A legrégibb héber felirat egy cserépdarabon?

RÉGMULTUNK

A legrégibb héber felirat egy cserépdarabon?

Egy izraeli régész a Jeruzsálemtől délre fekvő Hirbet Kejafa ókori településen folytatott ásatásokon olyan cserépdarabra bukkant, amelyen feltételezése szerint az eddigi legrégibb héber felirat található. A felfedezés új fényt vethet a Szentföld történetére, kultúrájára, népeire, arra az időszakra, amelyben a Biblia szerint Dávid király uralkodott a térségben.
A 3000 éves, elhalványult ötsoros szöveg egy megerősített település romjai közül került elő, és az ásatást irányító Joszi Garfinkel, a Héber Egyetem archeológusa szerint bizonyítéka lehet annak, hogy az ótestamen-tumi Dávid korában ezen a területen valóban létezett egy erős zsidó királyság.
Más régészek azonban vitatják ezt az értelmezést, amelyet a kutató írásban is közzé tett. A polémia összefügg azzal a szélesebb kérdéskörrel, hogy vajon a Bibliában szereplő beszámolókat és földrajzi utalásokat szó szerint kell-e értelmezni.
Hirbet Kejafa, a mai Bét Semes városának közelében található, a történelmi júdeai hegyek lábánál. Ez a térség valaha a hegylakó zsidók és ellenségeik, a partvidéki filiszteusok közötti határterület volt. A dombtetőről rálátni arra a völgyre, ahol Dávid és a filiszteus óriás, Góliát nevezetes viadala lezajlott, és közel fekszik Góliát szülővárosához, a bibliai Gáthoz.
A feltételezhetően héber feliratot tartalmazó 15x15 centiméteres cserépdarabot egy tizenéves önkéntes segítő találta az ásatás során feltárt épület kő mosóteknő-je és egyik lépcsője között. Később fedezték fel, hogy elhalványult ötsoros felirat látható rajta, a héber ábécét megelőző úgynevezett proto-kánaánita írás betűivel.
Az ugyanabban a kőzetrétegben talált más leletek C- 14-esvizsgálata azt mutatta, hogy Kr. e. 1000 és 975 közötti emlékekről van szó - ez egybeesik a bibliai Dávid király jeruzsálemi királyságának aranykorával. Más tudósok már azonosítottak kisebb héber felirattöredékeket a Kr. e. X. századból, de a cseréptöredék, amely Garfinkel szerint talán egy üzenet vagy levél szövege, legalább 100-200 évvel korábbi. A legismertebb héber szövegek, a holt-tengeri tekercsek 850 évvel későbbiek.
A cseréptöredéket jelenleg egy egyetemi páncélszekrényben őrzik, a tudósok szerint hónapokba telhet a szöveg megfejtése. Néhány olyan szót már feltételesen értelmeztek, mint „bíró", „király" és „rabszolga". Nehezíti a feladatot, hogy ezt az írásmódot nemcsak a zsidók használták, és ígynehéz biztosanmegmondani, hogy héber vagy a térségben élő más népek nyelvén íródott-e a felirat. Garfinkel egy hárombetűs szóra alapozza meggyőződését, hogy héber szövegről van szó: a szó azt jelenti szerinte héberül, hogy tenni, csinálni, és csak ezen a nyelven létezik.
Amihaj Mazar, a Héber Egyetem egy másik archeológusa viszont úgy vélekedik, hogy csak azt lehet bizonyosra venni: proto-kánaánita írásról van szó.
Amennyiben azonban Garfinkel állítása beigazolódik, az megerősíti azok érvelését, akik szerint a Biblia megbízható történelmi forrás, a zsidók pontosan adták át történeteiket, amelyeket a több száz évvel később íródott ótestamentum megörökített a Bibliában. Ez annak bizonyítékát is jelentené, hogy a megerősített településen, amelyet 700 méter hosszúságban fal övez, és amelybe 10 méter átmérőjű monumentális kapun lehetett bejutni, valószínűleg zsidók éltek.

Benedek István Gábor:Neumann és Newman

TÁRCA
Benedek István Gábor
Neumann és Newman
Neumann Pali 1957-től élt New Yorkban, és csak negyed század múltán utazott először haza, Magyarországra. Egészen pontosan Győrbe. Mert szüleivel ott élt, és onnan is szökött Nyugatra. Akkor nyáron érettségizett, de hogy Amerikába került, annak nem az angol tudása volt az oka. Hanem a német. Mert kiskorában még élt, a háború idejéig még élhetett a rend, hogy a jobb családok osztrák falusi lányokat alkalmaztak gyerekeik mellé.
A gerasdorfi menekült tábor egyik mindenese, akivel jókat beszélgettek - persze németül - meggyőzte: csakis Amerikába jelentkezzen.
Az őt felkaroló alapítvány elvégeztetett vele valami nem túl igényes főiskolát, mondván: a többi már az ő dolga. Hát az is volt.
A rengeteg tőzsdeügynökség egyikében kapott állást. Loholt, ügyeskedett, barátkozott. Megnősült, s hogy igazolja: jó amerikai lett, ír asszonyt hozott a házba.
Nejét talán sok minden érdekelte, de Magyarország éppen nem. Amikor otthon körvonalazta, majd konkretizálta a tervet, Penny mereven elzárkózott az utazástól. „Feleséggel repülni dupla költség, fele élve-
zet" - mondta, és örült a megtakarításnak és a teljes élménynek.
Felhívta a City egyik nagy utazási irodáját. Bemutatkozott. Tudta: európaiasan ejtett nevét nem mindig értik pontosan.
- Miben segíthetek, Mr. Newman?
- Egy Budapestre szóló jegyet foglaltatnék. Mondjuk a jövő hétre.
- Szóval hazamegy? - kérdezte kedves bizalmassággal az irodista lány.
- Honnan veszi, hogy haza? - lepődött meg.
- Ugyan, Mr. Newman! Minden rajongója tudja, hogy Ön egy kicsit magyar.
Neumann Pali nem tudta. Talán látott egy-két filmet a sztárral, de hogy magyar volna - azaz ő is magyar -, arról fogalma sem volt.- Ó, sose szegyellje. Az Ön pályáján sok a magyar. Adolf és George Czukor, Fox, legalább tíz világhírű angol. És a Nobeldíj ások!
- Ön is magyar? - kérdezte Pali.
- Nem, nem, én ohiói vagyok. De valahogy beleszerettem a magyarokba. Magába is, Mr. Newman. Maga a legszebb, a legszexisebb színész a világon! Mindenkinél jobb. És örülök, hogy New Yorkban a mi irodánkat választotta.
- Köszönöm. Szóval?
- A jegy meglesz. Londonon vagy Frankfurton át. És mikor akarja átrepülni az óceánt? Nappal vagy éjjel?
- Amikor pihentetőbb.
- Éjjel utazzon. A jegyért ne küldjön, jöjjön be személyesen, ha tud. A lányokkal rendeznénk itt egy kis ünnepséget magának. Csuda jól mulatna. Elárulná, mi lesz a következő filmje?
Pali nem árulta el. Ellenben hazafelé -amikor arra gondolt, hogy a nejétől öt év alatt nem kapott annyi kedvességet, mint ettől az ohiói lánytól, beugrott a manhattani nagykönyvtárba. Amelyik éjjel is nyitva tart. Néha, ha valamelyik cég múltját akarta tudni, ellátogatott ide.
Névrokonáról sok adatot talált. Kiírta néhány nyugati parton levő stúdió és ügynökség telefonszámát, s ezeket másnap fölhívta.
- A filmszínész magyar rokona vagyok -mondta el mindenütt -; a nevünk is azonos. A New York-i tőzsde bizniszben jól ismernek. Ha segíteni akar Paulnak, szóljanak rám. Ez és ez a telefonszámom.
Az időkülönbség miatt egy kora hajnalon valóban hívták. A felesége majd elájult, amikor meghallotta, hogy a férjét Paul Newman színészügynöksége keresi, méghozzá a Paramount filmstúdióból.
- Kérem, mondják meg a rokonomnak, hogy két nap múlva Budapestre utazom. Ha bármit kér Magyarországgal kapcsolatban, azt készséggel megteszem. Ott a mozik - olvastam valahol - éppen most vetítik A nagy balhé című filmjét.
Az emberek kedvesek. Másnap, ugyanúgy hajnalban, hívták a Paramounttól.
- Mr. Newman azt kéri - csicseregte a filmes girl -, hozzon neki egy kis piros paprikát. Az erősebb fajtából. Őrölve. Tetszik érteni? Mert én leírtam az üzenetet pontosan. Ez biztos olyan magyar kód...
- Nem, nem, én pontosan értem. De hogyan juttassam el? Postán?
- Decemberben Mr. Newman New York-

ban lesz. Fellép valahol. És akkor ő majd telefonál.
Neumann Pali Győrben megvette a fűszert. Miután egyetlen rokona sem élt már Magyarországon, lényegében több dolga nem is volt az óhazában. A csípős pirosat kis dundi zsákocskába töltötték, és piros-fehérzöld szalaggal kötötték át, igen ügyesen. Vett egy moziújságot is, ahol írtak Paul Newman filmjéről. Aztán vásárolt még egy zsákocska paprikát - az utazási iroda alkalmazottjának. Aki összetévesztette Neumannt Newmannel. És ezzel őt új útra vezette. Valahogy célt adott az életének, homályos biztatást. Mire is?
Amikor visszatért New Yorkba, alig várta, hogy cselekedhessen.
Decemberben Mr. Newman a Hotel Astorban lépett fel, valami nagy gála keretében. Palika ezt a délutáni lapból tudta meg, mint ahogy azt is: ötszáz dollár a belépődíj. A jótékonysági műsort Izrael gyermekkórházai javára szervezték.
Másnap a felesége otthonról telefonált, hogy hívja fel a Plazában Paul Newmant. Előbb haza kellett rohannia a kis tömött
zsákocskáért. Az újságot a végén nem vitte el, a mozilap itt szürkének, szegényesnek tűnt föl a szemében. Mr. Paul Newmant viszont hatalmasnak látta. Egészségesnek, sugárzónak. Olyan erőtér vette körül, mint az Elnököt. Vagy a Tórát.
A recepciós pult előtt a két férfi kezet fogott.
- Maga nem rokon - mondta Mr. Newman Neumann Palinak. - Legfeljebb névrokon.
£s kacsintott. Azzal a fantasztikus szem-hunyorításával, amely egyszerre volt tréfás és vagány.
Átadta az ajándékot.
- Köszönöm - mondta Newman azon a gyönyörű, mélyzengésű hangján. Azon a hangon, amelyen tegnap, jegyenként ötszáz dollárért, még énekelt is. - Az az igazság, nemrég egy vendéglőben - folytatta -magyaros ízesítéssel kínáltak nekem valami ételt. Rossz volt, keserű. Gondoltam, egy-
szer majd én főzök. És kipróbálom. Szóval köszönöm.
- Nekem volt öröm, hogy elhozhattam. De tudnia kell: ebben a paprikában a közös szívünk lüktet.
Mindketten nevettek.
- Nem akar tőzsdézni? - kérdezte hirtelen Palika. - Ahhoz értek valamelyest.
- Nem - mondta Mr. Newman még mindig az előző nevetés ritmusában. - A pénzügyeimet a könyvelőm intézi. De sebaj, öregem, ha a másik parton jár, keressen meg. Elég annyit mondania: a magyar Newman hívja.
Nyújtotta a kezét. Palika boldog volt, repesett. Ez a kézfogás olyan volt, mint a megváltás. Aztán arra gondolt, az utazási irodába nemcsak a paprikát viszi be, hanem a magyar moziújságot is. A lány megérdemli, hiszen a tévedésével fölrázta az életét.
És majd elmeséli neki: milyen Mr. Newman a valóságban.

Bruck András: New Yorkba zárva

HOLOKAUSZT
Bruck András
New Yorkba zárva
Bruck András író kiment Amerikába. Nem is egyszer, kétszer. New Yorkban élt, az ottani zsidó világban. Szenzációs képet rajzolt róluk: érzékletes, hiteles, derűs tablót. Aztán pár éve hazajött, és írt egy regényt. Régen olvastam ilyen szívhez szóló beszámolót. Ugyan rangos kiadó gondozta: a Magvető, de kicsiny példányszámban, s nem is csaptak hangos cécót körülötte. Hozzám is véletlenül jutott el: az édesanyjától. A szerzőt nem ismerem, még beszélni sem beszéltünk egymással. Viszont, ha módomban állna: újra megjelentetném, és mindenkinek ajánlanám. Most csak, mint a Remény szerkesztője, egyet tehetek: Közlöm a könyv részletét. És biztatom az Olvasót: járják az antikváriumokat: hátha valahol megkapják...
E néhány bekezdéshez csupán értelmezésül fűzöm hozzá: számos remek pillanat felvételt találunk a kötetben. Azért válasz-tottam ezt, mert beleillik folyóiratunk témavilágába. A történetet egy Amerikába szakadt zsidó asszony meséli el:
- Lídia ugyanahhoz a zongoratanárhoz járt, ahova én, mialatt a líceumban tanultam. Ö volt az idősebb, és az én órám az övé után következett. Rendszerint a lépcsőházban, vagy ha késtem néhány percet, a ház előtt találkoztunk. Lídiának volt egy különös szokása. Minden alkalommal, amikor elhaladtam mellette, azt mondta: „Siessen, a tanár úr már várja, ma is kitűnő órát adott." Azzal rám mosolygott, de soha nem állt le beszélgetni. Sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de nem mertem. Felnőtt nő volt a szememben, bár a tanár úrtól tudtam, hogy még nincs húsz éves.
- Sejtettem, hogy a tanár úr szerelmes Lídiába, sőt azt is, hogy körülbelül mikor szerethetett belé. Észrevettem, mint változik a viselkedése. Ha csöngettem, azelőtt sietősen ajtót nyitott. Hallottam, ahogy szinte futva megy végig a hatalmas lakáson. Miután beengedett, egyetlen pillanatot sem vesztegetett, azonnal nekilátott az órának. Mondom, ez volt Lídia előtt. Talán hat hónapja jártam hozzá, amikor először tapasztaltam, hogy a tanár úrral történt valami. A csöngetésemre mind lassabban nyitott ajtót, és utána is mintha percekre elfeledkezett volna rólam. Már régen a zongoránál
ültem, de ő még mindig töprengve állt a szoba közepén vagy az ablak előtt. Csak akkor zökkent vissza, amikor játszani kezdtem, csak úgy magamnak. Ilyenkor elnézést kért, és ezután már rendesen folyt az óra.
- Egy alkalommal Lídia nem volt sehol. Sem az utcán, sem a ház előtt, sem a lépcsőházban nem találkoztam vele. Korábban ez mindössze egyszer, Lídia rövid betegsége alatt fordult elő. Még furcsább, hogy amikor fölértem az emeletre, a lakás ajtaját nyitva találtam. Csöngettem, aztán, nem várva meg, amíg a tanár úr kijön, bementem. Rendes helyén, a zongora mellett, a székben ült, láthatóan rossz idegállapotban. Amikor meglátott, azt mondta: „Örülök, hogy magától is betalált." Eddig a napig soha nem kérdeztem Lídiáról. Ezúttal képtelen voltam visszatartani a kíváncsiságomat, és aggódtam is. Úgy éreztem, jogom van tudni, mi történt, elég régen jártam már ide. Kérdésemre, hogy hol van Lídia, a tanár úr sokáig nézett rám, mintha azt mérlegelte volna, hogy válaszoljon-e. Végül azt mondta: „Elment, és valószínűleg nem is jön többet." „De hát miért?", tört ki belőlem. A tanár úr ezúttal nem felelt, megindult a zongora felé, ezzel jelezve, hogy kezdődik az óra. Én azonban megmakacsoltam magam, és újra megkérdeztem, mi történt. A tanár úr megállt, láttam rajta, hogy bosszantja a makacsságom. Hirtelen megéreztem, hogy ebben a pillanatban gyűlöl, és hogy sosem kedvelt. Odahaza megszoktam, hogy apa jelenlétében nem sírok, most mégis könnyeimmel küszködtem. Készen álltam rá, hogy addig kérdezzem, „miért, miért", amíg nem kapok választ. Látva elszántságomat, meggondolta magát. Máig emlékszem a hangjára, inkább magyarázó volt, mint neheztelő: „Berekszász kisasz-szony nem értett egyet a tanítási módszeremmel, ezért távozott. Pontosabban, meg sem várva az óra végét, felugrott, és kiszaladt a lakásból. Ezért találta Lung kisasszony nyitva az ajtót, ami sajnálatos, de ami megtörtént, az megtörtént."
Egy felszolgálónő jött oda, hogy akarunk-e valamit. Egy konyakot rendeltem, Ms. Lung ezúttal semmit nem kért.
- Bíztam benne, hogy Lídia nem marad el végleg. Heteken keresztül minden alkalommal abban a reményben indultam fel a lépcsőn, hogy aznap találkozni fogok vele. A tanár úrnak azonban igaza volt, Lídia nem jött többet. Néhány napon belül látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, a tanítás is a régi lendülettel folyt. Egyvalami változott. Ami azelőtt soha nem fordult elő, óra alatt most időnként megszólalt a telefon. A tanár úr olyan halkan beszélt, hogy semmit nem hallhattam, mégis fogadni mertem volna, hogy a telefonáló Lídiáról mond híreket. Ne kérdezze, honnan tudtam, de biztos voltam benne, hogy nem tévedek.
- Tél volt, amikor először találkoztam Lídiával, és máris nyakunkon volt a következő. Egy szót nem hallottam róla többet. A telefonok is egyre ritkábbak lettek, végül teljesen elmaradtak - mintha Lídia sosem létezett volna. A tanár úr megint szinte futva jött ajtót nyitni. Éreztem, hogy ez képtelenség, nem tűnhet el valaki csak úgy! Gyerek voltam, most már tudom, hogy akár milliók is eltűnhetnek.
- Sem a líceum, sem a zongoraórák nem tartottak már soká. Szabadkozva ugyan, de a líceum igazgatója megkérte apámat, hogy vegyen ki, nem vállalhatja értem tovább a felelősséget. A zsidótörvények már mindenütt éreztették a hatásukat. Apa továbbra is süketnek és vaknak tettette magát, örült, hogy nem járok többet zongoraórára. Az Auschwitzi vonaton értette végre meg, hogy becsapták, cserbenhagyták, akiket a barátainak gondolt, azok szemében mindig zsidó maradt.
- Egy nap a lágerben mintha ismerős arcot pillantottam volna meg; egy másik csoportban, amely az ellenkező irányba tartott. Csak egy villanás volt az egész. Az őrök egész közel voltak, nem mertem hátrafor-
dúlni, de a percek múlásával egyre biztosabb voltam benne, hogy Lídia kopaszra nyírt fejét láttam. Képzelheti, mit éreztem. Sejtettem, hogy a szüleim már meghaltak, és most váratlanul előkerült Lídia. A következő hetekben kizárólag erre tudtam gondolni, valami bizonyosságot akartam. Reszkettem a vágytól, hogy találkozzam vele. Hónapokig vártam az alkalomra, míg végül üzenetet kaptam tőle. Egy fogoly átadott egy cédulát, rajta, hogy Lídia melyik épületben dolgozik, és milyen napokon kereshetem őt. Ö is tudott rólam!
- Mivel jól beszéltem németül, alkalmanként tolmácsnak is használtak. Emiatt viszonylag szabadabban mozoghattam. Sikerült eljutnom oda, ahol Lídia dolgozott. Egy
ruházati raktár volt, innen látták el a tábor személyzetét. A polcokon lepedők, takarók, egyenruhák sorakoztak. Rögtön tudtam, hogy ez nem véletlen, csak keveseknek jutott ilyen kiváltság. De kit érdekelt! Lídia megölelt, mire kitört belőlem a zokogás. Most sírtam először, amióta a vonatnál magamra maradtam. Ezer kérdésem lett volna, de az elfogultság éppúgy megbénított, mint mindig, amikor a lépcsőházban találkoztam vele. „Nő lettél", ez volt az első szava, amitől persze még jobban sírtam. „A hajamat is lenyírták", bőgtem egyre jobban. „Az enyémet is, mégis felismertél, messziről láttam, hogy felvillant a szemed", ezt válaszolta. A következő órában mindenre fény derült. Jól sejtettem, a tanár úr igazi szörnyeteg volt.

Deutsch Gábor: A késleltetett robbanás

TISZAESZLÁR
Deutsch Gábor
A késleltetett robbanás
Sándor Iván írói útja
SZÁZHUSZONÖT éve, 1883. június 19-én kezdődött a tiszaeszlári per végtárgyalása Nyíregyházán, a Vármegyeház nagytermében. ítéletet augusztus 3-án hirdettek, a hivatalos tárgyalás sorozat harmincharmadik napján. Emlékezetes dátum, történelmünk része, de hogy aktualitása nem fakul, sőt erősödik, annak biztosan van oka. Kutató tudja felderíteni a számunkra nehezen érthető, de tapasztalható jelenséget. A megfelelő személyre és munkásságára dr. Kelemen János mérnök, a 2. és 3. metró építésének egyik vezető alakja hívta fel a figyelmet. Ugyanis '56-ban a Műszaki Egyetemen diákoskodott és az intézet lapjának Sándor Iván volt a szerkesztője. A lap pontos címéről és jellegéről később szólunk. Sándor Iván a tiszaeszlári témát több írásában elemezte. A legismertebb és részletesebb a hat kiadást megélt „A vizsgálat iratai" című dokumentumkönyv. Az író változatos és tartalmas élete azért érdekes, mert bizonyítja, hogy szemei előtt a jog, az igazság, a törvényesség, az emberi méltóság vezérelvként lebeg. Elveiért vállalta a mellőzést, hiszen irodalmi és kutató munkáját e célnak szentelte. Ez indokolja többszöri tiszaeszlári útját, mert ezen a területen is úgy érezte - és valószínűleg érzi -, nincs befejezés. Ami nemcsak rossz, hanem veszélyes dolog.
Életpályája ismertetéséhez Olasz Sándor Sorskert című monográfiáját vettük segítségül. A könyv befejező biográfiája eligazítást nyújt számunkra. Ezek szerint Sándor Iván 1930. március 11-én született Budapesten, apai nagyapja 1849-ben született Jánoshalmán (ahol Ágai Adolf). A Stern-család
később Apostagon él, majd Kiskunhalasra költözik. Apja, Béla ott születik 1894-ben, nyolc testvére közül Móric az első világháborúban katonaként hősi halált szenvedett. Apja utazó, majd tisztviselő, a harmincas években zacskóragasztó-papírfeldolgozó műhelyt létesít. Anyai ágon dédapja hordár és
tűzoltó a Keleti pályaudvaron (zsidó foglalkozás volt ez akkoriban, a Nyugati pályaudvar piros sapkás hordárai alapították a ma is működő Dessewffy utcai imaházat).
Nagyapja Immerglück Jónás, Bécsben tanul kereskedősegédnek. Feleségül veszi Acht Bertát, aki nyolc éves, amikor a véres pogrom elől Magyarországra menekül. A nagyszülők női konfekció üzletet nyitnak. Három gyermekük születik: Hugó, Rózsa (az anya) és Aranka. Szülei 1924-ben házasságot kötnek, Zuglóban élnek egy kertes házban. Iván négy elemit a Hermina úti községi iskolában végzi. Negyedikes tanára tagja a nyilas pártnak. Az első zsidótörvények idején a fiút zaklatások érik, ezért tanulmányait a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumában folytatja. Kitűnő tanárai vannak, például magyar irodalomra Komlós Aladár, a Nyugat-nemzedékhez tartozó jeles esztéta oktatja, akinek novella-pályázatán első díjat nyert.
1944 nyarán csillagos házba költöznek; zuglói otthonukat a német katonai parancsnokság irodának rendezi be. Bátyja munkaszolgálatosként szolgál. Ivánt november 15-én szüleivel az óbudai téglagyárba hajtják. Mint 16 éven aluli, Carl Lutz svájci alkonzul közbenjárására a Nemzetközi Vöröskereszt menhelyére kerül. Szüleit a Hegyeshalomig vezető halálmenetből anyja nagynénje, mint a Vöröskereszt munkatársa felismeri, s eléri, hogy a Szabolcs utcai kórházba nyerjenek felvételt. Az ostrom utolsó hetét mindhárman svájci védett házban töltik. Többször fenyegeti őket a Duna-partra hurcolás veszélye. Carl Lutz közbenjárására kerülik el a ház lakói a véres folyó fagyos hullámait. Bátyja munkaszolgálatos századdal Kárpátaljáról gyalogmenetben indul Németországba. Miskolcnál megszökik, bujkál, később S. Sándor Pál, majd Sándor Pál néven agrárterülettel foglalkozó kutató lesz, gazdaságtörténész.
Sándor Iván 1945 tavaszán kerül a zuglói MADISZ-ba, szavaival élve hallotta, ott
klassz lányok vannak. A Diákszövetségben különböző funkciókat tölt be, a Rajk-per után a Szövetség több vezetőjét a bizalmatlanság légköre veszi körül. Munkanélküli lesz. 1950-ben katonai szolgálatra vonul be, Pf. 2222 légvédelmi tüzér osztaghoz. 1952-ben letartóztatják, a Budapesti Gergely utcai fegyenc barakktáborba kerül, onnan munkaszolgálatra irányítják. Sztálin halála után rehabilitálják. Katonaidejének utolsó szakaszára tényleges egységéhez helyezik vissza. Tagja, majd vezetőségi tagja lesz a Fiatal írók Munkaközösségének.
1954 áprilisától állást kap a Budapesti Műszaki Egyetem „Jövő Mérnöke" című lapnál. Ö lesz a lap szerkesztője. 1955-ben elveszi feleségül Sebők E. Zsuzsanna gépírónőt, később könyvelő, majd korróziós vegyészmérnök. Iván részt vesz a Petőfi Kör munkájában és az írószövetség programjain. Október 22-én késő este kinyomtatják a „Jövő Mérnöké"-ben az Ifjúság Forradalmi Pontjait. Részt vesz a Bem térre vezető felvonuláson, az írószövetség megbízásából ott van a Deák téri főkapitányságon, Kopátsi Sándor közelében, hogy az állásfoglalások, kiáltványok megfogalmazásában segédkezzen. Találkozik az „események" alatt Losonczy Gézával és Vásárhelyi Miklóssal. Tapasztalatait, élményeit esszékben, regényben feldolgozza. Novemberben ideggyulladást kap. A betegség egész életében elkíséri. 1957 áprilisától az alakuló Film Színház Muzsika című lap alapításában vesz részt. Rövidesen az egyik legismertebb színházi és filmkritikus lesz. Állásából többször akarják felülről kibillenteni, de a lap szakmai színvonalát féltve munkatársai kiállnak mellette.
1967-ben a Miskolci Nemzeti Színház bemutatja a Tiszaeszlár című drámáját. Tehát foglalkoztatja a téma. 1973-ban felkérést kap, hogy írjon Eötvös Károlyról. Leutazik Tiszaeszlárra, megírja A vizsgálat iratai című könyvét. Nemesgulácson 1976-ban vásárol egy öreg házat, amelyet feleségével, Zsuzsa-
val kétkezi munkával rendbe hoznak és rendben tartanak. 1985-ben József Attila-díjat kap, 1990-ben 60 évesen nyugdíjba megy, hogy az irodalomnak élhessen. Netalán más körülmények is motiválhatták döntését. Például nem tudja megakadályozni a sikeres és népszerű Film Színház Muzsika című lap megszüntetését. 1989-től 3 éven át a kecskeméti Forrás-ban publikálja a rendszerváltást kísérő naplóját. 1990-ben unokája születik, Nagy András. 1992-ben három társával, Balassa Péterrel, Nádas Péterrel és Parti Nagy Lajossal megfogalmaznak egy kiáltványt a sajtószabadságért a Rádiótól elbocsátottak érdekében. 1992-ben a Műegyetemen, ahol a Jövő Mérnöke jelent meg, az 1956-os emlékéremmel tüntetik ki. Megkapja többek között a Nagy Imre-emlékplakettet, a köztársasági elnök felkérésére köszöntőt mond, amikor Kertész Imre, Nobel-díjas író átveszi a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét a Sándor Palotában. 2004-ben megszünteti írószövetségi tagságát, korábban alapító tagja a Szépírók Társaságának. 2000-ben Máray Sándor díjjal tüntetik ki, 2005-ben Kossuth-díjat kap. Minden kitüntetésnél azonban számára is munkássága a legfontosabb, 36 könyvet írt. Megkezdődött regényeinek német nyelvű kiadása. Az '56-os forradalom 50. évfordulóján megjelentették az 50 éve szerkesztett Jövő Mérnöke reprint kiadását az Egyetemen.
Tiszaeszlár
A kutató-író vázlatos bemutatása után beszéljünk egyik fontos témájáról, a Tisza-eszlári vérvád világot megdöbbentő botrányáról. 1973-ban járt először a Szabolcs megyei községben. Akkor a közhangulat elég nyugodt volt, a téesz a faluban jól működött, a háztáji gazdaságban jövedelmüket ki tudta egészíteni a tagság. Indulat nélkül beszéltek pohár bor mellett a helység leg-
idősebb emberével, Arday Miklóssal, akinek nagyapja, az akkori bíró, Farkas Gábor azért kapott ezüst érdemkeresztet Ferencz Józseftől, mert megfékezte az indulatokat, megakadályozta a vérontást.
Az egykori eseményekről regél a falu apraja-nagyja. Hol volt Újfalu, Tótfalu, Ófalu, hol állt a zsidó templom, merre látták Solymosi Esztert utoljára. Tudják, Tisza-eszlárról nem hallott volna a világ, ha nincs a per. Mégis, a szavaikból kiderül, a nagyapáról, a nagyanyáról az unokára szálló szájhagyománynak hitelt adva, a vérvádat megtörtént gyilkosságnak tekintik. Arday Gábor (Miklós testvére) már nehezebben beszél. De igazolja a község és környék általános hiedelmét. Aki másképpen látta vagy hitte, kételyét az sem hangoztatta a közhangulattól és a következményektől tartva. Elterjedt, hogy akik a védelem mellett tanúskodtak, tömérdek pénzt kaptak. Haláluk után feltúrták a házukat, kertjüket, még a törmelék között is pénzt kerestek. Az elhunytak életvitelében nem látszott a gazdagság, gondolták, biztosan elrejtették a vagyonukat. Hogy akkor igazat vallottak, az eszükbe sem jutott, jut ma a hangoskodóknak. Sándor Iván 1973-as látogatásánál a község egyetlen zsidó lakosa és felesége nem értik a környezetet. Hogy ennyi év után is a szájhagyományokhoz ragaszkodnak.
A témával kapcsolatban három könyv is megjelent, amelyek közül annak hisznek, amelyet nem lehet kapni. De megjegyzi az iskola tanítója, ő még a nehéz időben sem beszélt erről az ügyről, nehogy mérgezze az atmoszférát. Felmerül a kérdés, miért ilyen egyoldalú még mindig a közhangulat, legalábbis ezen a vidéken, de bizony több helyen ebben az országban?
A válasz előtt vizsgáljuk meg Eötvös Károly miért vállalta a védelem vezetését, hiszen fontos pozícióban volt a pártjában, s a vélekedéssel ellentétben, jól tudta, hogy népszerűtlen, amit tesz; hangos indulatok ellenében lép fel. Miért? Mert egész ügyvédi
praxisában csak olyan ügyet vállalt, amelynek hitt az igazában. Hiszen az ártatlan védelme szemében kötelesség volt. Legyen az zsidó vagy akár román tábornok. A protestánsok elleni támadáshoz hasonlította Tiszaeszlár ügyét. Amikor gályarabságra ítéltek embereket zendülés vádjával, s ő tudta: hitükért kellett szenvedniük.
Mi győzte meg Eötvös Károlyt a vérvád alaptalanságáról s a megvádoltak ártatlanságáról? Hogy alkalma nyílt találkozni a koronatanú fiúcskával, a 13 és fél éves Sarf Móriccal, akinek tanúvallomása szinte egyedüli bizonyítékként szolgált. Eötvös össze is állított egy kérdéssort, amit majd feltesz a gyereknek. Az első kérdés: hány éves? A fiú tehetetlenül bámult két vallatójára, Baryra és Recskyre, nem tudta, mit mondjon. Nem volt képes kinyögni a választ. Az ügyvéd több kérdést nem tett fel. Mint ahogy elmondta, idomított bábura vagy bál-ványra nem kíváncsi. Ha eddig lett volna kétsége védencei ártatlanságáról, a találkozás nyomán ezek eloszlottak.
Sándor Iván könyve arra keresi a választ, hogy ennyi év után miért nem változik meg a közvélekedés, és miért száll még mindig anyáról-apáról utódra a vérvád, éppen a zsidókat érintve, ahol tilos az emberáldozás. A bibliai Akéda története (Izsák megkötözése Ábrahám által) erről szól. Ennek ellenére van hagyománya történelmünkben a vérvádnak. Történt ilyen Nagyszombaton és Bazinban, s a szájhagyomány szerint 1790-ben Nagykállón. Eötvös is, mások is részletezik, hogy idegen a zsidó mentalitástól az emberáldozat és a vérfogyasztás, mert a vér a lélek. A hiedelem sajnos megmaradt, hol pianisszimóban, máskor fortisszimóban hallható. A népdal szerint lefelé folyik a Tisza, nem folyik az soha vissza. A valóságban azonban csak visszafelé folyik, hiszen több mint 100 éve nem folyt le annyi víz, amely elmosta volna a hazugságot. Ennek okát Sándor Iván, a kutató a per befejezésében, illetve annak jellegében látja.
Eötvös Károly leírja, a felmentő ítéletet elfogadja, az indoklást nem. A társadalom a per megítélésében megosztott volt. Az igazságügy szervei szintén. A két bírósági ülnök visszautasította a vádat. Az elnök nem. Tisza Kálmán miniszterelnök és a főügyész, Kozma Sándor, valamint helyettese, a vád képviselője szintén elvetette, és nem hitte a vádat. Az igazságügy miniszter már hajlamos volt elfogadni. Ezért, valamint hogy a koronatanú ellentmondásos vallomása elfogadhatatlannak bizonyult a bíróság számára, a vádlottakat felmentették. De nem a vétlenség okán. A vádlók közül senkit nem vontak felelősségre, sem a vallatás módszeréért, sem hangulatkeltésért, izgatásért, rágalmazásért. Sőt, Bary vizsgálóbíró kijelentette: „a bűnösök megszabadultak".
Istóczy Győző antiszemita pártot alakított, az uszítást úton-útfélen folytatta, a parlamentet is beleértve. Zendülések törtek ki országszerte, még a fejlettebb megyékben, Dunántúlon is. Eötvös Károlyt nem választották meg képviselőnek, Sarf József és családja kénytelen volt külföldre távozni. Sarf Móricz Belgiumban gyémántcsiszolással foglalkozott. A vádlottak személyi biztonsága a hatóságoknak gondot jelentett. Kárpótlásukról szó sem esett. Schwarcz Salamon metszőt Újpesten dugták el egy szeretetotthon csendes homályában. Fiát, a tudós rabbit, Schwarcz Mórt e sorok írója ismerte, tisztelte. Igen visszafogottan, de vázolta az akkori és későbbi körülményeket.
Sándor Iván összehasonlítja ezt az ügyet a párizsi Dreyfus-perrel, amikor Franciaországban hazaárulással vádoltak egy zsidó katonatisztet. A leleplező cikk írója, Zola ugyan tisztázatlan körülmények között halt meg, de az ártatlanság napvilágra kerülése után a vádlott visszakapta tiszti rangját, megbecsülésben részesült, és ami a legfontosabb, a rágalmazói: tisztek, miniszterek, újságírók, képviselők nem kerülték el a felelősségre vonást.
Nálunk az uszítás, halkabban vagy hango-
sabban, egy percre nem szűnt meg. Az első világháború veresége és Trianon igazságtalansága, amelyet összemostak a Tanácsköztársaság vezetőinek személyi összetételével, tápot adott a gyűlöletkeltésre. Pedig a vörös terror a zsidók köréből is szedte áldozatát, a fehérterror nem különben. Sőt, az ezt követő nyílt uszítások, zsidótörvények - a világon elsőnek hazánkban - igen feszültté tették a hangulatot. Nyíregyházán titkos, de azért ismert zsidóverő különítmény működött. Az oktatótól függően a levente-mozgalom sok helyen a szélsőségbe torkollott. A nemzetközi helyzet, a fasizmus térhódítása alkalmat teremtett - Sándor Ivánt idézve - a késleltetett robbanásra. Az iniciátor Tiszaeszlár, az eredmény a negyvenes években a hihetetlen gyorsan, jószerével mesteri pontossággal lebonyolított deportálások, a vidéki és főleg a falusi zsidóság szinte teljes kiirtása, a megmaradt hitsorsos, a vallást féltve a vörös ideológiától vagy rokonát siratva szétszóródott a nagyvilágban.
Jelenleg falun egyetlen zsidó közösség nem található. Tisztelet az emlékmegőrző, táblát állító, a temető-gondozó igyekezetnek. Sajnos azonban a lágerekből visszatérőket nem mindenütt fogadták szeretettel, Kunmadarason például a háború után pogrom történt, méghozzá nem is rituális gyilkosságról volt szó, hanem állításuk szerint keresztény gyerekekből kolbászt készítettek, és Pesten, a piacon árulták, amely a képtelenségnél is képtelenebb, hiszen ha mást nem veszünk, a kósersággal teljesen összeegyeztethetetlen. Ezek a vádaskodások lényegében a Biblia sárba taposása, hiszen mint írtuk, az emberáldozatot, a vérfogyasztást a legnagyobb bűnnek tekinti a Szentírás.
A rendszerváltás után a szólásszabadságot sokan összetévesztik a rágalmazás szabadságával. Minden következmény nélkül fel le-
het újítani régi nótákat. Síremléket állítottak Solymosi Eszternek. A boldogtalan lánykát, aki ki tudja, miért halt meg 14 évesen, akár szimbólumnak is tekinthetjük. Az emberi rosszindulat és a gyűlölet jelképének. Ilyen értelemben nevét csak őrizze meg a történelem. Sajnos azonban számosan a ma is izzó hangulat felszítására használják e szegény, egyszerű lány nevét.
Tudnunk kell, a demokráciát nem lehet felülről csinálni. A demokratikus tudatnak az emberekben kell kialakulnia. Ezért különösen fájdalmas, ha fiatalokat látjuk a gyűlölet megtestesítőinek. Tapasztaltunk jó példákat is. Ismerünk diákokat, akik a macskakövet nem dobálásra használják, hanem egy Németországból elindult mozgalom keretében felkutatva az életben maradt hozzátartozókat, emlékként helyezik el az elpusztított honfitárs utolsó lakhelyére. (Mesélő macskakövek)
Sándor Iván könyvének hat kiadása és igen nagy példányszáma mégis csak mutatja, hogy van érdeklődés az igazság iránt. Viszont tény, hogy a szegénység a kevésbé konszolidált helyzet talaja a bűnbak-keresésnek és a legvadabb hisztériakeltésnek, sajnos jelenleg számos fórum nyújt ehhez segítséget.
Szikszói Nagy Károly jogász vándorkiállításával hiteles dokumentumokkal járja az országot, nem eredménytelenül. De nagyon sokszor éppen az érintett helyen kérdezik meg tőle: „Maga mindezt elhiszi? Apám, nagyapám, dédapám nem ezt mondta".
Az előítélet olyan mélyen gyökerezik a talajban, hogy nehéz eltávolítani. Mégis meg kell kísérelni. Hogy a népdal szerint valóban lefelé folyjon a Tisza, és ne vissza. Mert különben a késleltetett robbanásnak lehet újabb detonációja. A bunker nem segít, a szellemi munka igen, de méginkább a múlttal való bátor szembenézés.

