Dr. Feldmájer Péter: Mentegessük-e a zsidó tanács tagjait ?

Dr. Feldmájer Péter
MAZSIHISZ elnöke

Már nagyon régen foglalkoztatott az 1944-es zsidó tanács működése, és az, hogy kik és milyen tevékenységet folytattak ott? Mi vett rá zsidó embereket arra, hogy a gyilkosok szolgálatába szegődjenek, segítsenek egy egész népet kiirtani ?

Prof. Scheiber Sándor írt erről egyszer, véleménye egyértelműen elítélő volt. Scheiber igazgató úr álláspontja általában irányadó volt számomra, és véleménye egybeesett édesapáméval, aki ugyancsak lesújtóan nyilatkozott a zsidó tanács tagjairól: árulónak tartotta őket.

Persze, akik átélték a borzalmakat, azok szubjektív véleményt mondanak, lehet, hogy a későbbi kutatók, az eseményeket véleményezők, máshogy, árnyaltabban látják az eseményeket.

Sorsom aztán úgy hozta, hogy most is a MAZSIHISZ elnökeként, Stern Samu székében ülök, szimbolikus és fizikai értelemben egyaránt, mert a Síp utcai szobámban ugyanazok a bútorok állnak, mint a régi időkben…

Sokat gondolkodok Stern Samuról, a vezetők felelősségéről, és arról, mi vette rá elő-deimet, hogy a németek bevonulása után együttműködjenek velük, kiszolgálják őket.

Stern Samu ezzel kapcsolatos mentegetőzése nem igazán elfogadható, utólagos önigazolás, amely szemben áll a valósággal. (Saját társadalmi környezetének rabja volt, ezért is mutat gondolatmenete meglepő hasonlatosságot Horthyéval, aki arról írt: miért nem távozott posztjáról, amikor a németek megszállták Magyarországot.)

A zsidó tanács tagjai a gyilkos gépezet részeivé váltak, és nagymértékben elősegítették, hogy az emberek a gyilkosok valódi céljainak ismerete nélkül menjenek a gettóba és a halálba. Döntő szerepük volt abban, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb része fegyelmezetten tett eleget a hatósági intézkedéseknek.

Utólag könnyű védekezni azzal, hogy ténykedésük az időnyerést szolgálta, a taktikázást, a pánik elkerülését. Mert pontosan tudták, hogy a gettóba hurcoltakra a halál vár, és ennél bármilyen pánik jobb lett volna.

Vajon kinek akartak időt nyerni, kinek a javára taktikáztak? Az egész magyarországi zsidóság javára, vagy csak a budapesti zsidóság javára, esetleg saját családjuk javára, és csak a maguk életét és vagyonát mentették?

A tények azt mutatják, ezek az emberek nem hihették azt, hogy meg tudják akadályozni a tömeggyilkosságokat. Tudták, mi lett a lengyelországi és a szlovákiai zsidók sorsa, tudták, hogy a szállítmányok végcélja Auschwitz, és mégsem mondták meg az embereknek.

A zsidó tanácsnak döntő szerepe volt abban, hogy a magyar zsidók nem ismerték fel a veszélyt. Igy hitték, semmi különös nem történt, a zsidóellenes törvények, intézkedések nem sokban fognak különbözni a korábbi évektől.

Az 1920-as évektől sorra születtek a zsidóellenes intézkedések, ezek hol szigorúbbak, hol enyhébbek voltak, a munkaszolgálattal kapcsolatos bestiális gyilkosságok, az „idegen állampolgárok”-ok deportálása sok ezer ember meggyilkolását jelentette, de nem merült fel, hogy itt cél már magyar zsidóság teljes kiirtása.

A zsidóságnak Magyarországon hosszú idő óta saját önkormányzata volt, és a vezető tisztségviselőket választás útján bízták meg.

A neológ hitközségek vezetőségét, elnökét, az országos vezetést szabályos választási küzdelem során választották ki, amely persze nem nélkülözte az ilyenkor szokásos cselszövéseket. Az ortodox hitközségeket a rabbi vezette, de ő is a közösség akaratából került a tisztségébe.

A magyarországi zsidóság szervezeti rendszere sokat fejlődött a 20. század eleje óta, de egy alapvetően konstans tényező nem változott, és ez a hitközség volt. A hitközség adott biztosítékot az embereknek a közösségi létre, és ez védte meg őket a külvilággal szemben. A hitközségre minden zsidó ember számíthatott; ha valami baja volt, oda mehetett, ha hitét kívánta gyakorolni, ha nem volt mit ennie, ha lelki bajai voltak. A hitközség képes volt megvédeni, ha a helyzete úgy hozta, természetesen ez mindig a konkrétumoktól kortól függött. A zsidó ember társadalmi létét is a hitközség legitimálta, részben még a Horthy rendszer idején is, hiszen azt elfogadta a környező társadalom, hogy valaki nem keresztény, hanem pl. zsidó, de azt már nehezen, hogy nem tartozik egyik valláshoz sem.

Az évszázados zsidó közösségi tapasztalat úgy tekintett a hitközségre, mint az állandóságra a változó, viharos világban. Korábban is voltak zsidóüldözések, pogromok, gyilkosságok, támadások, de ezek hozzátartoztak a zsidó léthez. A zsidó vezetők igyekeztek védelmet nyújtani az embereknek, politikai és fizikai értelemben egyaránt. Rendszerek, királyok, kormányok, miniszterek, különítményesek jöttek és mentek, de a hitközség – maradt.

1944 tavaszán azok, akik vállalták, hogy részt vesznek a zsidó tanács munkájában, nem kevesebbet tettek, mint azt, hogy le-gitimálták a zsidó tömegek előtt az új kormányt, az új rendszert.

Az, hogy Stern Samu vezette a központi tanácsot, és mások a korábban megválasztott zsidó vezetők közül beléptek a zsidó tanácsba, azt jelentette a zsidó embereknek, hogy nem történt semmi alapvető változás, éppen egy másik kormány van hatalmon, a németek megszállták az országot, de majdcsak lesz valahogy, túl lehet élni ezt is, mint ahogy a régebbi nehéz időket. A zsidó vezetés ugyanis nem változott meg, más lett az elnevezésük, de ugyanazok a személyek ültek ugyanazokban a székekben.(Ez persze egyezett a németek akaratával, hiszen ők pontosan tudták, milyen szimbolikus jelentősége van annak, hogy a zsidó vezetők személye ne változzon. Heydrich 1939. szeptember 21-én kelt levelében, amit a Lengyelországban bevetett rohamcsapatok vezetőinek írt, hangsúlyozta, hogy a zsidó tanácsot az adott hitközség befolyásos személyiségeiből és rabbijaiból kell összeállítani. Azt hiszem, mindenki előtt ismert a birkákat a vágóhídra vezető csengős kos szisztémája…)

A magyarországi gyülekezetek lelki vezetőinek, a rabbiknak volt annyi erkölcsi bátorsága és bölcsessége, hogy nem vállaltak semmiféle szerepet a központi zsidó tanácsban, hiába hívták fel őket a részvételre. (Csak májusban találtak egy rabbit, aki hajlandó volt e dicstelen szerepre. Ez az illető Bosnyák Zoltán főantiszemita egyik ismerőse volt Szigetvárról; nem akarom a nevét megörökíteni…)

Ez az igazi és megbocsáthatatlan bűne Stern Samunak és többi vezető társának. Stern Samu bűne azért is rendkívüli súlyú, mert mint az Országos Iroda és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, magyar királyi udvari tanácsos volt, és ő állította össze a zsidó tanács névsorát, példát mutatva a vidéki zsidó hitközségek vezetőinek – akik közül igen sokan vállalták a helyi zsidó tanács vezetését –, és hasonló szerepet játszottak, mint Kahan-Frankl Samu, az ortodox hitközség részéről.

Az biztos, ha megtagadják az együttműködést a magyar és német hatóságokkal, akkor gyors halál vár rájuk, és nem lett volna lehetőségük arra, hogy megmentsék saját maguk és családtagjaik életét és vagyonát. Sorsára hagyták az általuk vezetett közösséget, népüket, mégpedig saját erkölcsi, emberi érdekeikért.

(Plasztikusan fogalmazta ezt meg Benoschofsky Ilona, amikor azt állította „Ha a zsidó tanács azt gondolta is, hogy nincs menekvés a tömegek számára, önmaga előtt azért látott kiutat.”)

Az is biztos viszont, hogy ha a zsidó tömegek által nem ismert személyeket tudnak csak együttműködésre kényszeríteni, a zsidó tanács tagjává tenni a magyar és a német hatóságok, akkor az emberek nem, vagy nem úgy hallgattak volna rájuk, nem sikerült volna a deportálások példátlanul gyors, fegyelmezett tudomásul vétele, végrehajtása. Az igaz viszont, hogy ha nem vállalják a rájuk osztott szerepet, akkor vállalták volna azt más zsidó emberek (akkor most őket minősítenénk), és a nácik a népirtást akkor is végrehajtják.

A német és a magyar hatóságok pontosan tudták ezt, ezért is tiltották meg, hogy a deportálásokról bármilyen információt is közöljenek a tanács tagjai az emberekkel.

Szerepüknek mindenben eleget tettek, sőt azt többször túl is lihegték, hiszen már március 23-án megnyugtató közleményt adtak ki, s áprilisban is többször nyugodt, fegyelmezett, magatartást követelő felhívást tettek közzé. („Dolgozz, ne ess kétségbe! – szólt Stern Samu április 13-i felhívásának címe.) Eközben pontosan tudták, hogy már indulnak a deportáló vonatok, tudták, hogy azok célja a biztos halál…

A zsidó tanács tagjai persze nem voltak elvetemült gazemberek, csak éppen megbuktak a történelem vizsgáján, gyáván elárulták az általuk vezetett embereket, mentették a saját és családtagjaik, barátaik életét, szimbolikusan legitimálták a gettókat, a deportálást.

Sorsuk intő példa minden zsidó vezető számára. Ha hasonló helyzetbe kerül, okuljon a régiek bűnéből és hibáiból, cselekedjen másként.

Azt azonban, senki sem tudhatja – így én sem állíthatom bizonyosan –, lenne-e elég morális tartás, bátorság bennem, ha az én gyerekeim, az én családtagjaim, az én barátaim élete kerülne veszélybe; kit és mit választanék: a közösséget és a biztos halált magamnak és szeretteimnek, vagy a gyávaságot és a túlélést. Nem kívánom senkinek, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Ę

Zoltai Gusztáv:Tisztelgés Henryk Slawik előtt

Zoltai Gusztáv
MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója

A múlt nem múlik el. A letűnt idő méltó, jeles személyiségei előtt illik tisztelegni. A zsidó nép erről a kötelezettségéről sohasem feledkezik meg. A jeruzsálemi Jád Vá-Sém Emlékközpont már korábban kitüntette Henryk Slawik lengyel politikust, aki az 1940-es évek legelején Magyarországon mentett, segítette honfitársait, köztük sok zsidót.

Róla emlékezett meg 2006. január közepén a budapesti VII. kerületi Önkormányzat kisebbségi szervezetének lengyel csoportja. Ezen az ünnepségen mondott köszöntő beszédet a magyar zsidóság nevében Zoltai Gusztáv.

Tisztelt Emlékezők!

Tisztelt Vendégek!

A fizika szigorú törvényei akkor is érvényesülnek a természetben, ha nem tudunk róluk. Megfejtésük viszont egyszerűbbé, könnyebbé teszi a létünket, tervezhetővé varázsolja jövőnket, szabályozottabbá alakítja az életünket.

A történelem elemzése, a múlt mindenkori tudatos értékelése – vigyázat: nem átértékelése – ugyanakkor társadalmunk lényege, az emberi közösség szilárdságának, fönntarthatóságának alfája és ómegája.

Hatvan, hetven év telt el a második világháború óta. A nagy eseményeket lényegében tudjuk, a fontosabb folyamatokat pontosan rögzítettük, hiszen a változások szükségszerű és véletlen okait tudós igyekezettel az analitikusok már föltárták. Ám az egyéni vonatkozások, a finom árnyalatok pontosabb megismerése olykor igenis megdöbbentheti az okulni, a tanulni vágyó, az igényes teljességre törekvő utódokat. És ezek idézése, fölelevenítése, s ezáltal megőrzése éppoly fontos kötelesség és kötelezettség, mint a Nagy Egész hiteles beépítése a tanulságok hosszú sorába.

Hölgyeim és Uraim!

1939 szeptemberében, amikor egy nyugati és egy keleti hatalom már elvégezte bűnös és mocskos dolgát Lengyelország szétdarabolásával, a tehetetlenné tett lengyel hadsereg – amennyire lehetett – rendezett sorokban megérkezett az akkori magyar határra, és bebocsátást kért. A 40 ezer katonát – és a velük érkezett mintegy tízezer civil embert, asszonyokat és gyermekeket – 13 tábornok, ötezer tiszt vezette. Velük tartott a lengyel politikai és közigazgatási élet számos irányítója, tudósok, írók, az egyházi és a művészi élet nem egy kiváló személyisége.

A magyar államot váratlanul, készületlenül érte ez a nemzetközi gyakorlatban példátlan helyzet. A megoldást mégis a csoda szelleme hozta. Barátság és segítőkészség, tapintat és tisztesség jellemezte a fegyverek átadását, a hirtelen felállított táborok berendezését, a menekült-élet kereteinek megteremtését.

Ahogy az a történelmi helyzetekben lenni szokott, a kivételes események kivételes személyeket emeltek magasra. Így volt ez a magyar hivatalos szerveknél, így a lengyel politikai és katonai közegben, de hasonlóképpen a nemzetközi diplomáciában és az egyházi világban is. A háborús helyzet miatt a cselekvés területei rendkívüli módon összeszűkültek, a megoldások lehetőségét a kuszaság, a zűrzavar, az emberi gyávaság determinálta, de ugyanakkor nagyszerű bátrak álltak az élre, s remek emberek adtak reményt a jövőre. A magyarok részéről hivatalosan kinevezett személyek, mint idősebb Antall József belügyminisztériumi tanácsos, továbbá befolyásos arisztokra-ták, miként Széchenyi Károly gróf, a Len-gyel–Magyar Társaság elnöke, továbbá Odescallki Klára hercegnő, Szapáry Erzsébet – egyébként lengyel származású – grófnő, a Gyermekvédő Liga elnöke és Andrássy Ilona, aztán a lengyelek oldaláról Stefan Dembinsky tábornok, Emisarski alezredes, továbbá jugoszláv, román, francia és angol diplomaták, Angelo Rotta vatikáni követ, de ugyanígy a Vöröskereszt, a Protestáns Világszövetség küldöttei millió apró és nagy dolgot tettek a lengyelekért. Titokban szökési útvonalakat szerveztek és biztosítottak, hamis okmányokat nyomtattak, pénzt hoztak és adtak az ellenállásnak.

Mi, zsidók ma is tisztelettel és fájdalommal nézzük a szolidaritásnak ezt a megnyilatkozását. Mert sajnos, vérbeli testvéreink, szüleink és szeretteink meglehetősen védtelenül álltak a történelem szörnyű viharában. Történtek egyedi esetek – tanúság erre a Yad Va-Sém kitüntetettjeinek tisztelt névsora –, de szervezetten, tudatosan, kivált hősiesen kevés támogatást kaptunk. És nemcsak azért, mert a menekültekkel sok Gestapo-ügynök, náci besúgó is érkezett, akik feladták a lengyelek között elrejtőzött zsidókat, hanem mert a magyar csendőrök és a hivatalos közegek is megtették a magukét.

Néhány dolog azonban a történelmi idők végéig összeköti e drámai kor zsidóit, lengyeleit és magyarjait. Lengyelország kettéosztása után – kicsit kihasználva a tisz-tázatlan helyzetet –, Horthy Miklós személyes titkosszolgálata, Újszászy István tábornok irányításával Budapestre szöktette a lengyel zsidóság szellemi vezéreit, Rokéách belzi rabbit, és őt Románián, Törökországon át sikerült az angol fennhatóságú Jeruzsálembe vinni.

A másik mozzanat e mai nap hősének emléke. Slawik Henrik a lengyel menekültek egyik kiváló vezetője volt. Titkos ellenállási irodát működtetett hamis útlevelek, okmányok készítésére. A Gestapo letartóztatta, a Hadik laktanyába zárták. Magyar segítői elérték, hogy innen Balatonboglárra internálják, ahol sikerült illegalitásba vonulnia.

A náci nyomás ekkor már nagyon felerősödött, s a magyarok között is a legszélsőségesebb erők – például a hírhedt Endre László államtitkár – kerültek előtérbe. Dr. Antall Józsefet is lefogták.Slawik felesége, aki Budapesten bujkált, úgy vélte, férjének sokat segíthet, ha mellette áll. Feladva rejtekhelyét, Boglárra utazott. Akkorra azonban az olykor naiv lengyel menekülteket egyre másra súlyos náci provokációk érték. A megsértett, megalázott lengyelek önérzetesen léptek fel, mire a Gestapo fokozta az ellenük való fellépést. Henryk Slawik feleségét letartóztatták, megfenyegették, mire az ezt hírül vevő férj önként – lovagiasan – feladta magát. A fasiszták Mauthausenbe deportálták, ahol embertelen szenvedések után megölték. Mint azokat a zsidókat, akiket az általuk megszállt európai területekről oda és más haláltáborokba hurcoltak.

Slawik tevékenysége nem volt hiábavaló. Az ő révén is sok-sok lengyel harcos – sőt zsidó polgár – jutott, juthatott át a határon, hogy előbb a párizsi, majd a londoni emigráns lengyel kormány felhívására csatlakozzék a Honi Hadsereg palesztinai antifasiszta erőihez. Vagy csak egyszerűen folytathassa az életét.

Egy magyar-zsidó író, bizonyos Kardos G. György, erről a különös történelmi helyzetről kitűnő könyvet írt. Most jelent meg sokadik kiadásban. „Sasok a porban” – ez a regény címe. A Palesztinában, a későbbi Izraelben létrejött lengyel ármádia életéről, belső világáról szól. Nagyszerű mű.

Lám, így találkozik a lengyel, a magyar és a zsidó lélek és szellem egyetlen hősies sztoriban.

Emlékezzünk tisztelettel és szeretettel a kiváló Henryk Slawikra, s azokra, akik őt segítették, s azokra, akiket ő segített. És azokra a mártír zsidókra, akiknek sorsában – a fasizmus miatt – ő is osztozott.

Szincsok György: A szeretet a gyűlölet fölött áll

Interjú dr. Lednitzky Andrással, a Szegedi Zsidó Hitközség elnökével

Habár ősei között egy újpesti, tekintélyes főrabbi is található, a vallás, a zsidó élet mindennapjai csak felnőtt korában váltak igazán fontossá számára. Amellett, hogy 1981 óta a szegedi egyetem orvosi karán a dékáni hivatalt vezeti, társadalmi feladatai között a legfontosabbnak a Szegedi Zsidó Hitközség elnöki posztját tartja. Baloldaliságát soha nem tagadta, barátai között azonban jobboldali és liberális nézetű emberek is szép számmal találhatók.

– Régi szegedi családból származik, felmenői között azonban nem található olyan, aki az önéhez hasonló meghatározó szerepet játszott volna a helyi vallási életben.

– Ez igaz, bár anyai ágon a Venetianerek közül a nagynevű újpesti főrabbi volt a dédapám, de róla kevés emlék maradt fenn a családi legendáriumban. Sajnos, apai ágon, a holokauszt után, igen kevés felmenő hozzá-tartozóm maradt. Apámon kívül csak a nagynéném élte túl a vészkorszakot. A család 24 tagja odaveszett a koncentrációs táborokban.

– Ön már a vészkorszak után, 1947-ben született. Mennyit meséltek a holokausztról otthon?

– A zsidóság jelentős része akkor elvesztette Istenbe vetett hitét. A nagyapám is azt mondta: „Ha Isten engedte megtörténni ezeket a borzalmakat, akkor mire való a vallás?” Szegeden, ahol a neológ zsidóság vezetői az asszimilációt hirdették, még nehezebben tudták feldolgozni a történteket, hiszen magyar csendőrök kísérték a halálvonatokhoz a város életében jelentős sze-repet vállaló zsidókat. Érdekes, hogy a koncentrációs táborokról és a munkaszolgálatról csak a nagyszülők meséltek nekem, a szüleim sosem. Aztán jött 56, és először kellett személyesen szembesülnöm a zsidóságot övező előítéletekkel. Tíz évesen azt kellett látnom, hogy anyámat hazaküldik a munkahelyéről, mert a munkástanács azt mondta: zsidók itt ne dolgozzanak.

– A kommunista hatalomátvétel előtt azonban volt még néhány év, amikor a súlyos veszteségek ellenére a zsidóság vallási élete és kultúrája kezdett újjáéledni.

– Igen, ezekről az időkről már szívesen meséltek a szüleim is. Színházi előadásokat
tartottak, Schinder József főrabbi szent energiájával újjászervezték az istentiszteleteket a zsinagógában, gyűjtéseket rendeztek a rászorulóknak, és mindenkinek segítettek, hogy élete újra kezdődhessen a szörnyűségek után. Abban az időben, sőt, a kommunista hatalomátvétel után is néhány alkalommal, elmentem nagyszüleimmel a zsinagógába.

– Aztán olyan híres rabbik működtek Szegeden, mint Domán István vagy Raj Tamás.

– Igen, a Lőw-ök városában mindig nagyon magas szintű hitélet folyt, ami az itt működő rabbik érdeme. Raj Tamás több mint két évig ténykedett itt, de cionista összeesküvéssel vádolták meg, és eltávolították a városból. A 60-as években itt működött Schőner Alfréd is, aki különösen nagy hatást tett rám.

– A kádári konszolidáció ideje mégis inkább a mozgalmi munkáról, a baloldal újjászerveződéséről szólt. Ön, fiatalemberként hogyan élte meg a szocializmusnak ezt a korszakát?

– Szüleim 56 után beléptek a pártba, és nyíltan vállalták baloldali nézeteiket. Én is a KISZ-ben vállaltam munkát, majd művezető lettem a kendergyárban. Épp úgy, mint a szüleim, a könnyűiparban dolgoztam, de később elvégeztem a jogot, és a Hazafias Népfront Csongrád Megyei Igazgatóságára kerültem. Közjogi területen, településpolitikával foglalkoztam itt, amiből később nagyon sokat profitáltam. Érdekes időszak volt ez, hiszen a hazafias népfronton belül együtt dolgoztam olyan emberekkel, akik a rendszerváltás időszakában fontos szerepet játszottak. Munkatársam volt (többek között) Raffai Ernő történész, aki MDF-es politikusként képviselte Szegedet az első parlamenti ciklusban, vagy Farkas László, aki megyei köztársasági megbízottként, majd helyi kereszténydemokrata képviselőként dolgozott. De voltak köztünk olyanok is, akik ma a szocialisták soraiban politizálnak, vagy felhagytak a politizálással, és tanítanak, illetve más civil foglalkozást űznek.

– Lassan negyedszázada, hogy a Szentgyörgyi Albert Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karának Dékáni Hivatalát vezeti. Ez igen jelentős ugrás korábbi munkahelyeihez képest.

– Amikor 1981-ben megpályáztam ezt az állást, arra gondoltam, hogy mindig
jó volt a kapcsolatom a fiatalsággal, sok szervezőmunkát végeztem, ráadásul jogászi végzettségem is sokat segíthet a feladat szervezésében. Azóta beigazolódott, hogy jól döntöttem. Persze, az egyetem sokat változott, előbb létrejött a szegedi felsőokta-tási intézményeket integráló Universitas, majd Szegedi Tudományegyetem néven tíz kart egyesítettek, melynek egyik legfontosabbika az orvoskar.

– Harmadik ciklusát kezdi meg a Szegedi Zsidó Hitközség elnökeként, pedig korábban kevés köze volt a hitélethez.

– Amikor 1996-ban Gráf Imre akkori elnök és Pollák László alelnök megkerestek, nagyon meglepett a felkérésük, hogy vállaljam el az elnökséget. Korábban is mély érzésű zsidónak tartottam magam, de a mindennapok gyakorlatában nem tartoztam a számos közösséghez.
A szó szerint vett vallás bizonyos elemével bizony nekem is akkor kellett
megismerkednem, hiszen sok volt a lemaradásom. Akkor alig 150 tagot számolt a hitközség, rossz állapotban volt a zsinagóga és a székház, a temető pedig elhanyagoltan állt. A tagság koros volt, ezért én a vezetésbe azonnal bevontam a fiatalabb generáció néhány tehetséges tagját. Egyszerre kellett a hagyományokat feleleveníteni és a külvilág felé nyitottá tenni a közösségünket. Erre a legjobb közvetítő eszköznek a kultúra ígérkezett, úgyhogy nagy hangsúlyt helyeztünk a zsidó értékek megismertetésére a városban. Megkezdtük a csodálatos szecessziós zsinagóga felújítását, miközben koncerteknek ad helyt a nagyszerű akusztikájú épület.

– Ennek a megújulásnak, persze, személyi- és anyagi feltételei is voltak. Honnan kapott
segítséget?

– Elsősorban az új rabbinkra, Markovics Zsoltra és a kántorunkra, Biczó Tamásra támaszkodhatok. De a siker titka az is, hogy alapítványt hoztunk létre a zsinagóga felújítására, egy másik alapítvány pedig a szociálisan rászorulókat segíti. A vidéki városok közül Debrecen mellett nálunk lehet egyedül kóser ételekhez hozzájutni, hiszen a konyhánk megfelel minden vallási előírásnak. Megindult a héber nyelvoktatás, rendszeresen szervezünk Talmud és Tóra tanítást, és van egy ifjúsági klubunk is. Emellett helyreállítottuk a zsidó temető kerítését
is, így méltó nyughelyet szavatolnak a megáldott földben. A város mellett olyan
magánadományok is segítenek bennünket, melyeket nem csak zsidó származású szegediektől kapunk. Szerencsére ez a város nyitott minden érték befogadására, ezért nyílt lehetőségünk a szellemi- és hitéletünk megújítására.

– Valóban, a legutóbbi népszámlálás alkalmával jóval többen vállalták fel identitásukat Szegeden, mint korábban, hiszen a városban élő 500-600 zsidó származású lakosból 216-an vallották magukat zsidónak. Ez az országos adatokhoz képest igen jónak mondható, hiszen a 200 ezresre becsült közösségből mindössze 12 és fél ezren vállalták fel nyíltan származásukat.

– Sajnos, még ma is nagyon sok az úgynevezett titokzsidó. Bizony, a holokauszt nem múlik el nyomtalanul a túlélők utáni generációkban sem, ezért nem kell csodálkozni, hogy ilyen nehezen vállalják fel
az emberek a hivatalos felmérésekben az identitásukat. A sérelmeket nem lehet elfelejteni, és meg kell érteni azokat az embereket, akik soha nem szabadulnak a borzalmak emlékétől. Ám mi azt mondjuk: a szeretet fölötte áll a gyűlöletnek.

Prof. Dr. Préda István: „A” zsidókórház

Belgyógyászat, kardiológia a Szabolcs utcában 1889-2005.
A híres orvostovábbképző, egyetem

Részletek

A pesti izraelita hitközség új kórháza

„A Pesti izr. Hitközség már régen belátta, hogy Gyár utcai kórháza a kor szellemét, igényeit már ki nem elégítheti. Ehhez járult még az is, hogy az épület időközben a város közepére került, és telke a Teréz körút rendezésének, kiépítésének útjában állott. Ezért a hitközség elhatározta kórházát áthelyezni, illetőleg az új idő vívmányaival teljesen fölszerelt kórházat létesíteni. Első feladat volt telket találni, és ebben a fővároshoz fordult a község; több kiszemelt telek közül ugyan nem mindenben alkalmasnak, de legalkalmasabbnak ítélte azt a területet, melyen a telep föl is épült, és mely az osztrák-magyar államvasút mellett terült el. Három hónapig észlelték, tanulmányozták, vajon a rendkívül élénk, közvetlenül szomszédos vasúti forgalom nem zavarja-e.” (Építő Ipar, 1890. márc. 2.)

A kertészettől nyugatra elterülő és a mi Váci útig terjedő szakasz korábban a Duna ártere volt. Mindez – a Városliget területét is beleértve – mocsara, lápos rét volt, melyet akkor katonai kiképzőterületnek, ill. lőszerraktárnak, valamint keresztény és zsidó temetőnek használtak. (A korábbi funkciók a 19. század végén a 20. század első felében jórészt megszűntek, azonban emléküket a jelenlegi utcanevek részben még őrzik.) A Váci úti keresztény temető közelében volta zsidó temető is, amely a mai Ferdinánd híd közepe táján helyezkedett el. A betelt temető 2033 négyszögölnyi területét a Pesti Tanács 1845-ben elárvereztette. A megszüntetett terület helyett a keresztény temetőtől északra nyitottak új izraelita temetőt. Ez hozzávetőleg a mai Taksony utca – Fóti út –Dózsa György út – Lehel út közötti területen, azaz a jelenlegi kórház közvetlen közelében helyezkedett el.

A kórház tervpályázatát 1886-ban hirdették meg, melynek részleteit a „pályá-zati hirdetmény” tartalmazta. A nemzeti érzést hangsúlyozva csak hazai műépítészek pályázhattak. A pályázati kiírást és a pályázat eredményét a Vállalkozók Lapja tette közzé.

„Pályázat egy kórház terveinek elkészítésére. A pesti izr. Hitközség által egy új kórház építésére kiírt pályázat folytán 13 pályázó nyújtott be terveket, melyeknek megbírálása Dr.Böke Gyula, Dr. Fodor József, Hauszmann Alajos, Hieronymi Károly, Weber Antal, Wechselmann Ignácz és Ybl Miklós urakból álló bizottság kéretett fel. A bizottság a beérkezett pályaműveket megvizsgálván, a kitűzött pályadíjakat titkos szavazás útján első helyen az „Aet et lux” (tervező: Freund Vilmos), a második helyen a „Jövő időkben” (tervező: Kiss István) és harmadik helyen „Galenos” (tervezők: Wellisch Alfréd és Ungeer Sándor) jeligével ellátott pályaműveknek ítélte oda. Mind a három pályamű a pályázati hirdetmény értelmében 2000-2000 forinttal díjaztatik. A bíráló bizottság jelentését legközelebb a kórházépítő bizottság elé fogja terjeszteni, amely azután a terveket közszemlére fogja bocsátani.” (Vállalkozók Lapja, 1887. VIII. évf. április 13. 3. o.)

Freund Vilmos (1846-1920), a tervpályázat nyertese a kor és egyben a Monarchia elismert építésze volt. A zürichi Műegyetemen szerzett diplomát, főleg neoreneszánsz, neobarokk stílusban tervezte épületeit.

Az építési költségek közel félmillió forintot tettek ki, ám a munkálatok megkezdésekor a költségek fele sem állt még ren-delkezésre. Warhmann Mór, a hitközség akkori elnöke, az első zsidó országgyűlési képviselő – akiről később utcát neveztek el, ma: Victor Hugó utca – nagy ügybuzgalommal gyűjtötte össze lelkes adakozásokból a hiányzó pénzt.

Az új kórházat ünnepélyes keretek között 1889. november 17-én nyitották meg. Elsőként 5 pavilont avattak fel. A bejárat (mint jelenleg is) a Szabolcs utcai részben volt, és ennek a mai Dózsa György út (akkori Aréna út) felőli részén kapott helyet a Szemészeti Osztály 24 betegággyal, viszgálóval és modern műtővel. Vezetője ( mint korábban, a Gyár utcában) Szily Adolf volt, aki egyetemi rendkívüli tanári címet kapott. A Szabolcs utcai épületben kapott helyet a laboratórium, az adminisztratív igazgatóság, valamint a járóbetegeket fogadó rendelők sora.

Az Aréna út felőli épületben, közvetlenül az út mellett a sebészet épülete állt (a mai Szív- és Érsebészeti Osztály helyén), amely 36 betegággyal és két modern műtővel működött, vezető főorvosa 1911-ig Báron Jónás egyetemi magántanár volt.

Az Építő Ipar (műszaki hetilap) közli az épületek alaprajzait, fotóit és két metszetét is „A Pesti izr. Hitközség új kórháza” címmel: „A termek levegőjét alacsonynyomású gőzfűtés melegíti, mégpedig minden pavilonban külön: a kazánok a pincében vannak, és valamennyi fölvan szerelve a Donneley-féle füstemésztő készülékkel.

Az egyes épületekben lévő mosdókat és fürdőket a konyhaépület külön kazánja látja el melegvízzel, a mely különben úgyis egész nap a konyha és mosókonyha céljaira működik; a fürdők tehát bármely pillanatban kaphatnak meleg vizet. A fertőtlenítő karát szintén ugyanaz a kazán táplálja, tehát szintén akármikor rendelkezésre áll. Mindkét intézkedés a tisztaságot rendkívül elősegíti.

A főző- és mosó-konyha üzeme gőzre, gázra és szénre is be van rendezve, azért a legrövidebb idő alatt mindig szolgálatra áll.

Valamennyi gáz-, gőz- és vízvezetési cső a falakon szabadon, láthatóan van elhelyezve, tehát könnyen hozzájuk lehet férni és őket javítani. – A closetek szerkezete „Exelsior” rendszerű minden húzó készülék nélkül; a vezetékek azonban nem ólomcsövek, hanem belül cinkezett vascsövek.

Minden épületet egymással és a központtal telefon köt össze.

Az egyes épületek homlokzatát szárazon sajtolt nyers téglából készítették, hollandi renaissance minta szerint; a hátterek sárgás, az ablakok bekerítései, valamint a vállpárkányok és a lábazatok vörös és mintázott sajtolt téglából, a főpárkányok sóskúti kőből készültek.

Ami a költségeket illeti – az öt pavillon felépítése a külső kerti munkával, bekerítéssel és csatornázással együtt – 480 000 forintra rúg, a belső berendezés műszerekkel együtt pedig 25 000 forintra; ezen összegeken kívül még jön a telek ára: 25 000 forint. Az egész tekintélyes összeg adakozás útján gyűlt össze.” (1890. március 2. 83-84. o.)

Az intézmény legfontosabb, ezért centrálisan elhelyezkedő pavilonja a II. Belgyógyászat önálló épülete 60 betegággyal. Az egyemeletes belgyógyászati pavilonban 5 teremben 10-10, összesen 50 ágy volt, ezen kívül még 10 külön ágy. A belgyógyászat az egész kórháztelep összesen 120 betegágyának pontosan a felét tette ki. A belgyógyászat épülete, a többi pavilonnal együtt alá volt pincézve, mely alatt 80 cm vastag úsztatott betonalap helyezkedett el, és ennek szélei – tekintettel a Városliget mocsaras jellegére és magas talajvízszintjére – kátránnyal még külön le voltak szigetleve. A belgyógyászat főorvosa (mint korábban a Gyár utcában is) és egyben a kórház igazgatója Stiller Bertalan egyetemi rendkívüli tanár volt. A Vágány utcai oldalon egyemeletes gazdasági épület állott (ennek helyén ma gépkocsiparkoló van). Ebben az épületben került elhelyezésre a konyha, a mosoda és a kazánház, utóbbi a pavilonok rendkívül modern, gőzfűtéses központi egységét üzemeltette.

Gyógyítás, oktatás, kutatás

a II. Belgyógyászati Klinikán

A II. Belgyógyászati Klinika – jelenleg Kardiológiai és Belgyógyászati Osztály első osztályvezető főorvosa 1889-ben Stiller Bertalan volt.

Stiller Bertalan (1837–1922)

Stiller Bertalan 1837-ben Miskolcon született, és 37 éves korában, 1874-ben nevezték ki a Zsidókórház belgyógyász osztályvezető főorvosának, melyet majdnem 40 éven keresztül, 1913-ig töltött be. 1886-ban egyetemi magántanár, 1889-től, a Szabolcs utcai új épülettömb megnyitásától kezdve a kórház igazgatója, 1906-ban udvari tanácsosi rangot kapott.

Stiller Bertalan fiatal korától kezdve a belgyógyászat legszélesebb skáláján folytatott tudományos igényű kutatásokat, és eredményeit a hazai és nemzetközi orvosi irodalomban rendszeresen közzé is tette. A fertőző betegségek közül nagy figyelmet szentelt a kolerának és a betegség krónikus fázisában kialakuló lépmegnagyobbodás pathomechanizmusának (1893).

Az 1880-as évek végétől egyre inkább a fizikális készségek, illetve a vele született alkat szerepének kérdései foglalkoztatták. ’887-ben megállapította, hogy a szívdiagnosztikában nem annyira a hallgatózás, inkább a kopogtatás a fontos. Elsősorban időskori beteganyagából kiindulva rámutatott a szívkonfiguráció meghatározásának fontosságára. 1894-ben elsőként ajánlotta a hyperthyreosisban szenvedő betegek magaslati klímaterápiáját.

A későbbiekben egyre fontosabbnak ítélte meg az egyéni alkati diszpozíciójának kérdését, ennek jelentőségét 1889-ben fogalmazta meg. Egy dolgozatában (1905) a habitus pthysicus és gümős dyspepsia egységét taglalta. 1907-ben írta le az atheniás habitus klasszikus jellegzetességeit. Ezzel kapcsolatban jelentős megfigyelés, hogy az akkor annyira divatos betegséget a „viceroptosist”, illetve ennek szervi következményeit is az általános szöveti gyenge-ség részjelenségének tartotta. Ellenezte az akkor szokványos „szervfelfüggesztő” műtéteket. 1909-ben az alkatilag determinált savhiányos állapotról írt dolgozatot.

Stiller Bertalan egészen idős koráig aktív és termékeny kutató volt. Kiváló klinikusként 1913-ban, 76 éves korában vonult nyugdíjba, 1922-ben halt meg Budapesten. 1979-ben, az Orvostovábbképző Intézet megalakulásának 25. évfordulóján az intézmény kertjében emlékére bronzszobrot állítottak, ami Benedict Henrik és Molnár Béla bronzszobrával együtt 2001-ben eltűnt, és azóta sem került elő.

Benedict Henrik

Stiller Bertalant a Belgyógyászati Osztály vezetésében Benedict Henrik (1871 Bécs – 1926 Budapest) követte. Bécsből édesapja halála után, 16 éves korában került Budapestre. Ekkor kezdte tanulni a magyar nyelvet, az érettségi vizsgát már magyarul tette le. Medikus korában Klug Nándor Élettani Intézetében kutatott. 1894-ben Budapesten avatták orvossá, majd átmenetileg Bauman professzor Élettani Intézetében tevékenykedett Freiburgban. 1898-ban került báró Korányi Frigyes egyetemi belgyógyászati klinikájára, végigjárta a klinikai ranglétra szinte minden fokozatát. 1908-ban magántanárként habilitált. Érdekes, hogy talán éppen Stiller Bertalan hatása nyomán „Az alkati betegségek kór- és gyógytana” címmel hirdette meg magántanári kollégiumát.

Korányi Frigyes Benedictet egyik legkiválóbb tanítványának tartotta. Benedict mint első tanársegéd vált meg a klinikától, amikor 1911-ben a főváros Tűzoltó utcai kórház belgyógyász osztályvezető főorvosának nevezték ki. 1913-ban, Stiller Bertalan nyugalomba vonulása után, pályázat útján nyerte el a belgyógyász osztályvezetői főorvosi állást, majd még ebben az évben a Pesti Izraelita Hitközség Kórháza igazgató főorvosának nevezték ki. 1918-ban rendkívüli egyetemi tanár, majd elnyerte az egészségügyi főtanácsosi címet.

Benedict Henrik tovább építette Stiller Bertalan szellemi épületét. Átvéve a kórház igazgatói teendőit, tele volt elképzelésekkel, hogy az eleddig „szerény”, de már hírnevet szerzett gyógyintézetet az akkori időknek megfelelő „modern” kórházzá fejlessze. Mélyen szántó koncepciója elismerést keltett pályatársaiban, mintegy varázsszóra kezdtek kinőni az újabb osztályok, rendelők és épületek. Létrehozta a modern röntgenlaboratóriumot, egy önálló Ideggyógyászati Osztályt, központi laboratóriumot, tüdőbeteg gondozót, valamint egy modern fizikális gyógyintézetet létesített. A röntgenintézetet Weisz Árminra, a központi laboratóriumot Acél Dezsőre, az ideggyógyászati osztály vezetését Richter Hugóra, azaz csupa kiváló szakemberre bízta. Kórbonctani osztály akkor még nem volt, azonban a boncolásokra olyan szakembereket hívott meg, mint Entz, Buday és Johann professzorok, vagy az akkor még fiatal, igen tehetséges Baló József. A betegek patológiai vizsgálatánál személyesen is jelen volt.

Főorvostársai: Alapy Henrik, Molnár Béla, Fischer Aladár sebészek, Polatschek Elemér gégész, Berczeller Imre nőgyógyász, Groszmann Ferenc gyermekgyógyász voltak. Saját osztályáról kiemelkedett Biedermann János és Fodor Imre alorvos, valamint a fiatal, igen tehetséges Somló Ernő.

1923-ban munkatársai és tanítványai „Benedict Évkönyvet” bocsájtottak ki, majd halála után, 1928-ban Korányi Sándor előszavával jelent meg a „Benedict Henrik belgyógyászati dolgozatai” című könyv.

Magyarországon a szívizominfarktusról szóló első közlés a Budapesti Orvosi Újság 1916. 52. számában jelent meg, melyben Benedict Henrik a heveny szívizominfarktus 10 esetéről számol be.

A „Benedict Henrik belgyógyászati dolgozati” című kötetben jelent meg „A ko-szorús szívverőerek megbetegedéséből származó heveny kórképek” címmel az a részletes leírás, amely a heveny szívizominfarktus diagnosztikájáról és kórlefolyásáról, szövődményeiről, valamint elkülönítő kórisméjéről szól, Benedict ma is időtálló megfigyeléseket közöl. Mindezeket egy olyan időszakban, amikor az elektrokardiogram (EKG) diagnosztikus célból még nem állt rendelkezésre. A rendkívül pontos betegmegfigyelés mellett jellemzője a pathophysiológiai szemlélet és az egyedi bonctani leletek az adott kórlefolyással történt összehasonlítása és szintetikus értékelése.

A myokardiális infarctus patofiziológiájának és tünettanának, beleértve az akut kórkép valamennyi ma is ismert szövődményét, valóban döbbenetesen modern és funkcionális szemléletű az ő ismertetése.

Végezetül álljon itt Benedict dolgozatának zárógondolata: „Tudatában vagyok annak, hogy a belgyógyászatnak egy szomorú, látszólag sivár fejezetét tárgyaltam. A régi Holbein-féle fametszetek egyikén, melyek a »Haláltánc« néven ismeretesek, látható egy érett férfialak, kinek szíve táján a mögötte álló Halál, a válla fölé hajolva, helyezi csontos kezét. A betegre nézve maradjon meg az a jótétemény, hogy közeledését nem látja, az orvos kötelessége vele szembenézni.”

Szívügye volt az orvostovábbképzés, igazgatása alatt a kórházban az Orvosi Továbbképzési Tanács megbízásából számos tanfolyamot szervezett.

Ellenezte a túlzott specializálódást, tanítványaitól általános orvosi tudást követelt, és a határterületek elméleti és gyakorlati művelését serkentette. Így szorgalmazta a betegágynál elvégezhető sebészeti teendőket, nőgyógyászati vizsgálatot, szemfenéki tükrözést és a bőrelváltozások megfelelő felismerését és kezelését, és ezeket a teendőket minden munkatársától elvárta és számon is kérte.

Mivel fizetést sem ő, sem orvosai nem kaptak, magánbetegei által fizetett honoráriumát osztotta meg orvosaival.

1916-ban saját magánbetegei által fizetett honoráriumaiból egy igen tekintélyes összeggel megalakította a Stiller Bertalan Könyvtárat, mely jelenleg az Országos Gyógyintézeti Központ Könyvtára. További összegeket ajánlott fel más célokra, például a Kórvegytani és Anyagcsere Laboratórium bővítésére. Mindez azt is jelezte, hogy egyre inkább tudatosult benne, hogy az első világháború, valamint az ezt követő válság időszakában a kórház elképzelése szerint történő további modernizációját már nem tudja végrehajtani, ezért 1924-ben a kórházvezetésről lemondott, csak belgyógyász osztályvezető főorvosi állását tartotta meg. 1926 karácsony másnapján, 55 éves korában halt meg. Halála után az addig önálló Belgyógyászati Osztályt a kórház vezetése két részre osztotta („A” és „B” Belosztály), és a vezetéssel a belgyógyászat két vezető klinikusát, Biedermann Jánost és Fodor Imrét bízta meg.

Biedermann János (1887 Zólyom – 1968 Budapest)

A budapesti egyetemen szerzett diplomát, majd egy évet Berlinben, Moritz professzor belklinikáján töltött. Ezt követően a Pesti Izraelita Hitközség Kórházában Stiller Bertalan mellett gyakornok, az első világháborúban katonai szolgálatot teljesít, több kitüntetést és főorvosi rangot szerez. Később Benedict Henrik mellett alorvos, majd rendelőintézeti főorvos 1926-tól nyugdíjba vonulásáig (1960).

Fodor Imre (1889 Pécs – 1956 Budapest)

A budapesti egyetemen szerzett oklevelet, majd a Zsidókórház belosztályán kezdett dolgozni, 1918-ban alorvos, majd 1920-ban főorvosi kinevezést kap, Benedict Henrik egyik legkiválóbb munkatársa, Benedict halála után, 1927-36 között a „B” Belosztály vezetője. 1936-ban a budapesti Szent János Kórházban belgyógyász osztályvezető főorvos lett, 1946-ban egyetemi magántanári címet szerez, 1953-tól a Belgyógyász Szakcsoport elnöke. Foglalkozott a diabetes mellitus, a májbetegségek egyes kérdéseivel, a daganatos betegségekkel, az allergia klinikai megjelenésével, a szív- és érbetegségek pathológiájával és klinikumával. Professzor tanítványai Lehoczky Dezső és Radó János.

