Bátorságért - Gyenesei István érdemjeleket adott át

Bátorságért

Gyenesei István érdemjeleket adott át

Ne üssék fel fejüket soha többé az ordas eszmék, a leghatározottabban szembe kell szállni az etnikai, vallási kirekesztéssel – mondta a holokauszt idején történt embermentésért járó Bátorságért érdemjel ünnepélyes átadásán Gyenesei István önkormányzati miniszter Budapesten szerdán.
Gátat kell vetni a társadalomra veszélyes ideológiáknak, ám „mi demokraták nem vagyunk mindig éberek”. A rasszizmus felszámolásában nem a büntetőjogi eszközök a leghatékonyabbak, hanem „a következő generációk igaz nevelése”. Csak így érhető el, hogy ne térjen vissza a kirekesztés „se lopakodva, se nyíltan” – mondta Gyenesei István.
Fejet kell hajtanunk a holokauszt hatmillió áldozata előtt, akiknek kiirtásában a korabeli magyar közigazgatás aktívan részt vett. A köztisztviselők és polgármesterek között a vészkorszak idején voltak olyanok is, akik elhárították a feladat teljesítését, ám ők a kisebbséget jelentették – emlékeztetett beszédében.
A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a holokauszt idején az üldözöttek és az őket mentők sorsa összefonódott, mert aki életeket mentett, ugyanúgy veszélybe sodorhatta magát, mint akiket üldöztek. „Az embermentők máig érvényes példát adtak nekünk”, amikor a halálra szánt embertársaikat bújtatták – folytatta.
A Magyar Köztársaság által adományozott Bátorságért érdemjel kiegészíti a Világ Igaza kitüntetést, ez utóbbit a Jad Vasem Intézet adja minden évben a holokauszt üldözötteinek való segítségnyújtásért. Idén április 7-én kapják meg Magyarországon 11-en a Világ Igaza elismerést. Többségük személyesen már nem, csak családtagjain keresztül veheti át a kitüntetést – tette hozzá.
Aliza Bin-Noun, Izrael Állam magyarországi nagykövete ünnepi beszédében hősöknek nevezte azokat, akiknek „volt bátorságuk üldözött zsidó honfitársaik életét megmenteni”. Ezek a zsidó polgártársak akkor „a legnagyobb bajban voltak, és a segítségük nélkül ők sem lettek volna a holokauszttúlélők között”. A megmentőket a hit és a bátorság motiválta - mondta. Megemlítette, hogy „manapság mind Magyarországon, mind az egész világon felüti fejét az antiszemitizmus”, ami ellen „minden erőnkkel fel kell venni a harcot”. A nagykövet egy holokauszttúlélő lányaként elismerését fejezte ki azoknak, akik a holokauszt idején mentették a zsidó embereket. „Aki egyetlen életet megment, az az egész emberiséget menti meg” – fűzte hozzá.
A Bátorságért érdemjelet Gyenesei István Izrael Állam nagykövetének előterjesztésére adta át a kitüntetetteknek a második világháború idején az üldözöttek életének megmentése terén tanúsított hősies, önfeláldozó, emberhez méltó helytállásuk elismeréséül.
A 15 kitüntetett közül maguk vagy felmenőik nevében személyesen vette át az elismerést Vojanszki Katalin, Csombó Imre, Erdélyi György, Lőrincz Margit, Puskás György, Sebestyén Sándor, Szabó Lászlóné, Szakál Géza, és Martinkovits Judit. Későbbi időpontban veszi át a díjat Kárász Vincéné, Tichy Dezsőné, Kaufmann Mária, Remeténé Kelemen Ilona, Sárvári Lászlóné és Tátrainé Csertán Gizella.

(Az ünnepségen jelen volt Corelli Gréta)

Corelli Gréta: Magyar zsidó sors a Szovjetunióban

Corelli Gréta

Magyar zsidó sors a Szovjetunióban

Levelek a tajgából

A mama minden péntek este besötétítette a korhadt falú barakklakást, aztán bebújt az ágy alá és ősi zsidó szokás szerint gyertyát gyújtott. Köszöntötte a szombat eljövetelét, majd ugyancsak szokásos módon elsuttogta a Smá Jiszráélt, ám ilyenkor mindig hozzátette „És végre forduljon föl Sztálin!”… Én is így tanultam meg imádkozni.
Három éves voltam, amikor apámat elhurcolták. És hat múltam, amikor 1941-ben végignéztem a bobrujszki zsidók lemészárlását. Az erdei bokrok között rejtőzködtem. Nem németek tették. Oroszok.

Rott Vladimir margitszigeti szállodai szobájában hárman üljük körbe a kisasztalt, s három nyelven beszélgetünk. A magyaron kívül angolul és oroszul.
Iya, a professzor csodás keleti arcú felesége otthonos melegséggel vesz körbe, teát forral, édességgel kínál. Az íróvá avanzsált kanadai mérnök szellemes előadónak bizonyult budapesti könyvbemutatóin, s most is páratlan hitelességgel, mi több, fejlett humorérzékkel ecseteli Szovjetunióban rekedt családja regényes történetét. A művek „Apám levelei” és a „Sors ellenében” első kötete a szolzsenyici tényirodalom mellé emelik a visszaemlékezések dokumentum értékét.
– Mindent elvesztettünk, magyar állampolgárságunkat, családunkat, rokonságunkat és fájdalom, nevünk mellől a há betűt, mert édesapám eredeti neve Roth Ferenc volt. Ám nevezhetnénk őt javíthatatlan álmodozónak is, mert ahogyan mások, ő is elhitte, hogy az új birodalom, a Szovjetunió, az egyenlőség, a bőség és a szabadság lehetőségével ajándékozza meg a világot. Több hozzátartozónk élt akkor már a Szovjetunióban, de szüleim előtt szégyellték, titkolták, hogy milyen végzetes hibát követtek el az áttelepülésükkel. A kiköltözött magyar értelmiség zavarodottan fogadta zsidó származású szüleim érkezését. Semmit sem árultak el az éjszakai letartóztatásokról, a kegyetlen kínzásokról, a besúgó rendszer működtetéséről. Édesanyám – Regina –, a garadnai Spielbergerek közül való, jó neveltetésű racionális lény volt, küllemre pedig igen szép és elegáns fiatalasszony, aki titkon remélte, hogy férje hamarosan kijózanodik, s néhány év múltán mindnyájan szabadon visszatérhetnek majd Magyarországra.
Az első jelek is figyelmeztetőek voltak, anyám ajándékától is – a Tanácsköztársaság vörös zászlajától, amelyet a kabátja bélése alatt csempészett át a határon – furcsán elfordultak. Ennek ellenére anyámat az oroszok nagyon tisztelték, Madame Rottihának nevezték még a legnagyobb nyomorúságunk idején is.
A garadnai házból hozott művészi ízlését becsülték, ahogyan csodájára jártak kézimunkáinak, ágyneműinek, étkészlete gazdagságának. A belorussziai Bobrujszkban születtem meg, második fiú gyermekeként, 1935 májusában. Apám ugyanis az ottani fűrésztelepen kapott mérnöki szerződéses munkát, lakást, és úgy hitte, vele egy új élet kezdetét is.
A hamarosan életbe lépő sztálini alkotmány azonban megfosztott bennünket iratainktól, útlevelünktől és a visszatérés lehetőségétől is. Tudtuk, hogy az államvédelmi szolgálat különítményesei járják a házakat, és folyik a külföldi illetőségűek letartóztatása. Egy napon mi következtünk. Édesapámat feldobták egy teherautóra, és soha többé nem láttuk viszont. Tizenkét éven át, a tajgában való eltűnéséig csak levelek érkeztek tőle.
Édesanyám és mi gyerekek, már nem térhettünk vissza a lakásba, a hatóságilag lezárt ajtó előtt üldögéltünk, rémülten kapaszkodva egymás kezébe. Csak egy hokedlit hagytak az ajtónk előtt.
– Magyar zsidó identitással hogyan folytatódott az életük? – kérdeztem a látogató kíváncsiságával.
– Azt, hogy zsidók vagyunk, mindvégig titkoltuk. A Szovjetunió valamennyi zsidó állampolgára, „jevrej” bejegyzéssel került megkülönböztetésre, egyébként a „zsid” a legmegalázóbb kifejezések egyike az oroszban, szitokszó. Nekünk szerencsénk volt, mert az egyik szomszédasszonyunkat anyám megkérte, hogy menjen el helyette az adatközlésre. Ez az egyszerű orosz asszony mentette meg az életünket, mert hála neki, csak a „magyar” bélyeg került be az iratainkba.
A német megszállás idején, anyám mélyen homlokba s szembe húzott vastag kendőket hordott, hogy fel ne fedezzék jellegzetes vonásait, ráadásul igen jól beszélte a nyelvet is, szóval rettegett szegény. Aztán, amikor a magyar hadsereg is megjelent, egyenesen megtiltotta, hogy a közelükbe menjünk, pedig volt egy szép Bocskai sapkám is, amit úgy szerettem. Észre is vették, faggattak is a magyarok, hogy „mondd meg szépen kisfiú hány éves vagy?”, de mivel hosszan gondolkodtam a válaszon, így békén hagytak. Ha rájönnek, hogy magyar zsidó vagyok, s értem mit beszélnek, tán megölnek.
Láttam én otthon egy szép bársony tarsolyt benne apám dolgait, imakönyvét, még a tfilint, az imaszíját is, de erről soha sem beszélhettünk senkinek, még a jobb békeidőkben sem. Szigorú fogadalmat tettünk édesanyánknak. Ez később sem volt másként. Anyánk azt mondta: „A világnak meg kell tudnia, hogy Sztálin az egész zsidóság kiirtására törekedett.” Épp halála előtt egy hónappal készült el a végleges megsemmisítés állomása a Bajkál tónál. Egész pontosan Szludjankánál emeltek egy olyan építményt, amely a tó partjáról a vasúti sínpárt magasra felvezeti. A zsidókkal teli, zárt vagonokat így lökték volna a Bajkál vizébe. Ám csodával határos módon nem teljesült a terv; furcsa módon épp Purim ünnepe előtt halt meg Sztálin.
Mikor fiatal felnőtt férfivá serdültünk, szegény anyám csak azt hajtogatta nekem és Jóska bátyámnak, „orosz lányt vegyetek el és annak a családi nevén éljetek tovább”. Hát nem így lett. Iya is zsidó, pontosabban zsidó-mongol keverék. Amikor először mentünk együtt Ulan-Udeba az anyósomhoz, Rakhelhez, hát majd elsüllyedtem a szégyentől, mikor azt hallom, hogy mindenkivel olyan felszabadultan beszél jiddis nyelven. Később jöttem rá, hogy ő egy helyi köztiszteletben álló nagyasszony, s ráadásul először láttam meg benne és általa, egy igazi büszke zsidó személyiség megnyilvánulását. Egyébként ott, abban a városban, gyakorlatilag ismeretlen volt az antiszemitizmus. Zsinagóga épületével csak az első magyarországi utamon találkoztam Szegeden, amit egyébként ma is a legszebbnek tartok, de sokkal később, torontói letelepedésünk után kezdtem magamban felfedezni nagy örömmel és szabadságérzettel valóságos zsidó mivoltomat. Az itteni közösségben naponta élem át ezt a gyönyörű érzést.
– Mi történt az édesapjával? – faggatom.
– Letartóztatása után rettenetesen megkínozták, majd hónapokkal később Szibériába szállították. Orosz nyelven kellett írnia leveleit, amelyet nem jól ismert. De mennyi szeretetről és szerelemről beszélnek ezek a sorok ma is! Nyilván többet is küldhetett, mint ahány eljutott hozzánk. Mindenre írt, amit csak talált, WC papírra, nyomtatványok hátoldalára, eldobott fecnikre. Nézze csak, szinte műremek minden levele, gyöngybetűk, választékos stílus, mintha nem is a lakatlan tajga rabságában élne. „Drága Rizuska” írta feleségének ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, mikor még jegyben jártak Magyarországon.
Édesanyám, aki nem tanult meg oroszul, bátyámra bízta a levelek felolvasását, majd válaszát tollba mondta magyar nyelven, hogy testvérem az egészet lefordítsa oroszra. Apám túlélte a háborút, sőt letöltötte az ismeretlen vétségére kimért büntetését is, ám mégsem engedélyezték hazatérését, még azt sem, hogy a család oda költözhessen hozzá vagy a közelébe. A sok irat közül, amelyet sikerült megszereznem talán az a legdöbbenetesebb, amelyet anyám kérvényként írt egyenesen Sztálinnak a Kremlbe, apám szabadon bocsátása ügyében. Persze hiába. Utolsó, 1950. november 8-án kelt levelében jelezte, hogy erdő felmérésre indul a tajga egyik távoli zugába. Magyar nyelven írta: „Ünnep kimenetele előestéjén. Avdole gyújtás után”.
Apám nyomtalanul tűnt el, teste soha sem került elő. Sok évtized után Torontóban, közösségünk vezetője, Mordeháj Oksz rabbi elmondta, hogy az „Avdole” jelentése többértelmű. Búcsú, de azt is jelenti, „ideje elmennie”. Lám, ez az üzenete. Eljutott hozzám, és ha késve is, megértettem.
– A Szovjetunióból hogyan vezetett az út Kanadába?
– Magam is a rendszer építője voltam, mérnökként konstruktőrként Togliattiban és Tomszkban dolgoztam; részt vettem a Lada–Vaz, majd a Volgai Autógyár felépítésében, a gépsorok felszerelésében. Az ember különös adottsága, ha nincstelen vagy kisemmizett, akkor kénytelen nevetni magán. Például Moszkva utasításain: termeljetek elvtársak, hárompercenként egy autó gördüljön le a futószalagról! S úgy is lett. Ám a keresett pénzt nem tudtuk elkölteni, hát a matrac alá gyűrtük. Utána megint jött az újabb parancs: fokozni kell a termelést, és fokoztuk is nagy buzgón, de a pénzt megint csak a matrac alá dugtuk. Nevetséges. Még a szovjet Humorfesztiválon is felléptem egy műsorszámmal, a volgai gályavontatók címmel adtuk elő a televízióban. Nagy sikere volt, képzelheti... Az egész rendszer a hazugságra épült. Hazudni kellett, ezt tanították. Hazudtunk mi is, hogy nincs rokonunk sehol, semmilyen más országban, se Magyarországon, se nyugaton. Igaz, amikor megérkeztek a csepeli szakmunkások Tomszkba, mégis én voltam a megbízott koordinátor, mert magyarul valahogy csak én tudtam. Otthon titkos mondatokat találtunk ki, konspiráltunk. Kapóra jött egy kanadai rokontól származó meghívólevél. Végül úgy döntöttem elhagyom az országot, és egyelőre csak az anyámat viszem magammal. „A vetítőt vissza kell vinni” – ez volt az az előre megbeszélt mondat, amely azt jelentette, hogy többé nem fogok visszatérni a Szovjetunióba. A repülőtéren is hazudni kellett, meg kellett ígérnem, hogy visszafelé feltétlenül az Aeroflottal jövünk majd, egyébként nem adtak volna el nekünk rubelért repülőjegyet. Az életemre, valamint a csillagokra is megesküdtem, hogy ha majd visszafelé jövök, csakis a szovjet légitársasággal utazom. Anyámnak csak akkor mondtam meg, hogy nem térünk vissza, mikor már Helsinki fölött repült velünk a gép. Máig szégyellem, hogy Torontóban, a bevándorlási tisztnek sem mondtam meg az igazat, azt válaszoltam, hogy csak két hétig maradunk. Ez nagy hiba volt. Kanadában és máshol is a legnagyobb bűnnek ez számít.
– Mihez kezdett a tengerentúlon?
– Azonnal befogadott a helyi zsidó közösség, de évekbe telt mire állampolgárok lehettünk. Nyomoztak utánunk. S persze a családomat is, Iyat és három gyermekünket is ki kellett juttatnom a jól őrzött „birodalomból”.
Mivel csak a gépekhez értettem, így egy szervizszolgáltatást alapítottam, még az államnak is dolgoztam. A XIX. századi angliai gyártású börtönzárak javítását bízták rám. Úgy látszik, néha jól jön egy magamfajta csavaros észjárású ember. Aztán kiszabadítottam a családi dokumentumokat is, ehhez a tetthez az akkor még Vermontban élő Szolzsenyicin is őszintén gratulált, ő aztán igazán jól ismerte a szenvedő családok sorsát, történetét. Így kerültek vissza hozzám apám kincset érő levelei, iratai.
Aztán eljött az ideje, hogy felfedezzem a családomat, hogy megismerjem a világ sok országában élő unokatestvéreimet, rokonaimat. Egy napon aztán az egykori garadnai birtokunk egy gazos sarkában megtaláltam a Spielbergerek sírjait. Ma már ismerem minden felmenőm történetét, s tudom, hogy harminchat közeli hozzátartozómat gyilkolták meg Auschwitzban. Azóta könyveket írok, mert hiszek abban, hogy a szenvedés végül vigasszá válik.

Deutsch Gábor: A pozsonyi bölcs

Deutsch Gábor

A pozsonyi bölcs

Egy 18 éves fiatalember – akkori nevén Frankfurti Mózes (Mojse) – napestig futott egy szekér után, kiáltott is, de az utas hátra sem nézett. Tél volt. Nószün Ádler rabbi hallotta szólítani a nevét, s tudta, hogy tanítványa követi, de nem akarta a gyereket elszakítani a szülői háztól, ezért még gyorsabb hajtásra bíztatta kocsisát.
Este megálltak; ennie, pihennie kellett embernek, állatnak. A fiú ekkor utolérte mesterét. A rabbi azonban zavarban volt: étkezés előtt az előírás szerint kezet akart mosni, de nem látott sem kutat, sem patakot, ahonnan vizet meríthetett volna. Segített neki a tanítvány, Mojse. Két tenyerébe havat fogott, addig melengette, amíg a hó felolvadt. Az ifjú ember 1762-ben született a Majna melletti Frankfurtban. Már négy éves korában feltűnt éles elméjével.
Első tanítója rövidesen nem tudott neki újat mondani, ezért apja foglalkozott vele. Pinhász Horovitz, a Háfloo című mű szerzője is tanította egy ideig. Ekkor már ismerte Noszün Ádlert, tanult is nála, amikor a tudós környezetével vitába szállt. A mester új helyére, Boskovitzba tartott. A fiú, tiltakozása ellenére, követte őt. Morvaországi állomásán három évig, 1785-ig maradt tanárával. Valószínű, a rabbi a kabbalista tanokhoz vonzódott, hiszen Icchak Luriának a cváti kabbalista imakönyvéből imádkozott. Meglátogatták a prágai Ezékiel Landaut (életéről most jelent meg könyv Budapesten), aki fogadta őket, és ott tartózkodásuk alatt folyamatosan véleményt cseréltek.
A mester Bécsbe is elvitte tanítványát, de ott munkát nem talált, ezért visszautazott Frankfurtba. Mojse Nikolsburgi Binét rabbitól kapott szmíhát, rabbi oklevelet. Ő azonban inkább tanítással foglalkozott. Prossnitzben telepedett le, ahol egy özvegyasszonyt vett feleségül. E házasságból nem született gyerek. Második felesége Rabbi Akiva Eger lánya, három fiút és négy lány gyermeket hozott a világra. Ráv Mojse hosszú és tartalmas élete során háromszor nősült. Rabbi állásra nem pályázott, úgy tartotta, sok idejét rabolja a funkció, elvonja a tanulástól, a tanítástól. De anyagi helyzete rászorította, hogy revidiálja álláspontját. Előbb Dreznitzben, majd Nagymartonban helyezkedett el. 1806-ban választották meg pozsonyi rabbinak.
Magyarországra kerülve használta a Szófér nevet, amelyet ősei talán Rási korában is viseltek. Németre fordítva: Mojse Schreiber lett a neve. Pozsony, mint a többi nagy város, a polgárosodás útjára lépett. A Hászkálá – a felvilágosodás – vagyis a reform törekvések nem kerülték el ezt a tájat sem. Mégis Pozsony lett a konzervatívizmus fellegvára. Hászám Szófer nem szólt bele az emberek életébe, mindenki élje úgy, ahogy jónak látja, de rendeleteiben, szónoklataiban nem tett engedményt. (Legfeljebb a macesz gombócot nem tiltotta pészah napjaiban, de a hüvelyesek fogyasztását igen.)
Jesívája három év elteltével 150 tanítvánnyal büszkélkedhetett. A felnőtt oktatásról is gondoskodott. A tanházakba rabbikat küldött, hogy Mózes öt könyvét Rási magyarázataival tanítsák, valamint a Misnát és Joszef Káró vallási szabályait. Sokat prédikált, többet mint elődei. Nem sértett meg senkit, nem átkozódott, hanem érvelt. Példákat hozott Mojse Mendelsson életéből vagy magyar példára hivatkozva, Chorin Áronról szólt, arról, hogy leszármazottai közül vajon ki maradt meg zsidónak… E gondolat mára is érvényes. Reformerek unokái, túlnyomó többségben, asszimilálódnak, már nem zsidók.
A hászidizmussal is voltak fenntartásai, de tapintatossága itt sem hagyta el, amelyet a sátoraljai Mojse Teitelbaumhoz küldött levelének hangneme is bizonyít. „Ezek voltak az én nyilatkozataim. Egy olyan kiváló egyéniség ellen, mint Ön, soha nem ejtettem egyetlen illetlen szót sem, ha ezen megnyilatkozásomban tévedtem volna, kérem, tanítson és mutassa meg az igazság útját, szívesen fogom hagyni, hogy rendreutasítson. De remélem, engedékeny és megbocsátó lesz velem szemben, és a nevemet imába fogja foglalni.”
Mojse Szófér erős iskolarendszert épített ki, amely eltért a litván példától. Nincs arról szó, hogy melyik a jobb. Csupán ez más volt, mint az előző és igen nagy eredménnyel működött. Hirdette, hogy a Sulhán Áruh (a már említett szabálygyűjtemény) Izrael minden fia számára adatott, az elfogadás kötelme alól nincs senki kirekesztve. Ezek a szabályok tartóoszlopok, pillérek. Sem elkerülni, sem kidönteni nem lehet. Ezen alapgondolatokat hirdette, tanította.
Sok év kellett hozzá, hogy hívei szívét meghódítsa. Nehezen, de végül sikerült. Nagy próbatétele volt 1809, amikor a franciák elérték a városkaput és három havi szüntelen ostrom után el is foglalták. A nagy menekülési láz a rabbit is elragadta. Elhagyta a várost. De mivel megtudta, hogy sok zsidó maradt ott, így, még a hadjárat közepén, visszatért, legföljebb nem a saját otthonába, hanem valamilyen kevésbé ismert helyen szállt meg. Tanítványokat fogadott, követeket küldött az „igazak sírjához”, imádkozott éjjel-nappal. Számos álma, látomása és ennek értelmezése közismertté vált. Sokan őt tartották a város és lakosai megmentőjének. Szerényen csak annyit mondott: „Mindent megtettem, amit egy ilyen magamfajta egyszerű ember megtehet”.
Őrködött a rabbinikus hagyományok betartása felett. Óvta a fiatalokat, hogy atyáik szokásait, ha azok kerítést emelnek a törvények köré, senki ne változtassa meg. Támogatta, hogy növendékei „a külsőleges bölcsességet”, tehát a világi tudás forrásait is tanulmányozzák, egészítsék ki ismereteiket. De az idegen „filozófiai bölcsességet” kerüljék. A parancsolatok racionális magyarázatát helytelenítette. Például a Kásrutra mondhatnák, hogy érvényét veszítette, mert a pusztai vándorlás során a nagy melegben érthető volt a romlandó tiltása. De a mesterséges jég (még inkább a fridzsider) korszakában ezen élelmek tiltását semmi nem indokolja. Ha ezt mondják, a Tóra kérdőjelezhetődik meg. Ez pedig a zsidóság végét jelentené. Tanítványai közül sokan tanultak tovább a bécsi vagy más fontos egyetemeken.
Érezve élete végét, megváltoztatta a véleményét a tisztség örökléséről. Először helytelenítette. Hivatkozott rá, hogy Budán az 1600-as években rendelet tiltotta, hogy a rabbi hozzátartozója bármilyen vallási funkciót töltsön be. Ő ezzel egyet is értett. De ahogy súlyosbodott állapota, féltette kitűnően felépített iskoláját. Ezért jelezte kívánságát: idősebb fia vegye át a tanház vezetését, vagyis töltse be a helyét. A hercegséghez hasonló örökölhetőség ugyan nem mindig szerencsés, de ez az iskola nemzedékről nemzedékre kiváló rabbik és tudósok sorát adta a világ számos közösségének.
Magyarország e téren kitüntető helyet foglalt el. A pozsonyi Szóferok növendékei számos városban és faluban funkcionáltak. Azonban tudni kell, hogy Pozsonyban egymással rokonságban nem lévő két Szófer család létezett és nevelt ki tudós rabbikat és bölcseket. Szófer Mojse és leszármazottai az egyik ág, és a másik a Szuszmann családhoz tartozók köre. Ez utóbbi tagjai többnyire a híres, az első iskola padjaiban szerezték tudásukat, felkészültségüket. Ez az iskola a 19. században megkapta a császártól az államilag elismert rabbiképző címet és jogot.
A fasizmus idején az iskolát Palesztinába menekítették, ott folytatta tevékenységét.
1839-ben elhunyt a Mester. Tanítványai kiadták műveit. „Chászám Szófer (innen a rabbinak a neve) responziumok 1855-1864”. Így jelentek meg: „Chászám Szófer novellái, Sírász Mojse versek és vallásos énekek 1857”. Ezeket követte a „Végrendelet és iskolai tanulságok 1863”, „Tórász Mojse (Kommentár a Tórához) 1879-1895”, és a „Zikoron (Feljegyzések a Napóleoni háborúkról) 1896”.
Befejezésül idézzük a világhírű Bacher Vilmost: „Chászám Szófernek ott a helye a korukat képviselő kiváló személyiségek sorában. Tegyük hozzá, munkássága túlszárnyalja az országhatárokat, az áskenáz világ Álte Rebbéjének, mesterének tartja, és ezért keresik fel oly sokan évről-évre a sírját.”
Mi is így emlékezzünk rá!

Deutsch Gábor: A szó megelőzte az írást

Deutsch Gábor

A szó megelőzte az írást

Beszélgetés Dr. Szigeti Jenővel

58 könyv – kimondani is sok – mindegyik tárgya a Biblia, az Örök Forrás, amelynek vize annyira bőséges és kincsekben gazdag, hogy Szigeti Jenő professzor, a Scheiber-díj és sok más kitüntetés tulajdonosa eljegyezte magát e mély tenger kutatásával. Így azon sem csodálkoznánk, hogy mire ezen sorok az Olvasó elé kerülnek, a bevezetőben jelzett szám már módosításra szorul. Megható, ha valaki a Szentírásnak annyira lekötelezettje, hogy mindig talál olyan titkot, amelyet velünk, Olvasókkal megosztani érdemes.
Munkássága lényegében kb. negyed századra szorul, mert a szerző fiatalsága idején az antiszemita rezsim és a világháború nem kedvezett a Tóra-tudásnak és tanításnak. A világháború utáni ateista szemlélet következetesen háttérbe szorított minden egyházat. A kisegyházak különös szigor alatt álltak, sőt a keresztény történelmi egyházak is mostohagyermeknek tekintették őket – és akkor még enyhén fogalmazunk. Valljuk meg, az Adventista Egyház számunkra is ismeretlen. Gondoljuk, a Szigeti professzorral való beszélgetés nyomán talán a magunk homálya is kitisztul.
– Lelkész családból származom – kezdte mondandóját Szigeti Jenő. – Apám adventista lelkész, ez a vallás az egész Bibliát alapjának tekinti, tehát nincs külön hitvallása. Én a szombatot megtartom, mint minden rendes zsidó ember. Tisztán étkezem, ha nem is a kóserolás szabálya szerint, amely későbbi, a Sulhan Auruh utasítását követi, hanem a Biblia Leviticus (Mózes III. könyve) 11. fejezete törvényeit betartva. Nem eszem sertéshúst, vért, hanem az Írásnak megfelelően élek, akár egy hithű zsidó. A szüleimtől örököltem a Biblia szeretetét; gyermekkorom óta olvasom a Könyvek Könyvét. A verseket kicéduláztam és középiskolás koromban, amikor megtanultam héberül és görögül, ezen cédulákra ragasztottam cellulózzal az eredeti szöveget. A Biblia – ide értve az Ó- és az Újtestamentumot – meghatározta az életemet. A keresztény vallási családon belül sok bántás ért minket, akiket „zsidózónak” neveztek. Pedig protestáns keresztény egyház vagyunk, amely az óegyházból ered. A keresztény egyháztörténet minden korszakában voltak szombatot ünneplő gyülekezetek– gondolok elsősorban az erdélyi szombatosokra.
1939. december 2-án betiltották egyházunkat; akkor 2500 felnőtt tagja volt a gyülekezetnek. Tilos volt istentiszteleteket tartani, ezért apám sokszor hason csúszva mászott be egy faluba úrvacsorát osztani, hogy a csendőr meg ne lássa. Bár 8 év körüli gyerek voltam, mégis emlékszem, hogy a csendőr kiforgatta a könyvszekrényt, ez volt a mániája. Puskájával kutatott a könyvek között, még most is van olyan példányom, amelyen látszik a szurony hegye. Soha sem tudtuk: apám merre jár; nem mondta, nehogy, akár véletlenül is, eláruljuk. A zaklatás másokat sem kímélt, például egyházunk akkori elnökét, Michnay Lászlót sem, mégis, a Székely Bertalan utcai központi imaházunkban, 80 zsidó életét mentette meg. Többek között Peterdy Andornak a saját igazolványát adta oda, ahogy ezt Várnai Zseni önéletrajzi regényében olvashatjuk. Ezzel nem dicsekedett sohasem. Még életében akartunk emléktáblát állítani tiszteletére inkább az utókornak emlékeztetőül, de erről hallani sem akart. Szerinte ez természetes emberi kötelesség volt. Halála után mégis állítottunk neki egy szerény emléktáblát. 1960-ban cselekedetét megírtam az Új Élet című lapnak, ez is érdekes történet. Tanakodtak a szerkesztőségben, hogy egy keresztény ember írása megjelenhet-e a lapban? Végül Kecskeméti főszerkesztő, nagyot ütött az asztalra, és kijelentette, hogy a cikk meg fog jelenni – ez meg is történt.
Az embermentés természetességét bizonyítja egy másik esemény is. Egyik kollégánk Kubinyi Zoltán adventista lelkész kikerült a frontra, mint egészségügyi katona. Huszonhárom év távlatából kapott családja az Izraeli Jád Vasém Intézettől értesítést, hogy az ott szolgáló munkaszolgálatosok emberséges magatartásáért felterjesztették e rangos elismerésre. Fát is ültettek tiszteletére. Felesége sem tudott ezen dolgokról. Ahogy a kicsit módosított közmondás tartja, amit a jobb kezed csinál, azzal ne dicsekedjen a bal. Kubinyi, sajnos, a fronton maradt. Feleségével talán másfél évig élt. Ezután hívták be katonának. Fia, akit alig ismert, ma is él. Az apai öröksége a negyven megmentett zsidó munkaszolgálatos élete. Ez a testvéri jó viszony felekezeteink között mindmáig megmaradt. Sírja nem tudjuk, merre van.
Életem úgy alakult, hogy engem adventista lelkész fiaként még a gimnáziumba sem akartak felvenni. 1936-ban születtem, könnyű kiszámítani, hogy ez az időszak a „megboldogult” Rákosi-korszakra esett. Terveim lettek volna, kémikus, tanár, vagy akár egyszerre mind a kettő szerettem volna lenni, de jelentkezéseimet sorra elutasították. Miskolcon éltünk, de a nyarat Pesten töltöttem nagyszüleimnél. Barátokkal játszottunk a Garay téren, amikor az egyik fiú megemlítette, hogy Pesten működik egy evangélikus gimnázium. Nem szóltam senkinek, zsebre vágtam az indexet, és mentem jelentkezni. Ha nem hinnék a Gondviselésben, azt mondanám, hogy véletlen. Lelkes Tivadar igazgató úr szívesen fogadott, mert pont egy gyerek hiányzott a minimális létszámhoz, amely az osztály indításához szükséges volt. Megkérdezte, mi az apám foglalkozása, megmondtam, adventista lelkész. Elkezdett kiabálni: te szektáns, piszkos csavargó, még ide mered dugni a képed? De megállj csak! Én tanítom a magyart, majd meglátod, hogy mi vár rád. Nem terem ott számodra majd babér. Azt hittem, megnyugszik és napirendre tér az ügy felett, de szavatartó emberként maradéktalanul betartotta ígéretét.
Megint mondom, milyen érdekes az élet. A fiúk látták és hallották, ahogy lehordott válogatott kemény szavakkal. Így az egész osztály a barátom lett. Szegény gyerekek, osztályidegenként, már részesültek hasonló élményben. Megértették és átérezték a szituációt. Mellém álltak. Máig tartó barátság alakult ki közöttünk. Pedig azóta eltelt néhány évtized. Az igazgató haragja nem csitult. Dolgozatomra ráírta: az osztály legjobb írása, osztályzata: kettes. Minden órán feleltetett. Mielőtt megszólalhattam volna, beírta a kettest, majd hozzám fordult: Halljuk, mit csicsereg nekem az én madaram. Átéltem a kisebbség minden kínját.
Osztályfőnököm, Bádhegyi György – remek ember – a vállamra tette a kezét, s azt mondta: gyere velem, sétáljunk egyet a Gorkij-fasorban. (Annak idején így hívták a Városligeti-fasort.) Az arcomba nézett. Nézd, mondta, két lehetőség van. Vagy ez a helyzet folytatódik, de akkor megbolondulsz, vagy jobban tudod a magyart, mint az igazgató úr. Szabadkoztam: hogyan lehetséges ez? Nos, ez az én dolgom, válaszolta a tanár.
Elvitt a Széchenyi Könyvtár egy idős munkatársához, aki eredetileg magyar tanári végzettséggel rendelkezett, s aki ezután felkészített minden órára. Ellátott az odavonatkozó cikkekkel, tanulmányokkal, akkor tanultam meg cédulázni, az adatokat kiírni. Amikor felelni kezdtem, megjegyeztem: Az igazgató úr azt mondta, hogy… én pedig itt és itt azt olvastam, hogy… Szegény direktor megizzadt. Falazni nem lehetett, a diáktársak értelmes fiúk voltak, például Cs. Szabó, a kiváló író fia; a Peskó-testvérek, az orgonisták; Gráth Endre világhírű hegedűművész lett később; másikból kiváló építész, és több hasonlóan elismert személyiségek lettek. Dőltek a nevetéstől. Én pedig elmélyültem a tanulmányokban, és hálás lehetek a sorsnak a történtekért, mert ha a helyzetem nem így alakul, ha nincs ilyen „szigorú” magyar tanárom, aki engem felkészülésre késztetett, akkor biztos, hogy ma nem vagyok egyetemi tanár. Egy év után az Evangélikus Gimnáziumot államosították, az akkori Steinmetz kapitány – ma Hunyadi Mátyás nevű – Gimnázimba kerültem. Harmadikosként magyarból az országos tanulmányi verseny döntőjébe jutottam. Mi a tanulság? A kisebbségi létet csak minőséggel lehet legyőzni. Ezt ebben a folyóiratban, a Reményben nem kell magyaráznom. De vegyünk egy más példát, egyháztól függetlent. A magyarokat miért nem bírják a románok? Nem az erdélyiek – azokkal együtt élnek. Hanem a hegyen túliak. Mert a magyarok kétkultúrájú nép. Ha nem tudom utolérni őket, akkor gyűlölöm.
A gimnázium befejezése után egyetemen szerettem volna folytatni tanulmányaimat. Tudtam, hogy ez lehetetlen. El sem akartam menni a felvételire. Anyám azt mondta: édes fiam, te igenis jelentkezz. Ez a te dolgod. A többit bízd a Mindenhatóra. A felvételi bizottság elnöke Ortutay Gyula professzor volt, tagjai: Trencsényi Waldapfer Imre irodalomtörténész, Oroszlán tanár úr, művészettörténész, Hahn István történelemtudós – igen tekintélyes névsor. A felvételi kitűnően sikerült, a folyosón odajött hozzám Ortutay: te is tudod, hogy téged felvenni nem lehet. De nem szeretném, ha elkallódnál, ezért járj könyvtárakba és tanulj. Mint vendéghallgató, bejárhatsz az órákra.
Ez így is történt. Aztán jött ötvenhat, és utána újra nyílt a mi kis teológiánk, amelyet ötvenben betiltottak, így oda jártam és elvégeztem. Szerettek volna külföldre küldeni, hogy szélesítsem ismereteimet. 1961-ben erre nem nyílt lehetőség. Még Prágába sem mehettem. Beiratkoztam az evangélikus teológiára, ott szereztem egyetemi végzettséget. Ezután megszerveztük a Szabad Egyházak lelkészképző intézetét. Ez 1991-ig működött. Mind az igazgatói teendőket, mind a tanítás és a szervezés feladatát magam láttam el. Ez a levelező szakos lelkész képzés úttörő munka volt. Nyíri Tamásnak, a katolikus teológia legendás rektorának én magyaráztam el, miként működik ez az oktatási forma. Ugyanis a protestáns egyházak nyomán a katolikusok is átvették ezt a módozatot. Előbb mint segédlelkész, később mint lelkész teljesítettem szolgálatot.
1967-ben doktori vizsgát szerettem volna tenni, készültem is rá, azonban erre tíz évig nem kaptam engedélyt. Egyháztörténész a szakmám, kutatási területem a protestáns egyházak népi vallásossága és a biblikum. Mert két tárgy szükséges. Bevallom, Újszövetségből jobb vagyok, mint Ószövetségből; de hát a két Testamentum egymásra épül. Ószövetség nélkül nincs Új. A Biblia nyelvezetét nagyon jól kell ismernie annak, aki a teológia bármelyik részével akar foglalkozni. 1978-ban lettem teológiai doktor Debrecenben. Csodák csodája, egy évre külföldre, az Egyesült Államokba utazhattam, posztdoktori tanulmányokra. Ott eltöltöttem egy évet, főleg az apokaliptikus irodalommal foglalkoztam. A világtörténelem fogalma először a prófétáknál jelenik meg. Dániel szerint a Mindenható tesz királyokat és dönt királyokat. Minden összefügg mindennel. Ezt csak az egyistenhit alapján lehet érteni.
1980 augusztusában hazajöttem az Egyesült Államokból. Bár kutató alkat vagyok, mégis tíz évig voltam az egyházam elnöke. Átvezéreltem felekezetemet a rendszerváltás minden buktatóján. Nem volt lebecsülendő teljesítmény. Aki már csinálta, csak az tudja, 1990-ben sikerült újra indítani az adventista lelkészképzést. A Teológiánknak is voltam egy ideig az igazgatója. Hatvan éves koromban nyugdíjba mentem. A nyugdíjam nagyon szerényre sikeredett, csoda azonban mindig történik, ha nem is vesszük észre. A Miskolci Egyetem meghívott oktatónak. Már tizenkét éve tanítok ott. Talán előbb kellett volna mondanom, hogy kandidáltam népi vallásosságból. Tíz évvel később habilitáltam, ekkor neveztek ki egyetemi tanárnak. Amikor a hetvenedik életévemet betöltöttem, Emeritus Professzor címmel tüntettek ki. Jelenleg négy felsőoktatási intézményben tanítok; munkahelyemen Miskolcon, a mi Teológiánkon, a Zsigmond Király Főiskolán és az ELTE Néprajzi Tanszékén.
A folklór nagyon fontos dolog. Mert bár azt mondják, a Tóra népe az írás által az, ami, de előbb volt a szó. Például: „és mondta az Örökkévaló Mózesnek és ő szólt a néphez”. Majd mindezt leírták. Valószínűleg nem minden szót Mózes, de ha nem is ő volt a lejegyző, a kikristályosodott gondolat Mózestól származott isteni sugallatra. Miért van az, hogy a mózesi törvények egy része (tehát nem a teljes) Hammurapitól visszaköszönnek? Mert keleten ez hagyomány volt, természetes gyakorlat.
– Engedtessék meg a közbevetés: a zsidóság Mózes öt könyvét és a Prófétákat, tehát a Tönáchot (Tóra-Próféták-Szent iratok) nevezi írott tannak, és a Talmudot pedig szóbeli tannak tartja.
– Igen – válaszolt a professzor. – A Tóra az első, a magyarázat nem egyenrangú vele. De a Talmud szóban élő szavak jegyzőkönyve, bölcsek vitáinak leírása. Annak kikristályosodott része vált elfogadott törvénnyé a rabbinizmus idején.
Igen, fontos dolog az, ami foglalkoztat. Az egyetértés és a megértés. Örülök, ha valakivel egyetérthetek alapvető kérdésekben. De mindenben nem lehet mindenkivel egyetérteni, mert nincs két egyforma ember. A megértés az más. Megérteni mindenkit lehet, sőt kell. Tudnom kell, hogy mit, miért mond, tesz a másik. A hibánkon akkor tudunk javítani, ha a másik szemével is látunk. Aki azt hiszi, hogy mindenben igaza van és a másiknak semmiben; aki azt hiszi, hogyha a másik bármit tesz, az rossz (ez politikusokra is vonatkozhat), tévúton jár. Az okos ember megértő, mert képes tanulni a másik másféle gondolataiból és cselekedeteiből.
A párbeszédnek vagyok a híve. Mindenki maga mondja el, mit gondol, ne a másik. Ha nem őszinte, az úgyis kiderült. A fundamentalizmus és ordas eszmék alapja a párbeszédek képtelensége. Ez véres eseményekhez is vezethet. Ne gondolja senki, hogy a Korán szerint egy terrorista üdvözülhet. Számos iszlám tudóssal beszélgetve állítom, hogy a Korán ezt kizárja, és ez a vélekedés nem is vezet sehova. A megoldás a megértés, és a párbeszéd, ez a járható út.
Jelen írásunk feladata, hogy bemutassuk dr. Szigeti Jenőnek a korra igen jellemző életútját. Értékeljük következetes, szimpatikus magatartását, ismertessük most és máskor munkássága lényegét, emberi és tudósi erényét. Elméletét nem részletezhetjük, mert neki ehhez ötvennyolc könyv kellett – és még nem jutott a végére. Ha valakit részletesebben érdekel tevékenysége, írásait keresse meg a könyvtárakban.
Végül családjáról érdeklődöm.
– 1966 óta vagyok boldog nős ember – mondja a professzor. – Feleségem műszaki érdeklődésű, már ő is nyugdíjas. Van egy fiam és ott három fiúgyermek. A lányomnál hat gyerek. Kilenc unoka – és ebből kettő a lány. Van két öcsém. Aktív egyházi életet élnek. Presbiteri tagok. Az egyik pénzügyi szakember, a Gallup Intézet gazdasági igazgatója, annak alapítása óta. A másik a Köjáltól ment nyugdíjba, a rádióaktív sugárzás egészségügyi vonatkozásaival foglalkozik. Nyugtalan nyugdíjasok vagyunk, dolgozunk vagy társadalmi munkát végzünk. Ez utóbbi nyugdíjas feladat; mások nemigen csinálják.
Befejezésül idézzük két adomáját, mint jellemzőt. Kohn és Grün találkozik. Kohn áradozik: találkozott egy csodálatos találmánnyal. Ez a férfi hajnyírógép. Mutatja is, itt a búra, bedugja a páciens a fejét, egy gombnyomás, és kész a frizura. Grün vállat von: lehetséges, de csak először. Nos, ez a globalizáció veszélye.
Második adoma: II: Frigyes porosz király a francia forradalom hatására ateista lett. Hivatalosan az evangélikus egyházhoz tartozott az udvar. Az ott szolgálatot teljesítő papot állandóan kérdéseivel zaklatta: Na, papocskám, mivel tudja bebizonyítani, hogy van Isten? – Felség, egy szóval bebizonyíthatom. – Mi lenne az a szó? – A zsidó – válaszolta a pap. II. Frigyes elgondolkodott. – Elűzik, üldözik, máglyára vetik őket – több mint ezer éve így megy. És mégis vannak. Ez valóban csoda.
– Tegyük hozzá – mondja Szigeti professzor –, ennek a csodának van egy megjelenési formája. A neve: vallás.