Deutsch Gábor: Belz, az én kis városkám

A RABBI CSODÁJA
Deutsch Gábor
Belz, az én kis városkám, Belz
Lemberg közelében található ez a kicsiny város, amely soha nem lett volna világhírű, ha nem a hászid mozgalom egyik legismertebb udvara fűződne a nevéhez. Még nóta is dicséri az egykori Belzet, amelyet Stéttelé-nek, városkámnak nevezett az emlékezők szeretete. A II. világháború előtt a zsidók létszáma elérte a 2500-at, a település lakosságának 51 %-át. Borsányi Ferenc irodalomtörténész, veterán könyvtáros szerint 1550-ben feljegyezték, hogy Belzben kétszáz zsidó lakott harminckét házban. 1655-ben valószínűleg kiűzték őket, nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött a visszaszállingózá-suk. A 19. században kezdett róluk beszélni a világ, amikor hászid központtá váltak. Hászid udvarról azért beszélünk, mert a rebét egész udvartartás vette körül, gábe, samesz engedélye nélkül senki nem léphetett a Cádik, azaz az Igaz Ember a közösség vezetője elé. Az alapító neve Rabbi Sálom Singer. Később a teljes dinasztia a Rokéách nevet viselte. Jelentése szabadon fordítva: gyógyszerkészítő. Még szabadabban: gyógyító. A fordítások után a névválasztást nem kell indokolni.
Sálom apja korán meghalt. A fiút nagybátyja, rabbi Jisszáhár Baer nevelte fel. Az ifjú tehetséget „Illiui"-nak, lángésznek nevezték. Elvette feleségül Máikat, nevelőapjának lányát. A szánzi rabbi szerint olyanok voltak, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. A hölgyek szerepét a családban Sálom Rokéách fontosnak tartotta, kiemelte. A lublói látót élete végéig példaképének tekintette.
A bölcs ajánlotta őt belzi rabbinak. Sálom Rokéách nagy jesívát - iskolát - alapított, ifjaknak és felnőtteknek. Erődítményszerű, ötezer embert befogadó zsinagógát építtetett. A tervezésben részt vett. Az épületet a német megszállók még felrobbantani sem tudták. Darabonként kellett a téglákat kiszedni. Élete végén elvesztette szeme világát, 1855-ben halt meg. Meghagyta, ne építsenek sírja fölé óhelt, kicsiny kunyhót, amit a kiemelkedő rabbik nyugvóhelye fölé mindig emelnek, hiszen védik azt a természet szeszélyeitől.
Utóda a közösség élén legfiatalabb fia, a bölcsességéről híres Jöhosuá Rokéách lett. Elsődleges céljának tekintette, hogy egye-
sítse az ország összes ortodox hitközségét, mert politikai kérdésekben csak ilyen módon lehet egységes álláspontot képviselni. Figyelemmel kísérte magyarországi 1868-as zsidó kongresszus eseményeit. Folytatta az apja által elkezdett ima- és tanházak építését, bővítését. Felváltva két hetilapot működtetett. Háláhisztikus (vallásszabályok) kérdésekben élénk levelezést folytatott korának elismert szakembereivel. Halála után második fia, Dov Rokéách lett az utód. Érdekes, hogy az öröklés nem az elsőszülötti jog, hanem a rátermettség alapján alakult, mondjuk atyai ajánlatra. Azért érdekes ez, mert később e gyakorlat már kevésbé folytatódott. Tíz esztendeig Csernobilban élt, és ott Csernobili Lángelmének nevezték.
Magyarországon hosszabb ideig tartózkodott. A szülőhazájában lévő zavaros állapotok miatt az első világháború idején Újfehértón látták szívesen. 1918-ban úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi rabbik rendkívül felkészültek, a Messiás eljövetelével velük újra összeülhetne a nagy bíróság, a szánhedrin. Újfehértó után három évre Munkácsra költözött, ahol igen sok hívet szerzett. A munkácsi rabbi nagy szeretettel fogadta, de miután a háború véget ért, úgy érezte, túl hosszúra nyúlik a vendégeskedés. Ahogy ő mondta: két fejre egy koronát nem lehet feltenni. Úgy érezte, a korona, természetesen, egyértelműen őt illeti. A feszültségre tekintettel Jiszahar dov Rokéach Halicsba költözött, Jároszláv városának közelébe. Belzbe halála előtt két évvel tért vissza, 1925-ben.
Halála után a közösség élén Áháron (Áron) Rokéach követte apját. Belz ekkor ért népszerűségének csúcsára. Ha nem is hivatalosan, de Ráv Áron „főrebe" lett Lengyelországban, és figyelt rá a nagyvilág. 1928-ban Lembergben rabbikonferenciát hívott össze, amelyen 300 rabbi jelent meg. Tárgyalt a lengyel miniszterelnökkel, kérve az ortodox oktatás támogatását. Jesívájában sok ifjú és felnőtt tanult. Min-
den látogatóját megkérte, adakozzon tanítványai javára. Péter görög herceg, az angol király rokona megtisztelte látogatásával. A rebe szót emelt a Szentföldön élő zsidók biztonságáért, a terrorcselekmények visszaszorításáért. Kérte a herceget, hogy rokonához, az angol uralkodóhoz továbbítsa kívánságát. Intézkedésére, ingyen egészségügyi ellátásban részesítették a rászorulókat.
A Molotov-Ribentrop paktum következtében Belz a Szovjetunióhoz került. Tanácsadói javaslatára felvette a szovjet állampolgárságot. Sajnos, hívei közül sok személyt deportáltak Szibériába. De ők - bár embertelen körülmények közé kerültek - többnyire mégis túlélték a Gulágot és visszajöttek Belzbe, már csak azért, hogy hazavárják Auschwitzba hurcolt családtagjaikat. Legtöbbet hiába.
A német megszállók különös buzgalommal keresték Áron Rokéáchot, a rebét. Különböző neveken hamis igazolványokkal bujkált, Krakkóban, Bochinában, szökéséről csak a legszűkebb bizalmasai tudtak. Egyik növendéke, ha látogató jött, a bezárt szobából utánozta a hangját, hadd higgyék, hogy ott tartózkodik. Legkalandosabb menekülése a budapesti út volt, úgy tudjuk, a magyar titkos szolgálat és annak vezetője, Újszászy István tábornok irányította az akciót. Ahogy ezt Benedek István Gábor „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte" című regényében leírta. Újszászy sorsa tragikusan végződött. Arra bírták rá a háború után, hogy dolgozza ki a „demokratikus" elhárító rendszert, a titkosszolgálatot. Nem tehetett mást, elvállalta. Javaslatait leírta, ezután eltűnt, senki soha meg nem találta.
Visszatérve a belzi rebe sorsára, Pesten nagy szenzációnak hatott a belzi rabbi érkezése. A vendéglős Niszel, továbbá Hájim Roth, a Chevra Kadisa vezetője, és még számosan komoly összeget áldoztak, hogy itt lehessenek, és tovább utazhassanak az akkor angol érdekeltségű Palesztinába, a Szentföldre.
Azért beszélek többesszámban, mert vele jött a féltestvére, a fiatal bilgoráji rabbi, Mordecháj. Áron Rokéách édesanyja a fiú négy éves korában meghalt, apja újra nősült, és ebből a frigyből született Mordecháj, tehát ezért nevezzük féltestvérének. A belzi rabbi leborotválta a szakáilát, és orosz, mások szerint lengyel tábornoki ruhában jött át a határon. Sokan azt mondják, azért nem találták meg őket, mert végig az úton köd borította autójukat. Hol éltek Pesten? Nos, akivel e témáról beszéltünk, vagy bármit olvastunk, mindenki mást mond.
- A Tisza Kálmán téren - ma Köztársaság tér -, mert ott volt a belziek önsegélyező szervezete.
- Bernáth sajhet lakásán, a Rákóczi úton.
- Péter Banda sajhetnél, a Dob utcában.
- A Kertész u. 32-ben, az iskola épületében.
Kinek lehet igaza? Talán senkinek, talán mindenkinek. Aki bujdosik, annak változtatnia kell a búvóhelyét, mégpedig gyakran. Egy szombat délután Sálé Szüdeszt - harmadik lakomát - adott a Hitközség dísztermében, ahol megáldotta a várost, amely neki menedéket nyújtott. A zsidóságból, akik ha megtudták, merre jár, arra sétáltak, várakoztak akár órákig, hogy egy-két percig láthassák a legendás mestert. Igen sokan állítják, azért menekült meg a pesti gettó a teljes likvidálástól, mert védte a jámbor lélek áldása. Mások azt mondják, hogyan hagyhatta el a családját, a közösségét a vezér, hiszen a kapitány utolsónak hagyhatja el a süllyedő hajót, és nem az elsők között. A válasz: a kile, a közösség határozott úgy, hogy menjen a bölcs, és híres iskoláját működtesse a Szentföldön. De megőrizve a belzi nevet!
A menekülő rabbik nyolc hónapot töltöttek a magyar fővárosban. Valószínűleg január 16-án Románián, Bulgárián, Görög-és Törökországon át jutottak el hosszú utazás után a Szentföldre. A Keoh (Külföldieket Ellenőrző Hivatal) már türelmetlenke-
dett, mert a Gestapo a menekült rabbik kiadatását követelte. Amikor jelezték, hogy átlépték a határt, nagy és látványos razziát rendeztek a zsidó negyedben.
A rebe - a náci vérontásban - elvesztette feleségét, három fiát, négy lányát, huszonhat unokáját. Újra nősült, de nem született gyerekük. Tel Avivban szervezte újjá iskoláját, jesíváját. Testvére, Mordecháj, a bilgorádi rabbi megnősült, elvette Mirjamot, a huszti rabbi Cvi Hájim lányát, aki jól tudott magyarul. Fia született, Jisszakar Dov. Az apa egy év múlva elhunyt. A gyereket Áron Rokéách nevelte.
1957-ben meghalt a belzi rabbi, így az ifjú gondozását a rokon rabbi, Salom Brander látta el. Dov tizennyolc éves korában megházasodott. 1966-ban átvette a belzi közösség vezetését. A szánziak települése (Kirját Szánz) mellett, Jeruzsálemben, tizenöt éven keresztül építették meg nagy, erődítményszerű zsinagógájukat, Jisszakar Dov ellenőrzése és részben tervezése mellett. Több mint ötezer ülés várja híveit. A főzsinagóga kilenc csillárja összesen kétszázezer cseh kristályból készült. A több kistemplom helyiségeiben félóránként felváltva imádkoznak hétköznapokon, majd tanulnak. Állandó nyüzsgés biztosít életet a házban.
E sorok írója amikor meglátta a monumentális épületet, felkiáltott: nem létezik, hogy a kis Belzben ekkora lett volna az imaház, illetve tanház. A bátyám bólintott: de igen, elfért ott ötezer ember, és az is erődítménynek hatott, mint ez. A belzi hászidok tiszteletet vívtak ki a nagyvilágban. Amerikában szintén van zsinagógájuk, iskolájuk. Itt Magyarországon azért említjük annyiszor a belzi rabbi nevét, mert a magyar zsidók büszkék arra, hogy az első világháborúban és a második világégés idején oltalmat talált az országban a belzi rabbi, s talán áldása nyomán maradt meg a pesti gettó zsidóságának aránylag jelentős része és remélhetőleg az áldás nem évül el, így a jövőben is lesz pesti zsidóság.

Domán István: Egy verés elmaradt

HOLOKAUSZT
Domán István
Egy verés elmaradt
Részlet a szerző készülő, új önéletrajzi könyvéből
18 éves koromban kerültem vissza a fővárosba, és kezdtem el magántanulóként gimnáziumi tanulmányaimat. A levente intézmény persze itt is számon tartott, és abban való közreműködésemről semmiképp nem akart lemondani. A VII. kerületben az egyik zsidó levente csapathoz osztották be. (1941-től a zsidókat teljesen elkülönítették az ú. n. „árjáktól".) ennek oktatója a félelmetes hírű Baritz volt, akinek rémtetteiről székében hosszában beszéltek. Ez a széles vállú, tagbaszakadt férfi, hatalmas ökleivel fogakat vert ki, állkapcsokat tört, és ütötte a hozzá beosztott szerencsétlen fiúkat. Egy Farkovits nevű zsidó fiú is tagja volt ennek a szakasznak, aki osztálytársam volt az ortodox polgáriban. A magas, jóképű, izmos gyerek a kerület alvilágának köreivel is kapcsolatot tartott. Az oktató az egyik foglalkozáson belekötött. Ez könnyen előfordult, mert Baritznak nem kellett ürügy hozzá, az erő jogán bármit megengedett magának. Valamelyik gyakorlat megismétlését követelte
Farkovitstól, mert állítólag rosszul csinálta. A fiú vitába szállt vele, hogy ő igenis kifogástalanul elvégezte a gyakorlatot. Erre Baritz pofonvágta, mire ő nagy lendülettel visszaadta a leventeoktatónak a pofont!
Mindannyian elszörnyedtünk, megfagyott bennünk a vér. Ilyen talán az egész leventeintézmény történetében nem fordult elő. A leventeoktató, sziszegve mint egy kígyó, lökte ki fogai közül a fenyegető szavakat:
- Most meghalsz büdös zsidó!
A két ember haladt a fal felé, a fiú hátrálva, az oktató arccal feléje. Lassan és némán meredtek egymásra. Az eset hasonlított az amerikai western filmek csúcsjelenetéhez, amikor világos, hogy pillanatokon belül meghal valaki...
A fiú elérte a falat, és nekivetette a hátát. Majd amikor Baritz kartávolságra ért hozzá, kést rántott. A leventeoktató megállt, és Farkovitsra meredt.
Mintha megállt volna az idő. Tragédia lógott a levegőben. A csend csak felfokozta
a veszélyt. Nyilvánvaló volt, hogy most már csak tettek következnek.
Ebben a veszélyektől felfokozott pillanatban Baritz elmosolyodott. Groteszk, furcsa mosoly volt ez, mert ilyet még addig soha nem láttunk az arcán. Egyben kinyújtotta hatalmas jobbját a fiú felé, miközben megszólalt:
- A haverom vagy!
Frakovits bizalmatlanul meredt rá. Látszott, hogy még nem tudja felfogni a dolgot. De gyanakvás is meghúzódott a magatartása mögött. Nyilván arra gondolhatott, hátha ez csak trükk Baritz részéről. így akarja leszerelni ellenállását, majd adott pillanatban váratlanul támadja meg.
A leventeoktató is érezhette, hogy szokatlan reagálása nem oszlathatta el a fiú gyanakvását, és tettének magyarázásába kezdett, ami egész furcsán hatott a fenyegetettség légkörében.
- Ne félj, én szeretem a bátor embereket. Ilyennek kellene lenni mindannyiótoknak. A gyávákat viszont megvetem és utálom! Nyugodtan kezet foghatsz velem. Nem akarlak átrázni!
És kezét továbbra is kinyújtva tartotta, bizonyságául barátságos szándékának.
Csak ezután nyújtotta ki az oktató keze mellé Farkovits is a magáét. A másik megragadta a kezét, és alaposan megrázta.
- Mostantól barátok vagyunk, majd meglátod!
És valóban, a leventeoktató betartotta az ígéretét. Nem tolt ki többet sem vele, sem általa az egész szakasszal! Megszűnt a „béka-ügetés", a csonttörés. Szinte el sem mertük hinni, hogy mindez igaz...
A furcsa történet teljes magyarázatát csak
az 1946-os év vége felé tudtam meg a napilapokból. Nyilasok felett ítélt a népbíróság, akik különleges kegyetlenséggel gyilkolták meg zsidók egész tömegét. A fő vádlott Baritz volt, aki a többi nyolc gyilkosnak adta a parancsokat, és kérte számon azok könyörtelen végrehajtását. Mind a kilencet halálra ítélték, de csak ötüket hagyta helyben a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Négyük ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták. Baritz ítélete persze továbbra is érvényes maradt. A kivégzés előtti nap délutánján Baritz kérette az ügyészt, aki perükben a vádat képviselte.
Az ügyésznek bevallotta, hogy tulajdonképpen ő volt Budapest nyilas városparancsnoka és nem Nidossy Imre, a Gellért Szálló egykori tyúkszemvágója, aki hivatalosan töltötte be ezt a posztot. Csak azért nem őt nevezték ki, mert neki az anyja zsidó volt! De a valóságban ő adta ki a parancsokat, és rendelte el a gyilkosságokat, Most már nyugodtan bevallja mindezt, hisz úgyis kivégzik, neki már nem számít...
Ott voltam Baritz kivégzésén.
De amikor nekem Baritz leventeóráira kellett járnom, akkor még a lehető legkisebb reményem sem volt arra, hogy egy ilyen felelősségre vonásnak valaha a tanúja lehetek. Sőt, sokszor még arra sem volt sok esélyem, hogy megélem a másnapot!
Abban az időben túl sok Baritzhoz hasonló, „önként, kéjjel" ölő ember szaladgált az utcákon, ült a hivatalokban, intézkedett a fegyveres testületeknél, semhogy nyugodtan morzsolgathattam volna napjaimat. De elkövettem azt a bűnt, hogy mindezek ellenére élni akartam...

Dr. Feldmájer Péter: Az internet zsidó haszna

ZSIDÓ VILÁG
Dr. Feldmájer Péter,
a MAZSIHISZ elnöke
Az internet zsidó haszna
Elhangzott Debreceben, a hitközségek nyári találkozóján
„És kihirdette Isten ezeket az igéket a következőképpen : Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából a szolgaság házából."
Nemrégiben olvastuk Sovuajsz ünnepén Mózes II. könyvének XX. fejezetét a Jitró heti szakaszból. Amely arról szól: hogyan kapta Mózes, hogyan kapta meg a kiválasztott nép a Tízparancsolatot, amely azóta is alapvetően határozza meg életünket.
Tudjuk azonban azt is, hogy nemcsak hallották a Tízparancsolatot, hanem az Örökkévaló ekkor így szólt Mózeshez: „Jöjj fel hozzám a hegyre és maradj ott, hogy átadjam neked a két kő táblát, a Törvényt és a Parancsolatot, amelyet följegyeztem az ő tanításukra." (Nispatim II. 24/12.)
Mózes pedig bement a hegyről a felhő közepébe és ottmaradt 40 nap és 40 éjjel.
És amikor lejött a Helyről, kezében ott volt a bizonyosság két táblája, amelynek mindkét oldalán - elől és hátul - írás volt; azokkal a táblákkal, amelynek Isten volt az alkotója, melynek írását Isten véste a táblákra. Mózes azonban látta, hogy míg ő a hegyen volt, addig a nép aranyborjút csinált magának és azt imádta, ezért összetörte a kőtáblákat.
Az Örökkévaló végül megbocsátott, és utasította Mózest: „Faragj magadnak két kőtáblát, amilyenek az elsők voltak és én ráírom a táblákra az igéket. Ezek az első táblákon voltak, amelyet összetörtél." (II. Kithissza XXXIV./l.) És újra 40 nap és 40 éjjel telt el, mire Mózes lejött a hegyről a kő-táblákkal, a Törvényekkel és a Szövetség ígéretével.
Mit is kapott hát a zsidó nép a kinyilatkoztatáskor? Nemcsak a törvényeket, hanem
egyben Betűket, és azt a tudatot: ha meg akarják érteni, és tovább akarják adni az utódoknak a parancsolatokat és a törvényeket, akkor tudniuk kell olvasni és írni.
Mose Rabbénu eddig is többször hallhatta az Úr hangját, megismerte az Ö szavait, és azokat továbbította népének, a hébereknek. De csak most történt meg az, hogy a Tant és a Parancsolatokat kőbe vésetten kapta meg.
Nagy kérdés, hogy a fogságból kiszabadulók tudtak-e írni és olvasni? A válasz nagy valószínűséggel az, hogy nem. Csak a nép vezetői tudták a hieroglifákat olvasni, akik az egyiptomi kultúrát mélyen ismerték. Tudták azt: bizonyos dolgokat a múlékony papiruszra jegyezik fel, míg azokat, amelyeket nagyon fontosnak tartanak, kőbe vésik.
Amikor megkapták a kőtáblákat, több dolgot tudhattak meg. Egyrészt azt, hogy igen jelentős, fontos dologról van szó, mert azt az Örökkévaló kőbe véste, másrészt azt, hogy a legmodernebb módon kapták meg: nem különböző jeleket, szavakat ábrázolva, hanem betűírással. Olyan betűkkel, amelyek a hangokat jelölték, és képesek voltak egyszerűen visszaadni az emberi beszéd végtelen bonyolultságát. Az Örökkévaló ezen a napon tehát nemcsak a törvényeket, az írásbeli Tant adta át nekünk, hanem saját betűit is. Azaz, az akkori kornak megfelelő legmodernebb informatikai módszert is: a betűírást, saját betűinket.
Nem telt el sok idő és az államalapító zsidó nép minden olyan tagjának, aki ismerni akarta a tant, meg kellett tanulnia a betűk használatát, és aki még nem is tudott írni és olvasni, az is tudta, hogy mi a betűk jelentősége.
Az azóta eltelt több ezer év óta a zsidókat az írás népének is nevezik, értve az íráson szimbolikusan a Tórát, de egyben szó szerint is az írni, olvasni tudó népet. Az ókorban a szabad emberek közül sokan tudtak írni és olvasni, ez a tudás azonban a középkori Európában semmivé vált, csak a papi rend-
hez tartozó emberek voltak tudatában e képességeknek, míg a társadalom felsőbb rétegeihez tartozó emberek nagy része is írástudatlan volt.
A modern társadalom megjelenésekor hirtelen rendkívül fontossá vált az információk továbbításának és megismerésének az igénye, miközben a társadalom túlnyomó többsége analfabéta volt.
A viszonylagos szabadságot nyújtó XIX. században a városokban és a falvakban megjelenő zsidók hihetetlen előnnyel indultak a többi néphez képest, hiszen ősi tudásuk révén ismerték a betűket, a betűk hatalmát és ezért az írástudatlan tömegekkel szemben könnyebben tudták megérteni a modern világot.
A könyvnyomtatás elterjedése lehetővé tette a szent tanok, az imák szövegének korlátlan sokszorosítását és olcsó előállítását. Bölcseink soha nem haboztak az ipari forradalmat felhasználni arra, hogy tudásukat továbbadják a zsidóságnak.
A XXI. század elején ezt a tradíciót kell követnünk, felhasználva a modern információtovábbítás nyújtotta új lehetőséget, a modern informatikát.
Mindannyian emlékezünk még arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még külön foglalkozás volt a héber betűk szép leírása. Ma már elég a komputeren néhány kattintás, és a legkülönbözőbb betűk közül választhatunk, írhatunk a gyönyörű vilnai stílusban, írhatunk Rasi betűvel, de akár nyomtathatunk írott szöveget is.
Gondolatainkat összefoglalhatjuk és azonnal eljuttathatjuk mindenkihez akit érdekel. A magyarországi zsidóság nehezen ismerte fel ennek a jelentőségét és igen lassan alakulnak ki azok a formák, közösségi hálók, amelyek kellő mértékben felhasználják ezeket a lehetőségeket. A fiatalabb emberek persze sokkal rugalmasabban alkalmazták ezeket a technikákat, és már évek óta vannak olyan rabbik, akik több száz email címre küldik ki értesítőjüket. Ma jószerével vala-
mennyi hitközségnek van saját internetes oldala, és ugyanez mondható el a hitközségen kívüli zsidó szervezetekről is.
Ezeken az oldalakon a legkülönbözőbb -néha a legfurcsább - nézetek jelennek meg, de hát mint tudjuk, bár az Örökkévaló az embereket saját képmására teremtette meg, de mégis minden ember különböző, így gondolataik is különbözőek. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a zsidó közösségeket megfelelő informatikai rendszerrel lássuk el és, hogy szavunk eljusson ezeken a csatornákon is mindenkihez.
Soha nem szabad azonban elfelednünk, hogy ez az eszköz csak lehetőség, és nem pótolhatja a lényeget, a személyes emberi kapcsolatokat. Kizárólag a személyes emberi kapcsolatok azok, amelyek összefoghatják a közösségeinket, a zsinagógáinkat. A modern informatika arra jó, hogy mindenkit könnyen és gyorsan tudjunk értesíteni - pl.: az imaidőkről -, de csak az együttlét, az együttes imádkozás tarthatja meg az ősi tradíciókat.
Most amikor sokadszor összegyűltünk itt Debrecenben, ugyanezt a szabályt követjük. Köszönet Horowitz Tamás úrnak, a debre-
ceni hitközség elnökének, köszönet rabbijának, vezetőségének és minden tagjának, hogy meghívtak. így virtuális, szellemi közösségünket tovább tudjuk erősíteni, s a mai, régen kialakult személyes kapcsolatainkat tovább mélyíthetjük. Csak ha időrőlidőre összegyűlünk, beszélgetünk, hallgatjuk egymást, akkor válik igazán előnnyé az Örökkévaló által adott világ modernségének használata.
Ha e konferencia segítségével együtt lehetünk, és a következő hónapokban a világhálón át érkezett üzeneteket olvashatjuk, közben felidézhetjük annak az embernek a hangját, annak a társunknak az arcát, akivel ezekben a napokban itt találkoztunk.
A kialakult személyes kapcsolatok hálója így olyan erős lesz, amelyet többé már senki sem tud szétszakítani.
Ne habozzunk hát bátran és minél gyakrabban használni komputerünket, de soha ne feledjük el, hogy az írás, a komputer-képernyőn megjelenő betűk, mindig csak a dolgok formáját adják, a lényeg, a tartalom azonban ezektől függetlenül létezik. Mert a Tant és a parancsolatot Színai-hegyén kapták meg őseink, és azt mi ma is követjük.

Fazekas Lajos: Énekek Éneke kiállítás a Zsidó Múzeumban

IRODALOM
Fazekas Lajos
Énekek Éneke kiállítás a Zsidó Múzeumban
Különös kiállítás - eine seltsame Ausstellung!
Ahogyan a Mindenható (áldassék a neve) házában ez a Múzeum, úgy lakozik a Szent-írás könyvei között az Énekek Éneke, Sir Hasirim aser lisölómó.
Keletkezését háromezer év előttre teszik, a Saul-Dávid-Salamon uralkodásában megtestesülő fénykorra. A zsidó szertartásrend-ben az öt megillót élén áll, amelyeket a nagy ünnepeken olvasnak - az Énekek Énekét Pészahkor.
Hogy lehet ez a vérforralóan tüzes szerelmi líra kanonizált szent irat? Komoróczy Géza professzortól tudjuk, hogy a paleszti-nai héber nép lakodalmi-szerelmi költészetének rokonságát már korunkban bizonyították a szír népköltészettel, az ókori Egyiptom és Mezopotámia szerelmi lírájával.
Hogy lehet mégis? A Zóhár, a Ragyogás Könyve c. ókori kabbalisztikus irat így kez-
dődik: Szólott Hisszakijja rabbi, s az írás szavaival kezdte beszédét: „Mint rózsa a tövisek között"... Kicsoda a Rózsa? Izrael közössége.
Nos, a kanonizálás feltétele volt, hogy a profán verseket szentséges allegóriának tekintsék. Ez az értelmezés aztán áttűnik, folytatódik a keresztény teológiában is, ahol Krisztus a vőlegény és az Egyház a menyasz-szony, a földi szerelem így válik égi szerelemmé, olyannyira, hogy - Dümmerth Dezső történésznek egy a középkori szellemtörténetét elemző könyvében olvastam nemrég -Aquinói Szent Tamás, a szűzi életű ferences szerzetes-tudós még halálos ágyán is az Énekek Énekét magyarázta társainak.
Nem tudóskodom tovább, hiszen csupán az elmúlt percekben is nyilván számos tévedésemről tettem bizonyságot, ráadásul olyanok előtt, akik előtt e témában megszólal-
nom nem lenne szabad, inkább visszatérek ide, erre a fölemelő kiállításra.
Különös kiállítás! Jonatán festő gyönyörű képei között a salamoni - szulamiti szerelem fényes, meleg, illatos levegője leng a teremben, melybe beléptünk, az Énekek Éneke számos fordítása fogad, köztük Benedek István Gáboré, a barátomé.
És ez a fordítás, ez a barátság teszi számomra igazán különössé ezt a kiállítást!
1958 nyarán hárman, jóbarátok együtt hagytuk el Kecskemétet, és Budapestre jöttünk tanulni: Garay Dini fogtechnikát tanult (később fogorvos lett, Isten hozta körünkbe!), én magam egy felcserképzőnek becézett egészségügyi szakiskolába jártam Óbudára, egy egykori apácakolostor épületébe , Benedek Pista pedig beköltözött a József krt. 27-be, a kollégiumba, és rabbi-szemina-rista lett. Ahogyan a beat-zenében, a filmben, az irodalomban van „nagy nemzedék", amely ezidőtájt indult, úgy indult „nagy nemzedék" a rabbi-szemináriumban is: ezek a fiúk Scheiber Sándor professzor tanítványailettek.
Mi hárman továbbra is összetartoztunk-összetartottunk, hetenként több délutánt töltöttünk együtt a New York kávéház karzatán, ahová el-eljártak Pista évfolyamtársai is. Néki akkortájt lobogó, sötét, göndör üstöké és törökös szabású bajusza volt - ez utóbbi révén ragadt reá a CSAUSZ becenév is. így szólongatták új barátai, és így emlegették egymás között is az ugyancsak a Bérkocsi utca és József körút sarkán álló házban működő zsidó gimnázium édes és gyönyörű leány-növendékei is, akiknek körében irigyelt módon népszerű lett.
Az az évfolyam csupa érdekes, különös fiúból állott: szeretettel emlékezem Dán Robira - később Scheiber nyomdokaiba lépő tudós irodalmár lett. Ö írta többek között a bibliográfiát a professzor Folklór és tárgytörténet c. összefoglaló művéhöz. Berger Istvánra, Csulóra -, akinek anyanyelve az eszperantó vala, ámbár szépen beszélt még
vagy 5-6 nyelven, köztük magyarul is. Sahn Imrére, Jiszire -, ő akkoriban dunai hosszútávúszó bajnok volt, később Debrecenben lett főrabbi. És persze Csausz -, akkor híres mókamester, később vezető újságíró, mostanára a magyar-zsidó irodalom kiváló művelője, novellista és regényíró.
A New York kávéháznak szerepe volt az Énekek Éneke egyik fordításának létrejöttében is. Emiatt nézzék el nekem, ha még egy pár mondatban visszaemlékezem reá, például Jenő bácsira, az óriás termetű öreg köszö-nőemberre, aki egyenruhája nadrágjának farzsebéből árulta a friss Esti Hírlapot. Nála adósnak maradhattunk a népszerű napilap árával, sőt néhány kávé ellenértékének erejéig kölcsönt is adott a hemzsegő fiatalságnak. Csausz és én egy ízben vendégségbe is hívattunk Jenő bácsiékhoz, ahol Jenő néni habos kakaóval és kuglóffal vendégelt meg. Itt és ekkor tudtuk meg (fényképek a falon), hogy Jenő bácsi profi nehézsúlyú bokszoló volt, s a Harmadik Birodalom nehézsúlyú bokszbajnoka mellé edzőpartnernek szerződtették Berlinba. Ö volt tehát a pofozó-gép, a Prügelknabe, akit mint zsidót nyilván sokszoros lelkesedéssel püfölt a felsőbbrendű bajnok, de mi tudjuk a magyar közmondásból, hogy nem az a legény, aki vágja, hanem aki állja...
Nos, ebben a kávéházban tudtuk meg, hogy Csausz háziföladatot kapott: Scheiber professzor kiadta az évfolyamnak, hogy mindenki fordítsa le az Énekek Énekét! A föladat szép volt és lelkesítő, ám nehéz, mert a professzor úr igényessége közismert, a fordításnak hűségesnek kell lennie, és szépen kell szólnia magyarul, miképpen Scheiber - lévén pl. Arany János művének szerelmese és tudós kutatója - maga is gyönyörű magyar nyelven ír. Csausz azt találta ki, hogy márpedig ő hexameterben fogj a tolmácsolni a művet! A hexameter ugyan nem héber versforma, hanem éppenséggel görög, ám Kis-Ázsiában, s talán épp az Énekek Éneke keletkezésének ideje táján alakult ki
az a szigorú, hat verslábas időmértékes versforma, amelynek az ötödik verslába mindig daktilus, a hatodik pedig spondeus. Hogy mit szólhatott Scheiber professzor úr? Talán somolygott a bajusza alatt (nem képletesen értem: volt bajusza!), és villant egyet a szemüvege (ez sem képletes!).
Az Énekek Éneke hexameterben! - abszurdum. Ámbár az igaz: ilyen még nem volt. Pedig hát magyarra sokan fordították: Heltai Gáspár, Károli Gáspár, Káldi György, Bogáti Fazekas Miklós, Pálóczi Horváth Ádám, Kerényi Károly, részleteket fordított Juhász Gyula, Babits Mihály. 1962-ben jelent meg aztán a Magyar Helikonnál Bernáth István új, teljes fordítása, amelyhöz Würtz Ádám készített gyönyörű rézkarcot.
Mi azonban - Garay Dini meg én, éppen költőnek készülve - lelkesen fogadtuk az ötletet, hiszen könnyen rádobbant a szívünk a hexameter ritmusára, napi vers-betevőnk csemegéi valának amúgy is Devecseri, Áprily, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Radnóti magyar hexameterei. Csausz hozta a frissiben fordított részeket, mi csodáltuk és néha javítgattuk a ritmust. Sokat nem kellett rajta javítgatni, mert akkoriban még Pista is költő volt, s a végső megoldás amúgy is az övé vala... így került a szövegbe egy, a számunkra ismeretlen hízelgő szó, a „kisbaldám", amelyet még Tótkomlósról, gyerekkorából hozott magával, s az éppen másfél spondeust ért...
... És így tellett egy nyár...
Ide, a Múzeumba is bejárogattunk, talán éppen ihletért, ifjúi frissességgel szökellve föl a ma már oly meredek lépcsőkön a fölső emeletre, mert a nyári szünetben a zsidó gimnázium felső osztályainak leánytanulói őrizték volt a termeket, s mi Sáron rózsabimbóinak - Rózsikáinak ajakáról loptuk olykor a szerelem Szulamit-zamatú nektárját. Istenem, nincs még ötven éve!
És most itt emlékezünk az ifjúságról, körülöttünk a fordítások sora, közöttük Berger Csulóé is, akinek Somlyó György segített. No nem a fordításban, Csuló héberül remekül tudott, hanem a költői magyarításban. Az ő fordításához Izraelben talált remek grafikust és bőkezű kiadót. Vajha találnának mecénást Benedek István Gábor hexameterei is!
És miért ne? Hiszen mostanság évada van a szent szövegek újrafordításának: négy éve jelent meg Frölich Róbert főrabbi úr (Ö maga is Scheiber-tanítvány, csak későbbi évjárat!) szépséges Eszter Könyve fordítása kétnyelvű kiadásban: öröm kézbe venni!
Emlékezünk tehát az ifjúságról, s az emlékezeten átdereng egy nagy, 20. századi magyar szellem derűje, Scheiber Sándor professzor úré. Emlékezünk az ifjúságról, amely volt, de elmúlott, ám megmaradt belőle párszáz hexameteres sor; a Sir Hasirim aser lisölómó sorai, és ezek nem múlnak el mive-lünk, hanem további nemzedékek számára is szerelmes ragyogással tündökölnek örökkön örökké. Ámen

Fekete Ágnes: Nagyapám, Miksa

HOLOKAUSZT
Fekete Ágnes
Nagyapám, Miksa
1982 nyarán jutottam el először Mauthausenbe, s az egyik magyar barakk ablakán kitekintve elsírtam magam. Elérzé-kenyülésem elsődleges oka az volt, hogy magam elé képzeltem testi mivoltában soha meg nem ismert Kellermann Miksa nagyapámat, amint éppen ennél az ablaknál állt 1945. áprilisában, s az övéire gondolt, de ahonnan nem volt menekvése többé. Hiába szabadult fel pár nap múlva ez a hírhedt munkatábor, nagyapámat a felszabadulás már nem találta életben.
Néztem az ablakból látható sivár tájat, s egyszeriben ott állt előttem a fényképről ismert, délceg húszegynéhányéves fiatalember katonai egyenruhában. A Károly-kereszttel, amit az I. világháborúban tanúsított helytállásáért tűztek a mellére, miután szülei és nővérei nagy-nagy örömére hazajött a négyéves szibériai fogságból. A helytállás számára természetes volt, hiszen a hazája megbízásából harcolt Doberdónál, és ő büszke magyarnak hitte magát. A szibériai négy év alatt ráragadt az orosz nyelv, olyannyira, hogy az első adandó alkalommal német és magyar hadifoglyokból szervezett kisebb csapat élén a szökést választotta. Mert úgy érezte, hogy sem a vörös, sem a fehér, nem az ő világa, s remek orosz tudásá-
nak köszönhetően, orosz parasztoknál munkát vállalva haladtak gyalog hazafelé.
Az első zsidótörvény - a Károly-kereszt oltalmában - még nem is vonatkozott rá és családjára, de a későbbi rémségektől ez már nem tudta megvédeni. S hiába volt Karcag-szerte oly tisztelt és megbecsült, ez nem segített rajta. Hiába szerették az alkalmazottak a nagy üzemanyag-lerakatában, amelynek a tulajdonosa, de egyben a legszorgalmasabb dolgozója is volt, avagy üzletfelei, voltak azok zsidók vagy nem zsidók, hiszen tisztessége soha nem volt megkérdőjelezhető. Hiába mindez. Eljött a nap 1944- májusában, amikor családj ával együtt be kellett vonulnia a karcagi cigánytelepen kialakított gettóba, ahol utoljára ölelhette magához Erzsikét a tornácos verandán. Hiszen mindössze egyetlen napig maradhatott csak az övéivel, mert - mint az összes munkaképes 50 év alatti férfit - munkaszolgálatra vitték Debrecenbe.
Erős volt és fiatal, s nemcsak bírta, hanem szerette is a munkát. Bízott benne, hogy szerettei még viszontláthatják. Azt gondolta, ha ennek a szörnyűségnek vége, elviszi a családját Új-Zélandba, ahová régóta, mindig is vágyott. Hiszen itthon megkérdőjelezték a magyarságát! De lám, hiába bújta
a térképet, álma már soha meg nem valósult maradt. Majd megszakadt a szíve, hogy feleségét Erzsikét és két imádott lányát ott kellett hagynia a gettóban.
A debreceni munkaszolgálatnak október elején vége szakadt, mert a közelgő oroszoktól félve, az őrzők szétszéledtek, s ő azonnal Karcagra indult, remélve, hogy rálel családjára. Akiket addigra azonban már Ausztriába vittek munkára. Felhasználva jó német nyelvtudását, leveleket írt a különféle osztrák uradalmakba, hátha sikerül a nyomukra bukkannia, mígnem az egyikből érkezett is hír róluk. Akkor a fejébe vette, hogy elindul, akár gyalog is, de meg kell találnia őket. Az úton találkozott egyik régi hadifogolytársával, aki időközben illegális kommunista lett, s aki győzködni kezdte, maradjon itt, hiszen Debrecenben már ott vannak az oroszok, s ilyen nyelvtudással micsoda lehetőségei lennének! Öt azonban a családja utáni vágy és a félelem is hajtotta Pest felé. Csodával határos módon a Horthy prokla-máció napján eljutott a Péterfy Sándor utcai csillagos házba. Lenke nővére nagy bizakodással fogadta, hiszen azt hitte: a szörnyűségnek hamarosan vége. Az esti légitámadás idején hiába akart fennmaradni, nővére kényszerítette, hogy lemenjen velük a pincébe, féltetve őt attól, nehogy rátaláljanak az üres lakásban. A légitámadást követően azonban a légóparancsnok átadta a ház előtt grasszáló nyilasoknak. A Keleti pályaudvar melletti Tattersaalban gyűjtötték be a vele egy időben elfogottakat, s pár nap után valamennyiüket Bruckba hajtották sáncot ásni.
Ott történt, hogy egy Wehrmacht tiszt egyszer csak a nyakába borult örömében. Kiderült, hogy egy I. világháborús hadifogolytársa volt, akivel együtt szöktek Szibériából, s aki még ott is azt hajtogatta, hogy a te orosz tudásodnak köszönhettük a megmenekülésünket. De ebből az örömből már annyira nem futotta, hogy segíteni tudta volna nyomorult helyzetében lévő cimboráját. Pedig a sors ragyogó alkalmat nyújtott a németnek a viszonzásra, aki sajnos nem élt ezzel, vagy nem volt módjában, ki tudja ezt ma már.
Bruckból november végén jeges hidegben tutajra tették őket, és Mauthausen volt a végállomás. Ott csoda történt, találkozott sógorával, Kertész Sándorral. Nem kerültek ugyan egy barakkba, de azért hébe-hóba szót váltottak. Hordta a követ, s fogadko-zott: ha kibírja, messze viszi a családját, a zöld és békés Új-Zélandba.
Eljött az április. A hírek csak-csak beszivárogtak hozzájuk, azaz valóban reménykedhettek, nincs már messze a szabadulás. De sajnos, neki más volt rendelve. Penészes kenyér, vagy fertőzött kútvíz, vagy egyszerűen csak a járvány, de a tífusz levette a lábáról. Április 24-én, pár nappal a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása előtt, sógora karjai között meghalt az én filmsztár szépségű, stramm, soha el nem felejthető Nagyapám, akinek nem adatott meg, hogy részese legyen lányai felnőtt életének, megismerje vejeit, unokáit, dédunokáit. De hiszem, remélem, hogy azért odafentről jóleső érzéssel figyeli és óvja életünket. Nyugodjon békében!

