, Kaufman Gyuri, aki azt mondta, diák.
Én bediktáltam, hogy Tischler (asztalos).
Apám utolsó tanácsa volt ez. Munkásra szükség volt, diákra nem. Sajnos, akik diákot mondtak, azokat másnap már nem láttuk.
Sikerült megmenteni a fogkefémet és
a fogporomat, amit a nagykabátom belső zsebében tartottam. Meztelenre vetkőztettek, és mindenünket elvették, mielőtt megkaptuk a rabruhát. De a nagykabátomat, ami a tóraszekrény előtti függönyből készült, meghagyták, mert nem tudtak rabköpenyt adni. Befestették a hátulját, ezzel jelölve, hogy rabruha. Az nagyon fontos volt, hogy én ott három hónappig tudtam fogat mosni.
Néhány nap múlva Dachauból a talán 30 kilométerre levő Mühldorfba vittek minket. Ott nagyon erős kényszermunkát végeztünk, 12 órán keresztül cementet cipeltünk. Egy nagy építkezésen vettünk részt, állítólag a Messerschmidt gyár nagy bunkere lett volna. Úgy 20-25 évvel ezelőtt néztem a televíziót, és legnagyobb megdöbbenésemre láttam azt az épületet, amiben dolgoztunk. Kiderült, hogy az a láger, amelyikben voltam – Mühldorfer Waldlager – erdőben volt. Tudom, hogy Mühldorf és Ampfing nevezetű falvak között van.
A fiaimmal és a feleségemmel végigjártuk
a környéket autóval, nem találtuk meg. Természetesen, amikor a németeket kérdeztük, senki nem tudott semmiről. Ők mindent el akartak hirtelen felejteni. Nem találtam meg.
Dachauba elmentem a háború után többször is. Mindig fizetni kellett. (Először nem.) Dachauban van egy emlékkönyv. Soha nem a nevemet írtam be, hanem
a számot, a lágerszámot: Hundert vier und zwanzig, sechs vier und achtzig.
Ez az egyetlen kifejezés, amit mindig németről fordítok magyarra, mert ezt mindig németül kellett jelentenem, vagy németül mondták a névsorolvasást, a számsorolvasást.
Két sebhelyemet örökre őrzök magamon ezekből az időkből. Az egyik a tenyeremen van, valamilyen fertőzéstől csupa seb volt
a tenyerem, a másik a bokám mellett. A sebeket ott nem ápolták, elfertőződtek, és
a felszabadulás után csak nagyon lassan gyógyultak be. A lábamon lévő sebet az
a drót okozta, amivel fölerősítettem a lábamról különben leeső rabcipőmet. A cipőnk vászoncipő volt vastag fatalppal. Ezt olcsó volt előállítani, és arra a két-három hónapra, amit a kényszermunkások átlag élve kibírtak, kitarthatott.

A háborúnak vége

1945. április 30-án szabadultunk fel. Kinéztünk a tehervagon ablakán, és láttuk, hogy a németeket az amerikaiak elvezetik. Az amerikaiak kinyitották a vagonajtókat, és ott voltunk szabadon, éhesen.

S. Nagy Katalin: Bolmányi Ferenc

S. Nagy Katalin

Bolmányi Ferenc

Léva 1904 – Budapest 1991

Bolmányi Ferenc zsidó családból származik. Anyja, Schwarcz Julianna négy gyermeket szült, ő volt a legkisebb. Mária nevű testvére katolikus férfihoz ment feleségül, hat gyereke lett. Bolmányi feleségei is zsidó származásúak. Nem volt vallásos az előírások szerint, de szívesen ment zsinagógába is. 1976-ban az Új Életben Bolmányi így vall: „Erősen és mélyen érző hívő vagyok és töretlenül hiszek a zsidóság fennmaradásában, mint ahogy akkor is hittem, amikor az súlyos megpróbáltatással járt. Ez a hitem ösztönösen átitatódott festészetemben is.”
Bizonyságul szolgál A péntek este című kép, amely két falusi zsidót ábrázol, amikor
a kis zsinagóga elé sietnek a szombat köszöntésére. Egyik vázlatfüzetében kék és
fekete tollal zsinagógabelsőket rögzített.
A rajzok megörökítik azt a zsidó kultúrát, amelyet éppen elpusztítani, kiirtani igyekszik az uralkodó ideológia.
Bolmányit számon tartják mint tehetséges magyar zsidó festőt, hiszen a Magyar
Zsidó Lexikon már 1929-ben ír róla (akkor 25 éves!).
1938-tól 1944 decemberéig munka-
szolgálatosként Szentkirályszabadján, Várpalotán tartják fogva. Azonban szerencsésebb, mint más zsidó származású társai. Portréfestő, -rajzoló képessége könnyít helyzetén; végigrajzolja a háborús éveket, helyszíneket. 1944. december 20-án bevagonírozzák egy Auschwitz felé tartó szerelvénybe, de
Budapest körül már bezárult
a gyűrű, a vonatokat nem tudják elindítani. Ám mintegy öt-hatezer férfit és kétszáz nőt előbb a Tattersaalba, majd
a budapesti gettóba tereltek. Bolmányi tagja lesz a gettórendőrségnek. Nem rajzol, emberek életét próbálja menteni.
„Édesapám fényképész volt Békéscsabán, és mivel azt látta, hogy már egészen kisfiú koromban ügyesen rajzoltam, nagyon örült. Elképzelése az volt, hogy a negatív fényképlemezeket ügyesen fogom retusálni. Azt akarta, hogy ha tanulmányaimat befejezem, utána az ő mesterségét folytassam. De engem ez a pálya egyáltalán nem érdekelt. Egészen kicsiny korom óta csak a rajzolással, festéssel foglalkoztam. 7 éves koromból van egy fényképem, amely »műveim« között ábrázol. Minden energiámmal igyekeztem
a festés mesterségét megtanulni, és szüleim ellenzésével dacolva, 17 éves koromban, két inggel, de nagy önbizalommal utaztam fel Budapestre, ahol felvételt nyertem a Főiskolára. (Az 1920-as évek elején ez igen nehéz dolog volt, mert akkor a felvételnél
inkább a származást, a szülők anyagi és társadalmi helyzetét vették tekintetbe, nálam pedig ezek az előfeltételek nem voltak meg.)”

Kálmán Imréné
csodálatos portréja

1920-21-ben, 16-17 évesen Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban állítja ki először műveit. Családját és környezetét meggyőzi tehetségéről és pályaválasztása
elszántságáról. Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán tanul szobrászatot Róna
Józsefnél, festészetet Magyar-Mannheimer
Gusztávnál. Tisztelte tanárait, ám egyéni észlelése és ízlése szerint festett, szobrászkodott. A függetlenség igényét valószínűleg vándorfényképész apjától örökölte.
Bolmányi igen sikeres osztrák portréfestőnek indult. Sőt olyan nemzetközi megbecsülésre is szert tehetett volna, mint a magyar származású, ám különféle országban uralkodók megrendelésére dolgozó László Fülöp.
Bécsben a Glaspalastban a „legfelső tízezer” tagjairól készült mellképeivel, egész alakos festményeivel szerepel, megfelelve a megrendelők ízlésének (Hugo Ruzek-Rosé elnök, Traute Flame filmcsillag, dr. Stella von Marno, Eduard Elmann gyáros stb. portréi). A sikeres operettszerző, Kálmán Imre feleségét is megfesti sok más társasági hölgy mellett (például vitéz Jánossy Gyuláné, dr. Nagel Pálné, dr. Sebők Lajosné, magyarokat és osztrákokat egyaránt). Liane Hayd ünnepelt osztrák színésznő egész alakos képét többször is megfesti igen teátrális, gazdagon díszített háttérrel, egyszer pedig minden díszlet nélkül. Az osztrák és a hazai film-színház újságok, divatlapok, női magazinok szívesen reprodukálják a beállított modellt, a festményt és a festőt. 1935. május 2-án a Képes Pesti Hírlapban jelenik meg, ahogy a háttal álló fehér köpenyes Bolmányi Anna királyi hercegasszony életnagyságú egész alakos portréját festi (némileg a XVIII. századi angol udvari festő, Gainsborough modorában). Újságból ismerjük vitéz Jánossy Gyula békéscsabai polgármester feleségének portréját. Ugyancsak újsághír és fotó őrzi Bolmányi és az általa festett Hültl Hilmér professzor portréját, melyet a Budapesti
Orvosi Kaszinóban lepleztek le.
Bolmányi megfesti Hevesi Sándor rabbi portréját is, mely a hetvenes–nyolcvanas években többször is látható az Új Életben
a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének falán, különböző tárgyalások háttereként. Amikor a portré készült, Magyarországon már korlátozni kezdik a zsidó származásúak mozgásterét, a politikai antiszemitizmus
a németországi eseményekhez igazodik.
1932-ben még megfesti első felesége, Edit portréját. Eltávolodnak egymástól, elválnak. Második felesége, Saci megértő társa abban az elhatározásában, hogy abbahagyja a sikeres portréfestő életformát, mely által hírnévre és jómódra tett szert. Egy riportban, mely a harmincas évek elején készült
az akkor még Bécsben élő festővel, arra
a kérdésre, hogy gazdag-e, Bolmányi így
válaszolt: „Művészetből élek. Áraim elég
nagyok. Egy portréért egy-kettő-három-négyezer pengőt kapok, ami bizony elég magas ár. Viszont Fritz Werner barátom Los Angelesben tízezer dollárt is elkér egy
festményéért.” 1933 után Szentendrén, Pismányban viszont szinte nyomorognak. Akárcsak a többi fiatal avantgárd, Vajda, Ámos, Korniss és a többiek, akiket később „a szentendreieknek” nevez a szakma. Ennek a döntésnek a következménye, hogy Bolmányi festőmesterből festőművész lesz.
Szinte minden korszaka bevezetőjeként megfesti önarcképét. Így történik ez 1933-ban a Fényváros ciklus kezdetekor is. Ez a portré messzire távolodik korábbi önarcképeitől. Azok illeszkednek a korai, sikeres pályakezdéshez: a huszonéves tehetséges ifjú, aki előtt nyitva a nagyvilági élet, siker, pénz, nők, megrendelők, utazás, luxus. Az 1933-as önarckép egyértelműen jelzi, az udvari festő a maga útjára lépett. Választott: test helyett a lélek, anyagiak helyett az ideák, megfestés, leképezés, megörökítés, részletek helyett
a lényeg, a mögöttes, a rejtett, a lemeztelenítés. Önportréja szomorkás arc, már alig-alig figyel kifelé. Elbeszélés helyett líra, külsőségek helyett a belső fény, a miért és mi végre keresése. Stílusa, festésmódja megváltozik, palettája kivilágosodik, színei fénnyel telítődnek, vibrál a felület.
Fényváros sorozatában megjelenik a háború előérzete. Ágyúk és emberek c. festményén ugyanazok a figurák, akik a városképeken kicsinyben láthatók, csak azoknál jóval nagyobbak, arányosak a fenyegető csövű ágyúkhoz, ám ugyanúgy feltartott kezekkel állnak és futnak, mint amazok. A bal szélen befelé világító reflektor is ismerős. Bolmányi 10-14 évesen élte át az első világháborút.
A hétéves kora óta festő, rajzoló gyerek nyilván megörökítette azt, amit Békéscsabán, Tótkomlóson látott. Az 1936-os Tamás galériabeli kiállítás kapcsán kritikusai úgy vélik, Bolmányi egy új, szükségszerűen bekövetkező világháborútól való szorongásait festi bele
a Fényváros-sorozatba. 1935–36-ot írunk.
Hitler 1933 óta Németország kancellárja. Alighogy Hindenburg kinevezi Hitlert birodalmi kancellárnak, februárban már ég a Reichstag, márciusban letartóztatják Thällmannt, Európát az ámokfutó fasizmus pusztulással fenyegeti. Bolmányi közérzetét erőteljesen befolyásolják a politikai hírek, történések.
A Háború c. festményen ugyanazt a hatalmas kváderkövekből megépített, zsúfolt várost látjuk, mint a sorozat más darabjain. Még a háromrétegű templomtorony is ismerős
a magasba nyúló kereszttel. A sorozat némely darabján ezoterikus fény, mintha Bolmányit csupán a fény festői megfoghatósága, ábrázolhatósága érdekelné, mintha beletemetkezne egy nem létező világ atmoszférájának megjelenítésébe. Csakhogy itt nem a transzcendens fény világítja meg reményt keltően a kikezdhetetlenül merev falakat, hanem az égő tűz lobogó csóvái. Többfelé a robbanás, gyulladás megfékezhetetlen pusztításai. A Háborún halálba dermedt város. És mégis. Bolmányi hinni
akar az apokalipszis elkerülhetőségében. Talán a fény segíthet, talán lehetséges a megváltás.