Lévy Lajos (1875 Budapest – 1961 London)

1928-ban új belgyógyászati osztály („C”) létesült, melynek vezetésével az akkor már igen nagy hazai hírnevet és pacientúrát szerzett Lévy Lajost bízták meg. Lévy Lajos, aki apai és anyai ágon is kimagaslóan tehetséges családból származott, kétségtelenül a magyar belgyógyászat egyik legnagyobb alakja, belgyógyász professzorok egész generációját adta a hazai orvoslásnak.

A budapesti egyetem orvosi fakultásán 1898-ban szerzett diplomát. Még egyetemi évei alatt Tübingenben, majd Heidelbergben Rudolph Krehl professzornál folytatott tanulmányokat, majd Hamburg közelében, a geesthachti tüdőgyógyintézetben dolgozott. Itt szerezte meg a tuberkulózis szaglás útján történő diagnosztizálásának kevesek által birtokolt képességét, amellyel később a Szent Rókus Kórházban magára vonta Székács Béla főorvos figyelmét, akinek ott tanítványa volt, és haláláig lelkes híve maradt.

Lévy már egyetemista korában a Thanhoffer-féle Anatómiai Intézetében gyakornok, majd ugyanott tanársegédként kezdte orvosi pályafutását (1896-98). 1898. október 24-től a Szent Rókus Kórház Belgyógyászati Osztályán Székács Béla, főorvos mellett orvosgyakornok, és egyben Donáth Gyula egyetemi magántanár mellett az Ideggyó-gyászati Ambulancián mint segédorvos is működött.

1899 és 1904 között Hamburg mellett Edmundstahlban önkéntes orvosként, majd orvosasszisztensként dolgozott. Igen nagy hatással volt személyiségére a freudi pszichoanalitikus iskola. Egyik első dolgozata „Anatómia hasonlatok a lelki élet vizsgálatában” címmel, 25 éves korában jelent meg. A későbbi legnagyobb magyar pszichoanalitikust, Ferenczi Sándort, ő maga vitte és mutatta be Bécsben Sigmund Freudnak, és 1907-ben egyik megalapítója volt a Magyarországi Psychoanalytikusok Egyesületének.

Ugyanebben az évben, azaz 1907. februártól a budapesti Charité Poliklinika Belgyógyászati Osztály vezető főorvosának nevezték ki. 1914. augusztusban katonai szolgálatra vonult be, rövid ideig harctéri szolgálatot is teljesített, majd 1915-ben a háború alatt felállított Mária Valéria barakk-kórházban mint főorvos, később mint ezredorvos működött. 1910. április 10-től mint főorvos dr. Szinnyei József alatt teljesített szolgálatot. A Zita királyné által épített barakk-kórház 1914 végétől az első világháború sebesültjei számára funkcionált, 3700 ággyal. Később a szükségkórház fokozatosan megszűnt, utolsó 1000 ágyas részlegét 1924-ben bontották le.

Lévy Lajos 1917-28 között a Gyógyászat című lap szerkesztője. Minden számban jelen volt valamely cikkhez, vagy eseményhez kapcsolódó szerkesztőségi közleménye. Hol a „spanyol járványról”, hol a kámforkezelésről vagy a gyermekinfluenzáról írt.

Lévy Lajos belgyógyászati tevékenysége mellett aktívan részt vett a pszichoanalitikai képzésben és tudományos munkában. Nemcsak a Ferenczi Sándor által létrehozott Magyar Psychoanalitikai Egyesület alapító tagjaként tarjuk számon, hanem a Freud család közvetlen környezetéhez tartozott, később angliai emigrációjában pedig Sigmund Freud lánya, Anna Freud orvosa is lett. Felesége Freud unokahúga, Lévyné Freud Kata, 1937-től szintén kiképző analitikus pszichiáter, aki aktívan részt vett a nővérképzésben.

Ez időben a Pesti Izraelita Hitközség Kórházában kinevezték a „C” Belosztályra osztályvezető főorvossá.

1928-ban Lévy Lajos zsidókórházi kinevezésével kezdődött az a több mint másfél évtizedes periódus, amelyben a Lévy-iskola oktatási és betegellátási módszereivel, valamint maga és tanítványainak a határokon túl is értékelt tudományos teljesítményével méltán állíthatjuk, hogy hatásában, és a tanítványok tevékenységében vetekszik báró Korányi Sándor belgyógyászati iskolateremtő hatásával. 1928 és 1945 között osztályvezető főorvosi, valamint kórházigazgatói munkáját általános elismertség övezte. Betegellátó tevékenységét a széles látókörű orvosi gondolkodás mellett az igazi szintetizáló elmékre jellemző kiváló diagnosztikus készség jellemezte. Az 1930-as évek Budapestjén az egyik legkeresettebb belgyógyász hírében állt, a pesti művészeti és kereskedelmi élet legkiválóbb képviselőit kezelte. Különös érzéke volt ahhoz, hogy fiatal klinikusokat új utakon indítson el, így került Julesz Miklós az endokrinológia, Lőwinger Simon a hematológia témakörében tartós külföldi tanulmányútra, és így kezdett el foglalkozni Somló Ernő az EKG és különösképpen a vektorkardiográfia témakörével, ami egyik alapja lett a későbbi kiteljesedő Szabolcs utcai kardiológiai kutatásoknak.

Közismert volt, hogy a szegény zsidókat a kórházban és még magánrendelésén is ingyen fogadta, mégsem volt felhőtlen a viszonya a zsidó hitközséggel, mert annak iránymutatásait vagy javaslatait is kritikával értékelte, és nem mindig tette magáévá. Progresszív, a század első felében kifejezetten baloldalinak számító értelmiségi gondolkodásmód jellemezte, azonban 1945 után a kommunisták sem kedvelték, majd később kifejezetten kirekesztették, mivel önmaga által kontrollált, intellektuális magatartása nem fért össze a „pártfegyelemmel”. Talán ez is oka, hogy sokak szerint koholt vádak alapján – melyek szerint 1944-45-ben a Wesselényi utcai szükségkórházban nem volt eléggé „aktív” – a Zsidókórház igazgatói és osztályvezetői megbízását 1945-ben szüneteltették, majd Lévyt 1947-ben nyugdíjazták. Ezt követően, egészen 1954-ben történt londoni emigrációjáig sikeres magánrendelést folytatott, betegi között volt többek között Kodály Zoltán és Tóth Aladár is.

Jelentős magánkönyvtárát a Budapesti Orvostudományi Egyetemre hagyományozta. Az erről szóló dokumentumot – azaz hazai szellemi bázisának utolsó maradványait – londoni emigrációjában is megőrizte.

Lévy londoni emigrációjában számba vette volt munkatársait és tanítványait, szám szerint 84-et, mindazokat, akik 1928 és 1945 között az általa vezetett osztályon dolgoztak. Közülük a hazai orvostudomány fejlődésére a legjelentősebb hatással volt: Gottsegen György, Julesz Miklós, Lőwinger Simon, Schwarczmann Pál, Somló Ernő, Strausz Imre, Tószeghy Antal, Trencsényi Tibor, Wittmann István.

Gottsegen György (1906 –1961)

Tanulmányait a bécsi és párizsi egyetemen végezte, 1929-ben Bécsben szerzett diplomát. A Wenkebach-klinikán kezdett dolgozni, 1931–44 között Lévy Lajos osztályán segédorvos, majd alorvos. 1957-ben az Országos Kardiológiai Intézet első igazgatója. Nemzetközileg elismert belgyógyász-kardiológus, a Budapesti Orvostudományi Egyetem professzora. 1962-ben a kardiológiai súlypontú Nemzetközi Belgyógyász Kongresszust szervezett, mely a második világháború után az első nyugatra történt tudományos „nyitás” volt az orvostudományban. Több nyelven beszélő kiváló oktató és hiteles belgyógyász kardiológus orvosprofesszor, élményszámba menő előadásai szakmai és tudományos megalapozottságúak voltak. Legjelentősebb munkája a „Szívbetegségek” című könyv (1961). Termékeny életpályájának korai halála (1961) vetett véget. Legkiválóbb munkatársai Árvay Attila, Romoda Tibor, Szám István, Török Eszter, a későbbi Országos Kardiológiai Intézet első professzorai lettek. Rajtuk kívül kiemelkedő kardiológus tanítványai Gyárfás Iván, Kálmán Péter, Lamm György és Östör Erika.

Julesz Miklós (1904–1972)

Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, 1927-ben diplomázott. 1927-29-ig az egyetem III. sz. Belgyógyászati Klinikáján gyakornok, majd 1929-ben a Szabolcs utcai kórházba került; Lévy Lajos egyik legtehetségesebb tanítványa, már korán a kísérletes és klinikai endokrinológia elkötelezett művelője. 1943-44-ben a pestújhelyi OTI-kórházban dolgozott, majd koncentrációs táborba került. 1946-tól 1958-ig a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. sz. Belgyógyászati Klinikáján (Rusznyák-klinika) tevékenykedett, egyetemi magántanári képesítést szerzett, majd 1958-ban a szegedi egyetem II. sz. Belklinika igazgató egyetemi tanárának nevezték ki, ahol 1972-ig, haláláig dolgozott. Kossuth-díjas, Kiváló Orvos, az MTA levelőz tagja (1967). Tudományos tevékenységét 137 lektorált folyóiratban megjelent dolgozata, valamint 5 monográfia is jelzi. Tanítványai többsége egyetemi tanári vagy címzetes egyetemi tanári címet nyert (Bencze György, Benkő Sándor, Borvendég János, Csanády Miklós, Cserháti István, Csernay László, Faredin Imre, Felkai Béla, Hőgye Márta, Julesz János, László Ferenc, Rák Kálmán, Tóth István, Szarvas Ferenc és Varró Vince), valamennyien a 20. század második felében a hazai belgyógyászat meghatározó egyéniségei lettek.

Lőwinger Simon (1902–1951)

Lévy Lajos korán felismerte benne a kiváló hematológus képességeit, és Naegeli professzorhoz küldte Zürichbe tanulmányútra, majd később Rohr professzor osztályán dolgozott. Lőwingeer az első nemzetközileg is idézett és jegyzett magyar hematológus, kiváló morfológus, hatalmas csontvelőgyűjteménnyel rendelkezett. 1945 után a Péterfi Sándor utcai Kórház osztályvezető főorvosa, egyetemi magántanár. Kivételes képességeinek kiteljesedését korai halála akadályozta meg. Legjelentősebb tanítványa Tószeghi Antal.

Schwarczmann Pál (1904–1980)

Orvosi tanulmányit a bécsi egyetemen végezte. Nagy hatással volt rá Wenkebach professzor, az európai kardiológia egyik megteremtője. Az egyetem elvégzése után évekig Berlinben dolgozott, 1937-ben tért haza. Lévy Lajos főorvos osztályán kapott állást, majd rövidesen rendelőintézeti főorvos kinevezést (1941). A második világ-háború alatt a Wesselényi utcai szükségkórházban Lévy mellett tevékenykedett, majd főnöke kényszernyugdíjaztatását követően osztályvezető főorvos. 1956-tól 1975-ig tanszékvezető egyetemi docens. Kiváló belgyógyász, a hazai kardiológiai intenzív terápiás osztályok megteremtője; az általa vezetett II. sz. Belgyógyászati Tanszéken jött létre az első magyar kardiológiai Intenzív Terápiás Osztály (1968). Megszervezte az első hazai belgyógyászati intenzív terápiás tanfolyamokat, és azok színvonalát az első években személyes részvételével és kritikai szellemével is garantálta. Kiemelt területei a geriatria és folyadék-elektrolit háztartás voltak.

Különlegesen fontos szakterületének tartotta az intézményesített hazai nővérképzés és nővértovábbképzés megindítását. Az első magyar ápolástani tankönyv szerzője. 1975 és 1980 között az Izraelita Hitközség Szeretetkórháza igazgató főorvosa, ahol számos modernizációt hajtott végre. Klinikai szempontból a Lévy Lajos belgyógyászati és kardiológiai iskola első számú továbbvivője. Jelentős érdemeket szerzett a hazai orvostovábbképzés beindításában. Számos tanítványa egyetemi tanár, osztályvezető főorvos, így Demeter Jolán, Harsányi Ádám, Holländer Erzsébet, Kenedi Péter, Kárpáti Pál, Mózer István, Préda István, Róna György, Székely Ádám, Tóth Károly.

Somló Ernő (1899–1979)

1922-ben a budapesti egyetemen szerzett orvosi oklevelet, de már 1919-től mint gyakornok Benedict Henrik osztályán tevékenykedett. 1927. január 1-jétől a Biedermann János vezette „A” Belosztályon, majd 1928-tól az újonnan alakult, Lévy vezette „C” Belosztályon alorvos. 1929-30-ban egy évig a Korányi Sándor vezette klinikán Haynal Imre professzor mellett kardiológiát tanult, majd két hónapig Londonban Thomas Lewis intézetében, később Münchenben Romberg intézetében és Bécsben Wenkebach mellett folytatott tanulmá-nyokat. 1930-ban a Zsidókórházba telepített EKG-készülékkel megszervezte a „Szívvizsgáló Intézetet”, melynek 1934-ig megbízott, később kinevezett igazgatója. 1931-ben ő jelentette meg a Gyógyászat 38–40. számában a szívinfarktus EKG diagnosztikájáról az első magyar nyelvű (30) oldalas közleményt. Élete utolsó éveiben Schwarczmann Pállal, Fischer Tamással, Kenedi Péterrel és Frey Tamással az EKG számítógépes kiértékelésének módszerén dolgozott, és figyelemmel kísérte a fiatalok, így Préda István, Székely Ádám EKG-kutatásait.

Strausz Imre (1909–2000)

Ewgyetemi tanulmányait Bolognában és Rómában végezte, 1935-ben szerzett diplomáját 1936-ban a Pécsi Egyetem ismerte el. 1936-tól a Zsidókórház „C” Belosztályán dolgozott Lévy Lajos irányítása mellett. 1959-ben védte meg kandidátusi értekezését a háború után halmozódó negatív hemokultúrájú subacut endocarditisek téémaköréből. 1960-ban egyetemi tanárnak nevezték ki, 1979-ig az Orvostovábbképző Egyetem III. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója. Tudományos tevékenységéből kiemelendő az ischaemiás szívbetegség diagnosztikájának és kezelésének témaköre. Fontos területe volt a belgyógyász továbbképzés megszervezése, a belgyógyász szakképzés. Nyugdíjba vonulása után is aktív, az Intenzív Terápiás Osztály szaktanácsadója, majd a II. sz. Belgyógyászati Klinikán professzor emeritus címet nyert el. Tanítványai közül kiemelkedik Barcsák János, Bányai Ferenc, Dékány Miklós, Horányi Péter, Kékes Ede, Nádas Iván és Zámolyi Károly.

Tószeghi Antal (1918–2001)

Az egyetemet Bécsben végezte, a Pécsi Egyetemen honosították diplomáját. Az egyetem elvégzése után Lévy Lajos tanítványa volt, majd a második világháború után a Péterfi Sándor utcai Kórház Lőwinger Simon vezette hematológiai súlypontú belgyógyászati osztályán dolgozott mint adjunktus. Elsődleges érdeklődési köre a hematológia. Londonba történt távozása alkalmával (1956) 5000 csontvelő- és perifériás kenetet tartalmazó gyűjteményét mentette ki. Londonban a St. Thomas Hospital konzultánsa, kiterjedt magánpraxist folytatott, az 1970-80-as évekre London egyik legismertebb belgyógyászává lett. Művészek, politikusok és az arisztokrácia egy részének kezelőorvosa. Az emigrációban közel állt hozzá az 1954-ben Londonba távozott egykori mestere, Lévy Lajos, aki szívroham következtében a kezei között hunyt el.

Trencsényi Tibor (1907–1996)

Lévy Lajos egyik legsikeresebb tanítványa. 1943-44-ben munkaszolgálatos, majd 1947-ig szovjet fogságban orvosként tevékenykedik. 1947-ben a Haynal Imre vezette II. Belgyógyászati Klinikán tanársegéd, majd ugyanebben az évben a Néphadsereg főbelgyógyászának nevezik ki. 1946-89 között, azaz 43 éven keresztül az Orvosi Hetilap felelős szerkesztője.

Wittmann István (1909–1989)

A budapesti egyetemen szerzett diplomát, majd 1945-ig a Szabolcs utcai kórházban Lévy Lajos osztályán dolgozott. 1948-tól katonaorvos, 1951-53 között a koreai háborúban a magyar katonai kórházban tevékenykedik. Később a János Kórház osztályvezető belgyógyász főorvosa, 1972-ben az orvostudományok doktora fokozatot szerezte meg. Kiváló gasztoenterológus, az endoszkópos diagnosztika egyik hazai megteremtője, a Magyar Gasztoenterológiai Társaság megalapítója. A Budapesten megtartott X. Nemzetközi Gasztoenterológus Kongresszus (1976) elnöke. A hazai első Laparoszkopos Atlasz szerzője (1965).

Szécsi József: Börésisz

Szécsi József
ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport

Börésisz

A semmiből és a meglévő anyagból való teremtés problémája a zsidó gondolkodásban a Talmudtól a modern korig

1.1 A talmudi kor

A „máásze berésít”-et, a „teremtés aktusát” a talmudi időszakban – különösen a tannaiták korszakában – úgy tekintették, mint ami az ezoterikus tudományok körébe tartozik. A Misna1 állítja, hogy „Nem kell a nyilvánosság előtt magyarázni !”. A Jeruzsálemi Talmud 2 azonban elmondja, hogy ez Rabbi Ákivá véleménye volt, míg Rabbi Izmáel megengedte magyarázatát. Valójában azonban a Genezis első verse, ami a talmudikus kozmogónia alapját képezi, vitás kérdés volt a két rabbi között 3, melyből kiderül, hogy Rabbi Ákivá visszautasította azokat a gnosztikus nézeteket, melyek szerint Isten nem egyedül teremtette a világot, és látható hogy a tannaiták 4 időszaka alatt a kozmogóniai viták a gnosztikus és egyéb, az anyag örökkévalóságát valló, vagy Isten egyedüli teremtő voltát tagadó, eretnek nézetek visszautasításáról szóltak. Mindez világosan kitűnik a Misna-traktátusnak egy másik bekezdésből: „A filozófus azt mondta Rabban Gamaliel-nek, hogy Isten jó anyagot talált, amit felhasznált a világ teremtéséhez, „tóhú, bóhú”, sötétség, víz, szél és a mélység, amire Gamaliel élénken így válaszolt: „Jaj annak az embernek! A teremtés kifejezése kifejezetten ezekre használatos.” 5 Ez a válasz mindkét állítást, az anyag létezését, és Isten egyedüli teremtő mivoltának visszautasítását, elutasítja.

Véleménykülönbség volt Bét Sámmáj és Bét Hillél, vagyis a két iskola között a teremtés két aspektusára vonatkozóan. Az első úgy tartotta, hogy a mennyeket teremtette először, és ezután a földet, míg Bét Hillél 6 az ellenkezőjét gondolta. Bét Sámmáj fenntartotta, hogy a teremtés elhatározása éjjel volt, maga a cselekvés aktusa pedig nappal, míg Bét Hillél úgy gondolta, hogy „mind az intenció, mind az aktus, nappal történt” 7. Rabbi Simeon ben Jocháj azonban mindkét állításra ugyanazokat a szavakat használja. Ő ezt mondta: „Meg vagyok döbbenve! Hogyan különbözhetnek a világ atyjai ezen a ponton! Az első esetben „mindkettő egyszerre lett teremtve, mint az edény és a fedője.”, a másodikban pedig „Az intenció ott volt éjjel és nappal, míg a beteljesítés a nap fogyatkozásával.” Ebből az állításból úgy tűnik, hogy Rabbi Simeon ben Jocháj, Rabbi Ákivá tanítványa idejére a kozmogóniai spekulációk tilalma egy standard doktrína elfogadására lett leszűkítve, mely szerint a menny és a föld egy szimultán teremtés volt, az intenció pedig fontosabb az aktusnál. Ehhez pedig a Misna hozzáteszi a „mindaz, ami fent van, és ami alant, ami elmúlt, és ami jövendő” magában rejti metafizikai spekuláció tilalmát. Az intenció aktust megelőző jelentőségét számos bekezdés támasztja alá, melyek olyan verseken alapulnak, mint pl. „Az Örökkévaló szava alkotta az egeket.” 8, és amelyek hangsúlyozzák, hogy a teremtésben nem volt akcióra szüksége, pusztán Isten akaratára. Amint a Genesis Rabba mondja: „nem munkálkodással, pusztán szóval” teremtett az Isten 9. Ennek a meggyőződésnek legismertebb megfogalmazása a Misna Ávót traktátusában található: „Tíz mondattal teremtetett a világ.” 10 Különösen heves volt a rabbik elutasítása a gnosztikus felfogással szemben, mely szerint a világot az angyalok teremtették. Az angyalok az Isten teremtményei, állítja a Genesis Rabba 11, és mint mondja: „mindenki megegyezik abban, hogy semmi sem teremtetett az első napon, hogy senki se mondhatja, hogy Mihály kiterjesztette (a boltozatot) délen, Gábriel északon, és a Szent, áldott legyen Ő, elkészítette a méreteit a központban.” 12 Az angyalok különbözőképpen lettek teremtve a második, vagy az ötödik napon 13 . Ehhez hozzá kell tenni azt az elméletet, amit Philo Judaeus a sztoikusoknak tulajdonít, miszerint ez a jelenlegi világ számos előző kísérleti világ után teremtetett, és csak azért, hogy a többiek megsemmisítésre kerüljenek 14. Rabbi Ábbáhu például úgy tartotta, hogy voltak egymást követő teremtések is 15.

A világ teremtése niszán, vagy tisri hónapban volt 16. Különleges figyelem fordult a fény teremtésének problémája felé, figyelembe véve azt, hogy a Nap teremtése csak a negyedik napon történt meg. Az ún. anonim bölcsek akként vélekednek, hogy a világító égitestek teremtése az első napon történt, ezek azonban nem lettek „felfüggesztve” a negyedik napig. Míg Rabbi Jákób, és Rabbi Eleázár azon a véleményen voltak, hogy az első napon teremtett fény egy speciális fény volt, „mellyel valaki elláthatott a világ egyik végéről a másikig”; de ezt a fényt – a világ későbbi, az özönvíz és a Bábel tornya napjaiban történt megromlása miatt – elrejtették és megőrizték a megigazultak számára az eljövendő időkre 17.

Csak az amoriták 18 korszakában látunk egy megkülönböztethető, és erősen mitologikus jellegű elemet belépni a rabbinikus kozmológiába. Számos különböző változat található az amorák időszakában olyan állításokra, mint pl. Júdáé a Rav nevében elhangzott mondata: „Amikor a Szent, áldott legyen Ő, meg kívánta teremteni a világot, azt mondta a tenger angyalának: „Nyisd ki a szádat, és nyeld el a világ minden vizeit!”, amire az így felelt „Mindenség Ura, elég nekem, ha megmaradok a magaménál.”, mire Ő lábával lesújtott rá, és megölte.” 19 Ezeknek azonban nincs megfelelőjük a tannaiták időszakban.

Az ámorák időszakában a megtárgyalható témák területe egyre szélesebbé vált, és olyan gondolatok, melyeket korábban ezoterikusnak tekintettek, behatoltak a nyilvános vitákba és az iskolák tanításaiba is. Volt egyértelmű ellenállás a szektariánus és más, nem-elfogadható kozmogóniákkal szemben, de ez a polémia nem maradt befolyás és eredmény nélkül. Bizonyos elképzelések, melyek fennmaradtak a hellenisztikus világban, megtalálták helyüket a rabbik képzeteiben is. Úgy tűnik, hogy a témára vonatkozó rabbinikus exegézisnek nem csekély része valójában ezeknek a kozmogóniai, és kozmológiai spekulációknak a töredéke. Vannak feljegyzések negyedik századbeli híres babiloni ámoráktól, akik összekapcsolták kozmogóniai spekulációikat teurgikus és mágikus tevékenységükkel, de nem tudunk arról, hogy ezek az ezoterikus doktrínák irodalmi formát nyertek-e. Valójában csak a későbbi kabbalisztikus 20 irodalomban, mint a Széfer Jecirá (A teremtés könyve) és a Máászé Berésít (A teremtés/a kezdet műve) barajtában 21 alakult ki ezen felfogási rendszer.

1.2 Kommentárok a teremtéstörténethez

Voltak különböző kísérletek a teremtéstörténet nehézségeinek megoldására: 1.) Az elbeszélést általában nem szó szerint értelmezték, mint a hat nap alatt történő teremtés aktusát, és 2.) a rabbik teljesen tisztában voltak azokkal a nehézségekkel, melyeket a modern bibliakritika megpróbál a forrásteóriákkal megoldani. Ilyenek voltak Isten különböző neveinek problémája, a kettős vagy hármas párhuzamos történetek, ők azonban a teremtés elbeszélés egységének alapján válaszoltak ezekre a kérdésekre.

Bár a teremtés ténye a hit elsődleges kérdésköre, még sincs egyöntetű, és kötelező elképzelés arra vonatkozóan, hogy miként teremtetett a világ. Rási 22 úgy interpretálja a Biblia első versét, hogy amikor „kezdetben az Örökkévaló megteremtette az eget és a földet”, ez nem a teremtés kronológiája. Ugyanígy, Isten neveinek különbözősége teljes mértékben ismert volt a rabbik előtt, de olyanformán magyarázták, hogy az Elohím azt jelenti: Isten az Ő igazságos-ságának, a Tetragammaton 23 pedig hogy, Isten az Ő könyörületének attribútumában. Philo Judaeus egyébként ennek az ellenkezőjét állította.

A különböző elképzelések szerint Isten először megpróbálta a világot az igazságosságra alapítani, de ezt lehetetlennek találta, majd megpróbálta egyedül a könyörületre alapozni, de ugyanaz volt az eredmény. Ezért teremtette meg a könyörülettel mérsékelt igazság elvét 24. A teremtés különböző elbeszéléseinek egy további magyarázata pedig azon elv volt, hogy a Biblia néha általános vonatkozásokat tartalmaz, és később tér ki a részletekre. Ennek megfelelően, Ádám teremtésének története a Genezis 1:27-ben, mely azt mondja el, hogy Ádám és Éva együtt teremtettek, az általános leírás; ennek részletei pedig a 2:21-ben találhatók, amely elmondja, hogy az asszony Ádám bordájából lett megteremtve 25. Hasonlóan, az állatok teremtésének rövid leírása a Genezis 1:24-26-ban kiterjesztésre kerül a 2:19-20-ban, és a második fejezet azonnal az embernek a föld porából való teremtésével kezdődik, hogy az édenkert elbeszélését kiterjessze. Az ellentmondást a Genezis 1.fej. állítása, miszerint a növények a harmadik napon lettek teremtve, és a Genezis 2:5-ben található elbeszélés között, miszerint nem volt cserje a mezőn, amikor Ádám teremtetett, különbözőképpen válaszolták meg. Rási – Rabbi Asszival egyetértve 26 – úgy magyarázza, hogy a harmadik napon lettek megteremtve, de a hatodik után kezdtek el növekedni. Móse Nahmanidész 27 az elsőt „a föld növényeire” vonatkoztatja, azaz a vad növényekre, míg a másodikat a „mező növényeire”, azaz a művelés tárgyát képező növényekre, melyek az ember tevékenységétől függtek.

Napjainkban egyre nyilvánvalóbb már, hogy a bibliai narratíva egyfajta tudatos kísérlet az ismert mitológiai teremtés-elbeszélések visszautasítására 28.

2 A zsidó filozófia és a teremtéstörténet

A zsidó vallás a görög filozófiával való kezdeti konfrontációjától kezdődően a zsidó gondolkodók mindig megkísérelték harmonizálni a bibliai teremtés-elbeszélést azokkal a filozófiai teóriákkal, melyek alkalmasak voltak a harmonizációra, és védték őket azoktól a teóriáktól, melyek összeegyeztethetetlenek voltak vele.

2.1 Philo Judaeus (i.e.13–i.sz.54)

Philo Judaeus például saját teremtés teóriáját Platónnak, a Timaioszban 29 található teremtés elméletére alapozta, de kihagyott bizonyos kétséges részeket, hogy kompatibilissé tegye őket a teremtés Bibliának megfelelő leírásával 30. Philo Judaeus elfogadta Platón koncepcióját egy örök Istenről, aki a világot létezésbe hozta, de nem tudta elfogadni azt a plátóni teóriát, hogy Isten a világot egy örök, előzetesen létező anyagból teremtette. Úgy oldotta meg ezt a nehézséget, hogy azt állította, hogy Isten teremtette meg mindkettőt, az előzetesen létező anyagot a semmiből, a világot pedig ebből az előbb létező anyagból.

Az Isten és a teremtett világ közötti kapocs, Philo Judaeus szerint, a logosz. Kezdetben a logosz, mint Isten lényegének része létezett, majd Isten saját külön létezést adott számára. Mint ilyen, különálló, testetlen létező, a logosz magában foglalja az értelmes világot, és az értelmes világot alkotó ideákat, mely világnak ő maga az értelme. Bár mindketten, Platón és Philo Judaeus is, úgy írták le a teremtést, mint egy aktust, melyet Isten „akart”, különböző volt a felfogásuk abban, hogy mit értettek Isten „akaratán”.

Platón számára Isten „akarata” Isten természetének szükségszerű kifejeződését jelentette, ami arra vezette Platónt, hogy feltételezze, hogy Isten a világot a szükségszerűség erejével teremtette meg, ezért az így teremtett világ sem lehet másmilyen. Philo Judaeus azonban, követve az Írások koncepcióját Istenről, mint mindent átfogó hatalommal rendelkező, szabad tényezőről, úgy interpretálta Isten „akaratát”, hogy az a világ teremtésében éppen azt jelenti, hogy a teremtés Isten szabad választása volt, és ezért ez lett a világ természete is. Philo Judaeus szerint tehát, amennyiben Isten úgy akarta volna, nem teremtette volna meg a világot, vagy teremthetett volna egy másfajta világot is.

3 A középkori filozófia

A zsidó filozófiának ezt követő fejlődésében a legnagyobb kihívás az univerzum örökkévalósága elméletének arisztoteli ánus–neoplatonista védelmezői részéről érkezett, és a legtöbb középkori zsidó filozófusnak meg kellett küzdenie ezzel a nézettel. Mivel különböző filozófiai rendszerek voltak, melyeken belül a középkori gondolkodók működtek, bemutatható az, hogy a bibliai kozmogóniának a középkori zsidó filozófiában számos verziója létezett, így 1.) Száádjá ben Jószéf és a kâlam 31; 2.) a neoplatonikus emanáció elmélet; 3.) Móse ben Májmon agnosztikus megközelítése módja; 4.) Lévi ben Gersom „platonizmusa”; és 5.) Chászdáj Crescas teóriája.

3.1 Száádjá ben Jószéf (882-942)

A teremtés első szisztematikus vizsgálata Száádjá gáónnál található. A kâlam érvelési rendszerét alkalmazva Száádjá ben Jószéf megpróbálta bebizonyítani, hogy a világmindenség időben teremtetett, hogy teremtője nem önmaga, és azt, hogy ex nihilo teremtetett. Az első tézist illetően Száádjá ben Jószéf négy érvelést vezet elő „Hitelvek és vélekedések” című művében.

Az első érv szerint, mivel tudjuk, hogy Arisztotelész belátja, hogy a világmindenség méreteiben véges, ezért nem mondhatjuk, hogy végtelen ideig mozog, vagyis, hogy örök, mivel egy véges test nem rendelkezhet végtelen erővel. A második bizonyíték a konstrukciós érvnek egy változata: a világmindenség részeinek kombinációja és rendje feltételezi egy teremtőnek a létezését. A harmadik érv azon az alapon kívánja bemutatni a teremtést, hogy az akcidens, esetleges, vagyis véletlenszerű tulajdonságok létezése a világmindenségben, és magában foglalja azt, hogy a világmindenség maga is véletlenszerű, ebből következően nem örök. Végül pedig az örökkévalóság tézise magában foglalja azt, hogy a múlt idő végtelen. Amennyiben azonban így lenne, mivel egy végtelen kiterjedés nem lehet befejezett, a múlt idő soha nem érné el a jelent, ami abszurditás. Száádjá ben Jószéfnek a semmiből való teremtés melletti érvelései azt szolgálták, hogy bemutassák azt, hogy egy örökkévaló, primordiális anyag feltételezését, amelyből a világmindenség teremtése állítólag létrejött volna, különböző abszurditásokhoz vezet 32.

3.2 A neoplatonizmus

A következő nagy filozófiai befolyás a neoplatonizmusé volt, melynek Israeli, Isaac ben Solomon (855-955) és Solomon ibn Gabirol (1020-1057) voltak jeles képviselői. Mivel a neoplatonizmus monista tendenciájú, nem meglepő, hogy a neoplatonisták kísérletet tettek arra, hogy megszűntessék a szakadékot Isten és a világ között. Ez a tendencia azonban nem könnyen fogadja el az Isten és a természet közötti hiátusra vonatkozó biblikus hangsúlyt. Így a zsidó neoplatonizmusban a teremtés problematikája különösen nyugtalanító. Amíg a pogány neoplatonisták, mint pl. Plotinos, kitartottak a világmindenségnek Istenből való örök, és szükségszerű emanációs felfogásában, a zsidó neoplatonisták dogmatikailag kötve voltak, hogy helyet találjanak az ex nihilo teremtésnek.

3.2.1 Isaac ben Solomon (855-955)

Israeli, Isaac ben Solomonnál a világmindenség eredete két primitív állapotának alapvető megkülönböztetését találjuk. Az első szakaszban Isten szabad teremtő ereje manifesztálódik, míg az ezt követő fázisokban a természet és formái szükségszerűen emanálódnak Isten erejének első termékeiből, az elsődleges anyagból és formából. Ily módon Israeli, Isaac ben Solomon hozzáigazította a neoplatonikus emanáció elméletét a biblikus teremtés koncepciójához.

3.2.2 Solomon ibn Gabirol (1020-1057)

Solomon ibn Gabirol verziója a neoplatonizmusról ezt a feszültséget még élesebben állítja elénk. Vallásos költeményében, a Keter Malkhut-ban 33 természetesen hangsúlyozza az ex nihilo teremtést, filozófiai munkájában azonban, a Mekor Chájjim-ban 34 ingadozik a két nézet között, és megpróbál elsődleges hangsúlyt adni a világmindenség esetleges eredetének. Úgy tűnik, hogy a modern tudósok jobban tudatában vannak ennek a problémának, mint Solomon ibn Gabirol volt, de interpretációik különböznek. A neoplatonista filozófiák általában hajlanak a statikusságra, és hangsúlyozzák a világ emanációjának időtlenségét annak végső forrásából. Solomon ibn Gabirol kalandozása a neoplatonista metafizikában ettől nem mentes.

3.3 Móse ben Májmon (1138-1204)

Móse ben Májmon nem találja a kâlam bizonyítékait meggyőzőnek, főleg amiért azok bizonyos fizikai és metafizikai feltételezéseken nyugszanak, melyeket ő elutasít 35. Ezen túlmenően, elutasítja a teremtés neoplatonikus magyarázatát is 36.

Úgy érvel, hogy sem Arisztotelésznek, sem az iszlám követőinek, nem sikerült demonstrálniuk a világmindenség örökkévalóságát. Ennélfogva a kérdés nem dönthető el egyedül filozófiai alapokon. Móse ben Májmon szerint a kérdést el kell dönteni, mivel az örökkévalóság-elmélet elfogadása azt jelentené, hogy fel kell adni a csodákba vetett hitet, mivel az örökkévalóság-hipotézis egyenértékű azzal a felfogással, hogy az univerzum és törvényei szükségszerűen emanálódnak Istenből.

A csodákban való hit pedig azt jelenti, hogy Isten szabadon megszakíthatja a természet folyását.

Így a teremtés kérdése különösen zavarba ejtő, dönteni kell, de a filozófia ezt nem tudja megoldani 37. Ezen a ponton Móse ben Májmon a kinyilatkoztatáshoz fordul, mint végső döntőbíróhoz. Agnosztikus érvei ellenére Móse ben Májmon mégis hoz bizonyos filozófiai érveket a teremtés tézisére. Bevallja, hogy ezek az érvek nem döntőek, de a mérleget a Biblia javára billentik. Általánosságban megkísérlik bemutatni, hogy Arisztotelész örökkévalóság teóriája nem nyújt magyarázatot a világmindenség anomáliáira, különösen az égitestek bizonyos szabálytalan tulajdonságaira. Gondoljunk pl. a bolygók szabálytalan mozgására, vagy a különböző, csillagok-keltette színkülönbségekre.

Feltéve, hogy Arisztotelész hipotézise az univerzum örökkévalóságáról adott, és hogy minden természeti jelenség megmagyarázható a szükségszerű törvény fogalmaival, mégis nehéz - ahogy Arisztotelész maga is elismeri – ezeket a szabálytalan tényeket megmagyarázni. Miért bocsát ki egy csillag kékes fényt, egy másik vöröset, kérdezi Móse ben Májmon a Móre ha-Nevukimban 38. Mindazonáltal, ha feltételezzük, hogy a világmindenséget Isten szabad akaratából teremtette, akkor mindezeket a szabálytalan megnyilvánulásokat is Isten szabad akaratának tulajdoníthatjuk. Így, bár a teremtés tézisére sincs döntő bizonyíték, ez a hipotézis könnyebben magyarázza a jelenséget, mint az örökkévalóság elmélet. Ennélfogva mind filozófiai alapon, mind vallási megfontolásokból elfogadható.

A kérdést illetően, hogy vajon a teremtés ex nihilo történt-e, Móse ben Májmon azt állítja, hogy a téma nem döntő a vallásos hitre vonatkozóan. A szöveg szempontjából tekintve a Biblia egybehangzóan azt állítja, hogy a világmindenség teremtett valóság, de nem ilyen egyértelmű a teremtés részleteit illetően. Tisztán teológiai alapokon ez azonban nem fontos, mivel a primordiális anyagból történő platonikus teremtés teória is kompatíbilis az isteni szabadsággal, és a csodák létezésével. Mivel a platonikus teória nem került bizonyításra, és a zsidó tradíció pedig a Genezist általában az ex nihilo teremtéssel magyarázza, Móse ben Májmon a hagyományt követi. Meg kell azonban jegyezni, hogy kész volt újrainterpretálni az Írást, ha Platón teóriája bizonyítást nyert volna 39.

3.4 Lévi ben Gersom (1288-1344)

Móse ben Májmon teremtés bizonyíthatóságát illető kétségeit két nagy utódja, Lévi ben Gersom, és Chászdáj Crescas (+1412 ?) oszlatta el. Mindkét filozófus megpróbálja bizonyítani a teremtést, bár különböző módon teszik ezt. Lévi ben Gersom szerint az arisztotelészi fizika feltételezi a teremtést még akkor is, ha valójában Arisztotelész ezt nem ismerte fel. Arisztotelész rendszere ugyanis teleologikus. Végkimenetelt, és célokat tulajdonít a természetnek 40. A természet teleológiai felfogása azonban feltételez egy teremtőt, aki a világmindenséget speciális célok szerint formálja 41. Ezen túlmenően, Arisztotelész dinamikai törvényei hamisnak bizonyulnak, amennyiben az örökkévalóság elmélet kerül elfogadásra. Pl. Arisztotelész szerint egy bolygó sebessége az a funkció, ahány rotációt a bolygó tesz a föld körül egy adott időintervallumban.

Amennyiben azonban a múlt idő végtelen, akkor a rotációk száma minden bolygóra vonatkozóan, a múltban ugyanaz lenne – a fordulatoknak egy végtelen száma. Következésképpen, minden bolygó sebessége egyforma lenne, ami nem igaz 42. Móse ben Májmonnal ellentétben azonban Lévi ben Gersom feltételezi, hogy Isten a világmindenséget egy örök, alaktalan anyagból teremtette 43. Ha ugyanis az ex nihilo teremtés kerülne elfogadásra, nem lenne mód megmagyarázni, hogy miként teremthetett egy fizikai univerzumot Isten, aki testetlen. Továbbmenve, az ex nihilo teremtés elmélet feltételezi, hogy a teremtést megelőzően létezett egy vákuum, vagyis üres tér. Lévi ben Gersom szerint azonban a vákuum elképzelése abszurd valami. Lévi ben Gersom úgy véli, hogy az örök, alaktalan anyag doktrínáját a Tóra tanítja, és ez ennélfogva kompatíbilis a zsidó hittel 44. Ábrahám ibn Ezra (1090-1164) szintén javasolja a platóni elméletet Genesis kommentárjában.

3.5 Chászdáj Crescas (+1412 ?)

Chászdáj Crescas teremtés-felfogása a „teremtés” kifejezésének egy másik használatát mutatja be, és rámutat a világmindenség örökkévalósága vagy időbeli kezdete felvetés ambivalenciájára. Míg Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom úgy értelmezik a teremtést, mint aminek időbeli kezdete van, Chászdáj Crescas ezt a koncepciót okozati függőségként értelmezi. Ennek megfelelően, az univerzum Istentől való okozati függőségben teremtetett, amely tézis megfelel Arisztotelész elméletének.

Az így értelmezett teremtés az időre vonatkozóan semleges koncepció, ugyanis a világmindenség teremtett voltának bizonyítása az örökkévalóság kérdését nem dönti el. Chászdáj Crescas számára a teremtés ex nihilo teremtést jelent 45. Amennyiben az egész univerzum Istentől függ, aki az egyetlen abszolút szükségszerű létező, minden ex nihilo teremtetett, beleértve az anyagot, tekintet nélkül arra, hogy az örök-e vagy sem.

Az örökkévalóságot illetően Chyászdáj Crescas visszautasítja Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom minden érvét a világmindenség időbeli létére vonatkozóan. Úgy tartja ugyanis, hogy az univerzum teleológiai karaktere, ami az említett filozófusok számára az időbeli lét bizonyítékául szolgált, megmagyarázható a diszciplina örökkévalóságának feltételezésével is, amennyiben az univerzumot úgy fogjuk fel, mint ami intelligenciát és tökéletességet mutat.

Ez az érvelés látszólag arra utal, hogy Chászdáj Crescas hitt az univerzum örökkévalóságában. Ugyanakkor állítja, hogy a tradicionális bibliai felfogás szerint a világmindenségnek időbeli kezdete volt. Ezen elmélet megőrzi Chászdáj Crescas előszeretetét az örökkévalóság tézise iránt, amennyiben az a végtelen időt posztulálja, és konzisztens a tradicionális tanítással, hogy az univerzumnak időbeli kezdete volt. Chászdáj Crescas valójában másodlagosnak tekinti ezt a problémát: számára ez nem jelent olyan tanítást, aminek tagadása aláásná a judaizmust, ahogy azt Móse ben Májmon hitte. Ami Chászdáj Crescas számára döntő jelentőségű, az annak a hite, hogy minden Istentől függ, ami számára az ex nihilo teremtést jelenti 46.

4 A modern gondolkodás

4.1 Franz Rosenzweig (1886-1929)

Franz Rosenzweig bontotta ki azt a gondolatot, hogy az Isten, az ember és a világmindenség közötti kapcsolat a judaizmus megértésének három fő kérdése. Franz Rosenzweig szerint az Isten és az univerzum közötti kapcsolat a teremtésben nyer kifejezést. Isten a világot a semmiből teremtette, és a káosz is „része a teremtésnek, és nem előzi meg azt” 47. A teremtés Franz Rosenzweig számára végtelen folyamat, nem egy esemény, amely a múltnak valamely külön pillanatában történt. Mindez nem jelenti, hogy a világ minden pillanatban „teremtetik”, hanem, hogy létezése nem független Istentől, akinek hatalma tartja fenn a világot, és mindent, ami benne van. Ennek a kapcsolatnak jelentős következménye az ember „teremtettségének” érzete. Azon érzés, hogy függ Istentől, az ő Teremtőjétől. Ez a függőség-érzés vezet végül is a kinyilatkoztatáshoz 48.

4.2 Martin Buber (1878-1965)

Martin Buber számára a teremtés koncepciójának alapvetően fontos jelentése abban áll, hogy a „teremtés maga már kommunikációt jelent a Teremtő és teremtménye között” 49. A teremtés koncepciója Martin Buber szerint ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember megváltja a világot cselekedetein keresztül. Így az ember résztvevője a teremtésnek. Befejezi Isten teremtő művét, és ezzel kezdeményezi saját megváltását: „A teremtés – velünk történik, belénk égeti magát, izzással átformál minket, remegünk és elalélunk, alávetjük magunkat. Teremtés - részt veszünk benne, találkozunk az alkotóval, fölajánljuk magunkat neki, segítők és társak vagyunk.” 50 Az a tény, hogy az ember részt vehet a teremtésben, „Isten határtalan hatalma és tudása ellenére – jelenti magát, az ember teremtésének misztériumát.” 51

4.3 Mordecháj Kaplan (1881-1983)

Mordecháj Kaplan a teremtés természetéről folytatott középkori vitákat (vajon ex nihilo, vagy egy az elsődleges anyagból történt-e) a modern gondolkodásmód számára nem tekinti igazán lényegesnek, mivel azoknak a „spirituális élethez fűződő kapcsolata csak távoli.” Mordecháj Kaplan szerint az „Isten teremtette a világot” hagyományos tanítás morális indítéka az, hogy a valóság legistenibb természetű fázisát a kreativitás, illetve az élet spontán, nem a múlt által meghatározott aspektusainak folyamatos előretörése jelentik. A „látens és potenciális elemeknek a világmindenségben való létezése” azt jelenti, hogy sok minden lehetséges, és a teremtés még mindig folyamatban van, és hogy az embernek hatalmában áll megvalósítani ezeket a lehetőségeket. Mordecháj Kaplan számára a „kreatív élet” a teremtés történet esszenciája 52.