Feldmájer Péter: Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája

MAI ZSIDÓ ELET
Feldmájer Péter
Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája,
avagy megváltoztatta-e
a globalizáció a zsidóság lényegét?
A vallásos zsidók leggyakrabban mondott imája a Kaddis.
A héber a zsidók nyelve, de a régi időkben az elnevezése is ez volt, bár amikor a Tóra róluk beszél, Izrael fiaiként, Ábrahám gyermekeiként említi őket, de az idegenek, az egyiptomiak, és többi környező nép hébernek - ivrinek- nevezi őket. A zsidó hagyomány a hébert szent nyelvnek tekinti, egyrészt annak a nyelvnek, amelyet a bábeli idők előtt egységes nyelvként beszéltek az emberek, másrészt a kinyilatkoztatáskor ezen a nyelven kapta meg az Örökkévalótól Mózes Színáj hegyén a Törvényeket.
Mégis a Kaddist nem ezen, hanem arámi nyelven írták és mondják évezredek óta, az
ókori globalizáció hatásaként, pont úgy, mint a Kol Nidré-t, amelyet évente egyszer Jom Kippur előestéjén mondanak a közösség előtt. És minden zsidó, aki bármilyen közösséget is érez a vallással, ekkor ott van a zsinagógában.
Az ókorban, a középkorban, az akkor ismert világ minden kultúrájára nagy hatással volt a hatalom, de ez a régi globalizáció nem érintette a zsidóság lényegét, vajon a XXI. században hova jutott ez a folyamat?
Aki valaha is volt a zsinagógában, vagy találkozott imádkozó zsidókkal, az hallotta a Kaddis elnevezésű imát, amelyet az imarend szerint újból és újból, az istentisztelet különböző pontjain el kell mondani. A zsidó
istentiszteletek szigorú rendszere szerint hétköznapokon háromszor kell hosszabb imád mondani: reggel (ez a sachrisz), délután (ez a mincha), és este (ez a máariv). Ezen kívül ünnepnapokon és szombaton még egy imát kell elmondani, a müszaf imát. Ünnepnapokon, szombaton, ezen kívül hétfőn és csütörtökön Tórát is olvasnak a zsinagógában, és ehhez szorosan kapcsolódva a haftórát, amely a heti tórái szakaszhoz kapcsolódó történetet mond el egyéb szent szövegekből. Az egyes imák különböző részekből állnak és héber szövegeket tartalmaznak, állandó visszatérő imarész a Kaddis.
Többféle kaddist mondanak el, ezek között az úgynevezett teljes Kaddist, amelyet az előimádkozó olvas föl az amida után, a félkaddist, amelyet szintén az előimádkozó mond el, a rabbik kaddisát, ami általában egyszer hangzik el az imarendben, és a negyedik fajta az árvák kaddisa, amelyet a gyászolók mondanak halottaik iránt, általában az elhunyt elsőszülött fia mond el a közösséggel együtt.
Ebből a rövid ismertetésből is kitetszik, hogy ez a legtöbbször elmondott ima, és úgy tudjuk, hogy a zsinagógái szertartás szerves részeként először csupán a VI. században jelent meg. Jelentőségét az is emeli, hogy csak akkor lehet elmondani, ha jelen van a minjen, vagyis 10 zsidó férfi, és az imát Jeruzsálem felé fordulva, állva kell mondani. Bizonyos pontjain az imádkozok meghajtják a felső testüket - a nagyon vallásosak mélyen meghajolnak -, az ima utolsó mondatai előtt pedig hármat hátra lépnek. A köztudat úgy tartja, hogy ez az ima a szent nyelven, héberül íródott, ez a feltételezés természetesnek is tűnik, hiszen a héber az a nyelv, amelyet már az egészen korai időkben beszéltek.
A vallásos tanítások szerint a héber nyelv volt az az ősi nyelv, amelyen az egész emberiség beszélt a paradicsomi időktől egészen addig, amíg a bábeli torony építése miatt az
Örökkévaló össze nem keverte a nyelveket (Börésisz XI/7). „Nosza, szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás beszédét". A Tóra erről úgy szól, hogy „az egész földnek egy volt a nyelve és egy volt a beszéde „( Börésisz XI/1). A későbbiek során - úgy tartja a hit -, hogy ezen a nyelven szólt az Örökkévaló Mózeshez, és a kinyilatkoztatáskor ezen a nyelven adta a Tórát és a törvényeket Izrael népének a Színáj hegyén.
A héber kifejezést a zsidókra, Izrael gyermekeire is alkalmazzák. A Tóra szövege szerint, amikor az Örökkévaló szólt a népről Mózesnek, akkor mindig úgy említi őket, mint Izrael fiait, például Sömajsz ^ könyvében (III/9) „és most, íme Izrael fiainak jajkiáltása elérkezett hozzám és láttam a kínzást, amellyel az egyiptomiak kínozzák őket". A Tóra azonban már az első könyvben, a Börésiszben héberként jelöli meg Ábrahámot, akit akkor még Ábrámnak hívnak. Egy idegen ember, a hozzá érkező hírnök nevezi őt így ( Börésisz XIV/13): „és jött egy menekült, és jelentette ezt Ábrámnak, a hébernek" , s a későbbiek során is így nevezi őket a fáraó és a környező idegen népek.
Történeti tény az, hogy az egyiptomi fogságból kiszabadult törzsek héberül beszéltek, ez volt az államnyelv és a köznapi nyelv is.
A héber ősi sémi nyelv, az akkádhoz és a kánaánihoz hasonlóan.
Mégis az egyik legtöbbször elmondott és legtöbbször hallott ima nem ezen a nyelven íródott, hanem arámiul - más formában arameusul -, amely szintén sémi nyelv. Arámiul írtak nagyon sok olyan, a zsidóság történelmében fontos könyvet, iratot, amelyek később a vallás alapjaivá váltak. Az tény, hogy az arámi hatása már igen korán megjelent az ókori Izraelben, majd a perzsa hódítás után a köznép nyelvévé vált, elsősorban azt követően, hogy a zsidó értelmiséget i.e. 587-ben Babilóniába hurcolták a szentély elpusztítása után.
A Misna és a Talmud nyelvének jelentős részét is arámiul írták, a jeruzsálemi Talmud nyelve a nyugati arámi egyik változata, a babiloni Talmud nyelve is részben arámi, és arámiul írják azóta is a házasságleveleket -a ketubát -, és a válást kimondó okiratot -a gettet.
A zsidóság egyik legfontosabb ünnepe Jom Kippur, az Engesztelés napja, s ennek az előestéjén elmondott ima bevezető része a Kol Nidré. Jelentőségét mutatja, hogy háromszor mondják el egymás után, általában a zsúfolásig telt Zsinagógában, mert minden olyan zsidó ember, aki bármilyen kötődést is érez a valláshoz, ezen az estén elmegy, hogy együtt imádkozzon a többiekkel. Ennek az imának a szövege is arámi, a Talmud még nem ismeri, mert az azt követő időkben vált olyanná, amely elterjedt az imarendben. Az első változata héberül ismert, de ma már kizárólag arámiul mondják ^. Mind a Kaddis, mint a Kol Nidré jelentőségét mutatja, hogy nemcsak a zsidók között, hanem általában a kultúra világában is ismert a Kaddis. Ilyen címmel vagy ennek felhasználásával több irodalmi és zenemű is született, ugyanígy a Kol Nidré feldolgozásával is.
Ezek a példák is mutatják, hogy milyen hatás érte az ókorban - és azt követően is -a zsidóságot, hiszen nemcsak idegen uralom alá került, nemcsak elhurcolták a nép jelentős részét, hanem a köznapi nyelv is megváltozott, és ez akkor is fennmaradt, amikor i.e. 539 után a babilóniai fogság végeztével visz-szatérhettek Izrael földjére, és ismételten létrejöhetett az önálló állam, amely lényegében fennállt a második szentély pusztulásáig 70-ig, amikor Titusz felégette Jeruzsálemet. Az a hatás, amely a zsidókat érte, nem volt más, mint amit ma globalizmusnak nevezünk.
Ma globalizmusnak azt hívjuk, hogy egyszerre éri az egyes kultúrákat, népeket az összes többi kultúra és nép hatása, a szellemi áramlatok nem tudnak önállóan fejlődni, és a túlzottan erős hatások kétségessé teszik,
hogy nem válik-e semmivé egy-egy népcsoport, ország szellemi arculata, nem tűnik-e el, és lép helyére egy másik csoport, nép kultúrája. Amiről ma beszélünk, az nem más, mint az általunk ismert világon élő és létező népcsoportok egymással folytonos és egyre intenzívebb kapcsolata. Nem volt ez másként az ókori keleten sem, mert az általuk ismert és ezért teljesnek tekintett világban lakó emberek csoportjaival folyamatos érintkezés alakult ki, és ez a gazdasági-, kulturális-, és emberi érintkezés kölcsönös hatást gyakorolt a többi emberi csoportra és viszont.
Az ókori keleten az átlátható világ határai világosan kirajzolódtak Egyiptomtól a Kaszpi-tengerig - vagy még azon is túl -,és az ezeken a határokon túl lévő embercsoportokkal az érintkezés szinte egyáltalán nem jött létre, vagy legalábbis nem olyan mértékben, amely tényleges befolyásolást tett volna lehetővé.
Ezek a kölcsönös hatások mégha időben nem is voltak olyan intenzívek, mint a mai világban, de azért a mechanizmusukat tekintve ugyanúgy működtek, mint a ma globalizációnak nevezett folyamat. A földön egymástól jól elkülönülő világok léteztek, minden egyes ilyen önálló világban rendkívül sok népnyelv, csoport volt, és ezek - ahogy a fejlődés egyre intenzívebb lett - egyre nagyobb hatást gyakoroltak egymásra.
A zsidók esetében egy rendkívül markáns és jól elkülöníthető népcsoportról van szó, amely meg tudja védeni magát, területét, intézményeit és kultúráját, és ezt akkor sem veszti el, amikor katonailag legyőzik. Izrael gyermekeit a Tóra szövege is „nyakasnak" nevezi.
A héberek kultúrája, vagy ha úgy tetszik népisége az egyiptomi időkben végveszélybe került, hiszen Izrael gyermekei szinte teljesen magukévá tették az egyiptomi kultúrát, de ez azért volt, mert egészen kis létszámú közösségként éltek a birodalomban, és való-
színűleg nem is volt különösebb közösségi tudatuk, csak nyelvi és részben területi elkülönülésük. A kivonulással mindez megváltozott, a törzsi felépítésű társadalomban nemcsak a nyelv, a rokonság kötötte össze ezeket az embereket, hanem a nekik adott törvények, a közös vezetők, az igazgatási hierarchia is, később pedig a meghódított területen megszilárdult állam. Az itt élő nemzedékek sora alakította ki a nép tudatát. Ez került aztán az akkori ismert világ globális hatása alá olyannyira, hogy az ott élők felvették a környező népek nyelvét, az arámit és azt használták. Nyilvánvaló, hogy ez a külső hatás a legtöbb nép esetében képes volt arra, hogy teljes egészében az önazonosság elvesztéséhez vezessen, a zsidók esetében azonban ez nem történt meg. (A katonai megszállás, az Állam teljes elpusztítása, a nép teljes szétszóratása, a második szentély pusztulásával sem okozta a nép teljes felolvadását és eltűnését, és nem történt ez meg a későbbek során sem.)
Azt tudjuk, hogy az Izraelből elkerült zsidókat a Római Birodalom terjeszkedése során jelentős görög hatások érték, az Alexandriában élő zsidók közül egy-két nemzedék múltán legtöbben már csak görögül beszéltek, és ilyen szokásokat vettek fel , csakúgy mint a Rómában élők.
Ebből az egy szempontból tekintve a zsidóság útját, látjuk, hogy olyan csoportról van szó, amelyet az egyiptomi fogság idején csak a nyelve tart össze, és megindul azon az úton, amely a vallási és kulturális beolvadást eredményezi. Ebből az állapotából ragadja ki a népet Mózes, és kivezetve a különböző törzseket Egyiptomból, végül is megtörténik az államalapítás. Ekkor az ott élőknek közös vallási, nyelvi és a területhez tapadó csoporttudatuk van, amelyet aztán az akkori államhatalom is megerősít. Később a történelem folyamán különböző szakaszokban és formákban ez a csoport elveszti az előzőek közül az összes összetartó erejét, kivéve a vallását és a vallás leg-lényegét
hordozó Tórát. De ez elég ahhoz, hogy a zsidóság fennmaradjon az évezredek során, mert ezek nem érintették a zsidóság lényegét!
Persze, a középkor során a szétszóratásban különböző részekre szakadtak, és attól függően, hogy melyik birodalom területre kerültek, köznapi nyelvüket is többször lecserélték, különböző zsidó nyelvek alakultak ki. Európának ezen a részén legismertebb a jiddis, amely a német egyik változata - héber szavakkal keverve -, de ismert a spanyol - a szefárd - zsidók nyelve, a ladíno, a vándorló-spanyol zsidó népesség török és görög hatásra kialakult nyelve a haketija, és a sort sokáig lehetne folytatni, mert az arab népek tengerében minden terület zsidóságának megvolt a maga speciális nyelve.
Az imarend alapjaiban már csak ritkán változott a szétszóratás után, és ha be is iktattak újabb imákat, azok általában héber nyelvűek voltak. Mégis például a Közép-Kelet-Európában élő zsidó asszonyok a szombat kimenetelekor, amikor elbúcsúztak a sa-besztól, vagyis az ünnepet, a Szent Napot elválasztották a profántól, a hétköznapoktól, akkor egy jiddis nyelvű szöveget mondtak el a „got fon Avrohomot", amely nem került be a hivatalos imarendbe, mégis mindenki tudta és mondta.
A középkor kényszerű elkülönítése után az újkorban pedig nemcsak a nyelvi hatások váltak jelentőssé, hanem a kulturális is. A XIX-XX. században a zsidó népesség jelentős része a környező népek kultúráját, öltözködését is felvette, majd az általános tendenciát követve a kialakult nemzetállamokban az adott területen uralkodó nyelvet is magáévá tette, ekkor már nem alakultak ki új, önálló zsidó nyelvek. Az angolszász területre került zsidók egy-két nemzedéken belül már csak angolul beszéltek maguk között, a Franciaországban élők franciául, és ugyanez elmondható a Magyarországon élő zsidókról is, ahol ez a folyamat hihetetlenül gyorsan játszódott le.
A XIX-XX. század fordulóján a falvakban élő zsidóság Magyarországon még öltözékében, lakóhelyében is elkülönül a többiektől, de a nagyvárosi zsidóság a köznapokban már nem különböztethető meg a népesség többi részétől, sem kulturális, sem nyelvi szempontból. Az 1840-es évektől megindul a zsidóság példátlanul gyors hasonulása, erre nagyon sok elmélet született, amelyeket el lehet fogadni, és el lehet vetni. Vannak misztikus elméletek, amelyek a két csoport - a magyarság és a zsidóság - lelkének a hasonlóságáról beszélnek, és van a „ társadalmi szerződés elmélete", amely szerint a XIX. századra kialakult speciális magyarországi helyzetben nemcsak a zsidóknak volt szüksége a befogadásra és az egyenjogúságra, hanem ahhoz, hogy a magyarság a történelmi Magyarország területén meg tudja őrizni a többségét, szükség volt arra, hogy az itt élő zsidók magyarként határozzák meg magukat, szemben az itt élő nemzetiségi csoportokkal. Az tény, hogy az 1910-es népszámlálás - amely az anyanyelven alapul - Horvát-Szlavónia nélkül azt mutatta, hogy a magyar anyanyelvűek a Magyar Királyság lakosságának 54,4 százalékát tették ki, de ez a csekély többség is csak úgy jelentkezett, hogy az összlakosság valamivel több, mint 5 százalékát kitevő zsidóságot is magyarnak számították. Ha pedig Horvátország-Szlavóniát is beleszámították volna, akkor a magyarok részaránya 45,5 százalékot tett volna ki .
Bármi legyen is a helyes magyarázat, az biztos, hogy az 1840-es években itt élő zsidók példátlan lelkesedéssel álltak a magyar függetlenség, a szabadságharc ügye mellé. Sok számadatot szoktak felhozni arról, hogy a zsidó honvédek milyen számarányban vettek részt a seregben. Venetianer Lajos , Kossuthra hivatkozva 20 ezer zsidó harcost említ a 180 ezres honvédségben, ez a szám igen túlzónak tűnik, de jelzi a résztvevők nagy számát. Mindenesetre a részvétel jelentőségét mutatja az, hogy a bukás után milyen erőteljesen lépett fel a zsidók ellen
a császári hatalom, és hogy milyen jelentős összegű kártérítést kellett fizetnie a zsidó hitközségeknek.
A XIX. század második felében azok az emberek, akiknek a nagyapjuk szinte egyáltalán nem beszélt még magyarul, az édesapjuk pedig kétnyelvű volt, a magyarországi kultúra szerves részeivé válnak, a kisvárosokban, nagyvárosokban, a modern ipar, kereskedelem megalapítóivá, fejlesztőivé válnak és a tudomány zászlóvivőivé.
A kiegyezés utáni időkben a magyar nemzeti gondolatot teljes egészében magáévá teszi az itt élő zsidóság, és nemcsak azok, akik öltözködésükben és szokásaikban is hasonlóak, hanem azok is, akik a legszigorúbban megtartják a vallás szabályait. A nagy szakadást követően, amikor a magyarországi zsidóság minimum kétfelé szakad, egyrészről az ún. neológ vagy kongresszusi zsidóságra, másrészről az ortodox zsidóságra , a két irányzat között egyetlen egy dologban nincs vita, abban, hogy lelkesen támogatják a magyarság ügyét, az önállóság erősítését a monarchián belül, ezt nagyban segítették a törvények is. A törvény előtti egyenlőséget a magyarországi zsidóság legelőször 1849-ben kapta meg, de ez elvi deklaráció volt, hiszen nem sokkal utána a szabadságharc elbukott.
Az 1867. december 22-én hatályba lépett XVII. te. [9] már való polgári egyenlőséget nyújtott a zsidók számára, amikor akként szólt, hogy „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak".
Az 1895. október 1-jei XLII. tc-ben az állam bevett felekezetnek ismerte el a zsidó hitfelekezetet ^.
S. M. Dubnov azt írja erről „a magyarországi zsidóknak legfigyelemreméltóbb vonása a magyar hyper-patriotizmusuk, amelyet félelmeik tápláltak..."11.
Minden feltétel adva van tehát ahhoz -főleg a nagyvárosokban élő neológ zsidóság
esetében -, hogy a vallástól is eltávolodva teljesen elveszítse azonosságtudatát, és feloldódjon az ország többi lakosa között, de ez nem történik meg a csoport nagyobbik része esetében. Az 1920-as évek előtt ennek csak egyik oka volt az antiszemitizmus, hiszen az ilyen nézeteket vallók kisebbségben voltak, és leginkább a köznevetség tárgyát képezték. Azt sem szabad elfeledni, hogy a magyarországi fejlődés lehetővé tette, hogy a zsidók szinte bármelyik társadalmi csoporthoz kapcsolódjanak. Arra is lehetőség volt, hogy nemességet kapjanak, éspedig nem csak úgy, hogy ki kellett térniük, ott kellett hagyniuk a vallásukat, hanem úgy is, hogy megőrizték a vallásukat, és mégis nemesek lehettek, csatlakoztak az értelmiséghez - később ennek jelentős részét ők képezték -, és vidéken sokan éltek a mezőgazdaságból is, bár ez nem volt jellemző.
(Természetesen már ekkor is és ezt követően is jelentős számú csoportok hagyják el a zsidó vallást, és sokan hagyják el általában a vallásukat. Ezeket a csoportokat úgy kell kezelnünk témánk szempontjából, mint olyanokat, akik már egy másik csoporthoz tartoznak.)
Azok azonban, akik megőrizték zsidóságukat, nem oldódtak fel teljes egészében, vagy továbbra is tudatosan gyakorolták vallásukat, vagy ha nem is hittek az Örökkévalóban, akkor is a zsidó néphez tartozónak tekintették magukat, még akkor is, ha ezt sohasem fogalmazták meg.
A holokauszt utáni és a mostani időkben sem utal arra semmiféle jel, hogy ez a globalizáció hatására megváltozna, sőt az utóbbi évtizedekben a zsidó öntudat erősödése figyelhető meg. Ennek elsődleges oka az önálló zsidó állam, a modern Izrael létrejötte, továbbá a holokauszt emléke, amely abszolút negatív közösségi élmény, új csoportképző elemként jelentkezett, úgy is fogalmazhatunk, hogy a zsidók Magyarországon a holokausztban megtámadottak, meggyilkoltak utódjaiként határozzák meg
magukat, de oka az is hogy éppen a globalizáció hatása miatt a világon szétszórtan élő zsidó emberek egymással korlátlanul fenntarthatják a kapcsolatukat, és élvezhetik a zsidó kultúra minden jótékony hatását.
Mi lehet az oka annak, hogy ez történt, mi lehet az oka annak, hogy a majd ötezer éves folyamatos „globalizáció" hatása ellenére nem olvadt el ezeknek az embereknek a csoportja? A vallásos emberek számára a válasz erre igen egyszerű, hiszen a Tóra Börésisz könyvében az Örökkévaló megígéri Ábrahámnak, hogy nagy néppé teszi őt és utódjait (Börésisz XII/1). Az Örökkévaló így szólott Ábrámhoz: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked. És nagy néppé teszlek téged, megáldalak, és naggyá teszem nevedet, és te légy áldássá."
Van ennek azonban társadalmi magyarázata is, ez pedig az, hogy a zsidók az évezredek során midig megőrizték a kultúrájuk leg-központibb, legalapvetőbb részét, és azt soha nem adták fel. Ez pedig a Tórákban foglalt törvényeken és a hozzá tartozó könyvekben leírt tanokban található. Bármilyen hatás is érte a zsidó embereket az évezredek során, azok értékes és használható részét magukévá tették, de e mellett megőrizték saját identitásukbelső magját, legfontosabb részét.
Láthatjuk tehát a zsidóság történelmi példájából, hogy a globalizáció nem átok, amely feltétlenül a csoport vesztét okozza, mert az mindig csak az adott csoporttól függ, hogy abból mit tud hasznosítani, és hogy a kultúrák keveredéséből és az egymásra hatásából milyen eredmény születik.
E tekintetben nincs különbség a nagy és a kis népek, csoportok között, hiszen bizonyos csoportok meg tudják őrizni létüket és önazonosságukat a legnehezebb körülmények között is, a legnagyobb kihívások ellenére akkor, ha van olyan csoportképző, kohéziós erő, amelyet komolyan vesznek a csoport tagjai.
Akkor tehát, amikor közösen aggódunk napjainkban a magyar kultúráért és féltjük a globális hatásoktól, ne a bezárkózást válasszuk, hanem mindig legyenek szemünk előtt a történelmi példák, igyekezzünk magunkba fogadni ezeket a hatásokat. Akkor, ha egy népet csak a területi öntudat tart ösz-sze, az nem elég, miként adott esetben a közös nyelv adta erő sem.
Két olyan dolog van, amely összeforraszthat egy csoportot, és amelyet nem oldhat fel a legerősebb globalizáció sem, az egyik a közös történelmi múlt tudata, a másik a közös jövőbe vetett hit.
Ezen közös jövőbe vetett hit elég akkor is, ha csak abban hiszünk, hogy a csoport a jövőben létezni fog, és megtarthatja identitását, ha felfedezi az identitásának egy olyan központi magját, amelyet megtörhetetlen-nek vél.
A Magyarországon és a környező országokban élő, magyar nyelven beszélő, vagy magukat a magyarsághoz tartozónak vélő emberek közös történelmi tudata megvan, nagy kérdés az, hogy elég szilárdan hiszünk-e a közös jövő lehetőségében.
Abban az esetben, ha ez a minimum sincs meg, akkor veszélyes a globalizáció, átok; ha megvan, akkor megtermékenyítő, áldás.
Jegyzetek
1 A Tóra könyveinek megjelölésekor a héber nevet használom askenázi kiejtéssel. A magyar köznyelvben Mózes I. könyvére a görög elnevezés a Genezis honosodott meg . A Tórából fordított részeket az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat „Mózes öt könyve és a haftárák,, című kiadványából idézem.
^ A Mózes II. könyvének görög neve Exodus.
■* A héber név eredetéről különböző viták van-
nak, van aki azt állítja, hogy Éber utódait jelenti, van aki pedig azt, hogy a túloldalit, vagyis, hogy az Eufrátesz folyón túlról érkezett Ábrahámot.
' Vitás az ima keletkezésének az ideje, egyes vélemények szerint a spanyol inkvizíció hatására kényszer alatt ki- keresztelkedettekre, a maranno-sokra való tekintettel iktatták be ezt az imát.
■* Az egyik legnagyobb ismert ókori zsidó filozófus Philo szintén görögül írta műveit.
6 A 18.264.533 főből 9.944.627 főt számítottak magyarnak a szűkebben vett Magyar Királyságban, akik közül 911.227 fő volt a zsidó.( Randolph L. Braham : A népirtás politikája 5. oldal Belvárosi könyvkiadó 1997.)
' Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története 198. oldal (Könyvértékesítő vállalat 1986)
° Az 1868-69. évi Zsidó Kongresszust a Magyar Királyi Kormány I. Ferenc József elhatározása alapján hívta össze. Az egyetemes közgyűlésen kirobbant vita oda vezetett, hogy hiába fogadta el a többség a király által is szentesített alapszabályokat, a Hitőr Egyletbe tömörültek, kiharcolták maguknak, hogy a felekezeten belül külön ortodox szervezet jöjjön létre. Különös magyar alakulatként a neológok és az ortodoxokon kívül létrejött a Satusquo-ante irányzat azon hitközségekből, amelyek nem csatlakoztak egyik szervezethez sem, hanem megmaradtak abban a jogállapotban, amelyben az egyetemes gyűlés előtt a hazai hitközségek voltak, ők aztán 1927-ben szintén létrehozták országos szövetségüket. (Magyar Zsidó Lexikon 998. oldal 1929.)
Magyar Törvénytár Franklin-társulat 1912.1. kötet 331. oldal.
Magyar Törvénytár Franklin - társulat 1912. IV. kötet 997.oldal.
S. M. Dubnov: Weltgeschichte des jüdischen Volkes. 10:426. o. idézi Randolph L. Braham i.m. 33.oldal.

Flamm János: Páva utca

HOLOKAUSZT
Flamm János
Páva utca
„Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak"
Az emlékezés meghívás nélkül töri ránk az ajtót, vagy suhan be nesztelenül lelkünk otthonába. Mikor, hogyan s hol, ez kedve szerint való. Mi pedig ismét és ismét engedelmeskedünk.
A zsinagógái kiléből ismert, nyolcvanas éveinek elején járó idős úr meglepően jó erőnek örvend. Ápolt, kiegyensúlyozott, arcbőre szeretnivalóan sima. A körülötte állók nem tudhatják, talán ő sem tudná megfejteni: mi idézi fel benne anyja búcsúszavait az „akkor" és az „ott" pillanatát, amidőn elválasztották tőle. Arcán most ugyanaz a kétségbeesés, halálos ijedtség, kamaszkorának jóvátehetetlen zárszava. Hat évtizednyi zuhanás csak egy perc. Aztán kézlegyintéssel, a sóhajjal a visszatérített jelen.
Talán csak a tényeket kellene sorolnom, és fegyelmezetten távolra szorítva az érzelmeket. Hat év, néhány fotó, megsárgult papírok.
Három éves voltam. Imre nagybátyám Auschwitzban. Úgy tudják. Zsuzsika unoka-
nővérem a Pilvax közben, pár lépésnyire a nyilas-háztól, látni vélték. Anyai nagyszü-leim a védett házból kihajtva az Andrássy úton. Valahol. Apai nagyapám és második felesége még a vagonban. Valószínűleg. Úgy tudják, vélték, valahol, valószínűleg. Ismeretlenek által elhantolva, árokba dobva, ellapátolva. Nem kereshetek fel temetőt, hogy a sírkövek jelezzék, mindjárt ott járok náluk, és majd megsimogassam a márvány kánikulában is hűsítő érdességét, hogy időről időre szót váltsunk. Anyámmal, apámmal üzenhetek nekik, de az ő válaszuk nem jut el hozzám.
Talán ez az ok, hogy felkeressem a Páva utcai Emlékközpontot. Az avatáson nem veszek részt. Ünnepelni és gyászolni közösen még nincs érkezésem, őszintébb vagyok az egyedüllét menedékében. Meg szabadabb is, mint 1953-ban.
A József kőrútról ráfordulok az Üllői útra. A jobb oldalon haladok, így hamarosan a Skandináv Csapágygyár üzletének kiraka-
ta előtt állok. Fényesen csillogó, csodálatos darabok. Sokáig bámulom őket, vajon melyik kettőt illeszthetném a saját készítésű fa-rollerem tengelyébe. Persze a robosztus és mégis légiesen könnyen gördülő duplasoros lenne az igazi! Még pár lépés, fordulás jobbra, és máris itt a zsinagóga kívülről szürke, fénytelen épülete. Talmud, Tóra, a rebecen finoman fésült fekete hajától elüt világos-szürke szempillája. Éppen jön Gyöngy bácsi, azt hiszem, a lányának tetszem, de őt túl fiatalnak találom tizenkét éves önmagamhoz. Nekem Aliz tetszik, kikönyörgött fényképe sokáig lapul a zsebemben. De neki- mint egyetlen levelében megírja - Sanyi tetszik. (Sanyit évtizedek múlva viszontlátom a képernyőn műsorvezetőként. Fanyalogva állapítom meg, még mindig jobbképű nálam.)
Szombatot köszöntve Karvaly kántor úr mellett énekelünk; tőle egy korty bort és alkalmanként öt forintot kapunk - ez majdnem két kiló kenyér ára. Az első padsor szélén magasodó Seifert Géza bácsi - rituálisan - papírba csomagolt cukorkát ad. A mindig sietős Gelb bácsi a hitközség sameszé. Apészahi macesz gondos gazdája.
A rabbi készít fel a bármicvóra. Dr. Rosenblumm Manó gyakran Bakáts téri lakásán fogad a tökéletes szereplés érdekében. 1956 késő őszén családjával Izraelbe -akkor ezt így mondják - disszidál. Jó hangom van és sikerem. A hitközségtől iskolai körzőkészletet kapok, egy özvegy asszony tói férje imaszíját, taleszét, kipáját. Akipa kicsi, el is vesztem valahol, valamikor, a többit rojtoldó zsákban őrzöm ma is, a tfilinnel együtt. A rebecen kis imakönyve tucatszor változott otthonom könyvespolcán. A kántor úr jutányos áron eladja nekem az Exacto márkájú karórát.
Páva utca, a megnyitás után néhány hónappal. Végigjárom a termeket, az ajtótól az ismerős falakig, a padokig szeretnék eljutni. Nincs türelmem megrendülni; a katarzis elkerül. Túlságosan erősre sikeredett bennem a védősánc.
Nem vagyok otthon. Kint a szabadban az óriási fekete márványtáblán a bevésett neveket böngészem, reménykedve. Talán most... Talán... Hiába. Egy pénztárszerű ablak előtt sor kígyózik, ott lehet érdeklődni. Az ablakhoz közeledve furcsa eufória vesz rajtam erőt. Hát persze! Az ugyanis nem lehet, nem létezik, hogy csak úgy, nyom nélkül! Kedves empatikus fiatal lány. Tárgyszerű. Jobb is, nehéz dolga lehet.
- Kit keres?
Megmondom apai nagyapám nevét.
- Mikor született?
Gyors következtetés. Az esküvői meghívón az 1907-es dátum. (Színhely a Dohány utcai zsinagóga. Büszke vagyok rá.)
- Úgy az 1870-es évek végén - mondom. -Hol?
- Nem tudom.
- Mi volt a foglalkozása? Nincs válaszom.
Iszonyatos felismerés kerít hatalmába. Tizedmásodpercek alatt próbálok felkészülni a várható kérdésekre, de húsz évet késtem, hamvába holt erőtlen kísérletek.
- Mi volt az utolsó lakcíme? - kérdi újra a lány. Az ijedtség, a kétségbeesés kiül arcomra.
A fiatal lány segítségemre siet. Űrlapokat nyújt át; majd hozzam vissza kitöltve. Hatot kérek, mindhiába. Kilépek a sorból. Ismét a falat borító óriási márványtáblák előtt vagyok. Még sok hely van rajtuk. Immár tudom, nemhogy kezeimmel, tekintetemmel sem simíthatom végig a neveket, a nevüket, enyhet keresve. Homály lepi el a szememet. Valaki mellém lép.
- Rosszul tetszik lenni?
- Nem. Elvesztek - válaszolok számára érthetetlenül.
Aztán már csak magamnak motyogva:
- És velem együtt el fognak veszni.
Érzékelem a napsütést, az Üllői útról beszivárgó benzingőzt. Elindulok. Az otthonig vezető utat egyedül kell megtennem.

Forrai Márta: Magyar zsidókról ír egy angol nevelőnő a 19. századból

Forrai Márta
Magyar zsidókról ír egy angol nevelőnő a 19. századból
Stevens, Mary Elisabeth: Levelek az Andrássy-házból 1864-1869.
Letters from Hungary 1864-1869.
Egy angol nevelőnő levelei.
Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Cieger András.
Fordította Bánki Vera. Budapest,
General Press, 2007.
Katarine Armstrong először a saját kiadásában jelentette meg 1999-ben Nagy-Britanniában dédanyja leveleit.
Mary 1844-ben született, Andrews Stevens és Elisabeth Holland Sutton házasságából második gyermekként. Nővére Eliza volt. Apjuk néhány héttel Mary születése előtt meghalt. A nehéz anyagi körülmények között élő család a franciaországi Boulogne-ba, majd Dunkerque-be költözött. Annak ellenére, hogy protestánsok voltak, az ottani zárdában nevelkedtek. Ezért beszélték folyékonyán a francia és az angol nyelvet. Mary 1964- május 27-én Letenyéről írta első magyarországi levelét gróf Andrássy Károlyné gróf Szapáry Etelka dunántúli birtokáról, ahol rövid ideig társalkodónő volt.
Ugyanez év december elejétől gróf Andrássy Gyula három gyermekének lett nevelőnője 1869. március végéig. Visszatért Angliába 1869-ben, majd hamarosan férjhez ment, öt gyermeke született. 1924-ben hunyt el.
Herceg Odescalchy Pál tudomást szerzett a kötet megjelenéséről, aki gróf Andrássy Gyula dédunokája. Közreműködésével és az általa 2005-ben létrehozott Andrássy Gyula Alapítvány támogatásával a könyv magyar nyelven is megjelent, mivel a magyar történelem és művelődéstörténet eddig ismeretlen forrásának tekintette.
Igen érdekes, hogy kétszer írt leveleiben a pesti zsidóságról és egy alkalommal név nélkül említette Moscovitz Móricot.
„Pest, J865. március 2. Elhatároztam, hogy a napokban meglátogatom a zsinagógát, és részt veszek egy zsidó istentiszteleten. Az épület kívülről gyönyörű, és gondolom belül is ugyanolyan szép." (Pest egyik építészeti látványossága volt az 1856. szeptember 6-án felavatott Dohány utcai zsinagóga.)
„Pest, 1865. április 6. Hosszú lépcsősorok vezetnek fel Budára... A lábadnál ott kanyarog a Duna... a folyó túlpartján ott látható Pest templomtornyaival és a zsinagóga gyönyörű kupolájával. A zsinagóga szerintem a város legszebb épülete."
„Pest, J865. április 23. A grófné hasmenést kapott... és itt a háziorvos egy öreg ho-meopata sarlatán" (Az Andrássy család megbecsült háziorvosa Moskovitz Móric volt, Lesznai Anna született Moskovitz Amália napapja.)
így nagyon merész volt Mary megállapítása, miszerint Moskovitz doktor sarlatán.
A 19. század egyik köztiszteletben álló és megbecsült gyógyítója volt. Rozgonyban (Abaúj m.) született 1802-ben. A pesti egyetemen szerzett orvosi diplomát 1832-ben. Ezt követően hosszabb tanulmányutat tett Angliában, Francia-, Német- és Olaszországban. Megismerkedett Hahnemannal, a homeopátiás kezelés kidolgozójával, és a módszer követőjévé vált. Először Sátoraljaújhelyen telepedett le, itt folytatta orvosi prakszisát. Pestre költözött 1846-ban. Az Andrássy család mellett a Széchenyi, a Lónyay, a Majláth, a Kossuth, a Kazinczy családok háziorvosa volt. Az Országos Egészségügyi Tanács tagjává választotta. Megalapította a Hasonszervi Orvosi Egyesületet. Az orosz Szent Szaniszló-rend vitéze volt, Zempléni előnévvel. Ugyanis nemességet kapott, majd királyi tanácsosi címet. Budapesten hunyt el 1880. július 3-án.