Dr. Minya Klára: Interjú Klein Judittal

Dr. Minya Klára

Interjú Klein Judittal

– Végzettségét és hivatását tekintve kettősséget mutat az élete: tanár és énekesnő is. Minek tartja magát elsősorban?
– Amikor tanítok, tanárnőnek, amikor énekelek, énekesnőnek. Hosszú évekig érzeteket kerestem, hogy melyik vagyok inkább, de azt kell mondanom, hogy nem az inkább a meghatározó, hanem az adott pillanat. Tehát mind a kettő. Főállásban héber és judaisztika tantárgyakat tanítok a Scheiber Sándor Gimnáziumban, amit nagyon szeretek csinálni, de ugyanakkor főprofilom az is, hogy énekelek, és ez is főhivatásom.
– A zenei pálya választásában családi indíttatásai is voltak. Több generációra visszamenőleg foglalkoztak zenével az ősei, pl. kántorok voltak.
– Igen, kántorok és operaénekesek vannak a családomban, és ezek ország és világszerte ismert nevek. A Stern név mögött világszerte ismert kántor áll, ahogy a Kelen név ismert operaénekeseket takar. Kelen Péter a nagybátyám, Kelen Tibor szintén a nagybátyám volt, aki szintén ismert operaénekes volt, majd kántorként folytatta az életútját. Moshe Stern Izraelbe vándorolt, és onnan lett világhírű. És nagybátyám még Kálmán Tamás főkántor is. De engem elsősorban édesapám, Klein Ervin irányított a zene felé, aki a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga főkántora. A zenei gyökerek egészen kiskorom óta ott voltak az életemben, ő tanítgatott, és aztán döntöttem úgy, hogy én is ezt a vonalat követem.
– Az indíttatás és a tehetség is tehát családi „hagyomány”. Miket meséltek a családban az őseiről, ezekről az ismert emberekről, zenei hagyományokról?
– Sokat nem tudok. Akiket ismerek, azoktól egy-két családra jellemző dolgot hallottam, vagy olyasmit, ami a családban kialakult zenei motívum egy-egy kántori, liturgikus dologgal kapcsolatban. Van olyan, ami kifejezetten családi eredetű, és így vált ismertté.
– Azért kíváncsiskodom, mert az érdekelne, hogy egy hagyománytisztelő zsidó zenész család mai nő leszármazottja mennyiben hordozza az ősök tudását, egyáltalán hasonlít-e élete és zenészi hivatása az őseiéhez?
– Én eredetileg alapvetően hangszeres és klasszikus zenét tanultam: csellóztam, zongoráztam kiskoromtól kezdődően. Későbbiek során találkoztam a család által a kántorsággal, a művelőivel és mint stílussal is. Majd amikor tíz éves voltam, apukám megalapította a Bethlen téri Zsidó Gyermekkórust, és akkor itt kezdtünk el olyan gyerekdalokat, zsidó kis ünnepi dalokat énekelgetni, ami által kezdtem jobban, majd még jobban megismerni ezt a világot. De a kántorsággal én nem tudnék mit kezdeni, hiszen Magyarországon női kántorok nincsenek, és nekem nem is volt soha célom, vágyam ebbe irányba menni, mert én nagyon is hagyománytisztelően ezt a felállást elfogadom. Nagyon szeretem a kántori zenét, hallgatóként. Előadóként nem tartozik a műfajaim közé. Sokféle műfajban énekelek, a zsidó zenén belül is többféle műfajban, hiszen sokféle van azon belül is, sokrétű ez a zenei világ. De kántori, liturgikus zene nőként nem is kivitelezhető, és nekem nem is volt soha kedvemre való, hogy ezt csináljam. Kérdezték tőlem, hogy miért nem művelem, mehetnék Amerikába, de én mondtam, hogy azért, mert az nem én lennék. Az ismereteim, az adottságaim megvannak hozzá, de én énekesnő vagyok, és nem kántornő. A családomban ez a férfiak műfaja.
– Úgy látom sokfelé megfordult a világban énekesnőként is, pl. Milánóban, Izraelben stb.
– Igen többfelé jártam, Németországban, Olaszországban, a környező országokban, pl. Romániában, Izraelben énekeltem. Több fesztiválra meghívtak, ahol önálló estjeimmel szerepeltem. Ami azt illeti, hogy bemutatja a zsidó zenei világ azt, amiket én szoktam énekelni. Ez ugyanis egy kicsit más, mint ami az elterjedt általánosítás a zsidó zenéről, mert én nem a klezmer zenét csinálom. Ezt szokták sokan azonosítani a zsidó zenével, én viszont sokkal szélesebb skálán építettem fel a repertoáromat. Mindenféle zsidó irányú, témájú, vonalú, stílusú, műfajú dallamok vannak, amelyek bár akár liturgikus eredetűek is lehetnek, a jiddis dalokon át a ladinó – a judeo-spanyol – dallamokon keresztül a modern izraeli dallamokig, egészen a musicalek és popzenékig, amelyek akár témába vágnak. Ezekből építem fel a műsoraimat, és így aztán az önálló estjeimre nagyon sok felkérést kapok országos fesztiválokra is, külföldre is, hogy elvigyem és megmutassam. Volt már rá példa, hogy zenekarral is hívtak, tehát valamely zenekar vendégeként. Több zenekarral vállalok olyan tagságot, hogy vendégénekesként részt veszek a munkájukban, pl. a David Klezmer Quintettel már több éve dolgozunk együtt, a Jazzreal együttessel, akik modernebb zenét játszanak és másokkal. Velük is szoktam fesztiválokra menni, de gyakoribb, hogy az önálló estem előadására hívnak meg. Ezek duóban szoktak lenni zongorakísérettel.
– Hogy néz ki az élete, hogy fér bele az életébe a tanítás mellett a művészi karrier?
– Néha húzós, kapkodom a fejem, hogy mikor hányra hol kell lennem, mit csinálok, és kivel próbálok és melyik előadásra. És mindezt úgy, hogy előtte bementem reggel nyolcra tanítani, és délután háromkor-négykor jövök el, és akkor folytatódik a nap egészen estig a másik profilommal. Vannak időszakok, amikor kifejezetten nehéz, mint most például a március. A honlapomon is látható, hogy mennyire tele van a március. Rengeteg fellépésem van, és az iskolát amellett ugyanúgy nem hanyagolom, mert száz százalékosan munkahelyemnek veszem. A tanításnál van annyi kikapcsolódási lehetőség, ami segít feltöltődni. Tehát ad lehetőséget arra, hogy újraformáljam magam, új dolgokat tanuljak, új dalokat keresgéljek, új műfajokban kutatgassak. Pl. a nyári szünet hosszabb ideje alatt kicsit jobban tudom beásni magam ebbe a munkába. Illetve azért mindig van annyi lélegzetvételnyi szünet, hogy erre is jusson időm. Az iskola részéről, a vezetés és a kollégák részéről maximális támogatást kapok, mert ők is örülnek annak, ha zenészek, művészek vannak a csapatban. Nem én vagyok az egyetlen, aki valamilyen művészeti területen dolgozik. És ezt kamatoztatom abba az irányba is. Tehát amikor ott történik valami zenei esemény, akkor nyilván ott ugyanúgy részese vagyok. Most például írtunk egy pici zenés színdarabot az iskolának, nyilván a zenei részét vállaltam, hogy a gyermekdalokat én írtam meg hozzá.
– Ezek szerint zenét is szerez?
– Nem, abszolút nem merek ilyet mondani magamról, csak ha van egy ilyen kreatív munka, akkor, ha lehet, és úgy érzem, hogy tudok valamit létrehozni, akkor a legnagyobb örömmel. Ennél nagyobbat nem, de gyermekdalokat mertem írni.
– Szöveget is Ön írt hozzá?
– Igen. Zenéstől szövegestől én írtam ezeket. Emellett az iskola kulturális életének a szervezésében is részt veszek. De talán ennél is komolyabb, hogy a Spinoza Ház – ahol nagy örömmel, rendszeresen fel szoktam lépni – idei tavaszi Első Zsidó Zenei Fesztiválja felkért művészeti tanácsadójának. Ez március végén tíz napig zajlik. Itt a sok hónapos munka eredményeként egy nagyon színes program született. Ilyen munkát is nagy örömmel vállalok, hiszen valószínűleg azért kértek fel erre a munkára engem, mert nem egy irányból közelítek a zsidó zenei világhoz, hanem nagyon sok kutatással, megfigyeléssel és ismerettel próbálok rendelkezni róla.
– Hol van a repertoárja súlypontja?
– Igazából ez is mindig változik. Mindig van egy bizonyos terület, ami éppen jobban mozgat, és akkor is a többi ugyanúgy bevonzódik köré. Eleinte az izraeli populáris dallamokat szerettem nagyon, és a jiddis dalok távolabb álltak tőlem. Manapság a legközelebb a jiddis dalok állnak hozzám. A könnyedebbek is, de én nagyon szeretem az igazán mély drámai és lírai kifejezésű dallamokat is. Sok esetben nagyon-nagyon komoly sorsokat mutat be ez a zenei világ. Nagyon szeretem a filmzenék és musicalek világát. Igen gyakran szoktam előadni részleteket különböző filmekből vagy híres örökzöldeket. És mindig változik, hogy mi a súlypont. Most a legutóbbi időkben sokat foglalkozom a szefárd ladino, judeo spanyol világgal, és azokat is próbálom megismerni. Aztán az izraeli dalok közül is nagyon szeretem a populáris zenét, most egy kicsit a régebbi zenei világ és az ősibb hangzásvilág is izgat, jobban érdekel, hogy milyen az, és ma hogyan szólal meg. Eköré is épülnek elképzeléseim.
– A Spinoza Ház programja milyen elképzelés szerint alakult ki?
– Ott is arra törekedtünk, hogy a fesztivál „mindenevő” legyen, és mindenkihez szóljon. A programfüzetből is látszik, hogy egyrészt időben sok száz évtől napjainkig jutunk el, másrészt területileg is az orosz zsidó dallamvilágtól az amerikai jiddis szvingek, a liturgikus kántori eredetű dalokon át egészen a máramarosi haszid zsidó gyűjteményig. Ezeknek mind-mind külön előadói, bemutatói vannak, akik ebben jártasak. De szerepel a programban a zsidó és cigányzene találkozása, a klezmer zene, mert az sem maradhat ki, jiddis dalok, ladino est. De kabaré, kuplé dalok szintén megmutatkoznak a gála estig bezárólag, ami a 21. század zenéjét, a mai magyarországi zsidó zeneszerzők műveit mutatja be, amelyek a zsidósággal kapcsolatosak. Mert már nem csupán 20., de 21. századi zsidó zene is létezik! Ami a különlegessége ennek a fesztiválnak, hogy ilyen zsidó zenei fesztivál Magyarországon még nem volt. A másik nagyszerűsége a programnak, hogy a fellépők mindegyike hazai, magyar művész! Ez is fontos szempont volt, hogy „lehet itt miből válogatni”, nagyon sok nagyon komoly művész van Magyarországon.
– Ezek a zenészek speciálisan ezen a területen működnek?
– Nem mindenki! Van, akinek több arculata közül ez az egyik, van, aki speciálisan csak ezen a területen mozog, és van, akinek van egy ilyen témájú estje, és azt hozza el a fesztiválra.
– A saját előadói munkásságára visszatérve, amikor ilyen fesztivál nem volt, akkor egyéni felkérések formájában keresték meg?
– Igen, de mint mondtam nagyon sok fesztiválon jártam már az országban: a bor fesztiváltól a pálinka fesztiválig, a Világvallások Fesztiválján, a Világvallások Kertjén, aSzegedi Tavaszi Fesztiválon, a Művészetek Völgyén, a Sziget Fesztiválon át felléptem több helyen és témában is. Úgy tapasztalom, hogy ha valahol olyan zenét kívánnak bemutatni, amibe a zsidó zene is beleillik, akkor hívnak.
– Hogyan találják meg?
– Már nem is kérdezem meg, mert mára eléggé sok helyen ismert a nevem. Menedzserem nincs, egy honlapom van, www.kleinjudit .hu. Általában ha egyszer meghívtak, akkor utána a következő meghívásba beajánlanak, vagy a meghívók is többször hívnak, mert ahol tetszik, amit csinálok, oda szívesen hívnak, és én szívesen megyek újra. Sokszor az egyik meghívásból jön a másik. Ha valaki hall egy jelentősebb eseményen, akkor egy másik program szervezésében hív meg. Például ősszel volt a Püspöki Világkonferencia a Budai Várban, itt is énekeltem, innen az izraeli nagykövetasszony hívott meg egy eseményre, és így tovább fonódnak az események egymásba. Most aktuálisan sok meghívásom van Púrim ünnepére is, aztán jön az Első Zsidó Zenei Fesztivál, utána a szegedi Tavaszi Fesztiválra van meghívásom, ezt követi a másik meghívásom egy együttessel Komarnoba, de már alakul a nyár is. Vannak olyan időszakok, amikor egy-két hónapig nyugodtabb az életem, de adódik olyan is, amikor besűrűsödik, és sok minden történik. Engem kreatívvá tesz, amikor sok feladat van a vállamon. Amikor nagyobb a megmérettetés, annál nagyobb lendülettel vetem bele magam. Motivál a sok feladat.
– Úgy tudom, már eddig is szép számban fogyott a 2006-ban megjelent CD-je, amelynek címe Rozhinkes mit Mandeln. Ezen jiddis és héber dalok hallhatók eredeti nyelven. De nem csupán ez adja az értékét, mert az előadó hangjának szépsége és előadói átélése egyaránt élménnyé teszi, és elvarázsolja a hallgatót.
– Ennek a zenei anyagnak a bemutatása két évvel ezelőtt volt élő adásban. A Magyar Rádió Márványterméből közvetített nagy sikert aratott élő adást a Bartók Rádió a CD anyagából. Ez olyan zenei válogatás, mely címében is (Mazsola és mandula) tükrözi a zsidó sorsot, azt az édeskés és kesernyés világot, amelynek hangján a dalok is felcsendülnek. Mostanában készülök egy újabb élőadásra, önálló est formájában, amire talán ősszel kerül majd sor. De nemrég (február 22-én) volt a Dávid Klezmer Quintettel szintén egy nagyon sikeres élő adásunk a Bartók Rádióban.
Ami a fellépéseket illeti, még nem beszéltünk arról, hogy gyakran megyek jótékonysági koncertekre is. Ezeket sosem utasítom vissza, ha pl. az idősekről vagy valakinek a gyógyításáról van szó, amire a szakma gyűjt. Legutóbbi fellépésem az Emberi Jogok Nyilatkozatának 60. évfordulóján volt, aminek a megemlékezésén énekeltem.
– Ilyenkor valami speciális dalt énekel?
– A speciális az az, hogy van zsidó megközelítése is ennek a dolognak. Ilyenkor általában olyan előadókat hívnak meg, akik bizonyos rétegzenéket játszanak.
– Inkább azt mutatják meg, hogy van egy ilyen műfaj?
– Itt a Jazzreal együttessel léptem fel. Ősi keleties dallamokat jazzes, mai modern felfogásban adtunk elő. A többi előadó is a világzenei vonalon jelent meg.
– A világzene ma egyre divatosabb, kedveltebb.
– Ez a szó divatos, mert a világzenén belül azt lehet érteni, amit akarunk, mert amit műfajilag nem tudunk betenni egy bizonyos skatulyába, azt hívjuk világzenének. Kedvelt dolog, pont azért, mert sok lehetőséget, szabadságot ad újra élni, újra dolgozni a különböző műfajú dalokkal. Itt lehet megemlíteni, hogy másfél évvel ezelőtt készült egy olyan műsor, amelyben Gerendás Péterrel a jiddis és a ladino zenei világot mutatjuk be, ezt Neumark Zoltán találta ki. Erre is több felkérésünk van. Amit a márciusi fesztiválra újdonságként mutatunk be, és így teljesen új, az az amerikai zsidó zenei világ jiddis szvingje: filmek, musicalek zenéje. Erre is kaptunk már felkérést, mert ez is valami eddig fel nem fedezett és be nem mutatott területe a zsidó muzsikának. Szerencsére a zsidó zenei világ olyan sokrétű, hogy az Első Zsidó Zenei Fesztivál szervezésénél is a sokból kellett válogatni és kihagyni, hogy meglegyen az a tíz előadás, ami a tíz napba belefér.
– Ezek a filmzenék is eredeti nyelven szólalnak meg?
– Igen. Én mindent az eredeti nyelvén énekelek. A jiddist, a hébert, a ladinót, az angolt. Nekem fontos, hogy értsem, hogy mit énekelek. Héberül tudok, angolul is nagyon jól megértek mindent. Jiddisül nem tudok, de minden dalhoz keresek pontos fordítást, és egyre többet értek meg fordítás nélkül is belőlük. A ladinoval ugyanígy vagyok, egyre több mindent kezdek elsajátítani belőle. Ugyanis számomra fontos, hogy mindig pontosan tudjam, hogy miről énekelek, mert egy dalnak a hiteles megfogalmazása csak így jöhet létre.
– Várható-e újabb lemeze?
– Igen, de ezen már nem az autentikus zsidó zene lesz, hanem ez közelebb lesz az örökzöldekhez. A Jazzreal együttessel is készülőben van egy CD-nk, aminek az anyaga a tengerentúlra is eljut majd.
– Mondhatom akkor, hogy a mélységesen mély zsidó hagyományos zenei gyökerekből egy 21. századi ízig-vérig modern, viruló fiatal hölgy szép hangján virágzik ki a zsidó zene új hajtása, amely nem csupán az autentikus zsidó zene igényes előadásával hívja fel magára a figyelmet, hanem – óriási energiával – ennek a zenei világnak a legszélesebb skáláját tárja fel és tárja a nagyérdemű közönség elé, hogy szebbé és gazdagabbá tegye mindennapjainkat.

Dr. Takács Ilona pszichológus: A színház varázslatos titkairól

Dr. Takács Ilona pszichológus

A színház varázslatos titkairól

Felidézünk egy régi, jubileumi beszélgetést Vámos László főrendezővel

„Nem a való hát: annak égi mása
Lesz, amitől függ az ének varázsa”
(Arany János: Vojtina ars poeticája)

A színház az emberi lélek izgalmas csodája; varázslat, bűvölet, titok és illúzió. Vámos László emléke ma is él. Művészetét aligha kell bemutatni az olvasónak. Ő az, aki a színházról szinte mindent tudott, amit tudni lehet és érdemes. Intézmény lett belőle az idők során. Olyan előadásokat rendezett, így a Hegedűs a háztetőn c. zenés darabot, amelyek értelmezték, magyarázták a világot, gyönyörködtettek és élményt adtak. Vele beszélgettünk így, akkor, életében, hogy ma is fölidézhessük érvényes tanítását.
– A színház misztériuma az, hogy a színész fölvállalja a közönség a néző helyett az emberi érzelmek, szenvedélyek kiélését. Az író, a rendező, a színész a néző helyett sír és nevet. Helyette vállal konfliktust, old meg problémát. A közönség azért „vált jegyet”, hogy a színpadi játék által megszabaduljon a saját visszafojtott gátlásaitól, indulataitól. A színpadon, a nézőtől távol, de mégis vele kapcsolatot teremtsen. A jó színész elsírja helyette a bánatot, megéli akár a legszélsőségesebb emberi indulatokat, kifejezi az örömöket, a fájdalmakat.
A darabot, a konfliktust érzékelve, látva a színész felszabadítja a néző feszültségeit. Feltárja az ember titkait, felfedi elfojtott indulatait, és ezt ő este 7-től 10-ig a nagy nyilvánosság előtt, egy különös rituálé, szertartás keretében teszi. Egy idegen alak, a színész kiűzi a démonokat. Kiadja magából az agresszivitást, a szentimentalizmust és minden jó vagy rossz lelki tartalmat, s ezektől a darab végén a néző is megszabadul. Ezért az igazi művész otthon csöndes, mert már kiadta vagy rövidesen kiadja magából a lelki többleteket. A színház másik „szereplője” a néző pedig ennek hatására megszabadul a lelki telítettségektől. Bekapcsolódott egy áramkörbe, ami fentről lefelé árad, és a nézőtől a színpadra vissza. Ez a csoda különös áramkör, és ez a színház misztériuma! A színházban nem a testi sztriptíz a legnagyobb dolog. Ahhoz nem kell tehetség, hogy valaki mezítelenre vetkőzzék. De ahhoz igen, hogy lelkileg levetkőzzék. Aki a pucér testét fölmutatja, még nem árult el sokat, ám ha a lelkét tárja elénk, olyan titokba enged belenézni, amibe a polgári értelemben gátolt ember nem hagy betekintést. Ezért a lelki sztriptízért megy be a néző a színházba, mert ezt az élményt akarja átélni. És ha ez meghiúsul, akkor a színész nem jó, a rendező elmulasztotta kihozni belőle a teljességet. A néző nem rendül meg, az áramkör nem záródik be, a misztérium elmarad.
– Hogyan jöhet létre a legjobb kapcsolat a színész és néző között?
– A legfőbb csatorna – mint a művészetekben általában – a szexualitás. A szexus az emberi életnek fő mozgatója, hiszen az élet forrása: foganunk és fogantatunk. A néző, akár kimondjuk, akár nem, női és férfi szexuális élményeket keres a színházban. Ha a színész úgy tudja elmondani a színpadon: „szeretlek”, ahogyan azt a néző partnerétől, vagy attól, akire vágyik, hallani szeretné, akkor a nézőben felszabadulnak az elfojtott gátlások. Minden valamire való színdarabnak van nemiségvetülete. Alig tudnék mondani olyan Shakespeare-remekművet, Moliére–vígjátékot, antik drámát, amelyikben ne lenne a nemiségnek döntő szerepe. A Romeó és Júliában ez kézenfekvő. A windsori víg nők c. darabban, a Szentivánéji álomban pedig valósággal tombol a szexualitás.
– Kell-e bizonyos hasonlóság a színész jelleme és a szerep jellege között?
– A szerep karakterének találkoznia kell a színész jellemével, alkatával, korával.
Tehetségének azzal a tartományával, amely az adott szerephez szükséges. Például valaki 18 éves. Külsőre eszményi Júlia, de nem biztos, hogy technikailag érett a szerepre, és az sem, hogy lelkileg, tapasztalatilag is az. Fölmerülhet, hogy valaki nem azonos önmagával. Durván mondom: Júlia külseje van, de Klütaimnesztra lelke, vagy fordítva: lágy lélek rejlik a kemény testben. Nagyon ritka, hogy minden összejöjjön. Maradva Júliánál – mert a szerep tanpélda – meglehet, hogy amikorra a színésznő 40 éves, azaz a lelki, technikai föltételek már megvannak, de a külseje nem „júliai”. Ezért találunk kevés Júliát. Amikor valaki fiatal, nem érett, amikor megérett, nem elég fiatal. Természetesen akadnak kivételek mindkét irányban.
– És Ruttkai Éva, akire a nézők szeretettel emlékeznek?
– Életkorához képest későn játszotta el Júliát, akárcsak Tolnay Klári. Régen ezt nem mondtam volna, akkor még más felfogás uralkodott, csakhogy a televízió sok mindent megváltoztatott, más az igény, a követelmény. Ma a lakásunkba jön a színész. A nézők és a színház között volt valaha valami kimondatlan egyezség: el kell tekinteni a színész életkorától, külsejétől. Ezért lehetett Ladányi Ferenc negyvenen felül Romeó, és Tolnay csaknem negyvenévesen Júlia. Ez ma már nem lehetséges. Bizonyos habitusokat sem lehet a szereposztásnál átlépni. Az emberiség legnagyobb osztható köre a férfi és a nő. De van egy, talán még erőteljesebb kör: az egyik, aki a pofonokat adja, a másik, aki kapja. Egykoron a Nemzeti Színházban Nádasdy Kálmán rendezte az Othellót. Alkalmas színészt keresett, Bessenyei Ferenc akkor még nem volt ott. „Itt az egyetlen férfi: Tőkés Anna” – mondta ki a szokatlan ítéletet. Ugyanis jellemileg Tőkés – az akkor már negyvenes éveiben járó, robosztus lelkületű, sötét szenvedélyektől áthatott vezéregyéniség – állt a legközelebb Othellóhoz. Végül Tímár József játszotta el a szerepet, aki férfi létére lágyabb egyéniség volt.
– A színészvezető, a rendező milyen lélektani eszközökkel segítheti az alkotó folyamatot?
– Olyan bánásmódot kell alkalmaznia, amely által alkotó állapotba hozhatja a színészt. És mindazokat, akik megteremtik a darabhoz szükséges légkört. Vannak, akiket kitartóan, lépésről lépésre kell vezetni, sőt van, akin erőszakot kell tenni, mert különben bezárkózik. Vannak viszont, akiket gyöngédséggel, dicsérettel lehet alkotásra ösztönözni. Majdnem mindenkinél jó hatású a dicséret, az eredménynek hangsúlyozása. A színészvezető lélektana nemcsak darabonként, koronként, hanem próbanaponként, sőt percenként változik. Pillanatnyi helyzetfölismerés kell ahhoz, mit kell most mondani, aztán mit később és mit soha. Meg kell várni, hogy a színész maga ébredjen rá a probléma lényegére. A helyzet dönti el, hogy elmondom: ezt így gondolom megoldani, vagy közvetetten viszem át az elképzelésemet. Például úgy, hogy azt mondom, amit az előbb csináltál, azzal bizonyára ezt akartad. Nem csinálta és nem akarta, de én sugalmazom, és ezáltal ő azt akarja, amit én szeretnék. Ez a legértékesebb nekem is, mert mindenki ahhoz ragaszkodik, amit magáénak tekint. Nem szeretem azt a rendezői viselkedést, mely szerint otthon, az íróasztalnál ülve a legapróbb részletekig kitalálja az előadást, majd a kész rendezői példánnyal beül a színházba, s azt nézi, nem a színészeket. Én több mint kétszáz darabot rendeztem, de legföljebb két-három esetben csináltam rendezői példányt, akkor is valami különös ok miatt. Meghatározónak a színész és a rendező közötti kölcsönhatást tartom. Leülök a nézőtérre délelőtt 10 órakor, s elkezdődik a színpadon az élet, mindenféle jelek, ösztönzések, hatások jönnek le hozzám. Ezeket kell elfogni, visszaütni, adni, elkapni, elengedni. A színház játék, egy kicsit a sporthoz hasonlít.
– A színész egyénisége bizonyára meghatározza a rendezői bánásmódot. Milyen példák vannak erre?
– Tolnay – akit életem talán legnagyobb művésztársának tartok – úgy kezd próbálni, hogy majdnem semmit nem csinál, csak tájékozódik és figyel: mit mondanak neki és mit róla. Aki nem ismeri ezt a próbamódszerét, kétségbe esik. Mi lesz, az idő múlik, és nem történik semmi? Amint mindet begyűjtött, átengedett, megszűrt és megérlelt, egy csapásra játszani kezd. Bessenyei olyan, mint az áradó, sodró erejű folyam, állandóan mederben kell tartani. Amikor a Hegedűs a háztetőn című zenés játékot próbáltuk, minden részletet együtt kellett kidolgozni, nehogy robosztus dinamizmusa szétfeszítse a szerepet és az előadást. Gábor Miklós önmagából építkező színész. Nála sem kisebb a rendező feladata, mert köré olyan közeget kell szervezni, amelyik találkozik kreativitásával. Más szempontból említem Psota Irént, aki óriási képzelőerővel és csillogó humorérzékkel rendelkezik. Színes egyénisége, magával ragadó vérmérséklete szélsőségekbe sodorhatja. Ezért nála a legfőbb feladat az egyensúlyban tartás.
– Nem károsodik-e a színész személyisége, ha olyan szerepeket kell megformálnia, amelyek bénítják?
– A kérdés az, hogy a színész nagyfokú beleélő képessége egy idegen, netán frusztrált személyiségben nem bénítja-e le magát a színészt. Durván fogalmazva: ha gyilkost játszik, nem szabadulnak-e föl benne a gyilkos ösztönök, vagy ha őrültet, nem őrül-e bele? Arra gondol, hogy mint Goethe bűvészinasa, aki megtanulta, hogyan kell kiszabadítani a dzsinnt a palackból, de nem tudja, miként lehet visszagyömöszölni? A színészmesterség annak megtanulása, hogy a fölidézett élményt miként lehet mederbe terelni, hogy egyidejűleg adja is magát, de védőhálót is vonjon saját személyisége köré. Minden igazi színészben komédiásvéna lakozik. A színészet eredője kettős: egyrészt a commedia dell’arte (vásári komédia), másrészt a kultikus vallási szertartások, a sámánizmus. A legnagyobbakban egyszerre van a sámán és a vásári komédiás.
– Bizonyos művészekre nyomasztóan hatnak meghatározott szerepek, és nehezen tudnak hatásuktól szabadulni. Általános-e ez?
– El kell választani a próbaszakaszt az előadásoktól. Amikor főpróbára, premierre készülünk, akkor ez természetes. Magam is így vagyok. Például – legutóbbinál maradva – hajnali háromkor „becsengett” „A denevér” legvidámabb melódiája. Amikor túl vagyunk a premieren, oldódik a feszültség, megkönnyebbülünk. Természetesen lehet, hogy valaki a premierre még nem készül el, s ez a magyarázata, ha egy ideig szorongásai vannak.
– Művészektől hallottam, hogy az előadások után kiürülnek, lehangoltnak érzik magukat. Mi lehet ennek az oka?
– „A csók mézének ára ott vagyon, amely nyomán jár a lehangolásban” – mondja Madách. Egy színházi este a színész számára szerelmi aktus: szerelmi előjátékkal vagy előjátékokkal, orgazmussal vagy orgazmusokkal. Tehát természetszerű az üresség, a kiürültség, a lehangoltság.
– Milyen különleges lelki jelenségek, folyamatok játszódnak le a színészi játékban?
– A színészi tehetség alapja, hogy képes legyen az egyszer megélt állapotot újra és újra fölidézni. Ez nem egyszerű ismétlés, nem gépies reprodukálás. Sőt vannak, akik nem képesek még egyszer ugyanazt csinálni, mint például Hofi Géza. Van meghatározott mondanivalója, ezt minden este megtartja, de a válaszokat, a közönség hangulatának megfelelően rögtönzi. Tehát stratégiájában ragaszkodik a mondanivalójához, de taktikájában a helyzethez igazodik. Az érzelmi átélés, az empátiás képesség a meghatározó. A színész olyan, mint a hangszer, csakhogy magát üti–veri–vonja. A szívével, tüdejével, idegrendszerével, lelki energiájának teljes térházával játszik. Könnyű magának, művész úr – mondják –, csak játszik, de mi keményen dolgozunk a gép mellett. Pedig a Hamlet eljátszása magas hőfokon olyan súly- és vízveszteséggel jár, mint bármely jelentős sportteljesítmény vagy a kemény fizikai munka. A színészmesterséget nem lehet egyszerűen megtanulni, tehetség kell hozzá. A tehetség olyan, akár a búvópatak. Sokaknál hosszú ideig rejtve marad, másoknál viszont hamar kiapad.
– Milyen lelki tényezőkön épül a rendezői tehetség?
– A rendezésnek két lélektani mozzanata van: az alkotó képzelet és a ráható képesség. Az alkotó képzeletben a vizionalitás uralkodik, amit Füst Milán nyomán neveznek látomásnak. Elolvasok egy művet, és bennem megszületik a látomás, ez azonban nem elég. Tovább kell adnom, ehhez kell a szuggesztivitás. Ha bármelyik tényező hiányzik, nem jön létre az alkotás. A rendezéshez nem elegendő az erős képzelőerő, a vizionáló képesség. Sokan rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal, de szuggesztivitás hiányában legföljebb álmodozók, nem rendezők. Igaz, akadnak sugallatos egyéniségek, de ha hiányzik belőlük a látomás, az alkotó képzelet, nincs mit átadniok a nézőnek. Akiért nemcsak meghalni kell, hanem élni is.

Emlékezzünk!

Emlékezzünk!

Egyik barátunk beküldte címünkre a SOÁ mosonmagyaróvári vértanúinak névsorát. Mi így emlékezünk a deportálásban és a munkaszolgálatban az 1940-es években elpusztított hittestvéreinkre. Más települések mártírjairól is készséggel közöljük olvasóink értesítését. Halottaink emlékét idézve várjuk a törvényt, amely válasz lehet a gyűlöletbeszédre a 21. század első évtizedében…

Adler Rózsi
Back Ármin
Back Erzsébet
Back Antal
Bass Rafael
Bass Rafaelné
Baumel Gyula
Berger Sándor
Berger Sándorné
Berger Ödön
Berger István
Berger Frigyesné
Borok Bernátné
Bozi Istvánné
Bozi Andrea
Brandtner Gyuláné
Brandtner Renée
Braun Józsetné
Braun Mór
Braun Mórné
Braun György
Braun Judit
Breiner Árpádné
Breiner Jakabné
Breiner László
Breiner Boriska
Breiner Márta
Breiner Jenő
Breiner Jenőné
Breiner Évike
Berl Mór
Bernát Sándor
Bernát Sándorné
Bernát Ági
Bernát Dénes
Bernát Gizi
Bernát Karcsi
Dániel Béla
Dániel Béláné
Dániel Dönci
Dániel Pista
Deutsch Imréné
Deutsch Peti
Deutsch Jakabné
Deutsch Ignác
Feigelstock Lipótné
Feigelstock József
Feigelstock Ernőné
Feigelstock Erika
Feigelstock Zsigmondné
Feldmann Márton
Feldmann Gizella
Feldmann Zsuzsa
Feldmann Gyula
Feldmár Izidor
Feldmár Izidorné
Feldmár Ferenc
Fischer Márton
Fischer Mártonné
Fischer Béla
Fischer Miksa
Fischer Miksáné
Fischer Erzsébet
Fischer Imre
Fischer Lajos
Fischer Béla
Fischer Beláné
Fischer Öcsi
Fischer Ignác
Fischer Ignácné
Fischer Anna
Fleischmann Miksáné
Fleischmann Miklósné
Fleischmann Andor
Fleischmann Lajos
Fleischmann Klári
Franck Lajos
Franck Lajosne
Franck Zsuzsi
Freund Ottó
Freund Ottóné
Freund András
Friedmann Simon
Friedmann Pál
Friedmann Gizella
Friedmann Irén
Frischmann Oszkár
Frischmann Oszkárné
Galambos Elekné
Galambos Sanyi
Galambos Ernő
Galambos Évi
Geiger Karoly
Geiger Karolyné
Geiger Zsigmond
Geiger Richára
Gerstl Gyula
Gerstl Gyuláné
Gerstl Tibor
Gerstl Jutka
Gerstl Vilmos
Gerstl Vilmosné
Gerstmann Károly
Gerstmann Károlyné
Gerstmann Pali
Gróf Izidor
Gróf Salamon
Gróf Salamonné
Grünbaum Ferencné
Grünbaum Ági
Grünbaum Évi
György Györgyné
György Zsuzsi
Hajnal József
Hajnal Józsefné
Hajnal Erzsébet
Hajnal Sándor
Halász György dr.
Hecksch Adolf
Hecksch Adolfné
Hild Salamon
Hild Salamonné
Hild Erzsébet
Hild Judit
Hirschler Bernátné
Hirschler Béla
Hirschfeld Mór
Hirschfeld Mórné
Hirschfeld Ruti
Hoffmann Ede
Hoffmann Edéné
Hoffner Elekné dr.
Hoffstädter Árminné
Hoffstädter Sándor
Illés Ernőné
Illés Nusi
Juszt Ernőné
Kelen Gábor
Kelen Gáborné
Kelen László
Kelen Lászlóné
Kesztler Mórné
Kiss Imre
Klein Béla dr. főrabbi
Klein Béláné
Klinger Alfréd
Klinger Alfrédné
Klinger Edit
Knapp Gábor
Knapp Gáborné
Knapp Mór
Knapp Jakab
Knapp Jakabné
Knapp Albert
Knapp Albertné
Knapp Zsuzsi
Knapp Lipót
Knapp Regina
Kohn Mórné
Kohn Arnold
Kornfeld Ferenc
Kovács Lajos
Kovács Lajosné
Krausz Szerén
Kurz Antal
Kurz Antalné
Kurcz Ernő
Kurcz Ernőné
Kurcz Walter
Kurcz Ottó
Kurcz József
Kurcz Józsefné
Kurcz Pali
Kurcz Lajos
Kurcz Malvin
Lakatos Hugóne
Löwin Manó
Löwin Manóné
Löwin Károly
Löwin Károlyné
Löwin Gusztáv
Löwin Gusztávné
Löwin Jakab dr.
Löwin Jakabné
Löwin Artúr
Löwin Artúrné
Löwin Adél
Löwin Ilona
Löwin Frida
Löwin Aranka
Malcz Ármin dr.
Malcz Árminné
Masesz Adél
Masesz Sándor
Menczer Lajos
Menczer Lajosné
Menczer Jenő
Menczer Karolin
Miklós Ede
Miklós Edéné
Nemes Zsigmond
Nemes Zsigmondné
Neumann Mór
Orbán József dr.
Orbán Mór
Orbán Mórné
Ösztreicher Lázárne
Pollák Hendrikné
Pollák Sándor
Pollák Sándorné
Pollák Évi
Pollák Gyuláné
Pollák Mór
Rákos Béla
Rákos Béláne
Rab Györgyné
Reichenberg Adolf
Rehberger Ferenc
Rehberger Ferencne
Rehberger Lajos
Rehberger Zsuzsi
Rehberger Erzsébet
Rosenbaum Ferencné
Rosenbaum Rózsi
Rosenbaum Samu
Rósenbaum Miksa
Rósenbaum Jenő
Rósenbaum Jenőné
Rósenbaum Ferenc
Rósenberg József
Rósenberg Józsefné
Rósenberg Klári
Róthauser Jenőné
Scheiber Pál
Scheiber Pálné
Schlésinger Manó
Schlésinger Manóné
Schlésinger Lívia
Schlésinger Gyuri
Schlésinger Dezső
Schneider Károly
Schneider Károlyné
Schneider Gyuri
Schneider Salamon
Schusiczky Pál
Schusiczky György
Schwarz Lajos
Schwarz Mária
Singer Herman
Singer Hermanné
Singer Béla
Singer Béláné
Singer Adolf
Singer Adolfné
Singer Robi
Singer Izidor
Singer Izidorné
Singer Ági
Singer Dávid
Singer Benjáminné
Singer Aranka
Singer Erzsébet
Singer László
Singer Józsefné
Singer Tomy
Singer Gyurika
Silberberg Adolfné
Silberberg Ferenc
Silberberg Jenőné
Silberberg Sanyi
Silberberg Marika
Spitzer Adolf
Spitzer Adolfné
Springer Lipótné
Springer Ferenc
Springer Hugó dr.
Stadler Ottóné
Stadler Imre
Stadler Károly dr.
Stadler Károlyné
Sadler Peti
Stadler Ignác dr.
Steiner Ignác
Steiner Ignácné
Steiner László
Steiner Oszkár
Steiner Oszkárné
Steiner Józsi
Steiner Sári
Steiner Zsigmond
Steiner Miksa
Steiner Miksáné
Steiner Ferenc
Steiner Dezső
Steiner Olga
Steiner László
Steiner Lászlóné
Steiner Imre
Steiner Mihály
Steiner Mihályné
Stern Ernő
Stern Hedvig
Strasser Samuné
Sommer Adolfné dr.
Sugár Ignácné
Löwy László
Sussmann Ferenc
Sussmann Ferencné
Sussmann Oszkár
Sussmann Oszkárné
Sussmann Kornél
Szász Adolf
Szász Adolfné
Szauer Emil
Szauer Emilné
Szauer Klári
Szauer Zoli
Szalczer Lászlóné
Szalczer Bandika
Szigeti Bernát
Szigeti Bernátné
Szigeti Béla
Szigeti Pista
Szigeti Emil
Szidon Mór dr.
Szidon Mórné
Ungár Lipót
Ungár Lipótné
Ungár Ella
Ungár Walter
Ungár Ottó
Ungár Olga
Vámos Albinné dr.
Weinberger Anna
Weisz Emil
Weisz Emilné
Weisz Imre
Weisz Adolf
Weisz Regina
Weisz Henrik
Weisz Henrikné
Weisz Tibor
Weisz Évi
Weisz Lujza
Weisz Sáli
Weisz Gyuláné dr.
Weisz Magda
Weisz Jakabné
Weisz Lajos dr.
Weisz Lajosné
Weisz Egon
Weisz Ottó
Weisz Lajos
Weisz Lajosné
Weisz Lajos
Weisz Lajosné
Weisz Évi
Weisz Ignác
Weisz Ignácné
Weisz Dezső
Weisz Dezsöné
Weisz Évi
Weisz Ignácné
Weiner Miksa
Weiner Miksáné
Weiner Rózsi
Weiner Henrik
Weiner Rezső
Weiner Berta
Weiner Márkus
Weltner Jakab
Weltner Jakabné
Wigh Adolfné
Wittmann Józsefné
Wittmann Ottó
Zeiden Lipót
Zeiden Lipótné
Zeiden Janka
Zeiden Lilly
Lakatos Lajos dr.
Berger Gyuláné
Berger Béla
Berger Béláné
Berger Zsuzsi
Bloch Manó dr.
Bloch Manóné
Bloch Paula
Breuer Rezső dr.
Krausz Gizella
Weisz Ignác
Breuer Rezsőné
Deutsch Alfréd
Deutsch Alfrédné
Deutsch Lajos
Deutsch Zsuzsa
Deutsch István
Deutsch Vilmosné
Deutsch Etelka
Farkas Lajosné
Farkas László
Farkas Lászlóné
Gellei Ernő
Gellei Ernőné
Gellei Tibor
Gellei Frigyes
Goldstein Mórné
Goldstein Jakab
Goldstein Jakabné
Goldstein Iván
Goldstein Tibor
Goldberger Bernát
Goldberger Bernátné
Gróf Árpád
Gróf Árpádné
Hirschler Géza
Hirschler László
Hirschler Oszkárné
Hirschler Ilona
Hirschler Rozália
Kohn Miksa
Kohn Miksáné
Krausz Gézáné
Krausz Irma
Krausz Sándor
Krausz Sándorné
Krausz Dezső
Löwin Hugó
Lunczer Ferdinánd
Lunczer Julianna
Neumann Árpád
Neumann Árpádné
Schäffer Janka
Schay Miksa
Schay Miksáné
Schlésinger Henrik
Schlésinger Henrikné
Scheiber Lipót
Scheiber Olga
Schwarz Dezső
Schwarz Júlia
Schwarz Salamon
Schwarz Salamonné
Singer Géza
Singer Gézáné
Spitzer Jenőné
Spitzer János
Spitzer Andor
Stadler Emilia
Steiner Béláné
Steiner Ferenc
Steiner László
Steiner Endre
Steiner Sándor
Steiner Sándorné
Steiner Judit
Szarvas Henrik
Szende Gyuláné
Ungár Dávidné
Ungár Károly
Ungár Piroska
Wittmann Simonné
Wittmann Irma
Wittmann Rózsi
Winkler Vilmosné
Deutsch Rózsi
Deutsch Katalin
Galambos Ignác
Galambos Ignácné
Kiss Imre
Lazarovics Hanni
Maskovics Mózes
Kőnig Móricz
Gróf Sándorné
1939 Emléküket kegyelettel őrizzük! 1945

A névsort dr. Viltsek Ernő orvos, a mosonmagyaróvári hitközség elnöke állította össze.

Fekete Ágnes: Pista

Fekete Ágnes

Pista

„Óvodista, elemista, gimnazista, egyetemista – Pista” így ringatta, becézte, simogatta a szép Lázár Elza rajongva szeretett elsőszülött fiát, akkor még nem gondolva, hogy a lángeszű fiú egyetemi tanulmányokat már csak külföldön remélhet. 19 évesen kellett elhagynia a szülői házat, annak puha melegét felváltva a jeruzsálemi hőséggel. Ahol, sajnos, a főiskolát rövidesen a katonai szolgálat váltotta fel, mégpedig az angol hadsereg zsidó alakulatánál. Erről az időről később keveset mesélt, talán csak annyit jegyzett meg huncutkás félmosolyával a szája szegletében, hogy ő szabadította fel Montgomery őrmestereként Görögországot, Olaszországot; sok könnyes szemű lányt hagyva magára az útbaeső városokban, akik mindegyike örömmel szegődött volna a szép szőke fiú mellé útitársul. De ő iparkodott haza, oda, ahova sajnos imádott édesanyja már nem térhetett vissza, de ahol várta őt apja és öccse. S még valaki, akiről ugyan akkor még nem tudott, de aki azután ötvenegy éven át szerelmetesen hűséges társa lett jóban-rosszban. Judit.
Zseniális nyelvtudását a háború után alakuló magyar külkereskedelemben kamatoztatta egészen addig, amíg a Rákosi vezette Magyarország nem kezdett állandóan kémektől rettegni. A Jeruzsálemből hazatért fiatalember megbízhatatlanná vált. Ekkor lett a hét nyelv ismerete, a kitűnő költői véna megélhetési forrássá. Az elbocsátott külkeresből műfordítóvá vált. A Szt. István parki hetedik emeleti garzonlakás éjszakai csendjében jól lehetett hallani a felvonó köteleinek surrogását, összerándítva ezzel az amúgy is érzékeny, fekélyes gyomrot, de szerencsére a rettegett hajnali bőrkabátos látogatók csöngetése elmaradt. Az Országos Fordító Iroda pedig szállította a szebbnél szebb munkákat, s így vált angollá keze nyomán Petőfi, József Attila, Ady, Radnóti és még számos remek magyar költő sok felejthetetlen sora. Ez a munka annyira kedvére való volt, hogy később, rehabilitációja után, amikor visszahívták a külkereskedelembe dolgozni, a versfordítás megmaradt esti passziónak. A Szent Péter esernyője c. regény volt a legjelentősebb prózai mű, amit teljes egészében ő ültetett át angolra, amely munkáját Nívó-díjjal jutalmazták, s az azóta a már többszöri kiadást fordítóként még mindig ő jelzi.
A hajdani bohém fiatalember életében, kinek a sakk, a bridzs és rulett mellett a szótárolvasás volt legfőbb passziója (a nehéz időkben szótárszerkesztőként is dolgozott, s a régi nagy Országh-szótár név szerint is emliti), a múló évek során a család került az első helyre. Szállóigéjévé vált, hogy okos embernek csak lánya van, túltéve magát a csalódáson, hogy fiú utódra egészen az unokákig várnia kellett.
Angol, olasz, német, francia, görög, latin, héber mellett felnőttként tanult meg spanyolul és portugálul. Cége 1970-ben megbízta egy spanyol-magyar vegyes vállalat létrehozásával Madridban. Így négy évig ott élt családjával, majd hat mozgalmas év következett Pesten. Megszületett a két fiúunoka, majd ismét külföldi kiküldetés következett, ezúttal Mexikóba, s már csak kettesben Judittal. Onnan visszatérve rövidesen kezdődtek a nyugdíjas évek, és az unokák száma ezúttal két tündéri kislánnyal gyarapodott.

Karinthy volt a példaképe, hozzá hasonlóan imádott mindent, ami a szavak játéka volt. Kollégái mesélték, hogy az egyik unalmas értekezleten egy egész oldalas angol verssel lepte meg őket, felajánlva minden lefordított szóért száz forintot. Kiválóbbnál kiválóbb angolosok kapkodták a szöveget egymás kezéből, élvezték dallamát, ritmusát, rímeit, de képtelenek voltak lefordítani. Ami nem is volt csoda, hiszen az egész merő halandzsa volt angolra emlékeztető, ámde nem létező szavakból. Saját alkotású lymerickek százait őrzi íróasztalfiókja. Unokái az ő rigmusain, versein cseperedtek fel, legjobban azokat szerették, amelyeknek minden sora más nyelven íródott. Igazi polihisztorként minden kérdésre tudta a választ, lett légyen az irodalom, történelem, fizika vagy kémia. Sokszor emlegették, nem kell nekünk lexikon, megkérdezzük a nagypapát…
A TV-ben legjobban az Adams family, Benny Hill és Mr. Beans blődlijei szórakoztatták, de szabadidejét legszívesebben sakkozással, bridzseléssel, rejtvényfejtéssel töltötte, számára igazi kikapcsolódás volt minden szellemi kihívás. S a nagy szerelem a kaszinó, ott is a rulett. Szisztémákat dolgozott ki, azokat izgatottan, de fegyelmezetten végigpróbálta, nem a nyereség mértéke, hanem itt is az agytorna vonzotta.
A spanyolországi évek alatt kezdődött időskori cukorbetegséget 1987-ben szívinfarktus követte, de ebből még tizenegy évre felgyógyult. Ezután kezdődtek a végső bajok. 1999. január 2-án kórházba került, s ott érte őt a második szívinfarktus, de hála a gyors orvosi segítségnek sikerült a klinikai halál állapotából visszahozni. Az ezt követő első napokban – érdekes módon – spanyolul beszélt, és nem értette, miért nem értik? Helyzetét nehezítette, hogy rettenetes emlékként őrizte az újraélesztés brutalitását. De azután napok alatt stabilizálódott az állapota, kétségbeesetten tanácstalan tekintete mosolygósra fordult, s örvendezve lubickolt a köré gyűlt aggódó család maradéktalan szeretetében. Január 22-én elhagyhatta a kórházat, hogy másnap otthon családi körben ünnepelhesse 78. születésnapját. Senki nem gondolta akkor, hogy az utolsót. Január 30-án este jött az újabb rosszullét. Judit kétségbeesve hívta a mentőket. Egy injekció magához térítette ugyan a kómából, s nem is emlékezett semmire. A mentősök, mivel az EKG-ját jobbnak találták, mint amivel napokkal azelőtt a kórházból elbocsátották, legnagyobb örömére ennyivel beérték; maradhatott otthon.. Éjjel egyig beszélgettek azután még Judittal, s elmondta: soha nem hitte volna, hogy még ötvenegy év után is ilyen hőfokon lehet szeretni. Felidézték az együtt töltött éveket, milyen szép volt a gyerekek által megrendezett ötvenéves házassági évforduló, az aranylakodalom a teljes családi körben. Latolgatták, vajon miként alakul a négy unoka élete, és jóleső érzéssel tértek nyugovóra. Hajnali fél ötkor Judit mozgolódásra ébredt, aggódva nyitotta ki szemét, de Pista mosolyogva nyugtatta, hogy rég érezte ilyen jól magát, kimegy a fürdőbe. Judit azonnal felpattant, s belekarolt. Majd annyit mondott, jaj de szédülök, s már csuklott is össze. Judit rohant a mentőt hívni. Megállt a szíve, mondták. Koszorúér elzáródás.
Mindennek tíz esztendeje.

