Dr. Feldmájer Péter: Mentegessük-e a zsidó tanács tagjait ?

Dr. Feldmájer Péter
MAZSIHISZ elnöke

Már nagyon régen foglalkoztatott az 1944-es zsidó tanács működése, és az, hogy kik és milyen tevékenységet folytattak ott? Mi vett rá zsidó embereket arra, hogy a gyilkosok szolgálatába szegődjenek, segítsenek egy egész népet kiirtani ?

Prof. Scheiber Sándor írt erről egyszer, véleménye egyértelműen elítélő volt. Scheiber igazgató úr álláspontja általában irányadó volt számomra, és véleménye egybeesett édesapáméval, aki ugyancsak lesújtóan nyilatkozott a zsidó tanács tagjairól: árulónak tartotta őket.

Persze, akik átélték a borzalmakat, azok szubjektív véleményt mondanak, lehet, hogy a későbbi kutatók, az eseményeket véleményezők, máshogy, árnyaltabban látják az eseményeket.

Sorsom aztán úgy hozta, hogy most is a MAZSIHISZ elnökeként, Stern Samu székében ülök, szimbolikus és fizikai értelemben egyaránt, mert a Síp utcai szobámban ugyanazok a bútorok állnak, mint a régi időkben…

Sokat gondolkodok Stern Samuról, a vezetők felelősségéről, és arról, mi vette rá elő-deimet, hogy a németek bevonulása után együttműködjenek velük, kiszolgálják őket.

Stern Samu ezzel kapcsolatos mentegetőzése nem igazán elfogadható, utólagos önigazolás, amely szemben áll a valósággal. (Saját társadalmi környezetének rabja volt, ezért is mutat gondolatmenete meglepő hasonlatosságot Horthyéval, aki arról írt: miért nem távozott posztjáról, amikor a németek megszállták Magyarországot.)

A zsidó tanács tagjai a gyilkos gépezet részeivé váltak, és nagymértékben elősegítették, hogy az emberek a gyilkosok valódi céljainak ismerete nélkül menjenek a gettóba és a halálba. Döntő szerepük volt abban, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb része fegyelmezetten tett eleget a hatósági intézkedéseknek.

Utólag könnyű védekezni azzal, hogy ténykedésük az időnyerést szolgálta, a taktikázást, a pánik elkerülését. Mert pontosan tudták, hogy a gettóba hurcoltakra a halál vár, és ennél bármilyen pánik jobb lett volna.

Vajon kinek akartak időt nyerni, kinek a javára taktikáztak? Az egész magyarországi zsidóság javára, vagy csak a budapesti zsidóság javára, esetleg saját családjuk javára, és csak a maguk életét és vagyonát mentették?

A tények azt mutatják, ezek az emberek nem hihették azt, hogy meg tudják akadályozni a tömeggyilkosságokat. Tudták, mi lett a lengyelországi és a szlovákiai zsidók sorsa, tudták, hogy a szállítmányok végcélja Auschwitz, és mégsem mondták meg az embereknek.

A zsidó tanácsnak döntő szerepe volt abban, hogy a magyar zsidók nem ismerték fel a veszélyt. Igy hitték, semmi különös nem történt, a zsidóellenes törvények, intézkedések nem sokban fognak különbözni a korábbi évektől.

Az 1920-as évektől sorra születtek a zsidóellenes intézkedések, ezek hol szigorúbbak, hol enyhébbek voltak, a munkaszolgálattal kapcsolatos bestiális gyilkosságok, az „idegen állampolgárok”-ok deportálása sok ezer ember meggyilkolását jelentette, de nem merült fel, hogy itt cél már magyar zsidóság teljes kiirtása.

A zsidóságnak Magyarországon hosszú idő óta saját önkormányzata volt, és a vezető tisztségviselőket választás útján bízták meg.

A neológ hitközségek vezetőségét, elnökét, az országos vezetést szabályos választási küzdelem során választották ki, amely persze nem nélkülözte az ilyenkor szokásos cselszövéseket. Az ortodox hitközségeket a rabbi vezette, de ő is a közösség akaratából került a tisztségébe.

A magyarországi zsidóság szervezeti rendszere sokat fejlődött a 20. század eleje óta, de egy alapvetően konstans tényező nem változott, és ez a hitközség volt. A hitközség adott biztosítékot az embereknek a közösségi létre, és ez védte meg őket a külvilággal szemben. A hitközségre minden zsidó ember számíthatott; ha valami baja volt, oda mehetett, ha hitét kívánta gyakorolni, ha nem volt mit ennie, ha lelki bajai voltak. A hitközség képes volt megvédeni, ha a helyzete úgy hozta, természetesen ez mindig a konkrétumoktól kortól függött. A zsidó ember társadalmi létét is a hitközség legitimálta, részben még a Horthy rendszer idején is, hiszen azt elfogadta a környező társadalom, hogy valaki nem keresztény, hanem pl. zsidó, de azt már nehezen, hogy nem tartozik egyik valláshoz sem.