Gerő György: Menekülés

HOLOKAUSZT
Gerő György
Menekülés
Félve kezdek bele ezekbe a sorokba. Félek, hogy a szavak gyengék lesznek, gyengébbek a bennem elevenen égő élményeknél.
Indulás
1944- június 12-én este 10,20-kor indultam a József városi pályaudvarról Jászberénybe, hogy ott a másnapi felülvizsgálaton reggel hétkor jelentkezzem. Az összeköttetés igen rossz Budapest és Jászberény között. Hatvanban négy óra hosszat kell várakozni az induló vonatra. Az unalmas utazás enyhítésére néhány bajtárssal - kikkel egy időben kaptam betegszabadságot, és velük együtt kellett ismét jelentkeznem - megbeszéltük, hogy együtt utazunk (Glauber György, Goldberger, Rosenberg Dezső, Steinre). A pályaudvar előtt találkoztunk. A bejárat előtti térségen hemzsegtek a muszosok, a hirdetményre történt tömeges bevonulás alkalmával, kórházi vizsgálatra küldöttek két csoportja indult vissza Jászberénybe a honvédkórházakból. A mi kocsink tisztán muszosokkal volt tele, és azonnal élénk beszélgetés indult meg. Szokásom szerint a beszélgetőkre figyeltem, mivel túl sötét volt ahhoz, hogy a magammal hozott könyvet ol-
vassam. Egyik bajtárs elbeszélte, hogy néhány nappal, mielőtt légiriadó volt Hatvanban, az állomáson várakozó muszosokat a rétre kiküldték, és itt egy csoport suhanc, egy csendőr őrmester vezetése mellett, az éj sötétjében botokkal összeverte őket. Részvéttel, de érdektelenül hallgattam az elbeszélést, azzal a tudattal, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Több százan utaztunk együtt, és úgy véltem, engem nem érhet baj. Úgy voltam, mint az emberek nagy része, ki lekicsinyli a más baját, s csak akkor érzi a veszélyt, amikor már benne van. Kizárólag így érthető az a gyerekes naivitás, amellyel több mint 700 férfi, magyar hadseregbe tartozó muszos katona besétált az SS hálójába, hogy aztán kifosztva, meggyalázva, útnak induljon az ismeretlen felé.
Hatvan
A vonat Hatvan felé közeledett. Mindenki felkészült a kiszállásra. Kinézek az ablakon, A város felől szirénák hangja szól, a vonat tovább fut, befut az állomásra, és csak mikor már megállt, oltják le a menynyezet-világítást. Lent kiáltások: „Kiszállni!" „Muszosok egy csoportba!"
Csendőrök tűnnek fel, sürgetik a leszállókat, mindenkit a kijárat felé terelnek, ügyelve, hogy a muszosok egy csoportban maradjanak. Az állomás előtt hármasával oszlopba sorakoztatnak. A késlekedőket sürgetik, hajszolják. Magam is arra gondolok, hogy jó lenne minél előbb távol jutni az állomástól. A sötétben az ember alig lát túl a szomszédján, csak az állomással szemben lévő óvóhely felirata látszik. Az óvóhely is nyilván tele van, a lépcsőn, az ajtóban is állnak a polgári utasok. Elindul a menet, a sötétben csetlünk-botlunk. Közben a sor két oldalán fegyveres csendőrök parancsolgatnak, káromkodnak, egyikük végigveri a sort. Még egy-két méter. Hátra csapom derekamra egyetlen poggyászomat, a kenyérzsákot. Emelkedik a puska, két szomszédomba belekapaszkodva lendítem be őket az ajtón. Érzem, hogy mögöttem suhan el az ütés. Ugrás közben egyik szomszédom a térdembe rúg; sajog kegyetlenül. Újra alakul a hármas oszlop, megállunk. Létszám megállapítás. 180 fölötti számot jelentenek.
Romantikus éjszaka
Durva parancsszavak. Egy alak elmegy a sor mellett. „Én a zsidók felügyelője vagyok, mindenkit a saját érdekében figyelmeztetek, nehogy itt pénzt összetépjen és elszórjon. Mindjárt itt lesznek a németek, és ha a földön összetépett pénzt találnak, rettenetes sors vár mindnyájukra. Vizsgálat után reggel mindent vissza fognak kapni." Tehát erről van szó. Sejtelmem sem volt, hogy miféle tisztség a zsidók felügyelője, de azt hogy mindjárt itt lesznek a németek, azt értettem. Néhány nappal ezelőtt egy határon túlra utazó menetszázad esetéről értesültem. A németek megállították őket, egy pokróc és néhány apróság kivételével mindenüket elvették, karórától WC papírig. Mit lehetne menteni? Próbáltam a tárcámhoz nyúlni; a szomszédom odasúgta, hogy ne mozogjak.
Abbahagyom a kísérletet, nehéz lenne elővenni, és különben is, nincs hová eldugni. Nem baj, majd holnap Jászberényben szerzek pár pengőt, most a vasútjegyem megvan már. Lassan belenyúlok a kenyérzsákba, a másnapi kosztom csomagjai közé. Kihúzok egy pár süteményt, megeszem. A csendben a harapás is hallatszik. Annyi idő alatt, amíg a három süteményt ettem, egy nagy ebédet lehetett volna elfogyasztani. Egyszerre motor-zúgás, autó áll meg a közelben, léptek hallatszanak. Itt vannak a németek! „El lehet kezdeni" - halljuk. Egy barakk oldala mellé tétetnek le minden csomagot. Pár perc, és újra áll az oszlop. Magunk elé terítjük a földre a zsebkendőnket, arra kirakjuk zsebünk egész tartalmát. Közben már összeszedik a bőrkabátokat, az órát, a gyűrűt, a jegygyűrűt, töltőtol-lat, zseblámpát. Egy német asszony is van itt, férjét kísérte. Az asszony igazolja, hogy a Gestapo alkalmazottja. Öt engedik, a férjét nem! Légiriadó, utána egyenként történik a vizsgálat. Ismét felhívás, hogy mindent előadni, be-varrott pénzt is. Rögtön az elején egy vállvar-rásban pénzt találnak.
A barakk mögül felkel a hold, vigyorogva nézi a komédiát. A motozás közben zokogó sírás hangzik: az egyik felülvizsgálatra menő elmebeteget verik. A csendőröknél a betegektől elszedett vastag botok vannak, ezekkel vernek. Egy másik elmebeteget is megvernek. Magas, elegáns fiú, a motozó kérdésére felnéz, rávigyorog. Vele van az anyja. Mikor ütni kezdik a fiút, eléugrik könyörögve. Az asszonyt verik tovább a bottal. Ismét felnézek a holdra. Hidegen néz.
Érthetetlen, hogy semmi félelmet sem érzek. A szomszéd rémült arcára nézek. Hátulról súgva szól rám a csendőr.
- Pénz, gyűrű?
- Nincs nekem, őrmester úr.
- Óra sincs? Inkább a csendőr kapja, mint a németek. Ok visznek el mindent. Ott áll már kint az autó.
- Őrmester úr, én magának adom a pénzemet - mondom.
- Nagyon vigyázzon, hogy meg ne lássák.
Hirtelen átadom a tárcámat. Oldalt fordulok, kiveszem az iratokat, a fényképeket. Odatolom a tárcát.
- A belső rekeszben van száz pengő.
-Jönnek! - súgja vissza a kakastollas.
Pillanatok alatt átlapozom a kezemben lévő iratokat. Három fényképem van közte, két igazolványképem és a feleségemmel közös arcképünk. Az egészet a zsoldkönyvbe csúsztatom. Közeledik a motozó. Széttárom a karomat, végigtapogat. Valaki a sorba tiltakozni próbál:
- Apám hadbíró, én született keresztény vagyok, állami hadüzem igazgatója.
- Akkor mit keres itt? - kérdi a rendőrtiszt.
- Jászberénybe vonulok be.
- Mint musz?
- Igen.
- Hát akkor maga is zsidó, mit akar?
Továbbhalad. Már dereng. A motozás véget ér. Csak néhány csendőr marad körülöttünk. Ácsorgunk. Az őrmester mellém ér:
- Mi lesz most, őrmester úr? - kérdem. -Továbbengednek?
- Nem, itt maradnak a táborban.
- És a többiek?
- Azok is. Faggatom:
- Ez gettó?
- Az. Biztosan magukat is elviszik velük. -Hova?
- Nem tudom.
A gettóban
Hajnali négy óra körül lehet az idő. Átküldenék egy üres térségre. A csendőrök elvégezték a munkájukat, elmennek. A gettó zsidó rendőrei visznek át. Barakkok, raktárépületek közötti üres térségre megyünk, itt találkozom az ismerős bajtársakkal. Sétálgatunk, üldögélünk, leheveredünk egy nagy fűrészpor buckára. A cukorgyár terültén va-
gyunk. Nagy barakkok sora. A távoli barakkokban vannak a gettólakók. Kb. száz méternyire tőlünk főzik a szabad konyhán a reggelit. A területet kőfal veszi körül, tetején magas szögesdrótkerítés. A falon túl töltés, kis őrbódékkal, előtte szuronyos őrök minden ötven lépésre. Csendőrruha, csendőrsapka. Speciális gettóőrség. Innen leszökni lehetetlen. Nőket, gyerekeket is látunk. Két lány a közelünkbe merészkedik. Neveket kiáltanak oda. Neveket kérdeznek. Röviden válaszolnak. Röviden válaszolnak:
- Igen itt gyöngyösiek vannak. Tegnap 3000-t vittek el.
A felügyelők elkergetik őket. Ezek a felügyelők, gettórendőrök, zsidó tanácstagok, ők félnek a legjobban. Ez nyilván igen jó módszer. Kioktatást kapunk. A kijelölt területet lehagyni nem szabad, ha megszólít valaki, előtte feszes vigyázzállás, ha öt embert kérnek valami munkára, száz ugorjon, mert... A „merteket" jelentőségteljes rémült tekintetek követik.
Agettóbeliektől megtudjuk, hogy elszállításukat várják, lehet, hogy minket is velük visznek. A gyár iparvágányán látjuk a barakk mögött a tehervonat néhány vagonját. Egyik bajtárs (Gál) átveszi a vezetést. A gettóvezetők közvetítésével bejelentik, hogy többen a törvények értelmében nem számítanak zsidónak. Később egy csendőr is közénk jön, megkérdi: kik a keresztények. Az egyik bajtárs megkérdi.
- Elvisznek innen? -El.
- És vissza fognak hozni?
- Hogyne - szól a csendőr. - Szappanként vagy műtrágyaként! - És nagyot nevet a kiváló tréfán. Mikor elmegy, mindenki fehér karszalagot tesz fel, a nálam lévő két zsebkendőmből négyet csinálunk. Gyenge reménysugár dereng. Megérkezik a rablóbanda-vezér kíséretével. Ujabb balhír. Egy bajtárs szökni akart, a vezér elfogta, és most vereti. Az iroda felől ordítozás, korbácsütések, püfölés hangja hallatszik, tizenhatan ál-
lünk az első barakk mellett, hogy iratokkal vagy esetleg orvosi vizsgálattal igazoljuk magunkat. Megjelenik egy hosszú sváb kölyök SS őrmesteri ruhában (azt hiszem Juhásznak hívják), odafordul az elsőhöz.
- Maga keresztény?
- Igen.
- Tudja iratokkal igazolni?
- Irataim a tárcámban vannak, amit éjjel elvettek.
- No, várjon, mindjárt jövök.
Egy perc múlva visszajön bikacsökkel. Megfordulok, lelépek. A pribék ütni-verni kezdi a keresztény csoportot. Az emberek futásnak erednek.
- Látjátok? - mondom a barátaimnak. -Ezért jöttem el onnan.
Mélységes hatást tesz rám a lezajlott jelenet. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy embereket így verni lehet. Röviddel később elő támogatják a bajtársat, aki szökni próbált. Inkább csak kísérik, mert úgy össze van törve, hogy hozzányúlni sem lehet. Haja helyén véres szakadások és fekete vércsomók látszanak, arca dagadt, felismerhetetlen, csíkokban folyik le rajta a vér. Összeroskad. Továbbviszik. Később tudom meg a nevét. Pesti színész, nem ismertem meg. Nem tudom, hogy a vonatra fölkerül-e. Nem láttam többé. Megalakulnak a szakaszok. Három oszlop. Leszámolnak ötven-ötven főt. Közlik velünk, hogy a szakaszlétszámért az életünkkel felelünk. Közben elvisznek tőlünk munkára embereket, miközben a barakkok előtt is nagy az élénkség. Odahoznak hozzánk egy kondér kelkáposztát: ez az ebéd. Sietni kell, mert vagoníroznak.
A gettóban megy a sürgés; fejenként 50 kg málhát vihetnek magukkal. Az emberek csomagokat cipelnek az ellenőrzéshez, a gyerekek egy kiskocsit tolnak tele csomagokkal, ezért muszosokat hívnak segíteni. Lövés hallatszik, pár perc múlva ketten egy holttestet cipelnek. Már előbb hallottam, hogy orvost hívnak, mert valaki öngyilkos lett. Most tudom meg az összefüggést. Az
egyik musz a nála lévő gyógyszerrel megmérgezte magát, elsősegélyben részesítették, de utána felvágta az ereit borotvával. Mikor újra megmentették, és az orvos bekötözte, az SS őrmester korbácsolni kezdte. A szerencsétlen ember könyörögni kezdett, hogy lőjék agyon.
- Ezt a szívességet megtehetem - mondja az őrmester. Agyonlövi, kilép a barakkból.
Az egyik gettóőr elmondja, hogy a báró Hatvani család tagjait az előző nap vitték el. Utolsó éjszakájukat a latrina melletti disznóólban töltötték, rettenetes kínzások után.
A szakaszomat felsorakoztatom és várunk, amíg az első század málhavizsgálata folyik. Egyre újabb és újabb szakaszok vonulnak fel, és mellettünk sorakoznak. Mikor szakaszom élén végighaladok, több felől hallom a nevemet, egy távolabbi oszlopból G. J. barátom integet széles gesztusokkal. H. B. barátom mellett haladok. Odaszólok:
- Tegnap beszéltem édesanyáddal.
- Mit mondott? - kérdi, de én elhaladok, mert már vezényelni kell, hiszen a szakasz egészen beszorult a tömegbe.
- Oszlop egyesével! Szakasz állj! Mindenki keresse meg a holmiját!
Rövid keresés után megtalálom a kenyérzsákomat. Odaviszem az egyik vizsgálórendőr elé. Aprólékosan vizsgálja a csomagokat, közben kedélyesen fenyegeti a delikvenseket. Mellette nagy halomban vannak az elkobzott dolgok. Főleg cigaretta, szalonna, édesség, apró tárgyak, amelyek megnyerték a tetszését. Egy bőröndöt néz előttem.
- Ez jó lesz nekem. - mondja, és kiszed valami dobozt, külön félreteszi. Elélépek.
- Csak egy kis étel van nálam és ez a könyv.
- Milyen könyv ez?
- Elég jó - mondom - még nem olvastam végig.
- Majd énnekem is jó lesz - mondja, és ledobja a doboz mellé. Az este lekobzott katonasapkák a sárban hevernek. Feleszek egy
sapkát, letépem róla a gombokat, és az ol-dalzsákomba teszem. Átmegyek a másik csoportba a barátomhoz. Megöleljük egymást. Megtalálom az embereimet., a sor élére állok.
- Leszámolni hetven embert! Át vannak vizsgálva?
-Igenis!
Többen megszólalnak, hogy még nincsenek vizsgálva, rájuk kiáltok, hogy a sorban nincs beszéd. Indítok. Megdöbbenve nézek végig az utánam induló embertömegen: ennyi ember egy vagonban?! Kiérünk a sínek melletti területre, a hosszú vonat egész hosszában nyüzsgés, beszállás.
A veszteség mértéke
Mielőtt a vonatot és az ott történteket elmondanám, megpróbálom felmérni az előttem lefolyt pusztulást. Az előző napon 3000 embert szállítottak el, az ottlétemkor a gettó lélekszáma az egyik gettó rendőr szerint 520 volt. A vonat összlétszáma az indulás előtti jelentés szerint 1275 volt. Eszerint a nem gettóbeliek, tehát a kiegészítés céljára elfogó ttak száma 755 lenne. A mi századunk, mint említettem 260 fő fölött volt, a másik század nagyobb volt ugyan, de akkor is még 200 fő hiány van, becslésem szerint. Ezért lehetségesnek tartom, hogy az 520-as szám téves volt, esetleg 720 helyett. Én a jegyzőkönyvekbe a 750 körüli musz létszámot mondtam be. Az elfogottak közül, tudomá-somszerint, 18-anjöttekvissza. Azelveszett javak mértéke nehezebben felbecsülhető. A menekültektől kapott adatok szerint megállapítható, hogy átlag 150 pengő készpénz vehető egy főre (12 személy adataiból). Nagy része bevonuló volt, aki nem számíthatott utánpótlásra. Ez ötszázzal szorozva 75 ezer pengőre tehető. Órák, gyűrűk, cigarettatárcák, nyakláncok, töltőtollak, 30-40 bőrkabát, cca. 1000 darab kis erszény és pénztárca. A hátizsákokból elkobzott sok
ezer cigarettát és élelmiszert nem számítva a készpénzzel együtt lA millió pengővel alacsonyra becsülöm. De az emberéleteknek a nemzet gazdaságából való elvonása is befolyással van a nemzeti vagyonra.
Hogy a gettó létesítésével és elszállításával milyen értékpusztulás járt, azt felmérni nem lehet! A családok generációkon át gyűjtött ingóságai, bútorok, ruhák, ágyneműk megmentett utolsó roncsaiknak gyászos temetője volt a gettó sara.
Az indulás
Csapatommal a vonat felé tartottam. Megállítanak. Csak 42 főre van szükség, mert a kocsiban már 28 főnyi csonka részleg van. Leszámolom az embereket, odaérünk.
Az ott álló rendőr kijelöl vagonparancsnoknak. Nyugalmat teremtek, megszervezem a beszállást. Két ember tolja, két ember húzza a felszállókat. A vagon tömve van, és még több mint húsz emberem áll lent. Felszállók, összetömörítem az embereket. Még tíz felszáll. Újabb rendezés. Végül mindenki fönt van. Nincs hova állni, nem lehet mozdulni. Minden erőmmel dolgozom. Bátorítok, kérek, segítek. Hatvankilenc ember között kell rendet csinálnom, öreg, fiatal van köztük, van aki kétségbeesésbe merül, a másik akasztófahumorát csillogtatja. Először a falnál lévőket rendezem. A hátizsákokat szorosan egymás mellé, középig kilencen erre ülnek emberek, velük szemben ül ismét kilenc ember, így négy sor ül a kocsi hosszában, kettő-kettő egymással szemben. 4x18 = 72 ezáltal az ajtónál marad egy kis hely a vizes vödör számára, és hogy a szükségletet el lehessen végezni. Az egymás mellett ülők teljesen egymáshoz szorulnak. A szemben ülők térde egymás lába közé ér. Kapok egy láda lekvárt a gettóból, beadom a kocsiba. Ot perc múlva a láda még mindig a levegőben jár: nincs hová letenni. Végre a sarokban szorítanak helyet. Utóbb még
egy ládával kapunk, ezt ráhelyezzük. Erélyes és határozott magatartásom következtében ellentmondás nélkül követik parancsaimat, a kisebb egymás közti súrlódásokat azonnal szeretettel elsimítom. Mire a rendezést megcsináltam, a társak becsülését is elnyertem; készséggel segítenek. De minden segítség mellett is rendkívüli feladat a létszám-megállapítás. Az ajtótól beljebb lépni nem tudok, nem látok végig a mennyezetről lelógó ruháktól. Végül mindenki feláll, és leülte-téssel számolunk, megvan a 70 fő. Közben egyesek vizet hoznak, mások a kondérért mennek, mert még egyszer meleg ételt osztanak a gettó asszonyai. Kézről kézre járnak a csajkák. Ismét le kell csillapítani az éhes embereket, leültetni mindenkit. Valaki közben megkínál, egy-két falatot eszem valami edényből. Ujabb utasítás: öt ember átmehet egy üres kocsiba, később megint öt ember. Ezáltal megszabadulunk a nehezen kezelhető süketnémáktól, meg egy pár nehezebb embertől.
Egy elmebeteg marad köztünk, az, akit este megvertek. Folyton sírdogál. Elrendelik a beszállást. Leszállók a kocsiból, szólok a még lent álló bajtársnak, hogy már csak a parancsnok lehet lent. Alacsony, fekete, zömök ember. Intelligens csillogó szemek néznek rám.
- Dán Dezső vagyok.
Ö vezette a 28 embert. Pestről, a kórházból ő hozott egy ötvenes csoportot, felkérem helyettesnek, így van jogcím, hogy lent maradjon. Az első pillanattól értjük egymást, megállapítjuk, hogy sürgősen értesíteni kell a katonai hatóságot. Több embernek meg kell szöknie. Dán is vállalja a szökést. Felvetem a létszám kérdését. Újra végigjár az egyik gettófelügyelő, megmondjuk neki, hogy még öt ember kiszállt. A kocsi oldalára krétával felírták: 60 fő. Letörli a számot, és felírja helyette: 55 fő. Eközben a vonat hosz-szában végig jelenetek.
Az ember ész nélkül ugrál jobbra-balra, a csendőr a nyomában, és irgalmatlanul csépeli. A csendőr liheg, és belehecceli magát
abba az állati vadságba, amely nélkül nem lenne képes brutális cselekedetét véghezvinni. A svábok mosolyogva kegyetlenked-nek, a csendőrök felgerjedt dühvei. Más helyen a gettó egyik anyagi vezetőjét büntetik, állítólag valamit meg akart menteni. Egy kőrakásról hecceli az egyik pribék azt az embert, aki bizonyára a családja életét félti.
Egy gyerek sír hangosan. Közben az asszonyok járnak az étellel, mosoly van az ajkukon, és száraz a szemük. Halk szóval bátorítanak, bíztatnak. A feleségemre gondolok, hogy ő is ilyen hős lenne.
Az ajtót behúzzuk, hogy csak kétarasznyi rés marad nyitva, a két ablakot felcsukatom. A német teherkocsikon nincs vasrács, mint a MÁV-én, hanem a nyílást egy lehajtható fatábla zárja el. Ezt felhajtatom, és szorosan bekapcsoltatom. Félek, hogy ha nyitva marad, beszögezik. A nyitva maradt ablakokra keresztlécet és szögesdrótot szögeznek. Aggódva figyelünk, amikor a mi kocsinkhoz támasztják a létrát, de csak mozdítani próbálják a fatáblát, aztán továbbmennek. Fel sem tételezik, hogy valahol zárva tartják az ablakot, ha ki lehetne nyitni. A hőség valóban pokoli, amióta beszálltunk, tűző nap süti a kocsit, mát legtöbben egy szál alsónadrágban vannak. Az elégedetlenkedőket már elhallgattattam. Néhány komoly szót szóltam, amit figyelemmel hallgattak. Kijelentettem, hogy a parancsaimat feltétlenül végrehajtatom. Testvéries segítséget kérek, és nyomatékkal emelem ki, hogy egy ilyen utazás még akkor is nehéz próba, ha a kocsiban hatvan élő ember van. Fegyelmet, önuralmat kérek.
Az ablakok körüli előrelátás fokozza tekintélyemet, pedig a mozdulatlan tüzes levegőben szinte égünk.
Néhány csendőr létszámellenőrzésre jön. Kemény vigyázzállásban szabályosan jelentek: tudom, hogy egy kis hiba is bajt okozhat, „a létszám 55 fő". Megnézik a kocsi oldalán álló számot, eközben az egyik sarokból megszólal valaki: „dehogy 55, 60".
Hallatszik, ahogy szájon kapja valaki, döbbent csönd. A törzsőrmester megkérdezi:
- Utánaszámolhatok?
-Igenis!
Továbbmennek, nem hallották a közbe-szólást. A közbeszóló van a legjobban megijedve. Az ajtót már csak egy arasznyira hagyom nyitva. Az utolsó létszámjelentésnél már néma csend van. A behúzott ajtó megment az SS búcsúzástól. Az őrmester végigjárja a vonatot, és a korbáccsal bevág a kocsikba:
-Urlaubsfahrer! -ismétligúnyos hangon. Végre behúzzák a láncot, az ajtót az utolsó előtti kapcsokra csukják úgy, hogy tenyérnyi nyílás marad, a lánc két végére két lakat kerül. Az SS őrmester zárja le a lakatokat, a kulcsok nála vannak egy karikán. Kb. délután 4 óra lehet, mikor a szerelvény elindul. Kinézünk a résen. A kis ház mellett egy német teherautó várakozik, hatalmas máglyán égetik az iratokat. Hosszas tolatgatás után elindul a vonat Miskolc irányába.
Búcsú az élettől
Mikor a vonat végleges irányt vett, kinyitottuk az ablakokat, és végre friss levegő jött be. Ugyanis bármennyire igyekeztem a dohányzást korlátozni, teljesen nem lehetett. Végre abban egyeztünk meg, hogy az ajtónál vagy ablaknál szívtak, és kifújták a füstöt. A dohányzás nagy kárát itt tapasztaltam leginkább. A dohányosok mindenerejüket, akaratukat elvesztik, ha nem füstölhetnek. A füst rabszolgái dohány nélkül megbízhatatlan, használhatatlan embereknek bizonyultak.
A vonat minden állomáson megállt. Rögtön föltűntek a kísérő csendőrök, ahogy végigjártak a vonat mellett. Időnként a kísérő vasutasokat is látjuk. A MÁV Kassa után adja át a szolgálatot a szlovák vasútnak. írni kezdtünk, hogy megfelelő alkalommal kidobjuk a vonatból. Kapok egy levelezőla-
pot, megírom a feleségemnek. Egy rövid búcsúszó, talán mire hozzá eljut, már tudni fogja, hogy örökre elszakadtunk. Mikor a levelet át akarjuk adni egy vasutasnak, az őr észreveszi. Megígéri, hogy Miskolcon bedobja.
Beáll a vízhiány. A vödör víz hamar elfogyott, a kulacsok is kiürültek. Az egyik állomáson egy muszos összeszedi a kulacsokat, mivel az ajtón nem fér ki a vödör, de közben indul a vonat, és a kulacsokat a szomszéd kocsiba adja be siettében. így már se víz, se kulacs nincs. Lekvárt senki se mer enni. Kenyerünk nincs, és mindenki fél a székeléstől. Ez a művelet úgy történik, hogy az illető az ajtónyílásnak háttal áll, markába papírt tesz, és azután a székletet kidobja a résen, így egyetlen hasmenés katasztrófát jelentene, mert az ajtókat semmiképpen sem lehet kinyitni, a németek külön motorkerékpárral kísérik a vonatot.
Fiatal fiú ül előttem, sápadt arcán mélységes szomorúság ül. Most van el hazulról először. Kissé megkönnyebbül vigasztalá-somra, de tovább is szótlanul üldögél. Érintkezésbe lépek Dánnal. Megbeszéljük, hogy a szökést a sötétség beállta után csináljuk. Már van két fiatal, akik vállalják, ők ugranak ki először, Dán a harmadik, én a negyedik. Közben már az egész kocsi mozgolódik, kiderül, hogy sokkal többen szeretnének kiugrani, mint öten. Szerintem vagy ötnek kell kiugrania, hogy a létszám meglegyen, vagy mindenkinek. Ez persze nehéz, mert legtöbben nem mernek.
Egy bajtárs bemutatkozik, és négyszemközti beszélgetést kér. Budapesti ügyvéd. Bőbeszédűen magyarázza, hogy milyen veszélyes a vállalkozás. Ha lassan megy a vonat, akkor könnyebben lőnek le, ha gyorsan megy, akkor az esés, a kerekek alá zuhanás veszélye nagyobb. Halálos vállalkozás. Szemébe nézek.
- Nem félek a haláltól - mondom. - Jobb ma, mint holnap.
Hiába érvel. Én vagyok az erősebb, feladja
a szócsatát. Óriási erő és nyugalom van bennem. Pattanásig feszülő tettvágy, aktivitás, és mégis úgy érzem, hogy nem én cselekszem; hanem történik velem mindez. Az egész olyan változtathatatlanul megy végbe, olyan világosság van bennem, hogy egy pillanatig sem töprengek. Magamhoz hivatom a két fiút. Óvatosságra intem őket, megmutatom, hogy a nadrágomat felcsavarom térdig, és ott zsebkendőt tömök a hajtásba bandázsnak. A térdtörés a legveszélyesebb. Az alsókart ugrás közben az arc elé kell rántani, mint az ejtőernyősök. Az ajtólánc kicsit laza, ha a kapcsot kinyitjuk, ki lehet nézni.
Amint megfelelő a helyzet, letörjük a lakatkarikát. Kiugrás után 50 méternyire távolodunk a vágánytól, és ebben a távolságban haladunk egymás felé. Feladat: jelentkezni a legelső katonai hatóságnál, és megmenteni a vonatot. Már besötétedett, de még kell egy óra a teljes sötétségig. Leülök. Magam elé meredek a sötétben.
- Elvégeztetett - gondolom. Ez időtájban kellene Pestre érkeznem. Az asszonyom már vár rám aggódva, türelmetlenül várja a fölülvizsgálat eredményét. Hogy otthon maradok-e vagy újra el kell hagynom. Vagy hogy talán vissza sem engednek Pestre.
- Ha nem leszel itthon holnap este, sírni fogok - mondta a búcsúzáskor tegnap este. És én most utazom a halálba.
És vele mi lesz? Igaz-e, amit suttognak, hogy ma este több ezer csendőr ment Pestre? Ezzel a tudattal éljek én? Látom a fényképet a kosár tetején. Még ez se maradt meg nekem. Szememre szorítom a tenyeremet, és próbálom az arcát látni. Nem vagyok képes fölidézni a vonásait. Kínlódva keresem a homlokát, a szemöldökét. Egy pillanatig anyámat látom, aztán eltűnik, és ezt sem találom többé. Most már semmim sincs. Istenem. Mélységes vágy tölt el. Diákkoromban imádkoztam utoljára. Azután a hangok, a színek harmóniája, a világ látása elég volt a lelkem nyugalmához. Most minden eltűnt, és semmi egyéb nem maradt meg eze-
ken a szép szavakon kívül. Kintről egy hang:
- Kitolni a harmadik vágányra, ott marad reggelig.
Tolatás. Megállunk.
- Mind a két oldalon álljon őrség. Tehát reggelig itt maradunk. Holnap éjjel
már a határon túl leszünk. Minden hiába.
A szökés
Lemondtunk a reményről. Letűrtük a nadrágszárakat, eltettem a zsebkendőket. A kocsiban elhalnak a hangok, megszűnik a mozgás. Több mint egy óra telt így el Hirtelen lökés riaszt fel. Elindultunk. Újra elfog a cselekvés izgalma. Felkészülök. A két fiú is mellettem terem. Felsőkabátomat és kenyérzsákomat is felveszem.
- Hol van Dán? - kérdem.
Dán eközben keresi a kabátját, abban van a pénze bevarrva. Kinyitom az ajtókapcsot, széthúzom az ajtót, amennyire a lánc engedi. Kiszorítom a fejemet. Két-három kocsival hátrébb világosság látszik. Ott vannak az őrök.
A vágány mellett sűrűn póttalpfák hevernek. Erre lehetetlen ugrani. Pár kilométert várok, figyelem a helyzetet. A hátsó fény közben kialszik. Megszólalnak a fiúk, hogy gyerünk az ablakhoz a túloldalra. Egyszerre hallom, hogy már egy kiugrott. Megfordulok, igyekszem az ablak felé. Mindenütt emberekre lépek. Szerencsére ezt a fél kocsit kissé kiürítettem, illetve megritkítottam be-sötétedés előtt, hogy a betegeknek fekvőhelyet adhassunk. Azonban olyan nagy volt a tolongás, hogy ezt nem tudtam megvalósítani. Mint utóbb kiderült, többen a kiugrani szándékozók közül nem akarták feladni az ablaknál lévő pozíciójukat, mert nem ismerték szándékaimat, és attól féltek, hogy éppen én fogok akadályokat támasztani. Az eredmény azonban az lett, hogy itt több mozgási lehetőség volt, és egyáltalán el lehetett jutni az ablakig. Mire odajutottam, már a második ugrott.
- A hátára esett - mondja valaki - bal kézzel fogózkodott.
- Itt vagyok fiúk - szólok -, indulhat a harmadik.
Mellettem kérdezi valaki, hogy mehet-e utána.
- Most Dán jön, aztán én. És utánam jöhetsz. Indulj Dezső.
Feltoljuk. Ügyesen kiteszi a lábát, átemeljük a pocakját, hallani, ahogy a kövek meg-csörrennek a lába alatt.
- Gyerünk!
Fellendítem magam. Már a bal lábam kinn van. Igen nehezen fordulok, mert rossz az egyensúlyom. Kint vagyok derékig. A kenyérzsák a derekamra szorult, beleakadok a nyílásba.
-Vissza!
Kicsúsztatom a zsákot, s most már köny-nyen megy. Két kézzel fogózkodom, a fejemet is kihúzom. Az ablaknyílás leveri a sapkámat, visszaesik a kocsiba. A kimászásnál a nadrág teljesen térd fölé húzódott. Jobb kézzel kapaszkodom, a jobb lábam is valami kiálló szögön talál szilárd támaszt. Bal kézzel lejjebb rántom a két nadrágszárat, magam elé kapom a kenyérzsákot.
-Isten segíts!
Megcsörren a lábam alatt a kő, ugyanebben a pillanatban irtózatos ütést érzek, egy gondolatnyi ideig világosságot látok, és mintha egy gondütés szólna az agyamban. Lent fekszem a töltésen, mellettem robog a vonat.
- Nem tört el semmi - gondolom - most lőnek.
Arcon fekszem. Kinyitom a szememet, előttem fehérség. Odakapok. Valami selymes anyag. Lerántom; még... még; az egész fejem bele van csavarva, arcom alá rántom, és tovább lapulok. Várom a lövést. Mellettem kattognak a kerekek. Még, még, még. Nem akar véget érni ez a végtelen sor. A kiugrás, és ami közvetlen utána jött, nem tartott tized annyi ideig sem, minthogy elmondom, de ez az idő olyan hosszú volt, annyi történt ez alatt az idő alatt, mintha órák teltek volna el. Végre el-
halkult a dübörgés, a piros lámpát látom, ahogy a vonat lassan távolodik. Mellettem megzörren valami, az oldalamnál szorosan megy el a hegyes vasrudakra szerelt drótvezeték, zizeg, nyitja a jelzőt. Feltérdelek, arcomhoz nyúlok. Nem érzek semmi fájdalmat. Hűs, friss levegőt szívok magamba. Élek!
Megszabadultam
Csak az tudja, hogy mit jelent a szabadság, aki rab volt; csak az tudja, mi a friss tiszta levegő, aki hetvened magával egy marhavagonba volt bezárva. Soha életemben nem volt ilyen csodálatos érzésem. Térdelve néztem a vonat után, és mélyen szívtam be a levegőt. Lenyúltam a fehér valami után, ami a fejemre volt csavarva. A sötétben nem tudom kivenni a formáját. Szétnyitom, végigtapogatom. Egy férfiing! Egy végiggombos, fehér selyeming. Most utólag tárgyilagosan végiggondolom, hogy ott lóghatott az ablakban, én önkéntelenül a fejemről leeső sapka után kaptam, kirántottam az inget, és a légnyomás a fejemre csavarta, de akkor minderre nem gondoltam. Akkor a térdem, a tenyerem alatt éreztem a töltés éles zúzalékköveit, és előttem feküdt a véletlen ajándéka, a csoda, amelyet egy felsőbb hatalom az arcomra terített. Hogy megvédjen.
- Istenem, Te tudd meg, hogy nemcsak kérni, hanem megköszönni is tudok.
Újra arcra borultam, és diadalmas áhítattal mondtam el kétszer egymás után az imámat. Fölugrottam, átléptem a drótot, átmentem az árkon. Puha rétegbe süppedt a lábam, és hangosan felkiáltottam: élek, élek, és futni kezdtem.
Rövid futás után a gabonatábla szélén haladva igyekeztem a megbeszélés szerint távolodni a sínektől. Közben többször leheve-redtem, és élveztem az életet. Közben megtapintottam az arcomat, éreztem, hogy szivárog a vér. Többször megtörülgettem az inggel. Vetéstáblákon haladtam keresztül, mi-
alatt az ég alján alig-alig sejthetően távírópóznák sorát figyeltem. Körülbelül egy óra hosszat bolyongtam. Többször lefeküdtem, és figyeltem egy fát, egy bokrot, egy furcsa árnyékot, majd továbbhaladtam. Elértem egy országutat a 3-as kilométerkőnél. Nem mertem az úton haladni. Újra a vetés közé mentem, közben már a hold is felkelt. Újra a távírópóznákat kerestem. De akárhová néztem, mindenütt függőleges vonalakat láttam, a szemem olyan fáradt volt már a két éjszakai nem alvás után, hogy képtelen voltam tájékozódni. Magas vetés közé mentem, és lefeküdtem. Végre biztonságban éreztem magam. Pillanatok alatt elnyomott az álom.
Június 14.
Hajnali derengésre ébredtem, kb. fél há-
rom lehetett. Távírópóznák sehol nem látszottak. Végre elindultam, és hosszas bolyongás után egy magányos házhoz értem. Ötven lépésre tőle vasúti őrház. Itt megtudtam az őrtől, hogy éjfél után haladt át a vonat, még nem érkezett Kassára. Látta a fegyveres őröket. Közölte, hogy a községben csendőrség és német katonaság van. Reggel már négyen, egy csoportban - a kiugrottak közül - Pest irányába elindultak az őrház mellett. Megkértem, hogy vezessen lakott helyre. Fél négy volt. Megmosdottam a kút-nál, az alvadt vér lejött, de azután is elég tarka volt a képem. Fél ötkor indultunk. A vasúti töltés mellett haladtunk. Néztem a beásott sín-cölöpöket, a dróttartó vasakat, a jelzőket, az ezernyi veszedelmet, amelyek között aránylag simán földet értem. Ide valóban csak az éj sötétjében mer az ember ugrani. Az emődi vasútállomásra értünk.
Deutsch Gábor köszöntése
„Elmondjuk Nektek" címmel jelent meg a Gabbiano Kiadó gondozásában Deutsch Gábor író, szeretett munkatársunk legújabb könyve. Ünnepélyes bemutatóját az OR-ZSE dísztermében tartották Schőner Alfréd doktor, Kardos Péter főrabbi, főszerkesztő, Fekete László főkántor és Benedek István Gábor író, főszerkesztő közreműködésével. A zsidó élet mai kitűnő krónikása is üdvözölte a népes hallgatóságot.
Villányi András felvétele

Hrotkó Larissa: Zsidó nők régi arcképcsarnoka

RÉGMÚLTUNK
Hrotkó Larissa
Zsidó nők régi arcképcsarnoka
A 19. század végéig a zsidó népösszeírások, a statisztikák és egyéb történeti dokumentU' mok kizárólag a férfiakról szólnak, mintha a nők nem is léteztek volna, de legalábbis nem tartoztak a zsidó közösséghez. A régészeti leletek is csak utalnak arra, hogy a nők igenis ott voltak a zsinagógái közösségekben. Persze, ne keressünk bizonyítékot arra, hogy a közössé' gen belül a nők akár a középkorban, vagy mondjuk a második letelepedés idején bármiféle funkcionális szervezetet alkottak volna, esetleg más módon hallatták véleményüket a közé' létében. Az itt bemutatott képek csupán tükörtöredékek, amelyet együtt mégis odatehetünk a mai zsidóság elé: nos, Cion, tehát Buda leányai -ez a múltad.
A korai letelepedés idejéből
A budai zsidó nők legkorábbi nyomait a Magyar-Zsidó Oklevéltár I. kötetében találtuk meg. Az 1349. június 30-i bejegyzés szerint megismerhetjük egy bizonyos Sábát, Heccul zsidó nejét, Mossul leányát, méghozzá az asszony házának eladásával kapcsolatban. A bejegyzésből megtudjuk, a hölgy szabadon rendelkezhetett saját vagyonával, és önállóan köthetett alkut, holott férjes asz-szony volt.
1511. szeptember 11-én Melamen budai
zsidóasszony, Fekete Mendel leánya és Jane zsidó özvegye a budai káptalan előtt tiltakozott, mert Csáky Gábor úr nem fizette meg az esedékes 200 forintos tartozását, pedig a kölcsönzött összeg duplájának kifizetésére tett ígéretet. Későbbiekben az összeg már 800 forintra emelkedett és annak fejében Melamen asszony 1511. decemberében elzálogosította Csáky úr birtokait Bakócz Tamás bíboros érseknél. A birtokok„Keresz, Adoryan, Martonfalva és Zeghalom" helységekben voltak. Fekete Mendel budai zsidó pénzkölcsönzőről több oklevéltári beírás
készült, a lánya valószínűleg ismerte a szakma fortélyait, ám az is lehetséges, hogy a nevében az apukája járt el. A bejegyzésből az is kiderül, hogy a budavári zsidók üzleti kapcsolatban álltak az udvarral és az egyházzal, és a nők az üzleti életből nem voltak kizárva.
Buda 1553-1554- évi elfoglalását követően a törökök a zsidókat is vitték el magukkal. Egy bizonyos Hans Dernschmann naplójából idézünk egy korabeli leírást a Konstantinápolyba elhurcolt zsidó nőkről : „A zsidó nők pompásan viselik magukat. És mindegyik aszerint öltözik, amilyen nyelven beszél: görögül, tal-jánul, portugálul, spanyolul, németül, magyarul, lengyelül vagy törökül. Senki sem szólhat bele dolgaikba, mert egyedül csak a császárnak fizetik az adót."
Kétséges, hogy a budai zsidó nők aló. században magyarul beszéltek volna, az öltözék fajtája is inkább attól függhetett, hogy a nők mely népcsoporthoz - a keleti, vagy a nyugati askenázhoz, vagy esetleg a szefárdokhoz - tartoztak. Mégis a leírás figyelemre méltó. Mutatja például, hogy a zsidóknak akkoriban nem kellett megkülönböztető ruhát viselniük. A magyar nyelvet a német és a lengyel nyelv környezetéből ki tudták emelni, és nem csupán a „tálján" (idegen) nyelvek között sorolták fel. Nyoma van tehát annak, hogy Magyarországon a 17. században éltek a zsidók, akik a császárnak adóztak.
A242. és 243. számú, 1660-1664-es évekből való bejegyzések Evila Cselebi török utazó tollából származtak. Evila Cselebi két budai zsinagógáról tesz említést, amely két zsidó városrészben (mahallei jehudim) állt. A 222. oldalon pedig ez áll: „Az itteni zsidóasszonyok seják nevű posztót szőnek, mely más országban nincs." Ez az információ a nők kézműipari tevékenységéről figyelemreméltó. Úgy tűnik, hogy a 16-17. században a zsidó nők nagyobb mértékben vettek részt a gazdasági életben, ami a 18-19. századra mintha megszűnt volna, és majd csak a 20. századi emancipációval tért vissza.
Feltétlenül meg kell említeni a Buda 1686. évi ostromát, amelynek drámai részleteit Schulhof Izsák két gyászdalából ismerjük. Az első a szerző egyéni tragédiájáról szól. Schulhof Izsák, Salamon (Zalman) Ha-Lévi fia, Efraim Ha-Kohen híres budai rabbi veje volt. A keresztény csapatok első rohamában meghalt Eszter, Schulhof jámbor és istenfélő felesége.
Rabbi Efraim Ha-Kohen feleségét Kohn Sámuel szerint („Héber kútforrások") Rachelnek hívták, többet, sajnos, nem tudunk róla. Ugyancsak Kohn Sámuelnek köszönhetjük egy budai kiskorú leány válásáról (meunról) szóló történetet. A válásra Efraim Ha-Kohen adott engedélyt arra hivatkozva, hogy a budai zsidóság hagyományosan a Sulhán Áruhhoz ragaszkodik. Rabbi Efraim engedélye értelmében a leány egyszerűen otthagyhatta a rabiátus férjét és annak gonoszkodó családját.
A vízivárosi letelepedés keserű tapasztalatai
A 17. század végi - 18. század eleji vízivárosi letelepedés idejéből is csak nagyon kevés nyomát találjuk a női zsidó társadalomnak. Ezért sem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a szomorú történetet, amelyet a Magyar-Zsidó Oklevéltár XI. kötete közölt le ^. Hirschl Veit 1700-ban tiltakozott, hogy ismeretlen tettesek többször feldúlták Rachel felesége sírját. Kella, Hirschl Veit leánya ekkor már férjnél volt. Egyik alkalommal éppen ő találta meg édesanyja sírját gyalázatos állapotban. A hatóságoknak elmondta, hogy az előző éjszakán az anyja álmában megjelent, és panaszkodott neki, hogy két idegen férfi le akarja vágni a fejét. A lány ezért ment ki a temetőbe, és ekkor látta meg a feldúlt sírt. A nők, tehát, már negatív együttélési tapasztalatokkal rendelkeztek, amelyek olyan mély traumát ejtettek leikükben, hogy az álmok imaginációs készle-
tének részévé váltak. Kella elbeszélése is a szorongásokról, az idegen támadásra való állandó felkészültségről tanúskodik.
A következő bejegyzés is megerősíti, hogy a budai vízivárosi élet nem volt kiegyensúlyozott. Az 1713. július 28-i, 217. számú bejegyzés 4 szerint abudai tanács csak akkor volt hajlandó eltűrni egy Hirschl Rachel nevű zsidónőt, ha az áttér a keresztény hitre. Rachel a szegénységére való hivatkozással kérte a lakhatási engedélyt. Érdekes, hogy a 218. bejegyzésben az asszonyt már Reginának nevezték, de mindenképpen kiutasították Budáról.
A kikeresztelkedési feljegyzések sem mutatták ki, hogy a nők nagyobb hajlandóságot éreztek volna a kikeresztelkedésre. Sőt az 1730-as, 849. számú oklevéltári bejegyzés -1 az ellenkezőjét igazolja. Egy Gottlieb Offner nevű kikeresztelkedett zsidó fel is jelentette feleségét és gyermekeit, akik a hitbeli hűtlensége miatt megnehezítették az életét.
Az újkori második letelepedés képei
A 19. század több kutatható anyagot hagyott hátra, de ott is keresni kell a nők nyomait. A Zsidó Levéltárban bukkantam rá azon budai zsidók 1812-es összeírására, akik az úgynevezett Toleranz-Taxot (azaz a tűrési adót) fizették . Sem ebben, sem az 183 l-es összeírásban nincs egyetlen női név sem. Az 1837-es névsorban az adózók családtagjai között találtunk leányokat. Összesen 30 lány tartozott a közösséghez, a legidősebb 19 éves volt'.
Ugyancsak a Levéltár E8-as dobozában megtaláltam egy 1871. évi T.73.124-E8/1 iratszámú igazolást a zsinagógái ülések eladásáról, amely ismét egy valódi női élettörténetbe enged betekinteni, amely az egész budai zsidóság kicsiny fragmentuma. Egy Rosa Mechlovits nevű asszony (szül. Breitner) valamilyen okból a Budai Kultuszközösségnek (Cultus Gemeinde in Ofen) adta el 160 guldenért a középső rész 4- sorá-
ban lévő 9. számú férfiülést és a Mizráchtól balra eső 2. sorban lévő 2. számú női ülést. Feltételezhető, hogy a férje halála után az asszony elköltözött a környékről, és ezért tette pénzzé az örökség részét képező zsinagógái helyeket. A budai Kultusz-közösséget ebben az esetben a zsidó hitközségként kell értelmezni, nem keverhető össze a pesti Kultus-templommal. A bemutatott igazolás már az új budai zsinagóga működéséről és egy újabb korszakról tanúskodik.
1866. óta a budai körzet főtemploma az Ontőház utcai zsinagóga volt, ahol a hivatal is tartózkodott. A Levéltárban megtalálható az Ontőház utcai zsinagóga ülésrendje , amelyből kitűnik, hogy a női karzaton 217 ülés volt. Ezek közül 89 ülés névre szólt. Vagyis ennyi női tagja biztosan volt a zsinagógának.
Az E8-as dobozban rátaláltam az új budai körzet Hevra Kadisa (Szent) Egyletének 19. század végén keletkezett Alapszabályára (XIV-A-a E8/1, 1891 számú irat). Számunkra ez az irat azért releváns, mert van egy-két olyan kikötése, amely a nőkre vonatkozott. Először is az, hogy az Egylet tagja „minden izraelita férfi és nő" lehetett. A nők tagsága elvileg lehetséges volt. „Az egyleti tagokkal a törvényes feleségek vagy özvegyek - férjhez menésig - és a 18 év alatti fiúgyermekei ül. leányai - férjhez menésig - egyenlő igényt tarthatnak egylet jótéteményeire, kivéve az évi gyásznap (Jahrzeit) megtartását és a holtakért tartandó emlékünnepélyt (Mazkirt)."
Érdemes ilyen szempontból összehasonlítani a budai szabályzatot a pesti Menachem Avelim takanájával, amely liberálisabbnak látszik. A pestiek ugyanis egy utólagos kiegészítéssel megváltoztatták ezt az egyébként elterjedt szokást, hogy Mazkirkor csak aférj nevét olvasták fel. A pesti függőlékjiddis nyelvű szövegének fordítása: „A Takana 18. pontja ugyan kimondja, hogy a lélek megemlékezése az asszonyok számára nem megengedett, mégis jónak találtuk ezt, mert a közösség tagjának halála után a felesége
váltja ki „érdemét", és mivel őt úgy is megemlítik a mázkirban, így a feleség is megemlíthető és pedig, mint XY úr felesége."
A budai Hevra Kadisa szabályzatából az is állapítható meg, hogy a budai zsidók anyagi helyzete átlagban jobb volt, mint a többieké, számukra ugyanis egy magasabb évi tagdíjat írtak elő, de a nőknek csak 1 forintot kellett fizetni, és ez a tény a nők hátrányosabb anyagi körülményeire, illetve anyagi függőségükre következtet.
A Budai Női Egyletet és a nők helye az oktatásban
1890-ben a budai Zsidó Nőegylet már biztosan működött. Az Egyenlőség című újság február 16-i számában megtaláltuk az értesítést a Budai izr. Nőegylet jótékonysági báljáról. A bálanya Schubert Ede asszony volt. Ekkor már létezhetett több jótékonysági alapítvány is, amely megkönnyítette a Nőegylet munkáját. Eppinger Lázár és Karolina alapítványából félévente 300 forintot folyósítottak kiházasítási segélyként azoknak a kizárólag budai születésű hajadonoknak, akik jó erköl-csű, szegény sorsú és izraelita vallásúak voltak. Ez az összeg közel kétszer akkora volt, mint a hasonló pesti alapítványé.
Egyenlőség 1900. február 11-i száma értesít arról, hogy a budai jótékonysági bál 3 évig szünetelt, de 1900. februárjában újra megrendezték. A bevétel 5000 korona volt, amit tekintélyes summának tartottak. Számunkra ez a hír azért is értékes, mert így jutottunk el a Nőegylet névsorához. Akkoriban Steiner Mórné volt az elnöknő, az alelnöknők Beck Lipótné (a férje a hitközség akkori elnöke volt) és dr. Wittmann Mórné voltak.
A 20. század első felében a budai zsidó nők vallási közösségen belüli helyzete gyorsan változott. Valószínűleg a közösségnek végre be kellett látni, hogy a nőknek hivatalosan is helyet kell foglalni a közösség vezető testületeiben. A levéltári 81.267. számú irat is
tartalmazott adatokat a nők hitközségen belüli helyzetéről. 1936-ban a képviselőtestület rendes tagjai közül már szép számmal voltak a nők:
„62. Hirschl Sománé - II. Zsigmond ucca 49. 90. Kutti Gyuláné - Budakeszi út 3. 122. Schiffer Mórné háztulajdonos -
I. Labanc út 7/b
142. Dr. Szemere Samuné felsőkeresk. iskolai tanár - II. Zsigmond ucca 6. 144- Székely Dezsőné -1. Mész ucca 10. A Budai Izr. Nőegylet elnöke özv. Baracs Károlyné (Schwarz Paula) 9 volt -
II. Nyúl ucca 3."
A 40-es években a budai körzet központi székhelyét a Zsigmond utca 49. szám alatti Újlaki zsinagógába helyezték át. 1942-ben itt létesítették a zsidó iskolát, és a háború kellős közepén itt álmodoztak a budai zsidó gimnáziumról. Működött a középiskolás leányok Ifjúsági Bibliagyülekezete. A lányok a zsidó sebesülteket, betegeket látogatták meg, és ajándékokat osztottak a katonai kórházakban, játékokat vittek az internáló táborokba. A „Dolgozó leányok" csoportja a Nőegylet keretében Barta Béláné vezetése alatt működött. Ruhát szortíroztak: Lénárd Mirjám, Federit Hermanné, Singer Izsoné. Családvédelmi tanácsadást tartott Tenczer Emiiné. Nőegylet vezetőségében ekkor Baracs Károlyné, Schiffer Mórné és Deutsch Arturné voltak még^
Az 1942-es 76. 228. számú zárszámadásból kiderült, hogy Dr. Sas Vilmosné ösztöndíj alapja abban az időben 819. 66 pengővel rendelkezett. Láng József és neje szül. Jacobi Ernesztin árvaházi alapja 1. 869. 90 pengőt tett ki. Hirschl Nóra két alapot hozott létre: a szünidei gyermektelepre (2.837.95 pengő) és a babakelengyealapot (515.52 pengő). Schwarz Józsefné, szül. Fábián Emma ösztöndíjalapot hozott létre, amelyben 1942-ben 1.538,29 pengő volt. Ilyen tevékenyen vettek részt a budai nők a zsidó közösség gyarapításában!
A 19. század végétől az újságban mind
gyakrabban jelentek meg olyan álláshirdetések, amelyek tanítónői munkahelyeket kínáltak. Érdemes összehasonlítani az állásajánlatok számait. Miközben a budai körzet a kántori állásra 1899-ben évi 1200 koronát és 400 korona lakbérátalányt kínált, a házi tanítónői állásra a teljes ellátás mellett évi 350 forintot ajánlottak fel, amit 25 forint sikerjutalommal toldották meg. (Az is igaz, hogy egy év múlva ezt az ajánlatot egy kicsit felfelé javították!).
Az 1941- évi népszámlálás 217/b. számlálójárás lakásíve szerint a Zsigmond utca 49. számú ház 5. emeletének 4- számú lakásában Farkas Margit zsidó tanítónő özv. Farkas Mórnéval édesanyjával és egy rómaikatolikus cseléddel lakott. Farkas Margit a Baracs Károlyról elnevezett elemi iskolában tanított. 1930-ban az iskolaszék negyedik tanítónőként - igaz, egyelőre csak helyettes állásba - választotta őt. 1931-ben az állását véglegesítették. Okleveles tanítónő és okleveles vallásoktató volt. Amikor 1930-ban az iskolába került, már 7 éves tanítói gyakorlattal rendelkezett.
Budán állítólag még a középkorban is volt egy iskola, amiről Schulhof Izsák is tanúskodott. A Buda visszafoglalása után kiváltott rabok között ugyanis volt egy Schulmeister (iskolamester) feleségével és fiávalll, ami ugyancsak bizonyítéka annak, hogy a közösségnekvoltsajátiskolája. Baracs Károly elemi iskola 1928.ótaműködött. 1931.és 1937 között 167 tanuló végezte el az iskolát, ebből 73 lány volt. A beiratkozási statisztikából kitűnik, hogy 1933-ban kiugróan magas volt a lányok száma: 51 szemben 47 fiúval. De ettől az évtől kezdődően a beiratkozó lányok száma erősen csökkent. 1937/38. iskolaévben már csak 41 lány iratkozott be szemben 46 fiúval. Elképzelhető, hogy a lányok a világi iskolákba mentek, mivel ott jobban tudtak felkészülni a későbbi egyetemi felvételi vizsgákra, hiszen ekkor már a lányok előtt is megnyíltak a világi akadémiai pályák. A lányok szorgalmát és tanulási
készségét igazolja az a tény, hogy a Baracs díjjal kitűntetett 35 diákból 16 lány kapta meg ezt a díjat az 1931 és 1937. között.
A sor végén még egy női arckép: Kálmán Zsuzsa Vidor Pál budai rabbi emancipált, művelt felesége. Zsuzsa Ödön Kálmán kőbányai rabbi idősebbik lánya volt. Az abonyi zsidó leánygimnáziumon érettségizett és a tanulmányait az egyetemen folytatta. Az egyetemhez szükséges görög pótvizsga miatt ismerkedett meg Vidor Pál, a későbbi újlaki rabbival, aki görög nyelvtanárként korrepetálta a diákokat. A zsidótörvényekkel szemben Zsuzsa sokkal türelmetlenebb volt, mint Vidor Pál, felháborodott férje naivitásán, aki úgy vélte, hogy ha a zsidók teljesítik a velük szembeni követeléseket, akkor békén hagyják őket. De a „KISOK" pályára mégis elment, így húgával együtt a lichten-wörti táborba került. Hazajövetele után Zsuzsa bekapcsolódott a közösség helyreállítási munkájába. Ez természetes volt Zsuzsa és az önfeláldozó munkatársnői számára, akik közül néhányan még emlékeznek azokra a nehéz időkre.
Jelen munkával egy régi adósságot törlesztettük a budai zsidósággal szemben: megpróbáltuk visszaadni a közösségnek azt a teljes emberi arcát, amelynek szükségszerűen nemcsak a férfi, de női arcvonásai is vannak. A budai női arcképcsarnok igényel folyamatos karbantartást és bővítést, amelyre - reméljük -továbbiakban is lesz lehetőségünk.
1
Lábjegyzetek
66. oldal
2 M-ZsOkl.tár I. k. 55. bejegyzése
3 p. 141 kk. 4p. 142 5p.397
6 levéltári szám: T.70.114-E8/1
7 iratszám: 70.118
8 iratszám: 70.119
" Sírja a Farkasréti temetőben található. 10 levéltári iratszám: 78.93 XIV -A 1943
in: Értesítő Baracs Károly elemi iskola első 10 évéről