A madár jelképe

1938-tól folyamatosan behívják munkaszolgálatra. Nem ír erről és későbbi interjúkban sem idézi fel ezt az időszakot. Rendszeresen részt vesz az 1939 decemberében beinduló OMIKE2 kiállításokon. A harmincas évek végétől a negyvenes évek közepéig sok zsidó származású művésznek nem is volt más lehető-
sége, mint a budapesti Zsidó Múzeum kezdeményezésére létrejött kortárs képzőművészeti kiállításokon szerepelni (például Scheiber Hugó 1940–1945 között mindössze két OMIKE-kiállításon vett részt). Az idősebb mesterek: Berény Róbert, Erdei Viktor, Diener-Dénes Rudolf, Perlrott Csaba Vilmos stb. mellett kiállítottak a fiatalok: Vajda
Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre, Bán Béla, Szántó Piroska stb. és közöttük Bolmányi Ferenc is. S persze olyanok is, akik 1944– 45-ben zsidó származásuk miatt pusztultak el, munkaszolgálatban, lágerekben vagy magyar csendőrök lelőtték őket, mint például Jándi Dávidot Nagy-
bányán.
Ez idő tájt jelenik meg Bolmányi festészetében egyik fő motívuma, mely végigkíséri munkásságát: a madár. Míg markáns korszakokat lehet elkülöníteni életművében, bizonyos motívumok, megoldásmódok, festői technikák vissza-visszatérnek. A madár Bolmányinál az égi szféra képviselője, kapcsolattartó, közvetítő ég és föld között. Az európai festészetben szinte mindig a lélek és
a szellem szimbóluma, eredetmítoszokban
totemállat. Képes megszabadulni a földi terhektől, a halandóságtól, nem úgy, mint az ember. Bolmányinál olykor dénomikus, mágikus erő megtestesítője, olykor a spiritualizmus,
a teremtés iránti szeretet megnyilvánítása.
1945 után azok a festők, akik nyaranta
a harmincas években is Szentendrén dolgoztak és budapesti lakásuk, műtermük
a háború következtében tönkrement – vagy idegenek foglalták el –, megpróbáltak Szentendrén lakást találni, dolgozni.
A szentendrei tanács a kultuszállamtitkár segítségével művésztelep céljára kiutalja
a volt áruház-tulajdonos, Milenko nagymarosi kastélyát. Egy-egy szobát kap s rendezhet be műteremnek többek között Diener Dénes Rudolf, Schalk László, Szigethy
István, Boór Vera, Beron Gyula, Vajda Júlia. Bolmányi, akit megbíznak a telep vezetésével, a kastély toronyszobájába költözik. „Nagymaros Zebegénnyel együtt ugyanúgy festői kolóniának termett a magyar képi fogalmazás felfrissítésére, mint a maga idejében Nagybánya” – írja Nagy Tibor a Kis
Újságban.
1947-ben, a Magyar Képzőművészek Szabadszervezetében, a Régi Műcsarnokban (Andrássy út 69.) mutatja be új sorozatának képeit. A kiállításhoz a korszak vezető kritikusa, Rabinovszky Máriusz ír katalógus-bevezetőt.
A kiállításon Bolmányi Halottsiratók (1945) c. festményén az egyetlen halott, akit hat ember vesz körül, szimbolizálja
a felfoghatatlan mennyiségű halottat, áldozatot, a háborúban elpusztultakat, elpusztítottakat. Az esemény nem belső, intim térben zajlik, hanem külső térben, a házak elhelyezkedése alapján nem is kertben, hanem az utcán, a nyilvánosság előtt, s ez szintén bizonyíték arra, hogy a festő a személyesből az általánosba tágítja a történést.
1948-ban a politikai elsöpri az Európai
Iskola, a polgári festészet, az avantgárd, az absztraktok kiállítási, megmutatkozási lehetőségeit. Bolmányit, akárcsak az Európai
Iskola tagjait, egy évtizeden keresztül
kizárják a nyilvánosságból. Megszüntetik
a KÚT-at (a Képzőművészek Új Társaságát), a Szentendrei Festők Társaságát, az Európai Iskolát, minden képzőművészeti csoportosulást előbb elítélően polgárinak, majd ellenségnek bélyegeznek. A művészek tisztességes többsége, így Bolmányi is, újra
a létezésért, a megmaradásért küzd, akárcsak a háború alatt. Ekkoriban fogalmazza meg: „Szóval nincs helyem a magyar képzőművészetben”.

A rossz közérzet oka

1952-ben ismerkedik meg az 1923-ban született Domonkos Annával, akinek apját, Domonkos Miksát, a pesti zsidó hitközség ügyvezető igazgatóját 1953 márciusában elviszik az ávósok, és koholt vádak alapján pert készítenek ellene. Amikor mások elkerülik a családot, Bolmányi feleségül veszi Annát és haláláig, 1991-ig hű társa marad. Annak az etikai magatartásnak, morális magasrendűségnek, melyet Bolmányi kapcsán személyes ismerősei gyakran emlegetnek, ez is ékes bizonyítéka. Nagyon nehezen élnek, szegényesen.
A rossz közérzet, amely az ötvenes évek elején a kiállításokon részt nem vehető, hallgatásra kényszerített művészeket elfogja, nála is állandósul.
Megfesti Vörös köpenyes imádkozó (1954, Haas János tul.) c. képét. Itt a vörös köpenyes rabbi lehajtott fejjel, elmélyülten, önmagába fordul. De mégis: profilja, teste jobbra fordul, háttal a múltnak, a jövő felé, bizakodón. Olajág fogja körbe, a háttér irizáló, lüktető kék, benne a vörös és fehér pöttyek virágokat idéznek. Az élénk színek és a képtéma óhatatlanul Chagallt juttatják a néző eszébe. Ne felejtsük: 1954-et írunk, egy évvel a koholt vádak alapján konstruált zsidó orvosper után. Bátor kiállás, színvallás is ez a kép a hallgatásra kényszerített művésztől.
1958 novemberében – tíz év után – váratlanul felszólítják, hogy decemberben rendezzen kiállítást a Műcsarnokban. A meg-lepően rövid határidő ellenére boldog: egy évtizedes kényszerű csend után megmutathatja, hogy utolsó kiállítása óta miket festett. Kölcsönt vesz fel a keretezésre, kompromisszumot köt a katalógus-szövegírót és
a megnyitó személyt illetően. A katalógusszöveget a Műcsarnok igazgatója nem hagyja jóvá, így csak a képjegyzék jelenik meg. 54 festmény címe 1948 és 1958 közöttről. Ebből 25 kép 1957-1958-ból, vagyis a legújabbak. A címlapon egy rajz, Bolmányi aláírása és a felirat: Műcsarnok, 1958. dec. – 1959. jan. Belül Berda József, a jó barát, a költő B. F. című kétsorosa, melynél találóbban nem is lehetne jellemezni Bolmányi festészetét:
„Mese és valóság vibráló játékát játszod
s mindazt, mi eddig csak égi látomásnak látszott.”
A megnyitó előtti napokban a kiállításról több lap közöl ismertetőt, az utcákon megjelennek a plakátok, több ezer meghívót küldenek szét. Két nappal a megnyitó előtt
a Műcsarnok művészeti osztályának vezetője közli Bolmányival, hogy felsőbb utasításra a kiállítást elhalasztják. A megnyitás időpontjában az érdeklődők tömegesen jelennek meg a Műcsarnokban, ahol már leszedték a megrendezett kiállítást. 1958 végét írjuk. Két évvel az 1956 októberi forradalom leverése, fél évvel Nagy Imre és társai kivégzése után. 1957-1958-ban a művészpolitika s ezen belül a képzőművészethez való viszony, állami megnyilatkozások lényegében nem különböztek az 1949-1953 közötti időszakétól. Az az Oelmacher Anna, aki már Bolmányi 1947-es kiállításakor is nemtetszésének adott hangot, az 1957 eleji Tavaszi Tárlatot, melyen végre tíz év után a modernek is bemutatkozhattak, „politikai tüntetésként” értékeli. (A műcsarnokbeli kiállítást sem 1958-ban, sem máskor nem mutatják be, egyszerűen: betiltják.)

A vörös ördög

Egyesek szerint a betiltás fő oka
a Memento c. kép (1957). A katalógusban címe még így szerepel: „Memento… (A fasizmus szörnyetege, 1957)”. Vörös ördögként is emlegetik. Mintha nem is a fasizmus, hanem a bolsevizmus, az ötvenes évek eleji szörnyszülött korszak szimbolikus megtestesítője volna a hatalmas, vigyorgó vörös figura. A hatalmat s az erőt jelképező két szarva ellenére nekem leláncolt Minotauruszt idéz. Mintha már megfékezték volna, mintha már nem volna képes öldöklésre, pusztításra. Van, aki nem is látja ijesztőnek, inkább groteszknek, nem ördöginek, hanem ördöngösnek, kajánkodónak. Van, aki az 1956.
november 4-én, a függetlenségért kétségbeesve küzdő Budapestre bevonuló szovjet katonaság jelképeként értelmezi a meglehetősen medvés alkatú figurát (orosz medve). Mindenesetre a kép monumentális, antropomorf szörnyet ábrázol és semmiképp nem
vonatkoztathatunk el attól a ténytől, hogy 1956 után készült.
A derűs, mindig udvarias, kiegyensúlyozott, jógázó, vegetáriánus Bolmányi bizakodva viselte a megpróbáltatás, a szegénység, a hallgatásba kényszerítettség tíz évét. Igen sokat dolgozott. Készült a majdani megmutatkozásra. Az 1958. végi visszavont műcsarnoki kiállítás, a meghurcoltatás után azonban összeomlik, orvosi kezelésre szorul. Végül is 1959 májusában a Fényes Adolf Teremben bemutathatja a sötét, maszkos, baljós rémalakokat és mesés, csodás madarait, melyek buja növényzetben, színkaval-kádban örömteli, szabad életüket élik. Félelem és szorongás az egyik sorozatban. Remény és vigasság a másikban.
1966. január 3-án a korszak vezető művészettörténésze, Németh Lajos színes, vetített képes előadást tart Bolmányi művészetéről az Egyetemi Színpadon „Színek a magyar festészetben” címmel. Az újságok hírt adnak arról, hogy az előadás zsúfolt teremben, meglepően nagy létszámú hallgatóság jelenlétében zajlott. Németh Lajos szerint Bolmányi egyre inkább csak a színekre bízza mondanivalóját.
S végre 1966 márciusában kiállítása nyílhat a Fényes Adolf Teremben. A nagy sikerű
kiállítás után rádióriport hangzik el, dicsérő
kritikák jelennek meg. Nagy Ildikó a Jelen-
korban megjelentetett tanulmányában összegzi Bolmányi pályáját, megállapítván, hogy „egy korai szakaszán kívül a magyar festészet egyetlen irányához sem kapcsolódik”.
Bolmányi művészetében mindig a színnek volt a legfontosabb szerepe. A festésmód gyakran közelít az absztrakció azon fokához, ahonnan már csak egyetlen lépés a figura-tivitás elhagyása. Alkotói folyamat, festészetének belső logikája juttatja el a non-figurativitáshoz. Nincs szüksége többé
a konkrét látványhoz kötött formákra.
A képfelületen önálló életre kelnek a színfoltok, a hol vékonyabb, hol vastagabb festékcsomók. Számos nagy- és kisméretű festménye mintha ugyanarról szólna: a teremtés és az elmúlás folytonosságáról, a lüktető és elhaló energiákról, keletkezésről és pusztulásról. Ezért is találó a „kozmikus” elnevezés.
Bolmányi életkörülményei 1965-ben végre megváltoznak: önálló műteremlakást kap a XI. ker. Bartók Béla úton egy Lehner Ödön tervezte házban, Csontváry egykori műtermének tőszomszédságában. Elmúlt hatvanéves. Immár lehetősége nyílik, hogy festményei mellett gobelinterveket és üvegképeket is készítsen. 1967-ben készül el nyolc darabból álló sorozata a szekszárdi Garay Szálló részére. „Az üvegfestészetet festői világom egyik ágának tekintem” – nyilatkozza a Tolna Megyei Népújságban 1967. április 7-én.
Az 1973. márciusi Ernst múzeumbeli életmű-kiállításon már szerepelnek azok az üvegablak-kompozíciók, melyeket a hetvenéves Bolmányi 1974 őszén helyez el s fejez be a Kecskeméti Tudomány és Technika házában (egykor a város zsinagógája). Az avatáson felhangzott Szokolay Sándor zeneszerző Bolmányi Ferenc üvegablakainak ihletésére, Weöres Sándor versére készült Orbis Pictus c. szólókantátája, melyet a bemutatón a szerző vezényelt.
A hetvenes években sokszínűvé válik
a magyar képzőművészeti élet. A székesfehérvári István Király Múzeum hiánypótló kiállításain ismertté válik a magyar avantgárd. Olyan kiemelkedő életművek jönnek létre, mint Ország Lilié, Kondor Béláé, Schaár Erzsébeté. Az idős mesterek mellé felsorakoznak az új generáció jeles képviselői (Deim Pál, Keserű Ilona, Lakner László stb.). Németh Lajos vezetésével a kortárs képzőművészettel foglalkozó művészettörténészek olyan szellemi közeget teremtenek, amelyben a modernizmus a mérvadó.
1973 márciusában végre Bolmányinak is méltó helyen nyílik életmű-kiállítása. Végre bemutathatja különböző festői korszakait a korai önarcképtől, ifjúkori portréktól az üvegablakokig. 203 művét állítja ki, melyet kb. 900-ból válogat ki.
A kiállítás sikerének köszönhetően 1977 januárjában a Helikon Galériában mutathatja be grafikáit, és az Ernst múzeumbeli kiállítás óta eltelt három évben alkotott nonfiguratív festményeit. A festmények egy része még a kozmikus korszakhoz kapcsolódik (Kozmikus kép, 1976; Robbanás, 1976). A rajzok zömén szörnyeket, ördögöket, alvilági lényeket örökít meg. Nyugtalanságuk, vonalvezetésük ugyanarról a belső feszültségről árulkodik, mint a dinamikus, a kereteket szétfeszítő olajképek.
Bolmányinak a hetvenes-nyolcvanas években festett képeit sajátos, egyéni festőtechnika jellemzi. A felületen a vastagon felhordott színek élnek, lüktetnek. A gazdag, gyakran szinte plasztikussá váló faktúra rendkívüli belső energiákról tanúskodik.
A gesztusok egy nyolcvan évéhez közeledő, majd azt elhagyó emberéi! Világmagyarázó alkatának megfelelően világképteremtést tűz maga elé, miközben pontosan tudja, hogy csak magánmitológiák léteznek. Magatartása megegyezik kortársaiéval, Kassák Lajoséval, Korniss Dezsőével, Gyarmathy Tihaméréval. Hinni akar és hinni tud abban, hogy a kép, a festészet rendelkezhet olyan vizuális jelrendszerrel, mely alkalmas világképet tükröző képi nyelv kialakítására. Ezért választott témája a mikro- és a makrokozmosz összefüggése.
1984-ben az Ernst Múzeumban 80. születésnapja alkalmából mintegy 160 képéből rendezik meg jubileumi kiállítását. A siker
és elismerés talán még nagyobb, mint a tíz
évvel ezelőtti életmű-kiállításon. Megváltozott a kulturális közeg is: van közönsége
a nonfiguratív festészetnek! A kiállítás után B. Farkas Tamás rendezésében Színöröm címmel televíziós film készül Bolmányi festészetéről, melyet 1985 júniusában vetítenek.

A hagyaték sorsa

Az Ernst múzeumbeli kiállítás után merül fel, hogy Bolmányi Orosházának ajándékozza műveit. 1989-ben Orosházán kiállítást rendeznek, s létre is jön a hagyatéki megállapodás. 1990-ben Bolmányi abban a tudatban hal meg, hogy elrendezte életműve további sorsát. A rendszerváltozás azonban elsodorja a tervet, a múzeumnak, az önkormányzatnak nincs pénze a Bolmányi-hagyaték méltó gondozására, kiállítására.
A kilencvenes években a magángalériák fedezik fel életművét, rendeznek bemu-
tatókat képeiből (eveArt Gallery, Home
Galéria, Haas Galéria). Az Arte Galéria tíz éve igényes grafikai füzetet adott ki Bolmányi Ferencről és művészetéről.