(Emlékeztetjük T. Olvasóinkat, hogy a Remény 8. évfolyamának 3. számában – 2005. őszén – közöltük Marosán Bence Péter „A buberi etika…” c. cikkét, mely foglalkozik Franz Rosenzweig munkásságának más aspektusával.)

Lábjegyzetek

1. Chágigá 2:1

2. Chágigá 2:1, 77c

3. Genesis Rabba 1:14

4. tanniták: arám/héber, tanna – (pl.) tannaim, jelentése: tanító;

a szóbeli hagyomány 1-2.századi tanítómesterei

5. Chágigá 1:9

6. Chágigá 1:15

7. Chágigá 12:14

8. Zsoltár 33:6

9. Genesis Rabba 3:2

10. Avót 5:l: „Tíz mondattal teremtetett a világ és mi célból ? Hiszen az Isten egy mondat által is teremthette volna. Ez azért történt, hogy annál nagyobb mértékben büntesse a gonoszokat, kik tönkre teszik a világot, mely tíz mondat által lett teremtve; és annál nagyobb jutalmat adjon a jámboroknak, kik fönntartják a világot, mely tíz mondat által lett teremtve.” Imakönyv. ORZSE reprint, Budapest, 2004. (Sziddur. Budapest, 1904.)

11. Genesis Rabba 1:3, 3:8

12.Tanhum Berésít, Genesis 1:12: “hogy a szektariánusok ne mondhassák”

13. Genesis Rabba 1:4

14. Genesis Rabba 3:7

15. Genesis Rabba 3:9; Ecclesiastes Rabba 3:11, Midras Psalmus 34

16. Rós Hásáná 11a

17. Chágigá 12a

18. amorák: arám/héber, amóra – (pl.) amóraim, jelentése: aki előad/magyaráz/fordít; a szóbeli hagyomány bölcsei Palesztinában és Babilonban a Misna megszerkesztése (kb. 200) és a babiloni Talmud lezárása (kb. 500) közti időben

19. Bává Vátrá 74b

20. kabbala: kábóló, jelentése: kapott hagyomány, misztikus tan; a 13. században a titkos tanokat kezdték így elnevezni Dél-Franciaországban és Spanyolországban

21. barajta: arám, barajta - (pl.) barajtót, jelentése: külső; általában a Misna szerkesztői áltl kihagyott tannaitikus tanítást jelenti

22. Rási: Rabbi Slómó Jicháki (1040-1105), Biblia és Talmud-kommentátor

23. tetragrammaton (héberül: sém há-meforás) Isten négy betűből álló neve, melyet ma nem ejtenek ki, helyette a héber adonáj (Uram) szót használják; a Jehova név a szöveg helytelen olvasásából származik, a teragrammaton héber mássalhangzói (jod-hé-váv-hé) az adonáj szó magánhangzóinak pontozásával vannak írva; a név annyira szent, hogy az adonájt is csak az imádságokban mondják, különben a hásém (a Név) utal arra, hogy Isten nevét tilos kiejteni

24. Cassuto elfogadta a teóriát, hogy a különböző nevek különböző attribútumokat jelenítenek meg (U.Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961.7kk)

25. Yal. Genesis 16

26. Yal. Genesis 8

27. Móse Nahmnidész (1194-1270) a Ramban betűszóval vált ismertté: Rabbi Móse ben Nahman

28. U.Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961.Gen. 6:4

29. Platón összes művei. Budapest, 1984. Timaiosz 307-409. ford. Kövendi Dénes

30. H. A. Wolfson, Philo, 1. 1948.180–380

31. A kâlam arab scolasticus teológiai irányzat volt (750-900). A szó jelentése: beszéd; a muttakallim volt a beszélő. Héberül: ha-medabberim, latinul: loquentes.

32. Száádjá ben Jószéf, Hitelvek és vélekedések. 1:1–2 Ezen főműve a judaizmus alapelveinek (a kalám hatását nagymértékben tükröző,) arab nyelven írt védbeszéde és dicsérete, melyet 1186-ban fordított héberre Jehuda ibn Tibbon, „Széfer Emunót ve-Déót” címmel.

33. Keter Malkhut (A királyi korona); B. Lewis, The Kingly Crown. 1961.

34. Mekor Chájjim (Az élet forrása)

35. Móre ha-Nevukim (A tévelygők útmutatója) 1:73–74

36. Móre ha-Nevukim 2:21

37. Móre ha-Nevukim 2:15, 21, 25

38. Móre ha-Nevukim 2:22, 24

39. Móre ha-Nevukim 2:25

40. Arisztotelész: Fizika 2

41. Lévi ben Gersom, Széfer Milchámot Ádonáj 6:1, 7

42. Lévi ben Gersom: Széfer Milchámot Ádonaáj 6:1, 11

43. Platón összes művei. Budapest, 1984. Timaiosz 307-409. ford. Kövendi Dénes. 49kk

44. Lévi ben Gersom: Széfer Milhámot Ádonáj 6:2, 1

45. Aquinói szent Tamás, Summa Theologica, 1, question 44, a. 1–2; question 46, a. 1–2. Valószínűleg Aquinói szent Tamás elképzelései hatással voltak Chászdáj Crescas-ra.

46. Chászdáj Crescas, Or Ádonáj 3:1, 4–5

47. Franz Rosenzweig, Der Stern der Erlösung, 2. 1929, 59kk

48. Franz Rosenzweig, Der Stern der Erlösung, 2. 1929, 46

49. Martin Buber, A próféták hite, Budapest, 1998.

50. Martin Buber, Én és Te, Budapest, 1994. 99

51. Martin Buber, Eclipse of God. 1952, 138

52. Mordecháj Kaplan, The Meaning of God in Modern Jewish Religion. 1937, 61kk

Borsányi Schmidt Ferenc: Izrael ókori történelmének újrafelfedezője

DAVID M. ROHL SZEMÉLYISÉGE ÉS MUNKÁSSÁGA

A XIX. század közepéig, a század végéig, a T’náchban, a zsidó Bibliában rögzített tények, adatok, események és részben a személyek, a leírt és elbeszélt alakok nagy része, kétségbe vonhatatlan, többségükben az archeológiai leletek által igazolt, megerősített történelmi részleteknek számítottak. A XX. század elején változott a helyzet és egyre nagyobb számban jelentek meg a kétségek, mutatkozott meg a datálható archeológiai leletek és a T’náchban található adatok össze nem vethetősége és vonta le a tudósok név és szám szerint jelentős része a következtetést, mely szerint a Biblia, különösen az addig legszavahihetőbbnek tartott része, a Korai Próféták (N’vi’im Risonim) könyvei (J’hosuá, Bírák, Sámuel 1-2, és Királyok 1-2. könyvei) sem tekinthetők történelmi forrásműnek. Az ilyen vélekedés, sőt ítéletmondás olyannyira erősödött és szélesedett, hogy az addig legbizonyosabbnak, legéletszerűbbnek megrajzolt bibliai személyiségek, Dávid és Salamon királyok történelmi létét és uralkodását is kétségbe vonták, sőt Dávid városának, Jeruzsálemnek, ókori nagyváros-jellegét sem ismerték el. Dávid és Salamon elterjedt hírű és számon tartott építkezéseinek sem akadtak nyomára, illetve az addig feltárt és azonosított leleteket más korba, tehát más uralkodó személyéhez datálták. Izrael korai története és legjelentősebb évszázadai, személyiségei, műemlék-leletei teljesen kiestek a történelem rostáján. A világ kultúrájának ma is jelentős részét alkotó nép, a zsidó nép története, legfényesebb eseményei, történelmi hősei, szereplői a babilóniai fogság befejeződését megelőző korból semmivé váltak, legalább is az archeológiát, az archeológia elfogadott kronológiáját biztos alapnak tartó történészek számára. A bibliai híradásokat, addig a krónikaírók feljegyzéseinek tartott szövegeket, puszta mesének, vallásos legendának vélték.

A Tnáchban leírt események, földrajzi, vagy történelmi objektumok többségéhez megfelelő számú archeológiai bizonyító anyagot, olyan leleteket találtak, amelyek közvetlen módón megerősítik a Tnáchban megőrződött leírást, igazolják az ott található híradást. E leletek többsége, írásos dokumentumok, tárgyleletek és műalkotások megerősítik a moabitákra, a kánaánitákra, a perzsákra, az asszírokra, a babilóniakra vonatkozó bibliai leírások között található adatokat. Ez nem meglepő, minthogy jelentős és figyelemre méltó kölcsönhatás, egymással való kapcsolat, kölcsönös esemény létezett e szomszédos államok között. Ezek a leletek a bibliai feljegyzéseket kellőképpen igazolják, ezzel szemben az izraeli egyesített monarchia idejéből, Saul, Dávid és Salamon királyok uralkodásának korszakából és még régebbről, de történelmi időkből, vagyis a bírák, Mózes és Jhósuá, vagy az ősatyák korát és személyét illetően és egyáltalán ezek létét szinte egyetlen írásos, vagy tárgyi dokumentum, ilyen jellegű lelet nem bizonyítja. Ez a megállapítás győzött meg sok tudóst, közöttük a koppenhágai egyetem professzorát, Thomas L. Thompsont, aki 1992-ben így nyilatkozott Ha azon töprengünk, hogy milyen könnyen kétségbe vonhatjuk nemcsak Dávidnak és Salamonnak a történetiségét, hanem az eseményekét is, amelyek Hizkijá i.e. VIII. sz.) és Josijá i. e. VII. sz.) uralkodása alatt történtek…a tulajdonképpeni lényegét bármely történeti kutatási témának, amely megkísérli az i. e.-i késői II. évezred, vagy az i. e-i korai I. évezred történetét megírni a korabeli Izraelben, a bibliai és Biblián kívüli források közvetlen egybevetése alapján…nemcsak kétségesnek, hanem bizonyos esetekben nevetségesnek tűnne.

És akkor jött egy régész, egy ókortörténész, aki újra, a XIX. század régészeihez hasonlóan, Bibliával, mint biztos forrással a kezében, kereste meg és találta meg a lelőhelyeket, ugyanazokat és ugyanott, amelyekről a kezében tartott Könyvek Könyve szólt és ahol leírta azok lelőhelyét.

David M. Rohlnak, a Nagy Britanniában élő és ott dolgozó egyiptológusnak és az ősi Közel-Kelet tudósának, általában véve, az ókori történelem nagy szakértőjének érdeklődése Egyiptom, és bátran mondhatjuk, hogy az egyiptológia iránt korán, már kilenc éves korában, egy Kairóban és a núbiai abu simbeli templomokban tett látogatásakor kezdődött, amikor az egykori uralkodó, Faruk király kerekes gőzhajóján, a Kased Kheir-ren utazott. Az ennek az élménynek nyomán kelt érdeklődés végigkísérte gyermek és ifjúkorát, meghatározta egyetemi éveit, s ma is irányítja tudományos gondolkodását és általában gondolatait.

Bár egész életének iránymutatója az egyiptológia volt és az ma is, - érvényesülésének első szikrái zenei téren, a könnyűzenében jelentkeztek. A zenei élet különböző területein dolgozott. Rock zenész volt, hangfelvételeket vezető mérnök, producer és díjnyertes TV-programok zeneszerzője. Ennek a tevékenységének során fogalmazódtak meg benne azok a gondolatok, amelyekkel a hagyományaihoz olyannyira ragaszkodó egyiptológiát felrázta tespedtségéből és bizonyos mértékben forradalmasította. Ekkor alakult ki gondolataiban a nevéhez és munkásságához kötődő új kronológia. Végül is ez az elgondolás vezetett az elhatározáshoz, hogy az egyiptológia tudományterülete lesz életében ezen túl az egyetlen ösvény, amelyet töretlenül követni fog.

1987-ben megkezdte tanulmányait, Egyiptom és az őstörténet, valamint az ókortörténet szakterületén Londonban, a University Collegeben. Diplomáját és tudományos fokozatát 1990-ben szerezte meg. Doktori disszertációját, amelynek témája Egyiptom Harmadik Átmeneti Korszaka kronológiájának felülvizsgálata, az 1990-es években védte meg.

David M. Rohl számára az ismertséget, a hírnevet, az ókori Egyiptom történetének tanulmányozásához és megismeréséhez javasolt új kronológiája hozta meg, amelyet alaposan illusztrálva és megindokolva lefektetett és kifejtett 1995-ben A Test of Time The Bible- from Myth to History címmel megjelent könyvében, amely magyarul Fáraók és királyok. A Biblia – a mítosztól a történelemig címen került az érdeklődő olvasók kezébe. Ez a könyv elmondja és megmagyarázza a nagyon közeli kapcsolatot az ókori Egyiptom története és a Tnáchban, a zsidó Bibliában ábrázolt események, az ott megörökített és megőrzött beszámolók között. Rohl úgy hiszi és meggyőzően bizonyítja, hogy Egyiptom hagyományos és a tudomány által elfogadott kronológiája sok ellentmondást mutat, különösen a Harmadik Átmeneti Korszak (XIX. Dinasztia vége - XXV. Dinasztia) esetében. Rohl szerint a kronológiákat használhatatlanná teszik a hiányos és pontatlan adatok. Rohl tanulmányozta a szomszédos területek korabeli történetét és kultúráját és összevetette történeti adataikat az Egyiptomról készült feljegyzéseivel. Az így nyert következtetéseket kutatásaiban, kutatási eredményeiben és az ezeken alapuló elméleteiben felhasználja.

Az egyiptológiai kutatásait és tanulmányait kiegészítette a héber Írások tanulmányozásával, amit egy újabb összevetés alapjának tekint. Végül is megállapította, hogy a Harmadik Átmeneti Korszakot túl hosszúra becsülték és legalább 141 esztendővel meg kell rövidíteni. Az így nyert ismeretek annak igazolásához vezettek, hogy a Tnáchban, Bibliánkban olvasható számos esemény és ott megismert személyiség a valóság, a történelem része.

A tudományosan követett bibliai kronológia a széles körben elfogadott Edwyn Edmund) A Thiele Chronology of the Hebrew Kings. Grand Rapids. Mich. 1979, Zondervan.) és ugyancsak őtőle The mysterious numbers of the Hebrew kings. Grand Rapids, 1983, Zondervan.) kézikönyveken alapul

Az egyiptomi kronológia részben azokra a leletekre épül, amelyeket az ókori Egyiptom helyszínein végzett ásatások során hoztak felszínre. Ezek a leletek feliratos táblákat és ilyen szobrokat, valamint cserépedény töredékeket, temetkezési maradványokat és különféle hordozón található hieroglifa-feliratokat tartalmaznak. Ugyancsak nagyon értékesek a kronológia meghatározásában a korai történetírók művei, akik gyakran korabeli, vagy régebbi feljegyzéseket használtak műveik írásakor, amelyek ma már nem elérhetőek. Minthogy Egyiptom régészeti leletei sokkal számosabbak és jellegük szerint többfélék, mint bármely más korabeli civilizációé, ezért az egyiptomi kronológiát használják olyan alapként, amelyen a szomszédos népek civilizációinak archeológiai kormeghatározása és kronológiája épül.

A minket érdeklő tematikus, vagy korszak szerinti felosztás a következő:

I. Egyiptom történelme és kronológiája

II. Izrael történelme és kronológiája

III. Archeológiai korok

Ezeket a témaegységeket, mint felosztható korszakokat, összevetettük, hogy egy egységesített egész részét alkossák. Az általunk ismert ókori világ közmegegyezésen alapuló, a szakemberek által közösen elfogadott időbeosztásának tekintjük. Az okból, hogy egybe foglaljuk a tudást, az ismereteket, amelyeket a különböző civilizációk tanulmányozása útján nyertünk, és így összeállhasson egy teljes, minden területre kiterjedő időfelosztás, szükségünk van biztosnak tekinthető, közös dátumokra, amelyek arra használhatók, hogy összekötő láncszemet alkossanak két, vagy több civilizáció ismert eseményei között. Erre jó példák pl. a házassági szerződések két király között.

Három alapvető, egymásba kapcsolódó láncszeme volt a XIX. századi egyiptológusoknak, amelyekkel összhangba kívánták hozni az izraeli és az egyiptomi történelmet.

1. Théba kirablása i. e. 664-ben, Assur-bán-apli (i. e. 668-627) asszír király által, mintegy büntetésként ez Egyiptomban uralkodott, XXV. dinasztiához tartozó Taharka fáraó vezette forradalom, az Asszíria ellenes felkelés miatt. Asszír, babilóniai, egyiptomi és egyéb források állítják ezt a nagyon biztos időpontot, amely alapján rögzíthető Egyiptom ezt követő története. Ez a dátum minden vita felett áll.

2. Sisák fáraó (akit feljegyzett az I Kir 14: 25-26 és II Krón 12: 2-9. mint aki meghódította Jeruzsálemet Rehoboám (Rechábeám), Juda királya, Salamon király fia uralkodása alatt) azonosítása a XXII. dinasztia I. Sosenk fáraójával.

3. II. Ramszesz (Nagy Ramszesz, a XIX. dinasztia uralkodója) azonosítása az izraeliták egyiptomi elnyomójával, rabszolgasorsba süllyesztőjével.

Sisák/I.Sosenk uralkodásának abszolút dátumait a bibliai kronológiából számították ki, vagyis visszaszámlálással Rehoboám (Rechábeám), Salamon fiának és utódjának évszámaihoz. Ebből a dátumból II. Ramszesz uralkodásának időszakát úgy számították ki, hogy visszafelé számoltak a Ramszesz és I. Sosenk fáraók uralkodása között eltelt időben.

Rohl több tudományos társaság és szervezet tagja.

Régészeti-, archeológiai- és az új kronológiát ismertető témáiról TV-filmsorozatokat készít, amelyek Angliában és az Egyesült Államokban nagy sikert aratnak. A magyar video-üzletekben is kapható alkotása:

David M. Rohl művei, melyek magyar nyelven, a Gold Book kiadónál megjelentek

1. Legendás civilizációk
2.
3. Fáraók és királyok
4.
5. Az elveszett testamentum
6.

A magyar video-kereskedelemben és a videotékákban a következő David M. Rohl-mű áll az érdeklődők rendelkezésére

Fáraók és királyok. A Biblia nyomában. 1-2. rész. Produced and Directed by Timothy Copestake. Series Producer Belinda Giles. Discovery Channel Video.

IZRAEL ÓKORI TÖRTÉNETÉNEK ÚJRAFELFEDEZŐJE 2.

IMMANUEL VELIKOVSKY 1895-1979)

Az ezt megelőző lapokon és a .korábbi sorokban ismertettük David M. Rohl brit történész, archeológus és ismeretterjesztő archeológiai-történeti TV-filmek rendezője, Izrael királyság-kori évszázadainak kronológiai helyreigazítója, történelmi bizonyítója személyiségét és munkásságát. Szükségesnek tartottuk, hogy a továbbiakban bemutassuk Immanuel Velikovsky, Rohl professzor gondolkodásbeli elődjének, kronológia-elméletének ötletadója életét és munkásságát. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy Rohl professzor nem folytatója, hanem továbbfejlesztője, tudományos kimunkálója Immanuel Velikovsky ötleteinek és az így létrejött új elmélet sikerre vivője.

l.) Immanuel Velikovsky, a tudományos szempontból meglehetősen ellentmondásos szakembere az ókori Közel-Kelet kronológiájának, valamint a naprendszer történetének, 1895-ben született Vityebszkben, a mai Fehéroroszország területén, ismert, jó hírű zsidó családban. Elemi iskoláit szülővárosában, a középiskolai tanulmányait Moszkvában végezte, érettségi vizsgáit arany éremmel kitüntetve fejezte be. Orvosi diplomáját a moszkvai és a harkovi egyetemen folytatott tanulmányok után nyerte el, 1921-ben. Ez után Németországba ment, hogy ott szakosítsa megszerzett ismereteit. Egy évvel később, 1922-ben megalapította a Scripta Universitatis című folyóiratot, amely zsidó hozzájárulásként és részvételként kívánt megjelenni és jelen lenni a természettudományok és a bölcsészeti tudományok kutatása terén. A munkatársak között találjuk Albert Einstein és Harald Bohr személyét is. A folyóirat távolabbi célja volt, hogy előkészítse a körülményeket a jeruzsálemi Héber Egyetem létrehozatalához. A folyóiratot hathatósan támogatta Chaim Weizmann is.

1924-ben Velikovsky Erec Jiszráélbe ment, ahol letelepedett és orvosi gyakorlatot folytatott. 1928-ban megkezdte pszichiáteri átképzését és 1930-ban elsőként javasolta az epilepsziának agyhullámok vizsgálata útján való diagnosztizálását. 1933-ban Bécsbe ment, hogy ott Wilhelm Stekelnek, Siegmund Freud egyik kiemelkedő tanítványának irányításával pszichoanalízist tanuljon. Hazatérése után Izraelben ő volt az első gyakorló pszichoanalitikus. 1939-ben az Egyesült Államokba ment, hogy ott kutatásokat folytasson és Amerikában kristályosodott ki két nagy elmélete, amelyeknek első kivonatos ismertetése a Scripta Academica Hierosolymitana című folyóiratban jelent meg, amelyet 1939-től Velikovsky szerkesztett. 1.) Hyam Maccoby, In Encyclopaedia Judaica, Jeruzsálem, 1972. CD-ROM Ed.)

TÖRTÉNELMI ELMÉLETE

Válaszként és megoldásként arra az egyre erősödő véleményre, ami a Bibliával foglalkozó tudósokat és szakembereket leginkább foglalkoztatta, vagyis arra, hogy szinte teljesen hiányzik bármiféle egyezés a bibliai történetek, a bennük feljegyzésre került események és az egyiptomi történelem általánosan elfogadott kronológiája között. E megállapítás következtében Velikovsky kialakított a Közel-Kelet történelmével kapcsolatban egy Felülvizsgált Újraszámított) Kronológiát. Bírálta, kritikával illette a kor legfejlettebb, a mai tudományt megközelítő naptárrendszerén alapuló ún. Szóthisz-korszakot [2.) Az i. e. 3. évezred elején alakult ki Egyiptomban az ókori Kelet legtökéletesebb naptára. A 365 napos évet használta, melyet 12, egyenként 30 napos hónapra osztottak. Ehhez járult még öt kiegészítő nap, az Ozirisz-mítoszban szereplő istenek születésnapjai. Az év három - egyenként négy hónapos évszakból állt áradás, sarjadás, forróság. Kezdetben, a prehisztorikus időszakban talán a két Nilus-áradás között eltelt időszak szolgált az időszámítás alapjául. Ezeknél, a nem teljesen egyforma hosszúságú időközöknél, később szilárdabb támpontot nyújthatott a Szóthisz-csillag közvetlen napkelte előtti héliakus) felkelésének alapulvétele Mivel az előzőleg 70 napig láthatatlan csillag az áradás kezdetekor tűnt fel az égen hajnalban, az egyiptomiak tévesen okozati összefüggést láttak a két jelenség között. A Szóthisz-csillag megjelenése […] és az áradás kezdete jelentette számukra az év kezdetét.Kákosy László- Varga Edith Egy évezred a Nilus völgyében. Bp.1970. Gondolat. pp. 131-132.)] A Velikovsky által felállított elmélet azt hangoztatta, hogy a Szóthisz-korszakra alapozott általánosan elfogadott kronológia sok rendellenességet és ellentmondást tartalmaz. A részleteket tekintve, kritizálta a Sötét Kor 3.) elméletét, illetve fogalmát Görögországban és Kisázsiában, ami szerinte a kronológia hiányosságai miatt keletkezett. Röviddel i. e. 2500 után az […] imponáló államszervezetek és gazdasági rendszerek széthullottak. Egyiptom, Mezopotámia virágzó korszakait, amelyek élénk nyomokat hagytak a régészeti leletanyagban, sötét idők 3.) követték, amelyekből kevés épület, vagy felirat maradt ránk. […] Egyiptomban és Mezopotámiában […] hamarosan újra felbukkan […] s […] méghozzá az ősi barbárság egynémely bilincsétől megszabadultan, s olyannyira elmélyül, hogy az új társadalmi osztályok teljesebben élvezhetik hatását. Időközben az olyan újonnan városiasodott területeken, mint Asszíria, a civilizáció csíráinak még arra is volt idejük, hogy az eredeti vonalon fejlődjenek tovább. Gordon Childe, V. A civilizáció bölcsője. Bp. 1959. Gondolat. pp. 133-135.)

Megújított Felülvizsgált) Kronológiájában Velikovsky visszahelyezi az Egyiptomból történt Kivonulást Exodus) a hagyományos idejébe, i. e. 1450-be, a Középbirodalom, vagyis a Középső Királyság végére, röviddel a hükszósz invázió előtt. Az egyiptomi dátumokat, Velikovsky után, számottevően megrövidítettük, következésképpen Kréta, Mükéne és Ugarit esetében is. A Megújított Felülvizsgált) Kronológiát Velikovsky kidolgozta az Ages in Chaos From the Exodus to King Akhnaton 1952) négy kötetében, az Assyrian Conqest-ben 1978) a Ramses II and his Time-ban 1978), valamint a Peoples of the Sea-ben 1977). Velikovsky ugyancsak megírta és kiadta az Oedipus and Akhnaton 1960) című könyvet, amelyben Oedipust azonosítja Akhnatonnal.

AZ ASZTRONÓMIAI ELMÉLET

A mitológiai és történettudományi írások tanulmányozása, csakúgy, mint a geológiai és csillagászati megfontolások arra a következtetésre vezették Velikovskyt, hogy az egyiptomi csapások egy nagy globális természeti katasztrófa részei voltak. Ennek a katasztrófának az oka a majdnem-összeütközés a Föld és egy hatalmas üstökös között, amelyet végül is a Vénusz bolygóban azonosítottak. Ezt az elméletet leírja a Worlds in Collision 1950) és az Earth in Upheaval 1955) című könyvekben, valamint további kidolgozásuk megtalálható a Pensée című folyóiratban. Az 1970-es években világszerte nagy érdeklődés kísérte Velikovsky asztronómiai előrejelzéseinek esetleges bekövetkeztét, ami aprólékosan kidolgozott elméletén alapult, mely szerint a Vénusz bolygó felületi hőmérséklete túlzottan magas lesz, a nap pedig nagyon magas elektromos töltéssel fog rendelkezni. H. H. Hess, Lloyd Motz és más tudósok bizalmukról biztosították Velikovskyt ezekért a helyes előrejelzéseiért. Ugyancsak beigazolódott Velikovsky véleménye, mely szerint a Jupiter rádióhullámokat bocsát ki, valamint az, hogy létezik egy földi magnetoszféra, amely eléri a Hold pályáját, valamint létezik egy meredek thermális lejtő a Hold felszíne alatt.

Velikovsky nézetei, akár az ókori történelmet, akár az asztronómiát illetően, nagy érdeklődést és támogatottságot szereztek a tudósnak, de ugyanilyen nagyságú ellentábor vonultatta fel érveit vele szemben. Társaságokat és folyóiratokat alapítottak Amerikában és Nagy Britanniában elméleteinek és nézeteinek tanulmányozására és népszerűsítésére. Velikovsky ellentmondásos tudományos személyiségéről és tevékenységéről megállapíthatjuk, hogy hatalmas képzelőerővel megáldott elméleti szakember volt, aki pontos és széles körű tudással rendelkezett. Tudományos eredményei és ismeretterjesztő elméletei ma is széles körben hatnak.

Immanuel Velikovsky magyar nyelven megjelent műve

Velikovsky, Immanuel Ütköző világok. Bp. 2000, Novella Könyvkiadó.

MEGJEGYZÉS.

Az írásban előforduló utalások és a magyarázó jegyzetek a szövegben, a megfelelő szövegrésznél vannak és nem a lap alján, illetve a cikk végén.

Hrotko Larissza: A kazárság arcai

Koestler 13. törzse

2005 októberében tartották meg Budapesten a nemzetközi Koestler-konferenciát. Arthur Koestler Budapesten született, de Londonban halt meg; most 100 éves lett volna. A konferencián Faludy György azt javasolta, hogy a magyar irodalom ismerje el Arthurt Koestlert magyar írónak. Koestler ugyan Bécsben, Palesztinában, Németországban, Párizsban és Londonban írt, de magyarul álmodott – érvelt Faludy György. Persze, Koestler nemcsak álmodott, írt is magyarul, sajnos nem jelentős dolgokat. Alkotott viszont németül, angolul és franciául. Hogy egy író művei melyik nemzeti irodalomhoz tartoznak, ezt természetesen nem az álmainak, de nem is írá-sainak nyelve dönti el. Ez sok más zsidó születésű író esetén is csak másodlagos. Zeev (Vladimír) Jabotinskyt – magyar írásban Zsabotinszkij – sem lehet orosz írónak nevezni, holott ezen a nyelven írta meg az önéletrajzi regényét. Hogyan is lehetne Arthur Koestlert magyar nemzeti keretekbe zárni? Származása ellenére zsidó írónak sem nevezhetjük. Koestler – ugyanúgy mint George Orwell – egyértelműen kilépett a nemzeti irodalmak kereteiből. Tulajdonképpen nem egy-egy nép története, hanem a népek történelmi együtthatása és a hatalmi világrendszerek kialakulása, illetve működése állott érdeklődése fókuszában, és ez kitűnően manifesztálódott „A tizenharmadik törzs”, avagy „The thirteenth tribe. The Khazar Empire and its heritage” című világhírű művében.

„A tizenharmadik törzs” rávilágított az izgalmas történelmi összefüggésekre és a népek közötti összefonódásokra, de ezen kívül olyan spekulatív következtetést vont le, amely nagy visszhangot keltett a különböző beállítottságú olvasói körökben. Koestler ugyanis azt tételezte fel, hogy a diaszpóra askenáz zsidósága a betért kazároktól származott. Ez a hipotézis egyáltalán nem új. A könyv forrásai között Koestler megemlíti von Kutschera és D. M. Dunlop, Paul Eric Kohle tanítványának munkáit, akik közvetlen rokoni kapcsolatot láttak a kazárok és az askenáz zsidók között. Ami a forrásokat illeti, Koestler sem hagyhatta ki Chászdáj ibn Saprut (920-970) és József kazár király közötti levelezést, pedig ezek az okmányok már eddig is sok bírálatra, illetve gyanúsításra adtak okot. Koestler fontosnak tartotta, hogy mindkét levelet bemutassa, és igen hosszasan ismertette a levelezés körül kialakult tudományos vitát. Nem kerülhette el figyelmünket, hogy Koestler szinte kizárólag az angol nyelvű irodalomra támaszkodott. A bibliográfiában és a könyv szövegében említett arab és héber források nagyobb részét bizonyára Dunlop közvetítésével idézte. Megemlítette ugyan, sajnos pontatlanul, Kokovcov: Chászdáj és József közötti levelezés egyik legfontosabb kutatójának nevét, de más orosz kutatók eredményeit figyelmen kívül hagyta. Pedig az orosz tudósok a helyszínen dolgoztak! Az arab és héber források feldolgozása kétségtelenül fontos hozzájárulás volt a tények feltárásához, de ez nem helyettesíthette a helyszíni ásatások leleteit. Az orosz kutatók már a 19. század végén megkezdték a kazár városok feltárását, a 20. században a munkát M. I. Artamonov folytatta, aki Dunlopot több kérdésben is élesen kritizálta.

Dunloppal ellentétben Artamonov fontos forrásnak tartotta Chászdáj és József levelezését, úgy vélte, hogy azokkal kapcsolatban csak a zsidókkal szembeni előítéletek miatt merülhetett fel a hamisítás gyanúja. Ugyanakkor Artamonov kifogásolta Dunlop eljárását, aki minden érvelés nélkül összefoglalta az idegen véleményeket, ezért munkájának címe – t. i. „The History of the Jewish Kazars” (1954) – megalapozatlan maradt. Valójában a Kazár Birodalom lakossága sohasem volt homogén vallású, ezért zsidó kazárokról nem is lehet beszélni. Csak a kagán társuralkodója (Bulán), illetve a későbbi királyi család tért be. Úgy tűnik, hogy Artamonov elég jól ismerte a zsidó vallás sajátosságait, és Kazária lakosságának heterogén vallását azzal is magyarázta, hogy a zsidóságra általában nem jellemző a betérésre való ösztönzés. A „Kazárok története” című művében Artamonov bizonyítja, hogy alaptalan az a feltételezés, mely szerint az egész diaszpórai askenáz zsidósága a betért kazároktól származott volna. Több forrásra hivatkozva azt igazolja, hogy a zsidók már a kazárok betérése előtt nagy számban éltek a későbbi Kazár kaganátus területén. A források közül szerepel például A. Ja. Garkavi „Az orosz földön ősidőkben élt zsidók nyelvéről” című műve, amelynek néhány részletét volt szerencsénk személyesen is megismerni. Garkavi azt állítja, hogy az orosz földön élt zsidók első helyi nyelve szláv eredetű volt, és hogy a jiddis csak a lengyel zsidók megjelenésével később honosodott meg. Ebből adódhatott, hogy némely kutató vitatja a jiddis nyelv német egyedülállóságát. Ugyancsak a zsidók korai jelenlétéről tanúskodnak a Tamanszkij félszigeten, illetve Krímben talált leletek. Dagesz-tánban a perzsák elől az 530. körül menekült zsidók találhattak menedéket, és ez még az arabok megjelenése előtt történt!

Artamonov más tudósokkal együtt úgy vélte, hogy a kazárok a türköktől származtak. Abban biztosak lehetünk, hogy a kazárok nyelve az ősi türk nyelvcsaládhoz tartozott. Az a nagy népcsoport, amellyel együtt (vagy valamivel megelőzve, de szövetségesként) vonultak Ázsián keresztül a Kaspi- és a Fekete-tenger közötti térségig, s csak a 4-5. században alakult úgy, amikor a nyugati hunok elhódították a kínaiaktól a Kína északi részén fekvő törzsi területet. A kínaiak „tu-kü”-nek (vagyis „türküt”-nek) hívták ezt az etnikai tömeget. A kutatók rájöttek, hogy a szó a többes számot jelöli, és még a régi, mongol képzőelemet tartalmazza. A csoportban több etnikum együtt vonult át a sztyeppén, többek között a hunok és az ugrok is. A sztyeppi népek mindig is sokat foglalkoztak származásuk történetével. Egyes türk legendák a csoport magvát képező Asin családokat a nyugati hunok (Attila törzse) egyik ifjú képviselőjétől és egy farkas nősténytől származtatják. Láthatjuk tehát, hogy a türkökre és a kazárokra jellemző volt a totemizmus: hitték, hogy az ember és az egyes állatfajták között rokonság áll fenn, amely bizonyos tulajdonságok átöröklésével jár együtt.

Egyes adatok szerint a kazárok az 5-6. században jelentek meg a Kaspi-tenger térségében, és beleszóltak annak etnikai-politikai és kulturális kialakulásába. Artamonov és mások úgy véltek, hogy a kazárok talán már korábban is érkeztek ide, még a türk kaganátus létrejötte előtt. Az örmény adatokat, amelyek szerint a kazárok még 193. és 213. között lépték át a „Dzsora-kaput”, Artamanov mégis alaptalanoknak tartotta. Akár a többi türk néppel együtt, akár előőrsként jöttek a későbbi kaganátus területére, a kazárok sokáig a türk kaganátus szövetségei voltak. Valószínűleg a 8. században hódították meg a Krím félszigetet, és a 10. században tértek be. A türk népközösségben a kazárok minden bizonnyal a szoláris kultusznak hódoltak. A nap vallási tisztelete emlékeztetett a manicheizmusra, amely az utolsó türk kaganátusban – az ujguroknál – meg is honosodott. De valószínűleg csak a hasonlóságokról beszélhetünk, nincsenek források, amelyek bizonyították volna, hogy a kazárok ismerték a maniche-izmust.

Jehuda HaLeví „Cuzary” című műve azt a benyomást kelti, hogy a kazárokat lenyűgözte a zsidó etika és a vallás világosan érthető, tiszta alapjai. A valóságban – és így vélekedik Arthur Koestler, „A tizenharmadik törzs” szerzője is – a kazárok ilyen módon is biztosítani kívánták a függetlenségüket, megőrizve (igaz, nem túl sokáig) a Róma és Bizánc közötti semlegességet. És hozzá kell tennünk, hogy nem a zsidó vallás volt az egyetlen Kazáriában.

A kazár uralkodók politikai és gazdasági okok miatt kényszerültek a vallási toleranciára. A 10. században mind többen vették fel az iszlámot, az 1060-as években már a királyi család is moszlim lett. Ibn-Haukal, akit Dunlop, Artamonov és Koestler is idézett, a ruszok 968/969. évi megsemmisítő hadjárata előtt a kazár földet virágzó szőlőskertként írta le, bár minden bizonnyal csak a szemtanúk elbeszéléseire támaszkodhatott. Megemlítette Szamandár várost, amelyben a mecsetek, a templomok és a zsinagógák egymás mellett voltak találhatók. Ibn-al-Aszir arról számolt be, hogy a kazár király Chorezmtől kért segítséget a ruszok ellen. A válasz az volt, hogy mint zsidók, a kazárok nem számíthatnak a muzulmánok segítségére. Ekkor a kazár király is felvette az iszlámot.

A kazárok történetével kapcsolatban rengeteg ellentmondás tapasztalható. Még a nevük írása sem teljesen biztos: „kazárok”, „khazárok”, vagy esetleg a „chazá-rok”? Előfordulhat, hogy a különböző forrásokban nem is ugyanarról az etnikumról van szó. Sokszor tévesen a szabir-szubirokkal és más türk népekkel azonosították őket, akikkel együtt mozogtak a térségben. Másutt azt látjuk, hogy a hunokkal is keverték. Némely kaukázusi krónika már 240-re teszi a kazárok első betörését Grúzia és Örményország területére, és úgy tudja, hogy 540-ben a „szubir-kazárok”, majd 590-ben a „türk-kazárok” dúlták fel az országot. Más források – és itt a leghitelesebb talán a bizánci irodalom – a 7. századi hadjáratot erősítik meg, noha a leírás azt sejteti, hogy a kazárok már jól ismerték Dagesztán földjét és a Kaukázus belsejébe vezető utakat. A bizánci csapatok a kazárok segítségével és közvetlen részvételével a „kazár úton” nyomultak be Grúziába és Örményországba. Az is megemlítendő, hogy a krónikák a kazárokat vad rablókként írják le, akik a zsákmány megtartása érdekében a szövetségeseit is elárulhatták.

„A tizenharmadik törzs” legvitatóbb következtetése, amelyet Koestler az antropológiai kutatások alapján bizonyítottnak látott, hogy a mai zsidók nem a bibliai törzsből származnak. Ugyanis az askenáz zsidóságon belüli faji különbségek sokkal nagyobbak, mint a zsidók és a befogadó országok lakossága között. Ezzel a tudományosnak nem nevezhető kijelentéssel Koestler revideálni kívánta az eddigi történelmet, és ez elsősorban az askenáz zsidóságot érinti. Az úgynevezett antropológiai – mérési illetve összehasonlítási – eredmények alapján az egyes népcsoportok eredetére már azért sem lehet megbízható következtetéseket levonni, mert a fajok az ősidőkben is keveredtek már. Bizonyára volt valamilyen keveredés a judaizált kazárok és a területükön, illetve a környező világban élő, korábban odatelepült zsidók között, de ez nem lehetett olyan meghatározó jellegű, hogy az egész askenáz zsidóságot a kazároktól származtassuk. A „karaim”-nak nevezett vallási szekta, illetve népcsoport története is igazolja, hogy az európai zsidók kazároktól való kizárólagos származtatása enyhén szólva elhamarkodott konklúzió.

A krími és a lengyel-litván karaim története

A „karaim” (magyar szóhasználatban: „karaiták”) szó szerinti jelentése: „azok, akik olvasnak”, másként „bnéj mikra”, vagy „ba’alej mikra” – „az Írás emberei”. Az irányzat a 8. században, Bagdadban alakult meg a rabbinikus–talmudista hagyományt elutasító tanításként. A karaiták valószínűleg a Misna előtti, szadduceiusi tradicióra támaszkodtak, ám ebben a mozgalomban láthatjuk a zsidó szektaizmus folytatását is. A Holt-tengeri tekercsek felfedezése számos hipotézishez vezetett, amely azt próbálja kideríteni, milyen mértékben befolyásolta a Kumráni közösség a karaita mozgalomba beleolvadt korai zsidó szektákat. Persze, semmiképp sem állítjuk, hogy a karaiták közvetlen folytatói lettek volna a kumrániaknak. Épp ellenkezőleg: Kirkiszani, a karaiták 10. századi tudósa elég lenézően nyilatkozott a „barlanglakókról”, ahogy az arabok a kumráni közösség tagjait nevezték. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy a Holt-tengeri írások közvetlenül hatottak volna a karaitákra.

A karaita szekta alapítója Anan ben Dávid volt, akiről a rabbinikus források azt állították, hogy a szektát sértett hiuságból hozta létre, amikor nem őt, hanem öccsét választották exilárchának. A kutatók bizonyos hasonlóságot látnak a karaiták és a 100 évvel korábban megalakult iszlám siiták között: mindkét vallási irányzat elutasítja a hagyomány néhány elemét, és az eredeti hittanításhoz való hűségét hangoztatja. Persze ugyanilyen tendenciát figyelhetünk meg az óhitű orosz közösségnél is. A 9-10. századig a karaiták mozgalma meglehetősen heterogén volt, de már Nahavendi idején kezdődik a konszolidáció. Rendkívül pozitív a karaiták szerepe a Szentírás mazoreti és nyelvtani kutatásában. A karaiták missziós tevékenysége a rabbanitákat a megkezdett tudományos viták folytatására kényszerítette, amelyek fő témája a Hággáda és a zsidó misztikus irodalom antropomorfizmusa volt. A 10. században Jeruzsálem volt a karaiták egyik központja. 1099-ben a keresztesek nemcsak a rabbinikus de a karaita közösséget is megsemmisítették. A 18. századra Jeruzsálemben egyetlen karaita sem maradt.

A 11. században a mozgalom központja Spanyolországba tevődött át, de az igazán virágzó karaita közösség a 12. században Egyiptomban jött létre. Csak Maimoni érkezése állította helyre a talmudisták megcsappant tekintélyét. A 12. század végén Bizáncban alakult meg a karaiták szellemi életének új központja, amely a 16. századig tartotta fenn magát. 1453-ban Bizáncot a törökök foglalták el, akik menedéket biztosítottak a Spanyolországból menekült zsidók számára. Ez a rabbaniták és a karaiták közeledéséhez vezetett. A tudós rabbaniták gyakran tanították a karaita közösségek fiataljait. Egy ilyen fiatal karaita volt Elijáhu Mose ben Basjacsi, aki az „Adderet Elijáhu” című kódexet állította össze. Ez a törvénygyűjtemény a „Sulhán Áruch” karaita változatának nevezhető. De a 16. századra a bizánci karaita közösség hanyatlásnak indult, a karaiták szellemi központja pedig Litvániába helyeződött át.

Éppen itt – Litvániában és Lengyelországban, valamint a Krímben – a karaiták külön etnolingvisztikai csoportot hoznak létre. A litván-lengyel és a krími karaiták nyelve a türk nyelvek kipcsák csoportjához tartozik. Noha a kipcsák etnikai csoport fajilag különbözött a türktől, politikailag mégis azonos szövetséghez tartoztak. A kipcsákok a Szir-Darja körüli nagy sztyeppén laktak, majd olyan népet alakított, amelyet Európában „komán”, Oroszországban „po-lovec” nevén ismertek. Megkülönböztetik az északi (tra-kai), déli (galiciai) és a krími karaita dialektust. A krími karaitákról egyébként már a 12. században találunk említéseket. Egy regensburgi utazó leírta az „anani-tákat”, akik a szombatot teljes sötétségben fogadták, és még kenyeret sem szeletelhettek. A 13-14. században sok bizánci karaita telepedett le a Krímben, és a krími khánok fővárosában már létezett egy karaita közösség. Majd Csufut-Kalében is alakult egy közösség, amely a krími karaiták központjává vált.

A hagyomány szerint a trákai (Trokaj) karaiták az 1392-es litván-tatár csata után kerültek erre a földre, amikor a litván nagyfejedelem megverte a tatárokat, és sok foglyot ejtett. A tatárokkal együtt több karaita család is került a litvánok fogságába. A foglyokat Trokajban és más helyeken telepítették le. Akkoriban itt már élhettek zsidók, akikkel a karaitáknak egész jó kapcsolatai voltak. Az ukrán Chmelnickij nevéről elhíresült pogromok alatt a karaiták osztoztak más zsidók szomorú sorsában.

A változás a 17. század végén történt, amikor a svéd királyi udvar hivatalos felkérésére két karaita tudós értékezéseket készített a karaim és a rabbinikus judaizmus közötti elvi eltérésekről. Ezek a magyarázatok még nem vontak maguk után semmilyen tényleges megkülönböztetést a két közösség között, ám a 18. század végén ez is bekövetkezett, amikor Krím és Litvánia az Orosz birodalom részévé váltak. 1795-ben II. Katalin felmentette a karaitákat a zsidókra kirótt adó alól, és megengedte nekik, hogy földet vásárolhassanak. 1827-ben a krími karaitákat felmentették a kötelező katonai szolgálat alól, később ezt a felmentést a litván-lengyel karaiták is megkapták. A szerzett jogok és kedvezmények megtartása érdekében a karaita közösségek vezetői igyekezték hangsúlyozni, mennyire különbőznek a rabbinikus-talmudista közösségektől. Állításuk szerint a karaiták olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyeket a rabbanitáknál hiába is keresnénk: munkaszeretetet, szorgalmat, becsületességet és az uralkodóház iránti hűséget. A Trokaji karaiták 1835-ben elérték az orosz hatóságoknál, hogy a nem karaita zsidókat a környékről kitelepítették. A közösség neve már nem a „zsidó-karaim”, hanem csak „karaim” volt.