Jenei Sándorné: Egy heftling túlélő Bergen-Belsenről

HOLOKAUSZT
Jenei Sándorné
Egy heftling túlélő Bergen-Belsenről
Felszabadulás, hazaindulás
A Bergen-Belsen-i tábort 1945. április 15-én szabadították fel az angol hadsereg katonái. Mint a heftling tábor túlélője, szeretném elmesélni a felszabadulás körülményeit, a történéseknek megfelelően.
Édesanyámmal 1944- december 24-én, karácsony este érkeztünk a táborba, 18 napi embertelen körülmények között eltöltött nap után - 70 emberrel összezárva egy vagonban - a tábor vasútállomására.
A felszabadulás történéseihez hozzátartozik, hogy még szüleimmel, édesapámmal és édesanyámmal együtt fogtak el minket Budapesten. Egy szerelvényre, de külön vagonba kerültünk. Én édesanyámmal maradtam együtt. Megérkezésünk után a heftling lágerba irányítottak. Mint később kiderült, édesapámat a családi lágerban helyezték el. Apám a saját ruhájában maradt, minket csupaszra vetkőztetve, egy szál csíkos rabruhába és fapapucsba öltöztettek. Tél volt, igen nagy hideg.
Felszabadulás
1945. április 14-én hajnalban a tábor szokásos rendje megváltozott. Mint máskor, a blokelteste hajnalban volt, a barakkokból kihajtottak minket. Az appelre az udvaron került sor. Amikor 3-4 órai sorban állás után, ha a létszám egyezett, mehettünk visz-sza a barakkba, ahol megkaptuk igen-igen sovány reggelinket. E napon azonban reggel halálos csend ülte meg a tábort. Nem jött a blokelteste, nem volt reggeli keltés. Először nem mertünk kimenni a barakkból, gondoltuk: majd később körülnézünk, hogy mi történt. Lassan a foglyok, akik még a táborban voltak, ellepték a területet.
Ezt megelőzően számos foglyot elvittek, így az édesapámat is, 13-án bevagonírozták, és általunk ismeretlen helyre vitték.
A táborban igen nagy fejetlenség, zűrzavar keletkezett, az embereken a teljes tanácstalanság lett úrrá. Ételhez egyáltalán
nem jutottunk hozzá. Mindenki éhes volt, zavart, és félt. Egyesek a mi táborunkkal szemben lévő burgonyaföldre rohantak, néhány szem krumpli reményében. A kerítésben ekkor már nem volt áram. Ugyanakkor puskalövéseket hallottunk. Később kiderült, az ott maradt magyar katonák tüzeltek, persze a krumplit szedő foglyokra. A német katonák mind eltűntek.
Ez a nap teljes bizonytalanságban telt el. Éhségünk csillapítására a tábor területén növő fenyőfa leveleiből próbáltunk teát főzni, kis rőzsehalmokból rakott tűzön. Személyes tragédiánkról most nem akarok írni, csupán annyit, hogy csont és bőrré soványo-dott, élő holtak lepték el a tábor területét.
1945. április 15-én kora reggel arra eszméltünk, hogy nagy a motorzúgás a tábort átszelő főúton. Rohantunk ki a blokkból a főutat elválasztó kerítéshez, ahol hosszú sorban, dzsipek és autók vonultak, amelyeken angol katonákat láttunk. Nagy megdöbbenésünkre, az első kocsin, angol katonai egyenruhában a mi ismereteink szerint az a német katona állt, akit mi Popejnak neveztünk - mindig pipázott - emberséges katonának ismertünk meg. Ha vele mentünk erdőirtásra, azt mondta, csak annyi fát vágjunk ki, amennyi feltétlen szükséges, hogy lássák: dolgoztunk. Dupla adag ennivalót adatott nekünk. Egy nagy farkaskutyával járt. Ezt a történetet, hosszú évekkel ezelőtt megírtam az Üj Elet című lapban. Izraelből kaptunk rá reagálást, amely megerősítette a történet valódiságát.
Az angol csapatok bevonulása után nagyot változott a világ. Első dolguk volt, hogy pokrócokat dobtak le a földre, majd kenyeret és húskonzervet osztottak. A kiéhezett, legyengült emberek nekiestek az ennivalónak, és faltak, faltak. Ezt követően, ha lehet, még többen haltak meg, mint korábban. £n olyan beteg voltam, hogy egyáltalán nem tudtam enni, ami akkor talán megmentette az életemet.
A tábor területén igen nagy volt a fejet-
lenség. Mindenhol hullák, az utolsó perceiket élő félhalottak hevertek. Az angolok az ezt követő napokon megpróbáltak úrrá lenni a helyzeten. A halottakat nagy halomba rakatták az időközben elfogott német katonákkal, majd velük hatalmas gödröket ásat-tak. Ezekbe dömperekkel 5-10-15.000 halottat toltak. Mindez napokig tartott.
Orvosok jöttek a táborba, akik mindenkit megvizsgáltak, s akiket tífuszosnak találtak, azoknak a homlokára egy nagy T betűt festettek. Tábori kórházakat állítottak fel, ahová elvitték a legsúlyosabb betegeket.
Édesanyám április 18-án nagyon rosszul érezte magát. Elmentünk, elvánszorogtunk az egyik elsősegély helyre, ahol az orvos, aki megvizsgálta, közölte, hogy KÉSŐ. Április 20-án a karjaimban halt meg. 42 éves volt.
Időközben a T betűvel ellátott foglyokat -mentőautóval - a közelben működő kórházba szállították. A táborban maradt úgymond egészségeseket később, 22-23-án autóval beszállították a korábbi német katonák laktanyájába. A szállítás úgy történt, hogy meztelenre kellett vetkőzni, és egy fertőtlenítő autón kellett átmenni, ahol előbb valami fertőtlenítő anyaggal fújták be egész testünket, majd meleg vizes zuhany alatt kellett lemosakodni, hajat mosni. A kocsiból kijőve plédbe burkoltak mindenkit, ruhát csak az új helyünkön kaptunk.
A laktanyában, ahová vittek minket, engem egy 33 ágyas teremben helyeztek el, ahol hófehér ágy, tisztaság, megfelelő mellékhelyiség állt rendelkezésünkre. Ismét embernek éreztük magunkat. Minden épületben volt kantin, ahol naponta három alkalommal bőséges, jó kosztot kaptunk.
Több orvosi rendelő volt a közelünkben, ahová bármilyen panasszal fordulhattunk. Mindezen körülmények ellenére a szoba 33 lakójából hárman maradtunk életben, hiszen rendkívül legyengültünk. Nem sokkal később magam is átestem a tífuszon, amely talán nálam enyhébb lefolyású volt. így hát életben maradtam.
Az angol katonák mindent megtettek, hogy emberséges életet élhessünk. Élelmen, ruházaton, orvosi ellátáson kívül mozi- és színházi előadásokat rendeztek nekünk, olvashattunk, zenét hallgathattunk.
Rövid ideig voltam ebben a részlegben, mert az angol táborban kerestek női fodrászt, amelyre egyik volt fogolytársammal jelentkeztünk. Öt Schwarz Mancinak hívták, Miskolcról deportálták. Ugyancsak elvesztette az édesanyját, így magunkra maradtunk. Hát most együtt voltunk! Manci ténylegesen fodrász volt, míg én hajat mostam, manikűröztem. így az angol táborban kaptunk egy szobát a fodrász helyiség mellett, ahol igen kényelmesen éltünk. Azt ettük, amit az angol katonák.
Később tudomásomra jutott, hogy a világ bármely országa befogad minket. Európa országai az onnan elhurcolt állampolgárai-
ért autót, vonatot küldtek. Magyarországról semmi hírünk nem volt, onnan senki meg nem keresett minket. Egy napon a Vörös-kereszt által levelet kaptam apámtól. Hívott: azonnal menjek haza. Megírta, hogy Theresien Stadtbanaz oroszok szabadították fel, s onnan mindenkit elengedtek. Ö már néhány hónapja Pesten van. Ekkor megkerestük a parancsnokságot, s ők megszervezték a hazatérésünket. így 1945. október végén újra vagonban ültünk, de már más körülmények között, és hazaindultam.
Az elmondottakhoz még csak annyit, hogy a Bergen-Belsen-i tábor terültét még ottlétem idején felégették. Barátnőm, Manci hazajött velem. Mivel semmit és senkit nem talált itthon, visszament Bergen-Belsenbe, hogy onnan könnyebben tud majd valahol letelepedni. Azóta nem hallottam felőle.

Juhász Zita: A nap valóban megállott Józsué egén

ZSIDÓ TUDOMÁNY
Juhász Zita
A nap valóban megállott Józsué egén,
avagy ki volt Velikovsky
1. Immánuel Velikovsky 1895-ben született Vityebszkben. A moszkvai és harkovi egyetemen tanult, 1921 -ben szerzett orvosi diplomát. Németországban folytatta tanulmányait, ahol 1922-ben létrehozta a Scripta Universitatis című folyóiratot, melynek Albert Einstein és Harald Bohr is munkatársa volt. Közös céljuk volt e Chaim Weizmann által is hathatósan támogatott folyóirattal hozzájárulni a természettudományok és bölcsészettudományok kutatásához, s előkészíteni a jeruzsálemi Héber Egyetem megalapítását.
1924-ben Erecben telepedett le orvosként praktizálva. 1928-tól a pszichiátria területére kívánt szakosodni. 1933-tól Bécsben - az egyik kiemelkedő Freud tanítvány - Wilhelm Stekel irányításával mélyedt el a pszichoanalízisben. Orvosi és pszichoanalitikai tanulmányai mellett még Moszkvában történelmi és jogi, majd Berlinben biológiai, Zürichben agykutatói stúdiumokat folytatott, Edinburghban pedig természettudományi diplomát szerzett.
1939-ben az Egyesült Államokba költözött kutatási céllal, s szerkesztője lett a Scripta Academica Hierosolymitana című folyóiratnak. Itt ismertette először - kivonatos formában - a mind a természettudományok, mind a bölcsészettudományok aspektusából forradalminak, s ekként botrányosnak minősü-lő-minősített elméletét, interpretációs kísérletét.
Az Ütköző világok 1950-ben jelent meg először. A polihisztor Velikovsky szerteágazó tanulmányainak és szüntelen érdeklődésének köszönhetően elsajátította a különböző tudományok és tudományterületek jellemző modelljeit, s a Tóra szelleméhez hűen, a tudás teljességére törekedve, nem elégedett meg a modern szaktudományok által kínált szaktudással. Olyan rendszert kínált, melyben az egyes szaktudományok cserepei egyetlen freskóvá illeszthetők. Egy olyan koncepciót, amely által a különböző tudományos modellek szinkronitásukban tündökölhetnek, különbözőségük egységes halmazzá áll össze.
Miután tanulmányát beküldte a Science folyóiratnak, visszautasították publikálását, azaz visszaküldték módosításra. Azonban Velikovsky nem kívánt igazáért harcolni, mint mondja: „Könnyedén megválaszolhattam volna..., de belefáradtam abba, hogy állandóan mindent át kellett volna írnom".
Velikovsky nem volt hajlandó megfutni a tudományos élet illendőségi köreit, nem kívánt alkalmazkodni a tudóstársadalom által elvárt normákhoz. Elfogadta, hogy kívülállónak tekintik, volt jelleme ahhoz, hogy saját interpretációjához következetesen hű maradjon. A szüntelen újraírás és másolás időpocsékolása helyett eredeti módon újat alkotott.
Ám hűséges is maradt ahhoz, hogy a kinyilatkoztatás csak közösségileg sajátítható el, így profán kinyilatkoztatását a közösség elé tárta.
1974-ben Carl Sagan az Association for the Advancement of American Science konferenciáján külön ülést szervezett Velikovsky elméletének megvitatására. Az elutasító tudományos kritika ellenére Velikovsky kitartott amellett, hogy nem az ő műveit, hanem a Worlds in Collision 1950-es első megjelenését követően, az összes földtudományi publikációt újra kell írni. Bár Carl Sagan ezen az ülésen és még sok alkalommal Velikovsky -t nagyzoló, tudatlan, szánalmas öregembernek tekintette, ez nem az utóbbit, hanem Sagant minősíti. Azért mert Püthagorasz vízbe fojttatta az irracionális számok létezését felismerő és az azt nyilvánosságra hozó Hippaszoszt, még nem Püthagorasznak volt igaza. Egy tudományos modell igazsága, azaz valóságnak megfeleltethetősége sem nem hatalmi pozíció függvénye, sem nem demokratikus döntés eredménye.
Mint a magyarországi születésű zseniális Polányi is hangsúlyozta, a tudományt mindig hitek viszik előbbre.
Velikovsky kitartott hite mellett s mindent megtett, ami egy embertől telhet e modell precizírozása érdekében. A további munkát már a közösségnek kell elvégeznie. Velikovsky
profán próféciája már elhangzott, már csak az iskola hiányzik, a közösség, amely dialogikus módon elsajátítja, hagyománnyá alakítja e tudományos paradigmaként még mindig nem azonosított modellt.
Ha a hagyományos paradigmák által uralt tudományos közösség még mindig némaságba fojtaná is Velikovskyt víz helyett, van már azonban legalább egy ember, aki ezt nem tenné, és nem ezt teszi soha: Dávid M. Rohl. Izrael ókori történelme e kétújrafelfedező-jének viszonyát Borsányi-Scmidt Ferenc a következőképen jellemzi: „Velikovsky, Rohl professzor gondolkodásbeli elődje, kronológia-elméletének ötletadója", ám „Rohl professzor nem folytatója, hanem továbbfejlesztője, tudományos kimunkálója Immánuel Velikovsky ötleteinek, és az így létrejött új elmélet sikerre vivője"
2. Velikovsky az Ütköző világok Prológusában a magát a teremtés fejedelmének képzelő embert szembesíti saját tudatlanságával. Azzal a feszültséggel, amely az evolúció, a fejlődés, a haladás nagy nyugati mítosza és az ennek ellenére már hosszú ideje még mindig megválaszolatlanul maradt kérdések között fogalmazza meg Velikovsky új típusú válaszát. Kiindulásként felvázolja a modern koz-mogóniák, a mamut-leletek és a jégkorszakelméletek problematikusságát, s már ekkor előtételezi az ókori népeknél fellelhető hagyományt. Ez a világ történetét világkorszakokra, illetőleg napkorszakokra osztotta. Ekként tehát már a Prológusban egymás mellé rendeződik a problémasokaság, valamint az ókori szemlélet, amely azt struktúrává rendezheti.
Művét két fő részre tagolja: a Vénusz címet viseli az első rész, míg a Mars címet a második. A Vénusz Józsué ben Nún történetével indít, mint a leghihetetlenebb történettel, melynek leírása azzal szembesít bennünket, hogy Józsué könyörgésére megállt a Nap és a Hold majd egy egész napig. E történet hagyományosan csupán allegorikusán értelmez-
hető. Ám Velikovsky felveti a kérdést, lehetséges-e szó szerint (is) értelmezni, avagy nem lehet-e, hogy pusztán a szó szerinti értelem vezet el bennünket a szöveg igazságához. A Nap és a Hold megállásának jelensége azt tükrözné, hogy a Föld forgása átmenetileg felfüggesztődik. Utóbbi akkor következhetne be, „ha bolygónk egy másik égitesttel találkozik, mely elég nagy tömegű ahhoz, hogy megzavarja világunk örök pályáját".
Pusztán pár ezer éves történeti tudásunk és az azon belül is mindössze néhány évszázados tudományos tapasztalatunk alapján nem univerzalizálhatjuk az általunk ilyenként megtapasztalt rendet. E rend univerzalizmu-sa pusztán hipotézis, ez az univerzális rend pusztán posztulátum. Ráadásul e tételezéssel még birtokunkban lévő tudásanyagunk sem rendezhető ellentmondásmentes rendszerré.
E helyébe állítja Velikovsky saját hipotézisét, mely szerint az általunk tapasztalt és kizárólagos racionalitásként értett rend nem univerzális és nem örök érvényű. Ha beismerjük, hogy tudományeszményünk fundamentuma a világ általunk tapasztalt rendjének örökkévalóságába vetett hit, akkor ráébredünk, hogy ez pusztán feltételezett, ennélfogva pedig tudományaink sem a világban, hanem e hipotézisben megalapozottak. Ám egy posztulátum mindenkor csak hallgatólagosan elfogadott, de sohasem bizonyított, és éppen mindenkor bizonyíthatatlan tétel. Amiként az euklideszi geometria helyébe Bolyai a „semmiből egy új más világot teremtett", akként a Minkowsky-geometriát alapul véve Einstein a Newton-féle háromdimenziós világot négydimenziójú világgá tette - speciális relativitás-elméletében. Hasonló ajánlattal fordul felénk Velikovsky: induljunk ki egy alternatív feltételezésből! Mégpedig éppen annak tagadásából, amit eddig hittünk: azaz abból, hogy a világ általunk megismert rendje nem univerzális és legfőképpen nem örök. S ily módon, e posztulátumra építve a természet- és bölcsészettudományok által befogott valóságszeletek egységes és koherens rend-
szerré állnak össze. Mindazok a tudáskészletek, amelyek számunkra mégiscsak megőrződtek, ám valamiféle értelmezhetetlen, következésképp racionalitás előttinek értett tudásanyagként, ily módon máris értelmezhetővé és értelmessé válnak.
Velikovsky felfigyelt arra, hogy a Jásár könyvéből Józsué könyvébe beemelt jelenség négy összetartozó elemből áll: égből hulló nagy kövek zuhataga, földrengés, forgószél, és a Föld mozgásának zavara. Rátalált e leírás ellenpárjára a másik féltekén a mexikói Cuauhtitlán krónikáiban, melyben a Nap sokáig nem kelt fel, s a Hold is szinte mozdulatlanul állt. Ez az egyezés arra indítja, hogy további megfeleléseket keressen az ősi civilizációk és a Biblia tapasztalatai között. A Józsué idejében játszódó jelenség egyidejűségét feltételezve a Mexikóban történtekkel az azonos jelenségek alapján, arra a következtetésre jut, hogy a Mexikóban azt ötvenkét évvel megelőző hasonló kozmikus katasztrófa az általa már a Kaotikus korokban rekonstruált kivonulás idejére tehető, és többek között az egyiptomi csapásokat produkáló természeti megrázkódtatással azonos.
Az időszámításunk előtti második évezred közepére datálva egy kozmikus katasztrófa bekövetkezését tételezi, az egymástól független leírásokban szereplő természeti csapások azonosságai nyomán. Az észak-, közép-és dél-amerikai indián hagyományoktól a T'nahig, az egyiptomi, hindu, perzsa, kínai és japán forrásokon, a Kalevalán, szibériai vo-gul, kelet-indiai, iraki és egyéb hagyományokon át, az ókori görög és római forrásokon és az egyházatyák munkáin keresztül, minden lehetséges nyomot figyelembe vesz, s jelenségek hasonló leírásaira talál.
E leírások egységességéből arra következtet, hogy ezek ugyanazon reális esemény tükrözői. Ha Euklidesszel elfogadom axiómaként, hogy amik ugyanazzal egyenlők, egymással is egyenlők, és hogy az egész nagyobb a résznél, akkor a következő tételeket állíthatom fel Velikovsky rendszerében:
mindegyik leírás egy természeti katasztrófa leírása, mivel mind ugyanúgy írja le a katasztrófát, ugyanazon katasztrófáról van szó. Tehát a leírások egyenértékű források az adott katasztrófa megismeréséhez, vagyis a különböző elnevezések, narratívak ugyanazon valóságos eseményből értelmezhetők.
Ha mindenütt megfigyelték ugyanazon katasztrófát, akkor az akkora méretű is volt, hogy mindenütt megfigyelhették. Ez a kozmikus katasztrófa - a Vénusz üstökösként ütközése a Földdel a Kivonulás idejében, majd mintegy ötven éven át Józsué idejéig - elhúzódó veszély és küzdelem volt, mely nemcsak a Vénusz bolygóvá változását eredményezte, de a Föld pólusainak felcserélődését, a világtájak, az idő és az évszakok változását is. E kozmikus katasztrófát kiolvasva a különböző kultúrákból származó (és adott esetben nem ugyanazon korokból eredő, de ugyanarra a korra vonatkozó) szövegek szó szerinti értelmét alapul véve, a bennük foglalt allegorikus tartalom is nyomban egységesen értelmezhetővé válik. Ekként a kígyó és sárkány szimbóluma és gonosz szörnyként a fényistennel vagy a jóval vívott csatája ugyanazon természeti jelenségen alapul. Paliasz Athéné, Tüphón, Széth, mind az üstökösként megjelenő majd bolygóvá váló Vénusz jelölői, akárcsak Lucifer és Baálzebub. Az i.e. 3012-es hindu és a babiloni bolygóábrázolások négy-bolygós rendszere pedig a tudatlanságból reálissá válik.
3. A kivonulás után hétszázötven, illetve Józsuát követően hétszáz évvel később, azaz „az i.e. VIII. század közepe táján rövid időközönként a kozmikus megrázkódtatások új sorozata következett be".^ E kozmikus katasztrófa főszereplője a Mars, a kötet második részének névadója. A Mars bolygó már szerepelt a négybolygós rendszerekben, ám ekkortól említik félelemmel és esetenként istenként tisztelve. Velikovsky ismét egymás mellé rendezi a különböző népek és kultúrák írott forrásaiban vagy etnográfusok által ösz-
szegyűjtött hagyományaiban található közös elemeket, melyek ily módon tapasztalati tényekre utalhatnak.
E közös tapasztalatok magyarázataként a Vénusz és a Mars összeütközését feltételezi. Kitüntetett párhuzam ezen interpretációban az Iliász történeti magvát alkotó Árész (avagy később a rómaiaknál Mars) védelmezte trójaiak (akik utódainak tartották magukat a rómaiak) győzelme az Athéné (azaz Vénusz) védelme alatt álló görögök felett, a másik féltekén pedig a Vénusz által patronált toltékokat felváltó Marshoz hasonlóan harcias Vitzilopocstli által segített aztékok. A források szó szerinti értelmezéséből rekonstruált kozmikus katasztrófa itt is azzal a hozadékkal jár, hogy az allegorikus alakok közös nevező mentén interpretálhatóak.
Ám még egy fontos konzekvencia adódik: az eddig irracionálisnak tekintett naptárrendszerek elnyerik legitimációjukat. Ha a hindu, a perzsa, a babiloni, asszír, zsidó, egyiptomi, ókori görög és római, valamint maja, inka, kínai időszámítás háromszázhatvan napos évvel, tizenkét harmincnapos hónappal számolt, az nem lehet valami univerzális fejletlenség, ügyetlenség. Annak oka az kell legyen, hogy „a Hold keringési ideje nyilván szinte pontosan 30 napos lehetett, és az év hossza nyilvánvalóan nem tért el néhány órával többel a 360 naptól".-' Ne feledjük azonban, hogy ez pusztán az i.e. II. évezred közepe és a VIII. század közti hét évszázadban lehetett jellemző, s nemcsak azt követően, de azt megelőzően is más lehetett a hónap és az év hossza. Az általunk is ismert 365 és lA napos év, azaz a Föld új pályája, s a 29 és fél napos holdhónap sem hirtelen, hanem folyamatosan alakult ki. Ezért „a vallási hagyományokban, az irodalomban és az asztrológiai művekben a hét és a kilenc nap verseng egymással a holdnegyed mértékeként". Hisz ekkor a Hold 35-36 napos időtartamú pályára húzódhatott vissza, majd fokozatosan 29 és fél naposra változott.
Ha elfogadjuk e feltételezést, nyomban ért-
hetővé és értelmessé válik az ókori római források tanúsága szerinti Romulus-féle naptár, majd Numa Pompilius reformja, hasonlóképpen a primitív népek tíz hónapos évbe-osztásai. A Marshoz kötődő kataklizma i.e. 747-től az i.e. 687. március 23-i utolsó katasztrófáig húzódott. Eközben mind a szoláris, mind a lunáris mozgások szüntelen változtak, ezért újra és újra reformálni kellett a naptárokat. A ninivei agyagtáblákon ábrázolt három bolygórendszer tehát az egymás után következő világkorszakok ekliptikáit jelöli. Hasonlóképpen a T'nah is három naptárrendszer emlékét őrizte meg.
Zsidók, hinduk, egyiptomiak, rómaiak és görögök, mind naptárreformot haj tottak végre ugyanezen időszakban. Az a tény, hogy naptárunk azóta megközelítőleg változatlan maradhatott, annak köszönhető, „hogy az ég rendje változatlan maradt". „így abban a hitben ringatjuk magunkat - mert ezt szeretnénk -, hogy szabályos világegyetemben élünk."' Ezzel szemben Velikovsky „történeti kozmológiáját" éppen arra a belátásra vezeti vissza, hogy ez is csak hit, bátran alapozhatjuk világlátásunkat egy másik hitre. Valójában a nyugati civilizációnkban az Örökkévalóba vetett hitet felváltotta a világunk örökkévalóságába és megismerhetőségébe vetett hit. Létünk és világunk pontszerűvé vált, a múlt és a jövő dimenzióit nélkülözővé. Hiszen múltat és jövőt egyaránt a jelen alapján képzelünk.
Elvesztettük az apokaliptika félelmét, és az e félelem elől a Teremtőhöz menekvés reményét. Velikovsky a megtapasztalt kozmikus katasztrófákból eredezteti az apokalipszis múltban oly eleven félelmét. Bizonnyal igaza van, hisz a száműzetés és otthontalanság tapasztalatából tündökölhet csak szemünk elé a vágyott óhaza is. Ha hajlandóak vagyunk a gondolatkísérletre, hogy feladjuk a szokásos biztonságos pozíciót és azt vegyük alapul, hogy akárcsak az Örökkévalót, az általa teremtett világot sem ismerhetjük meg, csak amennyit az Ö kinyilatkoztatása enged, ak-
kor a világ örökkévalósága helyett a Teremtő örökkévalóságában bízunk majd. Ezek után talán kevésbé érezzük majd biztonságban magunkat a világban, de inkább otthonra lelünk az Örökkévalóban. Tán jobban félünk, de jobban bízunk is.
Ha feladjuk modern természettudományos megfigyeléseinkre és racionalitásunkra alapozott kiinduló feltételezésünket a világ ekként értett örökkévalóságáról és rendezettségéről, akkor megnyílik az út az alternatív racionalitást tükröző szövegek szó szerinti értelmezéséhez. Az allegória tükörországából a szó szerinti értelmezés tükrén át visszaléphetünk valóságos világunkba. A megkettőzött világ egysége helyreáll, s mi újra a teremtett valóság szilárd talaján állhatunk. Bouvard és Pécuchet szüntelen másolása helyett, Velikovsky kezét fogva, kilépünk a labirintussá lett fantasztikus könyvtárból, nem hagyjuk hogy a könyvek végeláthatatlan sokasága előírja mit tegyünk, eltávolítva legjobb önmagunktól, hanem visszatérünk a természetbe, ahol Flaubert Szent Antalja a könyvön kívüli valóság által megkísértte-tett. De mi Velikovskyt karon fogva már túljutottunk mind a kísértéseken: a könyvektől visszaérkeztünk a természethez, a természettől a teremtést megelőző Tórához. Mindeközben miként Jób, továbbra is hiszünk az Örökkévalóban, miként Bouvard és Pécuchet, a Tudományban...
Lábjegyzetek
Borsányi-Schmidt F., Izrael Ókori történelmének újrafelfedezője. In: Remény, 2006.tavasz - 5766 Ádár-Niszán-Ijjár
^ Velikovsky, Immánuel: Ütköző világok. Ford.: Greskovits E., Novella K. Budapest, 2000., 45 .old.
3 Lm., 78.old.
4 Lm., 185 .old.
5 Lm., 302.old. 6I.m.,303-304.old. 7I.m.,317.old.
8 Gen Rabba 1,1

Kozákné Grosz Erna: Vitézi Rend

DICSTELEN MÚLT
Kozákné Grosz Erna
Vitézi Rend
Az igazi kérdőjel
Nemrég a Mátyás-templomban a Vitézi Rend kitüntetett három közéleti személyiséget. Tavaly megalakult a Magyar Gárda, s 2008 szeptemberében újjászerveződött a Magyar Országos Véderőegylet (MOVE), amely „természetesen" vitéz jákfai Gömbös Gyula (1886-1936) szellemét akarja képviselni (ahogy ezt a szervezet szóvivője el is árulta a minap). Ezért érdemes 2008-ban visszaemlékezni a Vitézi Rendre és előzményeire.
Ez a magyar államalapítás kezdetéig nyúlik vissza.
A haza számára értékes tetteket I. Szent István (997-1038) óta nemesi címmel és földbirtokkal jutalmazta. Első királyunk Intelmeiben megemlékezik a főemberek és vitézek tiszteletéről: „Az uralom dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert Ok országod védfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói." István továbbá ezt írja: „Békével kell uralkodni, mert a gőg bárkit letaszíthat a trón-
ról, és a vitézek ereje is megfoszthat trónjától egy gyűlölködő királyt."
Zsigmond király (1387-1437) 1408. december 12-én alapította meg a Sárkányos Társaságot. Zsigmond király lovagrendje Szent György példáját hangsúlyozta. A rend tagjai az „ősi sárkány" ellen kívánták felvenni a harcot. Egyszerre hordozta magában a lovagi eszméket és a sárkányt jelképező félelmetes erőt és hatalmat. Tagjai a pogány ellen harcoló, a vallást védelmező, a keresztény király hatalmát erősítő lovagok voltak. Ezeket a lovagokat már „báróknak" nevezik a korabeli oklevelek; az elnevezés országos főméltóságot viselő főurat és politikai tisztséget is jelentett. A rendnek csak 22 országos főméltóságot viselő tagja lehetett; valamelyik tag halálakor új bárót választottak. A társaság további tagjai a „lovagok" voltak, létszámuk nem volt meghatározva. Az új lovagokat minden év augusztus 20-án avatták; személyükről a bárók és a lovagok közösen döntöttek.
Az első világháború után
Az első világháború végén, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, ül. a forradalmak idején két ellenforradalmi központ alakult ki. Az egyik központ Bécsben jött létre gróf széki Teleki Pál (1879-1941) irányításával, aki ekkor még Habsburg-restaurációban gondolkodott. A második központ Szegeden volt, vitéz nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) és Gömbös Gyula vezetése alatt. A tényleges hatalom a korábbi osztrák-magyar tenge-résztiszt, Ferenc József egykori hadsegédje, azaz Horthy kezébe került, aki 1919. jún. 14-én az ún. vörös terror leküzdésére létrehozta a Nemzeti Hadsereget. Az első tiszti századot báró tótprónai és blatniczai Prónay Pál (1874-1945) százados hozta létre, s az első alakulatok a Tanácsköztársaság bukása után elhíresült tiszti különítmények voltak. A Horthy által ellenőrzött területeken katonai körletparancsnokságokat létesítettek; a főhadiszállást Siófokon rendezték be. A kis létszámú alakulatokat Horthy sorozásokkal igyekezett bővíteni, külön utasítást is kiadott, hogy földműveseket is toborozzanak. A szervezőmunkát Gömbös Gyula irányította, a hadsereg létszáma szeptember végére a kényszersorozások eredményeképp elérte a 30 000 főt (1920. végére a létszám meghaladta a 100 000 főt; a trianoni békeszerződés aláírása után ez a létszám nem volt tartható).
A Tanácsköztársaság bukása és a statárium 1919. augusztusi bevezetése után a Nemzeti Hadsereg az ún. fehérterror eszköze volt: Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula (1884-1944) ésHéjjasIván (1890-1950), a későbbi első vitézek „akcióit" az antant is többször szóvá tette. (Prónay és Ostenburg később, 1931 januárjában a Magyar Országos Fasiszta Párt alapítói voltak; Héjjas Iván 1921-1922-ben a Kettőskereszt Vérszövetség katonai parancsnokhelyettese, 1938-1939-ben a Rongyos
Gárda osztagparancsnokaként „műkö-ött"...).
George Russel Clerk brit diplomata megállapodott Horthyval arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg átveszi az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként Horthy 1919. november 16-án bevonult a fővárosba; főhadiszállását ideiglenesen a Gellért-szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot hoztak létre.
A Rend felépítése
ANemzetgyűlés által 1920. március l-jén Magyarország kormányzójává választott Horthy Miklós 1920. szeptember l-jén alapította meg a Vitézi Rendet. Pontosabban a rendelet a vitézi telek adományozását hozta létre, és a vitézi telkek feletti felügyeletek gyakorlására létrehozta a Vitézi Széket. A Vitézi Szék tagjai: a miniszterelnök, a belügy-, a földművelésügy-, a honvédelmi-, az igazságügy-miniszter egy-egy képviselője, a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségének ügyvezető igazgatója; továbbá az államfő által kinevezett nyolc tag. A Vitézi Szék 1920 novemberében tartott harmadik ülésén döntött arról, hogy a tagok közösségét ezután Vitézi Rendnek nevezik. A Vitézi Rend tagjai olyan katonatisztek és legénységi állományban lévő személyek lehettek, akik „személyes bátorságukkal, a magyar állam érdekében kifejtett tevékenységükkel, feddhetetlen jellemükkel" tűntek ki. A vitézi eskü letétele és a vitézzé avatás után a rend tagjai jogosultak lettek a vitézi cím használatára, a vitézi jelvény viselésére és a nemzetes megszólításra. A vitézek speciális szervezetet alkottak: az egy járásban lakó vitézek vitézi szakaszokat hoztak létre (vitézi hadnagy vezetésével); a vármegyék vitézi székbe szerveződtek (élükön a vármegyei
vitézi kapitánnyal); a több vármegyét összefogó Vitézi Törzsszék élén pedig a vitézi törzskapitány állt. Az ország nyolc Vitézi Törzsszékre tagolódott, ezek kapitányai és a kormány képviselői alkották az Országos Vitézi Széket (ÓVSZ). Az ÓVSZ elnöki, egyúttal a Vitézi Rend főkapitányi tisztét a két világháború között maga vitéz nagybányai Horthy Miklós töltötte be.
Az első vitézzé avatásra 1921. május 22-én a budai királyi várpalota Szent Jobb-kápolnájában került sor: ekkor a kinevezett nyolc törzskapitányt és további 23 személyt avattak vitézzé. 1927-ig évente avattak vitézeket, majd rendszertelenné váltak a vitézzé avatások. A rendnek 1938-ban 17 000, 1943-ban 23 000 tagja volt. A vitézzé avatások tkp. a nemesítéseket is helyettesítette, mert a kormányzó nemességet nem, csak vitézséget adományozhatott. A rend utolsó évében, az ország gyarapodások után 10 Vitézi Törzsszék működött: ebből hat Budapesten, a királyi várban, egy Ungvárott, egy Kolozsvárott, egy Sepsiszentgyörgyön és egy Marosvásárhelyen.
A Vitézi tagok
A rend első tagjai Horthy különítményesei voltak; az első vitézi telkek pedig az alábbi öt forrásból létesültek: felajánlás útján (Horthy többször is felhívást tett közzé az ország földbirtokosaihoz, hogy vitézi telkek céljaira földeket ajánljanak fel), saját ingatlan átminősítésével; az 1920. évi földreform útján, a rendi vagyonból történő vásárlás útján és végül, de nem utolsó sorban az 1936. évi XXVII. törvénycikkben foglalt ún. zsidó birtokok államosítása révén.
A rend és a zsidóság közötti viszony finoman szólva sohasem volt felhőtlen (s ezen az sem változtatott, hogy a tagok között zsidók is voltak!). A különítményesek meg-győződéses antiszemita politikusok voltak; Prónay Pál hírhedt emlékirataiban kérkedik
és büszkén vállalja zsidóellenes gaztetteit. A később vitézzé avatott miniszterelnök, Gömbös Gyula, a MOVE első elnöke, 1924-ben a Fajvédő Párt megalapítója. Belpolitikájában egy totalitárius, a társadalom életének egészét ellenőrző államhatalom fokozatos létrehozására törekedett. Vitéz Endre László (1895-1946) a különítményesekhez csatlakozva 1921-ben részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben.
A Magyar Fajvédő Szocialista Párt alapító tagja, 1938-ban Szálasi Ferenc (1897-1946) az akkor már betiltott, Nemzet Akaratának Pártjával egyesülve létrehozta a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. Endre László volt az első szélsőjobboldali politikus, aki vezető közigazgatási funkciót töltött be (1938-tól 1944-ig Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja volt). A Sztójay-kormány alatt a Belügyminisztérium adminisztratív államtitkáraként Baky Lászlóval együtt irányította a magyar zsidó lakosság deportálását (1944- április-július), majd Szálasi hatalomra kerülése után a hadműveleti területek kormánybiztosává (1944-október-november), végül a hadműveleti területek polgári közigazgatásának vezetőjévé nevezték ki (1944- november-1945. január).
A nyilas puccs 1944 októberében új helyzetet teremtett. A vitézi eskü szerint a vitéz „az élő Istenre" esküszik, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklóshoz, Magyarország kormányzójához hű lesz. A szélsőjobboldali hatalomátvétel után azonban, a közigazgatásban szolgáló vitézeknek (is) újabb esküt kellett tenni, ezúttal a „nemzetvezetőre". Számos olyan vitéz volt, aki lelkiismereti okokból nem tette le az újabb hűségesküt, sokan részt vettek a nemzeti ellenállásban, ugyanakkor többen közreműködtek a nyilas puccsban. Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc, a Vitézi Rend későbbi harmadik főkapitánya, honvéd-altábornagy a Nyilas Számonkérő Szék elnökeként számos halálos ítéletet hagyott jóvá (közülük nem keveset, az
ellenállásban résztvevő magyar vitézi bajtársai felett). Vitéz Detre Gyula Szálasi Ferenc testőrsége parancsnokaként szolgált, vitéz Czanik Géza törzskapitány pedig Adolf Eichmann magyarországi tanácsadójaként „tevékenykedett".
1945 után
A Vitézi Rend 1944 novemberében beszüntette tevékenységét, az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. február 23-i rendeletével pedig feloszlatta a rendet. A rend azonban mégsem oszlott fel, az emigrációban Horthy tiltakozása ellenére újjászervezték. Horthy kezdetben csak bajtársi közösségeket szeretett volna létrehozni, ám amikor vitéz Sónyi Hugó vezérezredes kezdeményezésére 1953-ban, hosszas szervezőmunka után ismét megalakulhatott a rend, Horthy Sónyit főkapitány-helyettessé is kinevezte. A kormányzó halála után vitéz Habsburg József tábornagyot, az 1921-ben elsőként felavatott vitézt választották meg főkapitánnyá, őt követte, a már korábban említett vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc, majd vitéz Habsburg József Árpád (vitéz Habsburg József unokája) és vitéz Radnóczy
Riedl Antal. Radnóczy halála után a rend tevékenységét megosztottság kíséri.
A rendszerváltást követően, 1992. február 8-án a Fővárosi Bíróság hivatalosan is bejegyezte a Vitézi Rend Magyarországi Tagozatát (a név 1996-tól ismét Vitézi Rend). Az újjáalakult szervezet legfelső szerve ismét a Vitézi Szék lett, amelynek teljes ülését évente legalább egyszer a főkapitány hívja össze (a rend első emberét 1993-tól a Nagymester cím is megilleti).
AII. világháború utáni első vitézavatásra 1992. október 26-án, Bicskén került sor, látványos közéleti szereplésük pedig Horthy Miklós kenderesi újratemetésének (1993. szeptember 4-) megszervezéséhez fűződik. A közelmúlt eseményeiből kiemelkedik a 2005. június 25-én, Szilvásváradon megrendezésre került I. Országos Vitézi Találkozó.
A Vitézi Rend jelenlegi vezetőinek véleménye szerint Magyarországon ma erkölcsi válság van, s úgy gondolják, hogy erkölcsi megújulásra van szükség. Úgy gondolják, hogy a rend közel száz éves története bizonyságul szolgálhat arra, hogy e folyamatban a Vitézi Rend tagjai élen járhatnak.
Nos, e rövid történeti áttekintés után az Olvasóra eldöntheti, vajon ez lehetséges-e?