Fekete János: Shalom, barátaim!

Fekete János

Shalom, barátaim!*

Kerek születésnapján köszöntjük a most Győrben élő író barátunkat. Élete regényét könyvben tette közzé, ebből közöljük az alábbi részletet. Amellett, hogy jó egészséget kívánunk neki, egyben alkotó erőt is, morális tartást, és még sok jó kötetet.

1944. március 19-e, vasárnap

A 446-os, Kemény Zsigmondról elnevezett cserkészcsapat Hármashatár-hegyi hadijátékát – számháborúját – váratlanul lefújja a csapatvezető. A hegynyeregből döbbenten észleli a Bécsi úton a főváros felé dübörgő német tankokat. Így vette kezdetét az ország teljes katonai megszállása, a totális náci uralom. A fiúk sietve szétoszlanak, és három-négyfős csoportocskákban haladéktalanul indulunk haza. A fák ritkulni kezdenek s cserjévé törpülnek, ahogy negyvenkettes csukámmal lefelé taposom a Csúcs-hegy meredek partoldalát. A szántóföldek, a dombok, a sziklák – minden olyan, mint régen, de valahogy mégis megváltozott az egész, akkor is, ha mindenki titkolni próbálja. Mert otthon csak susognak, sustorognak. „Aber nicht vor den Kindern!”
– Kapocsmacska! – tárja karját Anyám. Kibontakozom, behúzom az ajtót, zsákostól nekidőlök. Anyát semmiképp sem akarom megijeszteni. A félhomályban lassan kirajzolódik a fogas és a rajta csimpaszkodó kabáthalom. Ejha!
– Kupaktanács – súgja a fülembe anyám, ujja a száján. Szokatlan hunyora azt sugallja, hogy értsek már szó nélkül is, de grimasza kicsit erőltetettre sikeredik. Azon porosan kísér az ebédlőbe.
– Kez’csókolom – motyogom, de mindjárt a küszöbön megbotlok. A fullasztó füstben klónozott birkafejek bólogatnak. A szanaszét tologatott székeken, háttal az ablakot támasztva, Apa hét testvére mind ott kuporog, ahogyan együtt még sohasem láttam őket. Mária néni, nő létére szerényen hátrahúzódik. Többségükben itt laknak a fővárosban, de a házunkat eddig elkerülték. Most meg? Családi nagytanács a Ráday utcában? A hátizsákom mindenesetre odavágom elibük. Az ábra szerint éppen rám várnak. Én a mellem düllesztem, Anyám viselkedését azonban nem értem. Szegénykém – mint aki láthatatlanság után sóvárog – úgy simul a kályhacsempékhez. Fontosságom tudata azonban minden más érzést elnyom.
– Budáról jössz, ugye, Jancsi fiam?
– A Bécsi út felől? Tankok?
Még jobban kihúzom magam, s jelentőségem tudatában bólogatok.
– Lövöldözés?
– Honvédség?
Nagy bölcsen csóválom a kobakom.
– És a rendőrök?
– Mi lesz ebből, gyerek?
Istenúgyse, szemérmetlenül élvezem a szitut. Ha már ennyire maguk közé fogadtak, kötelességem, hogy válaszoljak. – Hát mi lenne? – vetem fel a fejem. – Szabadságharc. Mint ezernyolcszáznegyvennyolcban.
Végre kimondtam! A Kevély-nyeregben megbújt Betyár-csárda mögül, ahonnan végre ráláthattunk a dübörgő Bécsi útra, szüntelen ezen rágódok Az agyamat feszítő gondolataimat maga a hídra mutogató Bem apó öntötte szavakba, mikor már a Duna fölött trappoltam riadt bakancsommal. Itt azonban semmi hatás. Csak a nyomasztó csend. Sebaj. Majd megmagyarázom. Mély lélegzetet veszek, mint startfejes előtt a szigeti Fedettben. Neki is kezdenék a Nemzeti Dal gyújtó soraira. De letorkollnak, mielőtt megszólalhatnék.
– Küldjétek ki a gyereket – int le Ambrus bácsi, a legelőkelőbb s legtorzabb figura. Közbevakkantása jeges víz a nyakamon. – Józsi! – szólt apámra. – Ugyebár nem azért hívtál ide minket, hogy a kölyköd sületlenségeivel traktálj?
Egyből világosság gyúl a kobakomban: a kupaktanácsot Apa hívta össze. De hogy-hogy Apa nem véd meg? Sőt. Mint akit megpirongattak, úgy szegi le a fejét. Francos betolakodónak érzem az összes hatszögletű rokont.
– Hogy tudsz így nézni, jaj istenem – csapja össze a kezét ájtatosan Mária néni –, ha megszidnak, kisfiam, süsd már le a szemed!
Meg se rezzenek, mintha nem is nekem szólna. Vajon meddig bírom? Szerencsére Anya nem vált még rideg kályhacsempe-dísszé. – Nem tudod a szád tartani? No, mars a fürdőszobába – tuszkol kifelé, és már odakint fejezi be a pirongatásomat. – Vízcsap alá, egy-kettő… Te szabadsághős!
Hát igen, az ilyen szidás hét dicsérettel felér. Anya az egyetlen, aki felfogja, min háborgok. Következésképp nem is macskamódra mosakszom, ahogy általában szoktam, hanem beállok a kádba, s Anya kedvéért vastag sugárban eresztem magamra a zuhanyt. Csak úgy zsong bennem a tettvágy, noha nem épp azért bolydult fel a világ, hogy engem férfivé avasson.
Kicsit később, már újra a szobámból hallom, hogy miniszteriális rokonunk fakó hangon magyaráz. Megfellebbezhetetlen. Könyörtelen, mint a tankok a Bécsi úton.
– A törvények értelmében – mondja, és maródnak belém a kegyetlen szavak – Elza zsidó.
– Zsidó!? – nyilall belém, de nem vagyok képes fölfogni. Vicsorgok, a szemem könnyet mutat. – A fenébe is!
Mária néni álszent ámenjét hallom. Anyámról beszélnek.
Másodpercekig a szívem se dobban. Megérzem, sőt látom a családon belül húzódó szögesdrótot. A magányosságainkat. A rokonok tromfolnak. Hiszen anyám zsidó!
– Ugye, ugye – sopánkodik Mária néni egyhuzamban, csak azt tudnám, hogy bírja szusszal –, miért is nem hallgattatok rám idejében?
– Hagyd el, Marika – hallom újra a tekintélyes Bácsi könyörtelenül reccsenő hangját. Döntenünk kell, de józanésszel. Megértettük egymást? – Számító nyugalma nem sok jót ígér. De kivételezésre ne számítsatok! A minisztériumba garmadával érkeznek kérelmek. A kegyelmes úr utasítása egyértelmű: irattárba mind! Tehát? – kérdi az imperátor már másodszor, öngerjesztett szónoki hévvel. – A legcélszerűbb a házasság felbontása. Pro-forma, természetesen. Elza egyelőre a nővéréhez költözik – csörren a kegyetlen végkövetkeztetés a koponya-állkapocs halál-üregéből.
– Nem! – ezt az örökkön púpját meresztő Tekintély Szörnyet nem bírom tovább. – Gazember! – hördülök föl, s eszemet vesztve állok elé. Jézus Krisztus őrjöngő, kufárok elleni indulata gyullad ki bennem, a zsidó Jézusé, aki feldühödött a szent helyet meggyalázók miatt. A bácsi szögletes arca egyszeriben rombusszá torul az ijedtségtől, szeme kigúvad, elkékült kígyóajkát gyűrű-pitykés reszketeg ujjával karmolássza.
– Jancsi! – torpant meg egy sikoly az utolsó pillanatban. Az egyetlen hang, amely még megfékezhet, Anyáé, s én megállok. A felkapott szék reccsenve hull ki a kezemből.
És már egymás sarkában kocog kifelé a Szégyen Család. Tulajdonképpen el kéne szomorodjak. Sohse voltunk még együtt így, és ennyire magunkra hagyatva.
A cserkészmozgalom alapító atyjára gondoltam, Lord Baden Powelre. A cserkész minden cserkészt testvérének tekint. Se vallás, se arcszín, se faj, semmi se számít. De a rokonaim nem cserkészek. És az engem körülvevő világ sem az. A zsidóságom most már szégyen. Letörölhetetlen bélyeg. Belső vívódásomra csak egyetlen kérdéssel felelhettem: Ember-e egyáltalán, aki a tulajdon anyját szégyelli?

* Részlet a SHALOM, BARÁTAIM! Úti jegyzetek a megbékélésről címmel, Izrael újjászületésének hatvanadik évfordulóján megjelent gyüjteményes kötetből, a könyv vezérszólamát megpendítő ZSIDÓSÁGOM ÉS ÉN című kisregényből, 14-18. oldal. Havilah Kiadó, Győr, 2008. (232 oldal, ára a születési évem: 1928.- Ft. Megrendelhető 06/70-261-0427 telefonszámon, vagy konyvrendeles@t-online.hu emailcímen.)

Flamm János - Corelli Gréta: Jeruzsálem fölött nevetnek az angyalok

Flamm János

Corelli Gréta: Jeruzsálem fölött nevetnek az angyalok

A tavaly ősszel megjelent könyv nem az antiszemitizmusról s a holokausztról szól. Illetve. Ha valaki valamennyire is magában hordozza a zsidóságot, annak elég egyetlen dallam, egyetlen véletlenül felbukkanó arc, név, és működésbe lép valamiféle genetizálódott órarugó. És mozgásba lendül az érzelmek s az emlékezet megannyi fogaskereke, és a zsidó sors felidézése elkerülhetetlen. Ha kényszerűen is, de átjárhatóvá válik tér és idő. Ez történik ebben a könyvben. A véletlen és a szándékosság váltakozva hívja elő a főhős, a hősök életében az átélt, de eddig átmenetei felidézésére ítélt élményeket s emlékeket.
Ezt teszi – e karcsúságában is teljes – kötet írónője. Aki az édesanyja által leírt és elmesélt emléktöredékekből építi fel saját, olykor megmagyarázhatatlan érzésviharokkal kísért gondolatvilágát. És még inkább magyarázatokat kísérel meg adni (kegyetlenül erős asszociációkkal) lányának. Ezek az észokokkal teljességgel érthetetlenek, az álmok irracionálisak, nem mindig érthetőek a félelmek, a taszítások, a vonzódások.
A könyv három női szereplője nemcsak vérszerinti rokona egymásnak, hanem egy hol vastagodó, hol vékonyodó szálba kapaszkodva próbálnak életben maradni és megérteni és megmenekülni. Drámai sűrítések, pőrére vetkőztetett egyszerű történések mögé feszülve nyernek az idősíkokban értelmet az előre- és visszalépések.
Ez az írás megrázó és katartikus úgy, hogy egy pillanatig sem kíván az lenni. Mindössze történt egy s más a huszadik század derekán, és ennek köze van ahhoz, ahogyan élünk és élni fogunk. Egy ültében is végigolvasható ez a könyv, de naponta, fejezetenként is lehet haladni benne. Mindegy. Ha ismét hiányzik a meditáció, vagy saját kérdéseinkre választ keresünk, újra kezünkbe vehetjük. És megtaláljuk benne a gyönyörűséget.
Az írónő neve – Corelli Gréta – nem kétséges: választott. Talán azért a rejtőzködés, mert évtizedekig televíziós és újságíró volt Amerikában, talán azért mert az édesanya – aki szerencsére még él, s akinek a múlt század harmincas éveiben készült fotója átsejlik a borítón – hosszú élete során rejtegette felidézést követelő titkait. Végül is az oknak nincs jelentősége. A Makón, Budapesten és New Yorkban játszódó történet színpadi változatát a könyv megjelenésével együtt 2008. október 11-én nagy sikerrel mutatta be Manhattanben a New York-i Magyar Színház. Talán nem járok messze az igazságtól: itthon is érdeklődést váltana ki a könyv színpadi változata.

Flamm János: Zémann megoldatlanságai (Részlet)

Flamm János

Zémann megoldatlanságai
(Részlet)

Zémann nem tudott dönteni. Az előimádkozó hozzávetőleg kétszer gyorsabban haladt, mint amire ő képes volt. Így ha vele próbált tartani, minden bekezdést félbe kellett hagynia, ha viszont saját tempójában imádkozott, kimaradt a közös bróhékból, omenekből, s máskor állt fel és ült le, mint a többiek. Egyáltalán rájött, hogy nagyon keveset tud az imarendekből, rituálékból, s mindabból, amit illett ismernie egy rendszeres templomba járónak. Márpedig Zémann, igaz, hogy csak a legutóbbi néhány évben, hetente többször is ott ült a zsinagógában, s nem hagyott volna ki egy ünnepet sem.
Zémann jó szokásához híven magyarázatot keresett. Válasza pedig a következőkre sikeredett. Ahhoz, hogy valaki erre a szép korra – amit hála a Mindenhatónak ő megélt – ismerje vallásának szokásait, vagyis a fenti sebességgel bírja az imaszöveget felolvasni, két feltétel szükségeltetett. Egy: erős családi indíttatás, kettő: a rendszeres kilébe járás megtermékenyítő tudástöbblete.
– Na már most – magyarázta Zémann magának – miközben hazafelé a szombatköszöntő dallamát dúdolgatta, és kerülgette a járda egyenetlenségeit, kutypiszkot, már amit észrevett, szóval hogyan is állok én, illetve álltam a családi indíttatással, úgy – kimondani is sok – félszázaddal ezelőtt. Hát az biztos, hogy felemás módon. Mert, jutott eszébe az első tanulmányi értesítője például, a beiratkozásnál az igazgató-helyettesnő akkurátusan kitöltötte a személyi adatait. Félévkor, amikor Zémann kézhez kapta, és bemutatta szüleinek a csupa egyes – illetve az írásbeli dolgozatok külső alakjára kapott kettes osztályzatokat, még aznap este anyja szabályos tintahúzásokkal olvashatatlanná tette (mai nyelven szólva kitakarta) a személyi adatok negyedik pontját a hárombetűs rövidítés miatt. „Vallása: izr.” – állt ott eredetileg.
– Na ja! – mosolyodott el Zémann – csak semmi feltűnés! Abban a nyolcadik kerületi községi fiúiskolában, melyik tanár ne röhögött volna föl meglátván ezt a gondos „álcázást”. Zémann anyját megnyugtatta ez a megoldás, mint ahogy az az óvintézkedés is, hogy a jó forinttal egy időben szült harmadik fiát nem engedte körülmetéltetni. Fiai jól ismerték a családi borzalmak történetét. „Ha van Isten, nem engedte volna…” mondogatta anyja. Ugyanakkor – áll meg Zémann, és mutatóujjával a magasba bökött – pontosan emlékezett azokra a péntek esti pillanatokra, amikor anyja a gondosan befüggönyözött konyhaablakok mögött gyertyát gyújtott, apja pedig elmondta a kalács feltörése előtt az áldást. Ezt a bróhét Zémann sohasem felejtette el. Sőt, amikor két év után megszűnt a kötelező hittan oktatás, anyjáék a közeli zsinagógában Talmud-Tórára járatták. Hogy így történt, abban bizonyára szerepet játszott Zémann egyetlen életben maradt nagybácsija, Aladár, aki ráadásul a népes família elsőszülöttje volt. Zémann tőle tudta, ebbe a szövetsége bele lehet születni, de megválni tőle lehetetlen. A nagybácsi – szemben Zémann szüleivel – már a háború előtt is jómódú embernek számított, 1939-ben húgát – esküvőjére – lakással, stafírunggal lepte meg, s bár a háború végén elvesztette feleségét, lányát, Zémann nagyszüleiről nem beszélve, ennek ellenére, vagy tán épp ezért ragaszkodott a hitéhez, s húgát is erre intette. Zémannak gyakran eszébe jutott egy jelenet. A mindig ápolt, kellemes illatú Ali bácsi lábaiknál összefogott fehér tyúkokat forgat a fejük fölött imát mormolva, ők meg, bátyjával alig bírják visszafojtani kibukni készülő röhögésüket arra gondolva, hogy a beijedt állatok félelmükben mindjárt a fejükre csinálnak.
Aztán a nagybácsi 51-ben meghalt. Zémann kitartott a Talmud-Tórán mindaddig, amíg felnőtté nem avatták. Ez Aladár végakarata volt, s őrá ez a tekintély ellenállhatatlan kényszert gyakorolt. Azaz nem tudta eldönteni, tette valójában jelleme gyengeségének volt-e bizonyítéka, vagy éppen fordítva, erős akaraterejét tanúsította. Akárhogy is – és ez a hízelgőbb –, amit elkezdett, azt végigvitte. Persze, még az is meglehet, kitartását a félelem is motiválta. Számára is kétséges volt az Örökkévaló létezése, de ha mégis…, jobbnak látta haragját elkerülni. Egy biztos, a példaadó családi légkör, legalábbis ebben az összefüggésben, nem állta ki a próbát.
– Na és a másik feltétel? – faggatta magát Zémann, és úgy döntött, kivételesen újabb kört tesz a zsinagóga és otthona között. (Mellesleg ne feledkezzünk meg róla, figyelmeztette magát, mintha védőbeszéde érve volna: negyven esztendőn át oly vidéken élt, ahol nemhogy ezerkétszáz lépésre, de harminc kilométeren belül sem volt működő zsinagóga. Ami igaznak igaz ugyan, cáfolta meg rögtön magát, de bármicvója és vidékre kerülése közben tucatnyi éven át, bár megtehette volna, mégsem nyitott be valamely más imaház kapuján.) Tehát ha a második feltétel körül kutakodunk, illene először ezekről az évekről számot adnia. S mert hogyha oly mély és bensőséges élményeket őrzött gyermekkorából, mi volt az akadálya annak, hogy nem vált templomba járóvá a továbbiakban is? A házban, ahol Zémann felnőtt, rajtuk kívül – vallási alapon – csak egy idős, megviselt házaspárral járhattak volna össze, már amennyiben azok szűk cselédudvari otthona, és mi tagadás, gondozatlanságuk ne képezett volna erőteljes akadályt. Ez sem igaz, vagy nem így igaz, mert ez a házaspár nem a gettóból, hanem valamelyik haláltáborból keveredett haza, s elég nehéz helyzetben, mert gyermekeiket is elvesztették.
Ebben az udvarban játszótársam sem nagyon akadt. Volt ugyan itt néhány nálam valamivel idősebb fiú. Egyikük – kifejezetten róse – a kártya keverése közben, ha egy-egy véletlenül visszájára fordult lapot látott, azonnal megjegyezte: „Na, itt is egy zsidó! Fel van fordulva.” Hasonló kiszólásaitól eltekintve kiválóan focizott, jóval erősebb volt nálam, s nem mellékesen a szülei voltak a házmesterek. Egyedüli gyermek volt, nem számítva a hatalmas termetű németjuhász kutyát, „aki” mindenhová követte, s megtanulta a gazdájának szimpatikus vagy ellenséges személyek megkülönböztetését. Olykor a gazdi – ez a Láncos Laci nevű gyerek – „csípd meg” felszólítással tréfásan késztette kutyáját félelmetes morgásra, és fogvicsorításra, ha valaki nem tetszett neki. Lehetetlen volt nem barátkozni ezzel a fiúval. Zémann egyre komolyabban vette anyja tanítását: „az a fontos, amit gondolsz, különben is tartsd a szád!”
Úgy tizenkét éves lehetett, amikor ez a fiú méltónak találta, hogy a házukban levő vendéglő mellékhelyiségében bemutassa neki a maszturbáció egyszerű műveletét, s tetézte ezt azzal, hogy a lépcsőházuk rejtett, félhomályos zugában kutyáján is illusztrálja azt.
Na ja! A Közösség! Menjünk egy lépéssel tovább! Az általánosban, ahol volt olyan év, hogy harmincnyolc józsefvárosi fiú tette próbára az ott tanítók idegeit, egyetlen zsidó társat sem talált. Márpedig ezek azok az évek, amikor a valahova tartozás, már csak a közös játék élményei miatt is, sorsdöntőek, és az egyedüllét olyan, mint az oxigén nélküli levegő. Rúgta hát a harisnyákból összetömörített és átkötött rongylabdát a Corvin-közben s az aszfalton azzal, aki akadt. Bandázott a mozi mögötti kis homokos grundon, fejelt, verekedett, snúrozott, hol mi adódott, s ha nagy ritkán igazi fűzős bőrfoci örvendeztette meg a csapatot valamelyik jobb módú társuk jóvoltából, kitujáztak a Népligetbe.
Ebben a társaságban mit sem számított a vallási hovatartozás. A játék izzó légkörében a szavak elszálltak nyom nélkül, mint a szabadon engedett léggömbök. Zémann nyugodtan vállalhatta a közlegény szerepét – szemben Nemecsekkel –, az ő grundjukon számosan töltötték be ezt a posztot.
Túl voltak az évszázad mérkőzésén, a VB döntő elvesztésén, s maguk mögött tudták az általános iskolát. Ősztől gimnázium, új tanárok, új fiúk, s a változatlan – mai szóval élve – trend. Sehol egy pónem. Egy tehetséges cigányfiú a Nyári famíliából, aki a hegedűt fordítva tartva – a hangszer nyakát vállgödrébe szorítva – nagyszerűen muzsikált, de az év végére kimaradt.
Zémann rutinosan illeszkedett, jó humora s időben elsajátított csibészsége közrejátszott ebben. Figyelmüket inkább a szomszédos lánygimnázium tanulóival közösre szervezett tánciskola kötötte le, majd nem sokkal később valami más…
Zémann hirtelen megakadt morfondírozásában. Ifjúsága máig meghatározó élményét nem akarta sem eufémisztikus formájában, sem a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta agyonhasznált két szóval kiüresíteni. Soha meg nem élt belső érzés ragadta magával akkor, miközben borzongatóan közelről látta mások halálát, és csapta meg önnön életveszélyének rémülete. A történelem, az órákon százszor elhangzott, a filmeken, a könyvekben ezerszer látott, olvasott szó valósággá vált, s adott minden megszokott mozzanatnak új optikát. „Kitört a felkelés” – bukott ki Zémann száján úgy, ahogy több mint ötven évvel azelőtt, s rádöbbent, az ő számára ez az egyetlen és hiteles kifejezés a nevezetes kedd este óta. A „felkelőket” látták másnap reggel az ablakon kinézve a szemközti háztetőkön, padlásablakokban, őket hozták be sebesülten társaik a ház udvarába. Volt osztálytársait látta, s felismert néhány nagyobb fiút a gimiből is. Közel állt ahhoz, hogy ismét a grund harcosai között legyen.
Előbb azonban még szerda délelőtt a ház lakóbizottsága, tekintettel a növekvő tűzharcra, úgy döntött, hogy az utcai front lakásaiból költözzenek le a nagy közös légópincébe ők, öten; két egymás mellé fektetett s fatuskókkal megemelt ajtón rendezkedtek be. Délután követték őket az udvari és hátsóudvari lakásokból is. A rádió recsegve szórta a híreket, és a tűzszünetekben kisettenkedő lakóktól is áradtak be a legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó információk.
Hamarosan Zémann apja ijesztő híreket osztott meg családjával. Összeírják a zsidókat is, így csak idő kérdése, mikor következnek ők az űzött vaddá váló ÁVO-sok és kommunisták után.
Zémann anyja ekkor eskette meg őt és bátyját, hogy nem fognak fegyvert. A meglehetős zűrzavarban és zsúfoltságban könnyű volt meghallani az apját igazoló megjegyzéseket, kiszólásokat. A felfordulás és kiszámíthatatlanság, a sűrű fegyverropogás, az egyre inkább romossá váló környék csak fokozta szüleinek rémisztő előérzetét.
Az alig tíz éve átélt borzalmak visszamenőleg is életszerűvé váltak, s keveredtek össze a jelen és még inkább az esetleges jövő elképzelt következményeivel, függetlenül attól, hogy az életveszély nem fenyegette jobban őket, mint a ház többi lakóját.
Zémann kemény leckét kapott a szavak iszonytatóan súlyos, az eseményeket olykor végzetesen determináló erejéről. A pincében eltöltött két hét minden valóságos és érzékelhető történésével együtt az aggódás tizennégy napja is volt, s amikor november első hétvégéjén felköltözhettek a félig romba dőlt lakásukba, Zémann apja sokatmondóan megjegyezte: „Most szabadultunk fel másodszor.”

Hasznos Judit – Garics Erika: Száz éves az OMIKE

Hasznos Judit – Garics Erika

Száz éves az OMIKE*

Vizsgálatunk tárgya az OMIKE, nyilvántartási nevén az „Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület”, a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb zsidó szervezete, annak megalakulása, működési elve és területe, illetve ez utóbbiak változása. Témánknak aktualitást az OMIKE megalapításának századik évfordulója jelent.
Az egyébként magánszemélyeket tömörítő, közös akaratukat és célkitűzéseiket egységbe olvasztó és megvalósító társadalmi szervezet megalakulása idején újszerű formációkat alkalmazó jogintézménynek számított.
A már indulásakor többszáz tagot tömörítő egyesület a kezdet kezdetén is képes volt a tagság számarányát meghaladó tömegek megmozgatására. Így felmerül bennünk a kérdés: vajon minek köszönhette hatékonyságát, milyen tömegekre volt hatással, mi motiválta azokat az elhatározásokat, amelyek először az egyesület célkitűzéseiben bukkantak fel, majd a megvalósítás során az egyesületi tevékenység részét alkották? Tekinthető-e és milyen értelemben tömegnek az a népességkör, mely az egyesület tevékenységének célközönsége volt, s ha igen, akkor milyen szervező folyamatok játszottak szerepet a tömegek kialakulásában?

Magyar és zsidó együttélés – a magyar - zsidó szimbiózis

Zsidó közösségek Pannóniától a Monarchiáig

Mint ahogyan Scheiber Sándor „Magyarországi zsidó feliratok” című munkája tartalmazza, zsidók már a honfoglaló magyarok bejövetele előtt éltek Magyarország területén. Már a III. századból ismerünk olyan sírköveket, amelyek felirataiból, pontosabban véseteiből következtethetünk az elhunyt zsidó származására.1
A honfoglalást követően a területen élő zsidóknak lehettek rabszolgáik, akik között lehettek keresztények is, tulajdonolhattak és birtokolhattak földterületeket, ami jelzi, hogy egy részük mezőgazdasági tevékenységből élt. A feltételek meglétét I. (Szent) László és (Könyves) Kálmán által kihirdetett későbbi korlátozó jogszabályok szövege támasztja alá.2
A XIII. században elnyert privilégiumok lehetőséget teremtettek a magyarországi zsidóságnak, úgy is mint közösségnek, és úgy is mint a közösséghez tartozó egyénnek a túlélésre. A XIV-XV. században Európa-szerte felerősödött a zsidóellenesség, ennek következtében a zsidókat számtalan területről elűzték. Magyarországon ugyan voltak zsidóellenes megmozdulások, de ezek mégsem vezettek e területen sehol a zsidóság eltávolításához. Sőt létszámuk bővült azokkal a zsidókkal, akik az un. askenázi területekről, pontosabban a német fejedelemségekből, a cseh és a morva területekről vagy az osztrák birodalomból települtek Magyarországra.3 Ebben a korszakban – egész Európához hasonlóan – a zsidók környezetüktől elkülönülve, zárt területeken éltek. Ez azonban sokkal inkább eredt vallási elhatározásból, mintsem környezeti kényszerből. A mohácsi vészt megelőző években a négymillió főt számláló lakosságból 2500-3700 fő lehetett zsidó származású. A legnépesebb közösségek közé tartozott Buda, Sopron, Kőszeg, Kismarton.
A zsidóság újabb betelepülési hulláma a XVIII. század végére, illetve a XIX. század elejére tehető, a betelepülők egyszerre érkeztek a török uralom alatt szinte teljesen „kiürült” ország területére a német és a szláv betelepülőkkel, nemcsak nyugat, hanem kelet felől is. Ezért az előbbieket „ojberlendis”, míg az utóbbiakat „interlendis” zsidóknak4 nevezték. A zsidóság ekkor sem vált a rendi társadalom tagjává, hanem elkülönülten, vallási, jogi, politikai és kulturális különállását megőrizve, saját rendszerének megfelelően kialakított „kehilában” élte mindennapjait. Szimbiotikus kapcsolat volt ez a zsidó közösséget körülvevő rendi társadalommal.5 A zsidó közösségek életmódja – bár a rituálé eltért a környezetükben lakó keresztények szokásvilágától, mégsem mondható idegennek. Ugyanolyan theokrácia volt mindkettő: a keresztény környezetben is egybefonódott az állam és a vallás. A rendi társadalom fenntartója volt annak az egyházi rendszernek, amely egyrészről biztosította az akkori társadalom mindennapjainak megéléséhez az ideológiai alapot, másrészről átvállalta a világi hatalomtól az adminisztratív feladatok ellátásán túl a szociális támogatást is. A zsidó közösségek ebben az időszakban (is) zártak és homogének voltak, a külvilág felé a csoport mint a saját vallása által meghatározott és a külvilág számára egyértelműen körülhatárolt egység jelent meg.

Gazdasági és társadalmi változások

A XIX. század első felétől nyert teret a polgárosodás Magyarországon, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia részeként ez sajátos utat jelentett. A folyamat másképp ment végbe, mint a fejlett nyugat-európai államokban, azaz az eredeti tőkefelhalmozás és a működő tőke bekapcsolása az ipari termékelőállításba nem a korábbi rendi társadalom tagjainak feladatává vált, ezt nagyrészt átengedték a polgárosodás iránt élénken érdeklődő zsidóságnak. Ebben az időszakban átértelmeződött a zsidóság helyzetének társadalmi megítélése, és a korábbi vallási szempont helyett az emancipáció és asszimiláció kérdése került a figyelem középpontjába. Ezt a zsidóság el is várta az akkori társadalomtól, cserébe az ipar és a kereskedelem fejlődésének kimagasló eredményeiért, amit viszont az akkori társadalom várt el a zsidóságtól. 1867. december 27-én lépett hatályba „Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” hozott 1867. évi XVII. tc.6 A magyar politikai elit ekkor többségében szövetségest látott a zsidókban és a szövetség erejének fokozása érdekében azt óhajtotta, hogy a magyarországi zsidóság magyar zsidósággá váljon.7 Az emancipációs törvény nem rendezte egyértelműen a zsidó vallás helyzetét, ezért hosszas törvénykezési előkészítés után 1895. október 16-án lépett hatályba az 1895. évi XLII. tc. „Az izraelita vallásról”. Mivel a törvénycikk 2) §-a a felsőházi szavazás során kiesett, a teljeskörű szabályozás csak „A gyermekek vallásáról” szóló 1894. évi XXXII. tc. és „A vallás szabad gyakorlatáról” szóló 1895. évi XLIII. tc. olvasatában ismerhető meg.8
A XIX. század végére a magyarországi zsidók helyzete nemcsak változott, hanem rendkívül bonyolulttá is vált. Jehuda Don megfogalmazásában:
„Nyugati típusú liberális politikai berendezkedés, fejletlen kelet-európai gazdasági élet és az ipari forradalom előtti társadalmi miliő egyedi keveréke jellemezte Magyarországot. A kelet- és nyugat-európai vonások e sajátos keveredése teremtette meg azt az Európában, de másutt is egyedülálló helyzetet, melyben a nélkülözhetetlen ipari és kereskedelmi vállalkozások aránytalanul nagy része került zsidó kapitalisták kezébe.”9
A helyzetet tovább bonyolította, hogy a magyar zsidóság több részre szakadt, és ezzel párhuzamosan megjelent a cionizmus is.

„Azok a boldog békeévek....”
– polgárosodás és jogintézményei. Az OMIKE megalakulása és első évtizede

Szekularizáció és következményei. Jótékonyság és az asszimiláció

Két elemet fontos kiemelnünk a XIX. század társadalmi változásaiból.
Az egyik: a XIX. század második felére jelentősen felgyorsult az ipari fejlődés, mely a polgári államapparátus kialakulását sürgette. Ugyanakkor a polgárosodás feltétele volt az állam és az egyház szétválasztása, a személyhez fűződő jogok és kötelezettségek állami nyilvántartási rendszerének a kialakítása, és sok olyan jogintézmény bevezetése, amely elengedhetetlen bármilyen, akár demokrácián, akár más formáción alapuló, de mindenképpen polgárinak tekinthető társadalom működéséhez. Az egyén is választási lehetőséget kapott, egyrészt a képviseletében eljáró államhatalmi szervezetek tagjait választhatta meg, másrészt saját identitását, beleértve a későbbiekben az egyházaktól való függetlenséget is. Ha a vallási csoportból kikerült egyénekben mégis felébredt a csoporthoz tartozás igénye, azt már nem a különböző egyházak elégítették ki, hanem a „polgári önszerveződés” révén létrejövő társadalmi szervezetek: a társaságok, a kaszinók, a körök, a klubok, az egyesületek és leglátványosabban a pártok.
A másik elem, mely az OMIKE tevékenységével kapcsolatban is jelentős szerepet játszik, a zsidó jótékonyság, amely a vallásos habitus szekularizált keretek közötti továbbélését mutatja. Egy vallásos zsidó számára a „cödókó”, - az adakozás -, a Tóra előírása (micva), tehát kötelező. (3 Móz 19:18) Maga a jótékonyság elsődlegesen a helyi közösség tagjaira vonatkozik illetve a helyi hitélet támogatására irányul, és főként a zsinagógai felajánlásokon keresztül realizálódik. Kérdés, mit jelent és hogyan jelenik meg a jótékonyság azoknak a zsidóknak a magatartásában, akik eltávolodtak a „halahától”? Haraszti György a jótékonyság XIX. századi formáját a változás során mint második szakaszt definiálja:
„Az 1880-as évek közepétől induló második szakasz lényege a lokális kereteken túllépő, de még elsődlegesen zsidó közösségi (gyakorlati) „felekezeti” (esetlegesen az országhatárokon is túlnyúló univerzális) célokat szolgáló tevékenység. Ilyen volt, hogy csak egy példát említsünk, a viszonylag későn, 1909-ben alapított Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egylet, (vannak más helyek is, ahol a tényleges jogi formától eltérően egyletnek nevezik) az OMIKE.”10

Az egyesület mint társadalmi szervezet kialakulása és jogi szabályozása. Az
OMIKE megalakulása és tevékenységének első éve

A gazdasági és társadalmi változások a jogrendszer és ehhez kapcsolódóan a jogintézmények fejlődését és átalakulását is kiváltották. Az egyesületek jogi szabályozásának kezdete a XIX. század közepére tehető. Ezt megelőzően a XVII-XVIII. században azokat a feladatokat, melyek a későbbi időkben megalakult egyesületek hatáskörébe kerülnek, többnyire vallásos célú vagy indíttatású köztestületek látták el, ezek jogi szabályozását már a korai időktől törvények határozták meg, melyeknek a szövege a Corpus Iuris Hungarici–ben követhető nyomon. Az egyesületi forma térhódítása kifejezetten a polgárosodás időszakához kapcsolható, e tárgykörben először az 1848:III. t.-cz. rendelkezik, mely az egyesületek felett gyakorolt állami felügyelet jogalapját rögzíti, azonban ekkor még semmilyen jogszabály nem írja elő az egyesület alapításának és működésének szabályait. Az egyesületeket céljaik szerint két külön csoportra bontva a gazdasági célú egyesületekre vonatkozó szabályozás az 1868:XXX. tc.-ben jelenik meg. Érdekes módon ebbe a kategóriába tartoznak a betegsegélyező egyesületek, a bányásztársládák és az ipartestületek is, míg a jótékony céllal alapított egyesületekre „egyleti közjog” néven két belügyminiszteri rendelet vonatkozik.
A belügyminiszteri rendeletek viszonylag teljeskörűen szabályozzák az egyesületek megalakulásával és ellenőrzésével kapcsolatos hatásköri és illetékességi kérdéseket. (Pl: községek esetében első fokon eljáró hatóság a főszolgabíró, ugyanitt másodfok az alispán harmadfok a magyar királyi belügyminiszter) Az egyesület működésének ellenőrzését és a szabályok megszegése esetén alkalmazható szankciókat, ami 15 napig terjedhető elzárás és 100 forintig terjedhető pénzbüntetésből állt.
Az egyesület megalakításának legfontosabb eleme az alapszabály megalkotása volt, melyben az egyesület céljait nagyon pontosan kellett meghatározni, és amelyet az egyesület a működése megkezdése előtt köteles volt a kormány illetékesei által kiadandó záradékkal elláttatni. A nem gazdasági célú egyesületek körébe csak a politikai, időlegesen a humanisztikus és közművelődési egyesületek tartozhattak, ezek közül is a humanisztikus egyesületeket a jogalkotás későbbiekben a gazdasági tevékenységre alapított egyesületek körébe vonta, és szabályozásukra külön jogszabályt dolgozott ki. Arról, hogy fiatal jogintézménnyel állunk szemben, tanúskodik az a megállapítás, hogy sem a humanisztikus, sem a gazdasági célú egyesületeket érintő jogszabályok nem tartalmaztak előírást arra vonatkozóan, hogy a létrejövő egyesületek milyen tömegbázisra épülhetnek, és a humanisztikus egyesületek tevékenységi körét sem korlátozta konkrét előírás, mely a jótékonyság köréből bármely területet kizárt volna.11 A zsidóság először kétkedéssel szemlélte az új formációkat, így hosszas vita előzte meg az OMIKE megalakítását is,12 mire az egyesület létrejött, gyakorlatilag egy összeszokott csapat kezdhette meg az érdemi tevékenységet. Horák Magda dokumentumgyűjteménye 1600 leendő tagról tesz említést.13
Az OMIKE több mint 40 év készülődés után 1909. március 21-én alakult meg (dr.) Hevesi Simon főrabbi javaslatára és elnökletével. Az Egyenlőség 1909. március 28-i számának tudósítása 192 személyt említ név szerint a különböző pozíciókba megválasztott tisztségviselők közül, akik főleg az akkori közélet ismert alakjai voltak. A megalakulást követő első igazgatótanácsi ülés hat bizottságot állított fel, és elkezdődött a teljes autonómiával bíró vidéki fiókegyesületek felállításának szervezése is.14 Tanulmányozva Hevesi Simon főrabbi újévi programbeszédét, megállapítható, hogy a megalakulás után elkezdődő érdemi munka főként a könnyebben megszervezhető, ugyanakkor az egyesület ismertségét növelő tevékenységekre terjedt ki: legnagyobb sikere a felolvasó- és kultúr-esteknek volt.15 A magyar nyelvtanfolyamok kezdetei is erre az időszakra tehetők, egyik a Király utcában, másik a Rökk Szilárd utcában; mindkettő működő zsidó oktatási intézményben indult. A képzés jelentőségét az adja meg, hogy leszűrhető belőle az a következtetés, miszerint az egyesület vezetősége elsődleges és fontos kérdésnek tartotta a környező társadalmi csoportokkal való zökkenőmentes kommunikációt, egyrészt mint az assszimiláció egyik alapelemét, másrészt mint a csoport kapcsolódási pontjai megsokszorozódásának a lehetőségét. Az első könyvtár dr. Blau Lajos „könyvtárnok” vezetésével a Síp utca 12. szám alatt jött létre, megnyitásakor 4000 kötettel rendelkezett – erről az eseményről tudósít az Egyenlőség 1910 novemberében.16 Az első teljes gazdálkodási évet lezáró jelentés szerint az egyesületnek már 2593 tagja volt, több, mint harmadával nőtt meg a létszám az alakuláskori állapothoz képest.17

A Ráday utcától a Rákóczi útig – Lelkesedés és szükség

A korábban sikeresnek mondható tevékenységek folytatása mellett az 1911-es év egyik legnagyobb vívmánya, a diák-étkeztetést biztosító Mensa Academica a Ráday u. 11-13.-ban bérelt négy helyiségben 1911. március 1-én nyílt meg ünnepélyes keretek között. Az éves jelentés szerint 400 diák kapott teljesárú ebédet, a kedvezményesen étkezők száma 80 fő volt.18 Két év múlva már 600 diák ellátásáról kellett gondoskodni, a korabeli sajtó arról tudósít, hogy az egyesület bevételei nem elégségesek, és további adakozásra szólítja fel az érintetteket.
Egy évvel később – az I. világháború kitörésének évében – bővül az ellátottak köre: függetlenné válik a hovatartozástól, amiről az Egyenlőség tudósítója írja: „Az OMIKE mensája, ahol máskor diákok kapnak ebédet, hogy kevesebb legyen a gondjuk, mialatt klinikákon, egyetemi termekben, könyvek, jegyzetek fölött készülnek a jövő nagy hivatásukra, most enni ad mindenkinek, aki kér. Zsidónak, nem zsidónak, öregnek, fiatalnak egyformán. Annak, aki a harctéren sebesült meg a hazáért éppen úgy, mint annak, aki reménnyel várja vissza a kenyérkereső emberét.”19 A Mensa hatékonyságát bizonyítja az 1915. évi beszámoló, mely évente több, mint 250.000(!) ebéd kiosztásáról tesz említést, új helyiséget nyitnak meg a Rákóczi út 17. szám alatt, tovább bővül az ellátottak köre, a hadikonyháról naponta 250 segélyezett visz ebédet, a 350 egyetemi hallgatóból mindösszesen 100 fizet térítési díjat, azt is csökkentettet, működik a Családi-, és a Polgári étkező, ahol a társadalom jövedelem nélkül maradt egyes rétegei jutnak ellátáshoz, lehetőleg „diszkréten”. A „Lábbadozó katonák kaszinójá”-ban 100-200 főt vár uzsonna és szórakozás, az élelmiszer kiosztóban az élelmiszer segély mellé szenet is adnak. Az OMIKE-mensa burgonyasütödéjénél minden arra járó katona két nagy sültburgonyát kap ajándékba. Megjelennek a „kapcsolódó szolgáltatások” is, a tankönyv-segély, a felruháztatás és a fronton harcolóknak küldött szeretetadományok.20
A korabeli beszámoló szerint naponta 800-1000 személy ellátásáról gondoskodik az egyesület, tekintet nélkül felekezeti és társadalmi különbségre. 1916. telén bevezetik az egyetemisták, főiskolások részére az ingyenes vacsorát, egyben tanulási és művelődési lehetőséget biztosítva a „mensa jól fűtött helyiségeiben”,21 majd ezt követően állítják fel a művészasztalt, melynél naponta 25 jövedelem nélkül maradt művész jutányos áron étkezhet.22
Fontos folyamatra világítanak rá az itt rögzített adatok: az egyesület észlelve a szükséghelyzetet, ott próbált segíteni, ahol arra a legnagyobb rászorultság mutatkozott. Természetesen ennek nem maradtak el a „mellékhatásai”: minden egyes beszámolóban olvashatjuk a sajnálkozást a kulturális és képzési tevékenység visszaszorulása miatt, ami egyértelmű következménye annak, hogy a Mensa többletköltségeit csak a többi terület rovására lehetett fedezni. A problémák ellenére is elmondható, hogy az egyesület tevékenysége már ebben az időszakban elérte a XIX – XX. századi zsidó mecenatúra harmadik szintjét, melyet Haraszti György a „Két világ határán” című művében három ismertetőjegy alapján határoz meg: „individualitás, felekezetköziség és össznemzeti irányultság”.23

Szűkülő „egyenlőség”. A numerus clausustól a II. zsidótörvényig

A térvesztés társadalmi következményei. A zsidóverések. A kirekesztés hatása az OMIKE tevékenységére