Solymár József: Penészes dalok

Solymár József
Penészes dalok

Rossz emlékek

Bőrrel kereskedik a vén Áron,
El is indult egy öreg szamáron.
De a szamár elakadt a sáron,
Így hát Áron nem volt a vásáron.
Ez volt az egyik dalocska, amelyet édesapám a festett fémlapocskákból készült, oldalt a leesést megakadályozó hálóval ellátott ágyikóm mellett esténként dalolni szokott.
A másik hasonlóan mókás nóta a csirizes tálba pottyant csizmadia inasról szólt.
Talán nem téríti el gondolataim menetelését, ha hitelesség és egyben megőrzés végett eme másikat is ideiktatom.
Sírhat az az édesanya,
Kinek fia csizmadia,
Mert nem tudja mely órába
Pottyan a csirizes tálba.
Talán mert már babaként így altatott apám, sikerült még nyolcvan évesen is megőrizni gyermetegségemet és humoromat. És szerettem a póruljárt Áront, a csizmadia tanonccal együtt.
Nem tagadom, később lelkembe férked-zett a gyanakvás, nem rejtőzik-é valamiféle jól becsomagolt antiszemitizmus a szegény jó Áron kárörvendő csúfolásában. Ilyen többé-kevésbé gyanakvóvá tett bennünket a vészterhes múlt. Valljuk be, akad olyan túl érzékeny mózeshitű testvérünk, aki Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét is betiltaná, mivel hogy választott hősét Nyilas Misinek hívják.
Jó szüleimre az antiszemitizmusnak árnyéka sem vetődött. És ennek igen erős személyes oka is volt. Apám végigszolgálta az első világháború négy esztendejét (ebből tizennyolc hónap a frontvonalban). Még a legelső időszakban Galíciában ki kellett üríteniük egy tanyát, amikor az én öregem vérhast kapva nem tudott a menekülőkkel tartani. Jobb híján felvitték a padlásra, és sorsára hagyták. A tanya a senki földjére került. Másnap odalenn hosszasan pihent egy orosz járőr, de egyik ruszki sem volt rá kíváncsi, mi van a padláson. Éjszaka váratlan látogatója volt apámnak. Kúszva, mászva, életét kockáztatva egy katonája gyenge húslevest hozott a káplár úrnak. És ez a katona zsidó fiú volt. Kérdeztem is, hogy mi lett a jótevőjével, de csak egy nagyon fájdalmas grimasz volt a válasz.
A kis palóc faluban, ahol gyermekéveimet töltöttem, egy kereskedő korcsmáros família és egy kikeresztelkedett bohém föld-
birtokos képviselte a zsidó kisebbséget. Ők
élvezték a falu népének rokonszenvét, mint ahogyan a munkát adó fakereskedő is. Viszont nem mondható el ugyanez az alföldi és dunántúli nagybirtokok zsidó bérlőiről, akik a hat hónapos summásokat és az aratókat gyakran embertelen körülmények között tartották, foglalkoztatták.
Fogalmam sincs hogyan, de valamiként
a gyermekdalok közé keveredett a zsinagógába igyekvő Nátánról és Móricról szóló nóta. Ezek már nem voltak olyan ártatlanok, mint Áron balesetének megörökítése, de
a kis palóckölyköktől nem kérhető számon, hogy nem fedezték fel a rejtődző viszolygást. Ha valaki nem tudná, a szöveg ez esetben imígyen alakult:
Szász zsidó egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megyen Nátán,
Batyút visz a hátán.
Száz zsidó egy sorba…
Az első strófával nézetem szerint nem is lett volna különösebb baj, de ezután a személyi jellemzés már így alakult:
Hátul megyen Móric,
Jaj de vakaródzik.
Ha arra gondolunk, hogy a pajeszt a városi aljanép tetűhintának is gúnyolta, ez a vakaródzás már túlmutat a vállalható tréfálkozáson.
A táncmulatságok kedvelt slágere volt
a Sáriról meg a cserebogárról szóló dal, benne a meglepő asszociációval:
Egyszer esik esztendőbe vízkereszt,
Zsidóasszony szobájában nincs kereszt.
Ez egyszerű ténymegállapítás, hiszen a me-zűzét az ajtófélfára szegezik.
Egy másik igen kedvelt, mondhatni népdallá lett korabeli táncdalocska fura módon alternatív megoldást kínál. A teljes szöveg egy ideig közös úton megyen:
Megérett a csongorádi cseresznye,
Szűrömet a rózsám kitette.
Ha kitette, tette, jól tette,
Nem ugrok a Balatonba érette.

Kinek zsidó lány a babája…
Innét aztán következett a tetszőleges befejezés.
Kinek zsidó lány a babája,
Kössön kötelet a nyakára.
Avagy
Kinek zsidó lány a babája,
Földi mennyország a hazája.
Úgy tűnik, hogy a zsidó leányok izgathatták a falusi legények fantáziáját. Erre vall
a következő igen népszerű dalocska is.
Hej zsidólány, zsidólány,
Mért nem fésülködöl mán.
Egész héten boglyas vagy,
De,
Szombaton meg vasárnap az enyém vagy.
Valójában mifelénk legfeljebb vágyakozásról lehetett szó, mert az egyetlen boltos kocsmáros família lányát kisasszonyként nevelték. Fordítva hamarább megeshetett valami, mert Andor, a család fiatalembere
a kanadás menyecskéktől vásárolgatta az Óperenciás tengeren túlról küldött dollárokat.
Nem akarok túl messzire eltávolodni a személyes gyermekkori élményeimtől, de azért elmondom, hogy e kis írásra készülve beleolvastam Istvánffy Gyula több mint száz esztendővel ezelőtt összehordott palóc dalgyűjteményébe. Mulatságosnak találtam, hogy az egyikben a kikapós menyecske azzal dicsekszik, hogy zsidó legényen kívül már mindenféle szeretője volt, s feltehetőleg hajlamos lenne ezt a hiányt pótolni. Egy másikban nem éppen gyönyörűnek írják le a zsidó lányt. Kifejezetten gonosz és antiszemita balladaszerű dalt egyetlen egyet gyűjtött a néprajztudós. Ebben régi történetet elevenít fel. Még 1849-ben romlottnak tartott húst adott el egy zsidó mészáros az akkori megszálló cári katonáknak, akik nem csak őt, de a védelmére kelő rabbit is zsákba kötve alázták meg. És a történet elmondója nem sok részvétet tanúsít.
Ezek voltak és ezek lehettek volna a gyermekként palóc földön szerzett élményeim. Mindezt csupán a további mondanivalóm megalapozása végett adtam közre. Mert igazából csak itt kezdődik az, amire fel szeretném hívni később született olvasóim figyelmét.
Tudjuk, hogy Hitler propaganda apparátusa és a hazai fasiszta tábor mindent bevetve próbálta felszítani a gyűlölet tüzét. Ez időszak szégyenletes akcióit már középiskolás diákként, kollégiumi diáktársak között éltem meg. Nem személyes érdemem, hanem a családomé, hogy az ordas eszméktől védetten figyeltem, mi történik köröttem.
A zsidók gyűlöletének és megvetésének megvolt a jól szervezett, s gondolom jól pénzelt sajtója. A Magyar Futárt először én is némi áhítattal vettem kézbe, hiszen egy számomra oly vonzó címet találtak ki a kiadók. E lap kezdte közölni egy Dövényi Nagy
Lajos nevű, akkor fiatal és tehetségesnek tartott újságíró Tarnopolból indult el című folytatásos regényét, amelynek semmi más célja nem volt, mint mocskosnak, erkölcstelennek, gonosznak mutassa be „hősét” és a zsidóságot. Amikor a végjáték idején váratlanul a Pesti Posta megjelent és címlapján Szálasit abban a helyzetben ábrázolta, „aki úgy jön, mintha menne”, egy Tarnopoltól bis gromobojig című szatirikus írást is közreadtak. (Véletlen csupán, hogy később értesülést szereztem Dövényi Nagy Lajos sorsáról, mert együtt ült vele Vácott a Nagy Imre csoporttal Szinajában járt Fazekas Gyuri barátom. Gyuri önérzetes büszke zsidó volt. Furcsa volt szájából hallani a szánakozást, amikor az életfogytos Dövényiről beszélt. Gyuri megkérdezte tőle, hogy 56-ban miért nem lépett le, amikor nyitva volt a börtön kapuja. Hát nem volt hová mennem – jött
a tehetetlen újságíró kollega vallomása. Gyuri talán a szakma buktatóit ismerve szánta meg a nyomorult figurát.)
Volt egy vicclapjuk is. Drótkefe volt a neve. (Erre talán az egyik mai jobboldali orgánum rovatcíme emlékeztet.) Semmi egyéb célja nem volt, mint a zsidóság gyalázása. Úgy emlékszem, hogy egyetlen számot vettem csak kézbe, és egy kínrímekkel teli költeményre emlékszem, amely arról szólt, milyen furcsán viselkednek az üldözött zsidók. Az egyik például lyukat fúr a szobája falába és abba arany ékszert rejt. S ezt a költő imígyen kommentálta:
Azt mondom, hogy fura
A hatezer éves szemita kultúra.
Volt tehát apparátusuk a gyűlöletkeltésre. Emellett felhasználták a szájpropaganda lehetőségeit is. Még a fronton harcolók tiszteletére összetákolt rádiós kívánságműsorok sem lehettek meg zsidó viccek nélkül. És ezek sem az üldözöttek iránti részvétet erősítették.
Ami engem már akkor leginkább bőszített, s amiről mintha megfeledkeztek volna az emlékezők, az volt, hogy az éppen aktuális politikai dalokat, de még az egyházi énekeket is nagyon hamar mocskos új szöveg-gel igyekeztek eladni, népszerűsíteni. Most olyan töredékeket írok le, amelyekről, megvallom, szégyellem hogy megragadtak emlékezetemben, még akkor is, ha a felhábo-
rodás, a szerzőik iránti utálat tartotta meg ezeket. És az írásom elé, mint a televíziós műsoroknál, karikát kellene tenni s beleírni, hogy csak a lelkileg nagyon edzettek olvassák. Volt például egy ártatlan irredenta dalocska:
Kalász kalász, árva magyar kalász,
Mért csillog könny a búzaszemeken…
Ez pedig az átírás után már így hangzott:
Zsidó, zsidó, hely te büdös zsidó,
Miért csillog könny a csipás szemeden.
Vagy vegyük az erdélyi indulót, a diadalmas „édes Erdély itt vagyunkat”! Mi lett belőle.
Elhangzott a szó, sok a behívó,
Talicskázik már a Grün és a Kohn Izsó,
Édes lapát itt vagyunk…
Volt egy jópofa sláger. Egy Cili, két Cili, melybe ily szöveg is beékelődött:
Julcsika, Tercsike,
Jönnek velem Ercsibe.
Kávéval vár a nagymama.
Várhat a nagymama, meg a kávé,
Mert ez a vasárnap csak a babámé.
Stb.
Nos, ez a következő veretes szöveget nyerte el:
Egy rabbi, két rabbi,
Megdöglött a főrabbi.
Bátorság! Éljen Szálasi!
Éljen a Szálasi, meg a Hitler!
Üssük a zsidókat bikacsökkel.
Stb.
A legnagyobb vallási eseményként 1938-ban Budapesten tartották az eucharisztikus kongresszust. A Hősök terén építették fel a magas oltárt. A vatikáni vendég pedig, Pacelli bíboros, a későbbi vitatott viselkedésű pápa volt.
Az alkalomra új himnusz is született, amely egyházi rendezvények közvetítése alkalmából néha még hallható a rádióban is.
Krisztus újra földre szállott,
Vándorlásunk társa lett.
Mert szerette a világot,
Kenyérszínbe rejtezett.
A zseniális átírók ez esetben a következőt találták ki:
Hitler újra harcba szállott,
Szálasi meg társa lett,
Bunkósbottal a kezében,
Zsidóverést rendezett.
Természetesen még a Szózatot se hagyták békén:
Hazádnak rendületlenül,
Üsd a zsidót kegyetlenül.
Ezekről az átiratokról nem a falumban, hanem bennlakó középiskolásként diáktársaimtól hallottam. Jöttek valahonnan. És máig úgy gondolom, hogy nem a nép ajkán keletkeztek, de lehetett olyan propaganda műhely, amely ezt az olcsó és ocsmány eszközt is igénybe vette.