Ök nem kaptak vitézi címet.

LEVELESFÜZET

LEVELESFÜZET

Tibori-Szabó Zoltán levele

Tisztelt Szerkesztőség!

Kérem adják át köszönetemet Benedek István Gábornak és rajta keresztül Fazekas Lajosnak a recenzióért. Az első magyarországi reagálás a könyvemre, amelyet, akárcsak az erdélyi zsidósággal foglalkozó korábbit, a legtöbben igyekeznek elhallgatni. Egy apró pontatlanságra szeretném felhívni a szerző és a szerkesztő figyelmét: nem Karácsony Benő „figyelmeztette szíve minden melegével a kolozsvári neológ főrabbit", hanem fordítva volt: a főrabbi szólította fel Karácsonyt, hogy vallja magát zsidó írónak. Arról a főrabbiról van szó, Carmilly-Weinberger Mózesről, aki a deportálások előestéjén, nyáját magára hagyva, és a gettóba való jámbor bevonulásra intve, átszökött feleségestől Romániába...
És Kovács György neves színész - zsidó volt, s a Kasztner-vonat utasaival együtt menekült Kolozsvárról Svájcba.
Hálás vagyok a kiigazításért.

Még egyszer Tibori-Szabó Zoltán könyvéről

Levél Benedek István Gábor főszerkesztőnek

Kedves Pista, 50 év óta első számú Jóbarátom!
Szép folyóiratodnak, a Reménynek legutóbbi számában (11/2) megrövidítve jelent
meg annak az írásomnak indító szakasza, amelyben Tibori Szabó Zoltán: Árnyékos oldal című könyvét méltatom.
A húzás szokása sajnálatosan elfogadott eljárás, ezúttal azonban azt eredményezte,
hogy a véleményem, nevezetesen, hogy miért szerettem meg valaha Karácsony Benő erdélyi regényírót, éppen az ellenkezőjébe fordult, és éppen a dobbantásban, az első bekezdésben.
Én eredetileg valahogy így írtam a könyvről:
Már az ajánlásnál szívügyemmé vált, hiszen mikor a kolozsvári neológ főrabbi 1942-ben fölszólította Karácsony Benőt, hogy vallja magát zsidó írónak, mert a magyarok megtagadták, Karácsony azt felelte, hogy azért, mert most gazemberek randalíroznak, még nem fogja megtagadni Széchényi és Kossuth népét. Karácsony régen-volt ifjúságom kedvenc regényének, a varázslatos Napos oldalnak a szerzője... (stb.)
A fenti történetet magam is Tibori Szabó könyvében olvastam, a hitelesség kedvéért tehát ő felel, de számomra sokatmondó, nyilvánvalóan rímel Szomory Dezső, Karinthy, Radnóti és sok más magyar író attitűdjére.
A bekezdés azonban így jelent meg:
Már az ajánlásnál szívügyemmé vált, hiszen a kolozsvári neológ főrabbi felszólította Karácsony Benőt, hogy vallja magát zsidó írónak, mert a magyarok 1942-ben megtagadták. Karácsony régen volt ifjúságom kedvenc regényének, a varázslatos Napos oldalnak a szerzője... (stb.)
A szöveg így, az első mondta második fele nélkül nem hogy nem azt jelenti, amit én írtam, hanem pontosan az ellenkezőjét: mintha nekem azért vált volna szívügyemmé
Tibori könyve, amit a rabbi javasolt, nem pedig azért, amit Karácsony válaszolt!
*
Bár erről mi szemérmesen beszélünk, de gondolom, mindkettőnk számára nyilvánvaló, hogy én azért írok bizonyos rendszerességgel a Reménybe, mert egy ÜGYET AKAROK SZOLGÁLNI: ugyanazt, amelyet Te is regényeiddel és novelláiddal, a Komlósi Tórával, Az elégetett fényképpel, A Lovag napjaival. Hívő keresztényként vallani akarom II. János Pál pápa szép szavával, hogy „a zsidókat idősebb fivéreimnek tekintem", hogy a magyar zsidó írókat és művüket a magyar irodalom meghatározó jelentőségű részének tartom Makai Emiltől Füst Milánon át Kertész Imréig, Ákosig és Péterig, a zsidó magyarokat pedig nemzetbéli testvéreimnek, akárcsak saját apai-ági sváb őseimet, akikről a Duna Televízióban már legalább ötször ismételt Magyarnémetek című kétrészes dokumentumfilmem szól; ez az ügy pedig bizonyára megéri, hogy helyreigazító levelemet a Remény következő számában húzás nélkül megjelentessed; talán nem tartják majd magam-mutogató tolakodásnak olvasóink, akiknek az 5769-ik zsinagógái évre ugyanúgy boldog Újeszten-dőt kívánok, mint Neked.
Fél évszázados barátsággal ölellek:
Fazekas Lajos

Magén István: Egyenlet

IRODALOM
Magén István
Egyenlet
Megrészegülve az örömtől kimondta, amit akart. Mintha egy idegen rikácsolt volna. Megkönnyebbült, ahogy kibukott a száján, megszédült a kábulattól, meg kellett kapaszkodnia. Úgy képzelte, keze jégdarabon matat. Egyébként egyszerű volt minden. Mintha zajló folyóban úszna, egyre kevesebb levegő csúszott le a torkán, rossz érzés volt. Hiába kapkodott, forgolódott a szabadulásért. Mennél kétségbeesettebben rúg-kapált, annál inkább húzta lefelé az ár.
Amikor végre, annyi jelentkezés után szót kapott, azok csak ordítoztak tovább, és ő, aki még csak fel sem emelte a hangját, aki nem akart senkinek a szavába vágni, csak várt és várt és várt a csendre... Ügyetlenkedett is, erkölcsi gátlásai megmerevítették a vonásait. Szóval, amikor végre szót adtak neki... Mert önmagától képtelen volt elhalászni a pillanatot. Szóval, amikor megadták neki a szót, és belekezdhetett végre remegő hangon, körbekörbe pislogva bocsánatkérően, töredelme-sen és szánalomra méltón...
Bezzeg ők! Már az első mondatánál az órájukra pillantottak. Gyanút fogtak, elkorcso-sultan szaglásztak, puhatolództak, aztán meg felkerekedtek gyilkoló szerszámaikkal. Az ásók, melyeket megragadtak, mélyre hatoltak, az álkapcsaikból kiálló fogak csontig
vájtak. Szóval, amikor végre valahára szót kapott és belekezdhetett, és meglátta őket, látta a problémáikat, hallgatta fülsiketítő orgiáikat, szagolta a büdös sörüket, nézte izzadt, félrecsúszott nyakkendőiket, zsíros kalapjukat és aktatáskáikat...
Szóval öt perccel azután, hogy a szemükbe vágta, már illetlenkedtek vele. Utánozták is. Mulatságos volt, illetve lett volna, ha nem őróla beszélnek. Akkor azonban, ott és úgy, azokkal az emberekkel, abban a ruhában és abban a légtérben, azoktól a szagoktól terhesen, abban a száraz, tikkasztó és fojtogató levegőben, abban az átizzadt, túlkapásokkal teleszemetelt eszmecserében nem volt mulatságos.
Elindultak a hátsó sorokból. Átlépkedtek a széktámlákon, leverték a csillárokat, felforgatták az asztalokat. Kezeikben fegyverként suhogtak a székek. Menekült volna, de nem volt hová. Még mondott valamit, de túl tömörre, súlyosra és élesre sikeredett. Körülnézett. Egy bizonyos irányba még menekülhetett. Kikecmergett, ütésre emelt ököllel, de tudta, hogy az ütéstől megfájdulhatnak majd az ujjai, akár el is repedhetnek. Azt sulykolták belé, hogy az ember arca szent, olyan mint Istené, aki megüti, Istent üti meg. Ráadásul ő még tisztelte az epebán-
talmaikat is, nehéz légzésüket is, a hipertóniájukat, meg a szívritmus zavaraikat is. Legfőképpen meg szerette is őket. Ez volt a legborzasztóbb. Bárcsak ne szerette volna! És amikor egy szempillantás alatt rárontottak, rúgták, harapták, hurkot vetettek a nyakára, gyászbeszédeket mondtak, miközben a nyelve kilógott, a füléből fojt a vér...
Megbántáson és megfélemlítésen kívül csak fizikai fájdalmat érzett. Illetve csupán azt szerette volna, hogy megbocsássanak neki, szerette volna tanítani őket, például sírni, például hajlottan járni, lesütött szemmel, szemérmesen. Szerette volna, hogy a szemük kidülledjen a félelemtől, mint neki, mert a félelem megszentel, úgy gondolta. Azt akarta, hogy egymás szavába vágva fogadkozzanak, hogy nem. Nem és soha...
Volt valami abban, ahogy a földön feküdt. El alakban feküdt, illetve inkább iksz alakban, a lábai ugyanis szétnyíltak, a karjai is, a feje oldalra bukott, mintha már eltört volna a nyaka, pedig még nem tört el, még élt, sőt gondolkodott. Azon gondolkodott, hogy minden baj forrása az, hogy ő képtelen a gyűlöletre. Ez a butaság akkor jutott az eszébe, amikor vesén rúgták. Nem is vesén, inkább májon, meg lépen. Öklendezett, de közben az járt a fejében, hogy megválthatná őket, ezt az egész rohadt társaságot, ezt az egész rohadt, kurva, bűzlő társaságot. Csupa marhaságot gondolt, miközben rugdosták. Például azt, hogy szenvedne értük, hogy feláldozná magát, meg minden.
Ha orvos lenne, átültetné a szívüket, gondolta, meg az agyukat, meg az idegeiket, meg a reflexeiket, szóval kicserélne bennük mindent, ami zárlatos, ami rossz, ami a bajaikat, a tévedéseiket okozza, ami egyszer majd megöli őket is, gondolta. Meg még azt is gondolta, hogy tulajdonképpen, ha nagyon odafigyelünk, ha a mélyére nézünk a dolgoknak, ha figyelmen kívül hagyjuk a kakofónikus jeleneteket, a gótikussá görnyedt alázatot, az egyezkedés aljasságait, akkor...
Megmozdult. Felült. Abban bízott, hogy most már megengedik, hogy végigmondja. Hogy az utolsó szó jogán... Úgy képzelte, hogy egyszer majd valahol a végtelenben, mint a párhuzamosok, mint az oroszlán és a bárány, mint a tűz, meg a víz... Azt is gondolta, hogy a szemlencséjüket is kicserélné, mert az is hibás, törött, karcolt, meg... A sejtmagjaikat is kicserélné, de leginkább a génjeiket, az atomjaikat, meg az energiaforrásaikat. Ismeretlenekkel telelyuggatott egyenleteket látott mindenfelé, és a fákon ropogósra száradt levelek remegtek, és emberek futottak a látóhatár szélén, és a nyomukban is emberek futottak, és azok nyomában is. Ugyanakkor az alig látható semmiből felhangzott egy öblös, szép remegő hang.
Látta a túloldalt. Nem volt olyan borzasztó. Összetörtek a lépcsők, a kupolák behorpadtak, a függőkertek leszakadtak, a kapuk kifordultak. A katakombák kijárataiban pedig...

Makó - Köszöntjük az izraeli Schnapp Lea írónőt

MÚLTUNK
Makó
Köszöntjük az izraeli Schnapp Lea írónőt
Számomra elég ez az egyetlen szó és máris zengenék, mesélnék, írnék a volt kedves városról, Édesanyám születésének helyéről. Már sokszor írtam-beszéltem gyermekkorom szép emlékeiről, a Maros vizéről, nagyszüleimről, rokonaimról, unokatestvéreimről, barátokról. A szép napokról, a szorgalmas makói zsidókról. A makói zsidóság szenvedéséről...
A Soá 60. évfordulójára egy fiatal történész, Urbancsok Zsolt megható könyvet írt a korról, amelyre örökké emlékezni kell. Rendkívül értékes dokumentumok és tanúvallomások gyűjteménye ez, a volt magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád előszavával. Urbancsok Zsolt kedves ajánlásával érkezett hozzám az értékes kötet. Szeretettel, hálával és csodálattal már többször elolvastam.
* * *
A fiatal makói történelemtanár a napokban e-mailen jelentkezett. Kellemes meglepetést szerzett újabb könyvének néhány fejezetével. Urbancsok Zsolt ugyanis most egy holokauszt-tankönyvet ír. Mert emlékezni kell, mert nem lehet nem emlékezni. Tavaly részt vett a Jád Vásémben évente, magyarországi történelemtanárok számára szervezett továbbképző tanfolyamon - ott határozta el, hogy a sötét korszakról tankönyvet állít össze. Az ifjú történész nem
zsidó, viszont igaz emberként átérzi a mártírok szenvedését. Minek nevezzem őt? A Teremtő küldöttének!
A készülő tankönyvben a szerző a vészkorszakot átélt, akkori gyermekek visszaemlékezéseiből idéz. Az én Új Keletben, illetve könyveimben megjelent Soá-történeteimből is.
Lapozgatom a levonatokat, olvasgatom a sorokat. Nem könnyű. Érzem azonban, hogy megértetni próbálja a tanulókkal a gettóban, majd a különböző lágerekben szenvedő 5, 9, 10 éves gyermekek fájdalmas élményeit. Én akkor már 16 éves voltam. Meg kell jegyeznem, hogy a kedves Zsolt egy egész évvel megfiatalított! Ezt majd korrigálni lehet.
Szülővárosom minden zsidóját a kecskeméti téglagyárból indították útnak marhavagonokban Auschwitz felé, ahol nagy többségüket megsemmisítették. Szomorú, fájdalmas az emlékezés...
* * *
Makó zsidóságának csupán egy részét küldték Auschwitzba a szegedi téglagyárból. A másik „szállítmány" - közöttük nagyanyám, egyik lánya három gyermekkel, illetve egyetlen fiának családja (a szeretett fiú Ukrajnában pusztult el munkaszolgálatosként), azaz menye és másik három unokája - Ausztriába érkezett, innen pe-
dig Bergen-Belsenbe kerültek, ahol valamivel több esély volt az életben maradásra, mint Auschwitzban.
Küzdelmes, nehéz napokat éltek, szívet tépő jelenetekről meséltek. A gyermekek emlékezetébe vésődött egy szomorúan mulatságos történet, amikor az akkor 9 éves Méir jó makói kiejtéssel ezt mondta nagymamánknak: „Nagyi, ha nem adsz önni, mögöszöm a sapkám!"
Nagymamát is munkára küldték, szeneskocsit húzott, amely elé ló helyett fogták be. Rengeteget szenvedtek. Nagymama és árva unokái életben maradtak. Édesanyám és Cvi fia a Soá áldozatai. Az unokák még 1948-ban Jeruzsálembe jöttek az ifjúsági alijával, később, 1950-ben jómagam is férjemmel és akkor három hónapos kisfiúnkkal. A sapkáját megenni akaró gyermek testvéreivel és szüleivel sok viszontagság után Amerikában kötött ki. Nagymama szerény kis batyujával az ötvenes évek közepén, két hétig tartó hajóút után érkezett a haifai kikötőbe. Árva unokáim után akarok menni, ha az aszfalton kell is aludnom" -mondta a makói útlevél-osztályon, ahol nem engedte magát elutasítani: „Bergen-Belsenbe kiengedtetek. Most engedjetek árva unokáim után!"
Drága nagymamánk, az összetört szívű jiddische mame velünk élt még 5-6 évig. Dédunokák kapták áldott nevét. A Zichron Méir-i temetőben levő sírhantja fölött márványtábla őrzi férje, nagyapánk, fia, leánya, veje, unokái - azaz szüleim és testvéreim nevét. Drága makói nagymama és még sok más nagymama, most egy makói ifjú történész írja meg történeteteket, minden tudásával, szívénekjóságos megértésével...
Nagyapát a börtönből (azért tartóztatták le, mert a hatóságok szerint angol rádiót hallgatott) két csendőr őrizetében hazakísérték, hogy két váltás fehérneműt vehessen magához, mielőtt Kistarcsára vitték volna az internáló táborba. Az akkor 9 éves (ma dédnagymama) Kati meséli: „Nagymama odaállt a két csendőr között lévő nagyapához, és ezt mondta: - Drága Majsi, Isten veled! Ha ezen a világon már nem találkozunk,
majd a túlvilágon..." Drága nagyapánkat, a mindenki által szeretett Majsi bácsit a kistarcsai internáló táborból Auschwitzba deportálták. Egyike a makói mártíroknak. Egy csepp az óriási tenger vizében. Ezeket a cseppeket ajánlom nagy elismeréssel Urbancsok Zsolt történészírónak. A Teremtő áldása kísérje munkáját!
* * *
A Bergen-Belsenben szabadult, majd Izraelbe alijázott három unokatestvérem, akik a felszabaduláskor 7, 8, 9 évesek voltak, nagyon nehezen beszélnek akkori szenvedéseikről, de évente, a nagyanyánk sírjánál mindig ki-kibugy-gyan belőlük egy-egy szomorú epizód.
Külön történet- fájdalmas és felejthetetlen -a nagymamával való találkozásom a felszabadulás után, Hillerslebenben, 1945 júliusában.
A készülő tankönyvben helyet kapnak Lantos Péter, az akkor 5 éves makói kisfiú (ma Londonban él), a 10 éves Perimutter Jicchák (Efrát, Izrael), a 11 éves Bárdos Pál (Budapesten élő neves író) visszaemlékezései, úgyszintén az én elbeszélésemből is idéz Urbancsok Zsolt. Isten áldása legyen mindazon történészek munkáján, kiknek írásai fáklyaként világítanak a jövő nemzedéknek.
* * *
Amikor Makóról olvasok vagy hallok, mindig eszembe jut Weinberger Irén néni egyetlen 14 éves Zsuzsikája, aki velem volt az auschwitzi gyermekblokkban. A sudár termetű szép Zsuzsikát innen, a gyermekblokkból küldte a halálba Mengele. Irénke örökké vérző szívvel élete végéig a Negevet építette. Kapcsolatban voltam vele haláláig. Egyszer azt mesélte: szeretné megélni, hogy Mengele meglakol bűneiért...
Igen, kedves Zsolt, bizonyára Zsuzsika is örül a mennyekben, hogy Maga tankönyvet szerkeszt a Vészkorszakról, a makói zsidóság szenvedéseiről!
Utóirat: Miközben e sorokat írom, meghívót hozott a postás, a megboldogult makói rabbi fia Ráv Simon Lemberger leánya esküvőjére, Kirját-Átába.

Schőner Alfréd: Korunk tévelygőinek útmutatója

ZSIDÓ ÉLET
Schőner, 60!
Schőner Alfréd
Korunk tévelygőinek útmutatója
Dr. Benoschofsky Imre emléke
Újlakon 1888-ban készült el az a neogot stílusú téglaépület, amely a mai Frankéi Leó út 49. szám alatt található. E templom a magyarországi zsinagóga művészet ékszerdoboza. Nyugati homlokzatát két falpillér három részre tagolja. A bérház ölelte épület két szélső kapuzatán a nők számára fenntartott kar-
zatra, a középső portálon át, amely a nyugati homlokzat falsíkja előtt helyezkedik el, a zsinagóga belső terébe juthatunk. A főhomlokzat középső tengelyének ritmikusan ismétlődő eleme a hatszögű Dávid- csillag.
A bejárati ajtókon, a kapu feletti félkörívben, a gótikus ablakkeretben és a csúcsív

Szeretettel köszöntjük születésnapján prof. dr. Schőner Alfrédot, az OR-ZSE rektorát, aki 2008. augusztus 20-án átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést.
Fáradhatatlan tevékenysége nyomán megújult a zsidó felsőoktatás. Olyasmit teremtett, ami talán már a kezdetekben, majd a szellemi kiteljesedés csúcsán is vágya, óhaja volt a honi zsidóságnak, a tanári testületnek, de megvalósítani nem adták meg a lehetőségek. Schőner Alfréd látnoki akarata, lelkesedése, szervező képessége, kivételes kapcsolatteremtő ereje olyan útra vitte őt, amely a jelen számára is fölmutatta kincses értékeit, miközben szilárd alapot épített a jövő tudományának, pedagógiájának, a zsidó szellemi életnek.
Az Isten éltesse a rabbit, a tanárt, az írót, a tudóst, barátunkat - Schőner Alfrédot.
tetején ismétlődik e motívum. A zsidó vallás e régi jelképének kialakulását így foglalja össze Kohlbach Bertalan: „Az ölelkező háromszög a fölfelé törekvő a világosság ura (Ormuzd) és a csúcsával lefelé fordított háromszög a rombolás istene (Ahriman) t. i. Adonáj, a világosság és sötétség alkotója, a béke megalkotója és a rossznak a teremtője.' A jeles folklorista hipotézisét Jesája 45. 7. versére vezeti vissza: „Aki alkot világosságot és teremt sötétséget, szerez békét és teremt rosszat, én az Örökkévaló teremtem mindezeket." ~*
A zsinagóga falát stukkó virágdíszítés teszi árnyalttá. A templom tetején két kőtábla magasodik, rajta a tízparancsolat igéi. Az előcsarnokon keresztül érkezünk a belső térbe, ahol a leglátványosabb rész a meghitt hangulatot teremtő frigyszekrény, melyben Mózes öt könyvének tekercseit őrzik. E tóratekercsek - a lágymányosi kis zsinagógában lévőkkel egyetemben - a legjelentősebb ilyen jellegű gyűjtemények közé tartoznak Magyarországon.
A Fellner Sándor tervezte Frankéi Leó úti templomot, belső interieurjét és külső architektúráját felújították Most régi pompájában ragyog, s a Károli Gáspár téri imaházon kívül, hírnökként megmaradt azon huszonöt budai imaházból, ahol héber nyelven imádkoztak az Egek Urához.
Belépve a budai zsinagóga újonnan renovált és pazar módón kivitelezett épületébe, nagy helyi személyiségek portréja rajzolódott ki előttem.
Dr. Edelstein Bertalan, aki harminckét évig volt budai rabbi, aki a Rabbiképző professzoraként 12 éven keresztül tanított, aki az IMIT évkönyvekben a zsinagógái esztendők objektív krónikása volt, aki már a múlt század harmincas éveiben affinitív szellemi vezetőként nyilatkozott a cionizmusról.
Dr. Kiss Arnold, rabbi-költő, akinek tiszteletére Hevesi Simon, Guttmann Mihály, Hevesi Ferenc és Friedman Dénes szerkesztésében, 1939-ben emlék kötetet jelentet-
tek meg a néhai budai főrabbi hetvenedik születésnapja alkalmából. Zsolna és Veszprém után került Budára, ahol negyven évig működött főrabbiként. Nevét mégis talán legjobban a több mint 100 kiadást megért, magyar nyelvű imakönyve, a Mirjam örökítette meg."
Dr. Vidor Pál, mártírhalált halt kiváló rabbi, a híres Jávne sorozatban megjelentetett A szombat könyve című lenyűgöző kötetének előszavában a kiadó így ír: „Gondoljunk csak Áchád Háám-ra, aki azt tanítja, hogy nem a zsidóság tartotta fenn a sábbátot, hanem a Sábát ereje őrizte meg mindmáig a zsidóságot." '
Dr. Takács Pál, aki segéd rabbiként és pedagógusként tanította a közösséget, s akit pályájának hatodik évében deportáltak, akinek A magyar gondolkodás első találkozása a Bibliával című 1943-ban megjelent dolgozata a mai napig maradandó gondolatokat fogalmazott meg.
Dr. Benoschofsky Imre, 1970-ig volt országos vezető főrabbi. Rabbinikus pályáját a zsidó tradíció és az européer gondolkodás, műveltség ötvözete. Bármicvá ifjúként a „Frankel"-ben ő indított el a felnőtté válás útján. A farkasréti temetőben lévő sírkövén életének hitvallását tömörítette a Scheiber Sándor által újrafogalmazott mondat. Ö volt „Korunk tévelygőinek útmutatója" .
Dr. Végházi István előbb Győrben, majd Debrecenben volt rabbi. A budai papi széket az argentínai Seminaro Rabinico hatino-Americano (Buenos Aires) történész professzori tisztségével váltotta fel.
Dr. Geyer Arthur 1976-ig volt Buda rabbija. Korábban Győrben, majd Debrecenbe hirdette a Tóra szavát. A Rabbiképző fő könyvtárosaként, majd a Zsidó Gimnázium vallástan tanáraként is maradandót alkotott. A hatvanas évek végén az általa szervezett Talmud Tórát - kreált politikai vádak alapján - feloszlatták. Hitéhez, hivatásához, emberségéhez mindig hű maradt.
Dr. Singer Ödön főrabbit 1939-ben avatják bölcsészdoktorrá. Diplomamunkájának címe: Ábrahám ibn Ezra vallásos költészete. 1941-ben avatják rabbivá. Rabbi pályáját Szolnokon kezdte és az Örökkévalóba vetett feltétlen hite, és alázata irányította működését a helyi közösség újrateremtésében. Megtámadták a piciny Izraelt, rendszeres imájukkal fordultak az Egek Urához, hogy
segítse meg népet.
Hogyan kell élni, gondolkodni
Magam előtt látom mosolygós tekintetét, összeráncolódott, bölcs homlokát, amint a magasból felém néz. Mint bármicvó ifjú remegő térddel hallgattam okos szavát, oktató beszédét. Ma is fülembe csengenek szavai. Hogyan kell élni? Hogyan kell gondolkodni? Mi a zsidóság lényege? Felvetett kérdéseket, választ adott rájuk. Megnyugtató feleletet, mely kielégítette a nyiladozó gyermeki értelmet, s a művelt ember érdeklődési körét. Oly hatalmasnak tűnt akkor a szememben. Komor fekete reverendája tiszteletet parancsolt, de amikor útjára indította a „felnőttnek" nyilvánított 13 éves gyereket, csak a csillogó barátságos kék szemet láttam, s az irányító szavakat hallottam. Székfoglaló beszédében a budai főtemplomban így foglalja össze hitvallását: „Nem vagyok próféta, nem vagyok próféta-növendék sem, csak pásztorember vagyok én, és gyümölcsfák kertésze. De az Isten vett, ragadott meg engem... és szólt... eredj, hirdess az én népemnek, Izraelnek". ^~*
A rabbi a Hegedűs Gyula utcai templomban
„Elképesztő világ nyílt meg a 20 év körüli diákok előtt. A lenyűgöző versek hatása alól senki nem vonhatta ki magát. És mert akko-
riban Benoschofsky Imre óráin - többek között - az Iliásszal és az Odisszeával ismerkedtünk, számomra kézenfekvőnek tetszett, hogy Scheiber Sándorhoz a kötelező vizsgadolgozat mellé benyújtsam a műfordítását - hexameterben. Tudtommal mind máig ez az Énekek énekének egyetlen teljes hexameter fordítása - írja Benedek István Gábor. ^ (Énekek éneke, in: Remény, 2008. március 31) - talán nem a véletlen, hogy az elmúlt pénteken 2008. augusztus 30-n BIG Sir HáSirim fordítását bemutatták a Zsidó Múzeumban. -*
Mindig meghatározó az indíttatás. Rabbijelöltként az első nagyünnepet templomában tölthettem. Félve a nyilvános szerepléstől, a megmérettetéstől, félve a kudarc lehetőségétől, segítségért hozzá fordultam. „Ha szívből végzed munkádat, szeretetet kapsz cserébe! Legyen több önbizalmad!" - bíztatott. Felejthetetlen volt ez az ünnep! Prédikációi lenyűgözően hatottak a hívekre. Törekvés az időszerű mondanivalóra, törekvés a kifinomult stílusra. Törekvés a hívők szívének megnyerésére - ez volt a célja. Mindig a mához szólt, pedig a múltat idézte. A ma emberének prédikált, de a jövő érdekében. Hűséggel a zsidósághoz. A félelmetes-fenséges napok még mélyebb értelmet nyertek megvilágításában. Neilá imájában az ősi dallamot Isten iránti feltétlen s odaadó alázat hatotta át.
A pedagógus
Az Országos Rabbbiképző Intézetben két évig hallgathattam előadásait. Magánbeszélgetéseink egyikén elmondta, hogy Hanah Szenest rabbiként tanította egy protestáns iskolában. E számomra nóvumnak ható információ dokumentációját később találtam meg: „one instructor at the school was the chief rabbi of Budapest, Imre Benoschofsky, who was a great scholar and a reálom Zionist. He had a good deal of
injíuence on Hannah's burgeoning interest in Judaism and Zionism. At the age of thirteen, Hannah began a diary."^® Az Alma Materben Ámosz próféta könyvét tanította. A^ Első Író-próféta című értekezésében így fogalmaz. Tanulmányából idézek: „Ámoszt elhallgattatták. Bizonyára visszament juhai mögé, fügefái alá. De a belefojtott szó égette belsejét, mint a csontjába zárt tűz. És így történhetett, hogy egyszerre nagy megvilágosodás támadt benne, kitalált valami nagyszerű módszert, hogy mégis hirdethesse, mit mondott az Űr. Tekercset készített bőrből és leírta mindazt, amit azon az ünnepi héten elmondott Izraelben. Talán elküldte maga helyett a könyvet Izraelbe. Talán csak eltette, hogy, majd ha valóra válik mindaz, amivel fenyegetett, meglegyen a bizonyság: Isten akarata valósult meg." ' Értelméhez és érzelemvilágához közel állott e mélyen hívő, „alulról" jött gondolkodó, aki már évezredekkel ezelőtt tiltakozott a szegények kizsákmányolása ellen, aki felemelte szavát a kiszolgáltatottakért, az elesettért, aki segítségre szorult. Példaképül jelölte meg Ámoszt. „Az igazság mindig igazság marad" - értékelte egyéniségét. Öt idézte első prédikációjában, amelyet budai beiktatásakor mondott, s őrá emlékezett - harminc éves rabbinikus szolgálatát tükröző - válogatott beszédeinek kiadásában, 1958-ban. A retorika professzora volt. Szárnypróbálgatásainkat a szónoklástan terén ő vigyázta. Mindig pozitívumokkal kezdte. „Igen jó beszéd" mondotta, majd úgy, hogy a hallgató meg ne bántódjék, átalakította az egész prédikációt. Nevelt - de soha nem bántva. Formált bennünket mindig őszintén és az ügy iránti alázattal.
Az ember, a tudós
Maimonidesz késői követőjének, Aristotelés hívének vallja magát. Nem véletlen, hogy a disszertációján kívül többször értekezik
filozófiai kérdésekről. Hadd említsem meg a Kiss Arnold emlékkönyvben megjelent Vallásbölcselet a középiskolában című tanulmányát. Szellemi életének alakulására jelentős mértékben Heller Bernát hatott. Lőw Immánuel illetve fiatal kortársa Hirschler Pál szellemiségét is idézi. Nem véletlen, hogy nagyságuk előtt egy-egy emlékkönyvben tiszteleg. Lőw Immánueltől megtanulja a Zájin Ádár-i prédikációk modern szerkesztésének módját
Különösen megható a mártírhalált halt székesfehérvári főrabbiról a nagytehetségű Hirschler Pálról írt tanulmánya/ ^
Perls Ármintól tanulta a talmudi részek s ággádák beiktatását a mondanivalóba, a forma és a tartalom egységét. Harminchárom éven át hirdette az istenhitet Budán, s több mint tíz évig a Hegedűs Gyula utcában. Generációk sorát nevelte fel. Tanítványok sokasága szeretettel övezte. Ha beszélnek róla, ma is tisztelettel ejtik ki nevét. Műveltsége a legnagyobbakéhoz hasonlítható, írásai, prédikációi a ma emberéhez is szólnak.
Irodalmi munkásságából kiemelkednek azok a munkák, amelyek az IMIT évkönyvekben láttak napvilágot. Rózsa Ignác Áron Öt Könyve című kötetéről az analitikus ember magabiztosságával értekezik/-* Benoschofsky írásában arról szól, hogy Rózsa Ignác főszereplője úgy akar élni, ahogy a próféták és az egyetemes emberi értékek megkívánják.. Ugyanakkor megállapítja, hogy a zsidók nem Pitomot és RámszesZ't építik, hanem a XX. századi nagy metropolisok kreatív személyiségei. Olyanok, akik a befogadó nép eszmeiségével azonosulnak. Bemutatja azt a folyamatot, hogy egy egyszerű szegény magyar zsidóból Weisz Áronból, az álmok és a realitások útját választó emberből hogyan lesz doktor Fehér Áron.Nagy prófétai ideálja a zsidó rabbinak minden idők egyik legnagyobb szellemiségével megáldott prófétája, Jesája. Tudatosan választja az 1939-ben írt tanulmányának té-
májául „a nagy titkok tudóját". Miközben a vallás és a racionalizmus közötti összefüggéseket elemzi gyönyörű fordításban, megidézi Jesája ben Ámoc-ot aki - Benoschofsky szavaival - költő is volt. A VI. fejezetben található prófétai víziót így aposztrofálja: „Idézem ezt a nyolc mondatot, mert benne van a prófétai vízió erejével és a művész sűrítésével, azaz egész élmény, ha az élményeknek és a tanításoknak az az egésze, amit zsidó vallásnak nevezünk. ^
A II. Világháború traumáját követően újabb IMIT publikációval jelentkezik. Izrael és a zsidóság című tanulmányában, a cionista lelkületű Benoschofsky örömmel fogadja a modern Izrael Állam kikiáltásának tényét. Felteszi a nagyon egyszerű, de drámai két kérdést: mit vár Izrael tőlünk, a világ szétszórt zsidóságától, és mit vár a világ zsidósága Izrael országától. A zsidóság megújhodásának lehetőségét Medinát Jiszráél létében véli felfedezni. Egész emberi döbbenettel írja le a nehezen kimondható gondolatokat: „Megrendült lélekkel, Isten előtt való töredelemmel és bűnünk tudatával vallom: mi, a „neológia", nem álltuk meg az iszonyat esztendejének próbáját: nagyon sok testvérünkben dőlt össze a hit és nagyon sokan váltak közömbössé, csaknem ellenségeivé annak a zsidóságnak, amelyet lelkünk mélyén, legtöbbször tudatunk ellenőrzése nélkül minden fájdalmuk és gyászuk okával azonosítanak. Meggyőződésem: ha a neológia nem kényel-meskedő, szégyenlős és mimikri-módon menekülő liberalizmus lett volna, hanem az üresét a valódival akartuk volna felcserélni, ha nem színtelenebbek, hanem zsidóbbak akartunk volna lenni, akkor ma hívőbb és elevenebb zsidó életünk lenne... Hitbéli megújulásra van szükségünk, honnan várhatjuk ezt? Nyílván nem egy felkent testülettől, rabbinikus „tekintélytől", hanem a zsidó nép eleven életéből: Izraelből."
Hosszú, hosszú évek elhallgattatása után 1970-benindulhatottmegújból az Évkönyv, s ebben Benoschofsky Emlékek a szeminári-
umból címen írja meg visszaemlé-kezését.
A főrabbi harminc éves jubileumi szolgálata alkalmából beszédeinek néhány reprezentatív darabját teszi közzé a Harminc év után című könyvében/' A könyv előszavában Scheiber így ír: „Most, hogy elolvastam Benoschofsky Imre beszédeit, hozzájuk képzeltem a pátosz nélküli, nyugodt előadást, a nemes gesztusokat, a finom hangsúlyozást, a hang kellemes modulációit, újból élveztem a remek együttest. Harminc esztendő lelkipásztori működése ritka tudatosságról tanúskodik: beköszöntőjében Majmúni tanítványának mondja magát. Az is maradt - hogy Májmúninak Krochmaltól bővített könyvcímét használj am -: Maure növuché házömán — korunk tévelygőinek útmutatója; a művelt modern zsidó művelt modern rabbija."
A Soá után egy évvel Benoschofsky szerkesztésében jelenik meg a Maradék-zsidóság című gyűjteményes kötet mindösszesen 125 oldalon. A tartalomjegyzék kiválóan mutatja a könyv struktúráját, hiszen a főbb fejezetek önmagukért beszélnek. íme: 1. Vezetők nélkül. 2. Zsidóságunk tükre. (Benne -többek között - Pach Zsigmond Pál: AMagyarországi zsidóságmai statisztikájának szembetűnő jelenségei, Kulcsár István: A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban, Heller Imre: Zsidó egzisztenciák kérdések, Munkácsi Ernő: Hitközségek és templomok, Naményi Ernő: Megmaradt kultúrjavaink című dolgozata.) A Lélek esztendeje című rész Benoschofsky Imre válogatott imafordításait tartalmazza. Az utolsó egység az un. Egyesületi rész. Utoljára említjük meg Benoschofsky Imre egyik legfontosabb - a Zsidóságunk tanításai című egyébként később reprintben is megjelent -kötetét. "
A második kiadás Benoschofsky könyvének elején arra hivatkozik, hogy munkája nem tart számot eredetiségre, s a forrásokat csak kivételesen jelöli meg, mert a zsidóság lényegét úgy foglalta össze, ahogy ez őbenne élt. A kötet kimagasló darabja a vonatkozó
magyarországi szakirodalomnak, hogy a vallást és a kultúrát egységben tárgyalja. Elemzi a monoteizmus egyistenhit fogalmát, az Isten és ember közötti örök kapcsolatot, a kiválasztottság és a Messiás kérdéskörét, s utoljára de nem utolsó sorban, a reménység fogalmát. Életformáját a Biblia alakította. Egyéniségében a zsoltárokból merített harmónia, Jób emberi alázata, Ámosz forradal-misága, s Kohelet utolsó mondataiban megfogalmazott feltétlen, odaadó hite ötvöződött.
Befejezésül idézzük a nagy budai rabbi imafordításainak egyik gyöngyszemét, az egykoron közölt nemesveretü fordítások el-ső remekét.
„Dicsőség néked Isten, mi Urunk, királya a mindenséginek, hogy levetted szememről az álmot és életre ébresztettél, hegyen a Te akaratod Isten, a mi Urunk s atyáink Ura, hogy megértsük Tanításodat, és hűségesek lehessünk parancsolataidhoz. Ne vigy minket bűnbe, vétekbe, botlásba, kísértésbe és szégyenbe. Add, hogy ne uralkodjék bennünk a rosszra való hajlandóság. Tartsd távol tőlünk a rossz embert és a hamis barátot. Add, hogy kitartóak legyünk a jóra való hajlandóság és a jó tettek mellett és hajlítsd ösztöneinket a Te szolgálatodra. Add, hogy ma és minden napon kegyelmet, szeretetet, irgalmat találjunk a Te szemedben és jóakaratot az emberek szemében és cselekedjél velünk jóságos szereteted szerint. Dicsőség néked Isten a Te néped, Izrael iránt való jóságos szeretetedért.
Hitvallásom örökké:
HALLJAD IZRAEL? ADONÁ] A MI ISTENÜNK? ADONÁ] EGYETLEN EGY.
Add, hogy teljesíthessem parancsolataidat:
„Szeresd a te Uradat, Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel, egész erőddel.
Ámen"
Lábjegyzetek
1 Jakab Dezső és Soós Aladár tervei szerint a zsinagóga épületét 1928-ban hatemeletes bérházzal építették körül.
Kohlbach Bertalan: Folklóré a zsinagógában, in.: IMIT Évkönyv. Szerkesztette dr. Szemere Samu, Budapest, 1930. p-185. Scheiber Sándor dolgozatot szentel a folklorista emlékének. Lásd: Kohlbach Bertalan és a zsidó néprajz, in. Folklór és tárgytörténet, Budapest, 1974,1. kötet, pp 374-386.
-1 Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Szentírás fordítása. Budapest, 1900.
4 „Felmer Sándor (Bp., 1857. január 22.- Bp., 1944- nov.): építész. Párizsi tanulmányi évei alatt Zichy Mihálynál festeni tanult, s itthon néhány képet ki is állított. 1879-től Budapesten működött, számos bérházat, palotát, vidéki kastélyt tervezett. Fő művei: a várbeli Pénzügyminisztérium épülete (1901-04) gazdag díszítésű gótikus stílusban (az ostrom után átépítve), az Igazságügy Minisztérium épülete (Markóu. 16; 1918), valamintazelpusztult Ritz (Duna-palota) Szálló" in: Művészeti Lexikon, i.m. második kötet p.40.
-1 „Edelstein Bertalan, rabbi, szül. Budapesten 1876 jún. 26. 1891-1901. a budapesti rabbiképző növendéke. A bölcsészdoktori oklevelet 1900. szerezte a budapesti egyetemen, rabbivá 1902. avatták. 1902-ben a budai hitközség rabbijává választotta, 1924 óta budai főrabbi. Az Országos Rabbiképző Intézet alsó tanfolyamán óraadó teológiai tanár, ahol Bibliát, Talmudot és rendszeres vallástant ad elő. Szerkeszti a Budai Izraelita Hitközség Értesítőjét, és rendszeresen feldolgozza a folyóesztendők történetét. Az Eszter Midrások (Budapest 1900) c. munkájával a tudományos körök elismerését vívta ki. A tudomány széles területét átfogó cikkei a Magyar Zsidó Szemlében, a Magyar Izraelben, az Egyenlőségben, az Országos Egyetértésben, a Múlt és Jövőben, a Budai Izraelita Hitközség Értesítőjében, a Blau Emlékkönyvben, az Imit évkönyveiben, a Zsidó évkönyvben, az Izraelita Családi Naptárban, az Irodalomtörténetben, a Frenkel-féle családi Bibliában, a Bloch Emlékkönyvben jelentek meg." in: Magyar Zsidó Lexikon, 1929, szerk.: Újvári Péter (szócikk). EB. 1934-ben hunyt el.
6 „Kiss Arnold Ungvár 1869. november 2. -Budapest, 1940.november 14.: főrabbi, író.
A budapesti rabbiképző intézetben végezte tanulmányait. Ugyanakkor az egyetemen bölcsészetet
hallgatott. 1893-ban avatták doktorrá. Előbb a zsolnai, majd 1896-ban a veszprémi, 1901-ben a budai hitközség főrabbija lett. Az Országos Rabbiképző Intézetben a héber irodalmat tanította." in: Vikipédia
Lásd: Emlékkönyv Dr. Kiss Arnold Budai vezető főrabbi Hetvenedik születésnapjára Neuwald Nyomda, Budapest, 1939.
7 Dr. Vidor Pál (1919-1943) munkaszolgálatban tűnt el a keleti fronton. Lásd még: Barcza Tibor: A főváros adta, az állam elvette, avagy a lágymányosi zsinagóga története, in: Múlt és Jövő 2001/4
8 Dr. Takács Pál
" E dolgozat megírásánál felhasználtam korábban már megjelent dr. Benoschofsky Imréről közzétett írásomat, valamin 2008. augusztus 31-én, a Frankéi Leó utcai zsinagóga „120 éves a budai zsinagóga"c. konferencián tartott előadásomat.
Benoschofsky Imre 1903-ban Budapesten született, és 1970-ben Budapesten hunyt el. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1926-ban bölcsészdoktori címet szerzett. Disszertációjának címe: Maimuni Aristotelismusa, Budapest Légrády nyomda és könyvkiadó RT. 1926, majd 1928-ban az Országos Rabbiképző Intézetben rabbi oklevelet kapott. Lágymányoson 1926-tól a Zsigmond utcai zsinagógában 1928-tól tevékenykedett. Főrabbi címét 1936-ban szerezte. 1960-tól vezető főrabbi volt. Az Országos Rabbiképző Intézet homiletikai és vallástudományi professzoraként működött 1945-től haláláig.
10 Dr. Végházi István
„Vallástant Geyer Artúr tanított. Úgy tudta megszerettetni a tárgyát, hogy azt nem teherként, hanem spirituális élményként éltük meg. Nem féltünk tőle, hanem vártuk. Mikor jön már be a Geyer? Bennünket, 14-16éves tiniket érdekeltek a világ eseményei: Geyertől mindent meg lehetett kérdezni, és ő válaszolt. Nem számított semmi tabukérdésnek. Elővettünk egy bibliai textust, vagy egy ünnepet elemeztünk, és utána: "Ha van kérdésetek, tegyétek fel", és elkezdett beszélni. Olyan rabbinikus módszert alkalmazott, amellyel nem eltávolította a fiatalokat a vallástól, hanem szelíden a közelébe vont bennünket. "Én nem teszem kötelezővé nektek, hogy sábeszkor járjatok templomba, de...", és hosszú perceken keresztül elmondta, mi
az istentiszteleten való részvétel spirituális élménye. Mint egy mézesmadzagot, úgy húzta el a szánk előtt, hogy kedvet csináljon hozzá. Elképzelhetetlen volt, hogy egy korombeli fiatal péntek este és szombat délelőtt ne menjen templomba. Igaz, nem volt előríva, hogy melyikbe. Nagyobbrészt ide jöttünk, a Rabbiképző templomába, akik a környezetében laktunk, hogy ne utazzunk bele a sábeszba. Geyer első kérdése mindig az volt: "Múlt sábeszkor hol voltál templomban?" S ha valaki mulasztott, nem tolta le, nem bántotta, hanem ráhivatkozott.. . "az elmúlt héten azt olvastuk, hogy...", és mondott valami érdekes szövegösszefüggést a heti szidrával kapcsolatban, legtöbbször egy magyar vagy világirodalmi párhuzammal, történelmi analógiával megfűszerezve. "Na látod, ezt veszítetted el, mert ha ott lettél volna a zsinagógában, ezt hallhattad volna, erről gondolkozhattál volna..." Budán folyamatosan működő talmud-tórát is vezetett. Sokan j ártunk ki hozzá, minden kedden, Tórát tanulni. '67-ben vagy '68-ban egyik percről a másikra szétrobbantották, Geyert is letartóztatták, és többeket közülünk. Neveket nem akarok mondani, tiszteletben tartom a személyiségi jogokat. Egyikük most az Egyesült Allamokban tüdőgyógyász, a másik itt él Budapesten. Börtönbe zárták őket, két évet kaptak. A vád: cionizmus. Kétségkívül volt szó Cionról mint az imák forrásáról, mint az ősök földjéről, de semmiről, politikai értelemben. 1967, a hatnapos háború éve, kellett kreálni egy ügyet. Az izraeli hadsereg szétverte az egyesült arab seregeket, Budapesten szétverték a budai talmud-tórát (1:1). Nekem semmi bajom nem származott azon túlmenően, hogy két éjszakát a rendőrségén töltöttem. Megkérdezték, mit tanított Geyer Artúr, elmondtam, melyik heti szakaszt tanította. "Köszönjük szépen." Békén hagytak. A két fiatalembert hosszú időre megbélyegezték, és tönkretették lelkileg" in: Kőbányai János: A világítótoronyból Ninivébe látni (KJ interjúja Sch. A- dal) 2002/2.
12 Dr. Singer Ödön 1956-1959 között Izraelben élt. Visszatérése után hat éven át két város, Kaposvár és Nagykanizsa rabbija, majd nyolc évig a kettéosztott Berlin keleti részében szervezi, menti át a zsidó közösséget. Judaikát és hebraikát tanít az egyetemen, s aktív részese, alakítója a felekezetek
közötti kapcsolatoknak. Hazatérése után a Nagyfuvaros utcai zsinagógában szolgál. 1985-ben kerül Budára.
13
Ámosz 7.14.
14 Énekek éneke, in: Remény, 2008. március 31.
l-' Kiállítással egybekötött könyvbemutató a Magyar Zsidó Múzeumban
16http://www.jnf.ca/EDUCATIONSITE/jnf/han naengl.html
17 IMIT Évkönyv 1942. p.242.
In: Emlékkönyv dr. Kiss Arnold budai vezető főrabbi 70. születésnapjára, Budapest, 1939, szerk. Guttmann Mihály, Hevesi Simon, Lőwinger Sámuel, pp. 29-32.
1" Heller Bernát jubileuma, A Budai Hitközség ünnepe, kiadja a Budai Izraelita Hitközség, sajtó alá rendezi: Dr. Benoschofsky Imre és Vidor Pál, Bp., 1941
^ Lásd: Lőw Immánuel, a darsan. Fejezetek a magyarországi zsidó homiletika történetéből, in: Semitic studies inMemory of Immánuel Lőw, Bp. 1947. Hirschler Pál, in: Keleti tanulmányok Hirschler Pál emlékére, szerk., dr. Komoly Ottó, Székesfehérvár 1950.
22 Perls Ármin, pécsi főrabbi. 1853-1914
23 Áron Öt Könyve. Tanulmány egy műről és egy problémáról. Felolvastatott az IMIT 193. január 8-i ülésén. Megjelent: IMIT Évkönyv, 1931. pp. 238-252.
2 4 Lásd: Zsidó vallás és racionalizmus, in.: IMIT Évkönyv 1939, p. 117.
2^ Lásd: Izrael és a zsidóság IMIT Évkönyv 1948, pp. 18-29.
26 Lásd: Emlékek a szemináriumból a Rabbiképző második korszaka, Évkönyv, kiadja a MIOK, Budapest, 1970, pp. 74-104, szerk.: Scheiber Sándor
^' Lásd: Harminc év után. Benoschofsky Imre budai főrabbi beszédei, Budapest 1958.
2° Lásd: Mardék zsidóság Budapest é.n. 1946. A Budai Izraelita Aggok és Árvák Menházegyesület Évkönyve. Breslauer László kiadása.
^" Benoschofsky Imre Zsidóságunk tanításai. Magyar zsidók Palesztina szövetsége, Budapest 1941. Amásodik kiadás: Bp. Makkabi, é.n.
Maradék zsidóság. Szerk. Benoschofsky Imre, p. 102.