Az évszázados zsidó közösségi tapasztalat úgy tekintett a hitközségre, mint az állandóságra a változó, viharos világban. Korábban is voltak zsidóüldözések, pogromok, gyilkosságok, támadások, de ezek hozzátartoztak a zsidó léthez. A zsidó vezetők igyekeztek védelmet nyújtani az embereknek, politikai és fizikai értelemben egyaránt. Rendszerek, királyok, kormányok, miniszterek, különítményesek jöttek és mentek, de a hitközség – maradt.

1944 tavaszán azok, akik vállalták, hogy részt vesznek a zsidó tanács munkájában, nem kevesebbet tettek, mint azt, hogy le-gitimálták a zsidó tömegek előtt az új kormányt, az új rendszert.

Az, hogy Stern Samu vezette a központi tanácsot, és mások a korábban megválasztott zsidó vezetők közül beléptek a zsidó tanácsba, azt jelentette a zsidó embereknek, hogy nem történt semmi alapvető változás, éppen egy másik kormány van hatalmon, a németek megszállták az országot, de majdcsak lesz valahogy, túl lehet élni ezt is, mint ahogy a régebbi nehéz időket. A zsidó vezetés ugyanis nem változott meg, más lett az elnevezésük, de ugyanazok a személyek ültek ugyanazokban a székekben.(Ez persze egyezett a németek akaratával, hiszen ők pontosan tudták, milyen szimbolikus jelentősége van annak, hogy a zsidó vezetők személye ne változzon. Heydrich 1939. szeptember 21-én kelt levelében, amit a Lengyelországban bevetett rohamcsapatok vezetőinek írt, hangsúlyozta, hogy a zsidó tanácsot az adott hitközség befolyásos személyiségeiből és rabbijaiból kell összeállítani. Azt hiszem, mindenki előtt ismert a birkákat a vágóhídra vezető csengős kos szisztémája…)

A magyarországi gyülekezetek lelki vezetőinek, a rabbiknak volt annyi erkölcsi bátorsága és bölcsessége, hogy nem vállaltak semmiféle szerepet a központi zsidó tanácsban, hiába hívták fel őket a részvételre. (Csak májusban találtak egy rabbit, aki hajlandó volt e dicstelen szerepre. Ez az illető Bosnyák Zoltán főantiszemita egyik ismerőse volt Szigetvárról; nem akarom a nevét megörökíteni…)

Ez az igazi és megbocsáthatatlan bűne Stern Samunak és többi vezető társának. Stern Samu bűne azért is rendkívüli súlyú, mert mint az Országos Iroda és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, magyar királyi udvari tanácsos volt, és ő állította össze a zsidó tanács névsorát, példát mutatva a vidéki zsidó hitközségek vezetőinek – akik közül igen sokan vállalták a helyi zsidó tanács vezetését –, és hasonló szerepet játszottak, mint Kahan-Frankl Samu, az ortodox hitközség részéről.

Az biztos, ha megtagadják az együttműködést a magyar és német hatóságokkal, akkor gyors halál vár rájuk, és nem lett volna lehetőségük arra, hogy megmentsék saját maguk és családtagjaik életét és vagyonát. Sorsára hagyták az általuk vezetett közösséget, népüket, mégpedig saját erkölcsi, emberi érdekeikért.

(Plasztikusan fogalmazta ezt meg Benoschofsky Ilona, amikor azt állította „Ha a zsidó tanács azt gondolta is, hogy nincs menekvés a tömegek számára, önmaga előtt azért látott kiutat.”)

Az is biztos viszont, hogy ha a zsidó tömegek által nem ismert személyeket tudnak csak együttműködésre kényszeríteni, a zsidó tanács tagjává tenni a magyar és a német hatóságok, akkor az emberek nem, vagy nem úgy hallgattak volna rájuk, nem sikerült volna a deportálások példátlanul gyors, fegyelmezett tudomásul vétele, végrehajtása. Az igaz viszont, hogy ha nem vállalják a rájuk osztott szerepet, akkor vállalták volna azt más zsidó emberek (akkor most őket minősítenénk), és a nácik a népirtást akkor is végrehajtják.