Az 1918-1919-es társadalmi változásokhoz képest lényegesen erősebben hatott a magyarországi zsidóság helyzetére a trianoni békeszerződés, melynek következménye a felvevőpiac beszűkülése és a nyersanyagkészletek országhatáron kívülre kerülése.24 Ezzel egyidejűleg ténykérdéssé vált, hogy a korábbi magyarországi politikai – közigazgatási apparátus, mely a magát magyarként definiáló középosztályt látta el munkával, illetve jövedelemmel, tovább már nem bővíthető, így a Monarchia megszűnése következtében megélhetés nélkül maradókat befogadni nem képes.
A magyar középosztály kénytelen-kelletlen „felfedezte” magának azokat az értelmiségi pályákat, melyeket a zsidó értelmiség a századfordulón magáénak választott. Bár az állam vezetése jól megfontolt okokból ragaszkodott a szimbiózis fernntartásához, a gazdasági és megélhetési nehézségek hatására fellángolt Magyarországon az addig nem jellemző nyílt zsidóellenesség. Ennek az államilag nem akadályozott megnyilvánulásait a fehérterrorról szóló irodalom taglalja, illetve a korabeli sajtó tudósít a magánkezdeményezésre meginduló egyetemi és főiskolai zsidóverésekről. Ez utóbbinak egyik áldozata a Mensa.
Az Egyenlőség 1919. szeptemberi számában olvashatunk az eseményről, mely szerint az elkövetők a Szent Imre kör és az ÉME tagjai voltak,25 és ettől kezdve a huszas évek második feléig folyamatosan találhatunk hasonló híradásokat A magyar zsidóság és az egyesület tevékenysége szempontjából fontos elem „A tudományegyetemekre műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról szóló 1920. évi XXV. tc.”, ismertebb nevén a „numerus clausus”. A törvény szövegében a zsidó kifejezés nem szerepelt, célja azonban egyértelműen az értelmiségi szakmákban elhelyezkedni kívánó zsidók számarányának a visszaszorítása volt. A megoldás nem váratott magára, az OMIKE visszaállította a Mensa szerepét az I. világháború előtti szintre, ugyanakkor a támogatás nagy hányadát az elüldözött, a külföldön tanulni vágyó ifjúság részére csoportosította át.
A tudósítások 1921-től röviden tájékoztatnak: a tanulási lehetőségek bővítését szolgálta a zsidó művészeti iskola megnyitása; az OMIKE Kultúrotthona a megélhetési gondokon próbált enyhíteni. A tudósítások mindegyike hangsúlyozza, hogy a honi zsidóság magyar érzelmű, és minden cselekedete a magyar nemzet javát szolgálja.26 Nagyon érdekesek azok az írások, amelyek a március 15-ikei évfordulók megünnepléséről tesznek említést: miközben Basilides Mária magyar dalokat énekelt és Péchy Blanka magyar, Ascher Oszkár Petőfi verseket szavalt,27 a beszédek és megemlékezések patetikus fordulataiban visszacseng annak az ismétlődése, hogy a magyar zsidóság milyen lelkesen szállt harcba 1848-ban és az I. világháború idején a haza megmentése érdekében és mennyire lojális az állammal szemben, ezért érthetetlen számukra a „numerus clausus” hatályban tartása.
Ezzel egyidejűleg a „numerus clausus” következményeinek áthidalására a külföldi egyetemeken, főiskolákon tanuló magyar zsidó fiatalok támogatására több ízben szervezett gyűjtést az OMIKE, amit a rendőrség egyáltalán nem nézett jó szemmel, sőt kényszerintézkedések is történtek a gyűjtés miatt.28 Bizonyos körök ezzel sem elégedtek meg, a „második numerus clausus”-nak nevezett jogszabály meghozatalát követelve kívánták megakadályozni a külföldön szerzett diplomák honosítását.29 A magyar politikai elit nem mert a gazdasági életben még mindig jelentős szerepet játszó zsidósággal konfrontálódni, így nem jött létre a jogszabály, sőt az eredeti „numerus clausus”-t módosító 1928. évi XIV. tc. enyhített valamelyest a korábbi jogszabály szigorán. A Bethlen kormányt felváltó Gömbös kormány sem változtatott a zsidókérdéshez való viszonyán, a zsidó tőkére neki is szüksége volt, azonban a felszín alatt beindultak olyan folyamatok, melyek a politikai – hatalmi elit lecserélődése révén változtatták meg a zsidósághoz való össznemzeti hozzáállást.30
A zsidó főiskolai hallgatók 1919-ben az OMIKÉ-n belül saját alosztályt hoztak létre „Zsidó Magyar Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége” néven, a szövetség működését a rendőrség alapszabály hiányára hivatkozással 1923. május 10-én felfüggesztette.31 Öt évet kellett várni addig, míg megalakulhatott a MIEFHOE, teljes nevén a „Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete.32 A zászlóbontó közgyűlésen dr. Buday-Goldberger Leó beszédét hitvallással kezdte: „– Magyarok vagyunk, voltunk és magyarok maradunk. A magyar haza szülöttei vagyunk, magyar anyatejet szíttunk, magyar volt az első szó, amelyt hallottunk, magyarul tanultunk, Magyarország hősei a mi hőseink, mondjanak, tegyenek, gondoljanak mirólunk bármiképpen, mi egyek vagyunk: magyarok”.33 Optimizmusát a későbbiekben sem veszíti el: 1933 márciusában az OMIKE ifjúsági templomának megnyitóján elhangzott beszédében fejti ki, hogy reménnyel néz a magyar jövő elé, ezen belül is a zsidó vallású magyarok jövője elé.34 A szövegek értelmezése során érzékelhetjük, hogy a zsidó elit még mindíg hisz az emancipáció és az asszimiláció lehetőségében. Az OMIKE tevékenységében egyetlen, ennek ellentmondó lépést fedezhetünk fel: 1931. október 18-án megalakult a Hitvédelmi Szövetség a zsidó hitélet megerősítése céljából.35
A létszükségeleteket kielégítő gondoskodás mellett folyamatos a képzés, a kulturális és művészeti események pártolása, ezek tételes felsorolása olvasható Horák Magda idézett művében található tudósításokban. Megjelenik az OMIKE Haggada, megszaporodnak a külföldi tanulmányutak, az OMIKE 25 éves évfordulóján a Vígszinházban fellép Szentpál Olga tánccsoportja.36

Támogatásból megélhetés. Művészmentő akció az OMIKÉ-nél

„A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló 1938. évi XV. tc.”-t – ismertebb nevén „első zsidótörvény” - még a Darányi kormány nyújtotta be, hatályba azonban az Imrédy kormány alatt lépett. A magyar értelmiség színe-java hiába tiltakozott, az „első zsidótörvényt” hamarosan követte a „második zsidótörvény”; 1939. május 5-én lépett hatályba „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának visszaszorításáról szóló 1939. évi IV. tc.”, mely részben felekezeti, részben faji alapon határozta meg, hogy a törvény hatálya kire terjed ki és kire nem. 1939-től folyamatossá vált a zsidóság kiszorítása mind a gazdasági-, mind a társadalmi életből, ezért rendkívül fontos az OMIKE 1939 októberében indított Művészakciója, melynek célkítűzései két fő terület köré csoportosultak: egyrészt a magyar zsidóságot kívánta megtartani azon a kulturális színvonalon, ahova ezideig eljutott, másrészt azokat a zsidó magyar képző-, és előadóművészeket valamint írókat juttatta munkához, akik a zsidótörvények következtében kiszorultak a korábban számukra is nyitva álló területekről és intézményekből.
Az OMIKE működésének ez az időszaka az, amelyik a leginkább dokumentált és leginkább feldolgozott rész. Az írott és részben a fényképek segítségével megmaradt dokumentumokat nagyszerűen összegzi az ebben a cikkben is többször hivatkozott gyűjtemény, Horák Magda szerkesztésében. Ő alapvetően a korabeli sajtóból gyűjtötte össze anyagát. Volna lehetőség egy másik dokumentációs kötet összeállítására is, azoknak a visszaemlékezéseiből, akik fiatal emberként részt vettek az OMIKE Művészakció rendezvényein. A mi számunkra is sokat jelentett, hogy cikkünk írása közben fogadott bennünket dr. Tímár László művészettörténész, aki 1943-ban, az érettségi letétele után Bánóczi László mellett dolgozott az OMIKE színházi előadásain.
A szinielőadásokat a Goldmark teremben, a Hollán utcai kultúrteremben és a Bethlen téren tartották.37 A Művészakció finanszírozásához a bevétel teljes körben zsidó forrásból származott, melyhez az egyesület pártoló tagokat gyűjtött. A színházi és operaelőadások közönsége a tudósítások szerint magas színvonalú művészeti élménynek volt részese, és ez fokozottan érvényes a zenei előadásokra is. A későbbiekben is elismert művészként számontartott előadók sokaságából kiragadva Fischer Anniet, Rózsa Verát, Székely Mihályt, Starker Jánost és Komor Vilmost említem. Az OMIKE színházát berlini mintára alapították, engedélyezni a Színház- és Filmművészeti Kamarának kellett. Az engedély megadásának feltétele az volt, hogy csak zárt előadásokat rendeznek, tehát csak a hitközséghez tartozók látogathatják ezeket. Így nyilt meg 1939. november 11-én a színház, a következő programmal: Hamlet monológja, majd Lessing „Bölcs Nathan”-jából az un. gyűrűparabola, részletek Stefan Zweig „Jeremiás”-ából, haszid legendák Martin Bubertől. A magyar zsidó alkotókat Szabolcsi Lajos, Molnár Ferenc és Kiss József művei képviselték. Erről az előadásról – mint a későbbiekről is – a zsidó sajtóban jelentek meg recenziók.
Meg kell említeni, hogy a színházi előadásokra és a zenei produkciókra bérletet lehetett váltani. Ezek megvételét egyfajta zsidó „patrióta” gesztusként értelmezték. Nemzsidó színházban nem zsidó színészeket „nem illett” megnézni.
A színház rendszeresen teltház előtt játszott, sőt, az előadások alkalmával tematikusan odaillő kiállítást is rendeztek. Felmerül a kérdés: Hogyan lehetett mindezt finanszírozni? Dr. Tímár közlése szerint sok művész honoráriumot kapott produkcióáért, mások viszont maguk fizettek a saját fellépésükért, mint pl. Komor Vilmos illetve Failoni karmesterek. Amerikából is érkeztek nagyobb összegek – ezt lehetett hallani – pl. Czukortól, Korda Sándortól és Molnár Ferenctől.38
A képzőművészektől az írókig, a magyar zsidó értelmiség színe java szerephez és ezáltal megélhetéshez jutott az OMIKE Művészakció keretein belül. 1942-ig 80.000 néző élvezte az előadásokat, melyekről a Magyar Zsidók lapjában 1942. június 25-én megjelent tudósítás kiemeli, hogy csak meghatározott „zárt kör” számára elérhetők,39 csak a hitközség tagjai vehettek részt az eseményeken. A kör bezárult, zsidók játszottak zsidó közönségnek, zsidó témákról.
1939 ősze és 1944 februárja között összesen hat képzőművészeti kiállítást rendeztek, magánlakásokban, a mensa illetve a pesti hitközség helyiségeiben. Elsősorban fiatal progresszív művészek mutatták be alkotásaikat, mint Ámos Imre, Anna Margit és Bálint Endre. Az elsődleges cél ezzel az volt, hogy a fiatal képzőművészeket, az un. szentendreieket támogassák. („Fiatal, progresszív és zsidó művésznek lenni három olyan terhet jelent, melyeket a mai nehéz időkben csak a legnagyobb idealizmussal lehet elviselni.” – írta Ámos Imre 1939-ben.)
Bár 1944 januárjában még ősbemutatóra készül az egyesület - Pap Károly „Mózes” című művét viszik színre, és felcsendül Kelen Hugó „Zsoltár”, valamint Kadosa Pál „De amore fatali” című, József Attila verseire írt zeneműve – az OMIKE tevékenysége 1944. március 19-i feloszlatásának napján véget ér. Az előadók is és a támogatók is – a visszatérők kevés hányadától eltekintve – a holokauszt áldozatává váltak.

Zárszó

Az OMIKE 35 éves fennállásának idején folytatott tevékenységét tekintve megállapítható, hogy az egyesületet a magyar asszimiláns zsidóság hozta létre a sajátos, magyar-zsidó, zsidó- magyar kultúrájának és műveltségének ápolása és továbbörökitése céljából. Az egyesület tevékenységének tartalmát jelentősen befolyásolták a környezetében zajló gazdasági és politikai folyamatok: megállapitható, hogy amilyen mértékben zárultak be az ajtók a zsidóság előtt, olyan mértékben nyílt ki, erősödött meg a magyar zsidóság öngondoskodó- és önfenntartó képessége. Ez akkor egyben a zsidó identitás megerősödését is jelentette.

Lábjegyzetek

* Elhangzott az ELTE Germanisztikai Intézetében rendezett konferencián 2008. június 13-án.
Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok. Budapest: MIOK 1960, 18-19. o., 23-24. o., 26. o., 28. o., 33-34. o., 38-43. o.
2 Haraszti György: Két világ határán. Budapest: Múlt és Jövő kiadó 1999, 29-30. oldal
3i. m. 58. oldal
4Gyurgyák János: Zsidókérdés Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó 2001, 28. oldal
5 i. m. 35. oldal
6Corpus Iuris Hungarici 1867.
7 Gyurgyák János (2001): 62. oldal
8 Gyurgyák János (2001): 71. oldal
9Jehuda Don: A magyarországi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete a 19-20. században. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatóközpont – Élet és Irodalom 2006, 7-8. oldal
10 Gyurgyák János(2001): 74. oldal
11Haraszti György(1999): 245. oldal
12Dr. Vita Emil: Egyesületi jog. Budapest: A Gyakorlati Közigazgatási Könyvtár kiadása 1906, 16 oldal
13„Ősi hittel, becsülettel a hazáért!” OMIKE Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1909-1944. Válogatott dokumentumok. Szerkesztette Horák Magda. Budapest: Háttér Kiadó 1998, 8-9. oldal
14 Horák Magda (1998): 44. oldal
15Horák Magda (1998): 23. oldal
16Horák Magda (1998): 27.-34. oldal
17Horák Magda (1998): 35. old.
18Horák Magda (1998): 47. old.
19Horák Magda (1998): 65. old.
20Horák Magda (1998): 100. old.
21Horák Magda (1998): 112-114. old.
22Horák Magda (1998): 123. old.
23Haraszti György (1999): 245. oldal
24Jehuda Don (2006): 53. oldal
25Horák Magda (1998): 128. oldal
26Horák Magda (1998): 140-146. oldal
27Horák Magda (1998): 170. és 185. oldal
28Horák Magda (1998): 173. old.
29Horák Magda (1998): 182. old.
30Gyurgyák János (2001): 124-135. oldal
31Horák Magda (1998): 150. oldal
32Horák Magda (1998): 220. old.
33Horák Magda (1998): 227. old.
34Horák Magda (1998): 261. old.
35Horák Magda (1998): 251. old.
36Horák Magda (1998): 263. old.
37Ezúton szeretnénk köszönetet mondani dr. Tímár Lászlónak az interjúért, a közölt információkért.
38Horák Magda (1998): 460. old.
39Horák Magda (1998): 460. old.

Hrotkó Larissa: A lajnolás

Hrotkó Larissa

A lajnolás

A Tóra-olvasás dallama, története

A zsidó zene a Tóra, a Próféták könyvei és a Megillák szövegeinek felolvasási hagyományában gyökerezik. A Tóraolvasás, vagyis a lajnolás mai problémái a „lajnolással” kezdődnek. Mit jelent ez a szó, honnan származik és alkalmazható-e a mai zsinagógai liturgiában, anélkül, hogy valamilyen divatjamúlt, sőt szegényes zsargonra gondolnánk?
Németország területén élő zsidók a Tóra olvasását sajátos szakkifejezéssel – „Lejnen” szóval – fejezték ki, amelyet mai napig is használnak. Példának szolgálhat egy figyelemre méltó szöveg, amelyben a münsteri zsidó közösség a Tóra-olvasói (ill. Tóra-olvasónői) állást hirdetett 2002-ben:

Sehr geehrte Damen und Herren,
Jüdische Gemeinde Münster sucht der G'ttesdienstführung und im Thoraleinen erfahrenen Vorbeter. Der Bewerber sollte auch Interesse an Erteilung von Religionsunterricht und an einer Mitarbeit in der Jugendarbeit haben. Gute Kenntnisse der deutschen und hebräischen Sprache sind Bedingung.

Freundliche Grüße
- Sharon Fehr -
(Geschäftsf. Vors.)

Ebben a hirdetésben találkozunk a „Thoraleinen” kifejezéssel, de azt is láthatjuk, hogy a felhívást nemcsak a férfiakat, hanem a nőket is érintette, a jelentkezőtől a jó héber és német nyelvismereteket várták el.
A magyar „lajnolás” szó, tehát, a német nyelvterületről származik, ám a jiddis kultúra ezt a latin nyelvből – a „cantilena” szóból – kölcsönözhette. Cantilena ugyanis egy énekszerű (háttér) dallamot jelent. Ennek magyarosított változata a kantilláció. A lajnolást úgy definiálhatjuk, mint a Tóra szövegeinek psalmodizáló felolvasását.
Az éneklő-recitáló előadásmód az emberi hang különleges liturgiai szerepére vezethető vissza. 1961-ben Izraelben jelent meg Peter Gradenwitz könyve Izrael zenéjéről „Die Musikgeschichte Israels. Von den biblischen Anfängen bis zum modernen Staat”1. A könyv egy példányát a szerző 1963-ban Tel Avivben Szabolcsi Benczének ajándékozta annak első izraeli látogatása alkalmából. Ez a példány valahogy az ORZSE könyvtárába, majd a kezembe került. Gradenwitz azt írta, hogy a keleti kultúrák számára az éneklésnek nem művészi, hanem pragmatikus célja volt. A hangot az éneklő azért emelte, mert úgy gondolta, hogy a közönséges hangon a természetfeletti erők, amelyek sorsunkat, sőt életünket kezükben tartják, nem hallják meg, és ezért meg sem hallgatják az ember könyörgéseit. A Jeruzsálemi Szentély magasan fejlett zenei rendszerében a zene minden formáját a szent szolgálatnak rendelték alá, a hangszerezés csak azért volt jelen, hogy kísérje a rítusokat (például jelezze a szüneteket), és az éneklés a szöveg szavainak adta meg a mélyebb értelmét. Az ének módját a nap és a szöveg jelentőségétől függően választották ki, a dallamot tehát alárendelték a szavak tartalmának és jellegének.
A görög és a hellenista szépségideálok hatására a hagyományban változások történtek. Idővel az éneklés szépítése került előtérbe.
A különböző földrajzi térségekben talált iratok hangsúlyjelei bizonyos külső hasonlóságot mutatnak a korai szír és örmény neumákkal (neumé). Ilyen jelekkel ellátott iratokat találtak meg a Holttengeri-tekercsek között is.
A kereszténységben – Gradenwitz szerint – ezek a jelek a 2. évezred elején, a középkori hangjegyek előtt alakultak ki. Neumák jelölték a hang magasságát és időtartamát, ami a zenei koncepció alapja.
Olyan zsidó emlékek is vannak, amelyek szerint a Tóra olvasását kísérő jeleket kézzel mutatták meg, vagyis mnemotechnikai jellegük is volt. Rabbi Nachman bar-Ichák (Brachot 62 a-ban) beszélt arról, hogy a jeleket jobb kézzel vezényelték, Rasi is említette ezt 1100. körül.
Viktor Tunkel, aki a nyugati askenáz tradícióval foglalkozott, három bibliai kantillációs rendszert emel ki, és ezt további irányzatokra bontotta.2 Az askenáz irányzat a tiberiai rendszerhez tartozik: a nyugati ág (a német, holland és francia), amely az angol csoportban futott össze, és a keleti askenáz (az un. litván hagyomány), amelyhez az USA-ba és Izraelbe importált kelet-európai zsidó tradíció is csatlakozik.
Tunkel szerint a Tóra masszoréti jelölésének nem retorikai, hanem kantillációs rendeltetése van. Ugyanakkor a Tóra szövegeiben alkalmazott masszoréti jeleket egyéb szövegbeli ritmikai-szemantikai jellemzőkkel – a parallelizmussal – támaszthatjuk alá. Nemcsak az egyszerű anaforákból, vagy epiforákból, hanem az asszonanciákból és alliterációkból, valamint a grammatikai modellek ismétlődéséből tevődnek össze ezek a parallelizmusok. Mivel az akcentusok többnyire megegyeznek a parallel helyekkel, arra következtetünk, hogy azoknak mindig kettős jelentése van: úgy retorikai, mint a kantillációs. A gyakorlati lajnolás egyik problémája éppen a masszoréti jelek felfogásában keresendő. Vagyis nemcsak az a kérdéses, hogy a mai liturgia igényli-e a lajnolást, hogy nem korszerűbb-e a szövegek egyszerű felolvasása, hanem az is kérdéses, hogy a lajnolás lényegét képező masszoréti jeleket csupán hangjegyként, vagy szövegértelmező jelként kell követni.
Meg kell jegyezni, hogy Tunkel ellentmond saját magának, amikor a jelek hatásának kiterjesztéséről beszél könyvének 5. fejezetében (30. old.). Itt ugyanis ő is megjegyzi, hogy a jelek a szöveget egyrészt szentenciákra bontják, másrészt a történet drámai kialakítására szolgálnak (pl. Bresit 22, 10-ben (Vajéra): „vajislah”… és rögtön egy „mahpak”, amely mintha noszogatna, hogy siessünk, nézzük már meg, mi történt ott stb. A „Jadó”- nál pedig a „zaqef parvum” egy drámai hatásszünetet rendel el!)
A szentírási szöveg dallamainak több alapvető zenei interpretációját ismerjük: a lajnolás, a Háftara, az Eszter könyve, a Siralmak, a Sir Ha-sirim, a Rut, a Kohelet tekercse a pészáhi, purimi, szukkoti és a savuoti ünnepekre. Ros Hasana-kor is más a lajnolás dallama, de el lehet képzelni, hogy régen egy nuszahon belül még több variáció is létezett a szövegtől és az alkalomtól függően. Kovács Tibor, a Frankel zsinagóga Tóra-felolvasója néha hirtelen egy szokatlan dallamot alkalmaz, mert a szöveg hagyománya ezt megköveteli. Így például a „Haázinu” szövegét valósággal elénekli, és nem csak elbeszélően recitálja, mint a többi szöveget. Ami Mózes „Tengerdalát” (Az jashir Moshe) a Semot 15-ből (Beshalach) illeti, ezt Tunkel is kivételnek mutatja be a szefárdi és az askenáz nuszahként.
Az askenáz hagyomány alapja, hogy itt a szokásos ta,amim közé ékelődik be a különleges dallam, amelynek speciális tagolás a lényege. Azokban a sorokban, ahol nincs „atnah”, ott a „zaqef”-el (a II. fokozatú jellel) oldják meg a szakaszolást. A 18. versre pedig a dallam második részét alkalmazzák. Már az előző fejezet végét (Semot 14, 29) teátrálisabban, mint az előző szöveget, egy kádenciaként zárják le a miminam umismolam-tól kezdődően a fejezet utolsó négy lexemáig vaja’aminu ba-Adonsem uvemose avdo.
Kovács Tibor megosztotta velem a lajnolás egykori tanulásának emlékeit. A szentírási szövegeket a tanulók a tapasztalt lajnolóktól hallgatták, együtt értelmezték, megbeszélték, a dallamot memorizálták és kipróbálták, majd ismét hallgatták, és újra gyakorolták. Hiszen bármennyire is fontos a dallam, a lényeg az, hogy a felolvasásban ne legyen hiba. „Megfelelő helyen kell tudni megállni, vagy hangot emelni. Csak az tud igazán lajnolni, aki értelmesen tagolja a szöveget.”
Ugyanezeket a gondolatokat hallottam Schőner Alfréd főrabbi úrtól, amikor édesapjáról mesélt, aki évtizedekig Kovács Tibor előtt a Frankel Leó úti zsinagógában lajnolt. Schőner rabbi édesapjától örökölte a lajnoláshoz való viszonyulást, amelyben a szöveg iránti tisztelet elsődleges helyet foglal.
A dallamhoz visszatérve megjegyzem, hogy az említett zenei változatok csak a középkorban alakultak ki. 1200 körül a regensburgi R. Jehuda a Széfer Haszidim-ben már kihangsúlyozta a megfelelő dallam alkalmazásának fontosságát. R. Jehuda a Tórára hivatkozott – Dvarim 19,14-re ill. Semot 19,19-re - és ilyen módon Mózes nevével legalizálta a lajnolás különböző dallamait és annak alkalmazási szokásait.
A zsinagógai liturgia igyekezett feleleveníteni a templomi szolgálatot. Ám a templomban kizárólag a leviták feleltek a liturgia levezetésért, és ők énekeltek is. Másoknak tudásukat át nem adhatták. A masszoréták tehát egyrészt megpróbálták felfedni a leviták régi titkait. Azon kívül segítették a tórai szövegek áthagyományozását, hiszen a zenei produkció a szent szövegek rögzítését és terjesztését segítette elő. Amíg a héber egy élőnyelv volt, a jelekre nem is volt olyan nagy szükség, de a nyelv elfeledésével a szentírási szöveg értelmezése és terjesztése is veszélybe került.
A masszoréti jeleket megelőző babiloni jelrendszer az időszámításunk 6. százada körül alakult ki. Abban a rendszerben állítólag csak az elválasztó jeleket alkalmazták, és csak nagyon kevés héber betűs megjegyzés volt látható. A tibériai rendszer köztudottan a 7-8. században alakult ki az utólagos feljegyzéssel. Vagyis az eredeti szövegeket a karaita tudósok utólag jelölték meg. Aharon ben Moshe ben Asher nevéhez kapcsolódik az iskola. Az Allepói (illetve a teljes leningrádi) kodex már ezeket a jeleket tartalmazza.
A tibériai rendszer 28 összekötő és elválasztó jelből áll. A jelek használati engedélyét a Natronai bar Hilai (szurai gaón, 853-858) adta meg. A jelek csoportokra, illetve kategóriákra való osztásáról, és a csoportok illetve szintek egymáshoz való viszonyáról ebben az előadásban nem lesz szó.
A masszoréti akcentusok európai alkalmazása a Rajna menti Askenázban történt. Ez nem ment könnyen, hiszen az a zenei kultúra, amelyben a jelek kialakultak, Askenázban nem volt. Minden zenei feljegyzés csak alapot szolgálhatott, a megvalósítás az egyéni értelmezéstől függött. A helyi zenei szokások nyilvánvalóan befolyásolták a jelek interpretációját. Isaac Nathan, a nyugati askenáz világhíres tudósa (szül. 1791-ben, Lord Byron kortársa volt, közreműködött annak Héber Melódiaiban) – 1823-ban írt egy esszét a zene történetéről és elméletéről, amelyben modern zenei formában összehasonlította a lajnolási jelek zenéjét.

A spanyol és a német zsidók különböző dallamait, valamint a Tóra és a Háftara dallamait jegyezte fel ilyen módon.
A zenei produkció szempontjából fontos, hogy az adott jelet pre- vagy postpozicióban kell alkalmazni. Például a „zárkát” (szétterjedő, „cifrázó” hangzását) postpozicióban (avi), a trillázó „pazert” viszont prepozicióban alkalmazzuk (vajomer). Ugyancsak nagyon fontos a pre-poziciós (hangot emelő) tilisa gdola.
A jelek nevei részben héber, de van arámi származású is (pl. zarqa). Figyelemre méltó, hogy az askenáz hagyományban a zárka-szekvencióban a pászta nyitja a dallamot, amely a nyújtást jelenti, és csak a nyugtató munách után következik a szétterjedő (csavarós) zárka, amelyet több csoportosító és nyugtató munách követ. A második sorban is a pászta – a nyújtás – található meg. A szefárdi és az olasz tradícióban rögtön zárkával lépnek be. Egyetlen pásztát sem találunk ebben a zárka-kompozícióban. Az askenáz zárka-táblán a salselet csak az utolsó sorban van, a szefárdi és az olasz táblákon a harmadik, illetve a második sorban, vagyis elég közel a zárkához. Igaz, ezeken a táblákon a zárka a dallam elején áll.
Visszatérve az alapvető problematikánkra, a masszoréti jelek funkciójának különböző értelmezésével a Frankel zsinagógában is találkoztam. Sirota Sándor, az egykori budai főkántor, ugyancsak tanította a lajnolást az akkori Újlaki zsinagógában. Egyik Amerikában élő tanítványától tudom, hogy Sirota számára a megfelelő dallam művészi alkalmazása volt a legfontosabb a lajnolásban és nem a szöveg értelmes tagolása, illetve az egyes jelek eredeti kivitelezése. Vagyis a lajnolást a mai kántori produkcióhoz közelítette, ami azonban csak akkor valóban hatásos, ha a felolvasó biztos a szövegben. Tehát, a dallam tanulása sohasem mehet a szöveggyakorlás rovására. A masszoréti jelek elsődleges célja a szöveg formáján keresztül történő közvetítése volt.

Végjegyzet:

Hrotkó Larissa: Régi írásos emlékek az együttélésről

Hrotkó Larissa

Régi írásos emlékek az együttélésről
(A pesti zsidó telepesek német nyelvű üzleti levelezése Pest város Tekintetes Tanácsával)

Az írásos emlékművek

Igen, léteznek az írásos emlékművek is. Persze, ezek nem a városok közterületein vagy a tágas múzeumi termekben láthatók; nem, ők megbújnak a levéltárak polcain. Az írásos emlékműveket felkutató emberek és a levéltárak között az évek során bensőséges kapcsolat alakul ki, mert egyikük sem tud létezni a másik nélkül. Be kell vallani, hogy a kemény munka ellenére csak ritkán mosolyog ránk a felfedezés szerencséje. De ha rátalálunk valamire, akkor még az idősebb, fájós hátú tudóssal is madarat lehet fogatni. A leletek gondosan összehajtott, máskor összegyűrt, megsárgult, vagy szinte teljesen kifakult lapjai döbbenetes hatást fejtenek ki az emberre. Láttam már zárkózott, hűvös természetű kutatókat, akik egy-egy régi levél elolvasása után úgy sugároztak, mint Mózes arca, amikor a kőtáblákkal lejött a Sínairól.
A pesti levéltárak számos olyan dokumentumot őriznek, amely nem feltétlenül csak történelmi forrásként szolgál. A nyelvészek és a szociolingviszták is rengeteget merítenek a régi pesti „sublódok” tartalmából. Egy ilyen kutatás részeredményeinek örömét szeretném megosztani.

Pest üzleti német nyelve

1780-ban Pest még egy kicsi németes helység volt, sokrétű tarka lakossággal.1 A pesti hivatali nyelv megkísérelte ugyan a különböző nyelvjárások és írásmódok egységesítését, de a helyzet mintha megfordult volna: a felső-német nyelvjárások (a latin mellett) hatottak a hivatali nyelvre. Még a 19. században is a szerzők egyrészt erősen eltértek a kialakulásban lévő egységes német nyelvi normáktól, másrészt még az eltérések között is előfordultak a szembetűnő különbségek.
A 18. század végére a magyar nemesség nyomására a megyei hivatalos levelezés már csak magyarul bonyolódhatott le.2 Pesten azonban 1846-ig csak elvetve volt egy-egy magyar nyelvű irat. Így, például, 1841-ben írták meg a 1271/7580. számú ügyiratot a bor- és pálinkamérés engedélyezésének tárgyában. A még nagyon fiatal zsidó közösségben keletkezett levél olyan megszólítással kezdődött, amely tükrözte a kor hangulatát: „Értelmes és gondos urak!” Ugyanis a magyarosodással összekapcsolt polgárosodás folyamatában, amelyben a pesti zsidók igen nagy lendülettel közreműködtek, nem a hivatal méltósága, vagy az adott társadalmi réteghez való tartózás volt mérvadó, hanem a közjó érdekében kifejtett tevékenység.
Figyelemre méltó, hogy a közép- és felsőoktatás már a 18. század végén veszélyeztette a német nyelv egyedüli uralkodását a közéletben. A pesti piarista gimnáziumban a tanulók többsége már magyar nyelvűnek vallotta magát (52%), ami még nem felelt meg az akkori pesti lakosság etnikai struktúrájának. De az is igaz, hogy a demográfiai viszonyok gyorsan változtak a magyarság javára, és az 1880-1890-es években a város német lakossága teljesen beleolvadt a magyarságba.3
Az általunk említett időszakban, tehát, az egész pesti levelezés, sőt a város és az etnikai csoportok (német, magyar, zsidó, görög, tót lakosság) közötti, illetve a lakosságon belüli üzleti levelezés többnyire német nyelvű volt. Ezt bizonyítják az „Intimata – Zsidó konyha“ jelölésű gyűjtemény levelei között a Budapesti Fővárosi Levéltárban (BFL) megtalált üzleti feljegyzések is. Egy bizonyos Somogyi úr jegyezte fel negyedévente a lakbért, amelyet Sámuel nevű zsidótól kapott. Ezt valószínűleg a letelepedési engedélykérelemhez mellékelték, mint a jó polgári magatartás és az üzleti megbízhatóság bizonyítékát. Így kerültek ezek a feljegyzések az „Intimata” dobozába (1. kép). Ehhez egy kísérő levél is készült, amely elsősorban a beszélt pesti német nyelv sajátosságairól tanúskodik, de az akkori írásformákat is őrzi (2. kép). A levél szövege igen rövid: „v. Schomogy sein Haus in der Sühemans gasse, hat in Arenda ein Jud, welche nicht Dolerirt ist, heißt Samuel Jakob.“
A betűk között szembetűnő a pontozott „y“, amely még néhány pesti levélben fordult elő. Az, hogy „Tolerirt“ (tűrt) szó helyett a szerző „Dolerirt“ formát alkalmazott, bizonyítja, hogy ebben az esetben is a felső-német (például bajor) nyelvjárás kerekedett felül. A „Dolerirt“ forma azonban csak ritkán fordult elő a pesti levelezésben. Egészen eredeti a “Hajós utca” (Sühemans gasse) írása, amely ugyancsak a felső-német nyelvjárás hatását tükrözi.
A német hivatali nyelv kialakulását a kutatók a 14-15. századtól kísérték figyelemmel. Hiszen éppen a hivatali nyelv területén (a drezdai hivatalban) alakultak ki az első egységes német nyelvi formák. A 15. század végére a hivatali és az üzleti német nyelv az egykori alanyból a fejlődési folyamat tárgyává vált. Ezt igazolja az a pesti üzleti levelezés is, amelyet a Pest város Tanácsa az éppen alakuló zsidó közösséggel folytatott a 18. század végén-19. század elején.

Az iratok tartalmi áttekintése

Az „Intimata – Zsidó konyha” levélgyűjtemény különböző leveleket tartalmaz. Némelyik egyértelműen hivatali. Az ilyen irat vastagabb is a többieknél, ugyanis a csatolt hatósági feljegyzéseket is tartalmazza, amelyekből a városban uralkodó hangulatról is alkothatunk képet. A formai különlegességei közé tartózik, hogy az „Oktober“, „November“ és „Dezember“ hónapok nevét nem írták ki, hanem csak számokkal jelölték meg, például: „9br” (November).
A nevek írásában előfordultak önkényes változtatások, ez főleg a „cs“, „ts“, „cz“ végződésű nevekre volt jellemző. Ugyanazt a személyt írták Berkovicznek, vagy Berkovitsnek, sőt esetleg Berkovicsnek, attól függően, hogy a hatóságnak mi felelt meg legjobban. A valóban hivatali levelekből érződik a kérelmező (pesti zsidó közösség) és a címzett (Tekintetes Városi Tanács, vagy Királyi Hatóság) közötti nagy társadalmi távolság. De a 18. században, sőt még a 19. század elején keletkezett iratokból nem olvasható ki a hivatali személyek zsidókkal szembeni ellenszenve. Az első olyan írat, amelyben a hivatali személyek ellenséges magatartást tanúsítanak a zsidó társadalom iránt, az 1846. október 28-i levél, amelyről Remény már a 2007. évi 2. számában számolt be.4 Ám ez a levél is elsősorban a gazdasági és nem az etnikai ellentétekkel foglalkozott.
Az iratok között több szerződés is megtalálható. Ezek elsősorban a Zsidó konyha („Garküche”, vagy latinul „Judaica Culina”) működtetésével kapcsolatos bérleti szerződések (Pachtcontract). A legkorábbi szerződést (1) 789. augusztus 28-án írták alá. A pesti iroda akkoriban még csak a budai királyi hatóság fiókja volt. Ebből az is következik, hogy a budai hivatal befolyásolta a pestiek levelezését, miközben maga a budai törvényhozási nyelv a latin jogi iratok fordításából eredt.5
Vannak személyesebb hangzású levelek is. Ezek többnyire a zsidó közösségben keletkeztek és egyéni kéréseket, panaszokat, sőt helyzetelemzéseket tartalmaznak. Többek között felfedik azokat az okokat, amelyek a szerzőket a levél megírására késztették. Az ilyen levelek példája a gyűjtemény legelső irata, amelyet Salamon Amman Vierz 1787. szeptember 24-én küldött a pesti hatóságnak. A levél csak másolatban maradt ránk (3. kép), amely valószínűleg a pesti hatóságnál készült. A betűk írása és a levél formája ugyanis hasonlít azokra a levelekre és feljegyzésekre, amelyek bizonyítottan a városi tanácsnál keletkeztek.
Salamon Vierz levelének több olyan érdekessége van, amely igencsak megnehezíti a mai olvasó dolgát. Hiszen teljesen szokatlan, például, hogy a gyakori német „eu” diftongot a szerző „eü”- nek írja (például „Freündschaft” szóban). Ugyancsak zavaró a „h” szokatlanul gyakori alkalmazása, így a „Polen” (Lengyelország) nála „Pohlen”-ként jelenik meg.

A pesti zsidó közösség írnokai

Az első zsidó telepesek a 18. század végén érkeztek Pestre (Óbudáról). A pesti környezet szocializációs nyelve nem volt új számukra. A német nyelvtudás segítségével a zsidók már sikeresen beilleszkedtek a csehországi, morva vagy óbudai letelepedés során.
Persze, ez egyáltalán nem jelentette, hogy a zsidó közösség minden tagja tudott volna németül, vagy hogy magabiztosan írt is volna ezen a nyelven. A 18. század végén sokan még héber betűkkel írták alá az írnokok által megírt leveleket (4. kép).
A hivatalos írnokok közül találkoztunk Johannes Carl Kohlmann (Kollmann Károly), Joseph Fischer, Simon Feichtmann (vagy Feuchtmann) és Wolf Weiß nevével. Egy 1801-es levélben megtalálható Frantz Gußleth neve is, aki a levél írójának (Actuor-nak) nevezte magát, de róla semmi közelebbit nem derítettünk ki.
Wolf Weiß nevét az 1827-es „Conscripcióban“ is megtaláltam6. A tartalomjegyzékben a neve mellett „Sachenschreiber“ (ügyiratkészítő) áll, de a 140. oldalon (611. sorszám mellett) a szakmáját „Sofer“-re változtatták, ami héberül a talmudi tudóst jelentette.
A pesti telepesek között két Kohlmann volt, aki nyomot hagyott a közösség életében. Az egyik még 1816-ban feleségestül-gyerekestül kikeresztelkedett a pesti Belvárosi Plébániatemplomban. Akkoriban 41 éves volt. Keresztapaként maga Boráros János városi bíró, keresztanyaként Boráros úr felesége jelent meg a szertartáson.7
A másik Kohlmann, aki később ugyancsak kikeresztelkedett, nemcsak írnoka, de tanára is volt a közösségnek.8 Hivatalos írnokként és közjegyzőként hitelesítette többek között az 1807-ből megtalált házassági levelet.9
Simon Feuchtmann neve több letelepedési engedélykérelem záradékában megtalálható. 1812-ben Feuchtmann a zsidó közösség közjegyzője és a városi tanács héber fordítója volt („Notar bei der Judenschaft Pest und Hebräisch-Übersetzer bei dem Stadtrat“).10 Vagyis a városi tanács és a zsidó közösség között szükségszerűen többnyelvű kapcsolat állt fenn.
Simon Feuchtmann megtalálható Dorffinger 1827-es „Útmutatójában“ is11, csak hogy ott Simon Feichtmann papírkereskedőként (lakcíme: in Theresienstadt 532.) szerepel. A név eltérő írása is mutatja a pesti nyelvjárás kiejtési sajátosságait. Persze, az írott és a beszélt nyelv nem mindig egyezik meg. Jó példa erre az „e“ betű, amelyet a 18. században még minden írnok „n“- nek írt. Úgy tűnik, hogy ez is a 16. századi német hivatali nyelvből maradt meg.

Néhány további nyelvi sajátosságról

Egy 1816. júniusi levélben a zsidó közösség prominens képviselői panaszkodtak a közösségi és üzleti életet akadályozó szervezeti hiányosságokra. A levelet már latin betűkkel írták alá (4. kép). Sőt előfordul, hogy az egyik aláíró volt a levél szerzője, mert érződik rajta a személyes érintettség.
A szerzők megpróbálták elmagyarázni a Pesti Tanácsnak, hogy a közösség vezetőségi tagjai alkalmatlanok a feladatra, ezért a választást ismételni kell. A városi vezetés tudomására hozták azt a tényt, hogy Marcus Sachsel már nincs is a közösségben, Isaj Schlesinger pedig rögtön vissza is lépett. Joachim Kadisch és Adam Mautner sem hajlandó a vezetési feladatok ellátására. Az utóbbi a választások óta csak egyszer jelent meg a bizottsági ülésen, és azóta kerüli a közösségi összejöveteleket.
A levél elején jól kivehető a „Judenschaft” szó, amellyel a levél írója a pesti zsidóságot jelölte. Ezzel a szóhasználattal a szerző a zsidó lakossági réteget, mint egy specifikus társadalmi (etnikai) csoportot emelte ki. A közösséghez való tartózást a többi levélben általában „Gemeinde” (közösség, község) szóval fejezték ki. És valóban: a levélből ki is tűnik, hogy abban az időben a közösség léte a levélben felsorolt problémák miatt veszélyben forgott.
Az ötödik sorban a „Staathalterei” (államkormányzat) helyett „Statthalterey” olvasható. Ez a szó csak Pestre vonatkoztatható, holott a szerző a magyarországi kormányzói rendeletre hivatkozott. A „Stadt” és „Statt” szavak a 12. század óta egyformán használatosak voltak a „város” jelölésére. A már említett adófizetői összeírásban (Conscripcióban) is gyakran találkozunk ezzel a szóval (például: Theresien-Statt). Úgy látszik, hogy a levél írója nem ismerte a késői középkori „Staat” formát, de valójában ilyen méretekben nem is gondolkodott. Számára Pest jelentette a világ középpontját!
A szerzőnek több gondja volt a szavak együtt-, vagy különírásával, mint a mondatok szerkesztésével. Sőt a modern német nyelvre jellemző mondatszerkezeteket elég biztosan alkalmazta. Ebből is gondolhatjuk, hogy németül ugyan nem naponta írt, de lehettek élő németországi (nemcsak osztrák) kapcsolatai és jártas volt a német nyelvű irodalomban. A levelet szép, drámai fordulatokkal fogalmazta meg. Ám a zsidó szerzőnk sem kerülhette el a pesti hivatali nyelvre jellemző népiességet.

A levelekből leszűrhető társadalmi következtetések

A feltűnő hasonlóságok ellenére a pesti levelezés írásformája nem tanúskodik messzemenő egységesítésről. A szerzők írásstílusa és nyelvtani formái közötti különbségek az egyéni tulajdonságokból, az eltérő származásból, illetve különböző társadalmi statusból adódtak. A nem azonos időben és környezetben írt minták csak részben fedték egymást. Látni lehetett, hogy a társadalmi fölé- ill. alárendeltség, valamint a személyes érintettség befolyásolta a levelek szókincsét. A nyelvtani struktúrákat viszont szinte egységesen a modern német nyelv normáinak átvétele jellemezte. Nem elhanyagolható a felső-német nyelvjárások, sőt a bajor és az osztrák hivatali nyelv hatása sem.
Ugyanakkor nyilvánvaló a pesti levelezés sajátos tradíciónak kialakulása, amely semmiképp sem a szűk lokális határokra, hanem fordítva: éppen arra törekedett, hogy az iratok más német nyelvi területeken is érthetők legyenek. Vagyis manifesztálódnak a kialakuló új főváros törekvései.
A zsidók német nyelvű levelezése egyértelműen beleillett ebbe a fővárosi nyelvi képbe. A levelekből azt is kiolvashatjuk, hogy a zsidók bíztak a polgári társadalom olyan intézményeiben, mint a városi tanács, a városi bíróság és a kereskedelmi testületek. A zsidók nem hajlottak önbíráskodásra, ezért még akkor is a (nem zsidó) városi bírósághoz fordultak, ha az ellenfél zsidó volt. A pesti zsidók országszerte terjedő kapcsolatokkal rendelkeztek ugyan, de a pesti egzisztenciájukat igyekezték a törvények segítségével megvédeni, még ha ez az újonnan érkező zsidók ellen is fordult. Erről szól például az Intimata 634. oldalán talált 1811. évi levél, amelyben a pesti zsidók a nagykereskedelmi igazolások kiadását sürgették a tanácsnál. Ezekkel saját vállalkozásuk komolyságát bizonyíthatták. Az ilyen igazolásokat csak a pesti zsidó nagykereskedők kapták volna. Vagyis egy fajta lokális érdekeltség kialakulását észlelhetjük, amely megosztotta a zsidó társadalmat az itteni (hiesige) és az idegen (fremde) zsidókra. A szolidaritás szempontjából vitatható törekvés arról is tanúskodik, hogy a 19. század elejére a zsidók már „begyökereztek” Pesten és hosszú távú tartózkodásra rendezkedtek be itt.

Végjegyzetek:

Juhász Zita: A haláha jogi struktúrája

Juhász Zita

A haláha jogi struktúrája

Avagy a rabbinikus jog jogelméleti kérdései

A kinyilatkoztatott jog

Moses Mendelssohn Jeruzsálemben tette ezt a meghökkentő kijelentést: „A judaizmus nem kinyilatkoztatott vallás, hanem kinyilatkoztatott törvényhozás.” Éppen a felvilágosodás kori magasztos célok, és az azóta eltelt több mint két évszázad következtében kell meghökkennünk és hátrahőkölnünk, hiszen az állam és az „egyház” szétválasztásával minden vallás az „egyházak” konglomerátumába sorolódik. 1 Ez az eredeti jogtechnika pedig, a vonatkozó jogi műnyelvnek hétköznapi szóhasználatunkba és a média által történő beszüremkedésével, óhatatlanul homályosabbá teszi az önmagunkra vonatkozó látásunkat is. Azt a folyamatot, ami Mendelssohn esetében még oly egyértelmű volt. Ezért kell a szóban forgó meghatározás hallatán meghökkennünk és hátrahőkölnünk, hogy a pontszerű jelen perspektívátlanságát felválthassuk a belátáshoz szükséges távolsággal. És ekként, ezáltal hajolhassunk közelebb szemügyre venni ezt a vallást, ami nem vallás, de kinyilatkoztatott jog. Amikor azután ezt a kinyilatkoztatott jogot jogszerűségében akarjuk megvizsgálni, megint csak abba az eltagadhatatlan ténybe ütközünk, hogy mindeközben mi az európai jog talaján állunk. De talán éppen ezért is van szükség a galut- vagy diaszpóra-létmódra, mert innen tündöklik igazán Cion ragyogó fényessége, amit mi tükrözünk vissza forrásvidékére. Így pedig a galut és Cion között, oda-vissza sugározva, ez az éltető fény válik vertikális és horizontális fénytengellyé a világban.