Solymár József: Egyszeri találkozások

IRODALOM
Solymár József
Egyszeri találkozások
Várkonyi Zoltán, Huszár Tibor, Ádám Ottó, Karinthy Ferenc
Nem tudom, megfigyelték-e, hogy azokról a személyekről, akikkel gyakorta találkozunk, akikkel életünk egy-egy szakaszában tartósan együtt élhettünk, nehezen tudunk mesélni. Az események egymásra torlódnak, furcsa módon semlegesítik, mondhatni kiirtják egymást. Ugyanakkor, ha egy-egy jeles személyiséggel ritkán, netán csak egy alkalommal volt módunkban együtt lenni, akkor ezen esemény jelentőségét felismerve figyelmünk megsokszorozódik, s a történtek, az esemény, a szavak, a mozdulatok kitörölhetetlenül emlékezetünkbe ivódnak.
Amikor e sorokat papírra vetem, immár nyolcvanadik születésnapomra készülhetek. Furcsa módon nem tudom, arra vagyok e legbüszkébb, hogy a kötött munkaidőt jelző blokkoló óra jelzőkarját soha leütnöm nem kellett, vagy íróként és újságíróként viszonylagos szabadságban élhettem a magam mögött hagyott évtizedekben. Ráadásul bőven volt alkalmam az immár több mint hat évtizedes szolgálati időm mellett találkozni
jeles személyiségekkel. Ilyenkor, mint egy jó fotográfus próbáltam elkészíteni és az agy-velő hátsó kamráiban rögzíttetni és tárolni a pillanatfelvételeket. Úgy vélem, eljött az ideje ezek előhívásának. Gazdagíthatják, színezhetik azoknak képét, akiknek munkásságára társadalmunk emlékezni kíván.
* * *
Amikor Szentendre Kisboldogasszony tanyai telkünkre mentünk, mindig megbámultuk nádfedeles kúriájának sziluettjét. Akkoriban elterjedt, hogy Várkonyi Zoltán helikopter vásárlására nyújtott be kérelmet. Mint a Vígszínház akkor még csak főrendezője és történelmi filmek rendezője, egyike volt az ország sikeres személyiségeinek. Eny-nyi elegendő volt ahhoz, hogy személye körül kicsírázzon a csipetnyi antiszemitizmussal fűszerezett vádaskodás.
Az én Várkonyi képemet erősen befolyásolta a testvéremtől nyert értesülés. István
87-90. old.qxd 11/18/2008 20:36 Page
bátyám ez időben a Nemzeti Galéria főigazgató helyettese, a Művészet című lap szerkesztője, és ismert képzőművészeti kritikus volt. Ö mesélte el, hogy egy alkalommal Várkonyi, aki sok más mellett ismert műgyűjtő is volt, hozzá fordult - tanácsért -, hogy melyik élő festő műveiből vásároljon.
Bátyám Tóth Menyhértet, a naivnak mondott, de nem művészetében, legfeljebb csak életvitelében naivnak tartható, vidéken paprikatermelésből nehezen élő, háttérbe szorított festőnket nevezte meg. Az üzlet mindkét fél legnagyobb megelégedettségére létrejött. Várkonyi hat festményt vásárolt harminchatezer forintért. A képek darabjáért tehát hatezer forintot fizetett. Ez ma már nevetséges összegnek tűnik, de ha figyelembe vesszük, hogy én ezidőben jónak mondható havi háromezer-hatszáz forintos fizetésért dolgoztam, inkább nagyvonalúnak mondható Várkonyi ajánlata. Erre bizonyság az is, hogy Menyust - testvérem - még halála előtt a kórházban is meglátogatta.
Ennyit szükségesnek éreztem elmondani, mielőtt a váratlan személyes találkozást részletesen elmesélném.
Az Új Gilgames című filmem, amelynek írója voltam, a Hunnia Nemeskürty István vezette stúdiójában készült. Nemeskürty mindvégig fázott a témától. Egy történet, amely rákkórházban játszódik, és amelyben az egyik főszereplő a halálos ítélet tudatában él, nem igazán optimista téma. A várható támadások kivédésére készülve úgy döntött, hogy adjon számunkra Huszár Tibor konzultánsként tanácsokat.
A kiváló tudós (az általa művelt tudományágakat nehéz lenne felsorolni) ott ült Maros utcai lakásom díványán és a kor rejtett szorongásaitól és tudálékosságától mentesen, lazán és nem leplezett humorral röviden összefoglalta a legfontosabb tudnivalókat:
- A marxista filozófia ezidáig nem alakította ki álláspontját a halállal kapcsolatban. Marad tehát a munkás gyászinduló és utána a nagy semmi.
(Ezek után érthető, hogy a Huszár Tiborral történt egyszeri találkozás is feledhetetlen élmények közé sorolódott).
A kis kitérőt azért is tettem meg, hogy éreztessem, milyen szorongásokkal terhelten mentem a filmgyári találkozóra.
Az élet rafinált dramaturg. Érti, hogyan kell fokozni a feszültséget. A titkárnő közölte, hogy Nemeskürty elvtárs még nem érkezett vissza egy fontos megbeszélésről. Leültetettmagával szemben, hogy beszélgetéssel üssük el az időt. Ám megszólalt a telefon, és valahová őt is elhivatták. Nem akart kipenderíteni a folyosóra, otthagyott hát egyedül.
Magamra maradva jobb szórakozást nem találván, fejjel lefelé olvasva megismerkedtem az egyik ott heverő irat tartalmával. Várkonyi, a már akkor is nemzetközi hírű rendező egy dél amerikai, úgy emlékszem Buenos Aires-i filmfesztiválra készülve azt kérelmezte, hogy az utazás idejére számára egy fekete és fehér frakkot - testére igazítva - a gyár jelmezraktárából kikölcsönözni szíveskedjenek.
Vajon mint érezheti magát a jeles magyar rendező a testére igazított fehér frakkban? -morfondíroztam. Talán éppen itt tartottam az elmélkedésben, amikor nyílt az ajtó. A visszavárt titkárnő, a várt Nemeskürty „tanár úr" helyett Várkonyi Zoltán nyomult be a szobába.
Kérdésére röviden vázoltam kilétemet, ő pedig türelmetlenül járt fel-le a szobában. Nagy indulatokat hozhatott magával. Nékem a Pázmány lovagról szóló vers jutott eszembe: „Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány."
Felmérvén a helyzetet beletörődtem, hogy ha megjön Nemeskürty, először nyilván a Kossuth díjas főrendezővel tárgyal, és én csak azután kerülhetek sorra.
Várkonyi váratlanul abbahagyta a fel-alá járást. Megállt előttem, hosszan és vádlón nézett rám. Oly szemrehányóan, ahogy talán csak a Latinovits tudott nézni, majd szenvedéllyel megkérdezte:
- Most mondja meg, Ádám Ottó miért igen, és én miért nem?
Kínos volt számomra ez a jelenet. De Várkonyi a feszült csendet megtörve, újra megkérdezte:
- Talán, mert neki jobb a maszkja? Majd elfordult és többet rám sem nézett. Lehetséges, hogy az olvasó furcsállja,
hogy így emlékszem a több mint három évtizeddel ezelőtt lezajlott esemény minden részletére. És legalább ilyen furcsa, hogy ha megnyúznának, se tudnám megmondani, mivel folytatódott, hogyan zárult a jelenet. Emlékezetem színházában összecsapódott a függöny.
* * *
Aztán teltek-múltak az évek, és a Duna kanyari parcellázások során a kisboldog-tanyai birkalegelőn telekhez jutottunk. Mi az elsők között építettük fel a házikónkat, amely később a család létszámával együtt növekedett. Dűlőúton jártunk, műanyag kannában hordtuk a vizet, és petróleumlámpával világítottunk. A szomszéd telek sokáig megmaradt a maga természetes állapotában, s azon csak a nyáj nélkül maradt boldogtanyai j uhász elárvult szamara legelészett. Végre ezen a telken is építkeztek, aztán pedig kikötöztek Ádám Ottóék. Mert ő volt az új szomszéd.
Ha akartuk, ha nem: láttuk, kik járnak hozzájuk. A színészek közül Bessenyei Ferenc, Huszti Péter és Piros Ildikó, a rendezők közül Kazimir Károly.
Az időben még nem kapott el a kertcsiná-lók szenvedélye, de az Ádámék kerítése mellett folyton termő földieprem volt. Egy műanyag tálba szedvén a termést, belehallgattam a szomszédban folyó beszélgetésbe. Hogy a régi, vagy az új a vonzóbb, értékesebb. Mindkét részről szenvedélyes megjegyzések, okos érvek hangzottak el. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, miről vitatkoznak. Végre megvilágosodott, hogy a televízióban
felújították, és újra rajzolták a meséket bevezető fogmosós és köpős mackó figuráját. Ez osztotta meg a társaságot.
Azt hiszem, az egyetlen személy volt, aki az Ádámék akkor természetesen telefon nélküli víkendházába bármikor beállíthatott. És ez az ember Karinthy Ferenc volt. Hetente többször is megjelent. Rend szerint kerékpárral jött, pontosabban szuszogva, fujtatva feltolta a hegyre kedvenc biciklijét. Annyira Karinthy volt, hogy karinthybb már nem is lehetett volna.
Mi azidőben jól megvoltunk egymás mellett. Szomszédasszonyunk örvendett, ha ő fürdethette az akkor még kisbaba Eszter lányunkat. Ádám Ottó időnként megivott egy-egy pohár vörösbort a teraszunkon. A hervadozó Kádár korszakban kaptam tőle ajándékba egy axiómát, amit azóta is őrizgetek. A szocializmus győz, de működik. (Nem ez a hely, ahol e megállapításban rejlő mély bölcsességet kifejthetném, de alkalomadtán gondolkozzanak el a mondás mélyebb értelmén).
Bőven lett volna tehát alkalmam arra, hogy Ádám Ottónak megemlítsem a Várkonyival való találkozást. Lehet, hogy derűvel fogadta volna? Nem tudom. Azóta, furcsa módon, együtt gondolok rájuk. A különböző vissza-emlékezős műsorokban a Vígszínház művészei Várkonyit emlegetik áhítattal, a Madách-beliek meg Ádám Ottót. Egyetlen rossz szót még egyikről sem sikerült elkapnom.
Egyébként azt is illetlen dolognak, tolakodásnak éreztem, hogy szomszédomat arra kérjem, mutasson már be Karinthynak. Sikeres évek után mellőzött ember voltam azidőben. Finoman szólva megvontak minden publikálási lehetőséget tőlem, már csak becsületszóra hitték el, hogy író vagyok.
Ez a találkozás évekkel később mégis létrejött. Amikor szervezni kezdték az első igazinak szánt bulvárlapot, a Mai Napot, nyil-
ván a támadások ellen, védekezésként, meghívásos pályázatot tartottak tárcaírók számára. Egy, a szerkesztőségbe került barátom révén a meghívottak közé én is bekerültem.
Öt díjat osztottak ki, a pénzes boríték mellett ígérték, hogy nem csak a győztes írásokat közlik, de felkértek továbbiak elkövetésére bennünket. Ahogy illik, megkínáltak egy pohár pezsgővel is. Itt végre alkalmam volt Karinthy Ferenccel szót váltani. Az a hír járta akkoriban, hogy a robusztus ember nincs a legjobb állapotban. Lehet, hogy beteg, de mindenképp kedélybeteg.
A találkozó vége felé, amikor már akadozni kezdett a beszélgetés, alkalmam nyílt rá, hogy magamhoz ragadjam a szót. Elmondtam, hogy az életemben rám két, újságlapokon megjelent tárca tett igen erős hatást. Az egyiket Sarkadi Imre írta és az ötvenhatos forradalmat megelőző, feszültségekkel teli időkben jelent meg az Irodalmi Újságban. Arról szólt, hogy a Hortobágyra kitelepített szépséges grófkisasszony megtörve, elfáradva tűri a féleszű istállós fiú közeledését.
A másik kis tárca az eleganciájával bűvölt el. Ante, apud - ez volt a címe. És az Esti Budapestben jelent meg. írója Karinthy Ferenc. Hőse egy férfiember, aki megunt
szerelmével a kényszerű együttlét óráiban a latin nyelvtan tanulása során bebiflázott memoriterekkel szórakoztatja önmagát. Elmondtam, hogy amikor azt a bizonyos újságot olvasva ehhez a kis tárcához jutottam, leültem egy körúti padra és háromszor egymás után elolvasva csaknem megtanultam az Ante, apudot. (Csakugyan így is történt!).
Úgy vélem, ha a Budapesti Tavaszt, vagy a Dunakanyart, Karinthy valamely főművét dicsértem volna, nem érek el akkora hatást, mint azzal, hogy egy olyan kicsiny írását idéztem fel, amelyre ő maga talán már alig-alig emlékezett.
Később az akkor még nagyjából egységes írószövetségnek a Feneketlen tó vidékén tartott közgyűlése alkalmából már kedves ismerősként iddogáltunk, immáron nyugodtan mondhatom: az Ante, apud jegyében.
Az olvasó talán kitalálja, mi volt a célom ennek a látszólag lazán kapcsolódó emlékláncnak a felidézésével. Az emlegetett személyek közül ketten már odaát vannak, de ketten szerencsére rám piríthatnak, ha úgy vélik, lódítottam. Mentségemre szolgáljon, hogy a közelmúlt emlékeit a legnehezebb érdemük szerint osztályozni. Mert még lenne további elmondanivalóm...

Szabad néha csak a szépre emlékezni...

Szabad néha csak a szépre emlékezni...
Az emlékek általában hirtelen törnek elő. Valahonnan, valakitől, valamiért... Most például Róna Éva „Hasznos holmik feltalálói" című kedves cikkéhez tartozó fényképen Harold Lloyd látható kalapban és szemüveggel. Ez a kép indította el az emlékezés folyamát.
Kedves olvasóim megérdemlik, hogy néha valami vidámabbat is írjak. Harold Lloyd fényképét nem árulom el, hány éve nem láttam, csak annyit, hogy 12 éves lehettem, és Harold Lloydot „játszottam". Nos, ezek az itteni-ottani, mostani előadásaim még ott és akkor kezdődtek, Kiskunfélegyházán. Nemcsak az óvodában és az iskolában, hanem a nagy, pázsitos udvarunkon is. Egy régi ping-pongasztalt helyeztünk a pázsit közepére és az volt a színpad. Akkoriban érkeztek Magyarországra a lengyel-zsidó menekültek. Mi, magyar zsidók még nem fogtuk fel, hogy a vész hozzánk is elérhet.
Szóval, mi, gyermekek színházat rendeztünk. Jegyeket is árultunk, és a lengyel menekülteknek gyűjtő segélyakció számlájára ajánlottuk a bevételt.
Ezen az előadáson Harold Lloydot alakítottam. Jelmezem kalap, nyakkendő és egy üres szemüvegkeret volt. Énekeltem, szöveget mondtam és Lloydot utánoztam, a gesztusait, mimikáját. Az énekre is emlékszem:
„Harolojd (így ejtettem ki) az én nevem, / jól ismernek engem, / Hollywood az én kis hazám. / Ismert a pápaszemem / mert ez így illik hozzám."
Ezt követte a prózai szöveg:
„Egyszer hallom, hogy apuka azt mondja anyukának:
- Nem volna kedved elmenni a moziba?
- Igen! De... mi lesz a mi kedves csemeténkkel? (A csemete természetesen én voltam.)
Na, több sem kellett nekem! Elkezdtem sírni, hogy vigyenek el a moziba. Végül megsajnáltak, és magukkal vittek. Képzeljék el, éppen „Harolojd" játszott. Sajnos akadt valami baj. Egy nagykalapos néni ült előttem. Kértem a nénit, vegye már le azt a nagy kalapját. A néni erre azt felelte, hogy egy gyereknek nem kell mindent látni. Na..., több sem kellett nekem! Fogtam magam, és levettem a néni kalapját. De... történt még valami. A néni kiment a teremből, és én el-terpeszkedtem a széken, és néztem a mozit. Hogy milyen jópofa ez a Harolojd. Miért ne lehetne belőlem is Harolojd? Elmennék Holivudba, és énekelném ott, hogy: Harolojd az én nevem... és így tovább.
Persze ez csak gyermekmese, nem igaz történet..."
Mindenki jót nevetett az alakításomon. Éviké kishúgom volt a jó tündér. Neki én írtam a refrént. Kis kosarából stolwerk cukorkát dobált a közönségnek. A velem egykorú csepeli Berger Évi egy falusi kislányról me-sélt-énekelt...
Évikével Auschwitzban találkoztunk, csak az emléke maradt meg.
„Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra"... Szívet melengető, hogy a jótékonyságot már gyermekkorunkban is gyakoroltuk. Már nem tudom hány pengő gyűlt össze az eladott jegyekből, de mi nagyon büszkék voltunk, hogy segíthettünk.
A Budapestről érkezett, ott nyaraló Grünwald Éva, a későbbi dr. Litván Györgyné volt a társaság legokosabbja. Kis kosarunkkal
mentünk a strandra, és folyt az élet az alföldi kisvárosban. A vésznek kellett jönnie, hogy évekkel később hazataláljunk egyetlen országunkba. „Miért oly későn a levelek hullása?"...
Shirley Temple-t is szerettem utánozni, majdnem egykorúak lehettünk. Nekem is szőke, göndör hajam volt, mint neki. Bizonyára sokan emlékeznek a „Kék madár" című filmre. Énekeltük, de... talán nem is értettük: „Keresem én a boldogságot" - pedig milyen boldogok voltunk!
Kedves olvasóim! Lopjuk el a kék madártól, és igenis legyünk boldogok! Már nem keressük a boldogságot, mert megtaláltuk.
* * *
Most, ... ennyi évesen meghívtak a Bét Jákov középiskolába. A 13-14 éves leányok jeleneteket adtak elő a Soából. Én, a túlélő voltam a narrátor, az elbeszélő. Megmondom őszintén, nem szívesen vállaltam, de a tanítónők nem engedték lemondani a szerepemet, pedig...
Az előadást az iskolai év záróünnepélyén
tartották meg, a közönség soraiban fiatal mamák és nagymamák voltak. Az én - természetesen héberül mondott - szövegemről
15-20 perces filmfelvételt készítettek, azt vetítették a színpad hátterében. Egyik kedves nagymama meg is kérdezte Dvora lányomtól, hogy édesanyja nem származik-e Magyarhonból, mert mintha a héberén kissé érezni lehetne (Kiskunfélegyházát). Persze, el voltak ragadtatva, hiszen az ige-mige sok nagymama héber kiejtésén érződik. Másnap meghatódva fogadtam a rendezőket, akik egy csokor virággal és a videófelvétellel jöttek köszönetet mondani.
És ez mind sok-sok évvel ezelőtt kezdődött egy régi ping-pongasztalon, vagy talán még előbb, az óvodában, Tan te Kláránál...
A pészáchot Nir-Écionban töltöttük. Az étterem előtt állt a nagy ping-pongasztal és én játszottam... Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a szép verssorok:
„Élochim nátán lánu mátáná... A Teremtő ajándékot adott nekünk: az Életet. És mi kérjük, hogy adjon még belőle..."

Szécsi József: Bálványimádás és képimádat az ókori Izraelben

ZSIDÓ TUDOMÁNY
Szécsi József
ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport
Bálványimádás és képimádat az ókori Izraelben
1 ♦ Idolátria Izraelben
A képimádás kérdéskörének tárgyalásakor meg kell különböztetnünk az „idegen istenek" imádását (idolátria), és a képek istentiszteleti használatát (ikonolátria). Az idolátria Izraelben egykor jelentős támogatást élvezhetett, kiemelten a királyi ház részéről is, különösen az idegen királynők esetében. Az idegen kultuszoknak meghatározó jegyei nem mindig egyértelműek már előttünk. Nem mindig lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy egy kultusz teljesen idegen-e, vagy szinkretista, illetve csak az Isten kultuszának egyfajta hamis változata volt. A zsidóság legnépszerűbb kultuszai kánaánita eredetűek voltak, amilyenek a Báál, Áserá, és Ástárté kultuszok. A Bírák és 1 Sámuel Izrael bukását a Báál és Ástárte tiszteletnek tulajdonítja. A Báál imádás népszerűségét bizonyítja a népnek Gideon
elleni heves reakciója, amiért Isten parancsára lerombolták Báál oltárát. Sámuelnek exortálnia kellett a népet, mielőtt a nép ellenséggel került volna szembe egy csatában hogy „elűzze az idegen isteneket", a Báálokat. Salamon uralkodásának végén, Izrael történelmében először, oltárok épültek a király idegen feleségei számára, Kámos, Moloch, és Ástárté tiszteletére. Ábijám, valószínűleg anyja, Máácá unszolására - aki félig pogány volt - folytatta az idegen istenek kultuszának gyakorlatát. Északon Báál kultusza és más idegen kultuszok elsőbbséget nyertek Ácháb uralkodása idején, aki pedig feleségének, Jezevelnek unszolására épített oltárt Báálnak. A Biblia tanúsága szerint 7.000 ember tartózkodott a Báál előtti meghajlás-tól. A Báál-imádásnak, és különösen annak királyi személyek, így idegen királynők által való támogatása elleni komoly támadást indított Jehu. Kivégeztette Jezevel királynőt,
lerombolta az általa épített szentélyeket, és megölette Báál papjait és azoknak követőit.
Júdában Báál kultuszát, legalább is annak a királyi személyek által történő támogatását úgy tűnik, hogy Átáljá királynő, Jezevel leánya vezette be. Ez a Jehojádá főpap vezette felkeléssel ért véget.
Izrael történetében a legátfogóbb kultikus tisztogatásra Júdeában került sor Hiszkijá király uralkodása idején. Hiszkijá király nemcsak a pogány kultuszoktól tisztította meg Júdát, így az áseráktól és az oszlopoktól, hanem még a Mózes építette rézkígyótól is, mert az használatos volt az Isten-kultuszban.
A Báál kultusz erős kritikája hangzik el Ózeástól és Jeremiástól. Az idolatriát támogató új mozgalmat Hiszkijá fia, Mánássze király indította el. Mánássze király reformjainak méreteit mutatja, hogy ahelyett, hogy az idegen istenek tiszteletére szolgáló szentélyeket a Templomon kívül emeltette volna fel, ahogy Jezevel és Átáljá királynők tették, Mánássze király magát a Jeruzsálemi Templomot egy pogány panteonná változtatta. A Mánássze király alatti bálványimá-dó gyakorlatokat Ezekiel írja le. Ezeknek a későbbi generációkat megrontó hatására pedig Jeremiás mutatott rá.
Az Izraelben népszerű, egyéb bálványimá-dó kultuszok között megtaláljuk a Moloch-nak bemutatott gyermekáldozatot, a szakrális prostitúciót, és a Támmuz kultuszt. Az asztrális kultusz, úgy tűnik, hogy szintén széles körben elterjedt volt. A nap és a hold, pl. az „£g Királynőjeként" ismert Istár az egész bibliai irodalomban, az imádat tárgyaként kerül említésre. Ezekiel az állatok tiszteletét is megemlíti.
2. Ikonolátria Izraelben
Az ikonolátria, vagy a képmások használata az istentiszteletben, két csoportra osztható. Az ikonolátria, mely a pátriárkák idejében gyakorlatban volt, később betiltásra
került. Az oszlopok emelése a kultuszban (máccevot - maccevá) - melyek nem keverendők össze a megemlékezés oszlopaival, amilyeneket a Genesis, az Exodus és Józsue könyve említ - a pátriárkák részéről elfogadott jelenség volt. Jákob épített máccevát Bét-Él-ben, amit felhasznált az istentiszteleten. Ez a fajta istentisztelet gyakorlatban volt a későbbi idők folyamán is, de végül a Deuteronomium és a próféták betiltották. Ugyanígy Ábrahám fákat ültetett Isten tiszteletére. Ezt a fajta tiszteletet később a Deuteronomium tiltotta be. A máccevot használata, valamint a fák ültetése is igen elterjedt volt a monarchia időszakában. A „rézkígyó" is ebbe a kategóriába tartozhatott.
3. Illegitim ikonolátria
A klasszikus, és legkifejezőbb példája az ilyen ikonolatriának az aranyborjú imádata volt a Sínai hegy lábánál, és a Dánban, valamint a Bét Él-ben lévő szentélyekben. Az aranyborjú, amit a nép készített a Sínai hegy lábánál megfelel a bálványimádás általános mintájának a Közel-Keleten. Izrael népe Istent akart „csinálni": „Csináljunk számunkra egy Istent!", és nem egy élettelen képmást. A borjút istenként szentelték fel: „Ez a te Istened, Izrael!".
A Biblia ezt állítja: „Öntött borjút csináltak, és azt mondták „Ez a Te Istened, Izrael!". Az „és" kötőszó mintegy aláhúzza a kapcsolatot a bálvány készítése és annak felszentelése között. A rabbinikus irodalom elmondja, hogy az aranyborjút az isteni trónon lévő bika másaként készítették el. Ez a tradíció megfelel a Közel-Keleten ebben az időben meglévő vallási elképzeléseknek. A „mennyei bikára" való utalás megtalálható a legősibb egyiptomi forrásokban.
A bikát különböző istenek székének tekintették Egyiptomban, Babilóniában és Arámban. Az izraeli tradícióban a bika az
isteni trón részét képezte. Annak érdekében tehát, hogy arra késztessék Istent, hogy dicsősége közöttük lakozzon, készítettek egy bikát, vagyis az isteni trónt, vagy a „mennyei bikának" egy mását, hogy Isten Lelke beköltözzön a borjúba, Isten földi trónusába, és így teljességgel azonosuljon azzal. Ezzel nekik, mivel rendelkeztek egy bálvánnyal, volt egy Istenük, akit maguk között tudhattak. Eszerint Isten bálvány lett volna, ugyanúgy, ahogy minden más isten is bálvány lett, akiket a maguk számára felszenteltek.
A Biblia elveti ezt a vallási felfogást. Isten soha nem nyilvánította ki Dicsőségét vagy Lelkét ezeken az alkotásokon. Ahogy a próféták mondták: „Dicsőségemet nem engedem át másnak, sem tiszteletemet a bálványok-nak!". Ebből a szempontból Istennek e képeken keresztül történő imádata megkülönböz-tethetetlen a „fa és kő" imádatától. Ez a fajta képmás-imádat is elterjedt volt Izraelben és a bálványimádásnak legáltalánosabb formájaként létezett, amit a Biblia megemlít. Mikeás elkészítette Istennek a képmását és felavatták. Gideon készített egy arany efódot, valószínűleg egy képmást a kultusz céljára. Ugyanígy „Számária borjai" és más képmások, melyeket Észak szentélyeiben tiszteltek, a kultuszában használatos bálványok voltak. Ez a fajta imádat magyarázza a képimádás elítélését a bibliai irodalomban.
4. Legitim ikonolátria
Nem minden képmást tiltottak a bibliai kultuszban. A kerubokat (kerubim) függönyökre hímezték, és a frigyláda „fátylába" szőtték, a Templomban a falakon is látható volt, valamint az ajtókon, továbbá a Templom „rézmedencéjén". Két arany kerub volt a frigyládán és a Templomban. A kerubok a mennyei szekeret reprezentálták. Az Örökkévaló a Szentély „kerubjain ül". Ha figyelembe vesszük a bálványimádással kapcsolatos bibliai álláspontot, meg kell vizsgálni
azt, hogy milyen alapon lehet megkülönböztetni a megengedett és a tiltott ikonolátriát.
Van olyan vélemény, miszerint a tiltott képmás és a kerubok közötti különbség a képmások természetén alapult. A tiltott képek valóságos lényeket ábrázoltak, míg a kerubok nem. Ez a nézet nem igazán meggyőző. A Templom kerubjainak valóságos alakja nem ismert előttünk. A rabbinikus hagyomány szerint a kerubok fiatal gyermekeket ábrázolnak. Ezen túlmenően, ha el is fogadjuk, hogy a kerubok nem feleltek meg semmilyen valóságos lény alakjának, felmerül a kérdés, hogy vajon ez a bonyolult megkülönböztetés egyáltalán megfelel-e az ősi Közel-Kelet és a Biblia vallási értékeinek és kritériumainak? Másrészről a középkori zsidó szerzők, és rabbik annak a nézetnek adtak hangot, hogy a megengedett és tiltott ikonolátria közötti megkülönböztetés alapvetően önkényes. Bizonyos képmásokat előírt a Törvény, másokat tiltott. Ez a nézet olyan értékfelfogást követ, amely teljes mértékben megegyezik a Biblia alapvető vallásfilozófiájával, ti. hogy az egy Istent csak a Törvény által előírt módon lehet imádni.
A bibliai és más ceremóniák közötti különbségek nem valódiak, hanem csak azt jelentik, hogy az előbbieket a törvény előírja, míg az utóbbiakat nem. A Biblia szerint az egy Istennek olyan rítusokkal való imádata, melyeket a Törvény nem ír elő, bálványimá-dó tettnek bizonyul. Ez a vallásfelfogás az Isten abszolút mindenhatóságába vetett hiten alapul. Eszerint semmilyen kultusz sem alakíthatja vagy befolyásolhatja Istennek az emberekhez fűződő kapcsolatát, kivéve, ha azt kifejezetten Ö megparancsolta.
5. Bibliai ítélet az idolátria ellen
Az idolátria elleni bibliai ítélet három többé-kevésbé különálló témát érint: a bálványok imádatát, Istennek pogány ritusokkal való tiszteletét, és a bálványok készítését.
A bálványok imádata elleni bibliai ítélet magában foglalja:
1. a pogány rituálé szerinti bálványimádást;
2. a lebomlást;
3. egy másik istennek (azaz bálványnak) való áldozat-felajánlást, a rabbinikus irodalom szerint bármely rítus bálvány előtt való bemutatását, mely részét képezi az Isten szolgálatára előírt rituálénak (az áldozat tényleges levágását, az illatáldozatot és libációt);
4- tisztelet kifejezését egy bálvány előtt -a rabbik szerint ez a tiltás a képimádásra vonatkozik, még abban az esetben is, ha imá-dásról nincs szó, amilyen pl. egy képmásnak adott csók, vagy simogatás.
A természetfeletti lények tisztelete, mint pl. az angyaloké, nem kifejezetten tiltott a Bibliában. A rabbik azonban az angyalok tiszteletét bálványimádásnak tekintették. Ez megfelel a bálványimádással kapcsolatos tényleges bibliai nézetnek. Istennek pogány rítusokkal végzett tiszteletére vonatkozó tiltás azt a bibliai nézetet tükrözi, miszerint az Istent az Ö akaratának megfelelően kell tisztelni.
A bálványok készítése kifejezetten tiltott. A rabbinikus irodalom szerint ez a tiltás egyaránt vonatkozik arra, aki bálványt készít magának, hogy imádja azt, vagy másoknak készíti azt. A képmás készítésére vonatkozó bibliai tiltás nem foglal magában minden képet, csak azokat a képmásokat, melyeket „istennek" tekintenek. A képmás és a bálvány közötti ilyen megkülönböztetés világossá válik annak a pogány hitnek a fényében, miszerint a képet nem lehetett addig imádni, amíg azt megfelelő módon fel nem ajánlották egy istennek, és az előírt kultusz szerint bálvánnyá lett transzformálva.
6. A bálványimádás elleni bibliai polémia
Az ellenes bibliai polémia során a Biblia nem veti fel a pogány világ vallási érdemei-
nek és mitológiai értékeinek kérdését. Ennek az az oka, hogy a Biblia elveti azt a pogány igényt, miszerint a bálványimádás valóságos vallási értékeket képvisel.
A Biblia két egymástól független alapon támadja a bálványimádást, ti. hogy az megsérti a Szövetséget, másrészt haszontalan. Mivel a bálványimádás kifejezetten tilos, gyakorlása a Szövetség megsértését jelenti. Ez azon a meggyőződésen alapul, miszerint az Isten tiszteletét egyedül Isten maga határozza meg. Ennek megfelelően, az imádás bármiféle formája, melyet kifejezetten nem Ö írt elő, az Isten abszolút szuverenitásának és mindenhatóságának meggyalázása.
A második érv annak a pogány hitnek a fényében érthető meg igazán, miszerint olyan természeti jelenségek, mint termékenység, eső, egészség stb., bálványimádá-son keresztül kontrollálhatóak. Mivel a Biblia szerint Isten az egész természet ura, a bálványimádás haszontalan. Sőt, ahogy Móse ben Májmúni megjegyezte, a Biblia hangsúlyozza, hogy mivel a bálványimádás a Szövetség megsértése, ezért negatív következménnyel jár. Büntetésképpen Isten a természetet a bálványimádók ellen fordítja.
7. Idolátria a Közel-Kelet vallásaiban
Annak érdekében, hogy meghatározzuk az idolátria karakterét a Közel-Kelet vallásaiban, és hogy világosan megértsük az ezzel kapcsolatos bibliai álláspontot, két egymással összefüggő kérdést kell megvizsgálnunk az ősi közel-keleti források fényében. Vajon a képeket holt anyagnak tekintették-e, melyek természetfeletti hatalmat vagy természetijelenségeketképviseltek, vagy „élő bál-ványként" fogták fel őket? Valamint azt a kérdést, hogy hogyan vált egy képmás imá-dásra megfelelővé, vajon egy speciális ceremóniára volt-e szükség ahhoz, hogy a képmásnak speciális hatalmat kölcsönözzön,
mely képessé tette arra, hogy istenként cselekedjen, és ennélfogva imádásra méltóvá tette, vagy a képmás imádásra méltó volt-e mindenféle felszentelő rítus nélkül már abban a pillanatban, amikor a mester elkészítette?
8. „Élő bálványok" a pogány vallásokban
A bálvány a pogány gondolatvilágban élő és érző lény volt. A bálvány nem az isten volt. Az isten a bálványtól különálló módon (bár attól nem függetlenül) létezett. Az isten szelleme a bálványban lakozott, és azzal azonosult. Az isten nem korlátozódott egy bálvány-ra vagy egy alakra, ellenkezőleg, szelleme sok különböző alakú bálványban lakozott.
A pogány vallás alapvető princípiuma az istenségnek és bálványának az azonosulása. Az isten felfogta és érzékelte bármi is történt bálványával. Az imákat, ceremóniákat és kultuszokat, melyeket egy bálványnak ajánlottak fel, teljes egészében érzékelte az Isten. Mivel az Istenség teljességgel azonosult a bálványával, a képmások „élő bálványok" voltak. Egyiptomban és Mezopotámiában a bálvány mosdatása és felöltöztetése gyakorlat volt. A bálvány evett is a neki felajánlott ételből, abból merítve a szükséges energiát a fennmaradásához, és a számos tevékenységének elvégzéséhez. A bálvány érzett, látott, hallott és beszélt. A kultusz megnyitotta a bálvány száját, szemét és füleit. Éjszaka a bálvány aludt, és reggel a napfény felkeltette és beszélt.
A bálvány az akaratát az előtte végzett sorsvetés befolyásolásával tette ismertté próféciákon és jelek sokaságán keresztül. A bálvány akarata isteni imperatívusz volt, nem pusztán vallási kérdés, hanem az állam politikai, és az egyén privát ügyeit is érintette. Mivel az isten teljesen azonosult a bál-vánnyal, bárki, aki a bálványt kontrollálta, az Istent is irányította. Amikor Elam király
látta, hogy vereséget szenved Szánheribtől, fogta a bálványait és elmenekült, hogy azok nehogy rabságba essenek. Az a szokás, hogy a legyőzött ellenfél bálványait foglyul ejtették, ősi és elterjedt valami volt. Ézsaiás ezt írja: „Ezekiás király uralkodásának tizennegyedik évében felvonult Szanhérib, Asszíria királya Júda összes erődített városa ellen, és bevette azokat." Kincstárnoka, Ráv-Sáké be akarta mutatni Júda népének azt a tényt, hogy a szomszédos népek bálványai nem képesek megmenteni őket Szánherib hadaitól. Hiszkijá király válasza lényegretörő volt: egyedül Izrael Istene igazán „élő Isten", és nem szabad párhuzamot vonni közte és a szomszédos népek bálványai között. Tiglath-Pileser, és II.Ádád-Nirári a legyőző ttek bálványait saját bálványaiknak ajánlotta fel. Ez a gyakorlat jól ismert volt a bibliai szerzők előtt.
Az ellenség kezében a bálvány hatalma megszűnt. A legyőzött király könyörögni jött a bálványok visszaadásáért. A bálvány visszaadását a saját templomának a könyörület jelének tekintették. Az ellenségtől való félelmében az isten elhagyta a bálványt, „és a mennyekbe repült". Amikor Illés nevetségessé teszi Báált, és Ézsaiás gúnyolja a bálvá-nyokat, azt a célt szolgálják, hogy megrengessék az „élő bálványokba" vetett elterjedt hitet. Az érv, melyet a Zsoltáros hoz fel: „van szemük, de nem látnak", szó szerint értendő. Megkísérli cáfolni azt a felfogást, hogy a bálványok érzékelő képességekkel rendelkeznek. A bálványimádás bibliai kifejezései, mint „a halottnak szóló áldozatok", és „fa és kő" bálványok, valamint hasonló megfogalmazások kihívást jelentettek a pogány felfogás számára, miszerint imádatuk tárgyai valóságosan „élő bálványok" lennének.
9. A bálványok készítése
Az isten azonosítása a bálvánnyal egy speciális konszekrációs ceremónián keresztül
lépett érvénybe, amit „a száj megmosása vagy megtisztítása" néven ismerünk.
Egyiptomi és babiloni források a bibliai időktől fogva aprólékosan beszámolnak a felszentelő szertartásról, mellyel a képmás élő bálvánnyá változott át. A rituálé érdeméből az istenek a templomok falán lévő domborművekkel is azonosultak: az istenek képei tudtak enni és inni a bemutatott áldozatokból, melyeket az istentisztelet során felajánlottak nekik, hogy így nyerjenek energiát ahhoz, hogy élő és cselekvő istenek legyenek. A ceremóniát, mellyel egy képmást konszekráltak, és így istenné tették, Dániel könyve írja le.
10. A Talmudban
A bálványimádást a rabbinikus irodalomban a három fő bűn egyikének tekintik, az ember inkább mártíromságot szenved, minthogy beleesne. A másik kettő a vérfertőzés és a gyilkosság: „a vér kiontása". Az egész Ávodá Zára traktátus a bálványimádás részleteinek van szentelve. A tőle való tartózkodás „egyenértékű a Tóra minden parancsának teljesítésével". A „vannak bizonyos zsidók..." kezdetű szövegek úgy interpretál-hatóak, hogy a tanítás azt jelenti, hogy „aki megtagadja a bálványokat, zsidónak neveztetik". Ez áll fordítva is, „aki elismeri a bálványokat, megtagadj a az egész Tórát". Az, hogy a bálványimádásnak való behódolást kisebb veszélynek tekintették, mint az erkölcstelenséget, bizonyítja a következő Midrás szakasz: „Isten két sátáni hajlamot teremtett a világban, az egyik a bálványimádásra való hajlam, a másik a vérfertőzés; az első már kiirtásra került, a másik még tartja magát." Ez a bekezdés tovább elemzi azt, hogy vajon az Első Templom korában élt zsidók vallási életében még olyan erősen meghatározó „bálványimádásra való hajlam kiirtása" Mordeháj és Eszter idején, vagyHánánjá, Misáéi, és Ázárjá korában történt-e?
Ezek a szövegek azt mutatják, ami minden rendelkezésre álló adatból világos, hogy a Második Templom idején és a Talmud korában a népben már nem volt bálványimádásra való hajlam, és azt soha nem tekintették komoly veszélynek. Az Ávodá Zára traktátus tanulmányozása során kitűnik, hogy a rabbik a bálványimádással és bál-ványimádókkal való kapcsolatot, csak a társadalmi kapcsolatokból eredő veszélynek tekintették. Hogy a bálványimádást inkább „elméleti" és nem gyakorlati veszélynek tekintették, abból is egyértelmű, hogy a rabbik részéről általános szokás volt a szociális és etikai hibákat azzal ostorozni, hogy aki azokban vétkes „olyan, mintha a bálványimádás bűnébe esne", mintha „részegen mondana imát", vagy „utat engedne túlzott haragnak, vagy „nem gyakorolna jótékonyságot, „meghajolna sátáni hajlamok előtt, „megszegne egy ígéretet", vagy éppen „morzsát hagyna az asztalon".
Bár a bálványimádást Noé Hét Törvénye is tiltja, mely a rabbik szerint az egész emberiségre kötelező, és megszegése halálbüntetéssel jár, a rabbik egészében toleránsán viszonyultak a nem zsidók által elkövetett bálványimádáshoz. A bálványimádás inkább a szektariánusokra vonatkozik, mert ők ismerik Istent és megtagadják, a nem zsidók általában tudatlanságból cselekszenek.
Megengedett volt a bálványimádók gúnyo-lása, mely az egyetlen megengedett gúny, és szokás volt olyan lekicsinylő nevekkel illetni őket, mely az eredetei nevük elferdítéséből származott. A zsidók erőteljes reakciója a római légiók ellen a római sas kitűzését illetően, valamint a szilárd ellenállás a császár szobrának a Templomban való felállításával szemben természetesen kifejezetten politikai felhangú volt. Általában tilos volt minden kapcsolat a nem zsidókkal azoknak ünnepi időszakai alatt, és az azt megelőző három napban. Nem volt szabad semmit eladni nekik, amit nyilvánvalóan a bálványimádó szertartásaikban használtak fel.
Tiltott volt egy sor babonás gyakorlat, melyeket „az amoriták szokásai" általános elnevezéssel illettek. Természetesen tilos volt a házban bármely képmást tartani, ami imádat tárgya volt. Különleges tiltás illette a libációs bort, amit olyan komolyan vettek, hogy megelőző intézkedésként kiterjesztették a tiltást a nem zsidók minden borára (szetám jájin). Ezzel a tiltással foglalkozik azÁvodá Zára 4- fejezetének fele, és a teljes 5. fejezet. Tilos volt bálványimádási rítusokban használatos főzeteket gyógyítási célokra használni. A rabbik figyelemre méltóan átfogó ismeretekkel rendelkeztek a Keleten gyakorolt minden fajta idolátria összes formájára vonatkozóan. „Ha az összes bálvány nevét felsorolnánk a világ minden szamara sem lenne elég, hogy vigye őket". Közéjük tartoztak az égitestek, hegyek és halmok, mocsarak, folyók forrásai, a láb pora, a lábon álló gabona, a tűz és a víz, a gőz, a szél és a felhők, fák, tojások, galambok, állatok, tükörképek, és mindenféle szobrok és ké-
pek. Külön említést kap a Peor, valamint a Merkúr, Aphrodité, a Szaturnalia, valamint az áldozati vágás a tengerek és folyók felett „a Tenger Hercege" számára. Az itt említett némely bálványimádó rítust semmilyen más forrásból nem ismerjük. Ezek közé tartozik az állatok szívébe való körkörös bevágás, ami úgy tűnik, a Demeter és Attis misztériumokkal állt kapcsolatban.
A bálvány megtisztítása, meghintése, megmosása és öltöztetése egyiptomi kultuszra utal. A Toszeftában három helyre van utalás, ahol Erec Izraelben még gyakorolták az Áserá kultuszt a Toszefta keletkezésének idején. Bár vannak utalások a bálványimádással kapcsolatos obszcén rítusokra, a talmudi irodalom nem tartalmaz a pogány rítusok formájáról szóló beszámolót. A speciális imát: „Áldott legyen Ö, aki kiirtotta a bálványimádást a földről"-t olyan hely láttán kellett mondani, ahol korábban bálványimádó rítust gyakoroltak.