Széchey Noémi Anna: Felemelő Izrael-nap a Hit Parkban

Széchey Noémi Anna

Felemelő Izrael-nap
a Hit Parkban*

Szderóti gyerekeket nyaraltatott
a Balatonon a gyülekezet

2008 nyarán balatoni üdülésre érkezett Magyarországra ötven dél-izraeli diák.
A folyamatos rakétatámadások között élő szderóti fiatalok vakációjának költségeit
a Hit Gyülekezete tagjainak adományai fedezték, az egyház ugyanis fontosnak tartja, hogy – korábbi segélyakcióival összhangban – most is szolidaritást vállaljon az üldözöttekkel és a nehéz helyzetbe kerültekkel. Többek között erről beszélt Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze azon
a pünkösdi zsidó-keresztény konferencián, amelyet a felekezet május közepén tartott a budapesti Hit Parkban, Izrael állam megalakulásának 60. évfordulója alkalmából, amelyen Aliza Bin-Nun Izrael magyarországi nagykövete is részt vett.
„Izrael Állam a 20. század legnagyobb sikertörténete, hiszen a holokauszt hamvaiból egy virágzó demokráciát sikerült felépíteni” – hangsúlyozta bevezető beszédében Aliza Bin-Nun, izraeli nagykövet a budapesti Hit Parkban a május 11-én megrendezett, hatalmas, ünnepélyes konferencián.
A nagykövet asszony kifejtette: „A vészkorszak romboló ereje és a háborús veszteségek nem akadályoztak meg minket abban, hogy a nemzetek családjában Izrael újra elfoglalja a helyét.” Mint mondta, Izrael azzal, hogy régi-új nemzetként elutasította, hogy a holo-kauszt páratlan tragédiájában eltűnjön, nemcsak a zsidóság, de az egész emberiség számára üzenetet hordoz: a remény nem vész el, a hit ad erőt arra, hogy a romok helyén újra felépítsük az életet.
Aliza Bin-Nun beszélt a nemzete és
Magyarország közötti sokrétű, egyre szorosabb kapcsolatról is. A Szovjetunió összeomlása és a magyarországi rendszerváltás után a magyarok az elsők között állították helyre a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Azóta az együttműködés tovább mélyült, s ebben jelentős szerepet vállalt a Hit Gyülekezete is. Aliza Bin-Nun köszönetet mondott a közösségnek azért, hogy anyagilag is segíti Izrael háború sújtotta településein
élő gyermekek magyarországi pihenését. Az
izraeli diplomata a rendezvényen szerzett tapasztalatait értékelve elmondta: nagyon jó érzést jelentett számára, hogy láthatta, milyen sok barátja van Izraelnek. Ez biztosította őt arról, hogy a közösség támogatásának is köszönhetően, a zsidók soha nem lesznek egyedül ebben az országban.
A rendezvényen részt vett Jehuda Sen, az Izraeli Turisztikai Minisztérium közép- és dél-európai igazgatója is, aki kiemelte, hogy a Hit Gyülekezete által szervezett ünnepség volt a legnagyobb évfordulós rendezvény egész Európában, és minden bizonnyal a legnagyobb olyan rendezvény, ahol az európai evangéliumi közösség ünnepelte a zsidó
államot. Sen a rendezvényen szerzett élményeire reagálva elmondta: szíve szerint
élőben közvetítette volna szerte Izraelben
a rendezvényt, hiszen egy ilyen cionista örömünnepből bátorítást meríthettek volna még az ott élők is, legfőképpen azok, akik már elfelejtették, mit is jelent az igazi cionizmus. Az igazgató elmondta, hogy a közösség által szervezett tanulmányutak jelentik az Izraelbe irányuló magyar turistaforgalom tíz százalékát.
Schönberger András pécsi főrabbi a konferencián elmondott beszédében utalt arra, hogy az életben mindig vannak pillanatok, amikor támaszra van szükség. Ezekben a pillanatokban a Hit Gyülekezete eddig mindig kiállt a zsidóság mellett. „Most pedig együtt örülhetünk Izrael létének, és annak, hogy
a zsidó állam épül, szépül és egyre erősebb lesz” – tette hozzá.
Reménysége szerint a milliárdnyi könnycseppen újjáépülő Izrael a mindannyiunk által várt megváltás előkészítője. „Hiszen el fog jönni a messiási kor, amikor Izrael lesz az az ország, ahol örömmel tudjuk majd együtt szolgálni a Mindenhatót” – mondta.
Az ünnepségen szintén jelen levő Raj
Ferenc kaliforniai főrabbi számára a holo-kauszt tragédiája után csodát jelent, hogy egymás mellett láthatja az izraeli és a magyar zászlót a rendezvény helyszínén. Úgy érzi,
a közösségben megtalálta magyarországi testvéreit, hiszen ez a közösség bebizonyította: lehet együtt élni. Hiszen a Biblia az, ami összeköt bennünket, ugyanis mindannyian a „remény foglyai” vagyunk.
Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze beszédében kiemelte: a Szentírás egyértelműen leszögezi, Isten célja az, hogy újra összegyűjtse népét, Izraelt a világ nemzetei közül, és visszavigye őket a saját földjükre, hogy ott egységes nemzetté kovácsolja őket. Ez a folyamat pedig a szemünk előtt zajlik, ezért ünnepelünk. És ez az, ami választ ad arra a kérdésre, miért figyel a világ erre a látszólag jelentéktelen méretű országra, és miért figyelnek a keresztények százmilliói is Jeruzsálemre.
„A megemlékezés mellett ma az egyik
legfontosabb feladatunk, hogy elmondjuk: nem értünk egyet a keresztény antiszemitizmussal, sem az e mögött álló teológiával, ami évszázadokon keresztül meghatározta
a keresztény gondolkodásmódot és teológiát” – folytatta az egyházvezető. A fordulatot a protestáns keresztény cionista gondolkodók hozták meg, akik azt hirdették: Isten nem vetette el a zsidóságot.
Mint Németh Sándor elmondta, Izrael létezése nagyban hozzájárult a Biblia hiteles értelmezéséhez. Hiszen ezzel egyre több keresztény számára világos, hogy Izrael megalakulása és léte nem csupán korunk meghatározó világpolitikai fejleménye, hanem üdvtörténeti jelentőségű esemény. Ennek alapján indult el a különböző felekezetekben a keresztény-zsidó megbékélés és párbeszéd. Az evangéliumi kereszténység harcol az antiszemitizmus és anticionizmus ellen, és visszautasítja az iszlám történelemhamisítás minden formáját, amely kétségbe vonja Izrael előjogát a Szentföldhöz, tagadja
Izrael létét és annak templomát is. Ezért tekinti fontos feladatának a Hit Gyülekezete, hogy tovább harcoljon az antiszemitizmus, az anticionizmus és az iszlám történelemhamisítás ellen. Az Izrael melletti aktív szolidaritásba egyaránt beletartozik a morális kiállás Izrael mellett, valamint a gyűlöletkeltés és a terror áldozatainak karitatív támogatása is – zárta szavait a Hit Gyülekezete vezető lelkésze.
A Hit Gyülekezete több mint tízezer(!) embert vonzó háromnapos konferenciája végén megtartott ünnepséget izraeli zsoltárdalok közös éneklése, valamint Pajor Tamás és Gerendás Péter előadóművészek műsora egészítette ki. Az utolsó dalok alatt pedig elementáris, még a szervezőket is megdöbbentő erővel nyilatkozott meg a kettős ünnep – a pünkösd és Izrael Állam születésének 60. évfordulója – közös öröme. A zsidó és a szervező keresztények közösen tartott megemlékezése áttörte a tervezett időbeli és formai keretek korlátait, és mintegy ezer gyermek, tinédzser és felnőtt spontán kialakult, elsöprő erejű körtáncába torkollott.

***

Izrael léte azonban nem mindenkiből vált ki örömöt. Ennek a valóságnak a megtapasztalói Szderótnak, annak a dél-izraeli városnak a lakói is, amelyre az elmúlt hét év során több mint hatezer katyusát lőttek ki
a palesztin terroristák. Az idén nyáron van hét éve, hogy az első palesztin rakéták becsapódtak Szderótban. Amióta pedig Izrael 2005-ben kivonult Gázából, az izraeliek várakozásával szemben nem a fegyvernyugvás időszaka következett el, hanem még zavartalanabbá váltak a palesztin terroristák akciói, aminek következtében több mint húszezer ember él állandó riadókészültségben él a Gázai-övezet északi határától az alig nyolc kilométerre fekvő városban.
A rakétaháború teljesen felforgatta a város lakóinak az életét. Mivel a terroristák különösen a gyerekekre vadásznak, a támadásokat igyekeznek a reggeli iskolába menetel illetve a délutáni hazatérés idejére összpontosítani. Emiatt mára már néhány óvodát és iskolát be is kellett zárni, Szderót utcáin pedig óvóhelyeket kellett építeni –
a régi buszmegállók mellett ma bunkerszerű épületek nyújtanak védelmet. De a diákok napközben sem hagyhatják el az iskola épületét, sőt éjszaka sincs nyugalmuk az egymás érő riasztások miatt. A riasztástól számítva ugyanis mindössze húsz másodpercük van arra, hogy a rakétabombák elől fedezéket találjanak maguknak. Egy-egy napon pedig akár tíz-tizenöt riasztás is történhet, de volt már olyan is, hogy egy nap alatt harmincszor szólalt meg a sziréna. Ez azt jelenti, hogy
a szderótiaknak az egész napot a bunkerban kellett tölteniük. Az állandó fenyegetettség miatt sok lakos szenved a támadások következtében fellépő krónikus traumáktól.
Ebbe a folyamatosan fenyegetett létbe hozott lélegzetvételnyi megkönnyebbülést az a tíz nap, amit a szolidaritási akció keretében megszervezett magyarországi vakáció jelentett a részt vevő ötven gyerek és kísérőik számára. A gyerekek között többen személyesen is átélték, hogy a házukat rakétatámadás érte, a kísérők között pedig egy olyan tanárnő is helyet kapott, aki a férjét veszítette el a terrorcsapásban.
Az izraeli hadsereg különféle módokon próbálja megvédeni polgárait. Az ellenségnek is az volna a legjobb, ha békességben élnénk egymással. A terrorral saját maguknak ártanak a legtöbbet: az erőszakra fordított pénzt pedig a saját gyermekeik nevelésére, oktatására, táplálására is fordíthatnák. A mi nemzetünk olyan nemzet, amely túlélte
a holokausztot – és nem fog ijedten meghátrálni a rakéták láttán” – foglalta össze álláspontját Jigal Levi.
Magyarországi látogatásuk alatt a gyerekek két napot töltöttek Budapesten, majd egyhetes balatoni nyaraláson vettek részt Keszthelyen. A rendkívül gazdag programban fővárosi városnézés – a Parlament,
a Halászbástya, a Dohány utcai Zsinagóga megtekintése –, szentendrei látogatás, egynapos bécsi kirándulás valamit különböző Balaton-környéki programok szerepeltek. Ám a gyerekek már annak is örültek, ha csak egyszerűen kimehettek a játszótérre, fürödhettek vagy biciklizhettek, hiszen ezeket – a számunkra oly természetes időtöltéseket – otthon biztonsági okokból nem tehetik meg. A gyerekeknek külön élmény volt, hogy bármerre jártak Magyarországon, mindenütt nagy szeretettel fogadták őket.
A szolidaritási akció szervezésében részt vett a budapesti izraeli nagykövetség, a szde-róti polgármesteri hivatal és a Hit Gyülekezete. A gyerekek utaztatásának és programjainak költségeit az Amiel Tours izraeli utazási iroda, a Mazsihisz, a zalaegerszegi zsidó hitközség, a Hit Gyülekezete helyi
közösségei és egyéni tagjai, valamint Barna Sándor, a Symbol étterem tulajdonosa és Rózsa István adományai fedezték.

Szécsi József: Jegyzetek a Tízparancsolathoz 1

Szécsi József

Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem, egyetemi adjunktus
Jegyzetek a Tízparancsolathoz1
A parancsok okairól - táámé há-micvót

A tórai parancsok „okainak” kutatása abból az igényből fakad, hogy a parancsok mintegy meghaladják azoknak a puszta engedelmességből való betartását azzal, hogy bizonyos belső jelentéssel ruházzák fel őket. Az Ötkönyv maga is nyújt okokat néhány parancshoz2 és hangsúlyozza a Törvény „bölcsességét”3, valamint meg is különbözteti a mispátim („törvényeket”) és a chukkim („rendeleteket”)4, anélkül azonban, hogy a megkülönböztetésnek bármilyen okát adná.
A klasszikus rabbinikus irodalom a probléma formálisabb tárgyalását tartalmazza. A mispátimról úgy tartják, hogy azokat
a törvényeket képviseli, melyek érvényesek lennének akkor is, ha nem lettek volna „leírva” a Tórában, amilyenek pl. a rablás, a bálványimádás, a vérfertőzés és a gyilkosság tilalmai, míg a hukkim – pl. a disznóhús evésének, és a gyapjút és lent tartalmazó ruha viseletének tilalmai – Isten „rende-
letei”. Az utóbbiak azok, melyek ellen
a „sátáni hajlam” és a nem zsidók is til-takoznak5.
A II. századtól kezdődően a „Törvény”-t ért keresztény támadások sok zsidó választ indukáltak, melyek a micvot6 fontosságát hangsúlyozták: a parancsokat egyedül az ember megtisztítása céljából adták7; azok erősítik az ember szentségét8; alkalmassá teszik Izraelt arra, hogy érdemeket szerezzen. Rabbi Simeon ben Johájról úgy tudják, hogy pártolta az Írások okainak megmutatását (dores táámé dikerá), de nem ment annál tovább, hogy exegetikai megfigyeléseket ajánljon erre9.
A táámé há-Tórá („a parancsok okai”) nincsenek kinyilatkoztatva, és nem szabad őket feltárni10; a „parancsok igáját” becsben kell tartani anélkül, hogy okait kutatnánk.
A rabbinikus forrásokban nem található meg a parancsolatok okainak részletes elemzése.

Az elnevezés

A Dekalogus, a Tízparancs, melyeket Mózes a 5Mózes 5,6–21-ben11 idéz, „a tíz szó, vagy tíz megnyilatkozás” kifejezéssel jelölik. A héber Bibliában „ászeret hádevárim” (2Mózes 34,28), a Septuagintában „tá deká rémátá” – (5Mózes 4,13), és „túsz deká lógusz” (5Mózes 10,4). Ugyanezt a címszót a 2Mózes 34,28 hagyományosan a kijelentések „eredeti” verziójára vezeti vissza, a 2Mózes 20,2–14 (17)-re. A Misna héberje ászeret hádibrót, a dibér kifejezésnek (Jeremiás 5,13: vehádibér) az isteni beszédre vonatkozó speciális használatát mutatja fel a kifejezésben.