A 19. században Ábrahám ben Smuél Firkovics volt a legnagyobb karaita tudós, aki aktívan harcolt a karaiták társadalmi emancipációjáért. Firkovics buzgalma nem ismert határokat, és a történelmi hamisításoktól sem riadt vissza. Firkovics azt állí-totta – és ezt hamisított bizonyítékokkal támasztotta alá – hogy a karaiták még az időszámításunk előtt a Krímben letelepült zsidók leszármazottai, vagyis hogy a karai-tákat nem terheli Jézus keresztre feszítésének bűne. Sőt éppen Firkovicstól vezethető le az ötlet, hogy a kazárok karaita vallásúak voltak. Az orosz forradalom után folytatódott a karaiták kivándorlása, illetve asszimilációja, aminek következtében számuk mind erősebben csökkent. Az első világháború után Vilnius lett a karaiták kulturális központja.

A hitleri antiszemita törvények bevezetését követően a németországi karaita közösség azzal a kéréssel fordult a birodalmi belügyminiszterhez, hogy a karaitákat különböztessék meg a zsidóktól. 1939. január 5-én született a döntés, mely szerint a karaiták „faji pszichológiája” nem tekinthető zsidónak. Ezért a karaita közösségeket általában meghagyták, noha itt is voltak kivételek. A háború alatt a karaiták származásának kérdése újra felmerült. Zelig Kalmanovics, M. Balaban és I. Sipera zsidó tudósok – hogy megmentsék a karaita közösséget a pusztulástól – azt állapították meg, hogy a karaiták nem zsidó származásúak.

A második világháború után a karaiták többsége Egyiptomban élt, de Izrael állam létrejöttével Erecbe aliáztak. A 80-as évek közepére az izraeli karaita közösség közel húszezer főre növekedett. Az elektronikus zsidó lexikon szerint (Elektronikus zsidó enciklópedia. A diaszpórai zsidó közösségek kutatásával foglalkozó Egyesület) a karaita közösség nem kapott külön statust, de rendelkezik saját vallási bírósággal. A bíróság döntéseinek azonban nincs hivatalos jogi ereje – az erről szóló rendeletet megakadályozta a Főrabbinátus, illetve az izraeli vallásügyi minisztérium. A Knesszet 1980-ban utasította el a karaita bíróság elismeréséről szóló beadványt.

Lebovits Imre: Híd a jövő felé

Konferencia a Soáról 2005.

Várszegi Asztrik főapát 1998-ban kezdeményezte az első ökumenikus holokauszt konferenciát, amelyet Pannonhalmán tartottak. A negyedikre 2005. november 12. és 14. között került sor. A konferenciát üdvözölte Bölcskei Gusztáv református püspök, Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke és maga Várszegi Asztrik katolikus püspök. A három napos konferencia gazdag anyagából néhány előadás rövidített változatát ismertetjük.

Szebik Imre elnök püspök megnyitója aláhúzta: meghajtjuk fejünket a zsidóság képviselői előtt. Hitünk szerint a Mindenható a kiválasztottságot ajándékul hozta először a zsidóknak, s aztán minden népnek, ha elfogadja a szövetségkötést. A zsidó nép háromszori szövetségkötése, eljegyzése – Ábrahám, Noé és Mózes által – jelzi, mennyire komoly, mély és őszinte volt Isten szándéka. A kiválasztottság máig és örökké érvényes és eltörölhetetlen.

Nem lehet e tényt – a sokat szenvedettséget – kétségbe vonni. Az Egyiptomból történt kivonulás után, a 40 évnyi vándorlás, amely azóta sok nép megpróbáltatásának szimbóluma lett, továbbá a babiloni fogság 70 esztendeje, a Bar Kochba lázadás utáni megtorlás a legismertebbek a távoli múltból; de az első keresztes hadjárat (1096-ban) ideje is a pusztító szándék jelképe.

1492: a Spanyolországból, majd néhány évvel később a Portugáliából való kiűzetés esztendeje. Aztán a 19. században éppen elkezdődött a zsidóságnak a törvény előtti egyenjogúsága, máris jelentkeztek a politikai antiszemitizmus jelei. A 20. század pedig a borzalmak százada lett a zsidó nép történetében. Hat millió zsidó pusztult el, köztük 600 ezer magyar állampolgár, a mai Magyarország területéről több mint 300 ezer az áldozat.

A reformáció idején prédikátoraink sokszor hasonlították a magyar nép szenvedéseit a zsidó nép történelmi eseményeikhez, azonban olyan méretű megsemmisítő szándékú szenvedés a magyar népet soha nem érte, mint a zsidóságot az 1940-es években.

Meghajtjuk fejünket a 60 éve elpusztított, deportált, és tisztelgünk az életben maradt zsidó testvérek előtt. Auschwitz, Birkenau, Mauthausen, Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau és még számtalan hely, a történelem rettenetére emlékeztető települések. Aki akár egyiken járt is, soha nem felejti a tengernyi megalázás és az értelmetlen halál szörnyűségét.

Emlékezünk, meghajtjuk fejünket – de elkötelezzük magunkat újra: soha többé! Soha többé ne ismétlődjön meg sehol a világon, hogy egy népet faji, vallási hovatartozása, hite, meggyőződése miatt megalázzanak, és életétől megfosszanak. Ez a legnagyobb bűn Isten és ember előtt. S azt már csak az Isten előtti csendességben mondjuk, hogy a rettenet idején voltak Sztehlo Gáborok, akik mentettek, akik méltóak a Yad Vasem fájára. Ezért nincs kollektív bűn, sem kollektív bűnösség, de van közös felelősség az életért, minden nép, minden ember életéért és holnapjáért. Ne hagyd népedet elpusztulni, ne engedd az embert pusztítani, de hagyjad, hogy a nép Istent és az Embert dicsérje.

S. Nagy Katalin professzor „Értékek és veszteségek a magyar képzőművészetben 1938 – 1945 között” című előadása igen nagy érdeklődést keltett.

Ámos Imre, akinek vallásos hite, gyerekkora zsidó – nagykállói – közösségéhez és élményeihez köti, élete festményeiből, rajzaiból egyértelműen kiolvasható. „Mi lesz velünk?” írta rá a barettsapkás, a nézővel teljesen szembeforduló tusrajz-önarcképére 1936-ban. 1944. március 31-én önarcképet rajzolt Gettó címmel, mellén a sárga csillaggal; és a látomásos, megkínzott első századi profétával, Jánossal azonosulva megrajzol-ta apokalipszis-sorozatát, a János jelenéseit. A VII. rész illusztrációján az utolsó ítéletre várók között ott van ő és felesége is.

Az 1939. évi IV. tc. alapján zsidónak minősítették a magyar képzőművészet számos „nagymesterét”, közöttük a nemzeti-népi festészet, szobrászat megteremtőit, így Telcs Edét, aki a két háború közötti kulturális politika támogatottja, állami és nemzetközi díjak, kitüntetések birtokosa volt. E sorban ott van Beck Ö. Fülöp, aki az első világháború alatt az Ezer éve küzd a magyar c. érmet alkotta, egyik oldalán vágtató szittya lovast ábrázolva; aki gróf Tisza Istvánról is több művet készített; akinek 1931-ben a Pápai Református Kollégiumban avatták fel Hősi emlékművét és 1944-ben Szent Ferenc szobrát. Ő a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült, 1945. január 31-én nyomtalanul eltűnt. És Fényes Adolf, a századelő ünnepelt festője, a két háború között nagy tekintély, a szolnoki művésztelep alapítója, aki 1944. novemberében a budapesti gettóba került, s 1945. március 15-én valószínűleg éhen halt?! Szóljunk Ligeti Miklósról a városligeti Anonymus szobor, a szegedi Erzsébet királyné márványszobor és számos jelentős középület (Parlament, Gresham-ház) díszítő szobrászáról. Említsük meg Iványi Grünwald Bélát a magyar képzőművészet szellemiségét évtizedeken át meghatározó Nagybányai művésztelep egyik megalapítóját, főiskolai tanárát, jelentős monumentális megbízások és a megkapható összes állami díjak birtokosát.

Íme a munkaszolgálatra kényszerített képzőművészek névsora: Ámos Imre, Bokros Birman Dezső, Vajda Lajos, Örkényi-Strasser István, Erdei Viktor, Schönberger Armand, Román György (megszökött), Kádár Béla, Reiter László, Rosenberg Róbert Miklós (Ország Lili ungvári mestere), Bálint Endre, Bán Béla, Farkas Károly, a nagy ígéretű Katz Márton (Ukrajnában tűnt el), Lakos Alfréd, Háy Károly László, Farkas Aladár, Székely Péter (aki munkaszolgálatosként tanult bele a kőfaragásba Várpalotán), Pap Gyula, Tibor Alfréd (akit később Szibériába hurcoltak!), Jankay Tibor, Weisz Fehér Pál, Schnitzler János, Zádor István, Jándi Dávid (akit a nagybányai művésztelep helyén létesített gettóban lőttek agyon 1944 májusában), Leon Alex (Lőwinger Sándor), Berger Juhász Pál, aki 1942-től munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el.

A Népszavában 1942. május elején Beck Ö. Fülöp, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Dési Huber István, Farkas István Goldmann György, Kádár Béla, Kmetty János, Medgyessy Ferenc, Sugár Andor nyilatkozott művészet és szabadság viszonyáról (tízükből négy a holokauszt áldozata, kettő túlélte azt). Czóbel nem tartotta magát zsidónak, nem ismerte el zsidó származását, a szélsőjobboldali sajtó azonban csak így emlegette: „a zsidó Czóbel Béla”. A rendőrségi beavatkozás (letartoztatták Háy Károly Lászlót, László Jánost, Kondor Györgyöt, Goldmann Györgyöt) nem ijesztette meg az alkotókat. „Az igazi művészet: a szellem lázadása, a körénk emelt falak ledöntése” – írta Goldmann György.

Bíró Lajos író már 1918-ban látta: „Az antiszemitizmusnak sok mindenféle hatása lehet, van azonban egy következmény, amely egész bizonyosan eljön: hogy olyan zsidók, akik a zsidóságtól tökéletesen elidegenedtek, tőle úgyszólván biológiailag készültek elszakadni, összeszorított foggal térnek vissza zsidóságukhoz, ha úgy tetszik (…) remegő kézzel tűzik fel mellükre a sárga foltot.” (Világ 1918. március 31.).

1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Voltak, akik örültek ennek, hiszen lelkes német- és nácibarátok voltak, mint ezt Áldor Péter meg is rajzolta. A Megszállottak c. grafikáján nemzeti-zsinóros, magyar címeres mentében bajuszos öregúr, mellette sváb paraszti viseletben testes nő, amott nyilas karszalagos, Hitler-bajuszos férfi keze lendül a magasba. Fegyveres fiú, bőrkabátos-gumibotos alakja egészíti ki a groteszk torzításokkal jellemzett társaságot. Butaság, rosszindulat és gonoszság az arcokon. A Megszállottak cím is fricska, nem az igazi áldozatokat mutatja, hanem a hitleri hagymázas eszméktől megszállottakat. A Megszállók c. rajzon két drabális primitív, erőszakos kézfejű német katona, hátul egymásba kapaszkodva házaspár menekül, kölcsönösen csodálkozva a másik jelenlétén.

Szőnyi István festőművész, felesége és három gyermeke, továbbá Korniss Dezső festőművész és Fekete Nagy Béla építész, festő életmentő papírok gyártásába kezdett az életveszélybe került kollégák megmentése érdekében. Így sikerült a túlélők közé kerülnie Rosenberg Róbert Miklósnak, Anna Margitnak, Forgács Hahn Erzsébetnek, Gráber Margitnak, Vajda Júliának, Schaár Erzsébetnek, Szántó Piroskának, Bíró Ivánnak.

A jeruzsálemi Yad Vashemben „igaz emberként” tartják számon Szőnyi István (1894-1960) festőművészt, feleségét, Melindát és három gyereküket Pétert, Jolánt, Zsuzsát, Ferenczy Béni (1890-1967) szobrászt és feleségét, Ferenczy Erzsébetet, Ruzicskay György festőt mindazért, amit a holokauszt idején főként zsidó művészek megmentéséért tettek, vállaltak.

Farkas Istvánt a 20. század egyik jelentős festőjét, Auschwitzban gázkamrában ölték meg 1944. június 29-én vagy 30-án. Goldmann György kiváló szobrász 1945. február 10-én Dachauban pusztult el. A nagybányai festő, Klein Sándor 1945 januárjában vagy Auschwiztban vagy Melk in der Donauban vesztette életét. Sugár Andor 1944 májusában Sárvárról útban Auschwitz felé halt meg (1940 és 1943 között többször volt munkaszolgálatos). A nagy ígéret, Hegedűs Endre – 32 évesen – Maut-hausenben, a nagyváradi Tibor Ernő festő Dachauban, Barát Mór Auschwitzban pusztult el. Az egyetlen magyar művész, akit a holokauszt képzőművész áldozatai között az angol nyelvű szakirodalomban számon tartanak, a 37 éves Göndör Bertalan munkaszolgálatok után került Auschwitzba, majd Mauthausenben ölték meg. A magyar származású, de 1932 óta Párizsban élő Ernest vagy André Bírót Párizsból 1943. november 22-én Drancyba, majd december 7-én Auschwitzba szállították, s ott érte a vég. A kassai Jacob Krautert, aki 1931 óta élt Párizsban, 1942. szeptember 12-én vitték Auschwitzba, 1945. február 23-án halt meg Buchenwaldban. Porter Paula festőművészt deportálták, haláltáborban pusztult el.

Dr. Jutta Hausmann professzornak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszék tanszékvezetőjének értékelése szerint: emlékezni kell! Történelmünkhöz immár hozzátartozik a holokauszt. A második, harmadik generáció is érintett valamiképpen – még akkor is, ha nem tud róla. A múlt – tudatosan vagy tudat alatt – befolyásolja életüket, reakcióikat, a szellemi és társadalmi dolgokhoz való hozzáállásukat. A holokauszt a kulturális emlékezethez is hozzátartozik, és a művészetben való megjelenése is tény. Igen sok mindent lehet és kell tenni annak érdekében, hogy a fiatal generációkat szembesítsük a múlttal. Természetesen ez a szembesülés mind az egyéni, mind a társadalmi csoportok számára fájdalmas, azonban nem kerülhető el. Sok lépésből áll, és azt remélem – mondta a professzor –, hogy ezen a jövő felé vezető hídon most mi is megtettünk egy kis, de fontos lépést.

Frenkl Róbert, az Evangélikus Egyház országos felügyelő kiemelte, hogy a holokauszt konferencián a sok feszült pillanat között talán az volt a legdrámaibb, amikor az előadó feltette a kérdést: miért nem vált Auschwitz a keresztények és a zsidók közös ügyévé? Hiszen az Ó- és Újszövetség alapján álló keresztények számára is végzetes élmény az auschwitzi halál Jézus szellemével ellentétes a választott nép pusztításának szándéka, hiszen ez tagadja Isten elrendelését. A holokauszt, a soá, a genocídium – ugyanazt fejezi ki. Miért tör előre újfent a túlfűtött nemzeti eszme, a pogányság imádata – olykor „keresztény” szavak mögé bújva, az egyetemes hit eszméje, a zsidó-keresztény kultúra ápolása helyett?

1937-ben a huszonhat éves Scholz László cikke – „Az evangélikus egyház helyzete Németországban” címmel – az Evangélikus Életben jelent meg, miután a szerző hazatért Németországból. A cikk hihetetlen éleslátással leplezi le a nácizmust, foglal egyértelmű állást ellene. Ugyanebben az évben egy politikai napilapban jelenik meg terjedelmes interjú Raffay Sándor püspökkel. Az ő álláspontja hasonlóan egyértelmű, ma is vállalható. Válaszra vár a kérdés, hogyan volt lehetséges mégis, hogy alig egy évvel az interjú után a püspök megszavazta az első zsidótörvényt?!

A tanácskozáson másfél nap után úgy éreztük, telítődtünk a hallottakkal; ekkor következett a művészeti blokk. Élővé vált számunkra a megállapítás: a művészet az igazi „emlékezésmédium”. Döbbenetes hatású volt a közlés, hogy megközelítőleg ezer magyar képzőművész pusztult el a munka-szolgálatban, a koncentrációs táborokban, a budapesti gettóban.

Ha ma kizártnak látszik is a múlt megismétlődése, mégsem tolerálhatók azok a jelenségek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a két világháború közötti időszak rasszista megnyilvánulásaira.

1946. február 17-én „A fasizmus és a háború magyar zsidó író áldozatainak emlékünnepélyén” Komlós Aladár így emlékezett: „Nemcsak az írókat irtották ki, hanem ama réteg négyötöd részét is, amelyből származtak, ezzel örökre elvágva a lehetőségét is annak, hogy itt még egyszer Kármán Mórok, Acsádiak, Goldziherek, Simonyi Zsigmondok, Korányiak, Kiss Józsefek, Osvátok szülessenek.” És figyelmeztet: ne feledkezzünk meg azokról, a tehetségekről sem, akiknek életpályája sem adatott; meghaltak, mielőtt „megteremthették volna a bennük érlelődő” alkotásokat.

Epilógus:

A képzőművészet veszteségei csak a jéghegy csúcsát mutatják. A reál- és humán tudomány, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, a kisipar területén a zsidó mártírok száma szinte felmérhetetlen. Saját példám: a Műegyetem rektori tanácstermének falán a nagyhírű rektorok arcmásai találhatók. Köztük van a zsidó König Gyula matematikus professzor arcképe, s fia, König Dénes matematikus portréja. 1944-ben öngyilkosok lettek. A gyűlölet politikája és pusztítása örök veszteség nemcsak a zsidóságnak, hanem hazánknak, Magyarországnak is.

Czeizler András: Apám, Czeizler Dezső

A kis kölyök, ki voltam, ma is él
S a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt döngicsél
S ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
(József Attila: Kirakják a fát)

Apám egy nagy kórteremben feküdt. Itt ötven ágy lehetett, és apám helye a közép táján volt. Mikor megfogtam a kezét, a szemét nem nyitotta ki, úgy kérdezte:

– Andris, te vagy az?

Tiszaroffon született, hogy melyik napon, azt már senki sem tudja. Szerinte február 4-én, de a cselédlány február 6-án jelentette be az anyakönyvvezetőnél. Halála után elmentünk a szülőfalujába, megnéztem az anyakönyvet, amelyben február 2-ra jegyezték be a születését.

Nyolcan voltak testvérek. Az egyik közülük még kétéves korában meghalt. Három lányt és négy fiút kellett ellátnia nagyapámnak, aki suszter volt. Nagy, hófehér bajusszal. Egész nap pipával a szájában üldögélt. Hosszúszárú tajték pipái közül az egyik fütyülős, ezt mindig megfújhattam.

Nagyanyám, Katika, törékeny, kistermetű, aranyos öregasszonyként él az emlékezetemben. A fején mindig sötét kendőt viselt, alóla kandikált az ősz haja.

Megmaradt a kapcsos, elefántcsonttal és rézzel díszített imakönyve, amelyet 1887-ben a Löwy kiadó adott ki, és Deutsch főrabbi fordított magyarra. Minden gyerekének az adatait beírta, a magyar és a héber adatokat. Az imakönyv ma is megvan, húgom vezeti, és beírja a család összes fontos dolgát: születést és halált.

Mindegyik gyerek Tiszaroffon járt iskolába, hogy melyikbe, nem tudom. Azt hiszem, az iskolában a helyi kántor taníthatott. Apám nem volt vallásos, és nem is tudta, mikor milyen ünnep lesz, vagy éppen van. A templomban csak álldogált nagyapám mellett és mellettem, imakönyve nem volt, nem is tudta olvasni. A testvérei ismerték az ünnepi előírásokat, különösen Jóska, ő szépen imádkozott. Nagy szüksége is volt erre, mert Schück Erna volt a felesége.

A Schück család 1863-ban jött Karcagra. Korábban a kárpátaljai Brezovában éltek. Schück Salamon mélyen vallásos, haladó gondolkodású ortodox rabbi volt. Széleskörű, nagy ismeretekkel rendelkező, szeretetnek örvendő tudós emberként ismerték az egész országban, sőt Európában is. Írt vagy tizenöt könyvet, nem is csak vallási témákban. Halála után az egyik fia, Schück Mór lett a karcagiak rabbija. Tisztelték, szerették; jellemzően senki nem hívta rabbinak, mindenki csak „pap bácsinak” szólította. Én is így ismertem meg. A feleségét is mindenki „pap néninek” hívta. A rabbi egyik testvérének, Schück Adolfnak a lánya volt Erna.

Apám többi testvéréről csak annyit tudok, hogy Ilonkát és Margitot a Dunába lőtték, Sándor egy védett házban élte túl a háborút. Kornélia nagynéném is megúszta valahogy. A karcagi gettóból, hamis papírokkal elhozta Grósz (Genti) Gyurit, akinek a szülei Pesten laktak. Három hónapig vigyáztak rá. Laci nagybátyám megszökött a munkaszolgálatból és sokáig bujkált Karcagon.

ĘApámat az első világháborúban Prágába hívták be katonának. Prágai története, hogy szombaton elment a templomba, ahol egy ember meghívta magukhoz ebédre. Az asztal szépen terítve. Először levest ettek, majd a fő fogás gombóc volt. Ahogy apám meséli: teli szedte a tányérját, és már szájában érezte a gombóc kellemes ízét, amikor rájött, hogy e gombócokban három szem bab van. Mindig elmesélte, hogy mekkorát csalódott. A knédlit nem ismerte.

Őrzök egy prágai levelezőlapot, amelyet Sándor bátyjának irt Técsőre. Sándor volt az egyetlen családtag, aki érettségizett, talán főiskolát is végzett, mert több intézetnek volt a főkönyvelője.

Apám nagyon szótlan emberként élt, egész nap csendben tudott üldögélni. Ha viszont rájött a mesélhetnék, akkor nem fogyott ki a szóból, és a történetet akár többször is elmesélte. Nagy története volt, amikor az első világháborúban Doberdónál elfogták, és majdnem egy évig tartották fogságban Udine környékén. Két barátjával elhatározták, hogy megszöknek. Szereztek egy marék fokhagymát és egy drótvágó ollót. Ezzel indultak el, és három napig bujkálva eljutottak a svájci határra. Itt azonban nagy meglepetés érte őket, mert a határon három méter magas drótkerítést vontak, ráadásul őrbódékkal, és minden öt méteren egy-egy kolomp. Több napig vártak valamire egy búzatáblában, és csak a fokhagymán éltek. A harmadik napon aztán borzasztó vihar tört ki, zengett-bongott az egész határ. Így mentek át Svájcba, onnan eljutottak Csehországba, majd végül haza, Magyarországra. Apám egyedül jött haza, a többiek Amerikába mentek. Ezt a történetét még a villamoson is hajlandó volt akárkinek elmesélni. Rettentően szégyelltem magam.

Bancinak hívott. Soha nem beszélgettünk, soha nem beszéltünk a mi dolgainkról. Talán nekem sem volt igényem rá, vagy még túl fiatal voltam, ő pedig már öreg.

Mindig tiszaroffi gyerekkoráról mesélt. Egész életében visszavágyott, és én soha nem ültettem autóba, és nem vittem el. Csak a halála után kerestük meg a házat, ahol született. Már csak a helyét találtuk meg, és a zsidó temetőt a cigánytelep közepén, amit két méter magasan benőtt a szúrós tüske.

Mi Karcagon laktunk, cipőboltunk és műhelyünk volt ott, a családot onnan vitték el, apámat is innen munkaszolgálatosnak. Az utolsó este a konyhában ültük körül. Egyik lába a forró vizes lavórban, a másik meg anyám ölében, aki sírva vágta le a lábáról a körmöket. Másnap, korán reggel, elment.

Zomborban szolgált, mindig azt mesélte, hogy volt ott egy kis sportrepülőgép, amit nekem akart hazahozni.

Minket aztán deportáltak. Apánkról nem tudtunk semmit, és ő sem mirólunk.

Egy légitámadás során megsebesült. Debrecenbe vitték a klinikára, ott rendes orvosok bujtatták. Az ablakból látta meg, hogy Jóska, a testvére az úton menetel egy csomó munkaszolgálatossal. Leszaladt, rákiáltott, hogy essél össze. Gyorsan felszedték őt, egy hordágyra tették, és bevitték a klinikára. Itt élték meg a felszabadulást és az oroszok bevonulását. Ezután hazamentek Karcagra, ahol testvérével, Lacival újból megnyitották a cipőműhelyt. Laci volt a legfiatalabb testvér. Női ruhában bujkált, majd hazament Karcagra. Czinege Miska bujtatta a felszabadulásig.

Apámmal az egyik pesti útja alkalmával véletlenül, mesébe illő módon találkoztunk 1944. április elején. A találkozásunknak gyönyörű emléke lett, mert Gabi öcsém kilenc hónapra megszületett. Így a családunk szerencsésen, újból együtt volt.

A háború után nagyon súlyosan megbetegedett, és már soha többé nem volt olyan, mint régen.

A három testvér szétvált, Lacié lett a cipészműhely, Jóska bőrös üzletet nyitott, apám pedig megkapta a cipőboltot. Mindig nagyon akart, de valahogy soha nem sikerült neki semmi. Igazából csak nehezen éltünk meg a kis haszonból. Még ez a kis jövedelem is megszűnt, mert az ötvenes évek elején elvették az üzletet. A bolt a piactéren állt, szemben a református templommal. Gondolom, ha nem veszik el, ma is a pult mögött ülnék. Ott voltam, amikor apám az utolsó nap, tisztára kisöpörte az üres helyiséget, amelyet a harmincas években is a miénk volt. Szívfacsaró látványt nyújtott a kép, ahogy az utolsó porszemet is felszedte, és a rolót lehúzva, a lakatot rápattintotta a zárra. Sok helyen dogozott ezután, tsz-ben is, de ahhoz a munkához végképp nem értett. Volt többféle üzletben eladóként, egyszer valamiféle vásározó vállalathoz került, egész télen utazott. Óriási nagy bundát kaptak, úgy nézett ki benne, mint egy Mikulás. Csak kéthetente jött haza. Mindig hozott valamilyen ajándékot. Nagyon szeretett bennünket, de Mari húgomat a legjobban.

Majd Pestre ment dolgozni. Szerzett egy suszterkalapácsot, és azt mondta: ért a suszteri szakmához. Persze, hamar kiderült, hogy csak két balkeze van, és egy szöget sem tud beverni a falba.

Ezután már csak portásként tudott elhelyezkedni. Először albérletben lakott, majd amikor sikerült valahogyan Pesten lakást cserélnie, együtt laktunk. Abban az időben, amíg egyedül lakott és én is albérletben, néha elmentünk ebédelni a Fehér Ökörbe vagy a Kőműves vendéglőbe. Mindig apám fizetett, mert én akkor tanuló voltam, de nem szerettem vele menni sehová. A vendéglőben általában csirkeaprólék levest ettünk, a csontokat végig a kezébe köpködte, és ott tartotta, amíg meg nem ette a levest.

Ma már nem bánnám, ha bármit tenne is. Csak megsimogathatnám a kezét. Vékony bőr fedte, az erek kéken lüktettek rajta.

Utólag sírni most már késő.

Január elsején, egyedül halt meg a kórházban. Felesége, három gyereke és négy unokája volt ekkor.

És nem fogta senki sem a kezét.

Büki Gyula: Levelek, három korszakból

Elérkezett annak ideje, hogy kifestessük a lakást. Az ember ilyenkor bútorokat tologat ide-oda, könyvespolcokat rak át, és próbál egy kicsivel több helyet nyerni. És reméli, hogy közben sok felesleges tárgytól megszabadul. Akadt az otthonunkban egy kopott fíberbőrönd, amely emlékeim szerint minden régi költözésünk során vándorolt, előbb a szüleimmel; később én vigyáztam rá.

A régi bőrönd elfeledett tárgyakat rejtett. Apu életének számos dokumentumát: leveleket, iratokat, munkaszolgálatos korszakának dokumentumait.

A levelezőlapok olvasása megrázó élményemmé lett. Csaknem mindegyik így
kezdődött: „Édes Anyukám (nekem Nagymama) és Gizikém (nekem Anyu)! ” Apunak akkor még csak majdani, azután következő élete „bearanyozója”.

Apu szinte valamennyi írásában elnézést kért, hogy gondot okoz mindenkinek a kért érkező és az elküldött csomagokkal. (Vissza a felesleges holmikat küldte, melyeket nem tarthatott magánál a „hordozható ruhásszekrény” csekély mérete és súlya miatt.)

A levelek az idő múlásával egyre kurtábbak lettek, és mivel a „királyi” sablon-levél előnyomott volt, ezért szövegükben nem adódott tér túl sok változatosságra, de mint későbbi elbeszéléséből kiderült, ez nem volt véletlen. A Magyar Királyi Honvédség által elrendelt titoktartás volt a kurta levelek nyitja.

Tábori postai levelezőlap, ellenőrizve ovális pecséttel, kézzel beírva az aláírás, a dátum és aztán a többnyelvű felirat körbe, hogy „Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni”. A kaptafa szöveg tartalma: „Egészséges vagyok, és jól érzem magam”. És persze látom Apám tintaceruzával szinte észrevehetetlenül odabiggyesztett nevét: „Laci”.

Számomra fura kéréseket is tartalmazott a levelezés, így: „Anyuka, küldjetek meleg holmit, kesztyűt, bakancsot.”

Olvastam én a boldogult K. und K. időkből különböző üdülőhelyekről (Marienbad) küldött üdvözlő lapokat s leveleket, melyek gazdag érzésekkel íródtak, s persze szeretettel is, s mellesleg milyen csodás idő van, és milyen jó a fürdőkúra, s milyen kiváló férfiú a fürdő szeretett doktora.

Hasonlóság, azonosság a levelezőlapok és e postai tudósítások között nem volt. Sem a tartalomban, sem a közlések hosszában.

A fíberbőröndbe Anyu gondosan becsomagolta az általam az „átkos korszak” úttörőtáboraiból írt leveleimet is, melyek mostani olvasata megrázott. Ezek a levelek is rövidek voltak, de inkább lustaságomat tükrözték. Nem kötelezett rá senki, hogy csak ennyit írjak. Viszont a kérések tartalma kicsit megváltozott Apuéhoz képest.

Szeretett szüleimtől leginkább gyorsan elköltött zsebpénzem pótlását kértem személyes látogatásukkal egybekötve. Méghozzá postafordultával, sürgősséggel.

Érdekes módon, a most már felnőtt kislányom hasonló korszakából írott levelei is itt kaptak helyet. És a tartalmuk is meglepően azonos volt. Ugyanarra kérték, szólították fel a szülőket, mint azt én is tettem.

Szegény Apu is, biztos, szívesebben írt volna hasonló hangvételű lapokat Nagymamának, mint fiacskája vagy unokája az úttörőtáborból, a nyaralásból.

Mert 1943 májusa után már nemigen érkeztek levelek haza, csak hébe-hóba, illetve kizárólag áttételesen, mert apám századát kivitték a frontra, ahol is a „magyar királyi lapátos elit alakulat” elfoglalta sündisznó állását! De híradás – semmi. Egészen addig, amíg egy ismeretlen sorstárs „lapátos” orvos felesége nem írt Nagymamának:

„Férjem, aki kint van Oroszországban mint orvos egy szerb munkásszázadnál, június 11. kelettel a következő lapot írta: »Jól vagyunk, egészség rendben. Sok üdvözletet küldünk, kérünk sok levelet, benne cigarettát és cukorkát, mert a postát rendesen megkapjuk.« A lapot többek között az Ön László fia is aláírta. Örülök, hogy ezt a jó hírt én közölhetem Önnel.”

A levél többi részében tanácsokat adott, hogyan kell a levélben elküldeni a cigarettát és a csomagolt cukorkát.

A bőröndben talált leveleket olvasva, felidéztem családi emlékképeimet 10-12 éves koromból. Eszembe jutott, hogy amikor szüleimhez vendégségbe jöttek a rokonok, a barátok, és elkezdtek csöndesen beszélgetni, én nagyon odafigyeltem minden szóra. Kíváncsian hallgattam történeteiket, hiszen a társaságunk jóformán minden tagja végigélte a háború megpróbáltatásait, vagy munkaszolgálatosként, vagy deportálva, esetleg bujkálva.

Az akkor hallott beszélgetésekből felidéződtek bennem az általuk átélt korszak
történetei. Most az elolvasott levelek hatására megpróbáltam átélni szenvedéseiket. Mintha hallanám Apu hangját: „Emlékszel, Jancsikám: zsákokból varrtunk az ukrán parasztoknak ruhát, és kaptunk érte krumplit”. (Apu szűcs, Jancsi szabó volt.)

Valószínű, ezek a beszélgetések beleégették a következő nemzedék lelkébe, fejébe és szívébe az ő generációjuk történtét.

Fekete Ágnes: Éjszakai utazás

Tizenötéves se volt, amikor 1944. március 19-én megszállták az országot a hitleri csapatok. A hír Pesten érte, nagynénikéjénél vendégeskedett. „Sürgősen haza kell jutnom Karcagra” – gondolta kétségbeesetten. „Ilyen időkben legyen együtt a család”, jutottak eszébe apja gondterhelt szavai. Lenke néni könyörgött, de máris nyitotta a bőröndöt. A Péterffy Sándor utcai bérház folyosójáról a szomszédok izgatott hangja szűrődött be. „Mindenütt németek igazoltatják az embereket, a zsidókat azonnal össze is szedik!” Az agilis Lenke néni ráparancsolt férjére, nehogy elhagyja a házat, majd ő kikíséri Jucikát a Nyugatiba; gyereket és asszonyt, párban, kevesebb veszély fenyeget – vélekedett.

Együtt fogták a nehéz koffert, úgy mentek a pályaudvarra. A karcagi vonatnál német katonák igazoltattak. Lenke néni jól beszélte a nyelvüket, így értette: csak az mehet tovább, aki el is utazik. A kislány mehetett, őt viszont felszólították, hagyja el a pályaudvart. Azonban Lenke néni nem engedett. „Ezt a gyereket rám bízták, nekem kell felültetnem a vonatra!” Hiába próbálták eltaszigálni. Nem engedve el Jucika kezét, csak beszélt és beszélt, a kislány pedig remegett. A két német végül rábólintott az asszony lamentálására: „Na jól van, menjen föl a kupéba”. Egy kotlós gondosságával adta át unokahúgát az ott utazni készülő, vadidegen házaspárnak. „Az öcsém nem éli túl, ha ennek a lánynak baja esik, kérem, nagyon vigyázzanak rá, ne hagyja el a kupét, csak a leszálláskor Karcagon, s az ablak közelébe se engedjék, üljön itt, ha lehet, csöndben” – búcsúzkodott. Jucika szót is fogadott (mint általában a felnőtteknek), maradt a helyén, a vonat monoton kattogására el-elbóbiskolva.

Egyszer csak mindenünnen zavart nyugtalanságot észlelt. „Mi történhetett, miért állunk itt a szolnoki állomáson ennyit; már régen tovább kellett volna indulnunk.” Hirtelen éles hang hallatszik: „Felrobbantották Szolnoknál a Tisza-hidat, nem tudunk továbbmenni, vissza kell fordulni!” Az emberek kétségbeesése, rémülete átragad a kislányra. „Miként jutok haza, mi lesz velem egyedül?” Lépne az ablakhoz, de útitársai – emlékezve a nagynéni intelmeire – visszatartják: „maradj szépen a helyeden!” Pedig ha kinézne, talán hallaná a karcagi mentős szomszédjukat, aki a töltésen ide-oda kajtatva őt szólongatja. Szülei, értesülve a vasúti híd felrobbantásáról, s arról, hogy a gyaloghídon csak a mentőkocsit engedik át, rohantak ehhez a szomszédhoz (busás nyomatékkal spékelve meg könyörgésüket), ugyan menjen már el a kislányért, keresse meg az ott veszteglő vonaton, s hozza haza. Ám szegény ember hiába szaladt fel s alá a pesti vonat mellett, „Jucika, Jucika!“- kiáltozva, a gyereket nem lelte. A vastömeg meg elpöfögött visszafelé. De addigra már késő este lett, reménytelenség nehezedett a tájra, s Jucika végig se meri gondolni, érkezéskor miként boldogul majd nehéz csomagjával az éjszakai pesti pályaudvaron.

Leszállni még segít neki a kedves házaspár, de aztán felülkerekedett bennük a maguk gondja, a kudarcot vallott utazás keserve. Feledve a gyereket elindultak. A kislány először csak állt dermedten az egyre néptelenedő rámpán. „El kell jutnom Lenke nénihez” – gondolta rémülten, s húzta-vonta a nagy bőröndöt, a könnye is kicsordul. Az éjszaka csendjében minden hang felerősödik, egy kapu dörrenve csapódik, férfiléptek közelednek. A csitriszív fülsiketítően zakatol. A baljós sötétségből előtoppanó valaki álmélkodva nézi a félelemtől reszkető vékony kamaszlányt, ahogy az lökődi az erejét jócskán meghaladó bőröndöt. Odahajol, kiveszi a kezéből. „Mit keres egy ilyen kislány ilyenkor az utcán?” – kérdi kedvesen, és hallva a gyerek történetét, elindul vele a Péterffy Sándor utca irányába. „Hazakísérlek, nehogy még bajod essék!” – szól és Jucika mély megkönnyebbüléssel bandukol a férfi oldalán, aki még azt is megvárja a kapuban, hogy az éjnek idején felcsöngetett Lenke néni ijedten megjelenjen a hálóingére felrántott kabátban, hogy aztán megnyugodva ölelje át unokahúgát. Magára ölt hamarjában valamit, s indul tüstént a Keletibe, hogy működő telefont találjon. Megnyugtatni az aggódó szülőket: a kislány, rendben, újra a nénikéjénél van. Anyuka, apuka hallva a jó hírt, egymás kezéből kapkodják a telefont, s reménykednek: gyermekük hazakerül rövidesen.

S a megoldás pár nap múlva meg is érkezik egy sokszoknyás parasztasszony személyében, aki saját hasonló korú lányának a papírjaival fogja (jó pénzért) elvinni Karcagra. Jucikát körbe veszik a rokonok, mindenki igyekszik, hogy arcocskája ne üssön el az igazolványbeli képtől. Nagykendőbe bugyolálják a szép sűrű göndör hajat, alaposan behúzva azt homlokába, hogy jól takarja az árulkodóan mandulavágású zöld szempárt, mielőtt gazdája újra nekivágna ennek az odisszeának. Az út során többször igazoltatják őket, hol magyarok, hol németek, mindannyiszor görcsbe rándul a mentő és a menekülő gyomra, s torkában dobog a rémült szíve. Aztán mégiscsak begördül a vonat a karcagi állomásra. Apuka, anyuka ott állnak és sírnak-nevetnek, amikor parasztlánnyá maszkírozott lányuk lekászálódik a lépcsőkön. Összekapaszkodik szüleivel, és úgy érzi, többé kivédhetetlenül már nem eshet nagy baja, hiszen együtt van az övéivel.

Pedig mindössze pár nap a sárga csillagig. A tulajdonképpeni veszedelemig. Mert a bajok igazán akkor kezdődnek, másfajta, távoli vagonutazásokkal…

Marx József: Jancsó Miklós két és több élete

2006. január 26-án a Füst Milán Szellemi Páholyban – egy korábbi személyes ígéret után – levetítettük Jancsó Miklós „Hajnal” c. sohasem bemutatott filmjét. A mű előzményeiről maga az alkotó szólt a nagyszámú érdeklődő előtt. Mi most Marx József

Jancsó Miklós két és több élete c. monográfiájából idézzük részletekben a megfelelő részt, némileg szerkesztve.

A történet 1985-ben kezdődött. Jancsó Miklóst Párizsból hívta Evelyne July filmrendező, és megkérdezte tőle:

– Tudja-e, hogy mi volt a bouvines-i csata?

Jancsó Miklós klasszikus iskolázottsága és jó memóriája működésbe lépett, és válaszolt:

– 1214. július 17-én Bouvines mellett verte meg II. Fülöp Ágost Földnélküli János angol király és IV. Ottó német-római császár seregeit. A győzelem nyomán jelent meg Európa és a világ színpadán az erős Franciaország.

Evelyne July (aki az egyik legnagyobb francia filmgyártó- és forgalmazó cég nevében beszélt) valósággal elájult, mivel tíz mai francia közül kilencnek fogalma sincs a Lille melletti csatáról, s így megkérdezte, Jancsót: szeretne-e a csatáról filmet csinálni? Pénz van! – mondta biztatóan.

Az alkotók hozzá is kezdtek a forgatókönyv megírásához, méghozzá Francia-ország egyik vidéki kastélyának kellemes kulisszái között. Aztán a „stáb” eljött Magyar-országra, ahol Aczél György is fogadta őket pártközponti szobájában.

A franciák azzal kecsegtették a magyarokat, hogy a forgatás helyszíne itt lesz, ahol van annyi ló, amennyi egy ilyen a csatához szükséges. Jancsó segítségül kérte Kende Jánost és Banovich Tamást. A rendező Fülöp Ágost szerepére Gérard Depardieu-t kérte fel, míg Földnélküli János szerepét Michael Yorkra osztotta, akivel Jancsó Rómában barátkozott össze. A Bouvines-i csata plakátjai a világsztárokkal ugyan megjelentek az 1982-es cannes-i fesztiválon, ahol Jancsó Miklós életművéért (Michelangelo Antonionival, Ingmar Bergmannal és Akira Kuroszavával) kitüntetésben részesült, de végül a film nem készült el.

Evelyne July azonban nem adta fel a reményt, hogy Jancsóval dolgozzon. Azt javasolta: forgassanak játékfilmet Elie Wiesel Hajnal című regényéből. A terv kapcsán Jancsó Miklós mélyen beásta magát a zsidó kultúrába. Elsősorban francia nyelven. Járta a párizsi zsidó antikváriumokat, és kilószámra vette a messianizmusról, a hászid életről és filozófiájáról szóló könyveket. És fölkészült Elie Wieselből is. A máramaros-szigeti Elie Wiesel tizenhat évesen lett a buchenwaldi koncentrációs tábor foglya. Művei nem általában kiemelkedő alkotások, hanem – születtek bár Párizsban vagy New Yorkban – a huszadik századi zsidó kultúra kiemelkedő alkotásai. Jancsó Miklós még Scheiber Sándor professzorhoz is elment „tanulni”.

Scheibert vélhetőleg meghatotta a filmrendező igyekezete, és azon volt, hogy segítse. Amikor Jancsó Párizsban találkozott Elie Wiesellel, Wiesel magyarul szólt hozzá, holott megfogadta, soha nem beszél azon a nyelven, amelynek képviselői éppen az országgyarapító politika következményeképpen kiszolgáltatták a náci hóhéroknak az erdélyi és a máramarosszigeti zsidóságot.

A megfilmesítésre fölajánlott Hajnal még a huszadik századi zsidó sorsváltozatokon belül is különleges: azt a pillanatot ábrázolja, amikor Palesztina brit protektorátus zsidó állammá alakulását a cionista fegyveres csoport angolellenes fegyveres akciókkal sietteti. A történetben a morális dilemma a legfontosabb – amit sem a könyv, sem a film nem tud fehéren feketén megoldani –, vajon van-e jogosult és jogosulatlan terrorizmus. Az 1960-ban írt regény főhőse, Elisha, a holokauszt túlélője, azt a feladatot kapja, hogy gyilkolja meg – egy elfogott társukért cserébe – a túszul ejtett angol századost. Ha végez vele, az a csoport moráljának megfelel, de Ő elbukik önmaga előtt. Mi a fontosabb, megfelelni az ügynek, vagy önmagamnak? Jancsó Miklós otthon volt e pszichológiai konfliktusban, hiszen életműve egy része éppen az ilyen peremhelyzeteket elemezte. Fel kellett tételeznie, hogy „azt a zsidó népet is leterítette ez a pisztolylövés, amely közel kétezer évig, ha megdobálták kővel, akkor is a maga szent tanításaival vágott vissza, vagyis kenyeret dobott a másik félre. Ettől a többszörösen összecsavart emberi helyzettől olyan borzasztóan szomorú a Hajnal története.”

A film indulása több okból kétséges volt. Aczél György – még az MSZMP XIII. kongresszusa előtt – azt tanácsolta Jancsó Miklósnak, ne foglalkozzon a témával.

Jancsó Miklós 1985-ben igazi fapados gyártási körülmények között kezdte meg a forgatást. Az Izraelben játszódó történet jelentős részének helyszíne egy franciaországi tengerparti szakasz volt. A producerasszony mamájának volt itt nyaralója, és neki árengedményre jogosító összeköttetése a helyi tényezőkkel. Jancsó a körülmények ellenére élvezte a munkát. A francia operatőr először a nagy Raoul Coutard volt, az új hullám egyik legkeresettebb fényképésze, aki a „saját szeme” szerint akart forgatni. Ezt Jancsó három nap alatt megelégelte, de hát ki mondja meg a Kifulladásig operatőrének, hogy ez így nem mehet tovább. A kellemetlen szcénát Philippe Léotard, a film másik szereplője vállalta magára. Forgatás után, futballozás közben – egy bekapott gól miatti bosszúságában – az operatőr látványosan kiborult, és rácsapott egy több mázsás középkori faasztalra. Következésképpen megrepedt a csuklója. Így Raoul Coutard maga kérte, hadd „szálljon ki a csónakból”. Operatőrként kéznél volt ifj. Jancsó Miklós, aki aztán – illegálisan (Armand Marco álnéven) – elvégezte a munkát – kitűnően.

Michael York, aki egyébként a világ egyik legkeresettebb filmszínésze, valójában színházi elkötelezettségű ember, nagyszerűen alakította az angol százados szerepét, de ő kielégületlen maradt, mivel jelenetét mindössze két „jancsós” snittben rögzítette a kamera, holott a színész nagy drámára készült.