Az európai jog

Számba kell vennünk (és már ez a kifejezés maga is elszólás), legalább vázlatosan, mi is az európai jog jellemzője. Ha rövid és Mendelssohnhoz hasonlóan meghökkentő akarok lenni a megértést elősegítendő, akkor azt kell mondanom, hogy ez a racionalitás technikája, mely valójában a világ matematizálhatóságának eszméjén alapszik.
Az, hogy a jog a társadalom szabályozásának alapvető eszköze, az az alapvető társadalmi viszonyok államilag szankcionált normák általi rendezése – mindannyiunk által ismert közhely. A probléma gyökere odáig nyúlik vissza, mikor az éppen nem racionalizált, sőt annak teret sem engedő, a jusztiniánuszi kódex nyomán pusztán dogmatizált középkori jog ellenében megfogalmazódik a racionalitás igénye. Ez a lassan kifejlődő – és Weber által reflektáltan formálisan racionalizált struktúrával, azaz struktúrák struktúráival leírható – társadalomszervezet, komplex bürokratikus uralom-típus, nem másra épül, mint a kiszámíthatóságba vetett mindenek feletti hitre, a társadalmi mérnökösködés tudományának lehetségességébe vetett hitre. Ahelyett, hogy most történetiségében felsorolnánk a mai társadalomhoz, racionalitáshoz, joghoz stb. vezető jól ismert mozzanatokat, másra hívnám fel a figyelmet. Arra, hogy a felvilágosodás és az azt megelőző korszak közti pauza talán nem is pauza, de szerves összetartozás. Ha jól megfigyeljük, valójában az a kép rajzolódik ki szemünk elé a külön-külön jól ismert részletekből, hogy Európa a görögségtől nem is annyira a filozófiát, mint a matematikát örökölte. Hiszen a skolasztika az arab közvetítés által Arisztotelésszel létrejövő nagy találkozás után kezd ancilla theologiae-ként értett filozófiai rendszeralkotásba, a megelőző patrisztikus gondolkodás pedig Platón módjára építkezik. Szimplex és szemléletes marxista terminológiával élve, a görög idealista filozófia maga sem más, mint a matematika ideális világa eszméjének megvalósítására, megkonstruálására tett kísérlet. Az a platóni felfogás, miszerint a tudás nem más, mint visszaemlékezés – a matematika alaptapasztalata. Az a tény, hogy a matematika valami valóságos és idealitásában is konkrét valami, nemcsak a parmenidészi-, zénóni metafizika, logika forrásvidéke, de ez készteti az athéni állam megroppanása – hatalom és tudás szétválása – közepette Platónt arra a kísérletre, hogy megrajzolja az ideális államot; s arra a felvilágosodásig meghatározó tetté váló beszédre vagy mítosszá váló logoszra, hogy az igazság sosem kapcsolódhat össze a politikai hatalommal. Innen érthetjük a platonikus patrisztika hasadtságát, melyet majd az arisztoteliánus skolasztika sem megszüntet, pusztán tovább matematizál. A következő új rend ebből a hasadtságból születik, de nem valami gyökeresen új kezdődik, pusztán a matematizálás – ami addig a megkettőzött világ fentjére vonatkozott –, most a lentet kezdi a fentet megszüntetve számba venni és kiszámolni.
De mi ez a görög matematika-eszmény, mi az alaptapasztalata? Miben más a babiloni, az egyiptomi, a hindu matematikákhoz képest? A teljes indukció döntő lépésének elterjedésében, melynek során „n” esetből következtet az (n+1)-re. A matematika tehát annak hite, hogy n esetet megszámlálhatok, s ebből joggal és teljes biztonsággal következtethetek az (n+1)-re.
Mit jelent most ez az újkorban vagy az új rendben? Azt, hogy a történelmet, az addigit számba véve kiszámolhatom, megtervezhetem a jövő terét, a jövő társadalmi-, gazdasági-, jogi-, politikai berendezkedését a teljes megvalósíthatóság biztonságába vetett hittel. Speciálisan jogi szempontból ez a kódex eszméjében csúcsosodik ki, mely nem más, mint az axiomatizálhatóság és az ebből fakadó átláthatóság, számba vehetőség eszménye. Maga a racionalizmus sem más, mint a matematizálhatóság hite. Erre vonatkozóan mi sem árulkodóbb, mint Descartes, Spinoza, Leibniz „more geometrico” érvelése. A jog matematizálása vagy logikai szemlélete legpregnánsabban Leibniznél mutatkozik meg, aki a jogtudományt ab ovo a geometriához hasonlítja, majd a logika körébe vonja – erkölcsi problémákra alkalmazott arisztotelészi logikaként értve azt. Mondhatjuk – a középkor hasadtságának szükségszerű és korszerűtlenné váló időtlen metafizikai világából kiszabadulva – a modern racionális ember szabadsága űrét a logika szükségszerűségével kívánja betölteni. A jelenlegi életünket meghatározó általánossá vált jogi racionalitás legszemléletesebb modellje Leibniz ítéletgépe. A Dissertatio de arte combinatoriá-ban hirdeti meg azt a programot, melyben kevés számú általános szabály kombinációjával végtelen számú egyedi eset válik szabályozhatóvá, előre láthatóvá, kiszámíthatóvá. Így adott tényállások és jogkövetkezmények lehetséges kombinációit kiszámítva a legideálisabbakat választhatja ki a törvényhozó, s vele a jogértelmező, és ezen axiomatizált jogrendszert és ennek jogi nyelvét a bíró értelmezés nélkül alkalmazhatja. Valójában a számbavétel és kiszámíthatóság ezen igénye arról árulkodik, hogy az új társadalom születésétől a gyanakvás társadalma: a hatalommal visszaélés mindennél erősebb alaptapasztalata és gyanúja, mely aztán e gyanú következtében menekül a matematizáláshoz, racionalizáláshoz, hogy kiszámíthatóvá és visszaélésmentessé matematizálja a struktúrát. Bár már a porosz Landrecht pusztán használhatatlan kazuisztikus esetjoggá esett szét, lévén hogy egyszerűen nem lehet számba venni a jövőt – ez nem a Cantor féle megszámlálható végtelen esete –, nem lehet kiszámítani, sem képletet adni hozzá, mégis a Code civil a kvázi-axiomatikus szemlélet győzelemre jutása, amennyiben a joganyagot akként rendezi rendszerbe, hogy az általánosabb tételektől halad a konkrétabb tételek, az altételek és kivételek felé. Természetesen nemcsak az egyes kódexek, de maga az adott jogrendszer is hierarchikusan strukturált, mind az alaptörvény és az alacsonyabb rendű jogszabályok viszonyában, mind pedig alapjogágak és másodlagos jogágak relációjában. Ez az európai jog az írott jogforrásokon alapuló önálló, zárt rendszert alkotó joganyag.

A haláha jogi struktúrája

Hogy mi ehhez képest a rabbinikus jog, illetve hogy mi nem, azt a legszemléletesebben illusztrálja a Sulhan Aruh esete. Hiszen a haláha kodifikációjának igénye a Misna összeállítása után is mindig újra és újra megjelenik. De nézzük meg pl. mi történik a gáonikus korszakban megszilárdított és kodifikált halákha után! A középkori szefárd kodifikációk sorában Alfazi jogi döntvénytárát követően a zsidó jog első kódexét Maimonidész alkotja meg a Misné Tórában, a Mózes rabbira gyakran hivatkozó Aquinói skolasztikáját megelőzően.
E klasszikus műtől eltérő beosztással állítja össze Jakov ben Asér Arba Turimját, melynek pragmatizmusa már abban is megmutatkozik, hogy a zsidó állami és templomi élettel kapcsolatos szabályokat fel sem veszi kompilációjába. Majd a haláhista és kabbalista Joszef Káró, aki Maimonidész Misné Tóráját is kommentálta és Áser Arba Turimját is kritikailag vizsgálta, összeállította az utóbbi monumentális kommentárjaként a Bét Joszéfet, továbbá ennek kivonataként, rövidített változata gyanánt a Sulhan Aruhot. A mű címe „Terített Asztal”-t jelent, mely Smot (Exodus) 21,1 2 Talmud szerinti ősi interpretációja és Rasi kommentárja értelmében arra utal, hogy Isten parancsa szerint Mózesnek úgy kell az emberek elé tárnia a jogszabályokat, „mint valami asztalt, amelyet az ember számára megterítenek és elkészítenek, hogy ehessen annál”. 3
A Sulhan Arukh az Arba Turim négy részből álló szerkezeti beosztását veszi át, a következőképpen tagolva az élet minden területét átfogó anyagát: Az Orah Hájimban a mindennapi életre, ébredéstől elalvásig a mindennapokra, a szabbatra és az ünnepekre vonatkozó szabályokat foglalja össze. A Jore De’ah különféle kérdésekről értekezik: többek között étkezési előírásokról, a pogánysághoz való viszonyulásról, a tisztaság szabályairól, a fogadalomról, esküről, a szülők és tanítók tiszteletéről, a Tóra tanulmányozásáról, a jótékonyságról, körülmetélésről, törvénytekercsek írásáról, istentiszteleti eszközökről, szolgákkal és betértekkel való bánásmódról, a termések felhasználásáról, a kiközösítésről, a gyászról, a kamatról, stb. Az Even ha-Ezer szabályozza a házasságot és a válást. Végül a Hosen Mispat a polgári- és büntetőjogi normákat taglalja. Az először 1565-ben Velencében kiadott Sulhan Aruhban Káró kizárólag a keleti és mediterrán közösségek gyakorlatát vette figyelembe, így lengyel kortársa Móse Isserles vállalta magára, hogy glosszák formájában az askenázi véleménnyel kiegészítse azt. Kiegészítéseit a Sulhan Aruh 1569-1571-es krakkói kiadásában adta közre Mappá, vagyis „Asztalterítő” címmel – utalva arra, hogy a terített asztalról az még hiányzott. „Azóta e két rész együtt alkotja a zsidó világ par excellence törvénykönyvét”. 4 Később a két szerző Káró és Isserles, azaz a nagy Remó szövegét újabb nagy törvénymagyarázók indokolták és egészítették ki, s az így újra igen terjedelmessé váló mű gyakorlati szempontú kivonatát készítette el Slomo Ganzfried, melyet magyarra fordított Singer Leó 5694-ben (1933) szintén nem európai értelemben vett kódex-szerű használat céljából, hanem valamelyes propedeutika gyanánt az emancipáció következtében előálló felejtés ellenében kívánatos tudáshoz.
Azonban, mint Alan Unterman megjegyzi, egyszerre szefárd és askenázi jellege ellenére mégsem vált általánosan elfogadottá, „mert néhány rabbinak pontosan annak erőssége, azaz hogy széles rétegeket érintett, tűnt hátrányosnak. Attól féltek, a Sulhan Aruh az embereket arra ösztönzi, hogy Káró és Isserles nézeteit fontosabbnak tartsák, mint magát a Talmudot, ezzel elfordítva őket attól, hogy a dolgok eredetét kutassák.” 5 Nem másról van itt szó tehát, mint az európai értelemben vett kódex eszméjének elutasításáról. Ha a Sulhan Aruh, mint törvénykódex nem terjed el a rabbik ellenérzése miatt („pont az az erőssége, hogy széles rétegeket érintett, tűnt hátrányosnak”), ez az európai matematizálhatóság, kiszámíthatóság, hozzáférhetővé tétel eszményének elutasítása.
Hiszen amennyiben valami hozzáférhető és nyilvánvaló, akkor azt nem kell kutatni, keresni, akkor az nem rejtett. Ekként megszűnne a tudás és a hagyomány. A kódex ilyeténképpen nem más, mint a hagyomány és a tudás vége. Nem mellékesen: a rabbik zsenialitását beigazolta a kódex-centrikus európai jog további alakulása, melyben ugyancsak nem nyilvánvaló – mert nem lehet az – a jogszabály jelentése, így szintén megszületik a kommentárirodalom, a kötelező felsőbírósági értelmezési iránymutatás, és tovább tagozódnak az egyes joganyagok, s a nagy európai jogharmonizáció is csak olyan óriási mennyiségű joganyagot szül, amely egy szakértői elit számára elrejtett.
A rabbinikus jogot így attól a ponttól kezdjük el visszafelé vizsgálni, amely a modern jog eredetének forrásvidéke. A rabbik elutasítják tehát az európai utat, hiszen a rabbinikus jogban egy- egy létrejövő új kódex sohasem érvényteleníti a korábbit. A haláha mindig kontinuus, alapelve a régi mesterek tekintélye. Ha most a megszámlálás és az ennek alapján való kiszámításként értett „n” esetből (n+1) esetre való következtetést – a matematika helyett a jog szemléltetésére alkalmasabb nyelven akarom kifejezni, akkor azt mondom: ez leírás, valamint a leírások alapján történő és abból következő előírás. Mert az európai racionalitást ekként is kifejezhetem: abban hisz, hogy a világ maradéktalanul leírható és e leírások birtokában a jelen és jövő rendje előírható.

A rabbinikus jog jogelméleti deskripciója

Mit találunk evvel szemben a haláhában? Zseniális Buber figyelmeztetése, mely szerint ama bizonyos paradicsomi kertben nem a jó és rossz közti választás fájáról, de „a jó és rossz tudásának fájáról” esik szó. Mit jelent ez számunkra? Nézzük meg mi a jog! A jog az állami kényszermonopólium birtokában bizonyos magatartásokat vagy azoktól való tartózkodásokat ír elő, bizonyos magatartásokat vagy azoktól való tartózkodásokat tilt, s az evvel ellentéteseket, ezeket megsértő tevéseket vagy nem tevéseket szankcionálja. Mi más ez, mint a jó és a rossz szétválasztása? Ezzel szemben a haláha alapja, hogy „a jó és rossz tudása” isteni privilégium, amelyet aztán az Örökkévaló átadhat és meg is oszt velünk, de mi csak alkalmazhatjuk azt!
A kiszámítható és kinyilvánítható jog eszméjével szemben itt tehát a kinyilatkoztatott jog áll, azaz a kiszámíthatóság vagy a kinyilvánítás ideájával szemben a kinyilatkoztatás. Mert az Örökkévaló kinyilatkoztatja a tudást, melyet mi csak elsajátíthatunk, birtokba vehetünk, sőt ettől kezdve kötelességünk ennek megfelelően cselekedni, de azt önerőből ki nem számíthatjuk. A világ leírásából és leírhatóságából nem következik az előírás, főképpen mert eleve az az előírandó, ami nem leírható. Azt kell előírni, ami nem leírható, ami nem levezethető. Itt rejlik az európai eszme buktatója, s a haláha meghaladhatatlansága. Mivel ily módon a nem levezethető előírás egyetlen hiteles forrása a Teremtő kinyilatkoztatása lehet. Annál is inkább, mivel már magát a teremtő szót is a teremtő tudás vagy gondolat előzi meg szükségképpen. S még ha a logoszból vagy a héber davarból vissza is következtethetünk a mögöttes gondolatra vagy tudásra, azért az még nem a mi tudásunk, csak a mi elsajátításunk. A Teremtő és a Kinyilatkoztató Örökkévaló gondolata válik a mi gondolatunkká.
A kinyilatkoztatás (a jó és rossz tudásának vagy a törvénynek, tudásnak, tannak, Tórának az átadása) nemcsak tárgya lényegében, de átadása módjának tekintetében is jogi karakterrel bír. Ez a jogi arculat a szövetség vagy szerződés, mely az átadó és átvevő között fennáll. Az átadó, a kinyilatkoztató Örökkévaló saját tudásának elzárt, bejárhatatlan, dús kincstárát adja át, nyitja fel, teszi körbejárhatóvá, átjárhatóvá, s mindeközben ugyanúgy bejárhatatlanná, kimeríthetetlenné.
Kinek adja át, ki a szerződő partner? Elsőként szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy milyen magas fokú és tulajdonképpen már önmagában is jogi absztrakció a választottság fogalma! Az etnográfia, kulturális antropológia, azaz a különböző népek leírásának és számba vételének tudománya által jól ismerjük, hogy a különböző népek valamely ős nemzési aktusára vezetik vissza eredetüket. Ehhez képest a zsidóság nem pusztán a legősebb őssel, a Teremtővel kerül rokonságba, de magát a nemzés aktusát is felváltja, absztrahálja a választás intézménye. Ez egyedüli reflexió arra, hogy a nemzést logikailag megelőzi a partner-választás, mely egyúttal jelen esetben szinte szükségtelenné teszi magát a nemzést. Nyilván ebből az absztrakcióból fakad a circumcisio követelménye szövetségi jelként, illetve a másik oldalról, hogy nem maga a nemzés, hanem az Örökkévaló által vállalt szerződéses ellenszolgáltatás teszi lehetővé és egyúttal garantálttá, hogy Ábrahám és meddő felesége ivadékai betöltik a földet.
A szerződést vagy szövetséget a körülmetélés vére pecsételi meg, mely megóv a haláltól Smot (Exodus) 4, 24-26 szerint. 6 S kérdésessé tehető-e egyáltalán magának a körülmetélésnek is a szexualitás absztrahálására utaló jellege, hiszen az a „tag” metéltetik körül, melyről a Sulhan Aruhban a következőket olvashatjuk: „Mert van egy kis tagja az embernek, ha azt éhezteti, jóllakik, ha jóllakatja, annál éhesebb”. 7 Ennek a megcsonkítása nem jelképezi-e az ösztön, az élvezetre törekvés féken tartásának és általában véve a jécer ha-ra megzabolázásának ígéretét? S minthogy így teremthető meg a voltaképpeni, a Teremtő rendelése szerinti élet, megment a haláltól, mégpedig olyan mértékben, hogy érdemes még a halott gyermeket is sírja mellett, sőt ha még nem indulhatott oszlásnak, sírjából kivéve is körülmetélni, „hogy ne előhúsával együtt temessék el, mert ez szégyenére volna”, ill. hogy a feltámadáskor feléledve „legyen majd benne értelem, látás”! 8
A tudás tehát az Örökkévaló tulajdona, mely kinyilatkoztatásra szorul, s melyet rendelkezésre is bocsát a szövetségkötéssel szerződött partnere részére. Az „előhús” szégyene nemcsak a szövetségkötésből eredő mila kötelességének elmulasztása miatti szégyen, hanem témánk szempontjából sokkal érdekesebb módon, mivel kifejezésre juttatja szexualitás és értelem, tisztánlátás ambivalenciáját, s az élvezetre törekvő ösztönösség szégyenletességét, az előbőrt pedig, mint utóbbi jelképét. Amint Ábrahám és Sára ivadéka nem a fiatal test életerős akaratából, hanem a Teremtő ajándékaként születik, úgy a szövetséghez való hűség jeleként a földet megöröklő leszármazottaik is a milában a szexualitás helyett valami egészen mást vállalnak, s ekként nem szexuális ösztönük betöltésének köszönhetően, hanem a Mindenható önnön ígéretéhez való hűségéből adódóan veszik birtokba majd a földet. A mila bevezet a szövetségbe, s a braha szövege szerint a Tórába, az Örökkévalóval kötött szövetség szavaiba. A Tóra se-bi-ktáv (az írott törvény) és a Tóra se-be-al-pe (a szóbeli törvény) tanulmányozása, tanulása és tanítása – a Misna Avót szerint – a papságnál és a királyságnál is magasabb méltóságra emelve szentel meg (M Avót 6,6). A Misna Pea szerint pedig a tanulás az összes parancsolat megtartásával egyenértékű (M Pea 1,1), mivel a babiloni Talmud értelmében gyakorlatilag elvezet beteljesítésükhöz (bT Kiddusin 40b). A mila tehát a hatalom- tudás- élvezet hármas rendszerében a szexualitás ellenében a tanulás, a Tóra tanulmányozása, az intellektualizmus iránti elköteleződés, a tudás akarásával szemben ugyanakkor a hűség, és a hűség általi tudásra jutás, s ily módon a hatalom akarásával szemben az alázat, az Örökkévalóra hagyatkozás, az Őhozzá való hűség által a papságnál és királyságnál magasabb rendű tudásban foglalt hatalom teljessége birtokbavételének szimbóluma. Minthogy pedig a mila szertartásának elvégzése nélkül a zsidó férfi meg sem születettnek számít, akinek nincsen neve sem (így érthető a halott gyermek körülmetélésének követelménye), a circumcisio valójában a személyiség születése nép és individuum szétválaszthatatlan korrelációjában. Ugyanakkor a „Szaporodjatok és sokasodjatok” Berésit (Genesis) 1, 28-beli kategorikus imperatívusza a férfi elsőrendű micvája, fundamentális kötelessége. Nincs tehát megtagadva a szexualitás, csak át van minősítve. A választott népnél nem az élvezet, az ösztön kielégítése által biztosítódik a nép fennmaradása, hanem az Örökkévalóhoz való hűség ellenértékeként, az Általa a népnek adott ígéret betöltéseképpen.
A szövetségben, mint a szerződés eszméjében a szerződő felek egymásra utaltsága jut kifejezésre. Mert attól kezdve, hogy a fenntartott „jó és rossz tudása fájáról” leszakított gyümölccsel az ember átlép egy kijelölt határt, és észreveszi meztelenségét, attól kezdve az Örökkévalónak át kell adnia számára a határok ezen – immár komplex – tudományát. Így aztán a szerződéses feltételek mindkét fél részéről történő hibátlan teljesítése eredményezheti a paradicsomi állapotot itt, ezen a birtokunkba adott földön.
A szerződés alapvetően egyenrangú felek közti viszony – nyilván nem szabad ezt félreérteni! E tény jól kifejezi, hogy a szerződést kezdeményező szövetségkötő Örökkévaló maga mellé emeli a szerződésbe a választott népet, amit már csak a szerződés tárgya, az átadott tudás, a Tóra isteni, azaz elrejtett, fenntartott, szent és kinyilatkoztatásra szoruló természete is indokol. Maga a szövetség, mint szerződés egyébiránt az újkori társadalmi szerződés-elméletek genezise is. De azok nemcsak ehhez visszanyúlva, hanem ennek ellenében fogalmazzák meg az Örökkévaló és népe közti szövetség helyett a népet alkotó individuumok relációjában megvalósítandó szerződés elméletét.
Az európai jog önmaga által reflektáltan sem képes a kódex eszményét valóra váltani, annál is inkább mivel felismerten a jog egy olyan kétirányú pulzáló mozgást végez, hogy miközben az előtte állót szabályozza, aközben a jelen mögött kullog. Megjelenik valami a valóságban, ami a szabályozandóság igényét veti fel, s amit aztán a jövőre nézve normalizál. Ám először van a jelenség, azután a jogi szabályozás, ezt követően egy így előálló új valóság, mely újabb váratlan és ki nem számítható jelenségeket produkál, s ez így folytatódik regressum ad infinitum. Mindeközben az egyes paragrafusok módosítását, törlését, ha már túl sok van belőlük, felváltja az újonnan megalkotott törvény. Ehhez képest a haláhikus jogról már megállapítottuk, hogy ott minden fennmarad, hogy annak egész anyaga nem szukcesszív, nem pusztán jogtörténeti relevanciával bír, de kontinuus és ennek következtében egységes joganyag. Hogyan lehetséges ez? Most következik az, amivel talán kezdeni kellett volna az érdeklődők elvárása szerint a rabbinikus jog strukturális bemutatását – azonban egy civil jogelméleti összehasonlításban így didaktikusabb – a szóbeli törvény vagy Tóra se-be-al-pe (szóbeli tan) kérdése.
Az európai jog, mint már mondtuk, az írott törvények primátusán és fundamentalitásán nyugszik. Ha itt íratlan jogról, jus non scriptumról van szó, akkor az vagy a szokásjogra utal, amit ekként vesz számításba a jogalkotó, vagy a természetjogra. A természetjog már első szofista megjelenésétől kezdve a pozitív jog módosításának eszköze. A változatlan vagy örök természetjog a pozitív jog változtathatóságának és nem örök érvényű kiszámíthatóságának vallomása. Mindezt pedig oly módon teszi, hogy a matematizálhatóságról változatlanul nem mond le, csupán azt nem a pozitív, de az ún. íratlan természetjogba helyezi. Ismét megkettőződik tehát a világ, újra itt a hasadás. Sajnos hiába a társadalmi folyamatok pozitivizálódása, éppen a holokauszt következtében vált szükségessé a nürnbergi perekben a nemzetközi joginál szélesebb jogi alap a felelősségre vonást lehetővé teendő, a „törvényes jogtalanság” természetjogi eszméjének applikációjával.
Ezzel az európai természetjogi vagy szokásjogi íratlan törvénnyel szemben kell megfogalmaznunk a szóbeli vagy íratlan törvényt a judaizmusban, mert az éppen nem ez! Sem nem szokásjog, sem nem természetjog. Sem nem jus non scriptum, sem nem jus naturale. A Tóra se-be-al-pe mindaz, ami nincs az írott törvényben, a Tóra se-bi-ktávban, azaz a Pentateuchusban. Legtágabb értelemben a Tanahban a Neviim és Ketuvim anyaga; a Tóra se-bi-ktáv értelmezése az exegézis vagy Midrás; a hagyományból ismert azon rendelkezések, melyeknek nincsen írott megerősítésük azaz a haláha le-Móse mi-Színáj; a Divré szóferim (az írnokok tanítása); a Misna-beli haláha; a Talmudi haláha; a két Talmud; a haláha interpretációja és a törvényeké, dokumentumoké a Parsanut; a logikai következtetések; a haláhikus midrások; a Toszefta; a baraitot vagy barajták; a rendelkezések és tilalmak azaz a takkanot és gezerot. Felöleli tehát a haláha összes korpuszát valamennyi történelmi formájában. A Tóra se-be-al-pe olyan kontinuus hagyományanyag tehát, melynek jelentősége és maga a kontinuitása is abból fakad, hogy eredete a Tóra se-bi-ktávéval megegyező. A Misna Avot traktátus 1.1 beszámolójában „Mózes átvette a Tórát a Sínájon és átadta azt Józsuának, Józsua az öregeknek és az öregek a prófétáknak és a próféták átadták azt a Nagy Gyülekezet férfijainak”. R. Nathan még beilleszti a próféták és a Nagy Gyülekezet közé Haggajt, Zecharját, és Malahit. A Tóra se-be-al-pe Tóra se-bi-ktávéval azonos eredetéből fakadó egyenlő súlya magában a Tóra se-bi-ktáv szövegében megalapozott, kinyilatkoztatott. Vájjikra (Leviticus) 26,46 szerint: „Ezek a törvények és rendeletek meg tanok (torot, azaz két Tóra), melyeket adott az Örökkévaló maga és Izrael fiai között a Sínáj hegyén Mózes által”. Ahhoz, hogy ezt megértsük a haszkala utáni európai gondolkodásunkkal, ismét csak a kinyilatkoztatás, valamint a teremtés eszméjére (tényére) hívnám fel a figyelmet!
Az Örökkévaló tulajdona a jó és rossz tudása, azaz a jog tudása, amit a szövetségben szerződött partnernek átenged a kinyilatkoztatásban, valamint a Teremtő logoszát az Ő tudása, gondolata előzi meg. Genesis Rabba 1.1 meg is erősíti a bennünk mindezek alapján felsejlő intuíciót, hogy a Tóra volt az a világ teremtését megelőző isteni tudás, mely az Örökkévalót a teremtés munkájában vezérelte. A teremtés munkájában, melyről szintén tudjuk – ha máshonnan nem, de legalább Heller Ágnes zseniális könyvéből mindenképpen 9 –, hogy nem a semmiből teremtés a lényeg, hanem hogy elválasztások műve, a megnevezések és határolások általi rend megalkotása. A jog pedig mindig határok építése, kijelölése. Az erre vonatkozó tudás viszont az Örökkévaló tulajdona, melynek birtokát (mely a használat és hasznok szedésének joga, de kötelezettsége is) átengedte a vele szerződésre lépő, szövetséget kötő szerződéses partnerül választott népnek. A tudás, a Tóra ezen isteni eredete indokolja, hogy ismét csak Misna Avot 1.1 szerint, kerítést kell építeni köré. S eme rabbinikus jogban nemcsak a takkanot és a gezerot a kerítés, de jogfilozófiailag véve és analóg szóhasználattal élve, összességében maga a Talmud, sőt maga a szóbeli Tóra is kvázi az írott Tóra kerítése. Hisz amíg a Talmud előtt a Tórát interpretálják, az értelmezéseket és a bírói döntéseket a Tórára alapozzák, arra vezetik vissza, addig a Talmud után már ugyanez a Talmud vonatkozásában áll fenn. Értelmezéseink már a Talmudból indulnak ki és sosem megyünk visszább annál.
Hiszen a Talmudban fellelhető normatív szabályok a szóbeli Tóra bevett feldolgozásaiként elfogadottak. A Talmud lezárásával így az írott Tóra kvázi alkotmányként él tovább, míg a haláhikus levezetések egyedüli forrásává a talmudi irodalom vált (Misna, haláhikus midrasimk, baraitot és a két Talmud). Ezen alapul már a tanítás és a bírói döntés, fellelhetünk benne minden alkalmazott módszert. A szóbeli és írásbeli Tóra tehát reményeim szerint teljes fényében tündöklik felénk: ugyanazon Teremtést megelőző határolásra vagy teremtésre, elválasztás művére vagy a jogi jelenségre vonatkozó Örökkévaló tulajdonában álló rejtett tudás, melyet a kinyilatkoztatás megnyit és felfed a birtokbavétel számára a megőrzés és elrejtés kötelezettségével együtt.

Az örök és egyetlen szövetség

A szóbeli Tóra egyrészt annak garanciája, hogy az európai szekuláris joggal ellentétben, a változó viszonyok közepette sem kell kiszámolni a kiszámolhatatlan teendőt, pusztán számba venni a kapottat. A szóbeli Tóra által örökké flexibilis, rugalmas, azaz a valóságra mindenkor alkalmazható jogot adott át az Örökkévaló. Ugyanakkor a szóbeli Tóra maga is kerítésként veszi körbe és védi az írott Tórát. Végül, de nem utolsósorban ez a szóbeli Tóra is a parancsok és tilalmak kerítése mögé rejtendő. Mert ez a kinyilatkoztatott és a szövetségesül választott népre rábízott tudás szent tudás, szentség és misztérium, melyet körbejárhatunk és átjárhatunk, de be sosem járhatunk. Ezért kell hát a Tórát tanulmányozni és tanítani! Mindeközben együttesen sem érhetünk soha a végére, ez az új paradicsomi kert – amely a Tóra köré épült – megunhatatlan, mert olyan végtelen, hogy bejárhatatlan! Csak kalandozni vagyunk képesek benne.
Ehhez szerettem volna hozzájárulni a magam módján: rámutatni európai jogi gondolkodásunk jellemzőire, s ahhoz képest megvilágítani a Tóra egyetlen útját, a paradicsomba visszavezető egyetlen utat! Mert a szekuláris világ jogi problémáira csak egyetlen megoldás lehetne, ha a judaizmus térítővallás lenne, és mindenki betérne. De minthogy ez nem is vallás, hanem kinyilatkoztatott törvényhozás – hogy visszatérjünk a kiindulóponthoz –, talán sikerült kedvet csinálnom a hűséghez, rámutatva, hogy racionalizmusra szomjazó lelkünk és elménk számára ez az egyetlen tökéletes és maradéktalan racionalitás! Minthogy jogelméleti szempontból ez az egyetlen kielégítő és örökké érvényes jogi alapozás, ezért is értelmezhetetlen a keresztény egyházak által vindikált új szerződés, új szövetség vagy új törvény! Jogfilozófiailag az alapkérdéseket sikerült bejárni, ez a bevezetés azonban szükséges és elégséges is – véleményem szerint – a strukturális kérdések alapvető tisztázásához.

Lábjegyzetek

1 Az „egyház” kifejezés használatát nemcsak a vonatkozó törvényi szabályozás indokolja, hanem szemléletesebbé is teszi, hogy a vallások konglomerátumként kezelése mennyire deformálhatja az egységes halmazba rendezett lényegesen különböző vallások követőinek önértelmezését.
2 „És ezek a törvények, melyeket elébük tégy.” IMIT-Biblia
3 Ld.! De Vries: Zsidó rítusok és jelképek. Fordította Jólesz László Talentum Kiadó Budapest 2000 351.o.
4 Jean-Christophe Attias – Esther Banbassa: A zsidó kultúra lexikona. Fordította Pongrácz Mária Balassi Kiadó Budapest 2003. „Sulhán Árukh” címszó 290.o.
5 Alan Unterman: Zsidó hagyományok lexikona. Fordította Jáger Orsolya és Blázi Zsuzsa Helikon Kiadó Budapest 1999. „Sulhán Árukh” címszó 217.o.
6 „És történt az úton, a szálláson, rátalált az Örökkévaló és meg akarta ölni. Akkor vett Czippóra egy éles követ és levágta fiának előbőrét és megérintette vele a lábait; és mondta: Bizony, véren szerzett jegyesem vagy te. És fölhagyott vele, akkor így szólt: A körülmetélés vérén szerzett jegyes.” IMIT-Biblia
7 Sulhan Arukh I.m. CL / 9.p.
8 I.m. CLXIII / 7.p.
9 Heller Ágnes: Ímhol vagyok A Genezis könyvének filozófiai értelmezései. Múlt és Jövő Kiadó 2006

Jungbert Béla: Simon Segali „Simon mesél”

Jungbert Béla ramallahi nagykövet

Simon Segali „Simon mesél”

Aki közelről ismeri Simon Segalit, az jól tudja, aki pedig nem, az ebből a könyvből megtudhatja, hogy szerzőnk rendkívül színes, nem hétköznapi egyéniség. Mint ahogy életének korszakai és helyszínei is rendkívüliek voltak. A budapesti VI. kerületből induló, majd Theresienstadtból Budapestre visszakerülő, aztán kalandosan, Szlovákián keresztül Izraelbe eljutó, tehát itthonról az Erecbe hazamenő, a hazájából kitaszított Székely Lacika, ott Simon Segaliként talált magára, és lelt új, ezúttal igazi, saját hazájára.
Szerzőnk az idő távlatában nosztalgikus elemekkel emlékezik vissza kisgyerekkorára, sőt kezdetben, mint mindenki, naiv értetlenséggel szemlélte a világháború előtt már érlelődő tragédiát Budapesten, a vészterhes idők azonban korán kijózanították, és idő előtt gyermekemberként tették őt felnőtté. A vészkorszak után újabb menekülés következett, majd pedig a megérkezés választott, saját hazájába. Ezt követte a kibuc, a mezőgazdasági munkás korszak, majd a Lakner bácsi gyermekszínház-karrierje nyomán újratámadt izraeli színész és operaénekes epizód. Aztán jött a hajós kulturtiszt-élet. Ekkor alapít családot, és lesz egy életre hű társa a szintén fantasztikus, tragikus elemekben bővelkedő életutat bejárt Miriyam. Emléke legyen áldott.
De térjünk rá a „Simon mesél” című remek kötetre. Hol van ő ezekben a történetekben? Jelképes sorok, hús-vér személyek, tragédiák, pótolhatatlan veszteségek, fájdalmas emlékezések és nagy találkozások vannak a könyvben. Változatos témáiban lendületes események követik egymást, mindenesetre intenzív élményanyag, és főleg optimizmus és humor, egészséges öngúny, keserűség és fájdalom – egyszóval az emberség. Némelyik történet filmbe illik. De idézhetnék Víg Pista történetéből is, aki „… a szomszédok beszámolójából tudta meg, hogy édesanyja, nővére, hat éves kisfiával, nagynénik, nagybácsik, az egész család, miként gyalogoltak ki a falusi vasútállomáshoz, hogy onnan Auschwitzba, a megsemmisítő táborba vezessen az útjuk. A cionista mozgalom, a háború után, mentőakcióval segítette Pistát és még két életben maradt osztálytársát Erec Israelbe jutni. Ez ugyanis nem volt egyszerű. Akkoriban az angol birodalom uralta az országot, és a bevándorlás, még ilyen sorsverte fiúk részére is, mint Pista és barátai, tilos volt. Elfogták őket, és újabb koncentrációstáborba kerültek Ciprus szigetére. Túlélték a briteket is, és végül sikerült az Ígéret Földjére jutniuk. Ahol a kitört szabadságharc kellős közepébe jutottak. Latrun várához küldték őket. Cseh puskákat nyomtak a kezükbe, de a használatukra elfelejtették kiképezni őket… Ezt is túlélte. Pista nevet változtatott, és Simonná lett…” Ebben a kis részben talán összefoglalható hősünk és egyben szerzőnk sorsa.
Engem leginkább az ragadott meg, amikor a Haifa–Tel-Aviv között közlekedő vonaton egy ifjú katonatiszt véletlenül rátalál az édesanyjára. Az asszonyt Magyarországról csecsemőjével deportálták, és a zsúfolt marhavagonban döbben rá, hogy vége, rövidesen megölik őket. Kicsinyét utoljára megszoptatja, majd hátizsákjába, pokrócba, lepedőbe csomagolja-bugyolálja, és a lassító szerelvény ablakából kidobja. Őt a rámpán az életre ítéltek közé sorolják. Fiatal, erős, ezért aztán munkára Németországba viszik. Bergenben szabadítják fel az angolok, de az amerikaiaktól bevándorlási lehetőséget kap. Nem él vele, haza akar menni, hogy aztán minden erejével a gyerekét keresse. Hisz abban: Isten megsegíti. Csehországban, Lengyelországban keresi a csecsemő fiút, persze, nem találja. Sorsa Izraelbe vezeti. És egyszer felül a tengerparton haladó vonatra. Az utasok valamennyien menekült zsidók, és ahogy ez annak idején lenni szokott: háborús sorsukat mesélik egymásnak. Az asszony is, a sok csapástól egészségét vesztetten elmeséli azt a szörnyű utazást. Az ifjú katonatiszt döbbenten hallgatja. „Hol dobta ki azt a gyereket?” A nő két távoli országot nevez meg. A férfi felugrik, és tárcájából gyűrött, kopott fotót vesz elő. A hajdan volt baba mellé az anya ezt a fényképet tette, s ő ezt a nevelő szülőktől kapta. Tabló. Anya és fia zokogva borulnak egymásra.
A könyv kapcsán nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk annak illusztrátoráról, Avri Segali festőművészről. Aki történetesen szerzőnk bátyja. Nekem megadatott, hogy a néhány éve már eltávozott művészt még életében láthattam festői környezetben, a libanoni határ közelében, a gyakori rakéta becsapódások közelében található otthonában. Megérintett műveinek magába zárkózó meditatív bölcsessége, visszafogottsága.
Ugyancsak szólni kell a könyv kapcsán még valakiről, aki szerkesztőként, sőt barátként részese, bátorítója és kritikusa volt Simon több kis részben megírt és megjelent írásainak. Ez pedig Schlesinger Hanna, aki a nemrég sajnálatosan megszűnt Hét Tükre című izraeli magyar nyelvű hetilap főszerkesztője volt, és aki először közölte az itt megjelent írások egy részét.
Simon életútjáról film is készült, amelyet nagy sikerrel mutattak be nemrég Budapesten az Uránia filmszínházban. De Simon narrátorként is jegyez egy csodálatos filmet a Szentföldről. A most szóban forgó könyve mellett ezeket is hadd ajánljam a tisztelt olvasó figyelmébe. Engedjék meg, hogy emlékeztessek arra is, hogy a Magyar Köztársaság nevében Hiller István miniszter úr, dr. Gyenge András magyar nagykövet herzlijai rezidenciáján Pro Cultura Hungarica kitüntetés átadásával ismerte el Simon Segali kiemelkedően színvonalas ismeretterjesztő tevékenységét.
De Simon neve mindenekelőtt idegenvezetőként fogalom, legalábbis azok számára, akiknek már volt szerencséjük vele és általa végigjárni a Szentföldet. Simon esete bizonyítja, hogy az idegenvezetést is, mint minden más munkát, lehet – mondhatni – művészként is művelni. Mindehhez messze nem elég a tárgyszerű, üzleti, uniformizált szolgáltatás, hiszen a turistacsoportok tagjai nemcsak diákok és üzletemberek, konferencia résztvevők és hivatalos delegációk, hanem növekvő számban szentföldi zarándokok, akiknek az élményen és a látáson, a tudáson és a találkozásokon kívül lelkiségre, töltekezésre és csendre is szükségük van. Az izraeli ellenőrzésű Jeruzsálem és Názáret mellett Simon elviszi csoportjait a palesztin ellenőrzésű Betlehembe is, ahol a biztonsági fal, az ellenőrzések, a várakozás, a kitapintható feszültség, az izraeli-palesztin politikai ellentétek felfokozottsága és az átfogó rendezés elérésének az egyre távolodó valószerűsége is hozzátartozik az élményhez. Simonban megvan a műveltség mellett az empátia és a tudás, mellette az alázat, ami lehetővé teszi számára, hogy nem vallásos zsidóként ugyan, de büszke és hazájáért kiálló izraeliként úgy adja át a Közel-Kelet egyik legősibb népe talán legfiatalabb országa polgáraként saját hazája narratíváját, hogy az egyrészt ne sértse mások önképét és identitását, másrészt pedig hozzásegít, hogy a szemben álló felek úgy vitatkozzanak egymással, hogy legalább átfogóan ismerjék meg egymás álláspontját.
Simont a gyerekkorában megélt kitaszítottság, a kiskamaszként megélt üldöztetés után fiatalemberként kapott lehetőséget az élettől arra, hogy tulajdonképpen ősi hazájával együtt nőhetett fel. Az a tény, hogy sokáig nem lehetett érdemi és átfogó, közvetlen kétoldalú, a lakossági szintű érintkezést is lehetővé tevő kapcsolatokról beszélni Magyarország és Izrael között, mindez akár azt is eredményezhette volna, hogy Simon eltávolodik identitásában, érzelmileg és nyelvében a magyarságtól. Mert Simon elmondta nekem, hogy évtizedeken át nem is beszélt magyarul, de nem gyűlölködött a megélt tragédiák okán. Ez igazán akkor változott meg, amikor a magyarországi politikai rendszerváltás előtti időben helyreállt országaink között a teljes körű diplomáciai kapcsolat, egyre sűrűbb és átfogóbb lett az érintkezések sora, nőtt az utazások és látogatások intenzitása, és egyre égetőbb szükség lett arra, hogy szervezett formában vezessék végig a magyarországi látogatókat a Szentföldön. Ez tette lehetővé, hogy Simon otthonról, Izraelből jelképesen és a maga valóságosságában is hazajött Budapestre, hogy magyarul írt és kiadott könyvét Budapesten megjelentesse.
Isten hozott Simon!

Kovács Zsófia: Egy kíváncsi olasz tanár a pécsi zsidóság drámájáról

Kovács Zsófia

Egy kíváncsi olasz tanár a pécsi zsidóság drámájáról

Döntés, utazás, keresés, emlékezés és tudni akarás. Luigi Alcide Fusani 2007-ben megjelent munkája leginkább e szavakkal jellemezhető. Nem festhetünk azonban hiteles képet a műről, ha csupán e címszavakra támaszkodunk. A vékonyka kötet a pécsi zsidóság második világháború alatt átélt borzalmait, a puszta, megmásíthatatlan tények feltárásának folyamatát vetíti az olvasók elé egy kíváncsi olasz tanár szemszögéből. A szerző – akinek kiléte megegyezik a műben szereplő tanáréval – 2003-ban költözött Magyarországra feleségével. Írói, rendezői tevékenysége mellett Pécsett a Kodály Zoltán Gimnázium diákjainak tanít reáltárgyakat, valamint a Pécsi Tudományegyetemen tart előadásokat a kortárs olasz színházról és az olasz moziról.
A „Pécs 1944” címet viselő alkotás tulajdonképpen narratív színházi szöveg, mely eredetileg olasz nyelven készült, de Radnóti Judit közreműködésével a kötet két nyelven, olaszul és magyarul is olvasható. Az egyszemélyes monológ nem igényel kellékeket és díszletet, csupán szimpla ruhába öltözött előadót, aki széken ülve meséli el a történetet. Az eseménysor pedig sodorja magával a nézőt, akinek végül is a fantáziája teremeti meg a színmű köré szerveződő teret és időt.
A Fusani által összeállított kötet mozgatórugója a kíváncsiság és – a pécsi zsidók sorsának bemutatására építve – az emlékezet magjának elültetése. Holokauszt és zsidóüldözés témában számos kiadvány látott már napvilágot, de Baranya megye, illetve Pécs vonatkozásában e könyv nemcsak műfaját tekintve jelent újat.
A pécsi izraeliták 1944. esztendei deportálását és háború utáni sorsát több kiadvány mutatta fel . Közülük talán a Könnyek Könyve tekinthető az egyik legfontosabb alapdokumentumnak, hiszen 3022 nevet tartalmaz; a deportáltak, munkaszolgálat során elhunytak neveit. A mű hasonmás kiadását 2004-ben, a magyarországi, ezen belül pedig a pécsi zsidóság koncentrációs táborokba hurcolásának hatvanadik évfordulóján publikálták, s ez a „képek nélküli könyv” válik a Fusani által megkezdett keresési folyamat egyik kiindulópontjává.
A monodráma összesen tíz fejezetből áll, amelyek terjedelme változó: 1-7 oldal között mozog. A 93 oldalas olasz és magyar kétnyelvű kiadás első passzusa a sors, az istenek és a véletlen szerepét boncolgatja a tekintetben, hogy a milánói matematikatanár – a főszereplő, akiről a műben egyes szám harmadik személyben esik szó – külföldi tanári pályafutása során hogyan kerül Magyarországra, és miként esik a választása három lehetséges úti cél közül éppen Pécs városára. A második rész a Pécsre érkező olasz tanár első pozitív benyomását tárja elénk a renoválás céljából felállványozott Kossuth téri zsinagóga megpillantásáról. A harmadik egységben megkezdődik a kérdezősködés, az érdeklődés a zsinagóga és a Pécsett élő zsidók után, illetve január 27-e, a Nemzetközi Holokauszt Emléknapja kapcsán felvetődik a tanárban a gondolat, hogy felszabadítsa a diákok elméjét, és elvesse az emlékezet apró magját. A negyedik szakaszt a szerző teljes egészében az auschwitzi haláltábor felszabadítása hatvanadik évfordulójának szenteli, s saját hallomásaiból építkezve kezdi el a pécsi zsidók sorsára irányuló tudásvágyának kirakós részleteit összerakni.
Az ötödik fejezet az „1944 Pécs”, a Könnyek Könyve fakszimile kiadását mutatja be, s megtudjuk, miként került a kötet a tanár birtokába, és egyben érdeklődésének középpontjába. A hatodik rész az egykori pécsi gettó és a zsidó temető felfedezésének történetét meséli el. A hetedik egység történelmi jegyzetek sokaságát vonultatja fel, amelyet az olasz tanár egyik pécsi gimnáziumi kollégájával szedett össze a magyarországi zsidókról az 1920 és 1940 decembere közötti időszakról.
A nyolcadik passzus egy pécsi túlélővel, egy idős zsidó asszonnyal folytatott beszélgetésből kibontakozó megalázó emlékek csokra.
A kilencedik szakasz magja egy diákok és tanárok bevonásával megvalósuló auschwitzi tanulmányi út históriája. A tizedik rész a mű tetőpontja. Az olasz tanár által összegyűjtött gondolatok, képek, információk lényegében egy nagy kiállítás megszervezésében és lebonyolításában érik el a teljességet.
A fejezetek logikusan épülnek egymásra, tömören bemutatva az olasz matematikatanár kutatási tevékenységének széles körű folyamatát. A szerző, külföldi tanár létére, érdeklődni kezd a pécsi zsidó emberek után, s művében olyan alapvető dolgokra hívja fel a figyelmet, mint az áldozatokról való megemlékezés, illetve a magyar és pécsi zsidók sorsa a második világháború idején.
A 2006 tavaszán elkészült olasz nyelvű szöveg magyar nyelvre ültetése nemes szándékot takar, hiszen – Luigi Alcide Fusani szavaival élve – a „magyar változat azért született, hogy a szöveg Magyarországon is elhangozhasson osztálytermekben, iskolákban, kulturális központokban, hitközségekben”.
A színházi monológ budapesti premierjére 2007. szeptember 8-án a Spinoza Zsidó Fesztivál keretén belül, a Spinoza Étterem, Színház és Kávéházban került sor Benedek Orsolya előadásában. A művet 2007. november 27-én a Pécsi Tudományegyetem BTK Neveléstudományi Intézetében is bemutatták az egyetem hallgatóinak és oktatóinak.
Fusan 2008 szeptemberében utazott el Magyarországról szülőhazájába, Olaszországba. Monodrámájával – ahogyan fogalmazott – az emberek figyelmét szerette volna ráirányítani a huszadik század nagy tragédiájára. A szerző bízik abban, hogy munkáját mások – és sokáig – folytatják.