Az elbeszélések különbözőségei

A 2Mózes 19,912 meghirdette az Isten és Mózes közötti párbeszédet – vagyis Istennek Mózeshez szóló beszédét –, ami a Színájon hangzott el, és amit hallott a nép is, hogy
ezután minidig higgyenek Mózesnek.
A 2Mózes 19,1913 ezt a párbeszédet – melynek tartalma itt nincs tisztázva – füstfelhőbe, földrengésbe és trombiták harsogásába helyezte. Miután Mózes leszállt a néphez (2Mózes 19,2514), Isten elmondta („Mózesnek” Septuaginta) a teljes Dekalogust (2Mózes 20,1kk.15). Megriadva a mennydörgéstől, füsttől, és a trombiták harsogásától, a nép leborult, és kérte Mózest: legyen közbenjárójuk. Mózes biztosította a népet, hogy Isten az Ő félelmére kívánja nevelni
a népet, majd megközelítette a felhőt, amely Istent takarta (2Mózes 20,15–18 (18–21)16.
A Deuteronomium bemutatja azt, ahogyan Isten összehívta a népet a Hórebnél (Szináj), hogy hallassa hangját azért, hogy megtanítsa őket az Ő félelmére (5Mózes 4,1017). Beszélt hozzájuk „szemtől szembe”
a tűzből. Mózes a nép és az Isten között állt, hogy „kijelentse az Örökkévaló szavát számotokra, mert ti féltetek a tűztől, és nem mentetek volna fel a hegyre.” (5Mózes 5,4–518). Miután meghallgatták a Dekalogust, a megriadt nép könyörögött Mózesnek, hogy legyen a közvetítőjük (5Mózes 5,20-2719).
Azok a kísérletek, amelyek arra irányultak, hogy kibékítsék ezeket az ellentmondásokat az elbeszéléseken belül, nem meggyőzőek. Az elbeszélések nyilvánvalóan az események különböző változatait vegyítik:
a. Isten beszélt Mózessel, és a nép hallotta őket
b. Isten beszélt Mózessel, majd Mózes közvetítette Isten szavait a népnek
c. Isten közvetlenül beszélt a néphez.
Az Exodus elbeszéléseiben a Dekalogusnak és Isten céljának a viszonya, amikor
Mózeshez beszél, nem világos. Az, hogy
miért mondja közvetlenül a népnek a Deute-ronomiumban, az csak egy kissé érthetőbb. Minden verziónak közös vonása azonban az az állítás, hogy a Színáj-Hóreben az egész nép hallotta Isten hangját20. A középkori
teológusok a Tízparancsolat és Isten hangjának meghallása motívumok kombi-
nációjából, különösen az Exodus 19,9 és
a Deuteronomium 5,21-ben21, arra következtettek, hogy Isten elérte célját a Dekalogus meghirdetésének módjával, mivel „ettől fogva a nép elhitte, hogy Mózes közvetlen kapcsolatban volt Istennel, és hogy szavai nem a saját elméjének teremtményei”22, ezért a törvények, melyeket ezután adott Mózes, Istentől származnak23.
A Dekalogus magában foglalta az Isten és Izrael közötti szövetségnek a feltételeit24. Ezek két kőtábla, a „szövetség táblái” mindkét oldalára voltak vésve, Isten úja által (luchót-háberít vagy luchót háédut)25. Mózes felment a Szináj hegyére, és ott maradt negyven napig böjtölve, mielőtt megkapta
a kőtáblákat26. Amikor felháborodott az aranyborjú miatt, összetörte az első pár kőtáblát (2Mózes 32,19; 5Mózes 9,1727). Ezután újra felment a Szinájra, ismét negyven napig maradt, és könyörgött a népért. Miután Isten megbocsátott a népnek, megparancsolta Mózesnek, hogy készítsen újabb kőtáblákat, melyekre Isten pontosan ráírta ugyanazt, ami az első két táblára volt írva28. Ezután Isten megparancsolta, hogy ezeket
a táblákat helyezzék a Szövetség Frigy-
ládájába, melyet először a sátor szentélyben
tartottak, később a Silói Szentélyben, végül a Jeruzsálemi Templomban29. A Frigyládát Isten zsámolyának tartották30, ami hasonlatos (Tur-Szináj, Hárán) ahhoz a tanúsítási szokáshoz, mellyel az egyiptomiak és a hettiták az egyezmények másolatait az istenek lába alá helyezték, akik így tanúsították azokat.
Ezeknek az eseményeknek az elbeszélését a Exudosban még bonyolítják a szövetségre vonatkozó további kikötések a 2Mózes 34,10–26-ban31, melyeket Mózes parancsában szintén le kellett írni (2Mózes 34,2732).
Ezek a következőket érintik:
1. a bálványimádó kánaánitákkal való kap-
csolattartás
2. az öntött istenszobrok
3. a kovásztalan kenyér ünnepe
4. az elsőszülöttek
5. a szombat
6. a hetek ünnepe
7. a betakarítás ünnepe
8. az áldozat
9. az első gyümölcsök és a gödölye megfőzése az anyjának tejében
Mindezek, mint Istennek Izraellel kötött, megújított szövetségének állomásai kerülnek bemutatásra, és megismétlik a 2Mózes 23,23kk33 és a 2Mózes 34,10–19 tilalmait, valamint érintik az aranyborjú epizód legfontosabb bűneit. Egymás mellett felsorolásra kerül a 2Mózes 34,27 és 2834, valamint a szövetségi tilalmak két különálló sorozata.
A kutatók az Exodus 34. fejezetének tilalmait „kultikus dekalogusnak” nevezték el, és megkülönböztetik a hagyományos, vagy „etikai” dekalogustól, és a kultikus dekalogust időben előbbinek tekintik, mint az etikai deka-logust. Ez az időrend elsődlegesen azon
a feltételezésen alapul, hogy az „etikai deka-logus” az irodalmi próféták tanítását tükrözi. Bár az irodalmi próféták különösen hangsúlyos témái (pl. a gyengék jogainak támogatása) nem jelennek meg az ún. „etikai dekalogus-ban”, ugyanakkor az „etikai dekalogus” előírásai megtalálhatóak nemcsak az izraeli prófétai irodalomban, de Biblián kívüli forrásokban is.
A szövetségi tilalmak e két sorozatának egymással való kapcsolata nem teljesen világos. Szintén homályos az Exodus 20. fej. Dekalogusának kapcsolata az azt követő
törvényi csoporttal35. Ehhez kapcsolódik az Exodus 24,3-4.736. A szövetségi dokumentumnak nevezett számos egység jelenik meg egy rendkívül összetett részben, az Exodus 19–34. fejezeteiben. A kritika nem volt képes ezeket a dokumentumokat a Pentateuchus-ban elemzett narratív irányok egyikéhez vagy másikhoz meggyőző módon hozzárendelni
(a Dekalogust gyakran tulajdonítják az „Elohistának”). Ugyanolyan valószínű – mint amennyire nem –, hogy a szövetségi dokumentumok előzetesen már létező egységek voltak, melyek többé-kevésbé teljes egészükben bekerültek a narratívába. A Dekalogus deuteronomiumi verziója eltéréseket mutat, és okunk van feltételezni azt is, hogy az összes szövetségi dokumentum-változásokon ment keresztül (legtöbbször gyarapodott), mielőtt elnyerte jelenlegi formáját.

Dekalogus-változatok

Az Exodus és a Deuteronomium maszo-réta37 szövegeiben található két Dekalogus változat mellett a Szamaritánus Pentateuchus-ban némileg eltérő héber szöveg maradt fenn. A legnagyobb újítás a számozásban áll, mivel itt a tízedik „szó” az, hogy a Dekalogust
a Gerizim hegyén, a Szamaritánusok szent hegyén – kell közzétenni38. A szövegnek e hitelvi kiterjesztése azt a meggyőződést tükrözi, melyet először a hellenisztikus zsidó irodalom erősített meg, miszerint a Dekalogus a Törvény összefoglalása, főbb rendelkezéseinek kvázi kapszulája. Az Exodus Dekalogus héber változata megjelenik a Nás papiruszon (kb. i.e. II.sz.), és a Semá olvasásából ítélve nyilvánvaló, hogy használták a liturgiában, mely közvetlenül azt követte. Egy töredéket, amely a Deuteronomium Dekalogusát tartalmazza, feltárták a IV.Qumráni barlangban (4Q Deutm kb. i.e. I.sz.).
A Dekalogus rendelkezésre álló héber szövegének fordítása középkori eredetű, az olasz Rabbi Norzi, Minhat Szai c. művének39 elrendezése szerinti. A Deuteronomium és az Exodus közötti kis eltérések zárójelben vannak. Ahol nagyobb eltérés található,
a „szó”-nak az Exodus verziója a baloldalon, a Deuteronomium verzió a jobboldalon található az eltérések kiemelésével. A korábbi változatok eltérései lábjegyzetben jelennek meg. Az Exodus és a Deuteronomium maszoréta szövegeinek eltérései nagyobbak, mint az egymás közötti és a verziók közötti eltérések, illetve az Exodus és Deuterono-mium szövegváltozatai közötti eltérések.
Ez a maszoréta szövegek elsőbbségére utal.
A szombat indoklása az Exodusban szervesen kapcsolódik a nyitó parancshoz, hiszen a teremtésre való utalás magyarázza meg azt, hogy miként tartozik a szombat az Örökkévalóhoz, és miért kell azt megszentelni. Ezzel szemben a Deuteronomium indoka az, hogy a rabszolgáknak nyugalmuk legyen. Az, hogy emlékezni lehessen az Exodusra40, csak érintőleges. A Deutero-nomium stílusában retorikai kitételek találhatók a szombat és a szülők tiszteletét érintő parancsolatokban. Az ökör és a szamár hozzátétele a szombat parancshoz az utolsó paragrafus felsorolásából származik. Egy társadalmi gazdasági eltérés is megjelenik a két utolsó paragrafusban. Az Exodus egy általános terminust használ41 indításul (2Mózes 20,17: Ne kívánd felebarátod házát!), majd azt részletezi. A Deuteronomium magában foglalja a tulajdont, így a feleséget az első helyre teszi, (mint az Exodus részletezésében) és párba állítja a „ház” értelembe vett bájitot a „mezővel.” (5Mózes 5,21: „se házát, se mezejét”) A Deuteronomium eltérései a Deuteronomium retorikai nyelvezetének részét képezik, és a letelepedés utáni felfogást tükrözik.
A Deuteronomiumban megfigyelhető tendenciák még tovább fokozódnak a szövegeltérésekben, így pl. a 4QDeut hozzátétele az Exodus szombat indoklásához a Deuteronomkiumban. Ibn Ezra42 megjegyzései a Deuteronomiumnak az Exodushoz viszonyított eltéréseiről a Dekalogus minden feljegyzett változatára érvényesek: „A szavak olyanok mint a testek, jelentésük, mint a lélek. Ennélfogva a bölcsek szokása az, ... hogy nem aggódnak túl sokat a szavak megváltoztatása miatt mindaddig, amíg az értelmük ugyanaz marad.”43

A hellenisztikus irodalom

A mózesi törvények racionális magyarázatának igényét először a hellenisztikus időszakban fogalmazták meg. Ezt az igényt az motiválta, hogy a pogány világ számára a zsidó vallást, mint a legmagasabb értékekkel rendelkező nép megteremtésére szolgáló törvénykezést mutathassák be. A Pseudo-Aristeas44 levél úgy írja le az étkezési törvényeket és más parancsolatokat, pl. az ál-
dozatokra, a cicit viselésére, a mezuzára,
a tefillinre vonatkozó törvényeket, mint
Istentől elrendelt eszközöket a szent gondolatok felkeltésére, és a jellem kiformálására45. A 4Makkabeusban46 az isteni törvény azonos az okkal, és az erényes élet legfőbb eszköze47.

Alexandriai Philo48

Alexandriai Philo nyújtotta a parancsolatok okainak első rendszerezett magyarázatát, mégpedig számos munkájában. Mózes törvényeit úgy mutatta be, mint a filozófusok által megálmodott ideális törvényt, vagyis olyan törvényt, mely az embert az erények szerinti életre vezeti49. A törvények pozitív és negatív törvényekre oszlanak, valamint az emberre és az Istenre vonatkozókra, és mindegyik a Tízparancs alá van rendelve. A fenti osztályozás mellett Mózes törvényei még a következő négy kategóriába tartoznak:
1. hitbéli meggyőződések
2. erényes érzelmek
3. hitbéli meggyőződést szimbolizáló cselekedetek
4. és erényeket jelképező cselekedetek, bár a judaizmus befolyására a filozófiai erényeknek ez a négyes osztályozása kiterjedt, és magában foglalt olyan vallási erényeket is, mint a hit, a jámborság, az ima és a bűnbánat.
A természeti törvényekkel ellentétben
a mózesi törvény az Isten által kinyilatkoztatott törvény, mindazonáltal megegyezik az emberi természettel. Minden törvényen
belül létezik egy természetes cél50. Bizonyos törvények magyarázatánál, különösen azoknál, melyek az áldozatokra és az ünnepekre vonatkoznak, Alexandriai Philo az allegorikus módszert használta. Egyebütt megpróbálta úgy bemutatni a mózesi törvénykezést, mint kormányzási formát, amely a három, Arisztotelész és Platón által jónak mondott, uralkodási típus, nevezetesen a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia legjobb tulajdonságait egyesíti51.