Némi izgalmat jelentett a stáb magyar tagjainak az izraeli beutazás. Mint ismeretes, a zsidó hatóságok a kelet-európai turisták számára az útlevélbe pótlapot tettek, amelyet a kiutazáskor visszavettek. Így az utas benn is volt, meg nem is. Jancsó Miklós nem kért a jóindulatú illegalitásból. „Üssék csak be a pecsétet az útlevelembe!” – kérte. Nem így ifj. Jancsó Miklós, aki elfogadta a betétlapos megoldást. Mit tesz, mit nem tesz a sors, hazaérkezése után őt idézték be a rendőrségre, és „elbeszélgettek” vele. Kiderült, pontosan tudják, mikor utazott Izraelbe, és ott mit csinált. Az izraeli forgatás rövid volt, de kalandos. Persze, a stáb helyi útimarsallja (a biztonsági szolgálat embere) szinte mindent el tudott intézni, ami szükséges volt...

A Hajnal utómunkálatai Párizsban folytak. A vágás során kiéleződött a rendező és a producerasszony viszonya. Evelyne July úgy gondolta, hogy övé az utolsó vágás joga, és akkor, amikor Jancsó Miklós Budapestre utazott, átvágta a filmet. A Párizsba visszaérkező Jancsó Miklós ezt példátlan atrocitásnak tartotta, és kitört a haddelhadd. A filmet visszaállították az ő elképzelése szerinti struktúrába, a producerasszony viszont ezt a lépést úgy torolta meg, hogy (a mai napig) nem fizette ki a rendező honoráriumát. Bajnak baj volt, de a kisebbik. Ugyanis Evelyne July nem fizette ki Elie Wiesel jogdíját sem, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, hiszen az író volt az erősebb fél. Többek között éppen 1986-ban tüntették ki Nobel-békedíjjal. Elie Wieselnek a film nem tetszett – így közvetítette az író véleményét Evelyne July –, mert abban nem ismert magára…

Evelyne July persze nem azért nem fizetett, mert megátalkodottan fösvény volt, hanem mert a filmet – valamiért – nem tudta eladni. Az Elie Wiesel által kezdeményezett per a francia bíróság előtt példátlan ítélettel ért véget: az írói jogok megtépázása miatt a film negatívját meg kellett semmisíteni, s ezzel magát a filmet „elpusztítani”. Egyetlen létező és a MOKÉP által szinkronizált kópiája – francia filmként – 1988. december 8-án került itthon közönség elé. A „félhivatalos” bemutató után a magyar kritika – például Fáber András a Filmvilágban – okosan elemezte a filmet. Nem hallgatta el, hogy méltatlan huzavona folyt a film körül. Zöldi László az Élet és Irodalomban azt az értékelést is megkockáztatta, hogy Jancsó Miklós talán legtisztább filmjével talált haza.

A Hajnal egyik legrangosabb kritikusának Karinthy Ferenc bizonyult, aki 1989. január 28-án felhívta Jancsó Miklóst, és azt mondta, hogy nem tudja, számít-e valamit az ő véleménye, de szeretné megköszönni a filmet, és azt, hogy egy korábbi Valóságbeli riportban – Jancsó Miklós szigorú olvasata szerint is – megkövette a magyar zsidóságot.

Hrotkó Larissza: Egy híres zsidó forradalmár: Jabotinsky

A 20. század első harmadában az európai zsidó lakosság azon volt, hogy a kultúra, a tudomány, a művészet és a társadalmi élet modernizációjának hordozójaként lépjen fel. Mindez nem volt egyértelműen pozitív hatással a tradicionális zsidó hagyományok ápolását szorgalmazókra, de az általános környezetre sem. Sigmund Freud, Franz Kaffka, Einstein, Franz Werfel, Hermann Broch, vagy a francia festőként ismert, ám eredetileg a vilnai zsidóságból származó Chaim Soutene, aztán Chagall, s a magyar világban soktucatnyi író, költő egyfelől átalakították világuk szellemiségét, másfelől növelték az idegenkedés zavarát.

Vagyis a század elejét bizonyos új antiszemitizmus kezdte jellemezni, amit már politikai gyűlölködésnek nevezhetünk. Nagyon jellemző erre a magyarországi fehér terror, de a Németországban is megjelenő „etnikai szövetség”. Oroszország, a szovjet forradalom hatására, az ateizmussal új, harcos, kegyetlen útra tért. Egy szó mint száz, az európai askenáz kultúra ismét veszélybe került.

Zeev (Vladimír) Jabotinsky – Magyarországon nevét az oroszos írás miatt Zsabotinszkijnak ejtjük – merőben új útra tért: meghirdette a radikális politikai cionizmust. Az „Öten” című, nálunk ismeretlen önéletrajzi regényében az ogyesszai askenáz zsidóság utolsó éveit írja le. Ugyanis meg volt győződve, hogy az apokaliptikus évek (1917-től) halálos veszedelmet jelentenek a zsidóság számára. A regény Jabotinsky cionista világszemléletét tükrözi, amelyben a racionális elemek az új romantikával vegyülnek.

Jabotinsky neve az 1920-30-as években Közép-és Kelet-Európában is ismertté vált. Magyarországon elsősorban a Zsidó Szemlében és a Múlt és Jövőben, de még az Orthodox Zsidó Újságban is jelentek meg írásai. 1940-ben jelent meg Jabotinsky három cikkét tartalmazó „Zsidóság és szocializmus” című füzet. Az utószó megjegyezi: a magyar ajkú zsidóság kevessé és rosszul ismeri Jabotinskyt. Például védbeszédét (valójában „vádbeszédét”) az angol királyi vizsgáló bizottság előtt. A „Betár” mozgalommal kapcsolatos cikkei meg-megjelentek Budapesten és Bukarestben. A csehszlovák Munkácson adták ki „A zsidó légió” c. művét, de már Budapesten jegyezte egy kiadó „Zsidó állam felé – című művét (1939). Ez világossá tette: szerzője minden megalkuvás nélkül, teljes önátadással szolgálja a zsidó állam ügyét. Ebben, és ahogy a tömegekre tudott hatni, Dávidra emlékeztetett.

A nagy zsidó kaland

A „Zsidó Szemle” 1926-ban nagyobb cikket közölt Jabotinsky tevékenységéről, amely elválasztotta őt Európa akkori sztárjától, Mussolinitől. Az írás címe: „Egy zsidó vezér kalandos élete”. De a cikk nem a kalandokról, hanem Jabotinsky radikalizmusáról szólt. A szerző szerint az oroszországi pogromok borzalmai tették Jabotinskyt cionistavezérré. Kiemelte intelligenciáját, a sokoldalú ismereteit, nyelvtudását. Részletesen számolt be a zsidó légió történetéről, Jabotinsky elítéléséről, majd szabadon bocsátásáról. Aláhúzta népszerűségét Palesztinában, Oroszországban és Lengyelországban. Jabotinsky programja a zsidó többség kialakítása Erecben. Ugyanez a lapszám közli a hírt, hogy Jabotinsky Ameri-kába utazott propaganda körútra. Egy hasonló körúton, öt évvel később halt meg hirtelen az Egyesült Állomokban.

A háború után, 1950-ben jelent meg a kommunista román Josif Bercu „A cionizmus a zsidó nacionalista burzsoázia ideológiája az imperializmus szolgálatában” c. munkája. A szerző a cionizmus bűnös vezérei között Jabotinskyt is megemlítette.

Az 1990-ben, vagyis már a rendszerváltást követően adták ki Ambrus Katalin és Bassa László „Jabotinsky írásaiból” című könyvet. A könyv bevezetőjében Jabotinsky életrajzi adatai találhatók, kronológiai sorrendben. Meg kell jegyezni, hogy az adatok szinte kizárólag Jabotinsky közéletére vonatkoznak, magánéletéről a könyvben nem esik szó. Jabotinsky irodalmi tevékenységéről sem írnak sokat, hiszen a könyv tulajdonképpen a publicisztikai műveket tartalmazza. A feldolgozott cikkek között szerepel „A nemzeti nevelésről – 1903.”, „Beszéd az ogyesszai zsidó ismeretterjesztő társulatban. (Hogyan viszonyulnak a zsidók az asszimiláció kérdéséhez?) 1906.”, „A gyász napján 1906.”, „A nagy zsidó kaland 1906.”, „Homo homini lupus”, „Jog és erő” 1911. stb. Az utolsónak szerepeltetett cikk – „A társadalmi kérdés megoldása” – 1935-ben íródott. A magyar olvasó tehát elsősorban egy radikális jobboldali politikust és publicistát ismerhet meg, akinek politikai célja az volt, hogy Erecben, a Jordán mindkét partján, minden eszközzel megteremtse a zsidó többséget. A könyv szerzői szerint Jabotinsky nem Marxnak, hanem Mózesnek a követője.

Jabotinsky kategorikusan kijelentette, hogy a zsidó nemzet egyetlen nyelve a héber. Az „Öten” című önéletrajzi regényét (1936) mégsem héberül, hanem orosz nyelven írta meg. Akkoriban már régen elhagyta az orosz földet, és csak a párizsi emigránsokkal tartotta fenn orosz kapcsolatait. Az orosz emigrációról – és egyáltalán az emigránsokról – Jabotinsky nem volt túlságosan jó véleménnyel. Ha így volt, kinek is címezhette orosz nyelven írt regényét? Talán az Ogyesszában maradt zsidóknak? Úgy vélem, hogy szándékát semmiképp nem a nosztalgia, hanem jól megfontolt politikai motivációja késztette. Az ogyesszai zsidóknak, akik közül csak kevesen tudtak héberül, meg kellett érteniük: más út nincs, csak az új zsidó állam képes tényleges hazát adni számukra. Az a föld, amelyhez drága emlékek fűződnek, nem lehet hazájuk: ott a zsidóság erkölcsileg és szellemileg, sőt fizikailag is elpusztul. És hogy ebben Jabotinsky nem tévedett, bebizonyította az ogyesszai zsidók szörnyű lemészárlása, amelyet a fasiszta román csapatok vittek véghez a második világháborúban.

A regény szerzője formailag visszatekint életének erre a korszakára. Csöppet sem különös, hogy ez a mű és szerzője neve nem szerepel az orosz irodalom lexikonjaiban. Pedig kortársa volt Csehovnak, Gorkijnak, Kuprinnak, ugyanabban az évben született, mint Alekszandr Blok vagy Andrej Belij (Borisz Bugajev). De az ogyesszai askenáz zsidóság magáénak tartja Jabotinsky orosz nyelvű írásait! 2002-ben, az író születésének 120. évfordulója alkalmából a város közössége elkészítette a regény jubileumi kiadását. Az ogyesszai zsidók vallási értelemben többnyire közömbösek voltak. Jellemző volt a városra az alvilág kiterjedése („Gott soll obhitu fun odesser hultailes”, ami annyit jelent, mint: Isten őrizzen az ogyesszai börtöntölteléktől), a kriminalitás rátája a zsidó társadalomban különben is igen magas volt, ami az „Öten” főhősét is nyugtalanította. Ogyessza nem volt éppen erkölcsös város, ám mégis ez lett a zsidó felvilágosodás, sőt a cionizmus központjává. Goluboszkij Ogyesszát egyenesen a Cion kapujának nevezi, és ezt – véleménye szerint – bizonyítják a mai Tel-Aviv utcáinak nevei is. Ogyesszában érett és fogal-mazódott meg a zsidók Erecbe való visszatérésének gondolata. Jabotinsky politikai aktivitását ez a gondolat meg is határozta. Hozzátette új zsidó nevelési elveit Erec összefüggésében. Így indult ki tőle „A Betár társadalomszemlélete”, „A Betári eszme”. Az öntudatos cionista szólt minden sorából.

Jevgenyij Golubovszkij örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a város Jevrejszkaja (Zsidó) utcájában felállították Jabotinsky emléktábláját.

Kornej Csukovszkij neves orosz irodalmár, Jabotinsky iskolatársa volt. 1965-ben ezt írta Rachil Pavlovna Margolinának Jeruzsálembe: „Ő vezetett be az irodalomba. Rokonszenves személyéből sugárzott a szellemiség. Volt benne valami a puskini, sok Mozartból. Mindent csodáltam benne: a hangját, a nevetését, és a sűrű fekete haját, amelynek tincsei belelógtak magas homlokába: szerettem a széles, sűrű szemöldökét, és az afrikai ajkait, és az előreugró állát… Most ez furcsának tűnik, de akkoriban többnyire esztétikáról beszélgettünk. Sok verset írt abban az időben, és az emberek rajongással beszéltek rímeiről, asszonanciáról és verseinek ritmikájáról. Sugárzónak, életvidámnak tűnt föl nekem, büszke voltam barátságára, és biztos voltam abban, hogy széles irodalmi út áll előtte. Ám a kisinyovi pogrom után Jabotinsky teljesen megváltozott. Elkezdett héberül tanulni, szakított a régi közeggel, hamarosan abbahagyta az írást a közös sajtóban. Eddig is felnéztem rá: ismerőseim közül a legműveltebb, legtehetségesebb volt, de most még erősebben kötődtem hozzá… Hogy az ember ennyire megváltozhat, ilyet eddig még nem tapasztaltam.” És versei most már nem a szerelemről, hanem arról szóltak: mennyire szörnyű a reménytelen, a sorstalan, a Ciontalan élet.

Pogrom Kisinyovban

Jabotinsky 1880-ban Ogyesszában, Ba-zarnaja utcában álló Charlamp-házban született. Apja, Jona ben Cvi külkereskedelemmel foglalkozott. A család meglehetősen jómódú volt, ám az apa nagyon korán meghalt – ő akkor 6 éves volt –, és a család elszegényedett. Az anyja, aki művelt asszony volt, egyedül nevelte gyermekeit. Az otthon légköre – az egyes források szerint – nem volt kimondottan vallásos, de mindenki megegyezik abban, hogy a zsidó tradíciókat a családban megtartották. Jehosua Ravnickij, aki Bialikkal együtt adta ki „Széfer ha-Ágádát” – a zsidó legendák antológiáját – ingyen tanította ivritre a család gyermekeit.

Érthetetlen, miért állítja Csukovszkij, hogy Jabotinsky csak a kisinyovi pogromok után kezdett volna ivritül tanulni. Más források pedig arra engednek következtetni, hogy az ivrit nyelvtudását Jabotinsky szinte egész élete át fejlesztette-csiszolgatta, legjobb bizonyítéka ennek az a tény, hogy 42 éves korában ismét lefordította Edgar Allan Poe „Hollóját”, csak most már ivritre.

Nemzeti közösség

Jabotinsky az ogyesszai zsidóság gyermeke volt, sokat kölcsönzött a szellemi hagyatékából, és az ottani zsidóság több jellemző vonását is örökölte. Ám születésétől kezdve szabadabb volt, mentes a kisebbrendűség és a rabszolgaság komplexusától, amely a túlélési küzdelem következményeként jellemezte a diaszpórát. A zsidósághoz igen is szoros kötelékek fűzték. Aki Jabotinskyben afféle kívülről jött asszimilánst akart látni (vö. például, Orthodox Zsidó Újság 1940. augusztus 21-i 34. számában), nem vette figyelembe életrajzi adatait, amelyek bizonyítják, hogy édesanyja lelkiismeretesen megtartotta a vallási előírásokat, apja rendszeresen járt zsinagógába, fia elsajátította a jiddist, amelyen a rokonsága is beszélt, majd valószínűleg még gyermekkorában kezdte tanulni az ivritet.

Érdekes ellentmondással találkozunk az „Öten” egyik élettörténetében. A regény végén a kikeresztelkedett Torik volt az egyetlen tagja Milgrom-családnak, aki foglalkozott a héber nyelvtanulással és a zsidó történelemmel, sőt talán Talmuddal is. És mégis éppen ő döntött a „kilépés” mellett. Alaposan megfontolta a tettét, nem érzelmi okokból cselekedett, hanem mert „építkezni” akart, és zsidósága akadályozta ebben. Itt az anyanyelv tanulása sem segített, mert akkor, amikor tanulni kezdte a héber nyelvet, vagyis a gimnázium ötödik osztályában, ez már nem jelenthetett számára anyanyelvet. Ekkor tapasztalta meg, hogy érzelmileg nem akar kötődni sem a héber nyelvhez, sem a zsidósághoz. Maga Jabotinsky éppen az ellenkező példa volt. Tudatosan félrelökte a kínálkozó lehetőségeket és kifejezetten a héber nyelven keresztül jutott el az új cionista identifikációjához.

Ezen a helyen érdemes idézni Simon Markist, egy másik orosz nyelvű zsidó publicistát, aki ugyan nem Ogyesszából származott el, de sokat foglalkozott az ogyesszai zsidó irodalommal. Bábelről szóló tanulmányában azt írta az ogyesszai valóságról, hogy a századfordulóra (1894. körül) a zsidók az ogyesszai lakosság egyharmadát, majd a felét tették ki, ám nagymértékben eltávolodtak a régi hagyományos társadalom zárt életformájától. Markis az itteni zsidók életmódját adaptációval, sőt integrációval magyarázza. Minden pogrom, üldözés és korlátozás ellenére a szituáció hasonlított az amerikai körülményekre: a zsidóság erősen közeledett a környező világhoz, fenntartva a nemzeti közösség jellegét. A zsinagóga továbbra is életük középpontjában állt, ám elsősorban szellemi központként. Ez egyedi helyzetet teremtett, ilyen nem volt másutt Oroszországban: sem Szentpétervárott, sem Kievben vagy Vilnában. Így nem véletlen az a nagy hozzájárulás, amelyet az ogyesszai zsidóság az akkoriban kibontakozó szovjet-orosz irodalomhoz tett: az ogyesszai zsidó írók jól ismerték a nem vallási világirodalmat és rendelkeztek külföldi irodalmi kapcsolatokkal is.

Maga Jabotinsky eleinte az orosz gimnáziumba járt, de a formális oktatás körülményei túlságosan szűkítették sokoldalú tehetségét. Egy kis fegyelmi incidens volt az oka annak, hogy a gimnáziumot elhagyta, és aztán magánúton folytatta tanulmányait. Több, egészen pontosan hét nyelvet tanult meg otthon. 17 éves korában jelent meg az első publikációja, Edgar Allen Poe „Holló” című versének fordítását pedig olyan nagy érdeklődés kísérte, hogy iskolai tankönyvekben is felhasználták. Meg kell még említeni, hogy Makszim Gorjkij, akinek irodalmi műveit Jabotinsky egyébként nagyra értékelte, úgy nyilatkozott Jabotinskyről, mint aki „igen érdekes irodalmi személyiség”, miután elolvasta Jabotinsky egyik fordítását.

Az ifjú Jabotinsky tehetsége nem maradt észrevétlen, 1898-ban küldték ki Bernbe, majd Rómába az „Ogyesszai lap” munkatársaként. Az „Öten” című regényében a szerző több oldalon emlékezik ifjúkori társadalmi tevékenységéről.

Levél Beginhez

Jabotinsky az „Ogyesszai Novosztyiban” Altalena név alatt tárcaíróként működött egy ideig, de 1907-ben minden tevékenységét megszakítva, az intellektuális kutatásoknak szentelte magát. Ekkor foglalkozott a kisebbségek problémáival, többek között az ukrán kisebbség helyzetével. Ugyancsak 1907-ben Jabotinsky feleségül vette Johanna Galperinát, akinek 15 éves kora óta udvarolt. 30 évvel később Menachem Beginhez írt levélben arra emlékezett, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor esküvője napján áldást mondhatott ifjú feleségére. Esküvőjük után majdnem egy évig csak leveleztek egymással, ugyanis mindketten tanultak: Vladimir Bécsben, a felesége Franciaországban. 1910-ben megszületett Ári fiúk. Amikor a gyerek nagyobb lett, az apja kizárólag ivrit nyelven beszélt vele. 1918-ban, a frontra való indulás előtt ezt írta feleségének: „Egész életünkön át kínoztalak, Ánya. Ám te vagy a legnagyobb szerelmem.”

1930-ban, amikor az orosz emigráns körök Jabotinsky 50. születésnapját ünnepelték, Mihail Oszorgin irodalomtörténész melegen üdvözölte.

A „Magyar Zsidók Lapja” 1940. évi II. évf. 32. (augusztusi) számában közölte, hogy meghalt Vladimir Jabotinsky, „korunk legjelentősebb héber publicista”, aki héberre fordította Dante Isteni színjátékát. Az 1903-as kisinyovi pogrom rázta fel benne a zsidó öntudatot. A „Múlt és Jövő” az 1940. novemberi számában közölt egy nagyobb cikket Jabotinsky haláláról, amelyet Dr. Josef Klausner, a jeruzsálemi héber egyetem professzora írt. A szerző igazi nemzeti hősnek kiáltotta ki őt.

Jabotinsky attól tartott, hogy a bolsevik rendszerben az ogyesszai és más ukrajnai zsidók helyzete romlik majd. Félelme jogos volt, ezt mutatja az 1924. évi statisztika is, amelyet a Zsidó Szemle 1925. évi február 1-i száma hozott nyilvánosságra. A statisztikai adatokból kiderül, hogy az ogyesszai tartományban a zsidó gyermekek 65%-a a szegénység miatt semmilyen iskolai oktatásban nem részesült. Az Ukrajna területén élő zsidók 30-40%-a bőrbetegségekben szenvedett, a gyermekek 18%-a tbc-és volt. A zsidók helyzetét a bolsevik hatalom és a szocialista gazdasági rendszer rontotta. Az összes orosz zsidó 80%-a deklasszált, illetve „leosztályozott” volt. 1925-ben összesen 3 millió 182 ezer zsidó élt Oroszországban, ebből csak 8%-nak akadt foglalkozás (ügyvéd, orvos, művész stb.). Korábban a zsidók 35-40%-a kereskedett, de az új rendszerben ez a tevékenység gyakorlatilag megszűnt. Jabotinsky már csak ezért sem kedvelhette a szovjet rendszert.

Csukovskij és más életrajzírók is hangsúlyozták a kisinyovi pogromok nagy hatását Jabotinskyra.

A zsidók pogromellenes agitációját Jabotinsky hatástalannak tartotta: olyan ez, mintha sót szórnánk a mókus farkára, ha el akarjuk kapni! Ugyanis az agitációs kiadványokat csak a zsidók olvassák. Szorongása növekedett. „Kellemetlen lett az élet Ogyesszában. Nem ismertem rá a városra, amely még nem is olyan régen könnyelmű volt, és nem ismert haragot. Eddig soha nem tapasztalt gyűlölet érződött mindenütt.”

Amikor kitört az első világháború, a cionisták nagyobb része a semlegesség mellett foglalt állást. Ugyanis attól tartottak, hogy Törökország Anglia ellen lép be a háborúba. Jabotinsky pedig világosan látta, hogy a Török Birodalom a háború kimenetelétől függetlenül szét fog esni. Ezért szólította fel a zsidókat Anglia támogatására, és megszervezte a Zsidó Légiót, amelynek támogatnia kellett az angol csapatokat. Háború után, 1920-ban már irányította Jeruzsálem védelmét az arab rohamcsapatok ellen.

Az angolok mégis 15 év börtönre ítélték illegális fegyvervásárlásért és szervezkedésért, majd a közvélemény hatására egy év múlva szabadon bocsátották, de megtiltották neki a palesztinai tartózkodást. Végül a jeruzsálemi és a hebroni véres eseményeket követően, 1929-ben a mozgalom vezetője lett, azaz nevéhez fűződik az Ecel nemzeti katonai erő létrehozása.

1925-ben persze még részt vett a 14. Cionista Kongresszuson. Erről a magyar cionista sajtó is beszámolt (ld. Zsidó Zsemle, szeptember 1-i számát, amely azt is ígérte, hogy Jabotinsky beszédét teljes terjedelmében közli majd, ha egyszer hely lesz a lapban). A hír így szólt: „Vladimír Jabotinszky nagyvonalú ellenzéki beszédet mondott.” Ugyanez a Zsidó Szemle arról tudósított, hogy Jabotinsky állandó munkatársként „szegődött” a „Haarec” című laphoz. A hír figyelemre méltó volt: ugyanis a „Haarec” David Ben Gurion támogatását élvezte akkoriban.

1930-ban Jabotinsky teljesen új cionista szervezetet hozott létre.

Az Egyesült Államokban halt meg, ahol 1940. nyarán éppen az Erec védelmére szervezendő hadsereg ügyében járt. Jabotinsky azt követelte, hogy az angol hatóságok minimum 150 ezer zsidó letelepedésére adjanak engedélyt, hogy kimentse a zsidókat a nácik alól Európából, elsősorban Lengyelországból. Vagyis a zsidókat Erecben akarta megvédelmezni.

(Mejegyezni kívánjuk: a nagy fekete-tengeri kikötő nevét kétféleképpen lehet magyarul írni: Ogyesszának és Odesszának. Ennek oka az orosz és az ukrán kiejtésben rejlik. Mi ezt választottuk.)

Marosán Bence: Az igaz Isten arcai I.

Rosenzweig és Lévinas a zsidó identitásról

Hannah Arendt nem sokkal halála előtt mesélte el a következő történetet egy francia rádiónak. Szülővárosában, Königsbergben kislánykorában rendszeresen járt talmud-tóra órákra. Egy napon azt mondta a rabbinak: „Elvesztettem a hitemet”. A rabbi ezt felelte: „És ugyan ki kéri rajtad ezt számon?” A litván származású francia filozófus, Emmanuel Lévinas a következőképp kommentálta a történetet: „A válasz jellegzetes. Ami számít, az a »cselekvés«, és nem a hit. A cselekvés itt kétségkívül morális életvezetést jelent, de magára a rítusra is vonatkozik. Ami a többit illeti: vajon különbözik-e hit és cselekvés? Mit jelent az: hinni? Miből is áll a hit? Szavakból? Eszmékből? Meggyőződésekből? Mivel is hiszünk mi voltaképpen? A teljes testünkkel! Valamennyi csontunkkal!* Amit a rabbi mondott, az a következőt jelenti: »jót tenni annyi, mint hinni«. Ez az én következtetésem is” 1.

Ebből a történetből úgy tűnik ki, mintha Lévinas a kérdést, hogy mit jelent „zsidónak lenni”, azt elsősorban a hagyományhoz való viszonyulás felől közelítené meg. A zsidó identitásnak – a tradíciótól áthatott és meghatározott életgyakorlaton keresztül történő – meghatározása fényében lehetségesnek látszik „jó zsidónak” lenni anélkül, hogy hinnénk a kinyilatkoztatás bibliai Istenében. Később látni fogjuk, hogy a zsidó identitás jellegére vonatkozó felfogásmód ennél azért árnyaltabb és összetettebb. E kérdés a kibontása során Lévinas sok tekintetben Rosenzweig nyomdokain halad. Válaszuk meglepő: mindketten elszakadnak a probléma metafizikai vetületétől, attól a kérdéstől, hogy ténylegesen létezik-e Isten; mindketten a bibliai hagyományban benne álló ember sajátos élettapasztalatából indulnak ki. E tanulmányban arra a kérdésre keresem most e két szerző nyomán a választ: hogy lehetséges-e zsidó identitás oly módon, ha zárójelbe tesszük a kinyilatkoztatás Istenének létét?

A zsinagóga és a katedrális gyülekezete

A középkori dómok és katedrálisok domborművei között gyakran látható egy jellegzetes ábra: két nő alak, akik közül a baloldalinak a szeme be van kötve, keze pedig eltört jogart tart; a jobboldali pedig előretekint a világba, kezében pedig uralkodói pálca látható. Ez a középkori allegória az Újszövetség és Ószövetség viszonyára vonatkozik: a bekötött szemű asszony a zsidóságot szimbolizálja, mely vak a világra, nem veszi észre, nem veszi tudomásul, hogy az üdvtörténet túllépett rajta, és Krisztus kegyelme eltörölte az ótörvény uralmát. Valószínűleg a zsidóság történetében Franz Rosenzweig volt az első, aki pozitív értelmet tulajdonított ennek a képnek: a zsidóság vak a világra, és nem is szabad látónak lennie. Azon nyomban megszűnne zsidóságnak lenni, mihelyst szemei megnyílnának. Főművében, A megváltás csillagában a zsidóság és a kereszténység viszonyát olyan módon mutatta fel, hogy azzal (sok értelmezője szerint) elsőként fektette le egy modern vallási pluralizmus alapjait 2. A két vallásnak egyetlen vallásfilozófiai koncepcióban történő egyesítése ad egy határozott ökumenikus karaktert Rosenzweig gondolkodásának – a kifejezést a keresztény és nem-keresztény felekezetek párbeszédének értelmében véve ezt.

A megváltás csillaga Rosenzweig és Buber közösen készített németnyelvű Biblia-fordítása elé íródott volna kommentárként. Főművében Rosenzweig a természetes élettapasztalat jogát akarja visszaadni a filozófiai absztrakcióval szemben. A filozófia a dolgokat valami tőlük különböző hordozóra akarja visszavezetni, s arra kérdez rá: mik a dolgok „tulajdonképpen”? Rosenzweig szándéka szerint ezzel a „tulajdonképpen”-nel szakít, amikor filozófiája alapelvévé teszi, hogy a dolgokat meghagyja azoknak, amiknek azok a természetes értelem számára adódnak. Ennek ellenére sikerült olyan könyvet írnia, amiből senki nem értett egy kukkot sem. A kiadó kérésére írt hozzá egy kísérőtanulmányt 3, és az olvasóközönség szomorúan vette tudomásul, hogy egy érthetetlen könyv mellé most kapott egy érthetetlen tanulmányt is.

A szöveget az teszi nehézzé, hogy szerzője szerint a természetes tapasztalás tényei természetességükből fakadóan olyannyira láthatatlanokká váltak számunkra, hogy azoknak egy filozófiai kontextusban való felmutatása speciális nyelvet igényel. Sajátos nyelvezete mellett a könyv jellegzetesen metafizikai kérdéseket tárgyal. A kinyilatkoztatás igéinek szilárd igazságokként való elfogadása az óvatlan olvasó számára a metafizikai spekuláció gyanújába keverheti a könyvet – amitől pedig Rosenzweig a lehető legtávolabb szeretné tudni magát. Szándéka szerint a szöveg az első szótól az utolsóig a természetes tapasztalás közegében mozog. A klasszikus metafizika alapfogalmait és alapproblémáit ennek a tapasztalásnak a közegében alámerítve teszi elemzés tárgyaivá.

A megváltás csillagának főszereplője a bibliai hagyomány eleven tapasztalatában benne álló ember. Csak ennek számára jelenhetnek meg a kinyilatkoztatás igéi sziklaszilárd bizonyosságokként. A helyzet azonban természetesen nem ennyire egyszerű. Az igazságok Rosenzweignál kisza-kíthatatlanul beletagozódnak az ember életvilágába; egyfelől hierarchiába rendeződnek, másfelől radikálisan történeti–gyakorlati karakterük van. Létezhetnek olyan igazságok, melyekben bárki könnyen egyetérthet, s amelyeknek nincs különösebb tétjük. Ilyen a kétszer kettő egyszerű igazsága. Vannak azonban olyan igazságok is, amik meghaladják a közvetlen igazolhatóság szféráját, s „melyeknek igazságát igazzá bizonyítani csak valamennyi nemzedék zálogul adott élete képes” 4.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a mű tapasztalat-orientációját, akkor tökéletesen érthetetlenek maradnak számunkra Rosenzweig olyan – a hagyományos metafizika számára teljességgel abszurd és értelmezhetetlen – kijelentése, mint például, hogy: „[az] ember nem Isten faktumában hisz, mert hogy Isten micsoda, azt éppúgy nem sejthetjük, mint azt, hogy van-e, ez utóbbi amúgy is legfeljebb őt magát érinthetné” 5. A mű számára a kinyilatkoztatásban megjelenő Isten a fontos; és a kinyilatkoztatásban benne élő ember ezt az Istent igazként és egyedül igazként tapasztalja meg.

Rosenzweig meggyőződése szerint zsidóságot és kereszténységet az köti össze, hogy csupán ez a két kinyilatkoztatott vallás van, és egy közös igazságot valósítanak meg. Zsidóság és kereszténység egymásra utaltak az üdvtörténetben: a kereszténység jel a zsidóság számára, hogy el fog jönni a megváltás, a zsidóság állandó jel a kereszténység számára, hogy még nem jött el a végső megváltás, hogy a krisztosz megváltó munkája még nincsen bevégezve. A világtörténelem ideje a Szentírás és az Evangélium felől értelmeződik: a múlt a Teremtés, a jelen

a Kinyilatkoztatás és a jövő a Megváltás. A világnak ez a természete akinyilatkoztatásban tárul fel – az, hogy a világ teremtetett és hogy a megváltás ígéretével terhes. Az antik kozmosz még elrejti a maga valóságos természetét: azt hogy tragikus hősei megváltásra szoruló véges halandók, hogy isteneinek áttetsző elevensége mögött az egy igaz Isten elevensége rejtőzik, hogy az antik görög ember világa ennek az Istennek a teremtménye, mely útban a kinyilatkoztatás felé nyomul előre a saját teremtettsége felé.

A bibliai tradíció által meghatározott tapasztalás felől megfogalmazott vallásfilozófia azonban éppen e tradícióhoz történő szigorú illeszkedése miatt nem lehet teljes mértékig pluralista jellegű. Ez a koncepció nemcsak, hogy ismeri az „elohim aherim”, az „idegen istenek” fogalmát, hanem ez a fogalom ennek a koncepciónak egyik alapköve 6. Bár a biblia Istene képes meghallani és meghallgatni a pogány kultuszok követőinek imáit is, ez azonban semmit sem változtat e kultuszok eredendően hamis voltán. A biblia Istene csak a kinyilatkoztatott vallásokban lakozik, melyeket nem alapítottak, hanem amelyek úgyszólván megtörténtek a világgal. Csak a két bibliai vallás „paródiáját”, az iszlámot alapították 7. Rosenzweig – rendszere nézőpontjából – rendkívül ellenséges az iszlámmal szemben; – azzal együtt, hogy nagyon alaposan és behatóan foglalkozott vele, és kitűnően tudott arabul. Az iszlám vallást „világtörténeti plágium”-nak nevezi 8. Kortárs iszlám-kutatók ez ellen – érthetően – hevesen tiltakoznak, de Rosenzweig a maga rendszerének a keretein belül teljesen konzekvensen jár el. Az „elohim aherim” értelmezésében Lévinas markánsan eltérő utat követ majd.

Forrás és kinyilatkoztatás

Árnyalt és sokértelmű módon viszonyult Rosenzweig a Biblia filológiai és történeti kritikájához. A Biblia forráskritikájával külön tanulmányban is foglalkozott 9. Miként Martin Buber, Rosenzweig is nyitott volt a Biblia kritikai filológiai elemzése iránt. Mindketten úgy gondolták, hogy a kinyilatkoztatás érvényét nem csorbítja az, ha e kinyilatkoztatás dokumentumai szerkesztettek és történetileg rétegzettek. A Szentírás fordításának időszakában Rosenzweig levelet írt Buberhez, ebben beszámolt arról, hogy a minap olvasta egy orientalista filológus könyvét a héber Szentírásról, melyben a szerző amellett érvelt, hogy a szamaritánus Biblia ősibb a Tóra ma ismert formájánál. „Ez igaz lehet” – mondja levelében Rosenzweig – „de a mi hitünket ez mégsem érinti a legcsekélyebb mértékben sem”. Buber és Rosenzweig is belátta azt a tényt, ami felett már az ő korukban sem lehetett elsiklani: hogy a Biblia homogenitásának tézise fenntarthatatlan. Buberhez hasonlóan Rosenzweig is ésszerű kompromisszumot próbált kötni e szövegek történeti és transzcendens eredeztetése között. Rosenzweigről írott elemzéseiben Lévinas is kiemeli A megváltás csillaga szerzőjének liberális szentírás-értelmezését: azt, hogy Rosenzweig megengedi e szövegek bizonyos mértékű forrásokra bontását, de egyszersmind ahhoz is ragaszkodik, hogy a különböző szövegforrások mögött van közös, transzcendens végpont: a kinyilatkoztatás kútja 10.

Rosenzweig annyiban bírálja a Biblia kritikai filológiáját, amennyiben az teológiai attitűdöt vesz fel, és képesnek hiszi magát egy evilági, mégis vallásos színezetű hit megalapozására. A kritikai filológia feloldja a kinyilatkoztatást a mítoszban; a zsidóság kiválasztottsága itt az emberiség ideális gyülekezeteként értelmeződik, Jézus pedig ideális emberként, egyfajta humanitás-eszmény megtestesítőjeként 11. Ez azonban öncsalás: a mítosz a túlvilágiság levegőjével terhes; a szóban benne rejlő, fiktív-voltot sejtető, leértékelő mellékíz („ez csak mítosz”) az eredendően a transzcendencia irányába tájékozódó hit eltévelyedését sugallja. Az igazi mítosz az isteni valósággal való eleven találkozás: a kinyilatkoztatás élménye és eseménye. „Ahol mítosz születik, ott ver a történelem szíve”12 – vagyis ott valóban történik valami; ha nem is isteni és emberi valóságos találkozása, de legalábbis ennek a találkozásnak az árnyéka.

Rosenzweig alapvetően az ellen tiltakozik, hogy a Bibliának ez a történeti-kritikai reflexiója a hit, a teológia nyelvén akarjon megszólalni: ekkor ugyanis félreérti magát. Ez ugyanis egy teljesen pozitivista felfogás, melynek nincs és nem is lehet köze bármiféle transzcendenciához. A minden másvilági iránt lényegileg közömbös pozitív tudományok éthosza ez. Lehetséges a minden másvilági-transzcendens kiiktatása a pozitív tudományokra való hagyatkozás alapján, azonban ez a kiiktatás Rosenzweig szerint a legkevésbé sem minősül ateizmusnak. „Felség! erre a hipotézisre nem volt szükségem” – mondta Pierre-Simon de Laplace, amikor Napóleon arról érdeklődött, hogy „Az égi mechanikáról” írott könyvében miért nem esik egyetlen szó sem a Jóistenről.

Találkozás Istennel

Korunk ateizmusa leginkább ezen a tudományba vetett hiten alapul. Ez azonban az önmagát tévesen ateizmusként értelmező nihilizmus: Rosenzweig szerint ez ugyanis nem több, mint a transzcendencia iránti közömbösség. Épp oly kevéssé ateista az, aki a tudományos világkép alapján veti el bármiféle transzcendencia lehetőségét, mint amilyen kevéssé volt ateista Epikurosz vagy Lucretius (ez utóbbi olyan kevéssé volt ateista, hogy A természetről szóló könyvét egyenesen az Istenanyának, a Magna Maternak ajánlotta). Az ateizmus legkevésbé sem a transzcendencia léte feltételezésének szükségtelenségét vallja, nem valamiféle a transzcendenciával történő közömbös szembefordulás, hanem az isteni valóság elkötelezett és tudatos megtagadása: vagyis a szó eredeti értelmében vett isten-tagadás. Az újkor gondolkodói közül – állítja Rosenzweig – az egyetlen komolyan vehető ateista Nietzsche volt 13 „Ha lenne Isten, nem tudnám elviselni, hogy nem én vagyok az” – ez a nietzschei gondolat Rosenzweig szerint nem egyszerűen a modern kor első, valóban ateista megnyilvánulása. Rosenzweig szerint Nietzsche értette meg először az újkorban, hogy mi is valójában Isten – „Nietzsche volt az első, aki szemtől szembe találkozott az eleven Istennel, még ha csak azért is, hogy megtagadja Őt” 14.

Rosenzweig megpróbál köztes utat találni a minden kinyilatkoztatást a mítoszban feloldó, általa pozitivista nihilizmusnak tartott álláspont, és a minden mítoszt kinyilatkoztatásként értelmező, meggyőződése szerint Istent elszemélytelenítő misztika között. A megváltás csillaga szerint mindkét felfogás alkalmatlan a szentírási szövegekben lecsapódott tapasztalat adekvát megszólaltatására.

Zsidónak lenni egyfelől azt jelenti, hogy a kiválasztott nép véréből és húsából valónak lenni.

Másfelől azonban ezt a kiválasztottságot a kinyilatkoztatás igazságaként kell megélni. Ennek a megélésnek nem egy magunkra kényszerített meggyőződés módján kell megtörténnie, hanem a szentírási szövegek és tradíció rítusainak dialogikus karakterébe való behelyezkedés útján. A tapasztalat, amiről itt szó van, a kinyilatkoztatásban megérintett ember élménye: ember és Isten párbeszéde. A párbeszéd élménye itt a fontos: az adekvát módon átvett és továbbadott tradíciónak mindig a párbeszéd jellegével kell bírnia.

A rosenzweigi problémakör egyik legnehezebben érthető része a »mi-mondás«. Az ember lényegében gyökeredzik, hogy énje csak egy másik emberhez való viszonyában jelenik meg, mint én. Minden én mélyén ott rejtőzik a Te; énem csak Te belőled érhető meg; abból, hogy azt tudom neked mondani, hogy Te. A filozófus elpirul, ha azt mondják neki, hogy „szeretlek”. A szeretet igéje, mely a Te-mondás egyik legelemibb megnyilvánulása, felrobbantja a totalitás kőtornyát, mindenféle filozófiai rendszert szétfeszít. Rosenzweig filozófiája mindenekelőtt a hegeli rendszer-filozófia ellen irányul. Hegelnél az általános maradéktalanul felszippantja magába az egyedit; Rosenzweig az általánost, a közösséget is az egyes felől, a személyes kapcsolatok oldaláról közelíti meg.

A szeretet, mint két ember legintimebb, legindividuálisabb viszonya értelmét veszti a filozófiai absztrakcióban. Isten és ember viszonya is a szeretet individuális (és szigorúan individuális) jelensége felől kell, hogy érhetővé váljék. A kinyilatkoztatás Isten ember-szertő voltának kinyilatkoztatása; a közösség minden egyes tagjához külön szól. Isten mindig az egyes konkrét embert szereti. Rosenzweig arra a kérdésre, hogy a Jézusként megtestesülő Isten miért csak egyes konkrét vak vagy béna embert gyógyított meg, és miért nem szüntette meg a vakságot vagy bénaságot, mint olyat (és akkor ezt a problémát ki is iktathatnánk), azt felelte, hogy a szeretetnek nem ilyen a természete. A szeretet lényege szerint mindig valamely egyes emberhez szól. (Az iszlám istenéről, Allahról el lehet mondani, hogy »minden-szerető«, hogy szeretete a világot mint általánosat öleli át; ebben az általánosságban azonban éppen az egyes ember az, aki elsikkad).

A micva

Rosenzweig – Kanttal szemben – úgy gondolja, hogy igenis van értelme szeretet parancsolni a másik ember iránt. A másik ember szeretetére felszólító isteni parancsolat azt kéri az egyes embertől, hogy nyíljon meg a másik iránt, engedje azt Te-ként megnyilvánulni. Másikként megszólalni. Lévinas ezt később – Rosenzweig nyomán – úgy fogja megfogalmazni, hogy a szeretet parancsa annak követelménye, hogy ne forduljunk el a Másik Arcától. Isten és ember viszonya is én és te kapcsolatán alapul. Az isteni Te-hez való odafordulás a zsidóságban a micva. Az isteni parancsolatok teljesítése által nyílik meg az ember Isten arca előtt. A tórai törvények megtartása és a jócselekedetek, a micvák az Isten iránti szeretet gyakorlását jelentik.

Ez az Isten felé történő odafordulás a maga igazi erejét és érvényét azonban csak a közös tanúságtételben kaphatja meg: neked és nekem együtt, közösen kell tanúsítanunk a világ teremtettségét, a kinyilatkoztatás eseményét és a megváltás ígéretét. A közösséget helyesen csak az „én” és a „te” közösségeként, emberek személyes kapcsolatából felépülő közösségként érthetjük meg. Csak egy „én” és egy „te” tudja helyesen azt mondani, hogy „mi”; az igaz Isten megnyilvánulását pedig az „én” és a „te” közössége, a „mi”-mondás kell, hogy tanúsítsa és megőrizze. A vallási tapasztalat közös kell, hogy legyen, nem lehet elszigetelt élmény, egyetlen ember ládába zárt kincse. Az imának a közösség imájának kell lennie! „És Isten nem fordul el egyetlen közös ima elől sem” – mondja Rosenzweig.

(Folytatjuk)

Lábjegyzetek

1. A történetet a Zenit.org hírportál 2000. szeptember 12-i számában olvastam.

2. Tatár György. Pompeji és a Titanic. Bp., 1993. Atlantisz kk. 187.o.

3. Rosenzweig. Új gondolkodás. In.: Nem hang és füst. Válogatott írások. Bp., 1990. Holnap kk.

4. Rosenzweig. Nem hang és füst. Válogatott írások. Bp., 1990. Holnap kk. 144.o.

5. Vö. Rosenzweig. I.m. 210.o.

6. I.m. 135.o.

7. I.m. 136.o.

8. Der Stern der Erlösung. Freiburg im Breisgau. 2002. 130.p.

9. Rosenzweig. Ateista teológia. In.: Nem hang és füst. 24-42.ok.

10. Lévinas. Difficult Freedom. The Athlone Press. London, 1990. 196.p. Translated by Seán Hand.

11. Rosenzweig. Nem hang és füst. 29-30.ok.

12. Rosenzweig. I.m. 34.o.

13. Rosenzweig. Der Stern der Erlösung. Id. kiadás. 20.p.

14. Rosenzweig. I.m. 21.p

Hollósi Zsolt: 130 éve hunyt el Lőw Lipót szegedi főrabbi

„A magyar zsidó papok mintaképe volt Lőw Lipót, ki hazájának és felekezetének, a közművelődésnek és a vallástudománynak leghívebb szolgálatában töltötte el eredményekben gazdag életét.” Ekképpen értékelte a magyar zsidóság történetének egyik jeles kutatója a 130 évvel ezelőtt, 1875. október 13-án elhunyt szegedi főrabbi életművét.