Lábegyzetek

Lazarovits Ernő: Vándorlás a pokolba (Részlet)

Lazarovits Ernő

Vándorlás a pokolba
(Részlet)

Utunk kis erdőn vezetett keresztül. Ahogy vonszoltuk magunkat, egyszer csak végtelennek tűnő, sárga növénnyel borított föld tárult elénk. Bár tudtam, hogy nem veszélytelen, amit teszek – hisz nemrég voltam szemtanúja a krumpliföldön lezajlott gyilkosságoknak – megfogtam Klein kezét, s kiléptünk a sorból. Szerencsénk volt, mert az őr most a sor másik oldalán, tőlünk elég távol baktatott. Az egész akció néhány pillanatig tartott csupán, de nekem úgy tűnt, mintha percek teltek volna el. Az útszéli árkon át futottunk a sárga növény irányába. Mindkét kezemmel belemarkoltam, amennyit csak tudtam, letéptem, és mint a villám rohantam vissza a sorba. A bajtársak, akik látták akciónkat, izgultak, hogy élve ússzuk meg. Klein is szerencsésen visszaért. A körülöttünk menetelők kíváncsian nézték, mit zsákmányoltunk. Ekkor tudtam meg az egyik bajtárstól, hogy ez a szép, sárga növény a repce. Azt is elmagyarázta, mire használják. Bajtársaink látva bátorságunkat, szintén megpróbálkoztak a repceszedéssel. Csak amikor a fejük felett elsüvített egy lövedék, akkor menekültek vissza a sorba.
Elosztottuk az édes, jóízű repcét, és élvezettel rágcsáltuk gyaloglás közben. Az őr, látva csoportunkban a mozgást, kissé előbbre jött. A megmaradt repcét gyorsan a kabátom alá dugtam, és mereven magam elé nézve mentem tovább. Alig tehettünk meg száz lépést, amikor a közvetlen közelemben eldördült az őr fegyvere, és egy emberi test nagyot puffanva esett a földre. Ki lehet az? – dobolt agyamban a kérdés. A közvetlen környezetemben mindenkit jól ismertem, együtt jöttünk már Mauthausen óta, és az úton sokat beszélgettünk. Anélkül, hogy hátra mertem volna nézni, megkérdeztem a jobbomon lépegető bajtársamtól:
– Mondd már meg, mi történt. Kit lőttek le?
– A Tibit lőtte le az a disznó. Hogy miért, azt nem tudom. Talán csak azért, mert ő menetelt a sor szélén. – Egy pillanatra elállt a lélegzetem.
– A Tibit? – kérdeztem mintegy önmagamtól. És közben arra gondoltam, nem jutunk-e mindannyian erre a sorsra?
Nem, nem akartam még gondolni sem erre, de félelem lett úrrá rajtam. Tibi egyike volt azoknak, aki amikor meglátta a Dunát, örömmámorban tört ki. Hallottam, amint a szomszédjainak meséli:
– Tudjátok, van a Rómain egy kis csónakházunk. Tavasztól őszig minden szabadidőmet a vízen töltöttem, munka után minden nap kijártam. Ott is aludtam. De jó lenne megmártani a testemet a Duna vizében. Nem baj, majd ha hazamegyünk, akkor bőven kárpótolom magam.
Ez hihetetlen! Tibi nincs többé. Még sokáig beszélgettünk az esetről. A nálunk valamivel idősebb Gyulai, aki már Kőszegről ismerte Tibit, elmondta, hogy Tibi ott együtt volt az idősebbik bátyjával. Bár mindketten máshová vonultak be, ott újra találkoztak. A bátyja, Laci megbetegedett tífuszban, és elvitték az elkülönítőbe. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent, de nem volt mit tenni, hisz a betegség ragályos. Mielőtt eljöttünk Kőszegről, Tibinek nagy nehézségek árán sikerült bejutnia az elkülönítőbe. Ott tudta meg, hogy a bátyja egy nappal azelőtt meghalt. Nagyon letörte az eset. Csak hosszú idő után törődött bele a helyzetbe.
– Tudjátok milyen pokol volt Kőszeg? – folytatta Gyulai. Talán még a poklok poklánál is rosszabb. A vérhas és a tífusz naponta szedte áldozatait. – Hangját kissé suttogóra fogta, úgy folytatta:
– Tudjátok, ott is volt égető kemence, olyan mint Mauthausenben. Naponta rengeteg embert égettek el. A Tibi bátyját is; de ő azt nem tudta, valaki más mondta el nekem. – Mesélt… mesélt az ottani szörnyűségekről, mint pszichoanalitikusnál a beteg, aki feltárja lelkének legrejtettebb titkait, hogy megszabaduljon a nyomasztó tehertől.
Pokoljárásom addigi útján nagyon sokat szenvedtem. Mégis úgy tűnt, ahhoz képest, amit a kőszegiek átéltek, az én szenvedéseim eltörpülnek. Ha én magam nem tudtam volna, ha nem láttam volna tulajdon két szememmel a borzalmakat, ha ezekről csak hallottam volna, el sem hiszem az egészet. Régebben elképzelni sem tudtam, hogy az emberi gonoszság ennyire határtalan lehet, hogy léteznek emberbőrbe bújt fenevadak, akiknek a gyilkolás kéjes öröm. Sokat olvastam a különböző korok háborúiról, az inkvizícióról és más borzalmakról, de az, ami a huszadik század derekán, az emberi civilizáció oly magas fokán velünk történt, az minden képzeletet felülmúlt.
Egész nap, hol mögöttünk, hol előttünk dördültek el a fegyverek. Borzalmas volt az út szélén fekvő, tarkón lőtt bajtársaink élettelen, merev testét látni. Voltak köztük idősek és fiatalok. Hiába próbáltam behunyni a szemem, állandóan magam előtt láttam fájdalomtól és szenvedéstől eltorzult arcukat. Már alig vártam, hogy este legyen, és megpihenjünk valahol éjszakára.
Végre lebukott a nap a távoli hegyek mögött, esti szürkület szállt a tájra. Egy nagy legelőn álltunk meg éjszakára.
– Csakhogy lepihenhetünk – mondta megkönnyebbülten Klein, akinek szemében vibráló félelem bujkált. Kétségbeesését alig tudta palástolni. Jól sejtettem, hogy ő is, mint mindannyian fél ettől az úttól, ettől a halálmenettől.
– Igen – folytatta Klein –, jó, hogy pihenünk, ilyenkor legalább nem lőnek. – Remélem – tette hozzá fanyar mosolyba torzult arccal –, hogy reggelig nyugton hagynak bennünket. Hogyan süllyedhetett idáig a német nép, amely Goethe, Schiller, Heine művészetének ihletője volt? Mit és kinek vétettünk mi, akik itt menetelünk a halál felé? – kérdezte mély keserűséggel hangjában. – Ezek nem emberek, ezek vadállatok – hajtogatta szinte eszelősen. Próbáltam lelket önteni belé, de beláttam, jobb, ha magára hagyom. Biztos voltam abban, hogy révetegen maga elé tekintve a lelőtt Tibire gondol. Ő többet tudott róla, mint én. A menetelés közben többször is besorolt mellé, hogy hallgassa érdekes, színes történeteit.
Már teljesen besötétedett, mire csönd borult a tájra. Feküdtem a földön pokrócomba burkolózva. A megmaradt repceszálakat majszoltam. Most nem esett olyan jól, mint amikor leszedtem. Sehogy sem tudtam szabadulni a nap szörnyű eseményeitől. Mennyi halott. Mindenki egyre fáradtabb, fogy az erőnk, hogy érünk így célba?
Hogy munkára nem visznek, azt biztosra vettem, hisz az egész transzport testi-lelki roncsokból állt. Hónapokig kéne bennünket táplálni, hogy ismét dolgozni tudjunk. A réten elnyúló emberi testek feje üres koponyának látszott. Próbáltam elhessegetni a rettenetes képet, és felidézni a kolozsvári botanikus kert zöldlombú fáit, sok ezer tarka virágát, de sehogyan sem ment. Pedig mennyire szerettem odajárni pihenni, gyönyörködni a sok ismeretlen egzotikus növényben, virágban.
Valaki felsikoltott. Kidugtam a fejem a pokróc alól, de nem történt semmi. Talán rosszat álmodott. Egy cseppet sem csodálkoztam a dolgon, hisz az elmúlt nap életre szóló nyomot hagyott mindannyiunkban. A mezőn hideg szél söpört végig. Behunytam a szemem, hogy minél előbb elaludjak, de látni véltem az árok szélén fekvő tarkón lőtt bajtársaim fájdalomtól eltorzult arcát. Szívem összeszorult.

Magén István: A zseni

Magén István

A zseni

Abban az üres csendben, abban a kopogós, szaggatott jelekkel és ábrákkal teleaggatott pillanatban, a zakatolásnak is beillő hangközegben, mely egy kis fantáziával olyan volt, mint valami fűcsomókkal telenőtt tengerparti félsivatag, melyben rókák, kígyók, teknősbékák kergetőznek, gekkók emelik fel magasra a fejüket, hogy kilássanak a köréjük tornyosuló, az ő világukban felhőkarcolónak számító bokrok, kövek és földhányások közül, szóval amely olyan volt, mint egy mély, üres és dermesztően sivár gödör, Falus, aki valamilyen okból állva maradt, és a magas ablakok felső keretlécei felé fordította a tekintetét, vagy inkább a függönykarnisok irányába, melyek vészes könnyelműséggel lógtak két-három, láthatatlanul elhelyezett szögre felakasztva, azt a látszatot keltve, mintha a levegőben lebegnének, azt mondta:
– Vén hülyékkel soha nem szerettem együtt dolgozni… – Olyan ártatlan babaarccal nézte a szemközti álmos tűzfalat, melynek már réges-régen el kellett volna tűnnie valami tündöklő homlokzat mögött, hogy nemcsak a mondat jogosságát, de igazságos voltát sem vonta kétségbe senki.
Egyedül ő lepődött meg. Nem is helyes kifejezés az, hogy meglepődött, inkább úgy mondanám, hogy megriadt. Hosszúkás arcára kiült a páni félelem, de csak egy másodpercre, annyira csupán, amennyi elég volt ahhoz, hogy kétségbe vonja, megvádolja, ki nem mondott becstelenséggel illesse mindazokat, kik nem értenek vele egyet. Az öregek, akiknek ez szólt, úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. Péter sem értette, hogy hogyan sodródhatott ennyire mélyre. Kedvelte a két bácsikát, felnézett rájuk múltjuk miatt, történetesen azok miatt az esztendők miatt, amikor annyi badarságot összeírtak. Aztán ahogyan ugrottak a másodpercek, sántikálva, de szélsebesen, mint egy nikkelbolha, vagy egy kitépett lábú légy, arra gondolt, hogy az amit most tesz, nem is olyan gonosz dolog, az emberek megvetik, szétzúzzák, letaszítják az efféléket. Most az egyszer, talán először életükben ők is megérezhetik… Hogy nagy valószínűséggel még nem éltek eleget, nem tapasztaltak eleget...
Mellesleg meg sem rezdült az arcuk. Nem biztos, hogy azért nem, mert már annyira hozzászoktak az udvariaskodáshoz, a kompromisszumokhoz, a bábáskodáshoz mindenütt és minden körül, a szemforgatáshoz, mely éppen csak illett az arcukra, igaz, megszürkítette azt, elhalványította a pillantásukat. Egymás mellett ültek. Még hasonlítottak is. Mit hasonlítottak! A felületes szemlélő szemében olyanok voltak, mint két, tyúkszartól éppen megtisztított, friss tojás. Szürke öltönyt viseltek, nem voltak kopaszok, pedig már jól a hetvenes éveiknek a derekán jártak, előre nézve egyenes tartással üldögéltek, a fejük nagyon kicsi szögben csak néha fordult jobbra, vagy balra, akkor is csak azért, hogy a szemük sarkából egymásra sandítsanak.
Ami elhangzott, elhangzott, gondolta Falus Péter, egyet igazított a mosolyán, ettől még szemtelenebb lett az arckifejezése. Nem tudni, mi tette azzá, de mindig szemtelen volt. Még akkor is, ha udvariaskodott. Ha evett, akkor is. Ha nyájaskodott, ha az érdekei úgy kívánták, ha olyanokkal beszélgetett, akiktől támogatást remélt, akiket fel lehetett írni a „listára”, persze csak ha már minden kötél szakadt, ha jóformán már nem maradt más, nos, akkor az a bizonyos szemtelen arcvonás, melyet egy ügyes lendülettel az arcára kanyarított az isten, nos, akkor ez az arcvonás fenyegetővé vált. Ha ehhez még hozzávesszük kicsiségének, soványságának, bizarr voltát, mely kiismerhetetlenné, kiszámíthatatlanná tette, hiszen világos volt, hogy fizikailag tehetetlen, illetve ha nem az, akkor rendkívüli képességekkel rendelkezik, boszorkányos ismeretekkel, melyek megacélozzák gyorsaságát, lazaságát, pontosságát, keménységét és kitartását. Ráadásul halk mozdulatai voltak, mint a macskának, kecsesek és cél nélküliek, mint a szélben bólogató faág. De természetesen és mindent félretéve ugyanezek csak harmadolták, vagy negyedelték azt az érzést, melyet csupán ritkán érzett, mely nyavalygás volt, szimpátiáról, elvekről, becsületességről, gonosz erőkről és ártásról, praktikákról és varázslásokról.
Lehet, hogy arra a két regényére, meg arra a nyeszlett novelláskötetére volt olyan vagány. A regények nem voltak vastagok, ráadásul rossz minőségű papírra nyomtatták őket, gyatrán ragasztották a gerincüket, és így könnyen kiestek a lapok, összegyűrődtek, ami olyan küzdelmessé tette az olvasást, mintha az olvasónak egy papírhalmon kellett volna átrágnia magát. Eszes zagyvalékok voltak, azok a jelenetek, sőt, ahogyan ő maga nyilatkozott könyvéről egy újságnak, büdösek és légyszartól piszkosak is. Ha egy kicsit szőrszálhasogatók akarnánk lenni, nyugodtan kimondhatnánk, hogy Falus kipróbálta...
Most az jut az eszembe, mert én is ott voltam ezen a megbeszélésen, hogy ennek a fiatalembernek, figyelembe véve a pofátlanságát és a nagyképűségét, igen tehetségesnek kellett lennie, ha igazolni, ha valaha, valamikor és valahol igazolni akarta mindezt.
– Ki a zseni köztünk? – kérdezte egy fellegzős pillanatában, lehetett volna színt vallani, de senki sem tette. Meglepett. Nyilván magát hitte annak. Hetekig nem mentem a megbeszélésekre, elfelejtettem, persze hallottam róla, és csak amikor összecsaptak a feje felett a hullámok, akkor siettem oda, hogy gyönyörködjek a szenvedésében.
Nem volt miben gyönyörködni. Egy feketehajú, darázsderekú csinibabával jelent meg, és ez a tény azonnal kétségbe vonta a sajnálkozás lehetőségét, sőt a legkisebb esélyt sem adott rá, és azt is elfelejttette mindenkivel, hogy elhagyta a felesége. Halványan még emlékeztem arra az estére, amikor valahol a belvárosban, egy sötét bérkaszárnya harmadik emeletén éjfélig tartó vitába bocsátkoztunk valami jelentéktelen dologról, és egyszer, a nyitott ajtón át kitárulkozó hosszú előszobában megláttam Zoát, így hívták a feleségét, egy szakadt tréningruhában, a szája sarkában lelógó cigarettacsikkel, éppen valami felmosóval, meg vödörrel ügyetlenkedett. Szerettük Zoát. Láttam, hogy másnak is odaszegeződik a tekintete, hogy talán ugyanarra gondolunk mindannyian, arra, hogy még ebben a szakadt, koszos, szálaira foszlott ancugban is vonzó, ha nem szexis. Most kellene lencsevégre kapni, gondoltam, hiszen végtére is jó nevű újságírónő, riporter, tévés személyiség, akinek ezt az oldalát még nem ismerik, nyilván jót tenne az imázsának a lumpenes szájtartás, a kiábrándult tekintet, a hanyagul feltűzött, rugózó hajtincsek, és persze a gyönyörű alakjára feszülő viseltes tréningruha.
Senki előtt sem volt kétséges, hogy ha egyáltalán van közöttünk zseni, az csak Falus Péter lehet. Amikor a várva várt könyve megjelent, illetve megjelent az a vékony, keményfedelű valami, ami rendes körülmények között alig tért volna el egy iskolai füzettől, ez a róla kialakított kép átadta a helyét a vitának és a veszekedésnek, nyugodtan kimondhatom, hogy civódásnak. Az apró betűkkel szedett könyvecske olyan volt, mint egy kiáltvány, mint egy invokáció, elolvastam, lenyűgözött, pedig ha valaki megkérdezte volna, hogy miről szól, csak hebegtem volna.
Az volt a legkülönösebb, amikor megverték. Mint már említettem, Péter nem volt egy izomkolosszus, de rövid ideig tartó őrjöngései félelmet keltettek, tiszteletre, megalkuvásra kényszeríttették ellenfeleit, vitapartnereit, akik jobban féltek éles eszétől, megszégyenítő következetességétől, mint apró, csontos ökleitől, melyek összerepedezett kövecskékre emlékeztettek. De akkor, egészen egyszerűen, és erre aligha találnék jobb kifejezést, Falus Péternek szétverték a pofáját… Falus Pétert beleverték a betonba.
– A nőügyei… – gondoltuk. Annyira eltorzult az arca, hogy hetekig nem mutatkozhatott a nyilvánosság előtt, az utcán, a szórakozóhelyeken, de még a könyvnapon sem, ahol valóban tátongó űrt hagyott maga után. Akik látták, és minden irodalmi jártasságukat latba vetve megpróbálták ecsetelni, valóban szörnyű képet festettek róla. Azt mondta valaki, hogy a száját mintha áthelyezték volna az arcában, mintha új lyukat fúrtak volna valahol a füle mellett. Az orra valósággal szétkenődött, mesélte valaki, mint amikor nyers tésztát széttrancsíroznak, vagy agyagot laposra kalapálnak, vagy mit tudom én… Sem én, sem mások nem merték megnézni, inkább csak egymás között tárgyaltuk az ügy részleteit, fontoskodtunk, tudálékoskodtunk, lármáztunk.
Egy napon elindultam hozzá, mert a sajnálat és a kíváncsiság furcsa elegyet alkotva lötyögött a bensőmben, mint valami demizsonban felejtett megsavanyodott bor. Már a lépcsőházban jártam, amikor különös, furcsa, dermesztő érzésektől vezérelve, melyek olyanok voltak, mintha vadállatok verekednének bennem, ádázul tépve, harapva, szaggatva egymást, összecsavarodva, mint valami kötél, eggyé kovácsolódva a haragban, a gyűlöletben, körben lépdeltem a körfolyosón, elhaladtam az ormótlan, batár ajtó előtt, melyre az volt kiírva, hogy Falus Péter, alatta pedig Odri Zsóka, semmiféle „né”, egy asszony szabad, független feminimmel, szóval elhaladtam az ajtajuk előtt, és anélkül, hogy becsöngettem volna, tovább lépdelve ismét elérkeztem a lépcsőházhoz, és folytattam az utamat lefelé a lépcsőn.
Csak akkor lélegeztem fel, amikor ismét kint voltam az utcán. A füttyögő, borús, vad szelek, amelyek aznap át- meg átszelték a várost, egy kocsmába kergettek, meginni valami ártatlan frissítőt, egy távoli sarokban lévő asztalkánál ülve megpillantottam Pétert, a tenyerébe támasztott arccal, tekintete a gomolygó, füstös semmibe mélyedt. Mozdulatlan volt. Igyekeztem eltűnni a tömegben, mely folytonosan ki-bejárt ennek a kocsmából, cukrászdából és éjszakai mulatóból kevert lipótvárosi elegynek az ajtaján. Alaposan megfigyeltem az arcát, anélkül, hogy ő észrevette volna, a pózt, mely olyan volt, mint egy rossz szobor, pózoló, drámaian érzelmes, és kaotikus, a feje kissé oldalra billent, az arcán lévő dudorok, az orra, melyet beletemetett a tenyerébe, a homloka, mely merőlegesen omlott lefelé, mint valami sziklafal, a fülei, melyek szárnyakként szétálltak, és az ember azt várta tőlük, hogy megmozdulnak és gazdájukat felrepítik a levegőbe, a szeme, mely hurkák és repedések közé szorulva elveszett, illetve valami aprócska fénypont verődött vissza a gödréből, mint a kút vizében virító csillag, elnagyolttá tette, félkésszé, mintha még dolgozna rajta az isten. Ebben a pillanatban nem kételkedtem a zsenialitásában, ugyanakkor gyűlöltem is, mert irigykedtem rá, illetve nem irigykedtem, csak bosszantott, furcsállottam a felismeréseknek azt a láncolatát, mely eddig elvezetett, nem is annyira furcsának éreztem, mint inkább hamisnak, és…
Hónapokig nem láttam. Már-már talán el is felejtettem. Nem lett volna nehéz, mert elképzeltem, mint a sziklaugrót, aki elrugaszkodik, és zuhan lefelé, zuhan, és zuhan… És akkor, szinte egyik napról a másikra, a nézhető, olvasható és hallgatható médiákban kezdett pattogni a neve. Valami regény kapcsán megint. Valamit írt. Valami rögeszmés ügybuzgalomtól vezérelve beleszólt a mások dolgába, abba, melybe nem lett volna szabad. Amikor megláttam az arcát a televízióban, észrevettem, hogy felnőtt, sőt megöregedett. Hol volt már az örök, szemtelen kamasz fiú! Az a kifejezés dölyfös elszántsággá érett. A gúny, mely korábban sütött a tekintetéből, ekkorra már valamiféle lemondássá zsugorodott, illetve megfigyeltem, hogy mennél inkább próbálom elemezni kusza vonásait, annál dermesztőbb az arckifejezése. De lehet, hogy csak én láttam annak. A korábbi dolgok ismeretében, csak az én szememben, az én agyamban játszódtak le azok az apró elmozdulások, azok a kényszerű illeszkedések, azok a lebegések és suttogások, melyek ezt, vagy azt elhitették róla.
Ünnepelték. Bulvárlapok címlapjain pózolt. Nagymellű bombázókkal fényképeztette magát. Az a könyv, mely arról a bizonyos kényes ügyről szólt, melyhez semmi köze sem volt, illetve nem több mint bármelyik állampolgárnak, és amiért ajnározták és fenyegették is, mind egy szálig elfogyott. Versengtek érte a tévériporterek, de csak én vettem észre, hogy mennél többet szerepel, annál jobban kopik szeméből a fény… Bizonyosan csak én vettem észre azt is, hogy a tartása olyan lett, mintha zsákokat cipelt volna a vállán. Meg hogy a térde megroggyant egy kissé, és hogy a hangja el-elcsuklott, néha el-ellobbant, mint a kihunyni készülő tűz.
Azt, hogy fenyegetik, az öregektől tudtam meg, akik aggódó szeretetükkel üldözték. Egyszer egy napfényes délelőttön az Erzsébet téren bandukoltam. Ott ültek a szobor alatt néhányad magával hevesen gesztikulálva, összehajolva, meg kiegyenesedve, mosolyogva, meg elkomorulva.
Megrendültem. Amit elmondtak, annak a fele sem volt tréfa. Hónapok óta fenyegették. Halálra ítélték. Annak a bizonyos szervezetnek a tagjai, vagy az a csoport, vagy mit tudom én kik, ítélkeztek felette, és az ítélet: golyó. Csak akkor kegyelmeznek meg neki, ha visszavonul a nyilvánosságtól, kijelenti, hogy ártatlanul vádolt meg embereket, hogy ha nem ír többet, nem szól, és nem nyilatkozik. Féltem és láttam, hogy azok is félnek, mert a félelem és a féltés rokon. A régiek közül már senki sem kereste, hozzáférni sem lehetett egykönnyen, csak a két öreg kerülgette atyai alázattal.
Egyedül volt, jobban mondva ezrek vették körül, de ebben a tolongásban elfelejtkezett saját magáról, arról a partnerségi viszonyról, melyet egy egész életre kötünk önmagunkkal. Még jobban körülvették a nők, most egy rövid hajú szőkével hajtott, aki olyan volt, mint egy magasra nyúlt, csillogó izomzatú párduc. Már régen nem lakott együtt Zoával, úgy hallottam, hogy a riporternő leszokott a dohányzásról, és aerobicra járt.
Eltelt pár hónap. Péter lekerült a címlapokról, mentek a dolgok a maguk útján.
Egyik reggel, egy hűvös októberi hajnalon, tehát nem is reggel, inkább nem sokkal éjfél után, éppen hazafelé tartott. A Lajosmező utcánál, ott, ahol kikanyarodik a busz, a lámpánál, ahol olyan sokszor haladtam át én is, meg mások is, a ciprusokkal, meg tujákkal teleültetett játszótér árnyékokkal borított meghitt sarkából, ahol délelőttönként fiatal anyukák szoktak játszani gyermekeikkel, felugatott egy géppisztoly. Én már csak a kicsi, összeesett, felismerhetetlenné sebzett holttestét láttam a híradóban.

Michael Ben-Menachem: Játék papírkatonákkal

Michael Ben-Menachem

Játék papírkatonákkal

Szerzőnk Svédországban él, pszichológus, klinikavezető. Könyvei több nyelven megjelentek, jelentős tudós. Magyarországot a hatvanas évek közepén hagyta el; élt Ausztriában, Izraelben. Az egyetemet Uppsalában végezte, tevékenykedett az Egyesült Államokban, Londonban.
Szépíróként is ismert. Önéletrajzi regénye, amelyből most részletet közlünk, két nyelven is megjelent. Nevét Magyarországon szakkörökben jól ismerik, Budapesten több előadást tartott, egyik kötetét tankönyvként használják.

Bécsben

Egyszerre csak ott állt a pince közepén, a lépcsőn, mert néhány fok vezetett le a pincébe, megállt és körülnézett. Majd egy lendülettel a vállára dobta furcsa formájú fegyverét, amelyet eddig két kézben tartott, és elmosolyodott.
Kistermetű, olyan mongolos, vagy tatár képű legény volt, szürke pufajkában. (Ezt a szót, persze, csak később tanultam meg). Fegyvere, egy tömzsi puskaszerű dolog, lukacsos, rövid csővel – azt is csak később tudtam meg, hogy nem a puskacső volt lyukacsos, hanem a csövet körülvevő, nyilván a hűtést szolgáló külső, vastagabb cső, no meg egy dobszerű, lapos tár.
Sokan voltunk a pincében, ápoltak, ápolónők vegyesen. Mindez egy bécsi kórház pincéjében. 1944 áprilisában. Én január óta voltam itt, sohasem derült ki igazán milyen okból. Hogy apunak miként sikerült engem ide bedugnia, arról fogalmam sincs.
Több mint három hónapot töltöttem ebben a kórházban a császárváros szétlövésének idején. Bécset egy SS-hadosztály védte, mégpedig háztól-házig. A bombák meg potyogtak, amerikai és orosz gépekből vegyesen. A légvédelmi ágyúk meg ugattak olykor a gépfegyverek meg a golyószórók is. Változatos műsor volt, szórakoztató is, hiszen ott ültünk a légvédelmi pincében naphosszat.
Ez az elmúlt három hónap végül is homályos ködben derengett előttem. Altattak-e bennünket, vagy talán orvosi kísérletnek voltunk alvó tanúi, ki tudja. A karácsonyi borzalmak óta jóformán semmire sem emlékeztem.
Karácsony másodnapján, mint minden délelőtt, pont tízkor felbúgtak a szirénák, jelezve a légiriadót. Én megígértem apunak, hogy minden légiriadónál szépen lemegyek a bunkerbe.
Apa messze volt, vasutat építettek, talpfákat, síneket raktak le minden bombázás után, hogy a nyugat felé guruló vonatok (amelyek még épen maradtak) folytathassák útjukat. A bombázás után egy órával már helyreállítottak legalább egy sínpárt.
A németek fejvesztetten menekültek, kellett a sín, kellett a vonat. Csak azt is jóval később tudtam meg, hová igyekezett a legtöbb vonat. Az ember azt hitte volna, hogy a vonatok a visszavonuló német hadsereg maradékát mentették nyugat felé. Pedig dehogy! A vonatok többsége a haláltáborokat igyekezett elérni.
Mikor jött a riadó, apáék a közeli hegybe vágott számos borpince egyikébe húzódtak. Ezek a picék remek, bombabiztos óvóhelyeknek bizonyultak. Én meg hát, uzsgyi, le a mi bunkerünkbe. Táborunk a híres Práter, a bécsi városi erdő közelében állt a Praterspitz-en. Barakktábor volt ez, a Todt szervezet kezelésében. A „mi” todtosaink osztrákok voltak, és persze mindig hangoskodtak, hogy „Aufstehen”, „Ruhe” „Los los”, „Schneller”, meg hasonlókat, de azért különösebben nem verekedtek, többnyire meglehetősen rozogák voltak.
A munkások ukránok, szerbek, olaszok, magyar zsidók vegyesen, már kora hajnaltól munkában, csak a nagyon öregek és a gyerekek maradtak a táborban, no meg a todtosok. Az édesanyák gyárakban, kórházakban dolgoztak, mint ingyenmunkások.
Én két dologgal nem tudtam megbarátkozni. Először is, most először nyolc éves életemben, koplaltam. A gyomrom remegett, fájt, hányinger környékezett étvágy helyett. Reggel darabka, héj nélküli fekete kenyeret kaptunk, meg valami barna löttyöt, amit őreink kávénak neveztek. Délután aztán „Dörgemüze”-t osztottak. Este is sorba álltunk a barna löttyért, a kevés ragacsos kenyérért. Nem tudom mi jobb: egyszerűen éhen halni vagy csak lassan, fokozatosan. Én éjjel- nappal csak az evésre gondoltam, de már nem voltam éhes, csak egy fájó ürességet éreztem a gyomromban.
Persze voltak azért szerencsés napjaink. A bécsiek, a temetőbe igyekezvén, elhaladtak a táborunk mellett. Az, aki kijár halottaihoz, nem lehet rossz ember. Így is volt. Mi tagadás, mi gyerekek bizony kéregettünk, kinyújtva sovány kezünket a szögesdrótkerítés hézagjain. Egyszer kaptam egy szőlőfürtöt. Először el sem hittem, hogy a kezemben tartom, hogy ez igazi szőlő, és hogy az enyém. Ráadásul szagos szőlő volt, amit otthon amúgy is nagyon szerettem. Egyszer meg valaki hatalmas paradicsomot nyomott kéregető kezembe. Faltam, majszoltam ezt a kincset! Manapság is, ha néha veszek paradicsomot, egyet kiválasztok, és várom a várható élvezetet. De ezek a távoli országokból érkezett és nyilvánvalóan éretlenül leszedett paradicsomok ilyenkor télidőben már, sajnos, nem váltják ki a kulináris emlékezetet.
Egyszer egy héten aztán mindenki kapott kis darab margarint, kanálka kristálycukrot és valamennyi műlekvárt. Ezeket a kincseket aztán szép gondosan ráraktam arra a darab kenyérre, amit hozzá kaptunk, és mit mondjak, egy harapásra bekaptam. Aztán várhattam persze megint egy hetet a következő osztásig. Hét nap borzasztóan hosszú idő egy ilyen kis fickónak, mint én voltam. A kín főleg abból állt, hogy minden nap belekerült a gyomrunkba valami, így aztán szervezetünk nem tudta teljesen feladni.
Meg aztán fáztunk is, irgalmatlanul. Ez volt a másik dolog, amivel semmiképpen sem tudtam megbarátkozni. Az édesanyák, akik a gyárakban dolgoztak, kicsempésztek egy-egy fél takarót a derekukra tekerve. Ezekből a fél plédekből aztán remek kabátkák, ujjasok készültek éjszakánként a barakkokban. De hát az én édesanyám nem volt velünk, így aztán nekem nem varrt senki sem kabátot, sem meleg ujjast. Nyári szandálban és rövidnadrágban jöttem el Orosházáról, most meg már kemény hideg volt, december Bécsben. Valaki azt ajánlotta, szerezzek egy kis újságpapírt, abba göngyöljem be a lábamat, különben lefagynak az ujjaim (le is fagytak).
Mindegy, ismertem egy fiatalabb todtost, Paul névre hallgatott. Nehéz ügy volt ez, mert tilos volt a raboknak újságot olvasni. Paul is csak csóválta a fejét.
Mégis, pár nappal később, mikor ott lófráltam a lagerplatzon, elsietett mellettem, és kis csomagot nyomott a kezembe. Hónom alá kaptam az adományt, és loholtam be vele a barakkunkba. Ott, az ágyamon ülve (alsó ágy volt), óvatosan kibontottam a csomagot. Jó nagy darab újságpapír volt, a közepén meglehetősen ráncos, piros almával. Nem tudom minek örültem jobban , az újságpapírnak vagy az almának.
Schwartz bácsi, apám öreg orosházi barátja, némán figyelte a fejleményeket.
– Mihez kezdesz az újságpapírral Miki? – kérdezte végül.
– Bebugyolálom vele a lábaimat – feleltem.
– Csak, mert gondoltam, ha megengednéd, elolvasnám előbb az újságot. Aztán segítenék neked megcsinálni a papírkapcákat.
Azonnal ráálltam az alkura.
Ezután Schwartz bácsi kényelmesen elhelyezkedett a barakk egyetlen székén, és a gyönge világítás mellett, agyonbütykölt pápaszemével az orrán, elkezdett olvasni. Én meg szagolgatni kezdtem az almát. Az ember nem esik csak úgy neki egy ilyen ritka csemegének azonnal. Ez a kis ráncos piros alma valóban fejedelmi volt. A lakoma után az ujjaimat gondosan leszopogattam.
Néhány öreg táborlakó megőrizte imakönyvét, sőt olyanok is voltak, akik a hajnali derengésben, a jéghideg barakkban, az imaszíjaikat is felcsavarták. A todtosok, úgy látszik, hagyták ezt, nyilvánvalóan ők is tudták már, hogy a németek elvesztették a háborút, és csak idő kérdése, mikor lesz vége az egésznek. Ezek a todtosok mentek volna már haza. Azért ordibáltak persze mindenfélét, de nem olyan meggyőzően, mint annak előtte. Meg aztán munkatábor volt a miénk, még ha kórház is, nem megsemmisítő tábor, amelyek létezéséről csak a háború után értesültünk, akkor sem hittük el egyből
Tény, hogy itt voltunk a Praterspitz-en és karácsony második napján reggel tízkor felbőgtek a szirénák, mint minden más napon. Én az elsők között érkeztem a bunkerbe, ügyesen átcsúszva a szögesdrótkerítés alatt, ahol valaki egy szemrevaló, de főleg igen praktikus lyukat szerkesztett pont erre a célra, így nem kellett körbeszaladni az egész tábort, hogy a pincébe jussak. Irina, egy ukrán kislány, akivel sokszor voltam együtt légiriadó alatt, tizenhárom-tizennégy éves lehetett, de lehet, hogy több, csak az éhezéstől látszott fiatalabbnak. Apró mellei már duzzadni kezdtek szürke, kopott blúza alatt, de ez engem akkor még egyáltalán nem érdekelt. Mindegy, azért jól belefészkeltem magam az ölébe, és hogy teljen az idő, hozzá fogtam tanítani a magyar számokra. Ment is, aránylag elég jól, szépen ismételgette utánam, hét, nyolc, kilenc... remek ukrán kiejtéssel.
A mi bunkerünk közvetlenül a tábor drótkerítése mellet helyezkedett el. Előtte, a másik oldalon, futballpálya nagyságú betonozott térség terült el, ami nem tudom, milyen célt szolgált. Ennek a másik végén állt a második óvóhely. Voltak, akik oda szaladtak, egyrészt megszokásból, másrészt így messzebb kerültek a lágertől, és ott szabadabban érezték magukat. A betonpályával párhuzamosan járdát építettek, azon túl futott az országút, és azon túl csenevész bokrok következtek. Innen viszont gyerekmagasságú kőlépcsők vezettek le a Dunához. A Duna szürkén, álmosan hullámzott, nyilván unta már a telet meg a háborút.
Szóval, mi Irinával és vagy harmincad magunkkal, a tábor kerítése melletti bunkerben lapultunk, és igyekeztünk, ahogy tudtuk, melegíteni egymást. Cudar hideg volt a nyirkos vasbetonfalak között. Egyetlen satnya villanykörte hunyorgott kétségbeesetten a plafonról.
Nem volt muszáj lemenni a bunkerba. Azazhogy muszáj volt, de a todtosok is szaladtak, és nem figyeltek oda, hogy ki ment le, ki nem. Így aztán akadt, aki nem ment le. Ezek alighanem nem hittek a bunker védelmi erejében. Azt tartották, hogy direkt találat esetén úgyis mindegy, hogy hol van az ember. Mások meg erőtlenek vagy közömbösek voltak, mindent a sorsra bíztak (mint szegény apám), s nem kívántak besegíteni. Az is igaz viszont, apa megígértette velem, hogy én minden riadónál lemegyek a bunkerbe, amit én már csak betyárbecsületből is betartottam.
Ezen a napon azonban, úgy látszik, senkinek sem volt igaza. Vagy mindenkinek. A bombák a közelünkben hullottak, a robbanások elkábították a hallásunkat, a betonpadló remegett alattunk, és a detonáció ereje a gyorsvonat sebességével vágtatott felénk. Egyszer csak, mintha minden hirtelen felgyorsulna, a detonáció előtti süvítés, a légnyomást már a számban éreztem, a fejem szaggatott, hogy aztán bekövetkezzék a mindent elsöprő dörrenés, a háború legfélelmetesebb zaja.
Aztán teljes csönd lett körülöttünk. A levegőbe dermedt porban csak betontörmelékeket és kiálló vasgerendákat láttam. És egy, a törmelékek alól kinyúló keze, meg egy ócska fekete cipőt. A kéz nem látszott igazinak. Szürke volt és poros, mint minden körülöttem. Egy hang sem hallatszott. Óvatosan megmozdultam. Irina feküdt rajtam mozdulatlanul. Megpróbáltam kibújni alóla, de minden irányban betonba ütköztem. Végül sikerült az oldalamra fordulni. Akkor vettem észre némi derengést. Egy helyen, elég messze tőlem, fény szivárgott be a romok között. Arra próbáltam kúszni, de csak nagyon lassan haladtam. Állandóan beleütköztem valamibe, össze is karcoltam magam. Akkor vettem észre, hogy még valami –valaki – mozog előttem. Nemsokára láttam is, hogy egy másik gyerek. Amikor közelebb kerültünk a fényhez, megismertem, Vera volt, Walleinstein Vera egy Orosházához közel eső faluból; nálam pár évvel idősebb lány. Ö már odaért a nyíláshoz és megpróbált kimászni, de a lyuk túl kicsi volt, félúton beszorult. Se ki, se be. Addigra én is odaértem. Minden erőmből, két kézzel kezdtem nyomni fölfelé. Vera nem szólt semmit, de végül kibukott a romok alól. Én kisebb voltam, sokkal könnyebben másztam, Aztán ott álltunk a romok között, dermedten, teljesen egyedül a szűrt téli napfényben, hunyorogva. Vera sírt. „Mindenki meghalt, mindenki meghalt” zokogott. Nekem is sírhatnékom volt, de visszatartottam, még nem fogtam fel igazából, mi is történt. Hunyorogva körülnéztem. Mondhatom, borzasztó látvány tárult a szemem elé. A tábor is találatot kapott, lángokban állt az egész.
A füstöt, a pernyét felénk fújta a szél, csípte a szemünket. Vera abbahagyta a sírást, már csak szipogott. Egy bombatölcsér pont a bunkerünk mellett volt, a bomba nyilvánvalóan jókora darabot feltépett a vasbeton alapzatból, és rádobta a bunker tetejére. A tető beszakadt, és maga alá temetett, mint később megtudtam, harminc embert. Vagyis csak mi ketten, Vera meg én maradtunk élve, és apróbb karcolásokon és az ijedelmen kívül, nem volt semmi bajunk. Ott álltunk vacogva, rongyainkban a jéghideg decemberi dermedt napfényben.
– Odanézz! – kiáltotta Vera.
Szörnyű képnek voltunk tanúi. Osztálytársam az orosházi zsidó elemiből, Szirt Bandi szaladt a betonpálya melletti járdán, és lángolt. Lángok csaptak elő a térdéből, a lábából. Bandi a másik bunkerben volt, onnan igyekezett felénk. Egy idősebb, kopasz ember, akit nem ismertem, talán olasz volt, szaladt utána egy valamikor rózsaszín paplannal a kezében. Végre utolérte Bandit rádobta a paplant, és ő is ráugrott. Mind a ketten a földre zuhantak. Úgy látszik a másik bunker is találatot kapott, tűz ütött ki, és Bandi ruhájába is belekaptak a lángok. Bandi később ugyanabba a kórházba került, mint én. Bőrén borzasztó égési sebek voltak, de lassan felépült és haza került, onnan pedig el, messzire. Azt hallottam, hogy mérnök lett, és Londonban él.
– Gyere – mondtam Verának, és rohanni kezdtem, át a járdán, át az országúton, be a jeges bokrok közé, le a hatalmas kőlépcsőkig. Akkor vettem csak észre, hogy Vera nem jött velem, ott maradt a bunker romjainál. A bombák még mindig hullottak, a srapnellek iszonyú vijjogással cikáztak a kőlépcsők fokai között. Én éppen lelapultam egy lépcső mögé, amikor éles fájdalmat éreztem az orromban. Odakaptam, a kezem csupa vér lett. A gellert kapott vasdarabok csak úgy röpködtek a levegőben. Letéptem a papírkapcámból egy darabot, azt szorítottam az orromra. Akkor vettem csak észre, hogy egy sovány osztrák, koszos micisapkával a fején, ugyanazon a lépcsőfokon lapult. Rám sem hederített. Tudtam, apám Florisdorf közelében dolgozott, ezért közelebb húzódtam a micisapkáshoz, és megrángattam a kabátujját.
– Florisdorf kaputt? – kérdeztem.
– Nein – válaszolta. Többet nem szólt.
Egy ideig még ott dekkoltunk a lépcsőn, de aztán lefújták a riadót, mi meg fölmerészkedtünk az országútra. Mit tehettem, lassan visszaballagtam a táborba, már amennyi megmaradt belőle. A todtosok próbálták eloltani a tüzeket a lángokban álló barakkokban, vajmi kevés eredménnyel. A mi barakkunk is szénné égett. A tábor közepén, meg a bejárat előtt az országúton, két mély bombatölcsért láthattunk, fel nem robbant bombákkal. A todtosok kis piros zászlócskákat tűztek ki a bombatölcsérek köré, sőt még táblákat is elhelyeztek felirattal, hogy „Verboten”. Ezt a szót nagyon ismertem már. Egyébként teljes volt a fejetlenség, még „Dörgemüse”-t sem kaptunk.
Estére aztán megjöttek a felnőttek a munkából. Kétségbeesésüket, ami a szemük elé tárult, nem lehet leírni. Mindenki a családját kereste, minden családból hiányzott valaki, egy gyerek, nagyapa, feleség...
Apámat csak később vettem észre. Amúgy sem volt kimondottan futkározó természet, de most szabályosan vágtatott a romok között.
– Miki! Miki! Miki! – kiáltozta.
Csak nézett rám csodálkozó szemekkel, nem tudta elhinni, hogy ott álltam előtte, papírkapcásan, vérző orral, de egyébként sértetlenül.
– Miki – mondta most már nekem. – Miki. Mikikém!

*

Most meg itt állt ez a kackiás mongol arcú katona a félrecsapott sapkájával a fején és furcsa fegyverével a vállán, és csak nevetett, nevetett feltartóztathatatlanul.
Aztán mindenki nevetett a Kinderspital pincéjében. Bennem is kezdett lassan derengeni, hogy innentől már egészen új élet kezdődik számomra, ami csak jó lehet. Iszonyúan jó. Persze, honnan tudhattam volna akkor még, hogy mi vár majd rám az elkövetkezendő húsz esztendőben.
A kacagás meg csak úgy hullámzott a pincében. Hiszen szabadok voltunk!

Papp Richárd: Egy munkácsi zsidó életút

Papp Richárd

Egy munkácsi zsidó életút

Mottó: „Én, amit hoztam Munkácsról, az nem más, mint, amivel szembe lehet állni a világgal. Ez pedig a szeretet.”

Hősömet több, mint tíz éve ismerem. Sanyi bácsi egyrészt azt a budapesti Bethlen téri zsinagógát is látogatja, amelyik közösségének tagja vagyok, és amely közösségről eddig több kulturális antropológiai tanulmányt és egy könyvet írtam. Sanyi bácsi a Bethlen téri kile megbecsült tagja. Halahikus tudása, önálló, sokszor kritikus véleménye a mai magyarországi zsidó életről, valamint ízes, kárpátaljai héber kiejtése szeretett színfoltja ennek a budapesti zsidó közösség életének. Ugyanakkor Sanyi bácsi mindig Munkácsról beszél, amikor az „igazi”, az „autentikus” jiddiskájt kerül szóba a Bethlen téren. A nyolcvanöt éves férfi szavainak, kora mellett a „munkácsi minta” is tekintélyt kölcsönöz, hiszen a munkácsi zsidó hagyomány olyan élettapasztalattal és tudással ruházza föl önmagában is Sanyi bácsit, ami a legtöbb budapesti zsidó életéből hiányzik.
Sanyi bácsi emellett gyakran jár Munkácson, minden nagy ünnepen és hétköznapokon is hazajár, hiszen háza is van még – ahogy ő még mindig nevezi – „otthon”. Az „otthon” hagyott friss élményeket és tapasztalatokat később megosztja a budapesti közösség tagjaival, akik aztán ezekből sokat és szívesen tanulnak. Magam is voltam Sanyi bácsinál vendégségben, ahol szeretettel teljes vendéglátásban volt részem. Az interjút Budapesten készítettem vele, de újra és újra visszaidézte munkácsi élményeimet: „láttad te is”, csatolt vissza közös munkácsi tartózkodásunkhoz. Úgy vélem, az a bizalom, ahogy megosztotta velem életének emlékeit, annak is szól, hogy voltam nála, és „testközelből” láthattam is életútjának szeretett környezetét.
Maga az interjú is inkább baráti beszélgetésnek minősíthető. Az interjúkészítés módszerét leginkább „abszolút strukturálatlan” interjúkészítésnek nevezném, hiszen hagytam, hogy Sanyi bácsi kötetlenül, a neki tetsző szerkezetben beszélje el életének állomásait, legfeljebb, ha úgy érezte, hogy elkalandozott a történet „tárgyától”, akkor „segítettem” neki az elbeszélés elhagyott fonalát megtalálni.
Ebből a szempontból is fontos, hogy milyen életszakaszokra osztotta fel életét, és azokat milyen módon kapcsolta össze közössége, valamint a történelmi-szociológiai kontextusok eseményeivel, változásaival, illetve hogyan értékelte mindezek egymásba kapcsolódását, hogyan minősítette élete, közössége sorsát, sorsfordulóit. Ennek fényében azt is láthatjuk majd az interjú olvasása során, hogy az életútban felidézett eseményeket, adatokat nem „objektív” történelmi pontosságuk teszi jelentőssé, forrásértékűvé, hanem az az átélt tapasztalat, a megélt történelmi sors, amely által nem csupán szemlélhetjük, hanem át is érezhetjük és ezáltal mélyebben meg is érthetjük a 20. és a 21. század eleji kelet-közép-európai zsidó sors jelentéstartalmait ezek üzeneteivel, tanulságaival együtt. Sanyi bácsi élete a zsidó Munkács különböző élethelyzeteit, színtereit is bemutatja nekünk.
Személy és közösség, az egyéni és a kollektív zsidó sors egymásra hatásának drámáját szemlélhetjük ebben az interjúban is, miközben megismerkedünk olyan páratlan etnográfiai részletekkel is, mint például a Latorca folyó mint közös „mikve” használata vagy a sábeszi randevúk eseményei. Az interjú szövege ezért önmagában is nagy etnográfiai értékkel bír.