Szita Szabolcs: A doni érem másik oldala

HOLOKAUSZT
Szita Szabolcs
A doni érem másik oldala
Nincs felmentés azoknak, aki bő fél százada a velejéig igazságtalan, magyar szempontból értelmetlen és végzetes háborúba kormányozták Magyarországot. A törlesz-kedő odaadással Hitler esztelen háborújához csatlakozóknak. Aztán az olyképp takti-kázóknak sem, akik a Donhoz küldték a gyengén felfegyverzett, hiányosan felruházott, sebtében kiképzett legénységet. Végzetébe parancsolták, veszni hagyták a 2. magyar hadsereget.
A Don-kanyar áldozatait - éppen mert áldozatok - el kell siratnunk. S amikor gyászoljuk a halálba hajszoltakat, nem feledhetjük a bűnösök bűnös voltát, és elutasítjuk az egész lidércnyomásos hadjárat bármilyen igazolását.
A doni katasztrófa nem sorscsapás volt. Nem a hadiszerencse forgandósága hozta az új Mohácsot. Egy katonai-politikai vezetőrétegnek a nemzetérdek elleni merénylete, csődje teljesült, amelyben napjainkig temérdek fájdalom, halál és gyász rejtezik. A modern kori történelem egyik barbár korhullláma komor tényeivel kell szembenéznünk, amikor a doni áldozatok százezres
sorában, a fegyver nélküli szolgálatra, a frontra küldött munkaszolgálatosokra emlékezünk.
A kisegítő munkaszolgálat a Horthy-rendszer, a m. kir. honvédség vezérkarának különleges produktuma volt. A zsidótörvények és a „nagytömegű munkaerő feszesebb összefogása, gazdaságos kihasználása" jegyében létrehozott intézményt jogilag és katonailag példátlan jogszabályokkal alakították ki. Ide hívták be a hadkötelezettség terén másodrendű állampolgárokká degradált zsidó férfiak szolgálatképes korosztályait, és a nemzethűség szempontjából „káros elemeket". A SAS-behívás (Siess, Azonnal, Sürgős) bőven adott lehetőséget a visszaélésre. A bevonulási központok parancsnokai saját elhatározásuk, a feljelentések, esetleg minisztériumi utasítás alapján egyénileg (olykor lista alapján) munkaszolgálatra bárkit, bármikor behívhattak, egy évben akár többször is.
A munkaszolgálatosok... 1942 tavaszától honvédségi egyenruhát nem viselhettek, sa-ját ruházatukban robotoltak. A hadműveleti területen megbízhatatlannak számítót-
tak. Ugyanakkor az első vonalban veszélyes, felelős, bizalmi jellegű műszaki munkákat végeztettek velük. Igaztalanul megbélyegzetten és kirekesztve, fegyvertelenül szenvedték meg az öldöklést olyan körülmények között, amikor leginkább a fegyver ürmére -te és a golyó mennyisége döntött. Doni munkaszolgálatra küldték a „különlegesek" századait is. Ezekben szakszervezeti tisztségviselők, szociáldemokraták „egyenetlenséget szító" értelmiségiek, a politikailag, vagy egyéb okokból legkényelmetlenebbnek számító, nyilvántartott személyek - keresztények, zsidók - indultak végzetes útjukra. Az arcvonalban való megjelenésük gyakran halált hozott rájuk.
Emberi méltóságuktól ezer eszközzel igyekeztek megfosztani őket. Temérdek korlátozást kellett betartaniuk. Hadműveleti területen munkaszolgálatos semmiféle járművön nem közlekedhetett. A településeken kizárólag az úttesten haladhatott, szabadságra, eltávozásra nem mehetett. Üzletben, kantinban nem vásárolhatott, csomagot nem kaphatott, levelezése a legtöbb helyen igen korlátozott volt. Bármikor, bármilyen fenyítést alkalmazhattak vele szemben. Ezzel összefüggésben éheztetése, lelki és testi megalázása mindenórás volt.
Az elsőként kiküldött 14-000 doni munkaszolgálatos sorsára nagyban kihatott, hogy a századaikhoz őrzésre kirendelt „keret" még az indulás előtt a kíméletlen bánásmódra bátorító felszólítást kapott. A folytatás - kevés dicséretes kivétel is volt - nem maradt el. A „koreszmével" farkasokká tett korábbi kis egzisztenciák a „muszosok" felett szinte korlátlan hatalomhoz jutottak. Uralmuk alatt a frontnapok vesszőfutássá lettek. A háború után felelősségre vont kerettagok részint arról vallottak: azért kínoztak és öltek, mert kiutazáskor közölték velük, „csak akkor mehetnek haza, ha már az utolsó zsidó is elpusztult a századból". Sokak magatartására hatott a frontújságok folytonos zsidóellenes uszítása is.
A munkaszolgálatosok századait az ellátó szolgálatban utak, hidak, vasutak építésére és javítására, szerelvények rakodási munkáinál használták fel. Az arcvonalban pedig minimális és silány élelmezés ellenében árkokat ástak, akadályokat emeltek és cipeltek, erődöket és bunkereket építettek. Tüzérségi tűzben is tankcsapdákat készítettek, aknákat szedtek vagy aknásítottak. Előfordult, hogy ráhajtották őket az aknamezőre, puszta kézzel kellett az aknákat felszedniük, vagy szuronnyal kellett kitapogatniuk. Még a rögzített aknákat is megfelelő eszközök nélkül kellett felszedniük. A századok parancsnokai szinte kivétel nélkül behívott tartalékos tisztek voltak, sokuk körében a szélsőjobboldal törekvései voltak a meghatározóak.
A körmönfontan kiagyalt és működtetett munkaszolgálat a háborús évekhez kötődő nemzeti harakiri hangsúlyos eleme. A náci fajelméletből adaptált, abszurd megkülönböztetés révén a magyar honvédség rengeteg kiváló szakembert veszített. (A „musz" alig volt tekintettel a szakképzettségre vagy a korra.) A munkaszolgálat okán a hátországi gazdaság működése, sokfajta érdeke, a szellemi, élet szférái, a tudomány, a gyógyító munka - sorolhatnánk hosszan - szenvedett sérelmet. A „hadra kelt sereg" javára is értékes munkára képes és kész személyeket olyan tevékenységre kárhoztatták, amelyhez alig értettek. Aztán valamennyire elsajátították, ám éhező emberroncsként sokszor képtelenek voltak a megfelelő teljesítmény és minőség elérésére.
Történt mindez a minősíthetetlen meg-különböztetettség, az emberi és katonai mi-voltból való kirekesztettség rettenetes tudatában, nem ritkán zsarolással kiegészítve. De a legsötétebb bűn a megszálló erőknél és a 2. magyar hadseregnél összesen 30.000 főre nőtt csákányos, lapátos sereg ellen az emberirtás, annak megannyi válfaja, és esztelen következetessége volt. Az őrség sza-dizmusa, a kellő felszerelés hiánya, a neme-
tek kegyetlenkedése, az ellátatlan sebesülések, kezeletlen betegségek miatt egyes munkaszázadok állományának 70%-a elpusztult.
Pedig voltak, akik a fenyegető vészt időben felismervén megelőzéséért tettek. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, Tanító Béla vezérőrnagy a hadműveleti területen is, Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő, a polgári pártok több jeles személyisége, Schlachta Margit a közéletben emelte fel szavát. A nemzet- és embermentő jószándék a zsidótörvények éjfekete felhője alatt, a honvédség fegyelmét is rontó zsidóellenesség miatt nem tudott teret nyerni.
Az áldozatok fájdalmasan hosszú sorából felidézzük, hogy munkaszolgálatban, meg-alázottságban és mérhetetlen nyomorúság-ban „Valahol Oroszorszában" vesztette életét Bálint György, Benczés Tibor publicista, Berkó Sándor költő, Csánk Holler Endre, Donáth György újságíró, Földes Ferenc publicista, Pásztor Béla költő, Salamon Ernő,
Szirtes Andor publicista, Vári Péter és Vér György újságírók. Gyalázatos viszontagságok árán Zsolt Béla ugyan túlélte, Petschauer Attila viszont az enyészetbe hullt. Miért pusztultak el éppen ők? Azért, mert a kor fenevadjai a legjobbakat és a legnemesebbeket mindenképpen el akarták veszejteni.
A doni katasztrófa munkaszolgálatos fejezetébe betekintve irtózatos történésekkel, „újraértékelést" nem tűrő tényekkel és adatokkal szembesülünk. A pusztítás gyűlöletes arcának leleplezése a kisegítő munkaszolgálat 19432-43. évi tragikus fejezetének felidézése emlékeztessen az elpusztított tízezrekre.
Emlékezzünk kegyelettel és a tanulságok levonásával. A cinikusan halálba hajszolt, jeltelen sírokban nyugvó mártírok ügyében nincs felmentés. Áldozatuk az égbe kiált. Vádolja a csatlósgondolkodást, és mába nyúló figyelmeztetés a gyűlölet, a kirekesztés és az üldözés minden megnyilvánulása ellen.

Tóth Szilvia: Rembrandt fejek

BRÓDY SÁNDOR
Tóth Szilvia
Bródy Sándor:
Rembrandt fejek
Egy elfelejtett remekmű
Bródy Sándor 1910-ben, egy év és néhány hónap híján száz éve, hogy Rembrandt fejek címmel reprezentatív esszékötetet jelentetett meg a Singer és Wolfner kiadónál. Bródy regényeit, novelláit rendszeresen újra kiadják; publicisztikájából is készült válogatás; számos, köztük igen rangos méltatója is akadt, de a Rembrandt fejek elkerülte a kiadók, és általában az irodalomtörténészek figyelmét. A közelgő centenárium alkalmat kínál rá, hogy ezt az elfelejtett remekművet újra felfedezzük.
A Rembrandt fejek megközelítően egy évtized alkotása, Bródy írói pályája közepéről, egyszerre utal vissza meg előre az életműben. Szinte valamennyi nagy témáját, problémáját, érdeklődési körét érinti: szerelem, barátság, nemzedéki ellentét, öregedés, halál, politika, művészet, alkotó és műve viszonya. A kötet Bródy első összegzésének is tekinthető. Regényt ekkor már évek óta nem ír. Egy bő évtized múltán kezd majd
hozzá a végső összegezéshez, egy regényhez (vagy egyes kritikusai szerint „novellafüzérhez"), melynek címében Rembrandt neve ismét szerepel majd.
Az esszékötet írásai folyamatosan, egymás után olvasva valamely rejtett önéletrajz töredékeként is olvashatók, az író személyes, lírai hangvétele miatt. Legkorábbi darabja Kossuth halálakor (1894), a legkésőbbi az 1906-os amszterdami Rembrandt kiállítás alkalmából és ürügyén született.
Jókai
Bródy a kötet Jókai esszéjében - melynek részei (első változatban) Jókai temetése alkalmával a jövendőben közölt nekrológként és az azt követő cikksorozatban jelentek meg - elmondja, hogy az írófejedelem miként segített rajta, mielőtt személyesen találkoztak volna. Beszámol első találkozá-
80
sukról, és a nagy tisztelettel övezett író támogatásáról. Szól Jókai emberi és írói nagyságáról, varázsáról; utal műveire, leírja temetése napját (1904- május 5). Utóbbiról megjegyzi, hogy leírására nem ő - az „epi-gon" -, hanem Jókai lenne méltó, és „lehet is, hogy regényeinek valamelyikében történt is ilyesmi". Itt nyilvánvalóan az Eppur si mouve megfelelő fejezeteire utal.
A gyönyörű és virtuózán megírt nekrológban és emlékbeszédben, metaforák és utalások során át Jókai a történelem és a világirodalom híres alkotásainak szereplői (pl. Salamon, Jézus, Seherezádé, Faust), és Jókai saját műveiben (pl. az Öreg ember nem vén emberben) megformált hőseinek alakját ölti. A „vajdák vajdája", az „ezeregy ember" „páratlanul áll és ha párja van is, az csak az egy Hugó Viktor lehet".
Bródy 1906-ban öngyilkossági kísérlete után felépülve írta két Rembrandt cikkét. Az önarcképeiben „naplót vezető", többször is „visszafiatalodó" holland mester bátorítja. Bródyt novelláiban már a század vége óta foglalkoztatta az öregedés problémája. Másfél évtizeddel később, 1922 augusztusában a Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban című postumusz regénye vagy „novellafüzére" előszavában írja: „Volt idő, tizenhét évvel ezelőtt, amikor én (aki dilettáns és kissé elkésett tanítványa vagyok neki), magam is meghaltam első ízben (...) Mint egy lábon járó halott elmentem a holland tengerhez, hogy az élettől végérvényesen elbúcsúzzam. Itt találkoztam vele. (...) Az ő munkáján és személyén keresztül újra belekapaszkodtam a létbe, és azóta vagyok tovább. Meddig, ki tudja? Ennem."
Noha Bródy már legelső kötetében, a Nyomorban (1882) leírta a holland festő nevét, életműve a Jókai búcsúztató mentén két szakaszra válik: az első Jókai, az utóbbi Rembrandt jegyében áll. Novellát és színművet is ír róla.
A Rembrandt fejek legtöbb darabja különböző kiadványokban (pl. Fehér Könyv,
A nagy regény alakjai, Jövendő, Új Idők) már megjelent. A kötetben többé-kevésbé átdolgozva, néha a címeken is változtatva közölte őket.
Az írásokat Bródy három fejezetbe - Fejedelmek, Politikusok és halhatatlanok, Művészek - rendezte, és a kötet elején, mintegy előszóként, újra közli az önéletrajzi elemekkel átszőtt amszterdami Rembrandt cikket.
A Jókai és a Tisza István esszét több cikkből komponálta meg. Ez bizonyítja - a sokszor elhangzott véleményekkel szemben -, hogy Bródy igen tudatos művész volt, és legjobb műveit nagy gonddal szerkesztette meg. Tiszának szentelt írását Nagy Endre a legszebb magyar esszének nevezte.
I. Ferenc József
A kötet címe kétértelmű. Rembrandt ecsetjére lennének méltóak ezek a fejek, vagy a szerző Rembrandttal szeretne ver-segni, és prózában, szavakkal olyan portrékat rajzolni, melyek méltók a holland mesterhez. De elképzelhető egy harmadik, egyszerűbb magyarázat is. A kötet valamennyi írása Bródy kortársairól szól. Jó néhányukat a szerző közelről is ismerte, megfigyelte, hallott róluk, kapcsolatban állt velük. A kivétel Rembrandt. Ö nem fér bele egyetlen ciklusba sem, ő az élő, de messzi múlt. Neve távlatot ad a kötetnek, a kortár -si részrehajlás elkerülésének igényét érzékelteti. És végül, a fent idézett 1922-es előszó azt is sugallhatja, hogy a cím a köszönet és hála kifejezése volt.
Bródy így ír a Jókai-esszében: „Mindig is arcképfestő szerettem volna lenni. Soha semmi nem érdekelt jobban, mint az a sajátos szerkezet, amit emberi fejnek szokás nevezni. (...) Kicsiny gyermekkorom óta mindig az volt a fő ambícióm, hogy nézzem és lemásoljam, kivonatoljam és sokszorosítsam az emberi fejeket".
A Rembrandt fejek Művészek c. fejezetében két képzőművész szerepel: Munkácsy és Fadrusz. Az utóbbiról szóló írás címe -Fadrusz, az ember - rendkívül jellemző Bródy Sándorra és általában a századforduló esszéistáira is. Nemcsak a mű érdekli őket, hanem a művet létrehozó személyisége is.
A kötet a késő dualizmus korának feltétlen sajtószabadságáról tanúskodik. Bródy a császárról és királyról, I. Ferenc Józsefről, néhány helyen szinte azt sugallja, hogy tehetségtelen gyilkos. Sok-sok kétséget, sőt bírálatot fejeznek ki a kor vezető magyar politikusáról Tisza Istvánról szóló cikkei is. Tiszát mégsem nem tartotta ellenségnek, ahogy Tisza sem őt.
Bár nem találtam bizonyítékát, annak, amit Hatvány Lajos 1931-ben írt, hogy Tisza vörösre tapsolta volna tenyerét az egyik Bródy darab bemutatásakor, de Bródy e cikkek keletkezésének idején is a Herceg Ferenc (Tisza képviselőtársa) által szerkesztette Új Idők megbecsült munkatársa volt.
Bródy a Rembrandt fejeket bevezető amszterdami Rembrandt esszében írta:
„Költő vagy festő, mindegy: a maga öntudata, a tulajdon feje, a saját énje nekik mindenek fölött való. Ez van mindig elől és minden más alárendelt. Nekem úgy tetszik, e sajátosság a modern léleknek a legerősebb jele, és van Rhyn ezért volt a modernek között a legelső. Ötvennél több klasszikus okmányt, mindmegannyi műremeket hagyott „Én"-jének öntudatos, állandóan megfigyelt voltáról."
Az 1906-os leideni és amszterdami Rembrandt kiállítás nyújtott alkalmat és lehetőséget, hogy Bródy két cikket is írjon Rembrandtról. (Közülük csak az egyiket, az Új Időkben közölt cikkét vette fel a kötetbe.)
A Rembrandt fejek Jókai és Rembrandt esszéje között érdekes párhuzamok vannak. Az első ars poétikai jellegű. A kétségek közt gyötrődő Bródy Jókai temetését akarja leírni, és kínlódik. Jókai a vergődő „epigon", vállára teszi a kezét és így szól:
„Csak nem kell megijedni a feladattól, hé-kás. Ha valamit el akarunk beszélni: legfőbb a bátorság. Jókait temetik? Le kell írni! (...) Elérzékenyedni nem kell azért. Nézni, nézni, leírni."
Tolsztoj
Két évvel később keletkezett az amszterdami Rembrandt cikkben Bródy így ír:
„A Rembrandt látása munka közben hideg volt. Másképpen nem is lehet. A meglátásban kell lenni annak a belső forróságnak, amely nélkül nincs művészi alkotás. És ennek a meleg-mámor emlékének úgy kell elkönyvelnie lenni a lélekben, hogy abban minden szempillantásban azsúr legyen. De nézni, amit csinálunk, nem lehet máskép, csak józan, hideg, szinte kegyetlenül vizsgálódó, ellenőrző szemmel."
Rembrandt szeme a „világtörténet legbiztosabb szeme..."
A Jókai és Rembrandt esszéket nemcsak az „ars poétikák" kötik össze. Az is, ahogy az életrajzot és a művet összekapcsolják. Bródy a Rembrandt cikkben az önarcképek változásait szerelmi élményeknek hatásának is tulajdonítja. Ezért is mondja, hogy az önarcképek naplók.
Jókairól szólva Bródy szinte illetlenül feltételezi, hogy a regényekben ábrázolt szerelmek nem csak a költői fantázia termékei, hanem rejtett vagy elfojtott érzelmek kifejezései is.
Gondoljuk meg: Tolsztoj írásának is az öregedés és a szerelem a témája.
A különböző időpontokban keletkezett, sokszínű írásokat összefogó, változatos témájú kötet sajátos egységet alkot. Ezt az egységet az állandó reflexió és önreflexió biztosítja íróról, festőről, regényhősről, regényírásról, képfestésről. Visszatérő, kedvelt motívuma, hogy újra és újra leírja egy-egy hőse szemét (Rembrandt, Jókai, Munkácsy, Fadrusz), és kezét Qókai, Tisza
István). Még a politikusok esetében is fontosnak tartja, hogy van-e fantáziájuk. Tiszáról ismételten mint regényhősről beszél, akire tragikus sors vár.
A Rembrandt fejek darabjait a kötet összefüggéseiben esszéknek és novelláknak egyaránt nevezhetnénk. A századforduló dán irodalomtörténésze Brandes szerint - akit Bródy barátjának nevezett - a kritika és a novella közt csak egy a különbség: a tárgyuk.
Bródy előadásmódja mindig személyes. Gyakran maga is szereplője esszéjének (pl. Jókai, Munkácsy), és van, amikor csak megfigyelőként van jelen (pl. Abdul Hamid).
A korábban keletkezett szövegeket némi változtatással, húzással, kiegészítéssel, megjegyzéssel újra formálja.
A kötet nagy része eredetileg is nekrológ volt, illetve egyfajta emlékbeszéd, halott művészekről, újságírókról, politikusokról (pl. Kossuth Lajos, id. Andrássy Gyula, Erzsébet királynő), vagy élő kortársakról, de az ő sorsuk is a jövőben beteljesedő tragikumot sejtet.
A Fadrusz, az ember című írásában olvashatjuk: „És íme, e sorok írója, a hivatásos pompes des funébres ember, itt áll öltözetlen, és a megdöbbenésnek első, második vagy harmadrangú frázisait egyáltalán nem találja, a művészi egyéniségről szóló rövid essay tökéletesen kiment a fejéből, bevallja álmatlan éjszakáit, és nem tud mást, mint motyogni: Fadrusz az ember, az ember."
Bródy emberként akarta megközelíteni alakjait, Rembrandtot, Jókait, Tiszát és az uralkodókat is. Számos kritikusa szerint Rembrandt is így ábrázolta a magáéit, kortársait, bibliai alakjait, még Jézust is.
Hatvány Lajos
Az Új Idők névtelen recenzense még remekműként üdvözölte a könyvet. Bródy „nemcsak a teremtés, hanem a toll nagy mű-
vésze is." „Ezek a fejek mind más és mind rokontalan: arcuk megvilágított fele, amely kontúrokat és formákat szegez le, merően eltérő karakter. De a másik fél, a tónusokkal árnyalt, a homályba pólyázott, mind ugyanazt a hangulatot veti rájuk, s egységgé foglalja össze, ami itt sokféle. E gyönyörű embergaléria tehát nem arcképek sorozata, hanem magasabb egység, s ami valamennyit összefoglalja, rokonná és különlegessé teszi: az az író. (...) Benne van tehát ebben a nagy galériában maga a szerző is, láthatatlan, kontúrok nélkül, de egyenrangúan foglalva helyet a dús kompozícióban, ő árnyal és ő világít, s általa vált élővé az embereknek e sajátságos, bizarr társasága..."
Még ugyancsak 1910-ben, nemcsak a könyvről, hanem az egész addigi életműről Hatvány Lajos a Nyugatban egészen másként vélekedik: „Bródy Sándor sok hangú, sokat átfogó - de ezt a sokat amúgy Isten igazában soha meg nem markoló tehetség. Ideális újságíró."
Márai Sándor
Hatvány az első kételkedő, aki bizonytalankodik, amikor Bródy helyét megjelöli a magyar irodalomban. Hatvány kritikáinak lesznek folytatói is (nem feltétlenül cikke ismeretében) , de Hatvány maga is megismétli véleményét húsz, és huszonöt év múlva, változatlanul tagadva Bródy művészi kvalitásait, amikor Bródy hivatalos védelmezőjeként lép fel.
Hatvány a Bródy legszebb írásai című kötet bevezetőjében írta: „Még e novellák válogatója is, midőn sorra végigolvasta az író kisebb beszélyeit, mindig remegett az íróért, jaj-jaj, el ne rontsa dolgát, mielőtt egy-egy kurta beszélyét befejezné".
Hatvány írására Németh Andor válaszolt a Szép Szóban. Miután visszautasította, hogy Hatvány Bródyt csak előfutárnak tekinti, és elvetette platói ideáját, melyhez Adyt is,
Bródyt is igazítani akarta, ezt írta: „Van író, aki ünnepélyesen farkasszemet néz az örökkévalósággal, s van, aki jár-kél, nézelődik, s akinek csak annyi köze van az irodalomhoz, hogy néha-néha leül, s lejegyzi nézelődéseit. Rendetlenül, erkölcstelenül ír, s nem az írásra gondol, hanem az életre, amikor ír. Erős a gyanúm, hogy ez az igazi."
Még bevezetőjének megjelenése előtt tulajdonképpen Hatvány véleményére adott válasz volt - más nézőpontból - Márai Sándor véleménye is, amikor 1934-ben, a Tollban, az ugyancsak nagyon kritikus
Komlós Aladárról azt írta, hogy „nem érezte meg Bródyban azt, ami értelme és jogcíme volt: a defektus őszinteségét, a magatartás öntudatos báját, a naturalistában nem vette észre a mesterségesen fegyelmezetlen, meg-csináltan hányaveti, műveiben és életében egy hangszerre komponált jelenséget."
„Bródy nem akart Tolsztoj lenni (...) örökké csak Bródy akart lenni."
Modora, amely modorosság is volt, végre is egészen az övé, megütött egy hangot, amelyet előtte senki, megbízhatatlan művész volt, de nagy bőségből adott."

Yehuda Lahav: Arab rakéták arabok ellen

IZRAEL
Yehuda Lahav
Arab rakéták arabok ellen
Yehuda Lahav Izraelben élő újságíró több kötete Magyarországon is megjelent. Az „Együttélésre ítélve" című munkáját legutóbb a Népszabadság kiadóvállalata jelentette meg. Érzékeny lélekkel elemzi az izraeli-arab viszonyt. írásunk is e tárgykörből merít. Olvasóink talán megértik: milyen nehéz terepről tudósít e jeles író.
A libanoni Hezbollah rakétái nem válogattak. Nem tettek különbséget nemzetiség, vallás, bőrszín között. Az észak-izraeli Haifa kikötővárosra rakéták tucatjai zúdultak. Arra a Haifára, ahol minden évben közösen ünneplik meg az ünnepek ünnepét -a zsidó hanukát, a keresztény karácsonyt és a muszlim ramadánt. Most együtt gyászolják az áldozatokat.
Az első rakéta Haifában alig száz méterre a Stella Maris-templomtól csapódott be. „Ezekben a napokban van Éliás próféta ünnepe. Normális időben keresztény arabok ezrei zarándokolnak ide Galileából." - meséli a 78 éves Fernandez atya, aki 1949 óta szolgál a Stella Maris-templomban. „Az idén több mint húszezer látogatóra számítottunk. De csak néhány százan érkeztek" - teszi hozzá.
Rakéták hullottak Názáretre is, Izrael legnagyobb arablakta városára, valamint Midzsal Krumra, Tarsichára, Hurfisra, Szahninra. Názáretben a rakétatámadás következtében két muszlim gyerek vesztette életét, Mahmud és Ravija Taluza. Egy 35 éves férfi is meghalt, aki muszlim síita volt -ugyanúgy, mint azok, akik kilőtték a rakétát. Egy rakéta a város főutcáján robbant fel, VI. Pál pápa utcáján. Egy másik egy autójavító műhelyt talált el, amely szerencsére üres volt: a dolgozók és a kocsitulajdonosok egy órával korábban távoztak.
A rakétatámadás előtt nem szólaltak meg a szirénák. Más izraeli városokkal ellentétben, Názáretben nincs riasztóberendezés-mindenki fölöslegesnek hitte, hiszen a Hezbollah nem fog megtámadni egy arab
várost. Názáret lakosai tehát a riasztórendszer helyett kénytelenek voltak megelégedni azzal, hogy Ehud Olmert miniszterelnök telefonált Názáret polgármesterének, és kifejezte őszinte részvétét az áldozatok hozzátartozóinak. A Hezbollah ennyit sem tett meg.
A libanoni szélsőséges szervezet rádió- és tévéadói mindennap bemondták a rakétatámadásokat elszenvedett izraeli városok és települések névsorát. Názáret nem volt köztük. Midzsal Krum és Tarsicha sem. Az Al-Manar televízió három napig hallgatott a támadások muszlim áldozatairól. Amikor a botrány már nemzetközi méreteket öltött, és nem lehetett tovább titkolni, csak akkor jött el Názáretbe az Al Dzsezira arab televízió tudósítója, és kifaggatta a gyászoló apát. „Nem haragszom Haszán Naszrallahra. Hiszem, hogy nem volt szándékában megölni a gyerekeimet. Ö jó ember, nem akar gyilkolni, biztosan zsidó gyerekeket sem."
Szavait csak akkor lehet megérteni, ha figyelembe vesszük, hogy Názáret lakosai
egyaránt részesei mind az izraeli, mind a libanoni valóságnak. A libanoni Szaidában és Cyrben palesztinok ezrei élnek, akiknek elődei 1948-ban Izrael mai területéről menekültek Libanonba. Az Ajn Hilva menekülttáborban több száz család él, mindanyian Szeforija - a mai Cipori - faluból származnak. Abból a faluból, ahonnan a Názáretben áldozatul esett két gyerek családja is származik. Rokonaik Ajn Hilvében - és persze a Hezbollah tagjai is - hallgatják, mit mond Naszrallahról a két halott gyerek apja.
Hallani azonban megfontoltabb hangokat is. „A Názáret elleni rakétatámadás megmutatta, hogy az izraeli arabok az izraeli társadalom szerves részét képezik" - írta Nazir Madzsil izraeli arab újságíró. - Ami jó Izraelnek, jó nekik is. És minden rossz nekik is árt. Názáret, Haifa, Naharija - ugyanaz a fájdalom, ugyanaz az út, ugyanazok a rakéták. Hiszen Názáret és Ajn Hilva között még telefon-összeköttetés sincs, hogy a rokonokérdeklődhessenek, nem esett-e valamelyiküknek baja. És Madzsili hozzáfűzte: „Itt vagyunk és ott is. Az izraeli arabok "kettéhasadtak" - de nem azért, mert nem tudják, melyik oldalra álljanak, és kinek a pártját fogják. Mindkét fél sorsáért aggódnak. Mindkét félnek csak jót kívánnak, és szeretnék, ha véget érne a vérontás, és elkezdődne a párbeszéd."
Meghasonlott volt - és maradt - az izraeli társadalom is. Sokan tartottak attól, hogy 1982-höz hasonlóan a hadsereg ismét „besüpped a libanoni mocsárba". Olyan vélemény is kialakult, hogy az izraeli katonai csapások mát nem arányosak. Persze, ez bonyolult kér-
dés, az általános vélemény szerint a Hezbollah rakétatámadásainak megtorlása indokolt, ezzel szemben a libanoni infrastruktúra lerombolása gyengíti a libanoni kormányt (amely szemben áll a Hezbollahhal) és Izrael nem érdekelt a meggyengítésében. És miután Izrael ebben nem érdekelt, az ilyen támadások „aránytalanoknak" minősíthetők. Csakhogy a kettő ugyanaz! Hiszen a Hezbollahnak nincs (vagy alig van) saját infrastruktúrája, ezért a Hezbollah infrastruktúrájára mért csapás egész Libanont érinti, vagyis egyszerre „arányos" és „aránytalan".
(2006)
YEHUDA LAHAV
Sebhelyes élet
YEHUDA LAHAV
Együttélésre ítélve