Lőw Lipót a híres prágai rabbi, Judah Loew Becalel kései leszármazottjaként a morvaországi Czerna Horán született 1811. május 22-én. Német anyanyelve mellett a falu tanítójától csehül is megtanult, héberre pedig házitanítója tanította. Gondos nevelésben részesült, élete során az olasz, a francia, a latin és a görög nyelvet is elsajátította, miközben hegedült, zongorázott és fuvolázott is. Tizenhárom évesen hagyta el a szülői otthont, hogy Talmud-iskolába menjen. 1829-ben Perles Mózes hallgatójaként Kismartonban kezdett magyarul tanulni. 1830-ban Prossnitzban a Bibliát és a Talmudot tanította, közben a helyi főrabbi mellett tanulmá-nyait is folytatta, miközben a val-lásreformáló hírében álló aradi főrabbival is levelezett... Mivel nem remélhetett rabbiokleve-let a vallásreformerekkel nem szimpatizáló illetékes morvaországi főrabbitól, Magyarországra jött. Nevelőként kezdett dolgozni, közben keményen tanult, és 1835-ben sikerült megszereznie a rabbi-képesítést. Több felsőoktatási intézményben is tanult, keresztény teológiai végzettséget és főelemi iskolai tanítói oklevelet is szerzett. 1841-ben Szombathelyen tartotta élete első prédikációját, majd hamarosan helyettes rabbi lett Nagykanizsán, ahol munkájának elismeréseként 1842-ben főrabbivá választották. Lőw Lipót az első tudományosan képzett magyarországi rabbik közé tartozott. Hamar felismerte: a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás. Szónoklataival, írásaival harcolt a magyar zsidóság emancipációjáért. A magyar nyelvű igehirdetést is meghonosította Nagykanizsán: már 1844-től magyarul prédikált a zsinagógában. Szinte szállóigévé váltak egyik prédikációjának buzdító szavai: „Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!” Nagykanizsai működése idején szólalt meg először egy magyarországi zsinagógában orgona. 1842-ben Pesten feleségül vette Schwab Arszlán pesti főrabbi Leontin nevű művelt leányát, aki hét gyermeket szült. 1844-ben indította el későbbi híres folyóiratának előfutárát, a Ben Chananját. 1846 nyarán Pápára került főrabbinak, ahol reformjai megosztották az ortodox hitközséget. Kossuthtal folytatott nevezetes hírlapi vitájában amellett állt ki, hogy a zsidóság jogegyenlőségének biztosítását nem szabad összekapcsolni a vallási szokásaik megreformálásával. A szabadságharc idején követte híveit a harcba, és tábori lelkészként vállalt szerepet. 1849 májusában a pápai zsinagógában a többi felekezettel együtt ünnepelve nevezetes beszédet mondott a függetlenség proklamálásakor. Egy regényes életrajz szerint a szabadságharc végnapjaiban Táncsics Mihállyal együtt a szegedi Zsótér-házban tett hitet a megvalósuló egyenjogúság mellett. Az összeomlás után Lőw Lipót sem kerülhette el a számonkérést: börtönbe zárták, felségsértéssel és lázítással vádolták. Báró Sina György közbenjárására 1849 decemberében szabadon engedték, de egy ideig még figyelték. A szegedi zsidóság 1850 végén választotta rabbijává és iskolája igazgatójává. 1851-ben elhunyt első felesége, 1853-ban újból megnősült: az ókanizsai szabadságharcos özvegyet, Redlich Babette-et vette el, akitől ugyancsak hét gyermeke született. Köztük 1854-ben Lőw Immánuel, akit később „a földkerekség legtudósabb rabbijának” tartottak.Lőw Lipót a szegedi zsinagógában magyar nyelven bevezette a királyért, a hazáért és a városért mondott imát, zsidó leányiskolát alapított, létrehozta a zsinagógai énekkart és vezetésére ké-pesített kántort alkalmazott. 1868-ban az igazságügy-miniszter véleményt kért tőle a szégyenletes középkori „zsidó eskü”-ről, mire ő egész tanulmányt írt „A zsidó eskü múltja, jelene és jövője” címmel. Ennek hatására törölték el a megalázó esküformát. Az ortodoxiával szemben reformokra törekedett, de igyekezett a reformmozgalmat a vallástörvényi hagyományokkal is összeegyeztetni. AĘmagyar zsidó sajtó egyik kezdeményezője volt, 1858-ban újraindított folyóirata, a Ben Chananja Szegedet egy évtizeden keresztül a zsidó tudomány egyik európai központjává avatta. Szaktudósként nemzetközi hírnévre tett szert a talmudi régiségek tudományában. Közéleti és tudományos tevékenysége révén nagy tekintélyre tett szert, tagja volt Szegeden a városi közgyűlésnek is. Amikor 1875. október 13-án elhunyt, az első részvétnyilvánítások egyikét a Torinóban lakó Kossuth Lajostól kapta a Lőw család.

Hollósi Zsolt: Lőw Immánuel Intézet létesítéséről

Péter László irodalomtörténész, a város díszpolgára azt javasolja, hozzanak létre Lőw Immánuel Intézetet Szegeden a tudós főrabbi nemzetközi jelentőségű életművének kutatására.

Elszomorító eredményre jutott Péter László irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, amikor megkérte az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK): nézzék meg, hazánkban hol férhetők hozzá Szeged nagy fiának, a nemzetközi ismertségű kiváló judaista, orientalista, folklorista, botanikus tudósnak, az 1854-ben született Lőw Immánuel főrabbinak alapművei. Az 1924 és 1934 között Bécsben és Lipcsében kiadott négykötetes Die Flora der Juden ma csak az OSZK-ban, a szegedi és a debreceni egyetemi könyvtárban, az akadémiai könyvtárban és a kertészeti egyetem könyvtárában érhető el. A Fauna und Mineralien der Juden csak az OSZK-ban, de ez sem eredeti példány, hanem csupán fotomechanikai utánnyomás. A Studien zur jüdischen Folklore az OSZK-n és a debreceni egyetemi könyvtáron kívül csupán a budapesti néprajzi múzeum könyvtárában található meg. Péter László úgy véli, tűrhetetlen, hogy Szegeden ne lehessen hozzáférni Lőw Immánuel életművéhez. „Komoly igényű életrajzának” megírása, amelyet Bálint Sándor már 1948-ban sürgetett, elodázhatatlan.

– Hol lehet majd az utókornak utánanéznie, ha ki akarja aknázni mindazt, amit hatalmas életművében a tudós főrabbi fölhalmozott? Ehhez az kell, hogy Szeged, a szülőváros, amely dicsekszik a legnagyobb hebraista tudóssal, és amely régi adósságát a szobrának fölavatásával végre lerótta, tűzze ki következő sürgős és halaszthatatlan föladatul: mielőbb kiadni Lőw Immánuel eddig szétszórtan megjelent, elnagyolt bibliográfiájának annotációkkal és mutatókkal ellátott, összesített változatát. Következő lépésként e bibliográfia alapján tervszerű kutatómunkával, szervezéssel, levelezéssel, egyetlen helyre kell összegyűjteni Lőw Immánuel valamennyi írását: könyvét, folyóirat- és hírlapi cikkét, valamint a róla és műveiről szóló szakirodalmat, ha másként nem, fénymásolatban vagy számítógépben – javasolja Péter László, aki szerint e munka megszervezésére a nemzetközi tudományban bevált gyakorlat szerint a szülő-városban, az önkormányzat, a Szegedi Zsidó Hitközség, az egyetem és a Somogyi-könyvtár közreműködésével létre kellene hozni a Lőw Immánuel kutatóközpontot.

A munka megindításához elegendő lenne egyetlen szakember és egy segéderő státu-sának előteremtése. A hitközség megfelelő helyet biztosíthatna az intézet számára a Gutenberg utcai székházában, ahová elzarándokolhatnának a világból mindazok, akik Lőw Immánuel hatalmas életművéből meríteni akarnak.

A Szegedi Zsidó Hitközség elnöke, dr. Lednitzky András ezt mondta:

– Jónak tartom Péter László professzor úr javaslatát, de első lépésként egy Lőw-emlékszoba kialakítását tartom elképzelhetőnek. A budapesti és a szegedi múzeumtól, levéltártól összegyűjtenénk ide a még esetleg fellelhető Lőw-írásokat és dokumentumokat, köteteket. Mindez azonban elsősorban pénzkérdés, és egyelőre egyszerűen nincs rá anyagi fedezetünk. Jelen pillanatban helyet sem tudnánk adni erre a célra, mert a hitközség székházában egy 21 fős szociális otthont is működtetnünk kell – húzta alá Lednitzky András, akitől azt is megtudtuk: a kormány és az önkormányzat között tárgyalások kezdődtek a Moszkvai körút és Kálvária sugárút sarkán lévő hajdani szegedi zsidó árvaház visszaadásáról, ahol a jövőben a szociális otthon és az emlékszoba is helyet kaphatna. Az épületegyüttes teljes felújítása azonban valószínűleg több százmillió forintba kerülne. Egyelőre nincs elképzelés arról, honnan lehetne a szükséges összeget előteremteni.

Forrai Márta: Kohlbach Bertalan kaposvári évei

1986. késő tavaszán, egy esős napon, nem tudom hányadszor, ismét olvasgattam egyik kedves könyvemet a “Folklór és tárgytörténet”-et. Mindig rendkívül nagyra becsültem az áldott emlékű Scheiber Sándor professzor hallatlanul értékes munkáját, amely sokrétű és gondolatgazdag.

Örömmal találtam rá újra Kohlbach és a zsidó néprajz című írására, pontosabban arra az adatra, hogy Kohlbach Kaposvárott tanár és egyben a Somogy vármegyei Múzeum őre volt 1897-1908 között.

A kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban dolgozom 1984-től, és úgy véltem, jól ismerem múzeumom történetét. Kohlbach nevével nem találkoztam csak Scheiber professzor írásában. Ismételten megnéztem valamennyi múzeumtörténeti forrást, de nem akadtam Kohlbach nyomára. A Somogy Megyei Levéltárban átnéztem a gimnázium iratait, amelyek az előbb említett időszakból származtak.

Kohlbach Bertalan a Kaposvári M. Kir. Állami Főgimnáziumban tanított és a gimnázium múzeumának volt az őre. Munkássága felkeltette érdeklődésemet, amelyet igen fontosnak tartok művelődés-és helytörténeti szempontból.

Ezért vállalkoztam szakdolgozatomban Kohlbach bemutatására, különös tekintettel Kaposvári éveire. A témához kissé bátortalanul nyúltam, mert az általam nagyra becsült Scheiber Sándor munkáját egészítem ki helytörténeti adatokkal, de ezt igen nagy tisztelettel teszem.

Végül köszönettel tartozom Schei-ber professzor emlékének és figyelemfelkeltő írásának, hogy nem merült teljesen feledésbe Kohlbach Bertalan munkássága.

I.

Kohlbach Bertalan (Liptószentmiklós, 1866. 08. 11. – Bp., 1944. 02. 23.) Anyja Ber Jetti, apja Kohlbach Sámuel rabbi. Dédapjáig bezárólag híres rabbi családból származott anyai mind apai ágon. 1879-ben kezdte meg tanulmányait az Országos Izraelita Tanítóképzőben, majd folytatta a budapesti Országos Rabbiképző Intézetben. 1888-ban bölcsészdoktori diplomát szerzett német, perzsa, arab, szír és héber nyelvekből. Doktori vizsgát tett szintén ebben az évben. Disszertációjának címe „Jehuda Ibn Balam, XI. századbeli philologus élete és munkái. Budapest, 1888”.

Rabbi képesítővizsgája 1890. februárjában volt, rabbivá avatták február 20-án. a Temesvár – Gyárváros statusquo-ante hitközség választmánya egyedül Kohlbach Bertalant jelölte rabbinak, a hívek egyhangúlag választották meg. Ő volt a gyárvárosi hitközség első főrabbija. Azok a hitéleti újítások, amelyeket bevezetett községénél a 20. század második felére valósultak meg (Pl. Kohlbach volt az első, aki a Bat-micvát bevezette, hogy nőket is megnyerjen a hitélet gyakorlására). Újításait sok támadás érte a konzervatívok részéről. Kohlbach nem akarta elveit és meggyőződését feladni, ezért 1896. március 27-én lemondott hivataláról.

Temesvári állása és társadalmi helyzete igen kedvező volt, mégsem szerette az európai zsidó viszonyokat. Tervezte, hogy a cincinnati-i liberális rabbiképzőbe helyezkedik el, ahol Heinrich Zirndorf professzor, édesanyja egykori tanítója szívesen fogadta volna. Családos emberként azonban, nem tudta magát rászánni a kivándorlásra, ezért választotta a tanári hivatást.

II.

1897/1898 tanév.

A Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium helyezte Kaposvárra dr. Kohlbach Bertalan okleveles tanárjelöltet. Helyettes tanárrá nevezték ki, a l897. 65829. min. 1503. főig. 851. ig számú ügyirattal. A betegsége miatt szabadságolt Buornáz Ernő latin-német szakos tanárt helyettesítette, 1897. 10. 09 - től, ill. 12. 01-től.

A IV. osztályban latint, németet, a VII. osztályban németet, a VIII. osztályban bölcseleti előismereteket tanított, és osztályfőnök volt a IV. osztályban. A gimnázium történeti és filológiai tárának őrzését is átvette Buornáz Ernőtől.

1897. november 10-én 65 tanuló megtekintette a kaposvári cukorgyárat. kohlbach volt a három kísérő tanár egyike.

1898/1899 tanév

Rendes tanárrá nevezték ki 1898. 71. 168. min. 1572, főig. 413. ig számú rendelettel.

A II/B. osztályban magyart, latint, a IV. osztályban latint, az V. osztályban németet tanított és a II/B. osztályfőnöke volt.

Publikációja: KOHLBACH Bertalan: A művészet és a gimnázium = A Kaposvári M. Kir. Állami Főgimnázium Értesitője az 1898-99. isk. évről. Kaposvár, 1899. Hagelman. 7-25 p. Ezt a tanulmányt előzőleg az 1899.évi május 5-én tartott tanári értekezleten olvasta fel.

1899/1900 tanév

Tanári állásában véglegesítették az 1899. 11. 29. az 1899. 8642. min. 519.

rendelettel.

A III/B. osztályban latint, németet, a VI. osztályban németet, a VII. osztályban németet tanított, és a III/B. osztályfőnöke volt. Megtartva az előző megbízatásait is a módszertani és ellenőrző tanácskozások jegyzője lett a gimnáziumban.

A Filológiai Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság, a Magyar Pedagógiai Társaság tagjaként is tevékenykedett.

A Fiume-Zágráb tanulmányi kiránduláson 1899. október 7-10-én 105 tanuló vett részt, nyolc tanár felügyeletével, az egyik Kohlbach volt. A csoporttal utazott dr. Herzog Manó kaposvári főrabbi is, aki hittanatár volt a gimnáziumban. Fiuméban dr. Gerlóczi [?] a város főrabbija is tartott idegenvezetést a kirándulóknak. Zágrábban Kohlbach közbenjárására megtekint-hették a székesegyházi kincstárat egy kanonok vezetésével.

Haladjunk nagyobb léptekkel. Az 1899-es tanévben publikálta A simonfai bronzleletről szóló dolgozatát az Egyetemes Philológiai Közlönyben, továbbá cikke jelent meg a Magyar Paedagogiában, az Archív für Religionswissenschaft Freiburgban, az Allgemeine Zeitung der Judentben (Berlin).

1900-ban közzétette „A Tiberistől az Arnóig” c. írását, majd három év múlva az „Adatok Somogyvármegye ősművelődésének történetéhez” c. dolgozatát. Az 1903/04-es tanévben lett a Berzsenyi Irodalmi Társaság titkára, majd a kaposvári Polgári Iskolai Egyesület választmányi tagja. Fáradhatatlanul publikált: cikkeket írt „Tekercses bronzfibuláról a simonfai kincsleletből” címmel a Budapesti Hírlapban, de írásai megjelentek az Újságban, a Somogyi Hírlapban, a Magyar Zsidó Szemlében, az Ethnographiában, valamint a Gyakorlati Pedagógiában.

A Somogy vármegyei Berzsenyi Irodalmi Társaságban is szokás volt, hogy a tagok felolvasást tartottak. Így hangzott el Kohlbach értekezése „Hunyadi Mátyás király a szlovén guszlárdalban” címmel.

Ekkor is publikált a Budapesti Hírlapban, a Somogyi Hírlapban, a Gyakorlati Paedagógiá-ban, a Wissen für Alle-ben (Wien).

Mint rendes tanárt előbb a körmöcbányai Állami Főreáliskolához, majd a nagyváradi Állami Főreáliskolához helyezték át a miniszteri rendelettel.

Sokoldalú tehetség volt.

III.

A gimnáziumból később híressé vált tanítványai:

Tanár egyénisége életre szóló hatással volt tanítványaira, későbbi pályafutásukra. Közülük említeni kell az 1883-ban született Galimberti Sándort, aki festőművész volt, Hollósy Simon növendéke Párizsban a Julian Akadémia hallgatója.

Az 1887-ben született Gutheil Jenő pápai prelátus volt, káptalani levéltáros. Teológiai tanulmányait Budapesten végezte.

Az 1893-ban született Gyergyai Albert irodalomtörténész, műfordító. Szülei Schle-singer Ignác tanító, Krausz Fanny.

1893-ban született Sávoly Pál mérnök, statikus. Fő műve a budapesti Erzsébet kábelhíd tervezése, és építésének vezetése 1960-1964 között. Kossuth–díjat 1954-ben, Állami-díjat 1965-ben kapott.

IV.

Kohlbach Bertalan a kaposvári M. Kir. Állami Főgimnáziumban csaknem évtizedig tanított. Elismert filológus, történelem tanár és művészettörténész volt, nagy tudással. A régészet kiváltképp érdekelte. Szakszerűen rendezte a régiség-és éremgyűjteményt. Pedagógiai munkásságán kívül vallástudományi és német irodalmi kutatásokkal foglalkozott. Sokrétű munkát fejtett ki, mint pedagógus, pszichológus tudós.

Nagy érdeméül tudhatjuk be, hogy fontosnak tartotta a zsidó néphagyomány kutatását és közzétételét. Tevékenyen rész vett a Zsidó Múzeum alapításában és anyagának gyűjtésében. Sajnos méltatlanul elfeledkeztek személyéről és munkásságáról.

Egy tudós indulása - Moskovits Miklós debreceni évei

Mojse Moskovits fél tanéven át (egy zemán) a szatmári jesíva bóherja volt. Meglepetésnek számított, hogy jó eredménye ellenére a cívis városba költözött és beiratkozott a debreceni zsidó gimnázium V. osztályába. A rendelkezésünkre álló kazettákból most a debreceni évekkel kapcsolatos élményeit gyűjtöttük öszsze. Kissé szerteágazóan, de mégis a témához tartozóan mondta el monológját. Közben a feltett kérdésekre is válaszolt. (D.G.)

Amikor Szatmárra utaztam, érdekelt az ottani tanítási metódus, és az is, hogy vajon én meddig jutottam el a Talmud ismeretében. A negyvenes években járunk, a határok megnyitása után az emberek tódultak Erdélybe. De akkor már tudtam, hogy a következő állomásom Debrecen lesz. Odaérkezésem a gimnáziumba kellemes izgalmat keltett bennem. Szatmári bóher ritka madár volt arrafelé. Az ortodoxia vegyes érzelmekkel fogadott, a hitehagyott elnevezés is elhangzott. Csak amikor péntek délutánonként megjelentem a mikvé-ben, oldódott a hűvös hangulat. A dáján meg is jegyezte: aki nem feledkezik meg sábesz előtt a rituális fürdőről, az nem lehet hitehagyott.

A gimnázium

Négy gimnázium működött Debrecenben, miért kellett az ötödik? Az első háború után bevezették a numerus clausust. Ez ugyan az egyetemekre vonatkozott hivatalosan, de a rendelkezés a középiskolákra is érvényesült. Amíg Balthazár volt a püspök, addig a református gimnázium nyitva állt a zsidó gyerekek előtt a városban. De halála után az utód már nem bírt olyan tekintéllyel, hogy a korszellemmel szembehelyezkedjen. Ezért jónak látszott egy másik gimnázium megalakítása. Zsidó kórház nem működött a városban, bár volt rá kísérlet, ilyen intézmény csak a második világháború után funkcionált egy rövid ideig. De középiskolát csináltak! Vidéken ez ritkaságnak számított.

Munkácson volt zsidó gimnázium, Sapira rabbi és az őt követő veje, Rabinovics nem örültek neki; a közhangulat vegyesen is fogadta. A többség szemében olybá tűnt a gimnázium, mint szeg a koporsóban.

Debrecenben sem tapsolt neki mindenki, ám a többség üdvözölte az intézményt. Az iskola alapítását megkönnyítette, hogy Hajdúság tanfelügyelője Ady Lajos volt, Ady Endre testvére. A költő fivére „jól futott” a Horthy rezsimmel, de egyénileg, liberális emberként nem gördített akadályokat a terv megvalósítása elé. Vegyük hozzá a tekintélyes Kardos Albert személyét, aki a kezdeményezés élére állt. Ő 1911-ben igazgatója lett a Debreceni Állami Reáliskolának, amelyet tíz évig vezetett. Nyugdíjazása után szervezni kezdte a zsidó gimnáziumot, amelynek első igazgatói tisztét is betöltötte. 1929-ben vonult vissza. Kezdetben fiúiskolának indult, lányok legfeljebb magánúton vizsgázhattak. Később, a politikai helyzet szigorodása miatt, a lányok is járhattak az órákra.

A vallási jelleg

A vallási jelleg abban nyilvánult meg, hogy amíg az állami intézetekben hetente két óra hittant tartottak, itt négy órát. Igen erős héber önképző kör is működött. Imádkozás az órák előtt nem volt. De szombaton a Kápolnás utcai Status quo templomban kötelezték az istentiszteleten való megjelenést. Ezt az osztályfőnök ellenőrizte. Weisz Pál főrabbi, ragyogó magyar nyelvű szónok, szép prédikációt tartott ilyenkor, egyébként héberül legalább olyan kiválóan beszélt. Tudják, hol volt a Status Quo nagytemplom? Az állomáshoz közel, a Deák téren. Oda a főrabbi ritkán ment el. Ő inkább a kistemplomba járt a Kápolnás utcába. Az imádkozás eltartott szombatonként 11 óráig, utána két órán át a héber önképző körben színvonalas foglalkozásán vettünk részt. Grósz Ezra (Ernő) a héber szótár társszerkesztője vezette a kört. Engem kedvelt, tetszett neki, hogy a szatmári bóhert a tanítványának tekintheti.

Néha sétáltunk is az utcán. Rá akart venni, írjak Hanukára egy héber nyelvű előadást. Gondom volt bőven. Különbözeti vizsgát kellett volna tennem. Latint pedig még nem is tanultam. Szerencsére Grósz Ezra ezt is tanította a héber mellett, így türelmesnek bizonyult velem szemben. Színdarabot írtam Eszter Könyvéből. Társaim áskenáz kiejtéssel mondták el, az egész jól sikerült.

A vallási követelményekhez visszatérve, az órák alatt nem viseltünk sapkát. Kivéve a hittant és a héber foglalkozásokat. Az utcán egyensapkát viseltünk, büszkén. Bár Kardos nagy hazafi volt, számunkra a pajzs alakú jelvényt kék-fehér alapszínezettel készítették. Kápedlit gyerekek nemigen viseltek annak idején. A tanárok közül is csak néhányan. Grósz, Mannheim, ha helyettesített, igen. Ő is szerzőtársa volt a magyar-héber szótárnak. Egyébként a lánypolgáriban tanított, amely a Nagytemplom udvarában működött. Nagy sapkával borította a fejét Berkovits tanár úr, aki a háború után Komoróczy professzorral és körével került munkakapcso-latba. Természetesen Weisz Pál főrabbi kalapban járt, de az óra alatt kalapját letéve, kipát vett fel. Bár az is lehet, hogy a kalap alatt is hordta. Pájeszuk a fiúknak nem volt. Kivéve Fried dáján fiát; róluk még szót ejtünk. Egy évig én is feltettem fejemre a „jármulká”, de később alkalmazkodtam a többiekhez.

Az iskolarendszer

A zsidó iskolarendszer úgy alakult ki a városban, hogy kezdetben működött az ortodox elemi, ez a mostani Bajcsy-Zsilinszky, régen talán a József király vagy herceg utca. Ennek a sarkán kezdődött a Hatvani utca. Most Tóth Árpád a neve. Vagyis a mostani Bajcsy és Tóth Árpád utca sarkán működött az elemi és a héder. A Status quo elemi a Kápolnás utca – és ha jól emlékszem –, a Simonffy utca sarkán állt, és héderrel is rendelkezett, amit Talmud Torának neveztek. Lényegében megfelelt a héder fogalmának. A gimnáziumból nem minden gyerek vette igénybe. Osztályonként kb. öten, tehát összesen talán húszan jártak oda.

A lánypolgárit a megyéből nagyon sokan keresték fel. Érdemes megjegyezni: mindkét hitközség népkonyhát tartott fenn. Tízezer zsidó élt a városban, s természetesen szegények is voltak közöttük, de az ortodox népkonyhának a koszt juttatásán kívül más funkciója is volt. Sok menekült élt ugyanis akkor a városban, Németországból, Lengyelországból, különböző papírokkal érkeztek, s étellel is ellátták el őket. Ötven fillért kértek egy ebédért. A Status Quo népkonyha a Nagytemplom udvarában mű-ködött. Természetesen főleg diákok vették igénybe, a polgári iskolából, a gimnáziumból, sőt egyetemisták is étkeztek itt.

A Nagytemplomot egy ízben bombatámadás érte, csak a háború után javították ki. A munkálatok során tűz ütött ki, legalábbis így mondják; jelentős volt a kár. Annyit tudok, hogy amikor Amerikából 1968-ban először jártam a városban, a régi sérülésnek már a nyomát sem találtam. Mindenesetre a népkonyhák anyagi fedezetét módosabb zsidók adták össze. Például Bernfeldék, akik az ország legnagyobb posztókereskedői voltak, és leszármazottai az egyik első debreceni rabbik egyikének. Fiúkkal együtt jártam iskolába, bár ő magánúton folytatta tanulmányait; az ortodox gyerekek közül többen is ezt az utat választották.

Az irányzatok

A vallási rétegződés lényegében e városban is létezett, akárcsak Sátoraljaújhelyen vagy Kisvárdán, de nem olyan élesen, mint Újhelyen, és nem olyan simán, mint Kis-várdán. A kisvárdai Rosenbaum rabbi képesnek mutatkozott az egységes hitközség fenntartására, még ha kompromisszumok árán is. Újhelyen viszont akadt konfliktus elég. Debrecenben Strasszer rabbi, mint aki dédunokája Hászám Szófernak, karakán emberként megakadályozta, hogy a hászidok külön hitközséget alkossanak. Ez utóbbiaknak nem volt külön vágodájuk. Igénybe vették az ortodoxia szolgáltatásait (mikve, héder stb.) Imaházuk a centrumtól távoli Csokonai utcában találtatott. Azt azonban nem hiszem, hogy házasodtak hászidok és ortodoxok. Ha nem akadt párja egy hászid fiúnak vagy lánynak, Munkácson, Újhelyen, Décsen, vagy ehhez hasonló „rendes” helységekben kerestek nekik társat. A Status Quoval az ortodoxok viszonya korrektnek volt mondható. A két főrabbi – Strasszer és Weisz – módjával, de tisztelték egymást.

A Status quo hédert nem kisebb egyéniség vezette, mint a Szerencsről származó Billitzer híres rabbi-família leszármazottja. Valószínűleg nem jutott neki máshol állás, így talált Debrecenben feladatot. Szép szakállú emberként – fekete kalapban – ortodoxnak is nézhette bárki. Vallásosságában nem lehetett kételkedni, mégis számára az út egyoldalúnak bizonyult. Ortodoxból lehetett status quo, visszafelé zárt volt minden út.

Így járt a már említett Fried dáján is, mert a doktor rabbi nem látta el a rituális felügyeletet, nem ellenőrizte a libáknál a vésetet, erre külön ember kellett. Fried öltözete, megjelenése, felkészültsége kifogástalan, Magyarországon mégis zárt kapuknak ütközött. Úgy tudom, fiaival Amerikába vándorolt, hogy ő ott mit csinált, arról nem kaptam felvilágosítást. De azt mondhatom: fiai jámbor emberek, és sikeres üzletemberként megtalálták a számításukat.

De mondok másik példát. Vágselyén már az első világháború előtt működött magyar nyelvű polgári, s amikor az ortodox rabbik számára is kötelezővé vált a polgári iskola, itt nyerhettek igazolást. Vizsgáztak vagy nem, nincs róla ismeretem. Nyilván igen. A lényeg, hogy bizonyítványhoz jutottak. Élt ott egy Rosenberg nevű Talmud hóhem. Kivándorolt Clevelandbe. Mivel a kasruthoz nagyon értett, szakértőnek számított, bíztak benne, fogalommá vált a hehserje. Ő alapította meg az U betű hajlatában a pecsétet, amely a legelfogadottabb megjelölés a kóser világban. Mivel az engedélyezés nagy üzlet, azaz hatalmas pénzek forognak, a litvánoknak megsúgták, hogy Rosenberg Magyarországon nem az ortodoxoknál volt állásban. Persze, nekik a magyar irányzatokról fogalmuk sem lehetett, mégis sajtóhadjáratot indítottak ráv Rosenberg ellen, amelynek az vetett véget, hogy amikor a szatmári rabbi – nyugodjon – Clevalandben járt, tüntetően az ő zsinagógájában imádkozott. Az U a karikában azóta is létezik, tisztelik.

Jesíva Debrecenben

Az ortodoxok héderje kivívta mindenki elismerését. Jesíva is működött Debrecenben, legalábbis amikor ott jártam, de az nem túl nagy létszámú és jelentőségű. Ezt már nem ráv Strasszer vezette. A huszas-harmincas években az ő jesívája nagyon erős iskola volt, sok hallgatóval. A pozsonyi jesíva hivatalos főiskolának számított. Trianon után itt olyan elképzelés bontakozott ki, hogy ha a pozsonyi egyetemi, a debreceni jesíva legalább érettségi bizonyítványt adjon. Ez azonban Magyarországon, sajnos, nem teljesült. Erdélyben igencsak működött több jónevű jesíva, de ezek már Romániában funkcionáltak. A szatmári, amelybe valaha belekóstoltam, a sztár iskolák közé tartozott, de azért oda nagy önfegyelem és alapos előfelkészültség kellett. A rabbi előadását délután kezdte, és nem egyszer késő éjszakáig folyt a tanulás. Persze, azt nem tudom, hányan értették meg a mondottakat. Mert a kikérdezést lazán vették, és az is így volt szinte valamennyi hászid iskolában. Megbíztak a bóher szorgalmában. Persze, akkor már a negyvenes években jártunk, amikor az emberek élete már Szatmáron is nehézzé vált. Az iparengedélyeket bevonták, az üzleteket bezárták, liszttel, pálinkával csak titokban kereskedtek. Ugyanígy fekete vendéglátással is foglalkoztak, persze csak a saját házukban. Ha valaki ilyen zsidókhoz került a bóheroknak is segíteniük kellett. Különösen, ha a családfőt munkaszolgálatra vitték.

Mondok egy érdekességet. A rebe Szatmáron délután 3 órakor mondta el a reggeli imát. Aki látta, morfondírozhatott. A rabbi így jól csinálja, vagy ez nem helyes? Választ nem kaphatott. A Sulhán Auruh némely értelmezését sem értettük. Miért mondja a Sömát a rebbe délben? Persze nem tudtuk, hogy a rabbi folyvást fohászkodik. Tehát szabálytalanság nem történt.

Eltértem a tárgytól. Debrecenbe visszatérve: ez a város adta a 20. század egyik nagy zsidó tudósát a világnak, Mojse Stern személyében. Ő feleségül vette Strasszer rabbi unokáját, aki a vészkorszakig a dáján tisztségét töltötte be. A háború után egy ideig ő volt Debrecen rabbija. Aztán elment Amerikába. Egyébként Strasszer is túlélte a vészkorszakot, de utána mindjárt kivándorolt Izraelbe. Bné Berakba temették el. Utcát is elneveztek róla. Amerikában Mojse Stern nagy tekintélynek örvendett. Nevetve mondta nekem egyszer: engem tartanak tudósnak? Méghozzá kiválónak? Akkor minek tartanák a feleségem nagyapját, ráv Strasszert, akinek a cipőfűzőjét nem oldhattam volna ki?

Igaz, könyv nem maradt utána, de ez a kor bűne. Mojse Stern és testvére jelentős műveket hagytak hátra, ezekben ráv Strasszer gondolatait is megörökítették, ötvözve a sajátjukéval.

Debrecenből az élet vonata nem robogott velem Magyarországon további iskolákba. Robogott viszont az apámmal, rokonaimmal, sok-sok emberrel máshová. További isko-láimat már más országokban jártam, de Kis-várdát, Újhelyt, Szatmárt, Szabolcsot és Hajdút, középpontban Debrecennel soha nem feledhetem. Emlékük hozzám nőtt örökre. Amikor könyvtárosként diákok között tevékenykedtem, s ha a magyarországi rabbikat említettem, a hallgatók sokszor csak legyintettek. Rámutattam az előttük lévő könyvekre, és megkérdeztem: Tudják-e, ezeket kik írták? S ha csak elolvasnák őket, szóljanak róluk.

Nos, én így idézem a magyarországi tudós zsidókat.

Oláh János: Liptószentmiklóson születtek a XIX. században

Herzog Emil: A zsidók története Liptó Szt-miklóson címmel 1894-ben megjelent könyvét ekként kezdte: „Megírtam ez igénytelen művecskét, hogy egy késő nemzedék nevében áldást és hálát mondjak azoknak szent porai fölött, kik nagyot alkottak és még nagyobbat akartak.” Nekem, 21. századunk elején, e mottót sajnálatosan ki kell egészítenem azzal, hogy legyen ez az írás emléke a liptószentmiklósi néhai zsidó közösségnek.

Először néhány szót Liptószentmiklósról, a jelenlegi észak-szlovákiai Liptovský Mikulasról, annak is zsidó közösségéről. 1720-tól datálható a zsidók megtelepedése e Liptó vármegyei városkában, amikor is több Morvaországból, Holeschau (Holesov) városából származó zsidó család letelepedési engedélyt kapott a város földesurától, Pong-rácz Sámueltől. A zsidó hitközség 1730-ban, a szukotot követő szombat „kimenetele” után alakult meg hivatalosan. Első rabbija 1740-1772 között Mose hakohen volt, ki nagy tiszteletnek örvendett. (Fiai, a II. József által elrendelt „név-választás” során, 1783-ban, a Magyar vezetéknevet választották, de ezt a rendelet értelmében nem lehetett, így Unger néven éltek tovább városukban.) Második rabbijuk Kunitz Lőb, ki 1776-ban jesivát alapított itt. (Csak érdekességképpen: Bloch Mózes, a budapesti Rabbiképző első igazgatója is járt e jesivába.) A közösség tagjai két zsinagógát is építettek, amelyeket többször bővítették, át- illetve /két tűzvész után/ újjáépítettek. Az egyik zsinagógát 1906-ban, Baumhorn Lipót tervei szerint, amely még napjainkban is áll. A zsidó hitközségnek 1845-től elemi iskolája volt, 1860-tól 15 éven át pedig úgynevezett alreáliskolája is. Ide jár többek között: Bacher Vilmos, a budapesti Rabbiképző második igazgatója; Baneth Eduárd korotschini (a lengyelországi Krotoszyn, Poznan melletti) rabbi, majd a berlini Lehranstalt für Wissenschaft des Judentums híres, generációkat felnevelő Talmud tanára; Diner-Dénes József, művészettörténész, publicista, politikus, a Károlyi- és a Berinkey-kormány külügyi államtitkára; Fischer Sámuel, a világszerte ismert S. Fischer Verlag könyvkiadó megalapítója (Thomas Mann köteteinek gondozója); Goldstein Sámuel, az első zsidó ügyvéd Magyarországon és Sturm Albert, az 1800-as évek vé-gének közismert újságírója. A 20. század közepén itt is bekövetkezett a tragédia, a liptószentmiklósi zsidó hitközség tagjait, megközelítőleg ezer embert, 1942-ben a szlovák kormány jóváhagyásával, aktív közreműködésével deportálták és legyilkolták. Napjainkban nincs zsidó hitközség Liptovský Mikulason.

Ezek után felidézem Liptószentmiklós néhány 19. században született zsidó fiának életét. Jelképesnek is tekinthető, hogy 1823-ban, Petőfi Sándor születésének évében, kinek sok költeményét fordította héberre, jött e világra Liptószentmiklóson Bachrach Simon, ki apai ágon a híres koblenzi, majd wormsi Jáir Hájim Bachrach rabbinak, míg anyai ágon Gerson Politz Morvaország főrabbijának a leszármazottja volt. Bachrach, a későbbiekben: Bacher Simon ifjú éveiben az akkoriban hagyományos zsidó életutat járta, több jesivában (nikolsburgi, leipniki, kismartoni és a bonyhádi) is tanult. Visszatérvén szülővárosába, Liptószentmiklósra, a kereskedői pályára lépett és a hitközség jegyzője lett. 1848-ban megnősült, Tedesco Árminnak, egy kiváló talmudistának Debóra nevű lányát vette feleségül. Házasságukból három fiú is született: Vilmos 1850-ben, kiről a későbbiekben lesz szó; Bernát 1852-ben, ki Pataki Bernát illetve Benő néven újságíróként szerzett hírnevet Párizsban; és a kitűnő közgazdász, gazdasági publicista és a Viktória Malomtröszt elnöke: Emil, 1854-ben.

1867-ben a Bacher család Pestre költözött, ahol a családfő előbb könyvelőként, majd 1874-től, 1891-ben bekövetkezett haláláig a Pesti Izraelita Hitközség pénztárnokaként tevékenykedett és írta verseit. Bacher Simon az elsők között volt, ki magyar nyelvű verseket héberre fordított. Többek között Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Eötvös és Arany verseit ültette át a Biblia klasszikus nyelvére. Az ő fordításában volt először olvasható héberül a Nemzeti dal és a Szózat. 1865-ben Bécsben jelentette meg saját fordításában Lessing Bölcs Náthán-ját héber nyelven. Az 1868-as Izraelita Egyetemes Gyűlést héber nyelvű ódával köszöntötte. Még ugyanezen évben Zemirot háárec (Hazafias dalok) címmel adatta ki magyar költők hazafias verseit héber nyelven. Összegyűjtött költeményeit, egyik fia: Bacher Vilmos, három kötetben, Sáár Simon (Simon dalai) címmel 1894-ben, apja halála után három évvel kiadatta. Bacher Simon még a régi hagyomány talajáról indult a 19. század elején, de e század végén már az „új”, az úgynevezett neológ zsidóság által taposott utat járván fejezte be életét.

Bacher Simon egyik fia: Bacher Vilmos, 1850-ben született Liptószentmiklóson. Elemi iskolai tanulmányait az árva megyei Szucsányban, majd szülővárosában, a zsidó alreál iskolában végezte. Besztercebányán és Pozsonyban az evangélikus líceumban képezte tovább magát, és 17 évesen, 1867-ben felvették a pesti egyetemre. Tanulmányaival párhuzamosan Brill Sámuel Löw pesti rabbi talmudi siurjain (óráin) is részt vett Goldziher Ignáccal együtt, ki akkor még jó barátja volt. A későbbiekben családi kötelék is létrejön köztük, mert Bacher felesége Goldziher Ignác unokatestvére: Goldziher Ilona lett. 1868-ban Breslauba (ma: Wroclaw - Lengyelország), az akkori szóhasználattal Boroszlóba ment tanulni az ottani híres Rabbiképzőbe, a Jüdisch-Theologisches Seminar-ba. Itt a vallási tárgyak mellett a világi tudományok is nagy hangsúlyt kaptak. 20 évesen, 1870-ben a lipcsei egyetemen doktorált, rabbivá 1876-ban avatták. Még ez évben meghívták Szegedre, Löw Immánuel megüresedett rabbi-székébe. 1877-ben, az akkor megnyíló budapesti Országos Rabbiképző Intézetbe invitálták tanárnak. 36 éven át, 1913-ban bekövetkező haláláig tanított a korabeli Rabbiszemináriumban. Bacher 1907-től, miután meghalt Bloch Mózes – ki, a liptószentmiklósi jesivába is járt –, halálától igazgatója volt az intézménynek. Önálló munkáinak, köteteinek száma: 56. E mellett 53 folyóiratnak volt cikkíró munkatársa és közel 800 tudományos dolgozata jelent meg németül, héberül, angolul, franciául és magyarul. Bacher Vilmos rabbi-nemzedékeket felnevelő munkássága mellett nagy érdeme a zsidó tudományosságban a talmudi hagyomány rendszerezése a filológus pontosságával, és az akkor még újdonságnak számító történeti kritika módszereivel. Érdeklődésének és munkásságának egyik területe az ágádá kutatása. Az ágádá a zsidó gondolkodásmód hű tükre volt a kereszténység előtti időktől az iszlám térhódításáig. Az ágádá – ezt filológialig Bacher mutatta ki –, nem egyéb, mint a Szentírás értelmezése. Az ágádában megnyilatkozik a zsidóság akkori világszemlélete, életérzése, életfelfogása, gondolatainak összesége. Ezt a széles spektrumot átölelő tartalmat Bacher összegyűjtötte, rendszerezte. Ő vállalkozott először arra, hogy mindes egyes tanítónak (tannának, amórának) kijelölje helyét az időben, egyesítse minden ágádikus megnyilatkozását.

E feladatot Bacher megoldotta, egyszer s mindenkorra elvégezte. Munkásságának másik területe a héber és a keleti nyelvek (arab, perzsa) grammatikai kutatása, de nem önmagában, hanem a Szentírás magyarázatának történetével karöltve. Munkáiban a középkori tudományosság és költészet három nagy nyelve: arab, perzsa és a héber emlékeinek első rendszeres megtárgyalására, feltárására vállalkozott. A nyelvkutatás mellett a középkor bölcseleti, filozófiai vizsgálódásai is gazdagították ezt az exegézist.

Bacher különös vonzalmat érzett a költészethez, amit talán apjától: Bacher Simontól örökölhetett. Írt héber és német nyelvű verseket, és ő is fordított magyar nyelvű verseket héberre, apjához hasonlóan. A költészet iránti affinitása egyértelműen megmutatkozott a perzsa költészet, a perzsa-zsidó és a perzsa-arab irodalmi érintkezések tanulmányozásában, publikálásában és fordításában.

A tudományokban elért eredményeiről így írt Heller Bernát, ki tanítványa volt Bachernek és a Rabbiképző szintén világhírű professzora: „Egy munkás emberélet gazdag tartalmául beillenék akár az agáda-kutatás önmagában, akár a zsidó szentírás-magyarázatnak és nyelvtudománynak története, melyet Bachernek köszönhetünk. De amit azonfelül végzett, az is elegendő volna néhány egyetemi tanszéknek, néhány akadémiai tagságnak megszolgálására.” Bacher, fent említett úttörő tudományos tevékenysége mellett jelentős szerepet játszott a 19. század végi és a 20. század eleji zsidó szellemi élet intézményeinek megteremtésében és fenntartásában.

Bánóczi Józseffel együtt megindította és éveken át szerkesztette a Magyar Zsidó Szemlét, az első magyar zsidó tudományos folyóiratot, amely a világ zsidó tudományosságában is jelentős szereppel bírt. Blau Lajosnak, ki Bachert követte a Rabbiképző igazgatói székében, szavaival: „a magyar irodalom törzsébe új ágat plántál.” Bacher egyik alapítója és szellemi atyja volt az IMIT-nek, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak, amelynek évkönyvei ugyancsak jelentős dolgozatokat, kutatási eredményeket közöltek. Bacher neve fémjelzi, nagy része van az IMIT-Biblia, e zsidó részről első magyar nyelvű Biblia-fordítás elkészültében, megjelenésében, kiadásában. Annak idején Bacher és Bánóczi meggyőző egyszerűséggel hirdette: „Nekünk a Biblia kell mint taneszköz az iskolában, mint olvasmány a családban; tartozunk vele nemzeti irodalmunknak, mert magyarok vagyunk, és tartozunk vele felekezetünknek, mert zsidók vagyunk.”

1913-ban Hevesi Simon, a tanítvány, a Rabbiképző professzora és a Dohány utcai zsinagóga főrabbija a következőket mondotta temetésén: „Ez volt Bacher Simon fia, Bacher Vilmos, az írástudó, a hagyomány-kutató, a rózsakertek poétája, a mélylelkű exegéta. Világtekintély volt. Megértése előtt egység volt a zsidóság egész több évezredes nehéz literatúrája, héber, arámi, arab vagy perzsa, görög vagy újkori nyelv ruhájában. Egymás fölé alakuló rétegekben, mint Biblia, midrás, Misna, Talmud, kommentár, bölcsészet: élő egységnek mutatkozott szelleme előtt a zsidó irodalom, lelkével rokon, véle is egy.”