A család és a gyermekévek – az „aranykor”

„1923-ban születtem. Apám szüleit nem ismertem, korán haltak meg. Édesanyám anyja munkácsi volt, nagyapám Lengyelországból származott, és a ’19-es háborúban, mikor bejöttek a kommunisták Munkácsra, és még nem is tudott jól magyarul. Úgy hívták: Piroska. Kérdezték nagyapámat, hogy hol van »piroska«, mert kellett mindenkinek olyan kokárdát viselni, olyan piros, piroska kokárdát. »Hol van piroska? Miért nincs a piroska itt?« – kérdezték. Azt nem értette, és mondta: »A Piroska otthon van.« »Na ha otthon van, akkor gyere!« – és bevitték a városházára. Szegény öreg ezt mindig elmesélte, bevitték a városházára, és jól elverték őtet. Ebben az időben nehéz volt. A nagyszüleim nekem már öregek voltak, mert akkor az 50- 60 évesek már nagyon öregnek számítottak.
Lengyelországból akkor még nyugodtan át lehetett jönni. Sok hószed is jött akkor. Az én nagyapám nem volt hószed, nem volt olyan nagyon vallásos. Vallásos volt, de nem járt strájmliban, sábeszra persze, volt fekete kalapja, hiszen tartotta, ahogy kell a sábeszt, de nem volt hószed. Aki nem volt olyan vallásos, az is úgy csinálta, hogy a másik ne tudja; mondjuk, rá fog gyújtani, akkor elmentek akár egy kilométert is, hogy ne lássák. Vagy például ha kártyáztak, bementek a vágóhídhoz, amitől nem messze laktunkt.
A nagyszüleim csináltak egy kis zöldséges boltot, almát árultak. Aztán amikor a nagyapám nyugdíjas lett, akkor mi már egy utcában laktunk az összes unokatestvéremmel; együtt az egész nagy család.
Ha kijöttünk az utcából, levettük a sapkát, mert az utcát akkor úgy hívták, hogy Zsidó utca, a cseheknél Juda Halévi utca. Most meg Wallenberg utca. A Zsidó utcában több templom is állt.
A szüleim. Anyám nagyon vallásos volt, parókában járt. Apám pedig mészáros volt, kóser mészáros. Az akkor úgy volt, ha betréflizett egy-két marha a héten, akkor már nem volt pénze az embernek. Akkor amúgy se volt sok pénze az embernek, mindenki szegény volt. Én gyerekként láttam apám egész munkáját. Nem ő vágta az állatokat, hanem ő az üzletben volt. Megvette az élő marhát, jött akkor 3-4 sakter, mert nem úgy volt, mint manapság itten [Magyarországon], hogy van egy sakter, aki mindent csinál. Nálunk az egyik vágta, a másik megnézte, hogy megvágta-e rendesen az ereket, a harmadik pedig megnézte a gyomrát, hogy nincs-e odanőve a gyomor a hasfalhoz, és az tényleg kóser volt, mert egy metsző nem tud mindenre figyelni. És ha meg tréfli lett, akkor el kellett adni a nem zsidó henteseknek.
A kóser mészárosokat csak »mészárosnak« hívták, a tréfli, tehát a nem zsidó árusokat meg »hentes és mészárosnak«. A kóser mészáros csak marhahúst vágott, de ha a marha is hibás volt, azaz nem volt kóser, akkor át kellett vinni, el kellett adni a nem zsidó hentesnek. Az átvette, de az kevesebb pénzt hozott, mert a tréflit úgyis odaadták a hentesnek, még a kóser húsból is a combokat, amit amúgy se lehet megenni. A combok, mondjuk, jobb pénzt hoztak, mert több rajtuk a hús, de ha az eleje betréflizett, akkor apámnak (de nem csak neki, hanem minden mészárosnak, nem is volt gazdag mészáros) egy-kettőt kivéve, de azok is csak azért, mert az egyiknek például a bátyja Amerikából állandóan küldte a dollárt, az egy csőd volt.
Nagyon szép gyerekkorom volt, de lingárok voltunk. Második gyereknek születtem. Heten voltunk összesen. Már csak ketten maradtunk. Van Amerikában, egy húgom és itt én. Mi elég jól éltünk, mert volt egy kis gazdaságunk, nem voltunk gazdagok, de jól éltünk. De voltak nagyon szegény emberek is.
Gyerekszemmel a zsidó Munkács nagyon szép volt. Főleg péntek este, szombaton meg vasárnap, mert vasárnap se dolgoztunk. A sábesz volt a legszebb, az egész család ott volt, nem emlékszem, hogy bárki kimaradott volna egy péntek esti vacsoráról, vagy pénteken ne mentünk volna templomba. Pénteken az úgy volt nálunk, Munkácson. Ott volt nálunk a mikve, abból jött ki a pára, és akkor elkezdtek szirénázni, hogy csukják be az üzleteket, mert a cseheknél ez meg volt engedve, hogy fél órával a szombat bejövetele előtt mindenkinek legyen jelezve, hogy zárjátok be az üzleteket. És akkor mindenki hazaszaladt, és felvett egy tiszta ruhát, zakót, inget, és mindenki ment a templomba. A hószedok a mikvébe is mentek. A mikve is tele volt péntek reggeltől estig, olyan volt a mikve, hogy a végén egy jó ujjnyi zsír volt.
Tus is volt benne, de hát nyáron ez se segített sokat, tudod, az izzadság. A mikvébe tisztán szabad csak menni, de reggel négyre már mentek, és este hatig vagy hétig azért be tudott piszkolódni. Ez azért főleg télen volt, mert azért nyáron az volt, hogy inkább mentek a Latorcába.
A Latorcába lehetett menni a mikve helyett, mentek is, közel volt. Még jobb is volt, mert a mikvébe is latorcai víznek kellett lennie, mert háromnegyed része természetes víznek kell lennie a mikvében, ezért is volt olyan közel a mikve a Latorcához. Gyerekek is, felnőttek is mentek a Latorcba. Ugyanúgy, mint a mikvében, be kellett menni, és háromszor megmerítkezni, és utána lehetett úszni. A zsidó gyerekeknek jó volt ez, de azért a zsidó gyerekeknek más is volt, mert jött a húsvét és húsvéttól svüeszig, pünkösdig, az ’49 nap, nem lehetett fürödni a Latorcán, ha meleg volt is. Egyedül csak sábesz előtt lehetett fürödni.
Akkor jött még a három hét és kilenc nap a tisa bóv előtt, ott megint nem lehetett nekünk fürödni. Hát ha mentünk fürödni, akkor mentünk egy kilométert hátul, és elbújtunk, és úgy fürödtünk.
Az én családom is járt fürödni a Latorcába, télen meg a mikvébe. Voltak körös-körül kabinok is a mikvében, kádakkal, mert akkor nem volt mindenkinek fürdőszobája, mint ma, és akkor mentünk oda minden pénteken, és vettünk jegyet, és bementünk az egyik ilyen külön kabinba, és bement a család, a három fiú meg az apa, két kád volt benne, és akkor megfürödtünk. Jártunk minden péntek este, csak nem a közösbe, hanem ilyen saját kabinba. Délután mindig vettük a törölközőket, és mentünk.
A hószedek nagyon tartották a vallást. A hószedek legtöbben úgy jöttek faluból Munkácsra, hogy tanultak a jesívában, a munkácsi rabbinál, volt neki legalább 80–100 bóherja. Akkor aztán volt egy jobb módú ember, és volt egy lány, akkor tetszett neki az egyik fiú, és azt megkapta, összeadták a lányt meg a fiút, és vett neki egy strájmlit, meg bekecset, és akkor már hószed lett. De lehet, hogy lingárabb volt, mint én, de már hószed lett. Strájmli volt elég, mert jöttünk szombaton, hát tudod, hogy ott volt a nagy templom, és ott a belzi templom. Amikor ott kijöttünk, fekete volt a városháza mellett, ahogy majdnem egyszerre jöttek ki szombaton a templomokból, tele volt a strájmlikkal az egész város, az egész Munkács. Inkább szegények voltak, mert nagyon kevés volt köztük a jómódú, de strájmlija mindenkinek volt.
A hószedek így álltak fel. Spira volt a legfőbb rabbi, aztán jött a belzi, meg még egy rabbi. Spira különbözött mindenkitől. Ha kapott egy gazdag embertől pénzt, odaadta a konyhásoknak, az asszonyoknak, hogy legyen mit ennie a hószedoknak. A Spira rabbi igazi szent volt, mindenki szentnek tisztelte, hószedok, a többi zsidók, még a keresztények is. Mentek hozzá, hogy gyógyítson, meg segítsen. Ha egy keresztény meg egy zsidó összeveszett, akkor is a rabbihoz mentek, nem a bíróságra.
A nem hószedek tősgyökeres munkácsiak voltak, de ők is megtartották a szombatot és a húsvétot. A szegény már kezdte szerdán a kalácsot sütni, a gazdagok vették a péknél, de mindenki készült a sábeszra.
Vacsora után zmireszoltunk mi is, pláne télen. Hosszú volt a nap, négykor hazajöttek már, az öregek is, összejöttek, politizáltak. Volt, aki visszavárta a magyarokat. Az én apám visszavárta őket, de nem mindenki, volt, aki a csehekhez ragaszkodott, meg volt, aki inkább a kommunistákat pártolta. Jó nagy viták voltak. Leültek a templomban, hosszú napkor vagy újévkor is, és akkor is erről beszéltek. Utána már, mikor kezdett Hitler feljönni, egy rádiót hallgattunk, főleg Angliát magyarul. Volt nekünk egy nagybácsink, aki nagy kommunista volt. Ha valamit a Szovjetunió ellen mondtak, kiabálni kezdett: »Ez hazudik, ez nem igaz!«
Szombaton délután ment az egész család felköszönteni a nagyapát, mindenkinek kellett menni, ha felnőtt volt is, huszonöt éves volt is. Tisztelnünk kellett az idősebbet, nem úgy, mint ma. Olyan sem volt Munkácson, hogy válás. Én emlékszem, amikor elment egy zsidó lány egy keresztény fiúhoz, akkor ott süvét ültek. Nem volt sok ilyen, egyet véletlenül láttam. Azt mondták, a gyerek, meghalt. Ezért kellett süvét ülni, habár szerették, kész, mintha nem volna.
Én is jártam hájderba. Hájder nélkül nem volt zsidó gyerek. Ott rabbik tanítottak. Kemények voltak, nem úgy, mint ma. Mi meg, mint a gyerekek, rosszak voltunk. De reggel négykor már keltettek, hogy kell menni imádkozásra. A rabbi meg onnan nem engedett el hamarább, mint fél nyolc, negyed nyolc. Akkor hazaszaladtunk reggelizni. Egy szerencsém volt, hogy a kert végén csak át kellett ugranom a kerítésen, és ott volt már az iskola. És az iskolában, ha az osztálykönyvet hátulról kezdték olvasni, akkor amíg hozzám ért a sor, addig a verset vagy mást megtanultam, de ha elölről kezdték, akkor bajban voltam. És akkor kaptam a vonalzóval.
A keresztény gyerekekkel barátkoztunk, nem volt nálunk különbség zsidó meg keresztény közt. A rabbi beengedte a keresztény gyerekeket, csak venni kellett nekik kapedlit a hájderban, vagy nyáron a hájder udvarában, mert akkor ott tanultunk kint. Bejöttek, és leültek, a mai napig is az én cimboráim, aki még él, még ma is mondják: »Sanyi, még mindig tudom a Majde Ánit.«

Schlesinger Hanna, Tel Aviv: „És az igaz ember a világ alapja”

Schlesinger Hanna, Tel Aviv

„És az igaz ember a világ alapja”
(Példab. 10)

A híres publicista, Paul Lendvai, amikor megkapta a Tolerancia díjat, megjegyezte: „Jó dolog, ha az embert olyasmiért tüntetik ki, amit nem kell szégyellnie.”
Ugyanezt elmondhatja dr. Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség /MET/ alelnöke és békásmegyeri egyházközségének parókusa, a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora, valamint az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke, az ORZSE /Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem/ címzetes egyetemi tanára.
Számos magas kitüntetés birtokosa, köztük a „Magyar Zsidóságért” díjban is részesült. Országgyűlési képviselő volt két ciklusban: 1990-94-ig az Emberjogi, Vallásügyi és Kisebbségjogi Bizottság tagjaként, majd 1998-2002-ig. Annak idején ő volt az, aki Fodor Gábor képviselőtársával együtt tiltakozott annak megalázó volta miatt, hogy a magyar állam „kárpótlásként” mindössze 30 ezer forintot akart fizetni a holokauszt során elhurcolt és meggyilkolt zsidókért.
Iványi Gábor korántsem nélkülözte a megpróbáltatásokat. Mint a Magyarországi Metodista Egyház segédlelkészét 1974-ben kizárták a SZET lelkészképzőjéből (egyház)politikai okokból, ahogy koncepciós fegyelmi eljárással 1975-ben a Metodista Egyházból is.
1976-77-ben felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Az „ál”-indok: visszaélt az egyesületi joggal.
Templomát a hatóságok elvették, így éveken át a szabad ég alatt tartott istentiszteletet, volt temploma előtt, a hozzá ragaszkodó kispesti gyülekezetének. Közben illegális politikai és egyházi folyóiratokat szerkeszt (Beszélő, Nyitott Ajtó).
1979-ben közreműködésével létrejön a Szegényeket Támogató Alapítvány, a SZETA.
A 80-as években a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Magyar Izraeli Baráti Társaság tagja lesz.
1987-ben alapító szerkesztője az Élet és Világosság című egyházi lapnak.
1988-89-ben Göncz Árpáddal, Solt Ottíliával és másokkal, létrehozzák a Hálózat elnevezésű humanista organizációt, melynek első ügyvivő testületi tagja lesz. 1990-től az Egyház és Világ munkatársa. 1993-99-ig a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei igazgatója.
A tudományos életből sem marad ki: a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektoraként a Council for Christian Colleges & Universities, valamint az Association of Free Metodist Educational Institutions tagja. Különböző folyóiratokban, újságokban jelennek meg közleményei, több könyv társszerzője.
1997-ben jelent meg „Hajléktalanok”, és 2007-ben, „A nagykorú tanítvány” című könyve.
Életrajzához tegyük hozzá: több iskola alapítója és egyházi felügyelője. Életre hívta a Wesley János Lelkészképző Főiskolát, Óvodát, Általános Iskolát, Szakiskolát, Szakközépiskolát és Kollégiumot, Budapesten (a VIII., a X. és a XVIII. kerületben) továbbá több vidéki városban és falun (Abaújkér, Beregdaróc, Gemzse, Gyüre, Jánd stb.). A dr. Iványi Gábor felügyelete alatt működő felzárkóztató iskolaprogram, hátrányos helyzetű felnőttek számára is lehetővé teszi nemcsak a 8 általános befejezését, hanem gyakorlati képzés során a szakma tanulását is.
Biztonságos iskola programjuk méltán kelt nemzetközi elismerést. A megoldás reményeink szerint az Izraelbe érkező etióp bevándorlók gyermekeinek is segítheti a tanulást és a beilleszkedést.
Az olvasóban, de e sorok írójában is felmerül, honnan vesz valaki ennyi energiát, honnan a tartaléka, hogy ennyi feladattal sikeresen megbirkózzon?
Iványi Gábor, a hat gyermekes édesapa, egy kis unoka büszke nagypapája, maga is olyan lelkész-pedagógus családból jött, ahol tizenegyen voltak testvérek. Szülei a mai napig aktívak, lelkész édesapja a MET elnöke, édesanyja tanít. A türelmet és az emberszeretetet otthonról hozta.
Azoknak a hajléktalanoknak – akiknek a hajléktalanszállón már nem jut hely –, néhány éve létrehozta a „fűtött utcát”, ahol megpihenhetnek, melegedhetnek, és ahol mindig akad ennivaló és meleg tea.
Hajléktalan kórházukban ellátást kapnak azok a betegek, akik az utcáról kerülnek be, sokszor tetvesen, rühesen, kifekélyesedett lábbal, fizikailag, pszichésen leromlott állapotban, akiknek nem volt alkalmuk sokszor hónapok, évek óta tisztálkodni. A kórház nővérei között megtaláljuk dr. Iványi Gábor feleségét és egyik lányát is, akik odaadóan kezelik a betegeket, emberi méltóságukat is visszaadva.
Úgy hiszem, ha az eddig felsoroltaknak csak a negyede volna, amit Iványi Gábor és holdudvara tesz, már az is elég. Nem beszélve közéleti tevékenységéről, hogy egyetlen olyan megmozdulásról sem hiányzik, amely a kisebbséget érinti, ahol az elesetteket és kiszolgáltatottakat kell megvédeni, felszólalni az érdekükben, vállalni az ezzel járó durva támadásokat. Mert nemcsak a szélsőjobboldali csőcselék és sajtó támadja, de olykor még azok is, akiknek az érdekében szól.
Nem önuralom, hanem annál sokkal több, igazi emberszeretet és türelem kell ennek elviselésére.
Vannak csoportok Magyarországon, akik a keresztényi értékeket hangsúlyozva rekesztik ki és bélyegzik meg a zsidókat és a cigányokat, figyelmen kívül hagyva a Bibliát. Nem úgy kezelik a „jövevényt”, mintha közülük való lenne, hanem igyekeznek módszeresen, fizikailag is megfélemlíteni őket. Akik Árpád-sávos zászlóikat lengetve a magyar Himnuszt úgy értelmezik, ha „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, amit ők embertársaik ellen tesznek, azzal már előzetesen is bűnbocsánatot nyertek.
Akik a szép legenda – immár régen szégyenletes jelképpé lett – turul madarát emelik piedesztálra az emberi méltóság helyett, azok támadják Iványi Gábort.
A „Kristályéjszaka” 70 éves évfordulóján (amikor Németországban és Ausztriában 191 zsinagógát felgyújtottak, közel száz zsidót megöltek, harmincezret koncentrációs táborba hurcoltak, kifosztották és szétverték a zsidó üzleteket) Debrecenben, ahol aggasztó méreteket öltöttek az utóbbi időben a rasszista, antiszemita megnyilvánulások, a zsidó hitközség székházának ablakát betörték.
Amikor a csőcselék – akik egyetlen érdemükként élik meg, hogy nem cigányok vagy zsidók, netán négerek – félkatonai szervezetekbe tömörülve riogathatja a cigány lakosságot, gyújtogatásoktól, robbantástól, gyilkosságtól sem riadva vissza (ld. Nagycsécsen két embert lelőttek, és molotov koktélokat dobtak a cigányok által lakott telepre, vagy a tatárszentgyörgyi gyilkossságot, ahol apa és ötéves kisfia volt az áldozhat, és akiknek egyetlen bűne az volt, hogy cigánynak születtek), olyankor van a legnagyobb szükség emberi hangra, figyelmeztetésre. Hogy az ilyen megmozdulások nem a demokrácia, hanem az anarchia jelei.
Jó tudni, hogy vannak, akik tiltakozva felemelik szavukat a kisebbségek mellett!
Iványiék békés úton, a különböző kultúrák megismertetésével szeretnék közelebb hozni az embereket egymáshoz.
Már-már hagyományt teremtettek a MET Kispesti Templomában elindított rendezvénysorozattal, amely a Méltóság Napja címet viseli, és amelynek szervezője a templom lelkésze, öccse: Iványi Miklós.
A rendezvények során az érdeklődők megismerhetik a Magyarországon élő kisebbségek szokásait, kultúráját. Tudatosítani igyekeznek, hogy gazdagabbak leszünk, ha nyitottak vagyunk mások megismerésére, ha félre tudjuk tenni a tévútra vezető előítéleteket az ismeretlennel szemben, és hogy aki a másik embert nem becsüli, az a saját méltóságát is csorbítja. Akik irtandó parlagfűnek tekintik a kisebbségben lévőket, azok nem látják meg, hogy a rét úgy szép, ha színes és sokféle virág terem rajta.
Iványi Gábor, aki létrehozta Békásmegyeren a „Megbékélés Háza” templomát, ahol megfér egymás mellett a keresztet jelképező szőlőtőke és a zsidó hatágú csillag, imádkozik híveivel értünk, zsidókért is, Izrael fennmaradásáért és békéjéért.
Ő, aki látja, a világot elárasztó álhírekkel szemben, hogy félrevezető propaganda a közel-keleti konfliktusban úgy beállítani az izraelieket, mint akik a palesztin polgári lakosság ellenségei. Hogy Izrael nem területszerzési szándékkal indított offenzívát Libanonban, hanem azért mert békét akart, és nem kiváltó oka, hanem szenvedője a Hezbollah rakétatámadásainak.
Ahogy a terrorista Hamasz által évek óta folyamatosan támadott Szderot városának segített egyháza adományával immár két ízben, ugyanúgy, mint három évvel ezelőtt a libanoni határon lévő Slomi nevű izraeli városkának.
Ahogy ő az, aki – megelőzve ezzel a történelmi egyházakat Magyarországon – nyilvánosan bocsánatot kért – mások helyett –azokért a gyalázatos tettekért, azokért a bűnökért, amelyek „zsidó testvéreit” érték a soa alatt.
Immár évek óta sikerül mosolyt varázsolnia azoknak az izraeli gyerekeknek az arcára, akik napjaik jelentős részét bunkerokban töltik, és akiket a MET támogatásával meghívott immár négy alkalommal budapesti nyaralásra. A szép programokon kívül biztosítva kis vendégeinek a védelmet, a kóserságot, a zsinagógai látogatást.
Az idén májusban is ellátogatott a Hamasz-terror sújtotta területekre, Szderot és Askelon városába. Útja során hallotta a szirénák süvítését, a becsapódó lövedékek hangját. Askelonban vendégségben voltunk egy ismerős házaspárnál. Több alkalommal kellett a biztonsági szobába mennünk a rakétatámadások miatt.
Izraelhez szoros kapcsolatok fűzik, remélhetőleg sikerül elmélyítenie a kulturális- oktatási kapcsolatokat a különböző szociális intézményekkel és iskolákkal.
A bibliai idézet, miszerint „Benned megáldatnak a Föld népei” ez éppúgy szól a zsidóknak, mint valamennyi népnek, így a palesztinoknak is; mert Iványi Gábor, bízik abban, hogy egyszer béke és közös áldás lesz az olajfák alatt.
Izraeli látogatásakor az ország fennállásának 60-ik esztendejében találkozott Juli Tamir oktatási miniszterrel. Találkozott a miniszterelnökkel is, valamint különböző szociális intézmények vezetőivel a jövőbeli együttműködés reményében.
Iványi Gábor, mintha nem csak saját egyháza, hanem a globalizált világ bölcs és segítő lelkésze–rabbija volna, leszögezte: igyekszik segíteni a rászorulóknak Magyarországon és azon kívül is
Ami vagy száz éve senkinek sem sikerült, az iszonyú ekvadori-quitói börtönből segített hazatérni egy megtévedt, súlyos beteg magyar fiatalnak, és ezzel többek helyzetét megkönnyítenie.
„A zsidó felfogás azt vallja, hogy a világ fennmaradását az egyensúly teszi lehetővé. Mindazok, akik vétkeznek, bűnös életvitelükkel kihívják az isteni Gondviselés haragját, és a rossz irányba billentik a ’mérleget’, ami által a világ a pusztulás felé halad. A cádikok, az igaz emberek, tiszta erkölcsi magatartásuk, jó cselekedeteik révén viszont a világ fennmaradását segítik elő, a jó irányába billentik a „mérleg” nyelvét, miáltal megmentik a világot a morális pusztulástól.”
(Naftali Krausz: Gondolatok az ötödik perekből, Az igazak nem kérnek jutalmat)
A kabbala szerint 36 haszid van a világon. Ők az „igazak”, akik fenntartják a világot érdemeikkel.
Hogy milyenek lehetnek?
E sorok írója – sokakkal együtt – úgy látja, érdemes törekedni a haszid életre. És tiszteli azokat, akik folyamatosan haladnak ezen az úton.

Solymár József: Ne hagyd magad Schlesinger!

Solymár József

Ne hagyd magad Schlesinger!

Sándor Pál arcképéhez

Magyarhon zsidóit jogtalanul érhetné a vád, hogy nem őrzik illő szeretettel a soraikból származó itthon és külországokban kiemelkedő teljesítményeket nyújtó tudósok, művészek, írók és az egyéb jeles személyiségek emlékét.
Őrzik is meg nem is, de mégse tartsa senki szemtelenségnek látszik, hogy goj létemre én hívom fel a figyelmet egy nagyformátumú és inkább csak a szakirodalomban számon tartott személyiségre. Igaz, a bemutatandó hősünk nehezen sorolható be a híres személyiségek valamelyik dobozába. Életművét a gonosz történelem összerombolta, mégis úgy gondolom, nem csak azt érdemelné meg, hogy szobrot kapjon, de ami ennél sokkalta fontosabb, személyiségét, állásfoglalásait megismerve, hasznos tanulságokat vonhatunk le napjaink feladatait illetően.
Vénségemre már keveset olvasok, de sok szép könyv között élek. E néma társak próbálják pótolni a fogyatkozó barátokat. Nehéz lenne kiválasztani közülük a legkedvesebbet. De ez a jókora nehézsúlyú szép kötésű aranyozott című album erősen a szívemhez nőtt. Sándor Pál tisztelői jelentették meg magánkiadásban, 1930-ban, az ünnepelt hetvenedik születésnapjára.
Nem vagyok lusta író. Egyszer nagyon régen Berek Kati kacagva mondta rám: „Jé, ez még mindig kézzel ír, vonalas füzetbe!” Erről máig nem szoktam le. Most mégis tudatosan háttérbe húzódok. Inkább idézeteket fogok az olvasóra zúdítani. Úgy vélem, hitelesebb és szórakoztatóbb lesz.

Mint majd erről később is szó lesz, Sándor Pál nagyon fiatalon, a Lipótváros országgyűlési képviselőjeként, Széll Kálmánnal versenyezve került be a parlamentbe, és különböző politikai feltételek között hétszer nyerte el a belvárosiak bizalmát. Mikszáth Kálmán az országgyűlés jelentős személyiségeire emlékezve sorolja, hogy megvillant Sándor Pál cvikkere. Nos, az album legelején Marczali Henrik, Sándor korábbi képviselőtársa, ír egy bátor tanulmányt: „Magyarország a huszadik század elején” címmel.
Bevezetőben egyebek között ezt mondja: „Ha az országgyűlésben a kisebbség uralkodik, ha a nagy száj elég ahhoz, hogy hírre, tekintélyre tegyenek szert, ha durvaság és csalafintaság üli diadalát, nem csoda, ha a népre is ráragad a honatyák szavajárása.”.
A felelőtlen adósságcsinálást is hangsúlyozottan szóvá teszi. „Az öreg Herodotos mondja az akkori világhatalomról, hogy a perzsa két dologra tanítja fiát, nyilazásra és igazmondásra. Az igazmondásba beleértődik az adósság kerülése is, mert aki adós, az hazugságra vehető”.
A bajok gyökerét Marczali abban látja, hogy „nálunk mindenki úr akar lenni és nem polgár”. Elszegényedett dzsentrik töltik meg a hivatalokat és találják ki számukra az újabb és újabb állásokat. „Az előjogokról könnyebb lemondani, mint az előítéletekről. Nem elegáns polgárnak lenni, purger, pláne zsidó közé keveredni. Amíg meg nem becsüljük a polgárt és nincsenek meggyőződve arról, hogy nélkülük aligha van igazi nemzet, senki nem kér belőlük. Csak az igazi hazaszeretet, és mint Széchenyi mondja, a munka helyes berendezése vezethet ki a circulus viciosusból”.
A feladat tehát egyértelműen tehát a saját munkájából megélő, az államhatalom kényétől, kedvétől nem függő művelt és önérzetes polgárság megerősítése.
Sándor Pál fontosnak érezte, hogy származását illetően semmi kétség ne legyen. Családja történetét igen hangulatosan Balkányi Kálmán írta meg. Oly hangulatosan, hogy akár egy forgatókönyv szinopszisa is lehetne.

A család egyik őse Amsterdamban volt rabbi. Fia Prágában tanult és innen hívta meg a nép, a rózsaszentmártoni zsidó közösség. A Schlesinger nevet viselő nagyapa korán elhunyt, feleségét pedig az 1931-es kolerajárvány utolsó áldozataként temették el. Hat kis árva maradt utána. Móric öccsét közülük a legidősebb Eszter nevelgette.
Kiskamasz volt Móric, amikor azzal döbbentette meg nővérét, hogy ő bizony világgá megy. Amikor Eszter rákérdezett, hogy ezt miképpen próbálja megoldani, közölte, hogy már megegyezett egy tót tutajossal, az viszi Pestre.
A tót tutaj kis utasa aztán az idegen városba érkezvén a zsinagóga ajtajában kiabálva meglelte egy pesti rokonát, aki szegény ember lévén megijedt, hogy egy újabb szájjal többet kell etetni. A fiú azonban öntudatosan közölte, hogy meg akar élni a maga emberségéből. Elfogadta, hogy cipőpucolóként kezdi. Hamar rá kellett jönnie, hogy az akkor Pesten a németnyelv, az írás, olvasás ismerete nélkül nem boldogulhat. Egyetlen örökségét, édesapja ezüst zsebóráját áldozta fel, hogy a szükséges tudást megszerezze. Schlesinger Mór aztán lassan megindult a karrier útján. Az árvíz elvitte bérelt földje termését, lakása teljesen kiégett, de nem roppant össze és végül a gabonakereskedelemben megtalálta a számítását.
Azt mondanám, hogy különös ember lehetett ez a Móric, ha a különös ember Sztálin jóvoltából már nem lenne foglalt. Ragaszkodott például, hogy Pali fiacskája muzsikálni tanuljon, és házi hangversenyeket adjon. Amíg Pali a zongorát ütötte, három kicsi leánytestvérének a földön mozdulatlanul fekve kellett biztosítani a hallgatóságot. Közülük a középsőnek neve sok évtizeddel később egy gyászjelentésre került, amelyen a nemzet nagy zeneszerzője és zenetudósa jelenté szeretett feleségének és hű társának, Kodály Zoltánnénak született Schlesinger Emmának elhunytát.
A gondos nevelés jegyében az immár gabonakereskedő apa fiát Drezdába küldte tanulni egy szabadkőművesek által fenntartott iskolába. Pali ekkor nem a tanulmányi eredményével, hanem a zenei tehetségével tűnt ki. A tizenhárom éves zsidó fiúcskát a katolikus templomba is kölcsön kérték orgonálni. Ő pedig a produkciójába – zsiványságból – beépítette a korabeli slágerek motívumait.
Egy jeles alkalommal diáktársainak illetlen kuncogásai miatt bukott le, mert orgonajátékába beleszőtte az Oh, du lieber Augustin motívumait. Talán ki is csapták volna, ha találtak volna a helyére hasonló orgonajátékost.
Pál úrfi külföldi neveltetése nem fejeződött be Drezdában. Fiatalemberként Antwerpenbe ment, hogy a korszerű kereskedés módszereit ellesse. Egy távirat szólította haza, amelyben édesapja súlyos betegségéről értesítették. Az így felkészült fiatalember a pesti gabonatőzsde elismert, sikeres személyisége lett. Ám a siker nem kábította el. Két óránként fiákerbe ült, hogy magatehetetlen édesapját egyik oldaláról a másikra fordítsa, és a napi hírekről informálja.
Az új évszázad első esztendejében választotta első ízben képvelőjévé Lipótváros. Merkantilistának mondva magát keményen csatázott az agráriusokkal, vagyis a mamutbirtokokkal rendelkező arisztokraták hatalmaskodáshoz szokott táborával.
Sándor Pál már korán felismerte azt az igazságot, hogy a tűrés, a meghunyászkodás nem hoz megoldást a zsidóság számára. Egyik szenvedélyes parlamenti felszólalása során kiáltotta közbe valaki: Ne hagyd magad Schlesinger! És ebből máig élő szólás-mondás lett.
Ami azt illeti, nem is hagyta magát. Egyik ifjúkori képen snájdig huszárfőhadnagyként láthatjuk. Az album a kardforgató Sándor Pált bemutatva, egyértelműen Konitz Géza így idézi fel a századfordulós hangulatot: „Akkor úgy voltunk mint ma, akkor is nagy volt az antiszemitizmus. De isten tudja, mégsem volt olyan csúnya, mint máma. Az emberek valahogy finomabban és lovagiasabban voltak antiszemiták”.

Sándor Pál szorgosan látogatta a vívótermet. (Erről a szokásáról még hetven éves korában sem tett le). Ha versenyzésre szánta volna el magát, már előbb megszülethetett volna a hírhedt újságcikk, miszerint „zsidó kézben a magyar kard!”. Párbajhős hírébe került, de nem személyes hiúság, vagy szerelmi ügyecskék miatt villogtatta fegyverét. Erről tanúskodik a következő idézet: „A parlamenti csaták folyamán Szilassy Zoltánnak került ellentétbe Sándor Pál, s az ügy a vívóteremben nyert befejezést. Néhai nagy miniszterelnökünk, báró Bánffy Dezső volt Pali segédje, akinek az első összecsapás előtt odasúgja, miután Szilassy valami neki nem tetsző megjegyzést tett: Te Dezső, ennek az úrnak nincsen választékja a haján, majd én csinálok egyet”.
Bánffy óvta Sándor Pált, hogy ne bízza el magát, de Szilassy nagyon hamar megkapta az ő hiányzó választékját.
Amikor a tanácsköztársaság idején túszként összeszedték a korábbi bukottnak vélt rendszer legjelentősebb figuráit, ebbe a hetvenöt tagú társaságba Sándor Pált is beválogatták. Nem csak mint kapitalistát, mint parlamenti képviselőt, hanem mint az OMKE elnökét. Mert ekkorra nyolc éves fáradozással Sándor Pál kiépítette a magyar kereskedők országos egységes szervezetét, amely sikeresen képviselte és védelmezte tagsága érdekeit.
Hegedűs Lóránt, a későbbi nagytekintélyű pénzügyminiszter, Sándor Pállal a börtönben címmel eleveníti fel emlékeit. „A gyűjtőfogságban valóban Budapest legjobb társasága együtt volt és hetvenöten kavarogtunk a szűk udvaron, amelynek kis pázsitját rövidesen Riviérának neveztük el.”. A zsúfolt cellák egyikében Rákosi Jenő csillogtatta hatalmas műveltségét és Sándor Pál egyik leghűségesebb hallgatója volt.
Hegedűs írásából tudhatjuk, hogy a túszokat – kivégzés helyett – négy hét múltán kiengedték. Ő Rákosi Jenővel együtt távozott. Sándor Pált akkor még bent tartották. „Közülünk ő maradt utoljára”.
Sándor Pál életében tehát sok nehéz, embert próbáló helyzet adódott. Ezek közül is kiemelkedik, amikor hűséges választói az ellenforradalom győzelme után beküldik a megalakult új nemzetgyűlésbe. Az országban eluralkodott akkor az a vélekedés, hogy a zsidók a felelősek a világháború kirobbanásáért, a világháború elvesztéséért, a tanácsköztársaság kikiáltásáért. Ők okozták a trianoni országcsonkítást, a gazdasági összeomlást, a nyomort.
Képviselői működését továbbra is úgy folytatja, ahogyan tőle azt már megszokhattuk. Az emlékalbumban helyet kapott Rákosi Jenőnek a Pesti Hírlapban egy 1927-ben megjelent cikke, amely a hadikölcsönök valorizációjáról folytatott parlamenti vitához kapcsolódik és amelynek idézését nehezen tudom majd abbahagyni.
Valorizálni, vagyis véglegesen értékvesztetté kívánták tenni a kisemberek által befizetett első világháborús hadikölcsönöket. A terv ellen Sándor Pál felemelte szavát. Az erről szóló cikk így indul: „Vajon milyen jelzőkkel vezessem ma a Pesti Hírlap olvasói elé Sándor Pált, aki mennydörgésszerű beszédében tárgyalta le a képviselőházban a kormány valorizációs javaslatát? Mondjam, hogy a kárvallottak pártfogója? A tönkrementek utolsó reménye? Az árvák és özvegyek szószólója? A középosztály egyetlen komoly barátja? Mindezt megérdemli, és még többet is. Teli volt a beszéde finánctudománnyal, megdöbbentő adatokkal, éles kritikával és lenyűgöző érveléssel, de mind e tulajdonságai közt mintegy tűzoszlop emelkedett fel a magasabb erkölcsi álláspontja, mellyel az ország becsületéért szállt síkra, s mellyel úgyszólván leperzselt minden ellenvetést”.
Majd később így folytatja: „Nagyon kellemes dolognak tartják általában jó barátságot tartani miniszterekkel. És Sándor Pál a hatalom nélkül való emberek és a vagyonvesztettek érdekében megkockáztatja, hogy görbén nézzenek rá a kegyelmes urak. Mert kegyetlen dolgokat mond nekik a nagy nyilvánosság előtt”.
A vezetésre termett férfiúnak, a sikeres üzletembernek, a félelmetes hírű parlamenti képviselőnek és párbajhősnek remek humora is lehetett. Nemcsak a kulturális élet nagyságait, így Ady Endrét, Kodály sógort támogatta terveik megvalósításában, de alighanem a karikatúrák nem mindig hízelgő rajzait is honorálhatta. Az albumban közölte hát barátainak és ellenfeleinek fotográfiáját, vagy a róluk készült rajzokat, de Bér Dezsőtől Gáspár Imréig a legnevesebb karikatúristák mintegy háromtucatnyi sikeres gúnyrajzát is, amelyek nyomon követik egész politikai pályafutását.
Közel jár már a hetvenhez, amikor újra nősül és megvalósítva ifjúkori álmát, nejével világkörüli útra indul. Eme nászútról készült beszámoló ma már több nagyon értékes fotográfiával is bekerült az albumba. Ide írok – a teljesség igénye nélkül – néhány általa meglátogatott városnevet: Athén, Alexandria, Jeruzsálem, Bombay, Kalkutta, Manila, Rangoon, Szingapúr, Bangkok, Hong-Kong, Kanton, Peking, Miyayama, Honolulu, Panama, Havanna, San Francisco, Hollywood, New York. Budapestre érkezve egy szikár, napbarnított, őszes, de gyorsmozgású férfiú ugrik ki elsőnek a vonatból.
Természetesen Sándor Pál az, akinek egyik-másik úti élményét érdemes ma is felidézni. Megjegyzi például, hogy a japánok egyértelműen a német példákhoz ragaszkodnak, csak arra kíváncsiak.
Sándor Pál két évvel korábban megjósolta az 1929-es tőzsdekrachot! Érdekes talán, hogy olyan szövetségesei vannak, mint Apponyi Albert, s barátként ír róla Gaál Gaszton, a kisgazdapárt szellemi atyja.
Az OMKE-ről alighanem elmondható, hogy az ország legjobban szervezett érdekvédelmi szervezete volt. 1929-es jubileumi ülését három miniszter, Budapest polgármestere, a tőzsde elnöke köszöntötte. Sándor Pál ez esetben sem tett lakatot a szájára. Figyelmeztetett, hogy „szegény országnak csak szegény kereskedői lehetnek. Ha hiányzik a vevő, a kereskedő sem boldogulhat, és ennek a szegény országnak a vevői mind ritkábbak lesznek, mind szegényebbek. A részletek kifejtésénél rámutatott, hogy a béke esztendeiben a hitel legjobb fedezete a bizalom volt. Ma a kiskereskedőket megfojtja a magas kamat és nagyobb rugalmasságra szólította fel a pénzügyminisztert.
A hetven éves Sándor Pál joggal érezhette úgy, hogy sikerrel vívta meg csatáját. És igaza is lett volna, ha az európai politikában nem bukkan fel egy minden korábbinál kegyetlenebb diktátor. Így másfél évtized sem kellett ahhoz, hogy a szívós munkával zseniális felépített életmű tragikusan összeomoljék.
Az üldöztetés, a háború nagy rendet vágott Sándor Pál gárdájában. A mellette nevelődött ifjak közül Varannai Aurél jeles újságíró lett és emlékiratában tovább folytatta a sorscsapások krónikáját.
Talán azt még érdemes elmondani, hogy a hanyatló Kádár időkben, amikor a magánkereskedők kis heti közlönyét szerkesztettem, illő tisztelettel megemlékeztem már Sándor Pál rendkívüli személyiségéről, és legnagyobb meglepetésemre levelet kaptam egy tengerentúli rokontól, amelyben megköszönte írásomat, egyben keserűen megjegyezte, hogy Sándor Pál emlékezete több figyelmet érdemelne.
Hát talán most itt is törlesztettünk egy keveset.

Szécsi József: A monogámia és a poligámia zsidó vallási joggyakorlata

Szécsi József

A monogámia és a poligámia zsidó vallási joggyakorlata

Monogámia

A monogámia olyan etikai norma és szokásrendszer, valamint társadalmi és vallási intézmény, amit gyakran törvényileg szankcionálnak. Eszerint egy személy egyszerre csak egy személlyel lehet házas. A poliandria a többférjűség teljesen tiltva volt a bibliai törvényben.
A Biblia nem korlátozza a férfi jogát abban, hogy egy feleségnél több felesége legyen. Számos momentumról számol be, amikor egy férfinak több felesége (és ágyasa) volt, ami elterjedt szokás volt az ókori Közel-Keleten. Úgy tűnik azonban, hogy gazdasági okok miatt, a legtöbb férfi nem gyakorolta a poligámiát, sőt a bigámiát sem. Valójában a gyakorlat monogámabb volt, mint az elmélet. A teremtés történetet (Genesis 2.fej. – „oldalborda”), és a Példabeszédek utolsó fejezetét alátámasztó ethosz („éset hájil” - a derék asszony dicsérete) monogám. A helyzet a Második Szentély időszakában megváltozott. A gazdasági tényezőkön kívül, melyek még inkább alapot nyújtottak a monogámiához, mint az Első Templom idején, a férj és a feleség közötti kölcsönös hűség felfogása gyökereződött meg. Néhány férfi a feleségével kötött kifejezett egyezmény miatt tartózkodott attól, hogy több feleséget vegyen el. A babilóniai és asszír dokumentumokban fennmaradt ilyen egyezmények megtalálhatók az Elephantine dokumentumokban is.1 A bigámia és poligámia, bár csökkenő mértében, elsősorban a hellenisztikus zsidóság körében volt gyakorlat2, de említésre kerülnek a háláhában is3, és előfordultak még a zsidóság bölcseinek és tanítóinak családjaiban is4. Bigámiára néha egy levirátus házasság5, vagy az első feleség meddősége miatt került sor. Ugyanakkor a poligámia ritka előfordulásának dacára, annak kifejezett tiltása a Holt-tengeri közösség háláhájában6 teljesen új volt, mely a poligámiát tórai tiltásnak tekintette7. Az Újszövetségben a Titusz 1,6; 1Timóteus 3,2.12 levelek szerint nem volt tiltott a több feleség, de a vallási tisztségviselőktől ezt Pál elvárja, nem parancsként írja elő.
A Misna azonban, és a bárájták8 is világosan utalnak arra, hogy a monogámia szinte teljes mértékű volt9. Némely bölcs előnyben részesítette a hálicát, a levirátus válást a (jibbum), a levirátus házasság helyett10. Más tanítók hevesen ellenezték a két feleséghez fűződő házasságot még gyermeknemzés céljából is11. Rabbi Ammi, egy palesztin amóra, tanító12 szerint: „Bárki, aki második feleséget vesz az első mellé, el kell válnia az elsőtől, és ketubbát13 kell fizetnie neki”14. Az ilyen állítások valószínűleg annak a római szokásnak a hatását tükrözik, mely tiltotta a poligámiát, különösen miután a birodalomban minden zsidó római polgár lett i. u. 212-t követően. Nagy Theodosius15 római császár (379-395) kiadott egy tiltó rendeletet a zsidók számára a poligámia és bigámia ellen, de ez a gyakorlat nem tűnt el teljesen.
A babilóniai zsidóság gyakorolta a poligámiát és bigámiát a perzsa monogám háttér ellenére, és Rává, babiloni amóra, bölcs16 azt mondta, hogy „Egy férfi több feleséget is tarthat az első mellett, feltéve, ha el tudja tartani őket.”17. A bölcsek azonban általában azt tanácsolták, hogy egy férfinek ne legyen négynél több felesége. Úgy tűnik ez az alapja az iszlám törvényének is, mely csak négy feleséget engedélyez. Később az iszlám házassági szokásrend befolyása miatt a babilóniai gáon18 időszak alatt a poligámia elterjedtebb lett19. A karaitákkal20 kapcsolatban a poligámia kérdése ellentmondásos volt. A bigámia gyakorlatban volt az észak-afrikai és spanyol zsidók körében. Voltak nők azonban, akik követelték, hogy a házassági dokumentumban, a ketubbában legyen írásba foglalva, hogy a férj nem vesz el feleségül egy második feleséget is.
Németországban és Észak-Franciaországban a poligámia ritka volt a zsidók között, főleg a gazdasági feltételek és a keresztény környezet hatása miatt. Úgy tűnik, hogy a XII. század elejétől a zsidó közösségek kiadtak egy szabályozást, mely megtiltotta a poligámiát.
Később ez a szabályozás herem21 (betiltás, kiközösítés) lett, melyet Rabbi Gersom ben Júdának (960-1028) tulajdonítanak. Leviratus házasság, vagy az első feleség meddősége esetén a szabályt figyelmen kívül helyezték, míg ha a feleség megőrült – és így nem tudott elválni –, módosítást vezettek be, mely szerint a herem (tiltás) feloldásra kerülhet három országból (ill. kerületből) származó 100 rabbi által.
A XIII. századra azonban elhatározásra került, hogy a levirátus házasságot eltörlik, és helyette a hálicát (levirátus válás) alkalmazzák. A bigámista házasság tilalma azonban nem tartalmazott záradékot, mely semmissé nyilvánította volna az elkövető második házasságát22. Pl. jóllehet egy férfi figyelmen kívül hagyta a heremet (tiltás), és megtörte a törvényt, és feleségül vett egy második asszonyt, a második házassága érvényben volt, de kényszeríthették rá, hogy váljon el a második feleségétől. A poligámia tiltása elterjedt volt az askenáz23 diaszpóra országaiban. Nem volt azonban elterjedt a poligámia megtiltása Provence-ban, Spanyolországban, Észak-Afrikában és a keleti közösségekben. A tiltást csak az askenáz háláhikus autoritás ismerte el. A bigámia nem volt elterjedt szokás még azokon a helyeken sem, ahol nem volt tiltott, beleértve az iszlám országokat is.
A palesztiniai jisuvban24 a bigámia nagyon ritka volt, Izrael Államban pedig egy 1951-es, női egyenjogúságot biztosító törvény értelmében tilos. A bevándorlók azonban, akik több feleséggel érkeznek, fenntarthatják ezt az állapotot. 1950-ben Izrael Főrabbinátusa egyhangúan határozott arról, hogy a hálicá (levirátus válás) részesül előnyben a jibbum (levirátus házasság) helyett25.