Lábjegyzetek

1 Bevezető moderátori előadás az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem ORZSE-MTA Tudományos Egyetemi Napok - Biblikus Konferencián - 2007. november 20. kedd (írott változat)
2. pl. 2Mózes 22,25-26: Ha zálogba vetted embertársad felsőruháját, naplementéig add vissza neki! (26) Mert egyetlen takarója, testének ruhája az. Miben háljon? Bizony, ha hozzám kiált segítségért, meghallgatom, mert én kegyelmes vagyok.
2Mózes 23,9; 5Mózes 11,19; 17,16–17; 23,4–5.
3. 5Mózes 4,6-8: Tartsátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében. Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják majd: Bizony, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! (7) Mert melyik nagy nemzethez vannak olyan közel az istenei, mint hozzánk a mi Istenünk, az ÚR, valahányszor kiáltunk hozzá?! (8) És melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és döntései, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?!
4. 5Móz. 4,1 Most pedig, Izráel, hallgass azokra
a rendelkezésekre és döntésekre
„el-háhukkim veel-háMispátím” - amelyekre tanítalak benneteket, és cselekedjetek azok szerint, hogy élhessetek, és hogy bemehessetek, és birtokba vehessétek azt a földet, amelyet atyáitok Istene, az ÚR ad nektek.
5. Sifra, Leviticus 18,4
6. micvá
7. Genesis Rabba 41,1
8. Mekhilta. 89a
9. Kiddusin 68b
10. Peszáhim 119a; Szánhedrin 21b
11. 5Móz. 5,6-21: Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. (7) Ne legyen más istened rajtam kívül! (8) Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak
a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. (9) Ne imádd, és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. (10) De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják paran-csolataimat…
12. 2Mózes 19,9: Akkor ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: Íme, elmegyek hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és neked is higgyenek mindenkor. És elmondta Mózes
a nép válaszát az Örökkévalónak.
13.2Mózes 19,19: A kürt zengése egyre erősebben hangzott. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki.
14. 2Mózes 19,25: Mózes tehát lement a néphez, és ezt megmondta nekik.
15. 2Mózes 20,1-3: Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: (2) Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. (3) Ne legyen más istened rajtam kívül!...
16. 2Mózes 20,15-21: Ne lopj! (16) Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! (17) Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé! (18) Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. Látva mindezt, a nép reszketni kezdett, és távolabbra állt. (19) És azt mondták Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk rád, de Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk! (20) Mózes azonban így felelt a népnek: Ne féljetek, mert azért jött
Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!
(21) A nép tehát távolabbra állt, Mózes viszont közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol az Isten volt.
17. 5Mózes 4,10: azt a napot, amelyen ott álltál Istened, az Örökkévaló előtt a Hóreben, ahol ezt mondta nekem az ÚR: Gyűjtsd össze a népet, hogy meghallgassa igéimet, és tanuljanak meg félni engem mindig, amíg csak a földön élnek, sőt tanítsák meg erre a fiaikat is.
18. 5Mózes 5,4-5: Szemtől szemben beszélt hozzátok az Örökkévaló azon a hegyen a tűzből. (5) Én ott álltam akkor köztetek és az ÚR között, mert ti féltetek a tűztől, és nem mertetek felmenni a hegyre. Így mondtam el nektek az Isten igéit:
19. 5Mózes 5,20-27: Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen. (21) Ne kívánd meg felebarátod feleségét, se házát, se mezejét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát; semmit se, ami az övé.” (22) Ezeket az igéket mondta Isten egész sokaságotoknak a hegyen, a tűz, a felhő és
a homály közepéből, fennszóval, semmivel sem többet; aztán ráírta őket két kőtáblára, s ideadta azokat nekem (23) Amikor ti hallottátok a szózatot
a sötétség közepéből, s láttátok, hogy ég a hegy, elém járultatok valamennyi törzsfővel és vénnel, s ezt mondtátok: (24) „Íme, az Örökkévaló, a mi
Istenünk megmutatta nekünk dicsőségét és nagyságát, hallottuk szavát a tűz közepéből és megtudtuk, hogy ha szól is Isten az emberhez, életben maradhat az ember. (25) Miért haljunk meg tehát, s miért emésszen meg minket e felette nagy tűz? Ha ugyanis még tovább hallgatjuk az Istennnek, a mi Istenünknek szavát, meghalunk. (26) Elvégre is micsoda mindaz, ami test, hogy hallhassa az élő
Isten szavát, amint szól a tűz közepéből, mint ahogy mi hallottuk, és életben maradjon? (27) Inkább te járulj oda: hallgasd meg mindazt, amit az Úr, a mi Istenünk mond neked, aztán közöld velünk, s mi meghallgatjuk és megtesszük.”
20. 2Mózes 19,9-22: Isten azt mondta neki: „Most tehát eljövök majd hozzád a felhő homályában, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és higgyen neked mindörökre.” Miután Mózes elmondta a nép szavait Istennek…
5Mózes 4,10kk.33.36; 5,19; 9,10; Nehemiás 9,13
21. 5Mózes 5,21: Ne kívánd meg felebarátod feleségét, se házát, se mezejét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát; semmit se, ami az övé.
22. Juda Hálévi: Széfer há-Kuzári, 1,87
23. Maimonides: Jád, Jesodei há-Torá 8,1
24. 5Mózes 4,13: Kijelentette nektek szövetségét, amikor megparancsolta, hogy tartsátok meg
a tíz igét, és felírta azokat két kőtáblára.
25. az édut-ot hagyományosan „tanúbizonyságnak” fordítják, mely kapcsolódik az akkád adu és ó-arám formájában az „egyezmény” kifejezésekhez
26. 2Mózes 24,12-18: Az Örökkévaló azt mondta eztán Mózesnek: „Jöjj fel hozzám a hegyre, maradj ott, és én átadom neked a kőtáblákat, a törvényt és a parancsokat, amelyeket leírtam, hogy tanítsd őket!”…
2Mózes 32,15–16; 5Mózes 9,9kk
27. 2Mózes 32,19: Amikor aztán a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút és a táncokat, igen megharagudott. Ledobta kezéből a táblákat, és összetörte azokat a hegy tövében.
5Mózes 9,17: ledobtam a két kőtáblát a kezemből, s összetörtem azokat a szemetek láttára.
28. 2Mózes 32,30kk; 34,1- 28; 5Mózes 9,18–20;
5Mózes 10,1–10: Ugyanabban az időben azt mondta nekem az Örökkévaló: „Faragj magadnak két ugyanolyan kőtáblát, mint az elsők voltak, s készíts egy faládát, s gyere fel hozzám a hegyre…
29. 2Mózes 25,16. 21; 40,20; 5Mózes 10,2–5;
1Királyok 8,9: A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele
a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről.
30. 1Krónikák 28,2: Aztán felkelt és felállt a király és így szólt: „Hallgassatok meg, testvéreim és népem! Elhatároztam, hogy házat építek, hogy ott megnyugodhasson az Örökkévaló szövetségének ládája, Istenünk lábának zsámolya, és el is készítettem mindent az építéshez.
31. 2Mózes 34,10-26: Az Úr azt felelte: „Megkötöm a szövetséget: mindenki láttára olyan jeleket fogok művelni, amilyeneket még nem láttak a földön semmiféle népnél, hogy lássa ez a nép, amely között vagy, Isten rettenetes tetteit, amelyeket cselekedni fogok.(11) Vigyázz azonban mindarra, amit ma parancsolok neked! Én magam fogom kiűzni előled az amoritákat, a kánaániakat, a hetitákat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat. (12) Őrizkedj tehát attól, hogy valaha is barátságra lépj annak a földnek
a lakosaival, mert az romlásodra lenne…
32. 2Mózes 34,27: Az Úr végül azt mondta Mózesnek: „Írd fel magadnak ezeket az igéket, mert ezek alapján kötöttem szövetséget veled és Izraellel!”
33. 2Mózes 23,23kk: Ha tehát előtted megy majd angyalom, és bevezet téged az amoriták,
a hetiták, a periziták, a kánaániak, a hivviták és
a jebuziták közé, akiket majd kiirtok (24) ne imádd és ne tiszteld isteneiket, ne utánozd tetteiket, hanem rontsd le bálványaikat, és törd össze emlékoszlopaikat. (25) Szolgáljátok tehát az Urat, a ti Isteneteket, akkor megáldom kenyeredet és vizedet. Távol tartom tőled a betegséget…
34. 2Mózes 34,27: Az Úr végül azt mondta Mózesnek: „Írd fel magadnak ezeket az igéket, mert ezek alapján kötöttem szövetséget veled és Izraellel!”
2Mózes 34,28: Ő tehát ott volt az Úrnál, negyven nap és negyven éjen át. Kenyeret nem evett, vizet nem ivott, és felírta a táblákra a szövetség tíz igéjét.
35. 2Mózes 20,19–23 (22–26): és így szólt Mózeshez: „Te szólj hozzánk, és meghallgatjuk! Ne
Isten szóljon hozzánk, hogy meg ne találjunk halni!”…
36. 2Mózes 24,3–4.7: Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!” (4) Ekkor Mózes leírta az Úr minden beszédét. Majd felkelt kora reggel, oltárt épített a hegy tövében, és tizenkét
emlékoszlopot állított, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. (7) Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk!”
37. A maszoréta elnevezés a héber masszora (= hagyomány) szóból ered, és áthagyományozottat jelent. Maszoréta tudósoknak hívják azokat a zsidó írástudókat, akik az V-X. században magánhangzó-jelöléssel látták el a szöveget, kialakították a biztos mintaszöveget. Kritikai megjegyzéseiket a szent szöveg köré írták. Igen gondos munkát végeztek. Megállapították a másolás szigorú szabályait: meghatározták a használható írásanyagot és tintát, megszámolták a sorokat és betűket, amellyel ellenőrizni kellett a másolás pontosságát. Ha egyetlen hiba volt egy kéziratban, ami a másolat ellenőrzésénél kiderült, az egészet meg kellett semmisíteni!
38. A parancsolat kombinálja az 5Mózes 11,29a, 27,2b–3a, 4a (szamaritánus verzió), 5–7,és a 11,30-t
39. Norzi, Jeddiá Solomon Ráphael ben Ábráhám (1560-0616), olasz rabbi, biblikus és maszoréta tudós. Neves munkája, a Minhat Szai, Mantuaban jelent meg (1742–44).
40. 5Mózes 15,15; 16,12; 24,18. 22;
2Mózes 23,12: Hat napon dolgozzál, a hetedik napon pihenj meg, hogy pihenjen ökröd és szamarad, s felüdüljön rabszolganőd fia és a jövevény.
41. bájit; „háztartás”, mint pl. a 1Mózes 18,19; 45,18 vagy:
5Mózes 25,9: akkor menjen oda hozzá az asszony a vének előtt, húzza le a sarut a férfi lábáról, s köpjön az arcába és mondja: Így történjék azzal az emberrel, aki nem építi fel fivére házát (et-bét).
42. Ibn Ezra, Abraham (1089-1164)
43. M.Greenberg: Aseret ha-Dibbrot. Encyclopaedia Judaica.(1992),CD-ROM
44. kb. i.u. 80-63 között íródhatott, szerzője egy alexandriai zsidó lehetett
45. Aristeas 142–4, 147, 150, 169
46. 4Makkabeus 5,23–24
47. 4Makkabeus 1,15–17, 30.; 5,7, 25–26
48. Alexandriai Philón, Philón Alexandreusz, Philo Alexandrinus, Philo Judaeus (kb. i.e. 20 – i.u. 45) – az ókori zsidóság legnagyobb filozófusa
49. Harry Austryn Wolfson, filozófiatörténész (1887-1974): Philo, 2 (1947), 200.
50. H. A. Wolfson, Philo: 2 (1947) 305–6
51. H. A. Wolfson, Philo: 2 (1947) 382.
Irodalom

Alt, A.: Essays on Old Testament History and Religion (1966)
Greenbeg, M.– Rubens, A.– Kadosh, D. – Altmann, A.: Aseret ha-Dibbrot. (1992) Encyclopaedia Judaica,CD-ROM
Goldman, S.: The Book of Human Destiny. (1958)
Kasher, M. M.: Humash Torah Shelemah. (1954)
McCarthy, D. J.: Treaty and Covenant. (1963)
Nielsen, E.: The Ten Commandments in New Perspective. (1968)
Noth, M.: Exodus. (1962)
von Rad, G.: The Problem of the Hexateuch and Other Essays. (1966)
Segal, M. Z.: Masoret u-Vikkoret. (1957) Smithsonian Institution (ed.), Scrolls from the Wilderness of the Dead Sea (1965)
Stamm, J. J. – Andrew, M. E.: The Ten Commandments in Recent Research (1967)
Szécsi Dávid: A Dekalógus. Szombathely, 2002. Szombathelyi Tanárképző Főiskola. Kézirat.
Tur-Sinai, N. H.: Ha-Lashon ve-ha-Sefer. (1955)
Wolfson, Harry Austryn: Philo. (1947)

Szemere Miklós: Bródy Ernőről

Szemere Miklós
Bródy Ernőről
Mesetöredékek egy nagy zsidó
politikai szereplőről
Nehéz feladatra vállalkoztam: nagyapámról szeretnék írni.
Az életrajzi adatokat tudom, azaz először 1906-ban, utoljára 1949-50-ben volt az országgyűlés tagja; több mint 40 évig ügyvédeskedett, amellett legalább ilyen hosszú időn keresztül jelentek meg cikkei a napilapokban. Egész életében a demokráciáért, a zsidók egyenjogúságáért harcolt a parlamentben, ügyvédként és minden megszólalásában.
88 évet élt, 80 éves korában elméletileg nyugdíjba ment, a valóságban élete végéig dolgozott, ameddig egészsége megengedte. Úgy gondoltam, hogy bemutatására egyik cikkét ajánlom, ami a Pesti Futárban jelent meg a 20-as évek végefelé. Ehhez hozzáteszem az én teljesen szubjektív emlékeimet, amelyeket vele, mellette átéltem. Tudom, ezeknek nincs sem irodalmi, sem történeti jelentőségünk, ezek az unoka emlékezési a nagyapjára. De talán mégis felvillantják elkötelezettségét, nagyszerűségét. Fogadják szeretettel:

Öt kis gyerek
Írta: Dr. Bródy Ernő képviselő

Miskolcon születtem. Derűs gyermekkorom volt, melybe gyorsan beütött a villám: tizennégy éves voltam, amikor atyám meghalt és előttem elsötétült a világ. Áldott emlékű anyám özvegyen maradt öt kisgyerekkel, én voltam a legidősebb.
Atyám kereskedő volt és én az ő kedvéért az akkor megnyílt kereskedelmi akadémiába jártam, amelynek elvégzése után pálya-tévesztettnek tekintettem magam. Nagy-
bátyámat, a híres írót, Bródy Sándort kértem meg, hogy a kultuszminisztériumban tegye lehetővé azt, hogy jogász lehessek. A kérvényt kedvezően intézték el. Előbb érettségi vizsgát tettem.
Életem legszebb évét töltöttem Nagybányán, a bájos városkában, ahol tanultam és felkészültem és természetesen szerelmes voltam.
Két érettségivel kenyeret kellett keresnem: hírlapíró lettem. Bródy Sándor atyai szeretettel viseltetett irántam és egy életen keresztül hozzám a legjobb, leggyöngédebb volt: elhelyezett a Magyar Hírlapnál. Újdondász, majd rendőri riporter lettem végül a politikai rovatot bízták rám. Nagy ambícióval csináltam, de közben nem feledkeztem meg az egyetemről sem, és letettem az alapvizsgákat. Következett a katonáskodás: tüzérönkéntes lettem. Felejthetetlen újságíró barátom, Neszmély Artúr magához vett, nála laktam és főleg ő gondoskodott rólam. Az önkéntes év leszolgálása után elhatároztam, hogy megszerzem az ügyvédi diplomát, és ezért tanulni elmentem vidékre. Békésgyulán voltam ügyvédjelölt, és kétnapos ügyvédjelölt koromban mondtam el egy bűnügyben azt a védőbeszédet, amely egy
lelkes gyulai nyomdász ajánlkozása alapján, nyomtatásban is megjelent.
Negyedszázada lettem ügyvéd Buda-
pesten. Röviddel azelőtt történt, hogy Vázsonyi fellépett a Terézvárosban képviselőjelöltnek. A Magyar Hírlap abban az időben rovatot nyitott „Képviselőjelöltek arcképcsarnoka” címmel. Elmentem Márkus Miksa barátomhoz és megkértem, hogy írhassak cikket Vázsonyiról, akit akkor alig ismertem. A cikk megjelent, és miután nem írtam alá, Vázsonyi hajtóvadászatot indított az után az ember után, aki elragadtatással írt róla – névtelenül. Így kerültünk össze és maradtunk együtt egy életen keresztül.
A politika forgatagába a híres 1904. november 18-ika után kerültem. November 18. után következett december 13. Az ellenzék a ház padjait összerombolta. Utána a választások kiírása. A szabadelvűek bukása. Az ellenzék győzelme. Vázsonyi mérkőzése Hieronymivel, az akkori kereskedelmi miniszterrel. E lázas napokban kértem felvételemet a Központi Demokrata Kör-be. A november 18-a utáni szombaton vettek fel, és én mindjárt az első összejövetelnél éles ellenzéki beszédet mondtam. Vázsonyi nyomban felhívott, hogy a választási kampányban vegyek részt, és felszólalásom után azonnal besorozott legszűkebb vezérkarába. Boldog voltam, hogy a nagyszabású, országra szóló ütközetben részt vehettem Vázsonyi oldalán, kinek zsenije legfényesebben világított az agitátori munkában. Öt hét alatt naponként legalább 10, de sokszor 15 beszédet mondtam, és a választás első napján, egy tolható szószéken lelkesítettem Budapest népét, mely óriási tömegekben hullámzott a választási helyiség körül. A kor leghíresebb választásának második napján már csak jelekkel beszéltem, mert hangom – a hideg januári napon – teljesen elfogyott. De azért kitartottam helyemen, a terézvárosi templom sarkán, ahol barátaim szalmába bugyolálták lábamat, hogy le ne fagyjon. Nem lett semmi baj. És kitartani érdemes volt – győztünk.
Másfél év múlva én is képviselő lettem az Ugocsa megyei Nagyszőlősön. Elkeseredett küzdelem után győztem – 15 főnyi szótöbbséggel. 1910-ben szintén Ugocsa megyében választottak meg Halmiban, a volt földművelésügyi miniszterrel, György Endrével szemben. A Házban szociális és szabadságjogokkal foglalkoztam. Mind itt, mind
a budapesti városházán sok alkalommal
a lakáskérdéssel. Legnagyobb beszédemet a sajtótörvény tárgyalásánál mondtam el 1913 novemberében. Egy egész ülést kibeszéltem.
Mikor a háború kitört, jelentkeztem és bevonultam. Mint népfölkelő százados szereltem le. A háború és forradalmak után
Budapesten léptem fel a XI. választókerületben, ahol nagy küzdelem után két ellenjelölttel szemben megválasztottak. Így lettem pesti képviselő.