Egészen más pályát futott be, más irányban tevékenykedett az 1857-ben Liptó-szentmiklóson született Diner (Diener)-Dénes József. A zsidó elemi- és az alreál iskolai tanulmányai után Zólyomban, Bécsben és Drezdában járt középiskolába. Egyetemre Drezdában, Brüsszelben, Párizsban és Bécsben járt, ahol mérnöki stúdiumokat hallgatott, valamint archeológiát, művészettörténetet és filozófiát. 1881-ben a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazottja lett és ekkor még művészettörténeti témákkal foglalkozott. Több, az akkori időkben közkedvelt és sokak által forgatott újságban (Neues Pester Journal, Pester Lloyd, Magyar Újság) publikált. Majd Berlinben élt, ahol a szintén liptószentmiklósi születésű Fischer Sámuel, az S. Fischer Verlag alapítója által támogatott Freie Bühne c. folyóirat munkatársa volt. 1906-10 között Budapesten a Munka Szemléje c. szociológiai folyóirat szerkesztője, majd az Irodalmi Szalon-nak, az első modern kölcsönkönyvtárnak a megalapítójaként és vezetőjeként tevékenykedett. 1906-ban írta meg Leonardo da Vinci és a renaissance kialakulása című művét, amely egyik első megnyilvánulása a marxista szemléletű művészettörténet-írásnak. Diner-Dénes József a 20. század elején egyre nagyobb mértékben kapcsolódott be a szociáldemokrata mozgalomba. 1918-ban a Károlyi-, majd 1919-ben a Berinkey-kormány külügyi államtitkára lett. A Tanácsköztársaság/Proletárdiktatúra idején Párizsban teljesített diplomáciai szolgálatot. A bukás után már nem tért vissza Magyarországra, az USA-ban és Franciaországban élt. A szocialista Le Populaire újság munkatársa volt, de könyveket is írt, pl.: 1933-ban jelent meg franciául Karl Marx-ról szóló műve, amelyhez a későbbi francia miniszterelnök, a zsidóságát soha meg nem tagadó Léon Blum, kinek Diner-Dénes József a baráti köréhez tartozott, írt előszót. Sokirányú tevékenységeit az is jelzi, hogy az egyik szervezője volt a világ első munkásmozgalmi múzeumának, a Kommunista Proletár Múzeumnak. 1937-ben, Párizsban érte a halál.

Ismét egy más életút Kohlbach Bertalané, ki rabbiként kezdte és nyugalmazott tanárként fejezte be pályáját. A Kohlbach család 1729-ben telepedett le Liptószentmiklóson, ahol Kohlbach Bertalan is született 1866-ban. Anyai dédatyja: Lamdon Szináj, a liptó-szentmiklósi hitközség dájánjaként tevékenykedett, míg nagyapja: a híres és jámbor rabbi Ber Nicolau. Apja: Kohlbach Sámuel, két és fél évig, 1870-ben bekövetkezett haláláig az ácsi zsidó hitközség rabbija volt. A férjét vesztett anya fiaival együtt 1871-ben hazaköltözött Liptószentmiklósra. Kohlbach itt járt elemi iskolába, majd algimnáziumba is. Kohlbach Bertalan tanulmányait 1879-ben kezdte az Országos Rabbiképző Intézet úgynevezett alsó tanfolyamán, amelyet 1884-ben a sikeres érettségi vizsgával fejezett be. Az 1884/1885 tanévben a boroszlói rabbiképző hallgatója volt az akkori szokásoknak megfelelően. Itt vallásbölcsészetet, keleti nyelveket, különösen arab nyelvészetet és irodalmat hallgatott. 1885 őszétől a Rabbiképző úgynevezett felső tanfolyamának-, és a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcseleti Karának volt a hallga-tója.

1888-ban doktori vizsgát tett az egyetemen, disszertációját Jehuda ibn Balam-ról, a 11. századi nyelvészről és költőről írta. 1890. február 20-án avatták rabbivá, és március 9-én a Temesvár-Gyárváros (ma: Timisoara-Fabrica - Románia) status quo ante hitközségének választmánya egyedül dr. Kohlbach Bertalant jelölte rabbinak és egyhangúan megválasztotta. Temesvári évei azonban nem voltak gondtalanok, mert a hitéleti újítások miatt a konzervatívok részéről sok támadás érte, de ő nem akarta elveit és meggyőződését feladni, ezért 1896. március 27-én lemondott állásáról. Életrajzában így ír: „Nem panaszkodhat; társadalmi és községi positioja igen kedvező volt. Mégsem szerette az európai zsidó viszonyokat.” A tengerentúlra vágyódott, ahol Heinemann Zirndorf, a liptószentmiklósi zsidó alreáliskola volt tanára, majd manchesteri rabbi, később a cincinnati-i Hebrew Union College tanára szívesen fogadta volna. Házasemberként azonban nem tudta magát rászánni a kivándorlásra, ezért inkább a tanári hivatást választotta.

1896-ban beiratkozott a berlini egyetemre. Itt klasszika filológiát, művészettörténetet és esztétikát tanult, valamint tökéletesítette német nyelvtudását. Berlinből hazatérve tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem bölcseleti karán folytatta, ahol tanári képesítést szerzett latin és német nyelvből. Tanári pályáját a kaposvári Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban kezdte, majd a körmöcbányai, később a nagyváradi állami főreáliskolához helyezték. 1909-től a budapesti Szt. István gimnázium tanára volt nyugalomba vonulásáig, 1932-ig.

Tanári hivatása mellett elkötelezetten munkálkodott a Magyar Zsidó Múzeum megalapításán, amelynek 1915-1929 között az őre (mai szóhasználatal: tudományos vezető) volt. Alapításától haláláig aktív tagként tevékenykedett az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatban (IMIT) és egyik termékeny szerzője volt az IMIT Évkönyveknek. Élete végén írta meg összefoglaló igényű munkáját: Zsidó néprajz címmel, amelynek napjainkig csak néhány részlete jelent meg. 1944. február 25-én halt meg Budapesten.

Kohlbach Bertalan legfőbb érdeme a zsidó néprajz kutatása, népszerűsítése és bevezetése a zsidó köztudatba, valamint aktív részvétele az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) és a Magyar Zsidó Múzeum megalapításában és további tevékenységében.

Fischer Sámuel 1859-ben született Liptószentmiklóson és 1934-ben halt meg Berlinben. 1886-ban alapította Bécsben a napjainkban is aktívan tevékenykedő, igényes műveket kiadó, világhírű S. Fischer Verlag könyvkiadó céget, amely oly szerzők első német kiadója volt, mint Ibsen, Tolsztoj, Arthur Schnitzler, Gerhard Hauptmann, Hugo von Hofmannstahl, Jacob Wassermann és Thomas Mann.

Goldstein Simon 1830-ban született Liptószentmiklóson és 1908-ban halt meg. Ifjú korában még a költészet érdekelte, héber nyelvű verseket is írt. Ügyvédi oklevelét 1859-ben kapta meg, ezzel ő lett az első zsidó vallású ügyvéd Magyarországon.

Hübsch Adolf 1830-ban született Liptó-szentmiklóson és 1884-ben halt meg New Yorkban. Honvédként végigharcolta a szabadságharcot, majd a paksi jesivában folytatott tanulmányok után a prágai egyetemre ment, ahol filozófiai doktorátust szerzett és a Neue Synagoge rabbija lett. 1866-ban kivándorolt Amerikába és a new yorki Áhávát heszed zsinagóga hitszónoka, majd rabbija lett. A mérsékelt reformok híve volt, megújította a zsinagógai liturgiát, új angol nyelvű imakönyvet állított össze. (New Yorkban született fia: W. Ben Huebsch, az Amerikai Egyesült Államok képviselője volt az UNESCO-ban.)

Sturm Albert 1851-ben született Liptó-szentmiklóson és 1908-ban halt meg Budapesten. Eredetileg jogot tanult, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett, de az újságírás és szerkesztés volt az igazi élete. Először Bécsben újságíróskodott, majd Budapestre költözvén a Neues Pester Journal, a későbbiekben pedig a Pester Lloyd újságírója lett. (Hasonlóan a szintén liptó-szentmiklósi Diner-Dénes Józsefhez.) 1887-1901 között az Országgyűlési Almanachot szerkeszti. Műfordítóként is jelentőset alkotott, például lefordította német nyelvre Arany János: Buda halála (König Buda’s Tod) című művét, amiért a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába választotta. Írt színművet is: A vértanú című öt felvonásos tragédiát. Sturm Albert érdeme volt a „Szünidei gyermektelep” nevű egylet megalapítása, amely a nyári iskolai szünidőben többszáz szegény budapesti gyermeket üdültetett vidéken. Sturm Albert nevéhez köthető, ő javasolta egyik, a Pester Lloydban megjelent cikkében, a temetési koszorúk megváltását, tehát a koszorúkra szánt pénz jótékony célra való felhasználását.

Pollák Káim 1834-ben született Liptó-szentmiklóson és 1905-ban halt meg Budapesten. Szülővárosában, majd a pozsonyi és a sátoraljaújhelyi jesivában tanult. Ezután Prágába került, ahol tanítói képesítést szerzett. Érsekújvár, Kácsfalu, Szekszárd, Hódmezővásárhely és Óbuda tanítói állomásai. 1875-től több pesti iskolában, mint székesfővárosi tanító tanított nyugállományba vonulásáig. Számos cikke, közleménye mellett 13 könyvet írt. Tankönyveit (pl.: Természettan, Tér- és alaktan, Elemi mértan, A rajztanítás kézikönyve) sokáig használták, de a zsidó iskolákban és a hebraisztikával foglalkozók körében a legismertebb és mindmáig használt kézikönyve a Pollák-féle Héber-magyar teljes szótár, amelynek 1881-es első kiadása óta számos utánnyomása jelent meg.

Felidéztem néhány nevet, néhány sorsot, néhány vázlatos életművet a 19. századbeli felvidéki kisváros: Liptószentmiklós zsidóságának köréből azért, hogy „egy késő nemzedék nevében áldást és hálát mondjak azoknak szent porai fölött, kik nagyot alkottak és még nagyobbat akartak.”

Deutsch Gábor: Két főrabbi a Dob utcából

Scheiber Sándor professzor – nyugodjon – egyszer halkan megjegyezte, a Rabbiképzőt akár főrabbi képzőnek is lehetne nevezni… Nem volt ebben semmi bántó, hiszen az intézet főrabbik hosszú sorának adott tudást, amely aztán a cím elnyeréséhez vezetett.

Az ortodoxok már ennél óvatosabbak voltak. Bár Schück Jenő írásából tudjuk, hogy az ortodox budapesti hitközség első rabbija a pozsonyi Szuszmann családból származó Chájim Szófer viselte ezt a címet. Az őt követő rabbizsenit, Koppel Reichet ugyancsak így tarthatták számon, de 1929-ben bekövetkezett halála után 36 évig székét nem töltötték be. Hivatkozva arra, hogy a vilnai Gáon halála után vagy 150 évig senkit nem részesítettek e megtiszteltetésben: érzékelve az űrt, amit a tudós maga után hagyott.

Mondhatnánk, hogy a két hitközség között felfogásbeli különbség tapasztalható. A kongresszusiaknál a főrabbi cím a tudományos ranglétra fokozatát jelenti, az ortodoxoknál ez a tisztség betöltését, a feladat ellátását jelentette. Természetesen az ortodoxoknál az élet ment tovább, a cím nélkül a feladatot azért ellátták, ha nem is úgy, mint a nagy előd idején. A kormánykerék ugyanis Reich főrabbi vejének, az ugyancsak pozsonyi Szuszmann családból szár-mazó, előző állomásáról „Csúzer” rávnak nevezett jeles férfiú kezébe került. Lett volna jelölt akár Koppel Reich fia személyében is, sőt a későbbiek során többen is alkalmasnak tűnhettek föl, mert egész kis névsort lehetne felsorolni a városok és a falvak nagyjai közül, de a vezetők mégsem éltek ezzel a lehetőséggel. Sőt! A felsőházi tagságot is jelentő posztot nem is a két évvel azelőtti választás személyeivel töltötték be, vagyis a kisvárdai Mose Rosenbaummal, vagy a debreceni nagy Cádikkal, Slomó Strasszerrel töltötték be, bár elismerték, ők is alkalmasak lettek volna a tisztségre, hanem az ortodoxia elnökét, a vallási felkészültséggel bíró, hét nyelven beszélő, világi beosztású Frankel Adolfot bízták meg. Ezzel is jelezték, hogy rabbi nem érheti el azt a magasságot, amelyre Koppel Reich eljutott.

Annál nagyobb volt a meglepetés és az ámulat, hogy 1965-ben a Dombrádon született, Tyukodon, Sámsonban, Böszörményben, majd Debrecenben sajhetként, később dájánként szolgálatot teljesítő Mojse Weiszt nevezték ki főrabbinak. Volt, aki a fejéhez is kapott. Lehet, hogy sok rangos számításba jöhető rabbi megfordult a sírjában? A válasz: valószínűleg nem! De mielőtt megindokolnánk, vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelentett a magyarországi zsidóságnak Koppel Reich működése, valamint megérdemelte-e a nagy címet 36 évvel később Mojse Weisz.

Jákob Koppel Reich 1838-ban született Verbón. Apja, sőt nagyapja is ott volt rabbi. 1860-ban már szmichával bírt. Aztán Szobotisztbe került. 12 évvel később Verbó hívta apja, Ezékiel Reich helyére. 1890-ben több jelölt közül a budapesti ortodox hitközség őt választotta lelki pásztorának. A hitközség érezte a felelősség súlyát. Ugyanis vidéken szépen terjeszkedett, szerveződött az ortodoxia, a közösségek száma meghaladta a kongresszusiakét, jóllehet a fővárosban nem mutatkozott lelkesedés e területen. Chájim Szófer, az előd, az emlékezetes kongresszuson, amely végzetes szakadást hozott, az egyik legradikálisabb hangadónak tűnt föl. Merevsége az iskolaügyben és a többi irányzatokkal szemben, elbizonytalanította – megkockáztatom, elidegenítette – a polgárosodó zsidókat. Az elemi iskolát még elfogadta, ám jobbnak látta volna, ha állami iskolában történik a világi oktatás. A tiszaeszlári per kapcsán azonban nehéz helyzetük lett a zsidó gyerekeknek az állami iskolák tetemes részében. Így beleegyeztek az elemi népiskolák létesítésébe. Polgáriról, gimnáziumról, ég bocsá’ egyetemről hallani sem akartak ortodox berkekben.

Kopper megjelenése változást jelentett. Már úgy tervezte a Dob utca 35-ben létesítendő iskolát, a Tajrász Emeszt, hogy az polgári iskolai végzettséget is nyújtson. Akik jesívában akartak továbbtanulni, azok számára délelőtt oktatták a vallási ismereteket és délután a világit. De számukra a polgári magániskolaként működött, így a gyerekeknek évente, hatósági személy előtt, vizsgát kellett tenniük. Aki polgári kenyérkeresetben képzelte a jövőjét, délelőtt járt világi oktatásra, délután a Tajrászba. Ők az év végén külön hatósági vizsga nélkül kapták meg a bizonyítványukat. Ha akartak, különbözeti vizsgával akár gimnáziumban is folytathatták tanulmányukat. Koppel Reich „Hizoháru” néven szegény gyermekek tanulását segítő alapítványt kezdeményezett. Gondoskodott a felnőttek Sász oktatásáról. Aggok házát és kórház létesítését szorgalmazta. Az 1868-as kongresszuson a konzervatívhoz csatlakozott, de megértő és békeszerető egyéniségével nagy hitközséget hozott létre Budapesten.

Tevékenysége túlnőtt a főváros határán, és az ortodoxia meghatározó egyéniségévé vált. Nem véletlenül választották majd’ 90 évesen a felsőház (legidősebb) tagjának. Bemutatkozó beszédét magyarul mondta el, akkor már egész jól beszélte a nyelvet. A legenda szerint a század elején Ferenc Józsefet kellett fogadnia, a magyar szöveget elétették, de nehezen boldogult vele. Ferenc József kedvesen a fülébe súgta: a mi korunkban ezt megtanulni már nem megy könnyen... A Bikur Cholim beteggyámolító egyletet nem ő alapította, hanem Wolf Szuszmann, a Vasvári Pál utcai Sász Chevra zsinagóga és tanház első rabbija. Az orto-doxia néhány év után támogatta, sőt javaslatára át is vette az intézményt. Ha már szót ejtettünk Wolf Szuszmannról, mondjuk el: a legjámborabb emberek szegődtek szolgálatába, de tan- és imaházuk nem csatlakozott egyik hitközséghez sem, mert nem helyeselték a zsidóság megosztását. Status quonak nevezték magukat. Kötáv Szófertől, Hászám Szófer fiától, mesterétől megkérdezte egyszer Wolf Szuszman, hogy maradjon-e a Vasváriban, vagy továbbálljon. A pozsonyi bölcs fia a maradásra buzdította, hogy jesívát végzett rabbi vezesse a tan- és imaházat. Ennek ellenére mindkét oldalról olyan erős támadásnak lett kitéve, hogy végül visszavonult Pozsonyba, s nem vállalt máshol papi tisztet.

Távozása után sem csitultak a hullámok, csak amikor Koppel Reich Wolf Szuszmann fiához, a „Csúzer” rávhoz adta a lányát. Akkor megenyhültek az irányába. Ez olyan demonstratív cselekedetnek számított, amely elnémította a hangoskodókat. Azt mondják – ilyen híreket az Egyenlőség, a korabeli zsidó sajtó kiszivárogtatott –, hogy szerette volna elismerni a vallásos cionista szervezetet, a Mizráchit is, de az akkori politikai hangulatban még a cionistákhoz nem tartozó hitbuzgó Agudát sem tudta támogatni. Veje viszont, a fiatalok Pirché Aguda mozgalom elődjének, a Tiferet Bachurim legényegyletnek alapítója, állandó szónoka volt. E kitűnő férfiú fia a háború után az Aguda magyarországi szervezetének létrehozásában meghatározó szerepet vállalt.

Koppel Reichet kitűnő humorú, nagyszerű szónoknak ismerték. Szeretetreméltó egyéniségét minden vallási irányzat képviselője tisztelte, becsülte, sőt elmondhatjuk, vallásra való tekintet nélkül nagy tekintély övezte.

A kákán is csomót keresők irodalmi munkásságát hiányolják. A könyveket legtöbbször az utókor adja ki. Például a rabbi fia vagy unokája. A nagyapa gazdag munkásságának egy részét fia, Ezékiel Reich kiadatta, de munkásságának jelentős hányada hosszú ideig, talán mindmáig a fiókban maradt. Koppel Reich beszédeinek és gondolatainak javát veje beleépítette műveibe, egyébként ő apja – Wolf Sussmann – írását is kinyomtatta. Mondandójából sokat közölt az akkori Múlt és Jövő. Szerény javadalmazásából is jelentős összeget fordított a rászoruló bóherek támgoatására, s amikor a pénz elfogyott, a Cödokó perselyből vett kölcsön, amelyet regisztrált, és pontosan visszafizetett. Kérdezték tőle, miért ezt az utat választja, azt felelte, ha személyektől kérnék kölcsön, megsértődnének, akikhez nem fordulok. Inkább választom a perselyt, így nem lesz harag.

Másik fiával, Mose Reichhel levelezéssel halahisztikus vitákat folytatott. Fiatal korában, a szobotiszti, illetve verbói években Ködosimokat (kommentárokat) írt a Szentíráshoz. Leszármazottai gondolkodnak is ezek közzétételén, de mivel a felmenők nem szorgalmazták, vívódnak, hogy megtehetik-e?

Koppel Reich halála annak idején nagy megdöbbenést és részvétet keltett. A gyászmenet a Klauzál téren gyülekezett, az emberek megtöltötték a teret. Sírját körülállták mindazok, akik számítottak a zsidó világban. Nyugodtan mondhatjuk, azok is, akik a magyar közéletben jelentőséggel bírtak. Szép szavak hangoztak el:

– „Fiatal korában bölcs volt, mint egy aggastyán, öregségére, ha Jiszróél ügyeiről volt szó, fiatalos lendülettel ifjúvá vált.”

– „Pásztorok jajgatása hallatszott, mert elpusztult ékességük.”

Feladatát veje, a „Csúzer” ráv, Szuszmann Viktor elvállalta, de a főrabbi címet nem fogadta el. E hagyományt sok-sok méltó férfiú követte, 36 éven át. Jogosan merül fel a kérdés, miért szakadt meg a hosszú évek hagyománya 1965-ben?

Nagyot változott a világ. Elszabadult a gyűlölet, a vészkorszakban igen sokan pusztultak el, legtöbben vidéken. Az ortodoxia színe-java. Számos nagytudású rabbi is követte nyáját a megsemmisítő táborokba. Akik hazajöttek, tapasztalták, hogy „minjen” sem maradt virágzó közösségükből. A maradék tagjai vagy a városokba tömörültek, vagy messzire mentek, Izraelbe, Amerikába, a világ négy sarkára. 1956 őszén a bizonytalan helyzetben megint csak a vidékiek, de persze fővárosból is sokan a vallás megtartását féltve, vándorbotot ragadtak. Természetesen akadtak, akik maradtak, mert úgy érezték: kapitány, kormányos, de még fedélzetmester is csak utolsónak hagyhatja el szolgálati helyét. Vagy más példát mondva, mi lesz a nyájjal, ha hűtlenek lesznek a pásztorok? Vannak helyzetek, amikor a maradáshoz kell a nagyobb bátorság, mint az ismeretlenbe távozáshoz.

És Weisz Márton – Mojse – maradt az őrhelyén. Életútját tekintve oka lett volna messze futni, vissza se nézni.

1904-ben született. Pápán jesívát végzett, Jecheszkija Jakov Grünwaldnál oklevelet, szmichát is kapott, de sajhetnak helyezkedett el, a mohél felelős mesterségét is megtanulva. Igen higiénikusan művelte hivatását. Szép hangja volt, csodálatosan recitálta a Szentírást. Vagy ahogy mondjuk: kiválóan leinolt. De mindig képezte magát, először csak baromfit vágott, később négylábú állatot is. Talmudi ismeretéről legendákat meséltek. Egy mindnyájunk által ismert főrabbi tanúja volt, amikor a Talmud egyik oldalán tűvel átszúrtak egy betűt (tudjuk, a Talmud oldalai meghatározottak), és ő megmondta a következő oldalakon melyik betűt érte a tű hegye. Szolgált, ezt a kifejezést használta Tyukodon, Sámsonban, Böszörményben (a háború után 1947-től 1949-ig), majd Debrecenben. Az utóbbi helyen mint sajhet-mohél és rabbi helyettesi – dáján –, tisztséget is betöltött.

A munkaszolgálatra annak idején Sámsonban vonult be. Levágták a szakállát, amit annyira szégyellt, hogy bekötötte kendővel az arcát, mintha a foga fájna. Felesége és nyolc gyermeke esett áldozatul a vészkorszaknak. Felesége, született Weisz Ilona, 33 évet élt. Sárika 11-et, Frigyes 10-et, Jenő 8-at, Dezső 7-et, Ignác 6-ot, Judit 4-et, Magda 2-őt. A nyolcadik még anyakönyvezve sem volt, közvetlenül a szülés után vitték el. (Az adatokat Halmos Sándor Emlékezz meg c. könyvéből vettük.)

És Mojse Weisz ezek után is maradt. Feladatot kért, mert szerinte ez az ember kötelessége. Különösen, ha szent szolgálatot teljesít. És maradt 56 után is. Nem tudta, mi következik. Talán majd üldözik a vallást, és csak titkon lehet imádkozni, mint Spanyolországban, ahol a péntek esti gyertyát az asztal alatt gyújtották meg, és földig érő terítővel rejtették el a fényt, hogy senki meg ne lássa.

Nem ilyen fokon, de azért konspiráció volt szükséges ahhoz, hogy valaki a valláshoz ragaszkodjék. Weisz Mártont Budapestre hívták. Igyekezett a Bész Dint újra felállítani, mert az az értékes közösség szétzilálódott. Elvállalta a Ros Bész Din feladatát. Akadt még Pesten és vidéken néhány ortodox rabbi, akikre számíthatott. Schück Jenő Miskolcon élt, de betegsége miatt egyre többet tartózkodott a fővárosban, később szertartásvezető is lett a hitközségnél. Két idős, de tanult rabbi munkájára biztosan támaszkodhatott. Tisztelettel írjuk le nevüket: Groszberg Jenőre és Berger Jakabra. Előbbi az Akácfa utcai, utóbbi a Király utcai Polische (lengyel) sül szellemi vezetői voltak. A sajhet kérdést is meg kellett oldani, mert Friedmann és Lazarovics metszők a távozás gondolatával foglalkoztak. Két vallásos és szimpatikus egyéniséget tanítottak be a fontos mesterségre. Weis Ignácot és Kraus Majert.

Az ötvenes évek végén Paskusz Mór elnöksége idején jesívát szerveztek a Dob utca 35-ben. Mojse Weisz agilitását az iskola egykori hallgatói kiemelték. Benedikt Sándor és egy ideig Moskovits Bernát és még egy sor kiváló ember igyekezett a tudását a fiataloknak átadni.

Mojse Weisz módfelett ügyelt a kásrutra. Verpeléten minden évben szüreteltek és kóser bort palackoztak. De kóser hús is rendelkezésre állt, minden probléma ellenére. Az ő hehserjében senki nem kételkedett. Válási iratát vagy más döntvényét mindenki elfogadta, rendkívüli lelkiismeretességére tekintettel. Emlékszem, egy szellemileg beteg asszony és férjének az esetére. Az asszonyt intézetben kezelték, a gyerekre tekintettel a férj nősülni akart. Válólevelet ilyenkor nem lehet adni. De házassági engedélyt igen, 100 rabbi aláírása esetén. Évekig tartott az ügy, mert a legnagyobb pszichiáter szakmai tekintély bevonását, véleményét igényelte, mielőtt az Amerikában élő Szigeti rufnak megküldte a helyi Bész Din véleményét, hogy külföldön megtörténhessen a szükséges számú aláírások gyűjtése. E tekintetben az ő véleménye volt a döntő. Felkészültségét és precizitását látva a vasfüggönyön belül ő volt a hatvanas-hetvenes évek legnagyobb vallási tekintélye. Szigorúan betartotta és betartatta az előírásokat, ugyanakkor lelket igyekezett önteni az emberekbe. Tudta, hogy sokuknak szombaton is kell dolgozni. Egy briszen megkérdezte az apát, vallásosnak tartja-e magát. A megkérdezett legyintett: voltam. A mai körülmények között lehetetlen a követelményeknek megfelelni. Mojse Weisz miután megtette kötelességét, mint mohel, utána tüzes beszédet intézett a jelenlévőkhöz. „Ki tiltja meg, hogy hajnalban imaszíjat öltsünk? Ki ellenőrzi, hogy milyen ételt fogyasztunk? Aki szombaton dolgozik, mert mást nem tehet, annak is tisztában kell lenni a nap jelentőségével. Aki munkáját végzi, nem vétkezik. Aki mellette rágyújt egy cigarettára, az igen. Ha kilép az üzemből, az első gondolata legyen, hogy sábesz van. Most már rajta a felelősség mindenért, amit tesz.”

Megértő volt, de szigorúan következetes. Az irigységet nem ismerte. A sajhetséget addig művelte, míg megfelelő helyetteseket nem talált. Akkor letette a kést. A briszt addig végezte, amíg egy fiatal, Londonban tanult jelentkezőre nyugodtan rábízhatta a feladatot.

Irodalmi munkásságot rajta számon kérni – a politikai klímára tekintettel – képtelenség. Amikor elszabadult a fasizmus, majd a háború utáni ateizmusban ilyesmire gondolni sem lehetett. Kiterjedt levelezéséről hallottunk, talán egyszer ezeket összegyűjti valaki. Egy kicsiny írására emlékszem, az Új Életben jelent meg a hatvanas években. A Jom Kipuri prófétai szakasz említést tesz egy agnom nevű növényről, amelynek törzsét nincs az a vihar, amely kidönteni tudná. De a virágját a legkisebb szellő is lerázza. Nos, szellő rázta Mojse Weisz fejét eleget. De bár feleségét, nyolc szép gyermekét, barátait, közösségének nagy részét elpusztították, őt megalázták, szakállát levágták, szembe kellett néznie mindenféle izmusokkal, amikor nem volt szabad megkérdezni, hogy mi újság, mert az volt a jó, ha nem volt újság, a reá törő kegyetlen viharok azonban a gerincét, a hitét soha meg nem ingatták. Szolgálatát teljesítette. Balatonfüreden, a hitközségi üdülőben, kettős látás zavarta meg imádkozását. Kór-házba szállították, 1982 őszén ment el körünkből. Talán nem kell bizonyítani, hogy a főrabbi titulust megérdemelte, amelynek annál nagyobb az értéke, hogy bár kiválóságokban nem szűkölködtünk, a posztot 36 évig nem töltötték be.

Koppel Reich munkásságának oly nagy volt a hozama, hogy rendkívüli időkben a vallás feltételeit garantáló személy kellett ahhoz a címhez, amelyet egykor ő viselt.

Befejezésül lehet-e szebb feladat, mint szellemi kavicsot elhelyezni a két óriás sírjára?

Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története

Zsidó irodalom az USÁ-ban

Amerika messze van – mondták nagyapáink, amikor nekivágtak a hosszú, kalandos útnak, hogy nagyobb kenyeret keressenek maguknak és családjuknak a tengerentúlon.

Amerika közel van, mert azóta bennünk van. És ez nem (csak) az USA-hadseregek győzelmein, fegyvereik tűzerején, a kimeríthetetlen tartalékokon, s általában az életközeg, a civilszféra praktikus megszervezettségén múlott. Mert Amerika ott volt, van és lesz a boltokban, az autó-piacon, a filmben, a zenében, s természetesen a könyvespolcokon. Vagyis a szellemünkben, a gondolkodásunkban és az érzelmeinkben.

Most olyan könyv jelent meg, amely egyetlen fontos vonatkozásban biztosan segít pontos eligazodásunkban. Bollobás Enikő – akiről örömmel mondhatjuk: a Remény régi szerzője – közreadta vaskos (873 oldalas) könyvét, „Az amerikai irodalom története” c. művet, amely nemcsak hézagpótló tananyag, hanem átfogó esszé-folyam, lexikon, adattár, szellemi útvezető, igényes segítője érdeklődésünknek, s nem utolsó sorban kitűnő, élvezetes olvasmány.

Bollobás Enikő az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, az amerikai tanszék vezetője. Hosszú éveken át kutatta, aprólékosan jegyzetelte és fáradhatatlanul írta művet; könyvek sokaságát olvasta el, több ezer személyes ismeretséget kötött írókkal, tudósokkal, adatközlőkkel, míg igényes szorgalmát az Osiris Kiadó méltó módon koronázhatta meg: kezünkbe adta ezt az alighanem sokáig legfeljebb kiegészíthető, de meg aligha kerülhető monográfiáját.

Ha valaki tájékozódni óhajt Amerikáról, s egyáltalán tudni kívánja: mi Amerika, közlekedni szeretne térben, időben és abban a komplex kisugárzásban, amit az Egyesült Államok általában és akár egyedi értelemben különösen, sajátosan jelent, az mostantól nem kerülheti ki Bollobás könyvét. És annak egyik legfontosabb, legérdekesebb vonulatát, a zsidó irodalomról szóló nemcsak részt. Mert hiszen az amerikai széppróza és költészet millió és millió érzékletes szállal van átszőve zsidó vonatkozásokkal, lett légyen szó az amerikai mítosz(ok) megteremtéséről vagy az avantgárd, esetleg a képtelen kísérletezés jelenlétéről.

Részletünk kedvcsináló, s bár sok zsidó össze-függést érint, de megközelítőleg sem teljes panoráma legföljebb jelzi: mit, milyen terített asztalt kínál az érdeklődő számára Amerikáról. Rég ajánlottunk ilyen jó és értékes könyvet T. Olvasóinknak. (Osiris, 2005. 4980.–Ft) – A szerkesztő



A II. világháború utáni zsidó prózaírókkal kapcsolatban is joggal beszélhetünk zsidó-amerikai irodalmi reneszánszról, amely többek között olyan jeles szerzőket mondhat magáénak, mint Isaac Bashevis Singer, Saul Bellow, Bernard Malamud, Norman Mailer, Philip Poth, Joseph Heller, Arthur Miller, E. L. Doctorow, Stanley Elkin, Raymond Federman, Grace Paley, Elie Wiesel, Ronald Sukenick, Jonathan Baumbach, Cynthia Ozick, David Leavitt, Rebecca Goldstein, Marge Piercy, Erica Jong és Andrea Dworkin. Származásuk és irodalmi stílusuk szerint egyaránt a zsidó hagyományokhoz kötődnek, s valóban egy sokszínű, de mégis vitathatatlan kohéziójú irodalmi csoportosulást képeznek. A Nemzeti Könyvdíjat 1953-ban, 1964-ben és 1970-ben Saul Bellownak, 1958-ban Bernard Malamudnak, 1959-ben Philip Rothnak, 1974-ben Isaac Bashevis Singernek ítélik; majd Bellow 1976-ban, Singer 1978-ban az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje lesz, Elie Wiesel pedig a Béke Nobel-díjat nyeri el 1986-ban.

A háború utáni zsidó-amerikai irodalomra rányomja bélyegét a holokauszt minden rettenete: ahogyan vesztesége tudatában a zsidóság vigasztalhatatlan, a zsidó írók is letargikusak és befelé fordulók lesznek. Jellemző Philip Roth zseniális metaforája, amely szerint a holokauszt rákos daganatként hatalmasodik el a túlélőkön: a Zuckerman-trilógiában a Selma agyában növekvő tumor minden más szót és gondolatot kiszorít, mígnem pusztán egy erő marad, a holokauszt emlékezete (Emily Miller Budick). Roth már az első Zuckerman-regényben kritikusan ábrázolja a holokauszt-tudatot, amikor a The Gost Writerben (A szellem árnyékában, 1979 [1983]), feltámasztja a halott mártír, Anna Frank alakját, és újraírja a naplóját. A holokausztirodalom három csoportját szokás megkülönböztetni: A holokauszttal közvetlenül foglalkozó szerzőkét, a túlélők történetét feldolgozó – s a történelmi eseményeket visszapillantásszerűen bemutató – írásműveket, valamint a holokauszt emlékétől áthatott, de nem a holokauszt témájának szentelt alkotásokat. Az első csoportba olyan szerzők tartoznak, mint Elie Wiesel (Nigth [Éjszaka, 1960]), Jerzy Kosinski (The Painted Bird [A festett madár, 1965]), Susan Fromberg Schaeffer (Mother [Anya, 1970]), Leslie Epstein (King of the Jews [A zsidók királya, 1979]), valamiint Herman Wouk, Meyer Levin és Leon Uris. A második csoport jeles alkotásai közé tartozik Philip Roth Eli, the Fanatic (Eli, a fanatikus, 1959) című elbeszélése, Edward Wallant The Pawnbroker (A zálogos, 1961 [1969]), Bellow Mr. Sammler’s Planet (Mr. Sammler bolygója, 1970), Isaac Basevis Singer Enemies, A Love Story (Ellenségek, Szerelmi történet, 1966 [1992]), Cynthia Ozick The Cannibal Galaxy (Kannibálok gyülekezete, 1983) és The Messiah of Stockholm (A stockholmi messiás, 1985), Rebecca Goldstein Late Summer Passion of a Woman of Mind (A szellem asszonyának késő nyári szenvedélye, 1989), Louis Begley Wartime Lies (Hazudni az életért, 1991 [1995]), Lev Raphael Winter Eyes (Téli szemek, 1992), Aryeh Lev Stollman The Far Euphrates (A messzi Eufrátesz, 1997) című regénye. A harmadik csoportalkotásai között találjuk Bellow Dangling Man (A tengő-lengő ember, 1944), The Victim (Az áldozat, 1947), Seize the Day (Napjaid gyümölcse, 1956 [1980]), Bella Rosa connection (A Bella Rosa kapcsolat, 1989) és Ravelstein (Ravelstein, 1999) című regényeit, Malamud olyan népszerű műveit, mint A varázshordó számos elbeszélése, a The Assistant (A segéd, 1957 [1969]), The Fixer (A mesterember, 1966 [1970] és God’s Grace (Isteni kegyelem, 1982 [1984] című regényei, továbbá olyan, Magyarországon kevésbé ismert szerzők műveit, mint Rebecca Goldstein, Allegra Goodman, Melvin Bukiet, Lev Raphael, Nathan Englander vagy Thane Rosenbaum. Utóbbi szerzőtől származik a holokauszt ismert metaforája: Rosenbaum szerint a holokauszt örökre bevésődött traumája „másodlagos [dohány] füstként” (second hand smoke) éri és öli a holokauszt utáni nemzedékeket. Mint többen rámutattak, az emlékezés parancsa valójában csapdahelyzetet teremt: a zsidó-amerikai szerző vagy elfelejti a múltat – s akkor a zsidó komponens esik ki művészetéből –, vagy állandóan csak a múltra emlékezik – s akkor az amerikai komponens vész el (Emily Miller Budick).

A zsidó-amerikai irodalom egyik legfontosabb témája a zsidó identitás megőrzésének lehetősége a modern Amerikában. Számos regény szól az értékrendszerek ütközéséről, ami összeroppantja a két világ között őrlődő embert. Ezt a témát dolgozza föl többek között Bellow a Herzogban, Roth a Portnoy’s Complaintben (A Portnoy-kór,1969 [1991]) és a The Breastben (A mell, 1972), vagy E. L. Doctorow a The Book of Danielben (Dániel Könyve, 1971 [1990]). Más szerzőkkel szemben nem az amerikai zsidóság különös identitását hangsúlyozzák, hanem azt, hogy a zsidó-amerikai populáció semmiben sem különbözik általában az amerikaitól; a zsidóság „átlagos” amerikai voltát mutatja be két jelentős tézisregény: Arthur Miller Focusa (Gyújtópont, 1945) és Laura Hobson Gentleman’s Agreementje (Becsületbeli megegyezés, 1947). A zsidó szempontú Amerika-kép egyik fontos eleme a legamerikaibb sport, a baseball tematikai megjelenítése, ami két jelentős író – Malamud, The Natural (Az őstehetség, 1952 [1996]) és Roth, The Great American Novel (A nagy amerikai regény, 1973) – regényében is tetten érhető. A hatvanas években az etnikai sokféleséget hirdető mozgalmak nyomán az amerikai zsidóság csoportidentitása is megerősödik, és az asszimiláció domináns kulturális narratíváját felváltja a partikularizmus narratívája (Tresa Grauer).

A zsidó-amerikai irodalom fontos kérdése az amerikai zsidóság megjelenítésének módja. Elsősorban az önéletrajzok említhetőek ebben a vonatkozásban, köztük Ludwig Lewisohn, Anzia Yezierska, Mary Antin, Alfred Kazin, Meyer Levin, Leslie Fiedler, Norman Podhoretz, Herbert Gold, Irving Howe memoárjai, valamint Tova Reich, Rebecca Goldstein, Anne Roiphe, Nessa Rapoport, Pearl Abraham (aki 2002-ben Magyarországon is járt) és Allegra Goodman önéletrajzi regényei. A hetvenes évekről – amikorra az amerikai zsidóság beleolvad az amerikai identitás multikulturális szövetébe (Jule Chametzky) – megjelenik az az irodalom is, amely nem elsősorban reprezentációjában zsidó, tehát nem egyszerűen a zsidó életet jeleníti meg, hanem sajátosan zsidó szempontot ad hozzá az általános diszkurzushoz. Ebben az időszakban elsősorban már nem az antiszemitizmus fenyegetése folytán erősödik meg a zsidó identitás; egyrészt felgyorsul a kulturális-etnikai asszimiláció és a társadalmi integráció, másrészt – azok számára, akik a másságot választják – a multikultu-ralizmus, valamint a társadalom más rétegei és csoportjai között is elterjedt identitás-politika lehetőséget nyújt a sajátos zsidótudat – azaz judaizmus-, holokauszt-, etnikum-, illetve másságtudat – felvállalására. Zsidó gondolkodók olyan közös társadalmi és politikai kérdésekhez szólnak hozzá, mint a rasszizmus, a szexizmus, a multikulturalizmus vagy a szexualitás. Ma, amikor az amerikai zsidó értelmiségi és professzionális réteg már a „fehér” hatalmi struktúra része (ahogyan ezt a filozófus David Hollinger elegánsan kifejtette), sokak szerint a zsidó gondolkodó feladata az, hogy partikularitásán és a szegregáción túllépve felvállalja a diszkriminációban mintegy a zsidóság „helyére” lépő társadalmi csoportok sorskérdéseit: így például a nőkét, a feketékét, a hispánokét, a homoszexuálisokét, a hontalan menekültekét. Köztudott, hogy zsidó értelmiségiek mindig jelentős szerepet játszottak a nőmozgalomban, mivel mindkettőt természetes közegüknek érezték. Az olyan prominens gondolkodók, mint Hannah Arendt, Susan Sontag vagy Linda Kerber a zsidóságot a diszkrimináció metaforájaként fogják fel, s e „metaforikus zsidók” szószólóiként lépnek fel azok jogai védelmében. Ma talán ez a „metaforikusan zsidó” írás és gondolkodás határozza meg az écriture juive-et, s mintha az a szerző tűnne a „legzsidóbbnak”, aki a zsidóság által vallott humanista elveket nem zsidó kontextusban is érvényesíteni tudja.

Ez az elvi tágasság visszamenőleg is kissé átértékeli az irodalmat. A zsidó progresszív humanizmus normarendszere ugyanis nemcsak azt követeli meg a zsidó írótól és gondolkodótól, hogy kiálljon a zsidóság érdekében, hanem azt is, hogy ugyanezen elvek alapján másokért is felemelje a szavát. Az elmúlt évtizedekben Saul Bellow és Norman Mailer helyzete azért gyöngült meg a politikailag (is) elfogadott irodalmi kánonban, mert egyikük sem volt képes másokra is kiterjeszteni a zsidó humanizmus elveit. Bellowt tekintélyes szerzők „monokul-turalizmussal” és „rasszizmussal” vádolják az olyanféle, kulturális hegemóniát sejtető kijelentéseiért, mint „ha majd a zuluknak is lesz Tolsztojuk, mi is fogjuk olvasni” (Eve Kosofsky Sedgwick). Mailer bonyolultabb eset: ő azóta nem szalonképes, hogy 1969-ben Kate Millett klasszikussá vált könyvében leleplezte a Mailer-regények durva szexizmusát. Azóta a The Time of Her Time (Eljött az ő ideje) című elbeszélés szerzőjét az olyan férfiasságkultusz szószólójának tekintik, amely a szexualitást az erőszakkal azonosítja, s a szexuális aktust a háború egyik változataként fogja fel. A kommentárok leleplezik az „ön-antiszemitizmussal” párosuló, agresszíven macho szemléletet, mely szerint a szex hatalmi játék és egyúttal az etnikai politika allegóriája is. A feministák kezdeményezésére a szerzőt lényegében csak negatív példaként tanítják az egyetemeken, de nem mennek el a felolvasóestjeire, s komoly irodalomkritikát alig írnak róla – annak ellenére, hogy saját állítása szerint „igyekezett megváltozni”. Kritikusok rámutatnak, hogy a Jiddischkeit etikájának nem a nyers, spontán férfiasság, hanem a nemek közti szolidaritást, illetve a férfiak és a nők azonosságát sugalló menshlichkayt, azaz az énen túllépő, ideáloknak szentelt életre való képesség (Irving Howe) felel meg,ami sohasem mentes belső küzdelmektől. E menshlichkayt egyik legszebb ábrázolása jelenik meg Roth egyik korai novellájában, a zsidó körökből sokat támadott Defender of Faithben (A hit védelmezője, 1959), melyben a főhős, Nathan Marx úgy dönt, nem részesíti előnyben a zsidó katonát más amerikaiakkal szemben (Bonnie K. Lyons). A zsidó kulturális patriarchátus revíziójának más példáival is találkozhatunk: ilyen E. M. Broner nagy sikerű könyve, a The Telling (Az elmondás, 1992), amely valóságosan átírja a zsidó patriarchális hagyomány szent szövegeit. Így a Női Hagáda című fejezet sokat vitatott, de széderestéken egyre szélesebb körben használt szövege a zsidó húsvéti vacsora új, női szempontú forgatókönyvét adja.

Isaac Bashevis Singer (1904–1991) lengyel származású, jiddis nyelven író amerikai prózaíró. „Boldog vagyok, hogy zsidó írónak, jiddis írónak, amerikai írónak nevezhetem magam”, mondja, amikor 1974-ben átveszi a Nemzeti Könyvdíjat. 1978-as Nobel-díját amerikai és – mind ez ideig egyetlen – jiddis íróként kapja. A Varsó melletti Leocin városkában születik több-generációs ortodox rabbicsaládban. Ő is rabbinövendék, de bátyja példáját követve hamarosan írni kezd. Első könyve, A Sátán Gorajban, még Lengyelországban jelenik meg, majd később, 1955-ben angolul az Egyesült Államokban (Satan in Goray) [magyar fordítás: 1979]. Ugyanebben az évben bátyja unszolására áttlepül Amerikába, ahol egy jiddis nyelvű napilap, a Forward munkatársa lesz. Elbeszéléseket ír, köztük a később népszerűvé vált Gimpel the Foolt (A bolond Gimpel, jiddis: 1944), melyet Saul Bellow fordításában a Partisan Review közöl 1953-ban, megalapozva ezzel Singer hírét. A The Family Moskat (A Moskat család, angol: 1950) címen jelenik meg első angol nyelvű könyve, egy családregény. A lublini csodarabbi, Jasa Mazur történetét dolgozza föl a The Slave (A rabszolga, angol: 1962), az Enemies, A Love Story (Ellensége – Love Story, angol: 1972 [magyar fordítás: 1992]), a The Manor (Az uradalom, angol: 1967), a The Estate (A birtok, angol: 1969), a Shosha (A gettó lánya, angol: 1978 [magyar fordítás: 1993]) és más regények, valamint több száz elbeszélés következnek. Singer kötelességének tartja, hogy a közép- és kelet-európai diaszpórában élő zsidóságról írjon, hogy munkásságával is életben tartsa a jiddis nyelvet és megörökítse a könnyen feledésbe merülő történelmet…

Bernard Malamud (1914–1986) a zsidó sors egyetemességének ábrázolója: szerinte minden ember zsidó, még ha nem is tud róla. A tipikus Malamud-hős ezért az emberi szenvedés megtestesítője, a bármelyik emberrel behelyettesíthető „Akárki” (Everyman), akinek zsidó identitását éppen a szenvedés, a kiszolgáltatottság, a megalázottság történelmi tapasztalata adja. Zsidóságát elsősorban világi értelemben gyakorolja, elfogadva a „társadalmi judaizmust” mint világképet és erkölcsi normarendszert. Orosz bevándorló szülők gyermekeként Brooklynban születik; apjának vegyeskereskedése van a város keresztények lakta negyedében, ahol korán megismeri a nemkívántság, az idegenség érzését. A New York-i Városi Egyetem, majd a Columbia Egyetem hallgatója, később az Oregoni Állami Egyetem és a Bennington College oktatója.