Bigámia és poligámia

A zsidó törvényben a bigámia vagy poligámia koncepciója két aspektust foglal magában:
1. A házas asszonyt (héberül: eset is), aki egy másik férfiúval (vagy más férfiakhoz) szándékozik házassági szerződést kötni, mialatt az első házasságát fenntartja.
2. A házas férfit, aki házassági szerződést köt más asszonyokkal, mialatt fenntartja az első házasságát.

1. A nők

Az általános alapelv az, hogy „egy nő nem lehet egyszerre kettő (férfi) felesége”26. A feleségre vonatkozóan a kiddusin (házasságkötés)27 fogalma magában hordozza a férjéhez való kizárólagos tartozást. Így nem lehet kiddusin közte és egy másik férfi között, amíg az első kiddusin fennáll, és így egy másik férfival való házassági szándéka érvénytelen. Egy ilyen bigámista „házasság” még számos törvényi következményt is von maga után. Elsősorban a házas nő és más férfi közötti nemi kapcsolatot tiltó törvény miatt (házasságtörés), melynek eredményeképpen a nő végül mindkét férfi számára örökre tiltott lesz, és így szüksége lesz egy getre28 (válólevél) mindkettőjüktől. Szüksége lesz a férjétől való válásra, mi-de-Oraita („a bibliai törvény értelmében”), mert bár a házasságtörés tiltottá teszi őt férje számára, a törvényes házassága továbbra is fennáll. Ennek a paradoxonnak a feloldására van szükség a getre (válólevél). Az asszonynak szüksége van a válásra házasságtörő „férjétől” is, mi-de-Rábbánán („a rabbinikus rendelet szerint”) – még akkor is, ha vele való házassága érvénytelen –, hogy azok az emberek, akik nem ismerik a valódi tényeket, és talán az a benyomásuk, hogy a második „házasság” törvényes volt, ne legyenek félrevezetve. Nehogy azt gondolják, hogy elhagyta a férjét törvényes válás nélkül29.

Mindkét férfitól való válása ellenére, azok bármelyikének halála esetén, az asszony továbbra is tiltott marad a még életben lévő számára örökre30. Ezek a konzekvenciák érvényben vannak akkor is, ha a bigámista „házasság” szándékos volt, és akkor is, ha véletlen. Pl. ha egy nőt két tanú helytelenül tájékoztatott a férje haláláról31. Amennyiben az elmondott tilalmak ellenére a későbbiekben az asszony házasságot köt bármelyikükkel, ez a későbbi házasság tiltott házasság, és fel kell bontani32. További jogi következményei egy asszony „bigámista” házasságának, hogy a második, házasságtörő kapcsolatból született gyerekeket mamzérnek (törvénytelen gyermeknek)33 kell tekinteni, és a bibliai törvény szerint az anyagi jogai is érintettek lesznek34.

2. A férfiak

A törvény különbözik a házas férfi esetében, aki második feleséget szándékozik elvenni miközben még házas. A zsidó törvény szerint ez a második házasság (és bármelyik másik) érvényes, és ennélfogva csak a halál vagy a válás oldja fel azt35. Mivel a bibliai törvény megengedte a poligámiát, mindvégig a talmudi korszakon át, és azt követően is, egészen a X. századig gyakorolták36. A bölcsek, a tanítók azonban már az arám időkben is nehezményezték ezt a gyakorlatot, és előírták, hogy a poligámia csak akkor megengedhető, ha a férj minden felesége felé képes betartani házastársi kötelességeit. Az a vélemény is kifejezésre jutott, hogy amennyiben egy férfi második feleséget vesz, el kell válnia az elsőtől, ha az úgy kívánja, és ketubában (házassági szerződés) meghatározott összeget kell fizetnie a feleségnek37. Ugyanígy, a talmudi törvények szerint egy férfi nem vehet el második feleséget, ha ezt kifejezetten megígérte az elsőnek a ketubbában (házassági szerződés)38. Második feleséget elvenni mindenütt tilos, ahol a monogámia a helyi szokás, miután egy ilyen szokás azt jelenti, hogy bele kell érteni ezt az állapotot a házasságba, és feltételezni, hogy a feleség csak a helyi szokásnak megfelelően kíván házasságot kötni39. A férj ettől a megkötéstől csak a feleség beleegyezésével mentesülhet40.

Herem de-Rábbénu Gersóm

Az idők folyamán, különböző okok miatt41, nyilvánvalóvá vált, hogy lépéseket kell tenni a poligámia általános megtiltása érdekében, függetlenül attól, hogy a férjre ez hogyan vonatkozik. Ennek megfelelően, a házassági veszekedéseket megelőzendő törekvésében – mely alapelv a talmudi törvényekben már igen fejlett volt –, Rábbénu Gersóm ben Júdá és bírósága bevezette a tákkénát42, mely megtiltotta a férfinak, hogy újabb feleséget vegyen el, kivéve amennyiben külön engedélyt kap erre különleges, egyedi okok miatt, legalább 100 rabbitól, három különböző „országból” (vagyis kerületből). Ez a tákkáná (rendelet), amit Herem de-Rábbénu Gersóm néven ismerünk, azt is megtiltotta a férjnek, hogy elváljon a feleségétől annak akarata ellenére. A tákkánának számos változata létezik43, és valójában a tudósok azt is megkérdőjelezték, hogy történelmileg valós-e a szerzőséget Rábbénu Gersómnak tulajdonítani. Ez azonban semmiképpen sem érinti ezen tákkáná (rendelet) érvényességét.
Mivel a poligámia tiltása ebből a tákkánából ered, és nem a férj feleségének tett bármiféle kötelezettségéből, a feleség nem kompetens, hogy beleegyezzen annak feloldásába, nehogy ki legyen téve a férj túlzott befolyásának44. Mindazonáltal, ha a férj belép egy további házasságba, azt törvényileg érvényesnek tekintik45, de mint tiltott házasságot, az első feleség kérheti a bíróságot, hogy kényszerítse a férjet a másik nőtől való válásra. Mivel az első feleség nem kényszeríthető arra, hogy egy cárával („riválissal”) éljen, ő azt is kérheti a bíróságtól, hogy a bíróság rendelje el (de ne kényszerítse), hogy a férj váljon el tőle (vagyis az első feleségtől)46. A férj továbbra is köteles eltartani feleségét addig, amíg érvényben van a bírósági rendelet – akkor is, ha külön élnek –, mert mindaddig, amíg nem válik el tőle, megakadályozza, hogy újra férjhez menjen, és másik férj lássa el, viselje gondját47. Ha azonban az első feleség és a férj megegyezik a válásban, és azt véghez is viszik, a férj mentesül attól a kötelezettségtől, hogy elváljon a második feleségétől, bár ez a házasság ellentétben állt a tákkánával (tiltás)48.

A herem alkalmazhatósága

Sok szerző azon a véleményen van, hogy a herem érvényessége időben és térben korlátozott volt. Így pl. azt állították: „Ő (Rábbénu Gersóm) a tiltást csak az ötödik évezred végéig vezette be.”, vagyis az 1240. évig49. Mások azonban azon a véleményen voltak, hogy nem volt időbeli korlátja az alkalmazásnak. Mindenképpen, még az első véleménynek megfelelően is, a herem (tiltás) érvényben maradt 1240 után is, mivel a későbbi generációk azt kötelező tákkánáként (rendelet) fogadták el. Ennek megfelelően sokak szerint, ahol a herem (tiltás), elfogadásra került, a törvény erejével rendelkezik örök időkre50. A modern korban néhány zsidó közösségben szokásban van beilleszteni a ketubbába egy záradékot, mely megtiltja a férjnek, hogy második feleséget vegyen „Rábbénu Gersóm tákkánájának megfelelően...” Mindazonáltal a tiltás kötelezi a férjet akkor is, ha kihagyják a ketubbából (házassági szerződés), mivel a kihagyást „adminisztrációs hibának” tekintik51.
A herem nem terjedt ki olyan országokra, ahol nyilvánvaló volt, hogy a takkanát soha nem fogadták el52. Az olyan országban, ahol a tákkáná (rendelkezés) elfogadása kérdéses volt, ott annak az országnak a rendelkezéseit kellett betartani. Általánosságban elmondható, hogy a herem kötelezőként lett elfogadva az askenázi közösségekben, de nem került elfogadásra a szefárd, és a legtöbb keleti közösségben. Ez nyilvánvalóan azért van így, mert azokban az országokban, ahol az askenázok tették ki a zsidó közösség nagy részét, így Európában, Amerikában, vagy Ausztráliában, ahová az európai zsidók emigráltak, a poligámiát az uralkodó vallás, a kereszténység, és így a világi törvény is tiltotta. Ez nem így volt a keleti országokban, mint Jemen, Irak, és Észak-Afrika, ahol a poligámiát az iszlám engedélyezte53. Így Maimonides, aki szefárd volt, egyáltalán nem tesz említést a heremről (tiltás). Ezért a gyakorlatban a keleti közösségek szokása szerint egy rendelkezést szoktak a ketubbába (házassági szerződés) a poligámia tiltására beilleszteni, mely megakadályozta a férjet abban, hogy második feleséget vegyen, kivéve, ha abba az első felesége beleegyezett, vagy a bét din (vallási bíróság)54 engedélyezte azt. Mivel ez a rendelkezés a házasságnak egy feltétele volt, annak minden megsértése felruházta a feleséget, hogy követelhesse vagy azt, hogy a férj tegyen eleget a rendelkezésnek, vagyis váljon el a második feleségtől, vagy ő kapja meg a válást a ketubbában foglaltak (házassági szerződés) kifizetésével együtt55.
Azokra, akik olyan országból, ahol a herem (tiltás) érvényben van, olyan országba költöznek, ahol nem az, vagy fordítva, a következő szabályok vonatkoznak:
1. A tilalom az egyénhez kötődik, vagyis elkíséri őt egyik helyről a másikra, és az egyén mindig alanyát képezi annak.56
2. Követendő helyi szokás, így amennyiben a herem (tiltás) érvényben van egy bizonyos országban, az mindenkire kötelező, tekintet nélkül eredeti országára.57
Mindkét rendelkezést szigorúan azért alkalmazzák, hogy olyan szélesen kiterjesszék a herem (tiltás) hatáskörét, amilyen szélesen csak lehet. Másrészről azonban, amennyiben egy férfi két nővel házasodott meg törvényesen egy olyan országban, ahol ez megengedett, nem kötelezhető egyiküktől való válására sem. Ha olyan országba érkezik, ahol a herem (tiltás) érvényben van, mivel a törvényt csak a második feleség vételével sértette meg, és nem azzal, hogy már van neki két felesége58.

A tiltás alóli mentesség

A bigámia tiltásának célja az, hogy megakadályozza azt, hogy a férfi második feleséget vegyen el mindaddig, amíg törvényesen nem oldatja fel az első házasságát. Ezért annak érdekében, hogy elkerüljék a tilalom bármilyen kijátszását, a herem is általában tiltja a feleség akarata elleni válást. Ez a kettős tiltás azonban azt eredményezheti, hogy a férj igazságtalanul köt újabb házasságot olyan körülmények között, ahol különben a törvény nem követeli meg tőle a felességgel való kapcsolat fenntartást – bár nem válik el tőle annak akarata ellenére.
Ez a hetter (engedély)59, a heremtől (tiltás) való „felszabadítás” alkalmazásával válhat nyilvánvalóvá, melyet a bet din adhat meg bizonyos körülmények fennállása esetén. Ez a hetter nem jelenti azt, hogy az első feleségtől elválnak, csak azt, hogy a férj megkapja a kivételes engedélyt, hogy szerződjön egy második házasságra. Természetesen egy ilyen lépést a bíróság csak akkor tesz meg, miután a fennálló tények megfelelő ismeretében meggyőződött arról, hogy a mentesség törvényesen jogos. Így pl. a mentességet megadják abban az esetben, ha a feleség megőrül. A férj ezért nem tud normális házasságot fenntartani vele, ez olyan tény, mely szerint elválhatna tőle, ezt azonban azért nem teheti meg, mert a feleség nem képes a beleegyezésre. Mivel az első házasságnak továbbra is fenn kell maradni, a férjnek kötelessége eltartani a feleségét – beleértve az orvosi költségeket is –, de a bíróság engedélyezi számára, hogy második feleséget vegyen el60. Amennyiben a feleség később visszanyeri egészségét, nem követelheti, hogy a férj váljon el a második feleségétől, mivel törvényesen vette azt el feleségül. Másrészt, a férjnek jogában állna – sőt kötelezettsége is lenne – elválni az első feleségtől, hogy ne maradjon két feleséggel. Ha az első feleség visszautasítaná a get (válólevél) elfogadását, ez felszabadítaná a férjét az iránta való minden további házastársi kötelessége alól, kivéve a ketubbában (házassági szerződés) foglaltak megfizetését61. A hetter (tiltás) azonban visszavonásra kerülne, ha a feleség mentális gyógyulása még a második házasság bekövetkezte előtt megtörténik62.
Az említett szabály erejénél fogva a heremtől (tiltás) való mentességet akkor is megkaphatja a férj, ha a feleség visszautasítja a get elfogadását a bíróság rendelete ellenére, pl. a nő házasságtörése esetén, vagy amikor a házasság tiltott volt63. Néhány vallási tekintély azon a véleményen van, hogy a feleség házasságtörése esetén a férjenek csak egy rendes bíróságtól, bét dintől (vallási bíróság) van szüksége a hetterre (engedély), és nem 100 rabbitól, mivel a herem (tiltás) nem ilyen esetekre lett bevezetve64.
A hetter igazolható lehet olyan esetben, amikor a feleség gyermektelen marad egy legalább tíz éve fennálló házasságban. Ez egy olyan tényállás, mely feljogosítja a férjet a válásra, de ha visszautasítja a feleség a get (válólevél) elfogadását, és ezzel megakadályozza a férjét, hogy újra házasodjon, és teljesítse a micvát (parancs)65, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”. Ilyen esetben a férjnek kötelessége másik feleséget venni, hogy betöltse a micvát (parancs), és így joga van a hetterre (engedély)66.
A keleti zsidó közösségekben a férjnek ahhoz, hogy második feleséget vegyen vagy az első felesége beleegyezésére, vagy a bíróság engedélyére van szüksége. A feleségnek a beleegyezést egy normál bíróság, bét din (vallási bíróság) előtt kell megtennie, nem 100 rabbi előtt, és a bíróság csak akkor fogja engedélyezni a második házasságot, ha a tények teljes feltárásával meggyőződött arról, hogy a feleség teljes szívvel egyezik ebbe bele, harag nélkül, és nem jogtalan befolyás hatására67. A beleegyezés hiányában a bíróság általában csak a feloldást engedélyezi a férj számára olyan esetekben, ahol a herem (tiltás) érvényes68. Ugyanis feltételezhető az, hogy a férj úgy tett ketubbát (házassági szerződés), hogy beleértette azt, hogy nem lesznek olyan körülmények, melyek a herem (tiltás) alkalmazásakor a tiltás alól felmentenék őt69.

A herem feloldása

Miután a bét din (vallási bíróság) úgy határozott, hogy a herem (tiltás) feloldása engedélyezett lehet, az ügyet átadják három „ország” 100 rabbijának70 jóváhagyásra. Amikor ez megtörténik, a hetter (engedély) életbe lép. Előzőleg a férjnek getet (válólevél) letétbe kell helyeznie a bíróságnál az első feleség számára egy visszavonhatatlan megbízással, miszerint a bíróság átadathatja a getet az első feleségnek azonnal, amikor megjön a hetter (engedély), és az első felség hajlandó átvenni azt egy ügynöktől, akit a férj a bíróság kérésére kijelölt. Abban az esetben azonban, amikor a hetter (engedély) azért lesz foganatosítva, mert a feleség megőrült, az a szokás, hogy új getet adnak számára, amikor felépült, és nem a korábban a bíróságnál letétbe helyezettet, mivel annak érvényessége kétséges lehet, hiszen a feleség elmebaja volt az akadálya a get átadásának, és ennélfogva még más törvényességi ellenvetések is felmerülhetnek. A letétbe helyezett get rendszerint csak akkor kerül átadásra, amikor felmerül az a veszély, hogy az első feleség elhagyott feleséggé válna71. Ezen túlmenően a férjnek általában letétbe kell helyeznie a bíróságnál a feleség ketubbájában (házassági szerződés) szereplő összeget készpénzben, vagy megfelelő biztosítékot kell erre adnia72. Néhány vallási tekintély úgy tartja, hogy a férjnek letétbe kell helyeznie, vagy megfelelő módon biztosítania kell a bíróságnál azt az összeget is, amit a bíróság a feleség eltartására és orvosi költségeire elegendőnek tart.73 .

Izrael állama

Egy 1950-ben az izraeli főrabbi által összehívott nemzeti rabbinikus konferencia rendeletet hozott, mely a monogámiát (kivéve az említett engedélyeket) kötelezővé teszi minden zsidó számára, tekintet nélkül zsidó közösségi hovatartozására. Ez a tákkáná (rendelet) azonban nem teszi érvénytelenné a második házasságot a bibliai törvény szerint, ezért ha ilyen házasság létrejön, azt csak válással lehet feloldani. Az állami büntető törvény azonban börtönbüntetéssel sújtja azt a házasfelet, aki második házassági szerződést is köt74. Mindazonáltal zsidó állampolgárok esetében nem történik törvénysértés, ha a második feleség elvételére rabbinikus bíróság adott engedélyt, és azt Izrael két főrabbija (askenáz és szefárd) jóváhagyta. A főrabbik engedélyét döntő bizonyítéknak tartják arra vonatkozóan, hogy az engedély megfelelt a törvényi feltételeknek. Az engedély feltételeit 1960-ban rögzítették Izraelben75.

Lábjegyzetek

Cowley, Aramaic; E. G. Kraeling (ed.), Brooklyn Museum Aramaic Papyri (1953), 44.15.31.
Elephantiné: A Níluson, Asszuán közelében, attól légvonalban mintegy 200 méternyi távolságban található egy kis sziget: Elephantiné. Elnevezése a görög korból származik, és nem annyira elefántok jelenlétére, mint inkább a dél felé irányuló elefántcsont-kereskedelemre utal. Iebnek, vagy Elefántföldnek is nevezték. A sziget az egykori Ta-Szeti (Núbia) nomosz területén feküdt, ezt tekintették Núbia legészakibb határának. A várost még Menesz, az első dinasztia első királya alapította az archaikus korban, és a várost körülvevő falnak köszönhette legkorábbi nevét: Ineb-Hedzs (Fehér Fal). A szigeten a kutatók zsidó településnyomok mellett egy, az i. e. VII. század közepéről származó, a salamoni Templom felépítését utánzó zsidó templom romjait is felfedezték. A cédrusfa tetejű templom hossza 30 méter, szélessége 9 méter, azaz szinte pontosan megegyezik a salamoni Temploméval. Az építkezés időszakára tehető Ezékiás király fiának, Manasszénak uralkodása, aki i. e. 695 és 642 között ült Júda trónján. Talán az ő személye és az ahhoz kötődő terror adhat magyarázatot e teológiai talányra, hiszen - mint az a Biblia alapján ismert - a zsidóknak rendes körülmények között nem lett volna szabad Jeruzsálemen kívül templomot építeniük, éppen Egyiptom területén. A bibliai beszámoló szerint Manassze fél évszázadot is meghaladó uralma idején „nagyon sok ártatlan vért is ontott ki, úgy hogy Jeruzsálem minden felől megtelt vele” (2Királyok 21,16a). Manassze magában a Templomban is bálványszobrot állíttatott fel Aserának, a termékenység kánaánita istennőjének. A zsidók békés élete a nílusi szigeten azonban nem tartott túl sokáig. A helybéli egyiptomiak Knum kos-istent tisztelték. A betelepültek azonban éppen a zsidóság már évezredes hagyományát gyakorolták: kosokat áldoztak Adonájnak. Ez vezethetett konfliktushoz a két közösség között, mely végül erőszakba torkollott. Erről az Elephantinén talált papiruszok is tanúbizonyságot tesznek. A zsidó templomot i. e. 410-ben, II.Dareiosz uralkodásának 11. évében lerombolták, de nyoma sincs mészárlásnak, vagy az ehhez kapcsolódó síroknak, jóllehet a zsidó lakosság váratlanul és teljes egészében eltűnt.
2 Szukká 27a
3 Jevámót 1,1–4; Ketubbót 10,1–6; Gittin 2,7; Kiddusin 2,6–7; Justinus Mártír: Dialógus Trifonnal 134,1; 141,4.
4 Jevámót 15a
5 A levirátus házasság, héberül: jibbum a férfi azon kötelessége, hogy amennyiben megözvegyült sógornőjének nincs gyermeke, elvegye feleségül és utódot támasszon neki, létrehozza az elhunyt „háza népét” (Deuteronomium 25). Ha a férfi nem volt hajlandó elvenni sógornőjét, akkor megtartották a halica szertartást, aminek során az özvegy levette sógora cipőjét, és szembe köpte. Ezután az asszony szabadon hozzámehetett bárkihez. A halica eredeti célja az volt, hogy megszégyenítse a felelősséget nem vállaló testvért, de ma már, mivel a levirátus házasság nem engedélyezett, ez csak szimbólum. A kabbalisták a levirátus házasságából született gyermeket a halott testvér reinkarnációjának tekintették. Az ilyen házasságból született első fiúgyermeket az elhunytról nevezték el.
6 A háláhá szó a menni, járni tőből ered. Zsidó jog. Szemben az aggádával, mely jogilag nem kötelező érvényű, a haláhá a követendő utat tanítja. A háláhá az élet minden területét és a jog valamennyi ágát átfogja.
7 Damaszkuszi Irat 4,20–5,5
8 A barajta arám szó, többes számban: barajtót, külsőt jelent. Általában a Misna szerkesztői által kihagyott tannaikus tanítást jelenti. A tanna arám-héber szó, többes számban: tannaim, tanítót jelent. A zsidó szóbeli hagyomány I-II. században működő tanítómesterei voltak.
9 Jevámót 2,10; etc.
10 levirátus házasság: Bechórót 1,7
11 Ketubbót 62b
12 Az amóra arám-héber szó, többes számban: amóraim, annyit jelent, hogy: előad, magyaráz, fordít. A zsidó szóbeli hagyomány bölcsei voltak, Palesztinában és Babilonban tevékenykedtek 200-500 között.
13 A kettubba házassági szerződés. Arámul fogalmaznak meg, két tanú írja alá, a házasságot megkötő rabbi nyilvánosan felolvassa, majd odaadja a feleségnek, aki megőrzi azt. A férj kötelezi magát benne arra, hogy válás vagy özvegység esetén meghatározott összeghez jut. A kettubba célja az, hogy megvédje az asszonyt a kisemmizéstől és az eltaszítástól.
14 Jevámót 65a
15 Flavius Theodosius (347–395), I. Theodosius vagy Nagy Theodosius a Római Birodalom császára volt 379-395-ig, haláláig.
16 Rává, talmudtudós, babiloniai amóra (szül. 270), akit gyakran idéz a Talmud.
17 Jevámót 65a; Ketubbót 80b; Peszáchim 113a
18 A gáon héber szó, töbes számban: gáónim, jelentése: dicsőség, kitűnő. A gáon Jakov (Jákob dicsősége) bibliai kifejezés rövidítése (Zsoltár 47,5 és Náhum 2,3). A babilóni Szúra és Pumbedita akadémiák elnökei viselték e címet a VI-XI. században. Ez volt a gáoni korszak.
19 Lewin: Ocar, Jevámót. 1936.148–54.
20 A karaitizmus a zsidóságnak a VIII. századi Babilóniában keletkezett irányzata, amelyet a szóbeli hagyomány elvetése és a szent szövegek betűjéhez való ragaszkodás jellemez. A karaiták, héberül karaim az olvasni tőből eredeztetik nevüket, ezért baalé ha-Mikrának, a Szentírás embereinek nevezik magukat.
21 A kiközösítés héberül: herem. Bizonyos esetekben a vallási törvények megszegését és a közösségi fegyelem megszegését büntették így.
22 Jevámót 110a; Bává Vátrá 48b
23 A Bibliában Askenáz Gómer fia (Genesis 10,1-3). Már a talmudi források azonosítják Gómert, Jáfet fiát és Noé unokáját Germániával, és a XI. századtól Askenáz Lotharingiát jelenti. Askenáz közösségek voltak később Franciaország északi részén, Flandriában, a Rajna mentén. Később Anglia, Németország, Svájc Észak-Itália, Közép és Kelet-Európa és az amerikai földrész.
24 A jusuv Izrael Államának megalakulása előtt létrejött palesztinai zsidó közösségek. Az ún. „régi jisuv” az 1882 előtti közösségeket jelenti.
25 Herzog: Heikhal Yizhak, Even ha-Ezer, 1 (1960), 51.
26 Kiddusin 7a és erről Rási
27 A kiddúsín házasságkötést jelent, a házasságkötés szertartása, melyet két tanú jelenlétében az eskető rabbi vezet le, mert előírás, hogy csak a házassági törvényekben jártas személy vezetheti le a szertartást.
28 A get, okmány, válólevelet jelent, a Talmudban használt arám szó. Rábénú Gérsóm Mór Hágólá (980-1030) fontos rendelkezése volt: „Az asszony nem kaphat getet akarata ellenére, hanem csakis beleegyezéssel.” Ez az asszony jogi helyzetét erősítette.
29 Jevámót 88b és Rasi; Maimuni: Jád, Gerusin 10,5; Sulchán Áruch, EH 17:56
30 Szótá 27b; Jevámót 87b és 88b; Maimuni: Jád, Gerusin, 10:4–5; Sulhán Áruh, EH 17:56
31 Jevámót 87b; Maimuni: Jád, Gerusin, 10,4 és Sulhán Áruh, EH 17:56
32 Maimuni: Jád, Gerusin 10,4
33 A mámzér (törvénytelen gyermek). A zsidó törvények meghatározása a törvénytelen gyermek fogalmára nem azonosak a polgári jog definícióival. A háláhá a titltott házasságból származó gyermeket nevezi mámzérnak.
34 Jevámót 87b
35 Jevámót 65a; Piskei ha-Rosh, ibid., 17; Yad, Ishut, 14:3; Sulhán Áruh EH 1:9; 76:7
36 Piskei ha-Rosh to Jevámót 65a; Sulhán Áruh EH 1:9
37 Jevámót 5a; Alfasi, Piskei ha-Rosh, és Sulhán Áruh EH 1:9
38 Sulhán Áruh EH 76:8
39 Sulhán Áruh EH 1:9; Bét Semuél 20; Helkat Mehokek 15; 76:8
40 Sulhán Áruh EH 1:1; 8; 76.
41 Ocár há-Poszekim, EH 1,61; 2
42 A tákáná, héber szó, többes számban tákánót, rendelkezést jelent. Törvénykezési joggal felruházott hatóság által kihirdetett szabály. Ilyen a haláhikus bíróság és a takanót há-káhál, a közösség rendelkezései.
43 Ocár há-Poszekim, EH 1:61, 1
44 Sulhán Áruh EH 1,10; Ocár há-Poszekim, EH 1,61; 5
45 Tur, EH 44; Darkhei Mose, ibid., n. 1; Suhán Áruh EH 44; Bét Semuél 11
46 Sulhán Áruh EH 154; Pitei Tesuva, 5; PDR VII.köt. 65–74. 201–6
47 Keneset ha-Gedolah, EH 1, Tur 16–17;
48 Sulhán Áruh, Pitei Tesuva, 5; Ocár há-Poszekim EH 1,80, 1 és 2
49 Sulhán Áruh EH 1,10; 1,23
50 Responsum Ros 43,8; Sulhán Áruh EH 1,0; Sulhán Áruh EH 1,3; Ocár há-Poszekim EH 1,76
51 Keneset ha-Gedolah, EH 1, Tur 17; Sulhán Áruh EH 1,23
52 Sulhán Áruh EH 1,10
53 Sulhán Áruh és Ocár há-Poszekim
54 bét din, héber fogalom: a törvény háza. Vallási törvényszék, általában három bíróból áll.
55 Sedei Hemed, Asefat Dinim, Ishut 2; Keneset ha-Gedolah, EH 1, Beit Joszéf 13, 16; Ocár há-Poszekim, ibid., 1,80; 8; PDR 7,65
56 Sulhán Áruh, loc. cit.; Ocár há-Poszekim, EH 1,75; 1; Sulhán Áruh, EH 1
57 Sulhán Áruh, ibid.; Ocár há-Poszekim, ibid. and 1,75; 3; Kneset há-Gedolá, EH, Bét Jószéf 22
58 Sulhán Áruh, ibid.; Ocár há-Poszekim, ibid. and 1,75; 3; Keneset há-Gedolá, EH, Bét Jószéf 22
59 A hetter a zsidó vallási törvények szerint megengedett, szabad valami. Rabbisági engedély.
60 Sulhán Áruh EH 1; Beit Shemuel 1:23; 119:6; Helkat Mehokek 10–12; Ocár há-Poszekim, EH 1:72, 19.
61 Sulhán Áruh EH 1; Bét Semuél, ibid.; Ocár há-Poszekim, EH 1:72, 17–18;
62 Sulhán Áruh EH 1, Pithei Tesuva, 16; Ocár há-Poszekim EH 1:72; 14.
63 Sulhán Áruh EH 1:10; Helkat Mehokek 16; Ocár há-Poszekim EH 1:63; 7
64 Ocár há-Poszekim EH 1,73; 2.
65 A micvá parancsot jelent, a Tórában, a Talmudban lévő előírások, parancsok.
66 Sulhán Áruh EH 1:10; Ocár há-Poszekim EH 1:68; Sulchán Áruch EH 1:25
67 Ocár há-Poszekim EH 1:61; 5:3; Sedei Hemed, Asefat Dinim, Ishut 2
68 Sedei Hemed; Ocár há-Poszekim, Ishut 2
69 Sedei Hemed, ibid.; Ocár há-Poszekim EH 1:72,9
70 Ocár há-Poszekim, EH 1:61, 9
71 Sulhán Áruh EH 1:26; Ocár há-Poszekim, EH 1:72, 30–31
A ágúná az asszony, aki valamilyen oknál fogva férjével nem élhet, de más férfihoz sem mehet feleségül, vagy ha a férj nyomtalanul eltűnt, hosszú ideig nem hallanak róla, de elhalálozásáról sincsenek megbízható adatok. Amíg hitelt érdemlően nem bizonyosodnak meg a férj haláláról, nem mehet férjhez máshoz, ágúná lesz.
72 Sulhán Áruh EH; Bét Semuél 1,23; Sulhán Áruh EH 1:25; Ocár há-Poszekim 1:72, 23–24
73 Ocár há-Poszekim EH 1:72, 29
74 Penal Law Amendment (Bigamy) Law, 5719–1959.
75 Tákkánotá-Dijjun be-Váttei há-Din há-Rábbánijjim be-Jiszráél 5720–1960

Bibliográfia

Benjamin: Polygamy. in. Encyclopaedia Judaica CD-ROM, 1992.
Falk, Z.: Jewish Matrimonial Law in Middle Ages (1966), 1–34.
Herr, M. D.: Monogamy. in. Encyclopaedia Judaica CD-ROM, 1992.
Loew, L.: in: Ben Chananja, 3 (1860), 317–29, 529–39, 657–67; 4 (1861), 111–5, 257–9, 271–3.
- reprint L. Loew: Gesammelte Schriften, 3 (1893), 33–86.
Rosenthal, F.: in: Jubelschrift... Hildesheimer (1890), 37–53.

Verebélyi Kincső - Schőner Alfréd :A pokol Traktátusa képekben

Verebélyi Kincső

Schőner Alfréd :A pokol Traktátusa képekben
Budapest, 2008/5769 Gabbiano-Print Kft.

Könyvismertetés

A Budapesti Zsidó Múzeum november végén érdekes kiállítást tárt a látogatók elé. A kiállítás megnyitója egyszersmind Schőner Alfréd A pokol traktátusa képekben című könyvének a bemutatója is volt. A kötetben és a falakon a Schaffer László készítette fényképfelvételeket láthatjuk, amelyeket a nagykanizsai Hevra Kadisa, a XVIII. század végén keletkezett kéziratos „kódexének” színes, illusztrált lapjairól készített .
A kötet szerzőjét, a budapesti rabbiképző intézet rektorát, budapesti főrabbit Schőner Alfrédet nem kell bemutatnunk. Annyit mégis elárulhatunk, hogy felnőtt fejjel komoly és alapos tanulmányok befejezése után vállalkozott arra, hogy ismét tanulmányokat folytasson, ezúttal az ELTE Bölcsészettudományi Kara Művészettörténeti Tanszékén. A tanulmányok lezárásaként született meg az úgynevezett kanizsai kódex művészettörténeti elemzése. Maga a mű a múlt század nyolcvanas éveinek az elején keletkezett. Már akkor is kiadásra volt alkalmas, de ez persze nem volt lehetséges a rendkívül egyedi tárgy és hasonlóképpen az egyedi interpretáció miatt. Mondhatni: felfedezésnek számított maga a XVIII. század végéről származó, héber betűvel írt és kézzel illusztrált kötet, amely felülmúlta az addig ismert más illusztrátorok munkáit. A magyarországi zsidó művelődéstörténet ugyanis számon tartotta – Naményi Erwin és Scheiber Sándor tanulmányai révén – a zsidó illusztrátorok tevékenységét, ám ezek az írások a művészi vonatkozások részletesebb elemzésével igazán nem foglalkoztak.
A közbeszédben, de még a szakirodalomban is fel- felvetődik az a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán zsidó képzőművészet? Erre többféle választ is lehet adni: egyfelől elfogadható az a nézet, miszerint csak egyetemes képzőművészetről lehet beszélni, hiszen kizárólag ilyen keretek között lehet tisztázni tartalmi, vallási vonatkozásokat.
Másfelől az a felfogás is létezik, amelyik a műtárgyak vallási-rituális funkcióit tartják elsődlegesnek.
Bármelyik szempontot emeljük is ki, van néhány tárgy-csoport, amely a zsidó hagyomány művelői körében, történetileg, sajátos formákat hozott létre. A kezdetektől napjainkig ilyen a zsidó templomépítészet és épületdíszítés – más szóval a zsinagógák művészete –, a kéziratok, könyvek díszítése, a viselet és azok a szakrális rendeltetésű tárgyak, amelyek a templomi vagy az otthoni szertartások kellékei. Ebben a keretben elhelyezve válik különösen érdekessé Schőner Alfréd új könyve.
Közismert, hogy a zsidó kultúra alapja az írás. Ezt nem metaforikusan kell érteni, hanem a szó legszorosabb értelmébe véve is tény. Nem véletlen tehát, hogy az írás maga, az iratok szerkesztése és díszítése már nagyon régen a zsidó művelődés és alkalmazott művészetek egyik csúcsteljesítménye. A héber írásművészet kutatása tekintélyes helyet foglal el a hebraisztikában – itt elég csak Blau Lajos munkásságára utalni, aki a paleográfia felől közelítette meg a kérdést. Ám ma is idézhetünk Babits Antal Blau Lajosról szóló tanulmányából, aki szerint a kézzel rajzolt szent szövegek és a kézzel alkotott képzőművészeti ábrázolások egybevető vizsgálata még nem igazán megoldott feladat. Vannak tárgycsoportok és történeti korszakok, amelyeknél az említett vizsgálatok már eredményesek: utalok itt az Olaszországban készült ketubák elemzésére, vagy a középkori zsidó kódexművészet remekeinek a bemutatására. A kézzel írott és festett iratok vizsgálata elsősorban a zsidó művészettel foglalkozó kutatók körében nem zárult le a középkorral, hanem arra az időszakra is kiterjedt, amikor már a könyvnyomtatók foglalták el az illuminátorok helyét. Ugyanis bizonyos iratok kézzel való megírása és díszítése nem maradt abba, és különösen Kelet-Európában, ahol a régi gyakorlat folytatódott. Lengyelországban, Ukrajnában, Morvaországban, Csehországban – ma már tudjuk – Magyarországon is így történt.
Ha csak egy szempontot nézünk, akkor azt mondhatnánk, ez azért történt így, mert zsidó vallási előírások szerint bizonyos szent írásokat, például a Tórát, nem szabad csak kézzel másolni. Azt is figyelembe vehetjük, hogy a XVIII. századra kialakult a mi térségünkben is egy olyan tehetős zsidó réteg, amely reprezentációs igénye kielégítése céljából meg tudta fizetni a kézzel illusztrált könyvet. Az is tényező lehetett, hogy a XVII-XVIII. században a közélet, az igazgatás rendszerének a fejlődése, az oktatás és hasonlók számos bizonyítvány, igazolás, diploma elkészítését tette szükségessé.
A feladat ellátására felkészült „írástudók” azután munkaalkalmakat kerestek és teremtettek maguknak. A zsidó művészetek egyik jeles kutatója, C. B. Roth a kéziratdíszítés gyakorlatának a XVII-XVIII. századi fennmaradását a kelet-európai zsidóság jellemzőjének tartja.
A megállapítás keletkezése óta megszaporodtak azok a munkák, amelyek más felekezetekhez tartozók körében is hasonló tevékenységet tártak fel. A magyarországi német néprajz foglalkozott a Moson megyei német kéziratos énekeskönyvek képeivel, a reformátusok pedig az anyakönyvek illusztrációival. Mindezek a – mondjuk így: tárgycsoportok – inkább művelődéstörténeti kuriózumoknak számítottak hosszú ideig. Az illusztrációk – képzőművészeti szempontból – a hivatásos művészetek alkotásaihoz képest alacsonyabb kvalitásokat mutattak, és olyan perifériális mezőben helyezkedtek el, ami a magas művészet és a hagyományos népművészet közötti senkiföldje volt. Ebből a perspektívából nézve is újdonság volt és maradt a Hevra Kadisa kötet illusztrációinak a művészettörténet szempontjából való elemzése.
A hihetetlenül gazdag képi és díszítőgrafikai anyagot tartalmazó könyv nemcsak a magyarországi zsidó népies grafika, hanem az általában vett magyarországi népies grafika csúcsteljesítménye. Ezt ma jobban látjuk, mint a könyv első kézirat-változatának megfogalmazásakor, mivel a XVIII. századi kézzel festett könyv-illusztrációk készítésének gyakorlatát Magyarországon ma összefüggőben látjuk, mint egykor. Az írásművészet, a kéziratos szöveg ábrázolásokkal való díszítése egyaránt folytatta a zsidó hagyományt, és adott történeti korszakban összetalálkozott a népies iratdíszítési szokással. Amelyet egyébként a falusi, kisvárosi lakossággal szorosan érintkező hivatalnok és értelmiségi réteg tartott fent.
Amikor Schőner Alfred a nagykanizsai Hevra Kadisa kötetének elemzésére vállalkozott, csak részben támaszkodhatott előmunkálatokra. A kötetben ugyanis figurális ábrázolások vannak, amelyek a zsidó grafikai munkákban elvileg nem is fordulhattak volna elő. A zsidó hagyomány, a zsidó művészetek ismerete ugyan elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a könyv kutatója „képbe kerüljön”, ugyanakkor ez a képi világ – a maga jelképeivel, képzőművészeti ikonográfiai megfogalmazásaival – számtalan szálon kapcsolódik a grafika műfaján túl – az említett középkori kódexillusztráláson túl – az egyetemes művészettörténet adta mintákhoz. Ennek a hihetetlenül széleskörű tájékozottságnak a birtokában tudta felvállalni a szerző a kötet bemutatását, értelmezését, elemzését.
Magát a könyvet 1792-től a XX. század első néhány évtizedéig használták. A könyv első részében található tulajdonképpen az a rész, amiről a most kiadott könyv A pokol traktátusai szólnak. Jichak Eisig volt a neve az illusztrátornak, akiről nem sokat tudott felderíteni a kutatás.
A traktátus lapjain egész és féloldalas terjedelemben olyan jeleneteket látunk, amelyek – meghökkentő módon a l3 részből 5 rész – a tisztítótűz és a pokol rémségeit ábrázolja. A jelenetek felett kabbalisztikus szövegek olvashatók, majd önállóan megfogalmazott értelmező szövegek következnek. Lehet, hogy a szóhasználatom meghökkentő: a zsidó gondolkodás számára idegen fogalmakkal élek. A rajzoló által felhasznált, átvett, lemásolt minták (toposzok) azonban alátámasztják a mondanivalómat: a képek párhuzamai az európai képzőművészetből kimutathatók.
A kötet második része a betegség, a haldoklás, a halál, a temetés témakörökhöz tartozó jeleneteket, a zsidó népszokásokat ábrázolják.
Schőner minden egyes fejezetet aprólékos gondossággal leír. Ezek a leírások nemcsak minuciózusak, hanem a szó szoros értelmébe véve körültekintőek. Nemcsak a szöveg és a kép viszonyát tisztázza, hanem a képi megfogalmazás minden elemét sorra veszi oly módon, hogy egyszersmind az analógiákat, előképeket, mondhatni az egész európai zsidó-keresztény művelődéstörténetet és művészettörténetet bevonja az értelmezés körébe. Sőt, időben és térben még messzebb is kitekint.
Az olvasó nagy örömmel tapasztalja, hogy a kötet a XVIII. század magyar kisvárosából elindulva bepillant az ókori zsidó hagyományba, a keresztény középkor hiedelmeibe és vallási képzeteibe, a reneszász művészetek felszabadult világába, a barokk és biedermeier kor díszleteibe, miközben nem maradnak említés nélkül az irodalmi művek, a versek, a regények sem…
A kötet első része képzeteket fogalmaz meg képekben, olyan szabályokat követve, amelyek nem vagy alig különböznek a keresztény ikonográfiától. A művészi hagyomány adta párhuzamok és a kötet képei közötti távolság a naivitásból és nem a hitelméleti különbségekből fakad. Olyan megfoghatatlan, csupán a gondolatban és képzeletben létező közeget, mint a túlvilág, jelen esetben a pokol, a mi festőnk nem elvontan, stilizálva ábrázol, hanem akár mint valami riportban konkrétnak, valóságosnak mutatja azt. A pokol tüze éget, a nyársra húzott bűnös húsa csaknem serceg, a tisztítótűzben égőknek „szinte hallik jajgatásuk”, hogy a szerző szavait idézzem.
A kötet második részében a riportszerű realizmus még erőteljesebben érvényesül. Itt van igazán otthon az illusztrációk készítője, itt mutatkozik meg legerőteljesebben művészi ereje. Egyfelől ismeri a zsidó halotti szokásokat, másfelől itt nem kötik ábrázolási konvenciók: neki kell a figurákat a képben elhelyeznie, a kép egészének kompozícióját megszerkesztenie, a valóság látványát képpé szerkesztenie. A naivitás itt azt jelenti, hogy az ábrázoló úgy ragaszkodik a valóság részleteinek a bemutatásához, mint a naiv (azaz tanulatlan) festők. Az agónia, a halottvirrasztás, halottmosdatás, továbbá a temetés képein a valódiságnak hitelt ad az arcok, a viseletek, a környezet pontos visszaadása. Ha a haldokló feje kék kockás párnahuzaton nyugszik, úgy biztosak lehetünk abban, hogy a XVIII. század végén Nagykanizsán csakugyan használtak kékkockás párnahuzatot, ha a halott szobájának ablaka ólomüveges volt, akkor az ott ismert kellett, hogy legyen. A halottat szállító kocsi, a lovak szerszámai, nem beszélve a viseletekről: mind-mind szinte fényképszerű hűséggel tűnnek fel előttünk.
A felsorolt ábrázolás-típusoktól merőben más Mózes, mondjuk így: alakos ábrázolása, mivel a kép minusculus betűkkel írt sorokból jelenik meg. Ez az egyetlen ábrázolás is jól példázza a különféle hagyományrétegek nagyon különös ötvöződését.
Nem felejtkezhetünk el annak a megemlítéséről, hogy a művész képeket négyzetrácsos keretbe foglalta, s a kereteket vagy szegélyeket a korra és a tájra jellemző magyar népi hímzésminták töltik be. Felismerjük a kékfestés, sőt a népviseleten használt selyemszalagok virágmintáit is.
Schőner Alfréd kezünkbe adta, és kinyitotta a számunkra a nagykanizsai kódexet, amely csak Magyarországon jöhetett létre: egyszerre a távol és egyszerre a nagyon közel levő hagyományok utánozhatatlan ötvözeteként. A könyv megjelenésével a szélesebb közönség is megismerheti ezt a sajátos művészeti területet.

Világhírű zsidó zongoraművészek

Világhírű zsidó zongoraművészek

Charles Alkan
Vladimir Ashkenazy
Emanuel Ax
Victor Babin
Gina Bachauer
Daniel Barenboim
Simon Barere
Dmitri Bashkirov
Boris Berman
Lazar Berman
Victor Borge
Alexander Borovsky
Alexander Brailowsky
Yefim Bronfman
Ignaz Bruell
Shura Cherkassky
Arnaldo Cohen
Harriet Cohen
Bella Davidovich
Misha Dichter
Samuil Feinberg
Vladimir Feltsman
Annie Fischer
Leon Fleisher
Yakov Flier
Claude Frank
Peter Frankl
Ignaz Friedman
Emil Gilels
Grigory Ginsburg
Leopold Godowsky
Alexander Goldenweiser
Richard Goode
Gary Graffman
Hélčne Grimaud
Maria Grinberg
Mark Hambourg
Clara Haskil
Myra Hess
Vladimir Horovitz
Mieczyslaw Horszowski
Eugene Istomin
Byron Janis
Joseph Kalichstein
William Kapell
Julius Katchen
Mindru Katz
Louis Kentner
Igor Kipnis
Evgeny Kissin
Vladimir Krainev
Lili Kraus
Wanda Landowska
Ruth Laredo
Josef Lhévinne
Rosina Lhévinne
Jerome Lowenthal
Radu Lupu
Hephcibah Menuhin
Benno Moiseiwitsch
Ignaz Moscheles
Murray Perahia
Menahem Pressler
André Previn
Michael Roll
Moritz Rosenthal
Anton Rubinstein
Artur Rubinstein
Nikolai Rubinstein
Zuzana Ruzickova
Harold Samuel
András Schiff
Artur Schnabel
Peter Serkin
Rudolf Serkin
Abbey Simon
Solomon (Cutner)
Edna Stern
Eduard Steuermann
Wladyslaw Szpilman
Mark Taimanov
Carl Tausig
Louis Teicher
Sigismund Thalberg
Rosalyn Tureck
Isabella Vengerova
Alexis Weissenberg
Paul Wittgenstein
Maria Yudina