Emlékeim

Esti mese

Általában nagymamám mesélt nekem. Meseismerete nagy volt, érdekesen tudott előadni, mindig vártam és figyeltem az esti meséket. Ám néha nem ért rá, és ilyenkor vagy anyám vagy nagypapám mesélt. Anyám a mesék közben rögtön utalt arra, hogy látod, ha Hófehérke megmosta volna az almát, ha az őzgida figyelt volna a lába elé és effélék… Tehát inkább óvott, tanított mintsem mesélt. Néha viszont nagypapa ült mellettem. Pillanatok alatt eljutott a hétfejű sárkánytól Haynauig, onnan már csak egy lépés volt Kossuth, aztán
Deák, a Pulszkyak, az Eötvösök. Micsoda személyiségek voltak, mi mindent tettek az ország fejlődéséért! 4-5 éves koromban Eötvös József oktatásügyi reformjait jobban ismertem, mint a Grimm testvérek szerzeményeit. Nem tudom, hogy más gyerek milyen indítatást kapott a Piroska és
a farkastól vagy Ali Babától, én viszont akkor már tudtam, hogy az előbb említett személyek, és az a kor engem nagyon érdekel. És ez a gyermekkorom óta így van.

2. Béla bácsi

1956 novembere volt. Az országban óriási felbolydulás. Hol kenyérért álltam sorba, hol a bátyámat váltottam fel egy másik sorállásban. Ezekben a napokban érkezett meg hozzánk a „messzi” Romániából, konkrétan Szatmárnémetiből nagypapám öccse, Béla bácsi. Nem akartam hinni a szememnek. Ugyanaz az alkat, ugyanaz az arc, ugyanaz
a hang – habár a beszéde más volt, ugyanaz a tartás, ugyanaz a bajusz, hajviselet. Mintha hirtelen két – teljesen egyforma – nagypapám lett; annyi volt a különbség, hogy Béla bácsi fürgébb volt. Nagyapám 83 éves volt, az öccse 10 évvel fiatalabb. Ki is oktatta a kisöccsöt, aki azért néha visszavágott.
Ő épp kivándorolni készült Sao Paoloba
a lányához és két unokájához. A románok hajlandóak voltak útlevelet adni neki, a feltétel csak annyi volt, hogy mondjon le
a nyugdíjáról. Könnyen tette, csak 47 éven keresztül dolgozott és fizette a járulékokat. Azt hiszem, abban az időben Béla bácsi volt az egyetlen, aki szabályos útlevéllel, vízummal utazott Budapestről Bécsbe.
3. Kossuth és a gombfoci

Barátaimmal elhatároztuk, hogy egy ismerős asztalossal gombfocipályát készítettünk. Egy furnérlemez volt a pálya, fa ke-ret tartották össze a pályát. Viszont komoly gondunk volt: egyetlen asztal nem adott megfelelő alátámasztást, kettőre volt szükség! Ám a másik asztal magasabb volt, tehát a szintkülönbséget ki kellett egyenlíteni. Ekkor sietett segítségünkre Kossuth Lajos. Nagyapám könyvespolcán egymás mellett sorakozott összes munkája 12 + 1 kötetbe kötve. Szép sötétbarna bőrkötés, ám szinte két egyforma vastagságú alig akadt. Arra emlékszem, hogy a 3. kötet volt a legvastagabb. A megfelelő alátámasztást az alacsonyabb asztal két szélen két egymásra rakott könyvoszlop „vállalta”. De nem tudtuk állandóan ugyanazokat a köteteket csatasorba, azaz oszlopsorba állítani, mert nagyapám is használta azokat. Igaz, ő nem gombfocizott, csak olvasta, aláhúzta, széljegyekkel látta el. Így minden pálya felállítás előtt tisztáznunk kellet, hogy aznap, mely kötetre vagy kötetekre nem számíthattunk. Mondtuk is egymásnak, aligha van az országban, aki gyakrabban forgatja a Kossuth összest, mint mi.

4. OK Néró

Nagyapám a Szent István körút és Hegedűs Gyula utca sarkán lévő Club kávéházba járt. Sokszor engem is elvitt. Sok dologra sajnos nem emlékszem, nem is tudom, mit csinálhattam ott. Egyszer megkértem, hogy menjünk át a Tanács moziba az OK Néró című filmet megnézni. Erre hajlandó volt, ám akkor nagyon megdöbbent, amikor kijöttünk az előadásról, és nekem annyira tetszett az alkotás, hogy a következő előadást is meg akartam nézni. Nekem, mint leg-
kisebb unokájának, általában nem szokott nemet mondani, de az OK Nérót újból nem vele láttam. A bátyámmal. Ötször…

5. Mikszáth Kálmán

Jókaiék háza híres volt az 1900-as évek körül. Nagyapámat nagybátyja, Bródy
Sándor vezette be az irodalmi körökbe. Jókaiéknál megismerte Feszty Árpádot,
a kávéházi asztalkörökben Nagy Endrét, Kellér Andort, Ady Endrét, Beöthy
Lászlót, Szomory Dezsőt, a szerkesztőségben Gárdonyit, Hatvanyt. Ám az íróvilágból igazi barátság Mikszáth Kálmánhoz kötötte. Talán ebben része volt, annak is, hogy Mikszáth Bródy Sándort tartotta utódjának, talán mert a család felvidéki szárma-zása összekötötte őket. Érdekes módon mindkét lányom kiskorában palócosan beszélt, dacára, hogy sohasem jártak azon
a vidéken. Mondtuk is, hogy ez a családunk mikszáthi öröksége.

6. Az első választás

Nagyapám első alkalommal, ahogy ő is
írta: 1906-ban Nagyszőlősön indult a képviselő választáson. Tekintve, hogy korábban nem járt ott, senkit nem ismert, elkezdett nyomozni, hogy Pesten egyáltalán kinek van kapcsolata Nagyszőlőssel. Hamar kiderült: a híres kabarészerzó és konferanszé Nagy Endre odavalósi. Nem kellett sokat agitálnia, hogy együtt utazzanak Nagyszőlősre. Úgy tudom, a helyi polgármester volt az ellenfél. Nagy Endre hamarosan megtudta, kivel van a polgármester haragban. Persze, őt keresték fel. Nahát, neki aztán volt ötlete! Egy nagy pajtába invitálták a népet, és ott órákon keresztül skandálták az emberek, hogy Bródy, Bródy. Azt ma nem látom át, hogy miként vált ez az akció szavazattá, de tény: nagyapám győzött és így vált országgyűlési képviselővé.

Szincsok György: Időjáték

Szincsok György

Időjáték

Részlet a szerző második,
legújabb regényéből

Végre elmesélhettem valakinek azt a tíz évvel ezelőtti beszélgetést, amely az utolsó nagy nekifeszülésünk volt Gusztival, hogy helyrerázzuk az életünket. Péter izgatottan ült velem szemben a nappalijában, és úgy figyelt rám, mintha most készülnék lefejteni
a titkok hártyáját a valóság puha testéről. Pedig én csak egy nagyszerű pillanat emlékével akartam megajándékozni őt, amely az utolsó volt a Gusztival közös életünkben.
Elmentünk Sveti Stefánra, hogy megnézzük ezt a parányi kis szigetet, amelyen minden kis ház szállodai lakosztály volt, és a turisták csak 10 márka ellenében tehettek sétát a szűk utcácskákon. Guszti egész héten készült rá, hogy megmutassa nekem a tengernek ezt a kis ékszerdobozát, melyet kőhíd köt össze a szárazfölddel, de csak az utolsó előtti napon szánta rá magát, hogy elinduljunk. Ez volt az utolsó teljes nap, amit együtt töltöttünk.
A kapunál befizettük a pénzt, ahol közölték velünk: a jegy ellenében a sziget bármely vendéglátó helyén kaphatunk egy üdítőt vagy egy korsó sört. Csodás nap volt, a szikrázó napsütés ellenére nem volt meleg, mert a tengeri fuvallatok folyamatosan frissítették a levegőt. Vidáman kapaszkodtunk
fel a szűk lépcsőkön, benéztünk a parányi templomokba, leültünk hűsölni a ciprusok árnyékába.
Aztán elhatároztuk, hogy megisszuk az üdítőnket egy hangulatos kis kávézóban. Guszti szerelmesen szorongatta a kezemet az asztal műmárványlapján, akár egy giccses szovjet filmben. Mégis nagyon megható volt a pillanat, és mindketten úgy éreztük, hogy rendbe jöhetnek a dolgok. Guszti arról mesélt, hogy itt mérkőzött egymással Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij 1992-ben.
Guszti ugyan nem volt kimagasló játékos, de az otthoni sakkszakkörben eltöltött rövid időszak komoly nyomokat hagyott benne. Nemcsak ismerte a játékosokat, de olykor elemezte is a lépéseiket, sőt néhány nagymesterért rajongott is. Guszti bevallotta, hogy Fishernek szurkolt, és felháborította, hogy a mérkőzés után nem térhetett haza az USA-ba, mert Jugoszláviát akkoriban bojkottálták az amerikaiak.
Ekkor megkérdeztem Gusztit, tudta-e, hogy Fischer antiszemita. Nagy szemeket meresztett, és közölte, hogy eddig úgy tudta, Fischer zsidó. Bizony az – mondtam a legnagyobb elképedésére. – Sok antiszemita zsidó él a világban. Guszti kissé zavarban volt, ezért úgy éreztem, hogy el kell mesélnem neki valamit, amit a nagyanyámtól tudok.
Elmondtam neki, hogy a zsidóság azért élt évszázadokig különleges helyzetben a világ különböző pontjain, mert sorsa azoktól
a népektől függött, amelyek többségben voltak a környezetükben. A túlélés záloga pedig az volt, hogy nem pusztán önmagukkal foglalkoztak, hanem megpróbálták magukat a többségi nép szemével láttatni. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy megismerték a kultúrájukat, a gondolkodásukat, a vágyaikat, és természetesen emberi tulajdonságaikat.
Az az ember, aki csak saját magán keresztül látja a világot, elvétve hoz jó döntéseket – mondta a nagyanyám. A túlélés záloga ugyanis az, hogy kissé el kell távolodnunk önmagunktól, kívülről kell szemlélnünk
a tetteinket, a gondolatainkat, a vágyainkat. Ezt pedig csak akkor valósíthatjuk meg, ha a körülöttünk élők szemével is képesek vagyunk önmagunkat láttatni.
Mi zsidók mindig úgy szemléltük a mellettünk élők kultúráját, hogy ezen a közegen keresztül kell láttatnunk önmagunkat ahhoz, hogy kellően megfontolt döntéseket hozzunk. Empátia kell ahhoz, hogy megtanuljunk mások fejével gondolkodni, mások szemével látni, mások érzelmeivel bánni – idéztem a nagyanyámat, mire Péter ugyanazt a kérdést tette fel, mint Guszti tíz evvel ezelőtt Sveti Stefanon. Akkor mit rontottatok el a holokauszt előtt?
Úgy éreztem, hogy nem mondhatom neki ugyanazt, mint korábban Gusztinak. Fogalmam sincs – válaszoltam ezért, de hogy ne érezze magát teljesen kikosarazva, elkezdtem beszélni arról, hogy a holokauszt miként tette tönkre azt a törekvésünket, hogy mások szemével láttassuk magunkat. Amikor ugyanis az embert vágóhídra hajtják, akkor csak a saját fájdalmával, önnön félelmeivel tud foglalkozni, így elvész minden esélye arra, hogy kívülről lássa önmagát.
Gusztinak tíz éve azt válaszoltam, hogy szerintem a népünket annyira elvarázsolta az a képessége, hogy bármelyik nép szemével képes láttatni önmagát, hogy egy idő után már nem csak zsidó akart lenni, hanem magyar, német, orosz, cseh, és minden más nemzet is, melyekkel együtt élt. Pedig egyiknek sem kellett volna lennünk. Csak embernek, aki képes kilépni önmagából, hogy meglássa a gyengéit. Még az erényeit a tetteiben, a lehetőségeket. Fischer és a többi antiszemita zsidó azonban azonosult a körü-löttük élő népek azon feltevésével, mely szerint annak, hogy az államok nem tudják gazdaggá és szabaddá tenni a polgáraikat, az egyház pedig nem képes egyértelmű jelét adni annak, hogy létezik egy igazságos Isten, nem lehet más az oka, mint egy nép, amely mindenütt ott van, és megakadályozza, hogy rajtuk kívül bárki is üdvözüljön. Isten ehhez az aljassághoz túl messze van, az állam és az egyházak vezetői pedig túl közel.
Nem tudom, hogy melyik volt a jó válasz, vagy egyáltalán létezik-e jó válasz. A zsidóságomról alig beszélgettem néhány emberrel, és most úgy éreztem, hogy itt az ideje megosztanom e mélyen a belsőmben elásott gondolatokat azzal az emberrel, akitől gyereket várok. Péter tekintetében épp úgy megvillant a csodálat, mint a megdöbbenés. Bizonyára az járt a fejében, milyen elutasító voltam még néhány hete, amikor a zsidóságomról faggatott.
Aztán mondott néhány kínkeservesen megfogalmazott mondatot arról, milyen jó érzés számára, hogy ilyen nyíltan tudtam beszélni Gusztiról, önmagamról, no meg arról a sok érzésről, amely még mindig bennem kavarog a tíz évvel korábbi események kapcsán. Úgy láttam rajta, hogy roppant elégedett magával, hiszen meg volt győződve
arról, hogy az ő erőszakossága nélkül soha nem szabadultam volna ki a múlt emlékeinek fogságából. Azt hiszem, kicsit igaza volt, mégis idegesített az az önelégült mosoly, amely még akkor is látszott a szája sarkában, amikor forró csókot lehelt a vállamra.
Ekkor azonban folytattam a sveti stefan-i beszélgetés felidézését. Guszti ugyanis nemcsak a kezemet szorongatta, hanem olyan szerelmi vallomást tett abban a kis kávézóban, amelyet azóta sem hallottam senkitől. Nem a szavai voltak felejthetetlenek, hanem az, ahogy a szemembe nézett, amikor elrebegte ezeket a közhelyes mondatokat.
Azt mondta többek között, annyira szeret, hogy nem tudja elképzelni nélkülem az életét. Valóban, lapos, sablonos szerelmi ömlengésnek tűnt akkor ez a kijelentés, de másnap, amikor azt a hírt hozták, hogy Guszti egy éles kanyarban a szakadékba zuhant a kocsijával, ismét belém hasított ez
a mondat, és új értelmet nyert.
Péter ekkor nyelt egy nagyot, és megkérdezte, hogy szerintem Guszti öngyilkos lett-e. Soha nem hallottam tőle ennél ostobább kérdést, ezért válasz helyett csak egy grimaszt vágtam. Ő bólintott, mintha értette volna, és felállt mellőlem. Belebújt a papucsába, és kicsoszogott a vécére. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, azon morfondíroztam, vajon tényleg Pétertől szeretnék-e gyereket.