Első regénye a The Natural (Az őstehetség, 1952 [1996]), melynek témája a baseballjátékos, Roy Hobbs felemelkedése és bukása, az újjászületés artúri legendájának kontextusába ágyazva. Minden bizonnyal a The Assistant (A segéd, 1957 [1969]) a legjobb regénye. Hőse Morris Bober, a keresztények lakta negyedben működő szatócsbolt tulajdonosa, örök vesztes és szenvedő. Bober egyszerre idézi a balkezes slemilnek a jiddis irodalomból vett, de már amerikanizált alakját és a keresztrefeszítést önként vállaló krisztusi példát, míg a boltot előbb kirabló, majd a bűnét levezeklő antihős, az olasz Frank Alpine Assisi Szent Ferencet idézi. Frank végül átveszi Bober boltját, áttér zsidó hitre, s a körülmetélést is vállalja, melyet kommentátorok a Helen mellett apa- és férjszerepet egyaránt felvállaló férfi szimbolikus kasztrációjaként értelmeznek (Ihab Hassan). A moralista Malamud a szenvedés megváltó erejéről szól, melyet a zsidó és a keresztény szellemiség találkozási pontjaként mutat be. Morris a jóság bolondja, aki azért tesz jót az emberekkel, mert hite és erkölcsi értékrendje azt parancsolja. A zsidó morálfilozófia követője, neve nem véletlenül rímel a nagy zsidó morálfilozófuséra, Martin Buberéra. A zsidó Bober ugyanakkor nem a keresztény Frankkel áll szemben, hanem az amerikai materialista szemlélettel, amely tisztességtelen versenyszellemet, gátlástalan sikervágyat vár el tőle. A fűszeres azonban az állandóságot képviseli a változó világgal szemben, s végül a szimbolikus Amerikától megcsalatva kell meghalnia. Bober léthelyzetét elsősorban a múlt determinálja, amit a házaktól és a keresztények lakta környezettől szűkre zárt drámai helyszín – a stetl, illetve a gettó, valamint az eltemetettség érzetét keltő szatócsbolt – hivatott megjeleníteni. Ugyanakkor irreleváns az idő és a hely, a történések bármikor és bárhol elképzelhetők, hiszen valójában időtlenségbe emelkedő példázattal van dolgunk. Kritikusok kamaradarabnak nevezik ezt a lényegében kétszemélyes írásművet, melyet szerzője a prózavers feszességével írt meg (Morris Dickstein).

Számos novelláskötete közül kiemelkedik a The Magic Barrel (A varázshordó, 1958 [1966]) melynek címadó darabja a T’shuva, azaz a sorsváltozás klasszikus megjelenítése: a rabbinövendék Leo Finkle a házasságközvetítő Salzman rossz útra tévedt lányának képétől megigézve csakis őt kívánja feleségéül; e döntésében saját testi vágyának felismerése és vállalása, valamint az elzüllött nő megmentésének kísérlete egyaránt szerepet játszik. A kötet egyik legszebb novellája a The Lady of the Lake (A tó tündére [1967]), amelyben a főszereplő Levin nevet változtat és Európába utazik abban a reményben, hogy ott majd megválhat zsidóságától. Beleszeret a gyönyörű Isabellába, aki előtt letagadja zsidóságát, mire a lány – akiről végül kiderül, hogy megjárta Buchenwaldot – kikosarazza. „Nem lehetek a felesége. Mi zsidók vagyunk. Számomra nagyon fontos a múltam. Én tiszteletben tartom azt, ami miatt szenvedtem.” (Balassa Klára ford.) A Pictures of Fidelman (Fidelman képei, 1958) című kötet hat, egymáshoz lazán kapcsolódó darabból áll, s Arthur Fidelman olaszországi utazásának pikareszk krónikáját adja. Idiots First (Elsők az idióták, 1961 [1965])című elbeszélése a család központi szerepét hivatott igazolni. Az öreg Mendel tudja, hogy közel a halál, s utolsó feladataként még vonatra kell ültetnie félkegyelmű fiát, hogy kaliforniai nagybátyjához küldje. A jegykezelő alakjában megjelenő halál angyala azonban nem akarja beengedni a fiút a peronra, mondván, hogy már lekéste az indulás idejét, s „a törvény az törvény”. A két férfi dulakodni kezd, a Mendel rádöbben: a halál angyala is fél.

Solymár József: A filiszteus nők

De az ő fejének haja újra kezdett nőni, miután megnyíratott.
Bírák könyve, 16. rész, 22. fej.

Amikor a megvakított Sámsont bevezették a filiszteusok gázai tömlöcébe, mekötözték két vaslánccal, és a malomkővel őrölnie kellett, a zsidó rabok között nagy riadalom támadt, de fennszóval még jaj-gatni sem mertek. Sámsonhoz sem szóltak, csak egymás közt suttogtak, hogy Izrael istene most már végleg elhagyta népét. Később, amikor egy újonnan hozott rabtól megtudták, mi történt, hogy az Isten választottja, akinek születését két ízben is angyal jelentette a Dán nemzetségbeli Manoahnak és asszonyának, s az égi követ látta el őket tanácsokkal is, hogyan neveljék a szabadítónak szánt gyermeket: tehát amikor megtudták a zsidó rabok, hogy Sámson egy filiszteus nő cselszövésének esett áldozatul, és sorsát a saját gyengeségének, titka kifecsegésének köszönheti, akkor a börtön lakói között zúgolódás támadt, és talán neki is rontottak volna Sámsonnak, ha nem féltek volna a megvakított, kopaszra nyírt, de elesettségében és csúfságában is lenyűgöző óriástól.

Sámson szótlanul őrölt, fáradhatatlanul, sőt talán bizonyos élvezettel forgatta a malomkövet, panasz és zokszó nélkül tűrte, ha az őrök szíjostorukkal végigvágtak széles hátán, nem kapott mohón az ételért, és senki nem hallotta éjszaka sóhajtozni. Gyakran látogattak előkelő filiszteusok a börtönbe, akik látni akarták a nevezetes rabot, gúnyos szavakkal, ütlegekkel, sőt néha még hízelgéssel is próbálták szóra bírni, de Sámson konokan és megátalkodottan hallgatott.

Egyetlen mozdulat árulkodott csak, hogy nyugalma látszólagos, és nagy indulatok forronganak benne: időnként ugyanis teljesen váratlanul tar fejéhez kapott, s olyan idegesen rántotta végig a kezét, hogy ujjai alatt megsercentek az apró, fekete sörték.

De aztán erről is leszokott. Talán mert nagyon gyorsan növekedésnek indult a haja, s bodrosodni kezdtek a fekete tincsek, s rettegett az erős ember, hogy valamelyik filiszteus őr észreveszi mozdulatát, ollót ragad és újra megnyírják, mint a tehetetlen birkát, de az is lehet, hogy undorodott a saját új hajától, hiszen tudta róla, hogy ez az új haj nem adhat már soha többé olyan erőt neki, mint a régi, ami ollót soha nem látott, diadalmas üstök.

A megvakított Sámson forgatta a malomkövet, s néha úgy érezte, nem is a filisz-teusok gabonáját őrli, saját sorsát, saját szerencséjét és erejét zúzza porhanyósra. A haja pedig, igaz, hogy szemmel nem észrevehetően, de nemcsak óráról órára, hanem pillanatról pillanatra növekedett. Nőtt, amikor darált, nőtt amikor aludt, nőtt, amikor a hitvány étkeket fogyasztotta, sőt akkor is, amikor verték.

Senki nem jegyezte fel, hány nap tellett így el a fogságban, a vak Sámson pedig még a nappalok és éjszakák változásait sem figyelhette meg, s csupán abból gondolhatta, hogy nem tart időtlen idők óta a fogsága, mert még mindig jöttek messzi városokból is előkelő filiszteusok, nem tudtak betelni a csodával, s az öntelt örömmel, hogy lám, Sámson, a győzhetetlen, aki szégyenszemre egy szamár állkapcsával vert agyon ezer jó filiszteus harcost, most vara verve és megvakítva, mocskosan és magatehetetlenül gabonát őröl a gázai tömlöc udvarán.

Különös módon tört meg a vak Sámson szigorú hallgatása. Nem az ostorszíj csapásai alatt jajdult fel, nem ételért könyörgött, nem a sóhajok vagy szitkok tépték fel makacs száját. Egy új rab mívelte a csodát, egy kicsiny, törékeny ember, akinek háta görbe, szakálla csapzott, hangja pedig rekedtes volt, s akit a filiszteus őrök jószerével még annyira sem becsültek, hogy erőből belerúgjanak, ha elébük került. Ez a rekedt hangú, kiálló bordájú öregember a rabok éjszakai szállásán egyszer tétovázás nélkül odament a fal mellett magányosan ülő vak óriáshoz, akinek fejtartásán éppen ebben az időben kezdett meglátszani, hogy nem érdemes már jobbra-balra forgolódni, s a lába elé sem tud nézni. Meredni kezdett a tarkója, s az álla is a természetesnél magasabbra emelkedett.

A csapzott szakállú emberke alig volt nagyobb állva, mindt Sámson ülve, így egészen közelről belenézhetett a vak Sámson arcába.

– Üzenetet hoztam neked, Sámson.

Az óriás arca megrándult, s üres szemürege fölött bozontos szemöldöke kissé feljebb húzódott.

– Ki üzent nekem? – kérdezte gyanakodva.

– Miért faggatsz engem, Sámson, amikor úgyis tudod? Azt hiszed, nem láttalak-e, amidőn óvatosan tapogattad megcsúfolt fejeden a növekvő hajadat? Nagyon várod, ugye, sörényed növekedését?

– Hiába nő már – fakadt ki panaszosan az óriás. – Az én hajam sohasem feledheti el az olló emlékét.

– Kishitű vagy, Sámson. Pedig tudod, mit mondott az égi ember anyádnak? Íme terhes leszesz, és fiat fogsz szülni: azért most se bort, se más részegítő italt ne igyál, és semmi tisztátalant ne egyél, mert istennek szentelt lesz az a gyermek anyja méhétől halála napjáig. Hallod, Sámson, így mondotta: halála napjáig.

– De azt is mondta az égi ember, hogy beretva ne érintse annak fejét, s lám, amikor álmomban megnyírtak, tehetetlen lettem, mint a gyapjától megkopasztott bárány. Elhagyott engem az Ádonáj, és ellenségeim kényük-kedvük szerint bánhatnak velem.

– Különös küldöttje vagy te az Úrnak – mondotta a csapzott szakállú, és kissé hátrébb húzódott. – Különös küldöttje vagy, mert neked hatalmas erőddel kell hirdetned a Seregek Urának győzhetetlenségét. Nagy és félelmetes a te testi erőd, de a Teremtőnk káromlásnak ne vegye, mert úgy tetszik nekem, hogy ekkora erőhöz ő sem tudott elegendő értelmet adni. A bölcs gondolatok számodra nem izmokból fonják a fészket.

Sámson felhördült, de nem mozdult el a börtönfal mellől.

– Ezért is küldött, aki küldött, hogy bántalmazzál engem?

A csapzott szakállú kérdéssel válaszolt a kérdésre:

– Elhiszed te, s komolyan elhiszed, hogy Adonáj a haj hossza szerint méri a kegyelmét?

– De hát miért hagyott el, miért vette el erőmet, amikor megnyírtak?

– Azért jöttem, hogy szóljak veled – tért ki az egyszerű válasz elől a csapzott szakállú.

– Ki vagy te? Most már mondd meg nekem.

– Egy rab. Éppúgy mint te.

– És azelőtt?

– Írástudó voltam. Érd be ennyivel.

– Mi jogon ítélsz el engem?

– Nem ítéllek el. Az ítélet nem az én kezemből jön. Én csak segítek felkészülni arra, ami következik.

– Már csak az őrlőmalom vár. Meg a verések meg a koplalás. Mit vársz egy megvakított, megcsúfolt embertől?

– Nagyobb indulatot, mint amikor még büszke voltál és szabad. Akkor csak játszottál. Játékból verted agyon az ezer filiszteust. Játékból tépted ki a város kapuját is a kapufélfákkal együtt,s vitted fel a hegyre.

Sámson fogságba esése és szemének kiszúrása óta most először igaz, nagyon kicsit, elmosolyodott.

– Azt akartam, hogy ámélkodjanak.

– Ezt el is érted. Csak nem tudom: ez volt-e Isten szándéka veled?

A vak óriás elgondolkozott, és nem felelt semmit. Az írástudó is türelmesen hallgatott, tudta, hogy a nagy fejben lassabban forgolódnak a gondolatok, de egy idő után ő kezdte el a beszélgetést.

– Az asszonyaidról akarok kérdezni.

Sámson felfortyant:

– Az asszonyaimhoz nincsen semmi közöd. Még aki küldött – ha küldött valaki –, annak sincsen. Az asszonyokról hallgass, vagy kotródj el, írástudó.

– Látom, fájdalmas neked az emlékezés. Nem is bolygatnám fel sem mulatságból, sem kíváncsiságból emlékeidet, de meg kell tenni. Meg kell tennem. Ha magadba tekintesz, te is igazat adsz nekem.

– Jó, hát legyen – nyögött az óriás.

– Mondd, Sámson, miért mindig filiszteus nők után vágyakoztál?

Az óriás megvonta a vállát:

– Mert ők voltak kedvesek szememnek, amely már nincsen.

– És a zsidó nők nem tetszettek neked?

– A zsidó lányból is filiszteus asszony lesz egy idő után. Hidd el ezt nekem, írástudó.

A csapzott szakállú fürkészőn nézett a vak ember arcába. Vajon a világ fényeinek elvesztése, a nagy kudarc ilyen hamar érezteti hatását a gondolkozáson? Ámbár Sámson sohasem volt egyszerűen buta ember. Az általa szerkesztett talányos versikék éppúgy, mint egyes cselekedetei, nem voltak ötlet és szellem híján valók. Csak felületes volt. Kicsit könnyelmű és önző.

– Erről, hogy törvényszerűen ellenségeink-e a nők, még beszélni fogunk. Most mondd el első házasságod történetét.

– Miért mondjam el? Ismered úgyis. Az emberek mulatságául szolgált, amikor megtörtént.

– Mégis fennszóval el kell mondanunk. Ha te nem akarod, majd elmondom én. Csak így hámozhatjuk ki az igazságot, amelyre oly nagy szükségünk van.

Sámson megvonta a vállát.

– Mondd csak, ha örömöd telik benne.

– Ugye, Timmátban láttad meg azt a nőt a filiszteusok lányai közül? Atyád és anyád le akartak beszélni, mert nem tudták Isten szándékát, de te hajthatatlan voltál akaratodban. Amikor mentél a lányt megkérni, olyan indulat forrt benned, hogy amikor Timmát szőlőhegyénél szembejött veled egy ordító kölyökoroszlán, puszta kézzel kettétépted, mint egy gödölyét. Amikor pedig a filiszteus lánnyal és atyjával, Thimneussal is megállapodva hazafelé tartottál, az oroszlán testében egy méhcsaládot találtál, amelynek mézéből nem csak te magad ettél, hanem adtál apádnak és anyádnak is. Aztán meghozták a menyasszonyt, és harminc filiszteus kísérte. Te pedig azt mondtad a harminc filisztesunak: Hadd vessek előtökbe egy találós mesét, ha azt megfejtitek nekem a lakodalom hét napja alatt, és kitaláljátok, adok néktek harminc inget és harminc öltő ruhát. De ha nem tudjátok megfejteni, ti adtok nekem harminc in-get és harminc öltözőruhát. Ők ebbe beleegyeztek, és te feladtad a találós mesét:

Az evőből étek jött ki,

Az erősből édes jött ki.

– Tudtam, hogy a maguk esze szerint nem találhatják ki, hiába is töprengenek hat napon át, elárulni pedig senki sem tudhatott, hiszen még szülőanyámnak sem mondtam meg, milyen mézet evett.

– De a hetedik napon, mielőtt még megvirradt, mégis elibéd álltak a filiszteus férfiak, és megkérdezték:

Mi édesebb, mint a méz,

És mi erősebb, mint az oroszlán?

Sámson bosszúsan közbevágott:

– De én ott mindjárt meg is mondtam nekik:

Ha nem az én üszőmmel szántottatok volna,

Mesém soha ki nem találtátok volna.

– Miért avattad be a titkodba az új asszonyt, a filiszteusok lányát, akit még jóformán nem is ismertél?

– Hat napon át sírt, folyvást zaklatott, és egyre csak azt hajtogatta: Bizony, te gyűlölsz engem, és nem szeretsz. Egy találós mesét vetettél az én népem fiai elé, és nekem sem fejted meg.

– Te nem tudtad, Sámson, hogy ha elárulod a titkodat az asszonyodnak, ő mindjárt továbbmondja a harminc filiszteusnak?

– Sejtettem, s egy kicsit kívántam is, hogy így legyen.

– Kívántad?

– Nagyon vártam már, hogy okom legyen a dühre. Az összecsapásra jobban óhajtoztam talán, mint a szép filiszteus nőre. És próbára akartam tenni. Mindjárt a nászéjszaka után.

– Sikerült.

– Ne hidd, hogy nagyon el voltam keseredve. Elmentem Askelonba, megöltem harminc filiszteust, és a ruháikkal kielégítettem a nyerőket.

– De az asszony elhagyott.

– Rajta is bosszút vettem. Fogtam háromszáz rókát, kettesével összekötöztem a farkukat, s közéjük csóvát tettem. Tüzet vezettem a csóvába, és az égő állatokat beengedtem a filiszteusok érő gabonatábláiba, a szőlőkbe és az olajerdőbe is. A filiszteusok pedig dühükben megégették az asszonyt és az ő apját. Thimneust is.

– És nem asjnáltad?

– Nagyon sokat kellett akkoriban verekedni. A saját erőm okozta a legnagyobb örömet. Fel nem foghatod, milyen érzés volt, amikor az Ethami sziklabarlang előtt megengedtem riadt honfitársaimnak, hogy két új kötéllel megkötözzenek. És a filiszteusok kezére adjanak. Aztán, amikor az ellenség csapatához értünk, egyetlen kicsiny mozdulattól elszakadtak a kötelek. Néha már szinte szégyelltem ellenségeimet agyonverni, olyan hitványak és esendők voltak hozzám képest.

– Csak a férfiak iránt éreztél így?

– A nők is könnyűek voltak. Hálót vetettek, gyengévé, kezessé akartak tanni, és amikor észrevették, hogy nem támad indulat szívemben, meggyűlöltek. Ha látták, hogy el fogom hagyni őket, inkább az életemtől akartak megfosztani. Itt Gázában az a parázna asszony is tudta, mialatt ölelt, hogy a város kapujánál vesztemre várva leskelődnek a filiszteusok. Ám ettől nekem csak jobb ízű volt a megszerzett öröm, s hiába volt a parázna nő mesterkedése, maradt annyi erőm, hogy éjfél után kiszakítsam a kaput a félfákkal együtt.

– Vajon Delilát, a Sórék völgyében felnőtt filiszteus lányt is csak játékszerednek tekintetted?

Sámson sóhajtott:

– Először ő is csak a szememnek volt kedves, de aztán a szívemnek is. Férfi voltam már, negyvenesztendős, amikor megismertem. És nem az első napon kezdte kutatni titkomat.

– Ő is faggatózott?

– Először enyelegve, játékosan kérdezte: Mondd meg nekem, miben van a te nagy erőd, mivel kellene téged megkötni, hogy megkínozhassanak téged? Én pedig azt feleltem: Ha megkötöznek két nyers gúzzsal, melyek még nem száradtak, akkor elgyengülök, és olyan leszek, mint a többi ember.

– Tudtad, hogy meg fog kötözni?

– Bizonyosra vettem. És csakugyan nem sok nappal később az ő sikongására ébredtem: Rajtad a filiszteusok, Sámson! Felugrottam, és széttéptem a gúzst, Delila pedig kacagott: Lásd – mondta –, tudtam, hogy a két nyers gúzs nem fékezhet meg téged. Próbára tettelek. Íme, rászedtél, és hazugságot szóltál nekem, most mondd meg igazán, mivel lehet téged megkötözni.

– Akkor megmondtad, mi a titkod?

– Ej, írástudó! Te még mindig ostoba embernek tartasz engem. Másodszor csak azzal bíztattam: Ha erősen megkötöznek új kötelekkel, melyekkel még semmi dolgot nem végeztek, akkor elgyengülök, és olyan leszek, mint más ember.

– Ezt mondtad az Ethami sziklabarlang előtt is.

– Igen, mert ez igaznak tetszik. Könnyen el lehet hinni, mint ahogy Delila is elhitte. Meg is kötözött jó erősen. Felébredtem rá, amikor ügyeskedve kötözte kezeimet a két új kötéllel. Aztán újra elkiáltotta magát: Rajtad a filiszteusok, Sámson! Én pedig eltéptem az új köteleket, mint a kócfonalat.

– Miért nem kergetted el házadból az álnok asszonyt?

– Azt hittem, a szerelem miatt firtatja titkomat. És szép is volt, amikor felindultan veszekedett velem: Meddig fogsz még rászedni engem és hazudni nekem? Mondd meg egyszer már, hogy mivel kötözhetlek meg? És akkor hozzám szorította testét, és simogatni kezdett, majd melléhez vonta az én kezemet. Én pedig elgyengültem, és azt mondtam: A hajam. Abban van az erőm.

– Így tudta hát meg.

– Nem. Akkor még nem mondtam meg a teljes igazságot. Olyan fény villant meg szemében, hogy amikor tovább faggatott, azt mondtam neki: Ha összeszövöd az én fejemnek két fonadékját a nyüstfonallal, akkor gyengébb leszek, mint más ember. Nem árultam el hát titkomat, de ki kellett mondanom ezt a szót: haj.

– Megkötözött?

– Amennyire csak tudott. Vaskapót vert az ágyunk fölé, ahhoz erősítette a nyüstöt. Csak aztán kiáltotta el: Rajtad a filiszteusok, Sámson!

– És a harmadik próba után sem kergetted el?

– Majdnem megöltem. Álmomból ébresztett fel, és ha hirtelen felriasztanak, gyakran rám tör a vak düh. De most az eszemmel is tudtam, meg kell ölnöm, mert ha el nem pusztítom, ő veszejt el engem. Amikor felugrottam, és meglátta zavaros tekintetemet, sírva-jajgatva vádolni kezdett: Miképpen mondhatod, szeretlek téged, ha szíved nincsen énvelem? Immár három ízben szedtél rá engem, és nem mondtad meg, hogy miben van a te nagy erőd.

– Vak voltál te, Sámson, már akkor is, amikor még gödrében ült a szemed.

– Ne mondd ezt, írástudó. Hidd el, hogy még napokig ellenálltam.

– Miért csak napokig?

– Mert a szüntelen sírástól és rimánkodástól nagyon megfáradt a lelkem, és nekem is jólesett már végre elmondani a titkomat. Nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint nem földi erőnkről vallani egy nőnek.

– Delila miképpen hallgatta szavaidat?

– Nagyon figyelt. Tudta, hogy nem hazudok. Megrettentette őt a mód, ahogyan a Seregek Ura kiválasztott engem.

– Mégis elárult. Mit gondolsz, miért árult el Delila?

– Mert fájt neki, hogy csak én vagyok az Isten kiválasztottja, hogy az ő osztályrésze mellettem mindörökre csak a szolgálat lehetett volna. Ez ellen lázadt fel. Én tudom.

– Öntelt vagy, Sámson. Nem elegendő megnyírni, megvakítani. Láncra verni és ágas korbáccsal ostorozni téged. Mérhetetlen önzés fészkelte be magát szívedbe. Nem szeretted te sem Istenedet, sem szüleidet, sem asszonyaidat. Csak magadat imádtad egyedül. A megbántott Isten büntetett meg a megbántott asszony keze által.

– Súlyos az ítéleted, írástudó, de nem félsz-e, hogy elhamarkodottan ítéltél fölöttem?

– Nem voltál-e mohó a szerelemben? Figyeltél-e arra, hogy asszonyod is együtt örvendezzen veled? Az elégedett nő nem firtatja a titkot, s nem adja el a férjét ellenségeinek ezerszáz ezüst siklusért.

– Mit beszélsz? – jajdult fel Sámson.

– Nem tudtad talán, hogy így szólt az egyezség Delila és a filiszteusok fejedelme között? Amidőn megnyírattál és megkötöztettél, az asszony is megkapta a pénzt.

– Hazudsz, írástudó, és én megöllek – üvöltött az óriás.

– Miért hazudnék? Ugyanaz a csapat vitte a pénzt, amely elfogásodra indult. Bőkezűek voltak a fejedelmek, ezerszáz siklust adtak, egy marék hajért.

– Ne bánts. Nem hiszem – jajgatott az óriás, és bizonyára sírt volna, ha lett volna szeme a könnyek pergetéséhez. Így csak az arca rángatózott, s hatalmas öklével nagy csapkodásokat mért a saját boltozatos homlokára.

Az írástudó megilletődötten figyelte kínlódását, majd csendesen megszólalt:

– Delila elhagyott, Sámson, de a Seregek Ura nem hagyott el. Megengedi neked a bosszút, szedd össze erődet.

Az óriás megtörten ült, s nem válaszolt semmit. Akkor sem szólt, amikor hozzájuk lépett egy filiszteus őr, s az írástudót messzi taszítva szólt Sámsonra:

– Tápászkodj fel, hé, mert menned kell. A filiszteusok fejedelmei nagy áldozatot mutattak be Dágonnak, a mi Istenünknek, és most a palotában mulatoznak háromezren, nagyon megvidámodott már a szívük. Téged akarnak látni Sámson, földjeink pusztítóját, sok filiszteus harcos megölőjét, hogy állj az oszlopok közé és játsszál előttük.

Sámson pedig csak ült a fal mellett, és nem mozdult.

– Ugorj fel, te tehetetlen, és teljesítsd a parancsot!

Sámson eszében forgatva, mit mondott az írástudó, hát felkelt, és elindult.

A palotában a filiszteusok fejedelmei és az előkelők közül háromezren türelmet-lenül várták, mikor fog nekik játszani Sámson. S mert nagyon felgerjedt már a szívök, tapsoltak, visongtak érkezésekor, készülődtek a nagy mulatságra. Olyan lármával voltak, hogy zsivajgásuktól megremegtek az oszlopok, mintha csak az aranyozott cédrustörzsek megérezték volna, mi következik.

Szilágyi György: Elfeledett impresszárió

A képen látható „csodagyerek”, a valaha népszerű „Madárfejű Lajcsika” nevét generációk őrizték meg emlékezetükben. Azok is, akik nem látták, csak hallottak róla. Nem kevés idő telt el a millennium óta, ennek ellenére még napjainkban is felbukkan szókincsünkben, mint egy letűnt világ emblematikus figurája. Két pusztító világháború sem tudta feledtetni, míg például a magyar irodalom nagyjainak többségére már a kutya sem emlékszik. Nem tudni miért, a legendás idióták, ütődöttek, halmozottan hiányos képességűek valahogy mélyebb nyomot hagynak bennünk, és „örökös tagjai” maradnak globalizált tudatunknak.

Ki beszél ma már Bösendorfer Dramola főhercegnőről, ellentétben Hemperger Boriskával, a vurstliban mutogatott száznegyven kilós óriásbabával, akinek lehengerlő egyénisége valamikor egycsapásra elhomályosította Háromfülű Boldizsár sikerét, pedig annak eredetileg négy füle volt, de az egyiket elvesztette a boszniai okkupációban. A matuzsálem korú állampolgárok mégse Dramolával, hanem Boriskával álmodnak éjszakánként csipkés szalmazsákjukon, pedig a terjedelmes főhercegnőnek is volt mit a székbe aprítania…

„Madárfejű Lajcsika” viszont változatlanul a mesügék csapatának zászlóvivője. Téved az olvasó, ha azt feltételezi rólam, hogy engem ez az elfuserált „csodagyerek” érdekel. Bár ahogy „elgyönyörködöm” benne, nem emlékeztet semmilyen madárra. A fényképet megmutattam egy egyetemi magántanárnak, aki határozottan kijelentette: „Ilyen feje csak egy fejlődésben visszamaradt gyereknek lehet, viszont az a kórosan elhízott pasas, aki gyöngéden átöleli, kifejezetten hasonlít egy előrehaladott blaszfémiában szenvedő pedofil brókerre.” Engem pedig ő, a fénykép túlnyomó részét betöltő zsidó hittestvérem, Fényes Gyula tevékenysége érdekel, mert aligha akad a Síp utcában olyan járókelő, aki tudná róla, hogy kicsoda. Magam is csupán arra az információra támaszkodhatom, amennyit a fénykép szövege elárul. Az biztos, hogy impresszáriónak tüntette fel magát, ami nem csekély bátorságról tanúskodott a múlt század 10-es éveiben.

Adatait megtaláltam a korabeli „Budapesti Czím- és Lakásjegyzékben”. Fényes Gyula mutatványos VI. Hermina-út 57.Ezek szerint mutatványos volt. Ma úgy mondanánk, hogy „Madárfejű Lajcsika” menedzsere. Feltehetően nem lehetett rossz üzlet, ha fantáziát látott benne. Pedig alaposan igénybe vehette a szabadidejét. Állandóan le kellett fognia a „túlmozgásos”, magyarul hiperaktív „csodagyereket”, nehogy kiugorjon a kezéből. Valószínűleg megnyugtató szavakat duruzsolt neki. „Ha megint ficánkolsz, akkora frászt kapsz Gyula bácsitól, hogy visszarepülsz az anyád kötényébe!” A gyerek értett a szóból, és egy darabig meghúzta magát Fényes Gyula „ölelő” karjaiban. Amikor az itt látható fénykép készült, akkor is eredményesen sikerülhetett lecsillapítania a megátalkodott, izgő-mozgó „madárfiókát”.

Az Állatkerti út 6. sz. alatt működő híres zsidó fényképész, Bienenfeld Zsigmond özvegyének ugyanis már cérnán lóghattak az idegei Lajcsika szüntelen ugrándozásától. Ha Fényes Gyula simogató jóindulattal nem suttogta volna gyöngéden a fülébe: „Laposra verem a madárfejedet, ha nem maradsz nyugton, te átkozott kölyök!”, akkor Bienenfeldné erős felindulásában képes lett volna húsklopfolóval elhallgattatni a masinája előtt hadonászó csodagyereket.

Szerencsére nem így történt. Különben most nem lenne lehetőségem ércnél maradandóbb rotációs papíron megörökíteni a boldog emlékű antik impresszárió, Fényes Gyula legnagyobb sikerét. Kár, hogy lekésték a 21. századot. A televízió kereskedelmi csatornái versengenének értük. Fényes Gyula szteppelne, Lajcsika slágereket csiripelne, a nézők pedig hajukat tépnék. Bár tépelődésre kettőjük nélkül is sűrűn adódik lehetőségünk

Nemes László: Nagy csodák történtek itt

Deutsch Gábor új kötete

Bizony, nagy csodák történtek itt, erről szól, helyesebben: erről is a halk szavú, tudós Deutsch Gábor válogatott írásait tartalmazó Nagy csodák történtek itt című kötete.

Csoda az is, ahogyan Hágár országában, miként a zsidó irodalomban – egyéb elnevezések mellett – már ezer év előtt is emlegették Magyarországot, a zsidók megtelepedtek és annyi vész és üldözés, de megértés, barátság, sőt holokauszt és megbocsájtás után, ha megfogyatkozva is, de élnek, hisznek és bizakodnak…

Történelmünk mennyi csoda, a nagy és mindennapi kis csodák sorozata, a reményt, a hitet ébren tartó legendák összessége. És micsoda történetek!

A Szabolcs megyei nagyhalászi Tóni nénié például, akit „Tóni néni tekintetes asszonynak” neveztek és tiszteltek a nagyközség lakói, akinek vendégszerető házában a családi legenda szerint egyszer még a király, Ferenc József is megszállt… Tóni néni elbeszélése szerint nemcsak Mose Isserles, a nagy Remo, a tizenhatodik századbeli Krakkó tudós rabbija tartozott a felmenői közé, hanem annak a kornak egyik tekintélyes, gazdag litvániai kereskedője is, az egyébként Padovában született Saul Wahl is, akit – így tartja a legenda – a lengyel rendek Báthory István halála után egy – egyetlen – éjszakára Lengyelország királyává választottak, nehogy üresen maradjon a trón Zsigmond svéd herceg másnapi királlyá választásáig. (Tóni nénit egyébként a korábbi csodák se mentették meg: nyolcvanéves korában hurcolták el Auschwitzba, ahonnan nem térhetett haza.)

És milyen igazi csoda-legenda a kállói cádik története! Lelkes híve volt a kabbalisták hajdani városa, a szentföldi Cfát egykori szent életű nagy rabbijainak, és azt kérte a Teremtőtől, hogy péntek délutánonként a cfáti legendás rituális fürdő, a mikve vizében merülhessen meg. És valóban, minden péntek délután eltűnt, leghűségesebb társa, a nagykállói gazdálkodó reb Sáje Áron Fisch-sel az égen át kíséretében Cfátba szekerezett, s meg is mártózott az ottani mikve vízében, hogy aztán így megtisztulva érkezhessen vissza még a sabbat beköszöntésére a kállói hívekhez. Utak, hegyek, folyók, tenger, mezők zsugorodtak, tolódtak össze a szent ember szekere alatt, hogy útját megtehesse…

Egy alkalommal megszokott útitársa megbetegedett, s a kállói cádik egy nagy erejű, kissé bumfordi fiatalemberrel, Lőw Mózsival indult pénteki útjára. Szokása szerint végigfutott Cfát utcáin, megfürdött a mikvében, ám amikor haza akartak indulni, a szekerük két lova nem mozdult. Ott töltötték hát a szombatot, és úgy adódott, hogy a kállói rabbinak kellett a cfáti hívek előtt felolvasni a Tórát, és az ő gyönyörű hangján énekelni a Muszaf imát is. Délután a cádik és kísérője – hazaindulása előtt – vendéglátójuk udvarán énekelték el a cfátiaknak a távoli Nagykállóban született gyönyörű dalt, a Szól a kakas már… kezdetűt, és a Sírnak-rínak a bárányok című haszid dallá nemesült zmireszt… Amelyek így jutottak el a Kárpátok tövéből Cfátba, és onnan a nagyvilágba.

De csupa csoda a köztünk élő vagy csak a nemrég élt emberek sorsa is, mindennapi küzdelmük. Életükért, családjukért, de legfőképpen törhetetlen hitükért. Suszter vagy üveges, művész, tudós vagy szerelő, gépkocsivezető, mészáros vagy fotográfus, valamennyiük életének vezérlő elve a hűség – a kitartó, minden akadályt legyűrő kitartás a tisztességhez, a családjukhoz, az elveikhez, a közösségükhöz, a zsidóságukhoz.

Külön is kiemelendő értéke a könyvnek – a kárpát-medencei zsidóság életének kaleidoszkópszerű sokszínűséggel, csillogással bemutatott történetein túl – a tudományos mélysége is. Az egymással olykor hevesen is ütköző irányzatok, szervezetek bemutatása, magyarázata, szefárdok, askenázok, ortodoxok, neológok, jiddisül, magyarul beszélők, héberül imádkozó, zsinagógában orgonát elutasítók vagy megengedők érveinek minden indulat nélküli ismertetése – röviden: az elmúlt másfél évszázad reményekkel és tragédiákkal teli történelmének tömör öszszefoglalása.

Kitűnő folytatása ez a kötet Deutsch Gábor korábbi két könyvének, a Gyökerek, szárak, virágok és Ajtónyitás című cikkgyűjteménynek, amelyekben talán még ennél is több szó esik a magyarországi zsidóságnak a magyar történelemben, háborúban és békében, forradalmakban – különös tekintettel az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban – valamint a minden szempontból gazdagodó, felvilágosult modern Magyarország és magyar kultúra kialakulásában vállalt szerepéről.

Hogyan foglalhatnám össze legméltóbban ezt a beszámolót erről a szép és hasznos kö-tetről, és egyáltalán: a fáradhatatlan Deutsch Gábornak komplex munkásságáról? Talán úgy, ha a költő, Gergely Ágens A 137. zsoltár című verse két szakaszának egy-egy befejező sorait idézem: „Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen / ha elfeledlek egyszer Jeruzsálem; // És fájó orcám rángjon majd a számhoz / ha elfeledlek egyszer, Arany János.”

Csodakönyv „Az ózsidó bűvészetről”

Újra megjelent Blau Lajos professzor monográfiája

„Magyar Zsidó Tudományok” címmel a Gabbiano Print nagyszabású és tiszteletre méltó vállalkozásba kezdett a Budapesti Országos Rabbiképző Intézettel karöltve. Reprint formában, gondos magyarázatokkal és igényes jegyzetekkel a mai érdeklődő olvasó számára hozzáférhetővé teszik a klasszikus idők Rabbi Szeminárium professzorainak fontos munkáit, hozzájárulva ezzel a mostanában tapasztalható zsidó szellemi reneszánszhoz.

A sorozat első kötetét Oláh János, az intézet tanára szerkesztette. A hasonmás kiadás igényes bevezetőjét is ő írta.

Ismerteti Blau Lajos életét, kiemelkedő tevékenységét, sokrétű munkásságát. Nagyszerű szellem, csodálatos személyiség, varázslatos tanár arcképe bontakozik ki előttünk.

„Az ózsidó bűvészet” című monográfia korszakos teljesítmény. Bízva abban, hogy a kiadást sokan – sietve – megveszik és tanulmányozzák, mi most csak utalunk arra, hogy a szerző számunkra felfoghatatlan széles szellemi tengerből merített. A zsidó irodalom egészét áttanulmányozta, tehát a Bibliát, a Misnát, a Midrást, a Talmudot, a responzum iratokat, de a később élt rabbik munkáját is, továbbá a görög, a latin, az arab és a perzsa szerzők műveit. (A német szakirodalom is csaknem teljeskörűen jelenik meg Blau könyvében.)

Az ősi zsidó – egyébként tiltott – csodákról, varázslatokról, földönkívüli erőket bevonó praktikákról, netán szemfényvesztő káprázatokról szól ez a mű, babonákról is, persze, meg természetfölötti (már-már bálványimádó) erők megidézéséről, transz-cendentális hitről és alig megmagyarázható gyógyító jelenségekről. Ebből is látható: Blau könyve nemcsak érdekes, hanem kultúrtörténeti értékei miatt különös fontosságú. Hiedelmekkel, ráolvasásokkal, amulettekkel, kvittlikkel, kámeákkal találkozunk a lapokon, ön- és közszuggesztióval, olykor még szellemidéző gyakorlattal is. Megtudjuk, mit jelent átkot mondani, szemmel verni, ráolvasást tartani és egyáltalán: megtudjuk, mitől reméltek különleges energiát az „ózsidók”, meg a középkori zsidók, s miben hittek azok az elődeink, akik úgy vélték, mindenféle praktikákkal ügyesebbek, sikeresebbek, egészségesebbek, netán boldogabbak lesznek.

Következő számunkban további kedvcsináló részletet is közlünk, egyben tisztelegve egy nagy magyar zsidó tudós, Blau Lajos professzor emléke előtt. És azok, akik már most kíváncsiak a műre, megrendelhetik azt a Gabbiano Printnél: 06-20-9256-148-as telefonszámon. Ez nem hirdetés, a Remény elhivatott kötelessége a zsidó művelődés terjesztése érdekében.

Stecz Mária - Nemes László: Menekülők

„A magam börtönében, ha parányi is, de én vagyok az omega s az alfa – ám én vagyok a tanú is… És ha én a történelem egy bizonyos részének, annak is csak valamely parányi cserepének vagyok a tanúja, meglehet, már egyik utolsó élő tanúja, azt jól-rosszul dadogva… el kell mondanom” – írja az idén 86 éves író legújabb regényéről.

Jóllehet nem önéletrajzi írásról van szó, az olvasó nem szabadul a gondolattól, hogy a több idősíkon futó történet Laczkó Péter nevű főhősének sorsában és az író életpályájában alapvető közös vonások vannak – maga Nemes László sem tagadja ezt.

A legújabb kori történelem folyamán lehetett néhány olyan év, amikor úgy olvashattuk volna ezt a könyvet, mint letűnt korszakok krónikáját az egyén sorsának igencsak tipikus tükrében. Ma nem tehetjük ezt azzal a kellemes, megkönnyebbült érzéssel, hogy az embert próbáló idők mögöttünk vannak. Ugyanis szomorú aktualitást ad a műnek napjaink mind brutálisabb valósága, az emberi kapcsolatok egyre sivárabbá válása, az általános értékvesztés, a kétségbeesett útkeresésben téveszmék térnyerése, a nemzetközi terrorizmus.

S bár a mai ember számára, az antibiotikumokhoz hasonlóan, egyre nagyobb dózisokban kell adagolni a kitalált és a valóságos izgalmakat ahhoz, hogy elérjék az inger küszöbét, Nemes László mindenféle rafinéria nélkül tud feszültséget kelteni – egyszerűen főhőse által. Ez a sors természetesen döntően adott, nem önként választott, ám az átlagosnál nagyobb része van benne a tudatos választásnak. Nevezetesen annak, hogy Laczkó Péter nem akar a zsidótörvények passzív áldozataként élni, hanem emigrál, s 1940-ben, húszévesen csatlakozik a brit hadsereghez. (Kinek ne jutna eszébe erről Kardos G. György…?)

Katonaként útja ugyancsak a Közel-Keletre – Szíriába, Egyiptomba – vezet, majd Olaszországba. Rómában, a nyílt városban éri Budapest ostromának híre őt és katonatársát, aki egyúttal iskoláskori barátja.

A haza, a szülők iránti aggodalomba még újabb kavargó érzés vegyül: mindössze egyetlen hetes római szabadság alatt régi pesti szerelme, Jutka után kutat. A megbizonyosodás egyetlen valószínű pontjának az látszik, hogy a lányt számos ártatlan társához hasonlóan kivégezték a németek – egy római partizánakció megtorlásaként.

Laczkó Péternek a háború után azután mindent elölről kell kezdenie. Az újrakezdés helyszínéül a pótolhatatlan veszteségek ellenére Magyarországot választja. Igyekszik megtalálni az értelmes élet kereteit, a boldogságot és a bizalmat. Új szerelem, majd

házasság és a szülők, a saját család elvesz-

tésével megpróbál beilleszkedni egy másik családba – a feleségébe –, egy másfajta környezetbe.

A szép új világgal kapcsolatos illúziókat azután hamar szertefoszlatja a Rákosi-korszak…

A (dokumentum)regényen végigvonul néhány kérdés, amelyet Laczkó/Nemes – sokunkhoz hasonlóan – újból és újból vívódva intéz magához: nem tudom, miért tettem/nem tudom, helyesen tettem-e. Akárcsak az „igazság”, a félelmek/gyávaság, a bátorság, a barátság, a szerelem mibenlétével kapcsolatos kérdések.

(Háttér Kiadó, 2005)

Stecz Mária - K. Tepperwein: A párkapcsolat művészete

Sok ember azt hiszi, hogy a szerelemben csak annak lehet része, akinek szerencséje van. Mások úgy vélik: ha eljön a megfelelő partner, úgyis fellobban ez az érzés magától. A szeretetnek csak az a része foglalkoztatja őket, amelyet ők kapnak, az, hogy maguk mennyire képesek szeretetet adni, kevéssé érdekli őket. Eszükbe sem jut, hogy „kettőn áll a vásár”, hogy netán tenniük is kellene valamit annak érdekében, hogy az emberi lét egyik legnagyobb adományában részesülhessenek. Miként az sem, hogy az ideális társra csak akkor találhatnak rá, ha maguk is ideális partnerré válnak.

Mindazonáltal, ha megvalósulna az „egygyé válás”, „összeolvadás” örökké szajkózott utópiája, akkor megszűnne az egyéniség, a számtalan csodát rejtő individuum, megszűnne az „én”, s csak a „mi” létezne tovább. Ebben az esetben pedig ilyen furcsán kellene fogalmaznunk: szeretem magunkat.

A következő kis történet – mintha egy régi jó zsidó vicc volna – akár a könyv mottója is lehetne.

Egy híres és gazdag agglegénytől idős korában azt kérdezte egy riporter, hogy találkozott-e valaha „az igazival”. A válasz ez volt: „Igen, megtaláltam őt. Harmincéves voltam, amikor találkoztunk, de sajnos ő is az igazit kereste…”

Vajon hány millióval kevesebb egyedülálló ember élne a földön, ha időben elgondolkodna ezen a mondaton? Talán még a magány ennél rosszabb változata, az igen gyakori társas, azaz házasságbeli magány is oldódhatna.

S belegondoltak-e már abba, hogy amikor azt mondják: szeretlek, tulajdonképpen arra gondolnak: szükségem van rád, ezért ne hagyj el?

Lehet, hogy az olvasó úgy érzi, mindez közhely, de talán nem ártana újraértelmezni a közhely fogalmát. Mindjárt más a helyzet, ha helyette a népi bölcsesség kategóriáját használjuk: ez már igen, sok évszázados megfigyelésekről van szó, amelyeket megszívlel az okos ember, aki nem a saját kárán akar tanulni.

Mindenesetre az, hogy Kurt Tepperwein német természetgyógyász-pszichológus munkái évek óta keresettek a magyar könyvpiacon is, e felismerés térnyerésére utal – minden érintett nemzedék körében.

(Holistic Kiadó, 2005)