Zórád Ernő: Kalandozások egy régi fiákeren

Zórád Ernő
Kalandozások egy régi fiákeren
Írta és szerkesztette: Verő László

1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Mpntmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.
Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét.
Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt
a csodavilágot.
Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…
Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”
Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.”
MáraiSándortól ezt tudjuk: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas
téren, abban a házban, ahol most
a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató
nagybátyám, bizonyos dohányjöve-
déki igazgató, aki arról volt híres
a Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…
A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”
Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.
A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és francia
pezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin.
Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”
Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanok
a maguk nemében – de csak addig, míg
a pestiek föl nem fedezték.
Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll
a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.
A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”,
a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.
A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:
– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak
a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)
– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”
Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a sramli. Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.
Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.
Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”
Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állt
a Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.
A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.
Uram, itt volt az ifjúság.”

Köves Szilvia

Zórád Ernő,
az utolsó sármőr festő

Zórád Ernő 1911-ben született Balassagyarmaton, és Dacsókeszin nevelkedett,
a palócok lakta Hont megyében, nagybirtokos nemesi családban. Élete első pár évében igen sokoldalú és igényes nevelést tudtak biztosítani neki. Az első világháború után azonban a család elvesztette birtokait, s így 1921-ben Budapestre költöztek, ahol folytatódott az elszegényedésük.
A Szent László Gimnáziumban kezdte el alsó középiskolai éveit. Az első kortársi közegben való megmérettetése bizonyította
az átlagon felüli rajztudását. Rajztanára, Grabuvjetszky Leon felfedezte tehetségét. Aztán átíratták a Fehér sas téri polgáriba. Ez az épület volt a lebontott Tabán egyik nagy vesztesége. Gyönyörű modern, lechnerista épület volt. Előtte középkori szégyenoszlop állott, körülötte a romantikus utcák omlatag házai. Itt Reitter Ágost lett Zórád rajztanára. A rajz- és mértanórákon külön ültette, hogy egyénileg foglalkozzon vele. Ernő egy tehetségkutató rajzpályázaton első díjat nyert Huszárroham című képével, amit le is közöltek egy újságban. Reitter nemcsak rajztanára lett, hanem mentori szerepkörben akvarell-készletet vásárolt neki, s népszerűsítette rajzait. Hosszú évtizedek múltán Reitter tanár úrral a Fészek Klubban találkoztak, ahol a művész Barcsí Jenő és Tersánszky-Józsi Jenő társaságában vacsorázott. Ekkor látta: érdemes volt Zórádot támogatnia.
Tizenhat évesen az Iparművészeti Iskola három napos felvételijén kitűnően teljesített: felvették a díszítőfestő szakra. Rövidesen kérte áthelyezését a grafikai szakra, amit meg is kapott. Az elődök közül itt tanult Berény Róbert, Bernáth Aurél, Szőnyi
István és Pátzay Pál, továbbá Háy Károly László, Schubert Ernő, Kádár György, Pór Bertalan és később a Moszkvából hazatért Ék Sándor.
Ebben az időben az Országos Magyar
Királyi Iparművészeti Iskola igazgatója Helbing Ferenc, a grafikai szakosztály vezetője Haranghy Jenő volt. Ernő a társművészetek befogadá-sának is hódolt: Zeneakadémiára járt.
Saját főiskoláján osztálytársa volt Tót
Imre, azaz a későbbi Amerigo Tot és a Párizsba került Gyarmathy Miklós, alias Michel Gyarmathy.
Zórád Ernőt 1935-ben besorozták, amit követően 14 hónapon keresztül lovastüzérként szolgált. Az alapos lovaskiképzés javára vált, de a katonai létet nehezen viselte.
1938. október 5-én – a magyar Felvidék visszacsatolásakor – édesapját, az ezt követő 11. napon fiát is behívták. Édesapja hősi halált halt, mint magyar királyi tartalékos főhadnagy.
A ’40-es évek első felében népszerűsége egyre nőtt, Amerikában minden mennyiséget átvettek belőle. Festési tanulmányait azonban egyre sűrűbben szakították félbe
a katonai behívások. Leszerelése után folytatta a festést. Ez idő tájt – amikor pénze is volt – öltözékére nagy gondot fordított; válogatott ruhadarabokat csináltatott, mindig összhangban tartva az ing, a nyakkendő,
a díszzsebkendő és a harisnya színét. „Meggondolt bohém” vált belőle. Összeszedte nagy kínlódás árán elkészült olajképeit, és beadta felvételi kérelmét a Képzőművészeti Szövetségbe. A sikeres elbírálás után végre hivata-losan működhetett saját neve alatt.
A frontokon eközben dúlt a véres háború.
A 2. Magyar Hadsereg Don-kanyarnál bekövetkezett katasztrófájának híre nem jutott el hazánkba. A közvéleményt félretájékoztatták, a híradó filmjelentései győztes csaták képeit pergette. Itthon az emberek eközben színháza, moziba, táncos teákra jártak, a bárok, éttermek tömve voltak vendégekkel. Ezekben az években kezdte el
a művész a Fészek Klubot látogatni.
A háború után az emberek élelemre költötték összes pénzüket, nem tudtak már képeket vásárolni. Zórád
Ernő is más munka után nézett, így került 1947-ben a Magyar Vasánap-hoz, mint grafikus. Hamarosan telerajzolta a lapot.
1946-ban nyílt első önálló kiállítása
a Bibliotheca Officinában (Andrássy u. 47.). A korabeli sajtó, a Szabad Nép és a Népszava elismerte művészetét. „Zórád Ernő érdekes, kiforrott művész” – írták.
Zórád Ernő a sajtóban talált menedéket. A felszabadulás után az emberek már nem vásároltak képeket, legfeljebb képkeretet ablaknak. Mivel nem értett máshoz – csak
a rajzoláshoz – újságrajzoló lett. Örült, hogy biztos egzisztenciára talált feleségével és négy gyermekével a háta mögött.
Nyugdíjasként sem tudta abbahagyni a rajzolást, így az országosan közkedvelt Zórád képregények újabb szériája jelent meg
a Fülesben, a Magyar Ifjúságban és sok más lapban. Kucka Péter szerint háromszáznál több képregényt rajzolt a Fülesnek, a napi- és hetilapoknak, a gyermekújságoknak, a magazinoknak. Egy képregény minimum 16 oldal, egy oldalon minimum 5 képkocka, az összesen minimum 3800 oldal és 19000 rajz!
A szakirodalom szerint Zórád Ernő készítette Magyarországon 1957-ben May Károly Winettou című regényéből az első valódi, műfajilag tiszta képregényt. 1975-ben aztán saját maga kezdte írni a történeteket. 23 képregényt készített el önállóan, melyeknek különlegessége a vizualitás előtérbe helyezése.
Sajátos kollázstechniká-val teremette meg a képregényen belül az áb-
rázol kor hangulatát. Háttértanulmányaihoz gondosan összegyűjtött és rendszerezett kora-beli sajtó-kivágások, képeslapok, reklámok, és egyéb helyről származó eredeti képanyagok szolgáltak segítségül.
A képregény rajzolásból szakmailag a következő terü-
leteken profitált: pszicho-fiziognomiai tanulmányai elősegítették a jellem-ábrázolás, a különböző gondolatokat és érzelmeket sugalló arckifejezések árnyalt ábrázolását, és a több száz féle karakterű ember arculatának kitalálását és megrajzolását. Ugyanis a már egyszer megrajzolt regényhős, vagy akár mellékszereplő figurája, nem jelenhetett meg többször egy teljesen más történet alakjaként.
Amikor 1983-ban a Tabán lebontásának ötvenedik évfordulóján újra rajzolja emlékei és vázlatai alapján a Tabánt, a leg-
nagyobb festékkészletet vásárolta meg, és szinte nyakon öntötte a papírt színekkel.
Leszögezhetjük, hogy a képregény műfajnak ő lett az egyik legkiválóbb mestere Magyarországon. Ráadásul nemzetközi hírnevet is szerzett a magyar grafikának magas színvonalú kiállításokon Angliában, Ausztriában,
Belgiumban, Dániában és a volt NSZK-ban.
Arany János Toldi című kötetének illusztrálása kulcsfontosságú szerepet töltött be
a művész karrierjében. Ezzel az 1961-es munkával kiteljesedik pályaképe. A Toldi első díszkötésben kiadott változata Zórád Ernő grafikáival nagy sikert ért el, s azonnal el is fogyott. Ezt követte Krúdy Gyula:
Emlékek szakácskönyve című könyvének
illusztrálása, melyet követ a Tabán, a háromszáz éves kártyavár című album, Krúdy, Kosztolányi, Márai, Karinthy, Bálint György írásaival, és Szép Ernő: Mátyás király tréfái című könyv immár nyolcadik kiadása, illetve a Krúdy világa című bársonykötésű, szecessziós aranyozott keretű szép kiadvány.
1933-ban az akkor 22 éves Zórád Ernő átélte, dokumentálta és megfestette a Tabán lebontását. „Most vagy soha” hangulat uralkodott el az ifjú művészen. Rajztömbbel a hóna alatt járta be a girbe-gurba utcács-
kákat, a meredek sikátorokat, a tereket, és vázlatokat készített a helyszínen egy-egy középkori lakóépületről, romantikus, roskatag házikókról, a családias kertvendéglőkről, hűvös borospincékről. Felkereste ifjúsága helyszíneit. Alig száradt meg képein a festék, azonnal lecsaptak rá a képügynökök. De nemcsak akkor, 1933-ban, hanem 50 évvel később szintén magával ragadta
a mester alkotói erejét a tabáni nosztalgiahullám, és három kiállításnak (1981, 1985, 2000) és a Tabán albumának hatására az emberek lelke újra megtelt nosztalgiával. Azóta 2-3 évenként rendszeresen szerveznek tabáni összejöveteleket. 4-500 fős társaság gyűlik össze ilyenkor, köztük sok híres emberrel. Azonban Zórád nélkül el sem kezdik, hiszen a régi tabáni nótákat ő
szokta énekelni, például a Kis tabáni cukrászdában… vagy a Vén Tabánban csak egy lány van… kezdetű nótákat. Emlékei alapján énekelt fel mintegy 300 dalt
saját zongorakíséretével, melyből digitális válogatás is készült.

Zsidó sors - Arthúr

A tarjáni Schweitzer-család

Zsidó sors

Arthúr

Az ember akkor hal meg másodszor, amikor elfelejtik. A fiatal Schweitzer Arthúr emlékét a ma is élő rokonok, barátok híven őrzik, és sorsa íme időtlen legendává nemesedik.

Salgótarjánban 1944-ben, a végzetes üldözések elején 1250 zsidó család lakott; zömük vallásos, hagyományt tisztelő keretek között. Ignác bőrkereskedőként gondoskodott az övéiről. Hét gyermekét tradicionális szellemben nevelte. Talán, amikor Auschwitzban, a náci őrök beterelték a láger kapuján – „A munka szabaddá tesz!” -, eszébe
jutott, hogy 1937-ben bizony kivándorolhattak volna az angol fennhatóság alatt álló Palesztinába, de ő Tarjánban maradt, mert úgy gondolta, hogy hét gyerekkel nem lehet a bizonytalanba elindulni, egy élet keserves munkáját otthagyni.
Az a május – 1944-ben – szörnyű volt.
A város három részén jelölték ki a gettót.
A magyar csendőrök a polgári iskolában kínvallatásra rendezkedtek be. Az odahurcoltak közül a tehetősebbeket véresre verték; fejüket tormászsákba kötve kínozták, megalázták és vallatták őket: ugyan hová dugták el az aranyat? Az óvoda-téri gettóból indították az embereket legelőször
útnak. Hajnali négykor még egy utolsó motozás volt a hamarjában felhúzott sátorban. A nőket szülésznők vizsgálták meg, durván és közönségesen. Nagy Antal iskolaigazgató, földrajztanár, tiszti egyenruhában csatolta le egy volt tanítványa karjáról az órát, mondván: „Ezt tilos elvinni, és ahová magát viszik, ott különben sem lesz rá szüksége”.
Egy ízben Endre László meglátogatta
a nyomorúságossá alázott tarjáni zsidókat.
A csendőrök megünnepelték előljárójuk
vizitációját, több fogva tartottat dagadtra pofoztak, Ábrahám Pál talpát cafatokra verték.
Június 15.-én rekkent a hőség: készen álltak a vagonok. Egy század csendőr, néhány SS-katona és a város előljárósága ügyelt a rendre, arra, hogy vagononként hetven embert tereljenek be. A szerencsétlen asszonyok csak egyre koncentráltak; minden gyerekük felszálljon a halálvonatra. Az állomáson a városlakók mindezt szenvtelenül végignézték. Nyilván arra gondoltak, közülük kinek jut majd kényelmes otthon a vagonokba tereltek lakásaiból.
Egyenesen a bányakórház szülészetéről vagonírozták be Lusztig doktor vajúdó feleségét és Steiner doktor kilenc hónapos terhes feleségét is. Megérkezésükkor azonnal gázkamrába vitték őket.
A 17-18 éves Schweitzer Arthúr - hiába volt okos, tehetséges – munkaszolgálatos lett. Előbb Szécsénybe került, utána századával Lacházára vezényelték. Ezt követte
a pokoli út, Gunskirchen felé. A keret tagjai a menet tagjait megtizedelték.
Arthúr beteg lett, flekktífuszával 40 fokos lázban feküdt. Akkor is eszméletlen volt, amikor az amerikaiak felszabadították a lágert.
A tarjáni foglyok hazaindultak, de Arthúr nélkül. Arthúr eszméletlenül feküdt napokig, véletlenül vette észre őt egy felszabadító amerikai katona, aki a linzi kórházba vitte. Ahol még öt hónapon át élt.
Már itthon tudták meg, hogy Schweitzer Ignác hét gyermekéből csak egy leány élte túl a náci világot. Márta 16 évesen egyedül tért vissza.
Márta, később, évek múlva, levelet kapott Linzből. A hivatalos irat tudatta: Arthúr végelgyengülésben halt meg; sírja itt és itt található.
Arthúr húga el is zarándokolt fivére megtalált sírjához, és Márta, aki időközben Düsseldorfba költözött, úgy döntött, hogy nemcsak exhumáltatja a sírt, hanem a koporsót Jeruzsálembe szállíttatja. Arthúr temetésén minden Izraelben élő tarjáni zsidó jelen volt.
Arthúr sírkőavatása 2008. októberében lesz. Schweitzer Ignác mártírhalált halt fia, Arthúr így eljutott a Szentföldre. Ahogy az
a szent szövegek egyikében olvasható: íme, csatlakozott Izrael fiainak gyülekezetéhez; neve legyen áldott.