A német és a magyar hatóságok pontosan tudták ezt, ezért is tiltották meg, hogy a deportálásokról bármilyen információt is közöljenek a tanács tagjai az emberekkel.

Szerepüknek mindenben eleget tettek, sőt azt többször túl is lihegték, hiszen már március 23-án megnyugtató közleményt adtak ki, s áprilisban is többször nyugodt, fegyelmezett, magatartást követelő felhívást tettek közzé. („Dolgozz, ne ess kétségbe! – szólt Stern Samu április 13-i felhívásának címe.) Eközben pontosan tudták, hogy már indulnak a deportáló vonatok, tudták, hogy azok célja a biztos halál…

A zsidó tanács tagjai persze nem voltak elvetemült gazemberek, csak éppen megbuktak a történelem vizsgáján, gyáván elárulták az általuk vezetett embereket, mentették a saját és családtagjaik, barátaik életét, szimbolikusan legitimálták a gettókat, a deportálást.

Sorsuk intő példa minden zsidó vezető számára. Ha hasonló helyzetbe kerül, okuljon a régiek bűnéből és hibáiból, cselekedjen másként.

Azt azonban, senki sem tudhatja – így én sem állíthatom bizonyosan –, lenne-e elég morális tartás, bátorság bennem, ha az én gyerekeim, az én családtagjaim, az én barátaim élete kerülne veszélybe; kit és mit választanék: a közösséget és a biztos halált magamnak és szeretteimnek, vagy a gyávaságot és a túlélést. Nem kívánom senkinek, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Ę

Zoltai Gusztáv:Tisztelgés Henryk Slawik előtt

Zoltai Gusztáv
MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója

A múlt nem múlik el. A letűnt idő méltó, jeles személyiségei előtt illik tisztelegni. A zsidó nép erről a kötelezettségéről sohasem feledkezik meg. A jeruzsálemi Jád Vá-Sém Emlékközpont már korábban kitüntette Henryk Slawik lengyel politikust, aki az 1940-es évek legelején Magyarországon mentett, segítette honfitársait, köztük sok zsidót.

Róla emlékezett meg 2006. január közepén a budapesti VII. kerületi Önkormányzat kisebbségi szervezetének lengyel csoportja. Ezen az ünnepségen mondott köszöntő beszédet a magyar zsidóság nevében Zoltai Gusztáv.

Tisztelt Emlékezők!

Tisztelt Vendégek!

A fizika szigorú törvényei akkor is érvényesülnek a természetben, ha nem tudunk róluk. Megfejtésük viszont egyszerűbbé, könnyebbé teszi a létünket, tervezhetővé varázsolja jövőnket, szabályozottabbá alakítja az életünket.

A történelem elemzése, a múlt mindenkori tudatos értékelése – vigyázat: nem átértékelése – ugyanakkor társadalmunk lényege, az emberi közösség szilárdságának, fönntarthatóságának alfája és ómegája.

Hatvan, hetven év telt el a második világháború óta. A nagy eseményeket lényegében tudjuk, a fontosabb folyamatokat pontosan rögzítettük, hiszen a változások szükségszerű és véletlen okait tudós igyekezettel az analitikusok már föltárták. Ám az egyéni vonatkozások, a finom árnyalatok pontosabb megismerése olykor igenis megdöbbentheti az okulni, a tanulni vágyó, az igényes teljességre törekvő utódokat. És ezek idézése, fölelevenítése, s ezáltal megőrzése éppoly fontos kötelesség és kötelezettség, mint a Nagy Egész hiteles beépítése a tanulságok hosszú sorába.

Hölgyeim és Uraim!

1939 szeptemberében, amikor egy nyugati és egy keleti hatalom már elvégezte bűnös és mocskos dolgát Lengyelország szétdarabolásával, a tehetetlenné tett lengyel hadsereg – amennyire lehetett – rendezett sorokban megérkezett az akkori magyar határra, és bebocsátást kért. A 40 ezer katonát – és a velük érkezett mintegy tízezer civil embert, asszonyokat és gyermekeket – 13 tábornok, ötezer tiszt vezette. Velük tartott a lengyel politikai és közigazgatási élet számos irányítója, tudósok, írók, az egyházi és a művészi élet nem egy kiváló személyisége.

A magyar államot váratlanul, készületlenül érte ez a nemzetközi gyakorlatban példátlan helyzet. A megoldást mégis a csoda szelleme hozta. Barátság és segítőkészség, tapintat és tisztesség jellemezte a fegyverek átadását, a hirtelen felállított táborok berendezését, a menekült-élet kereteinek megteremtését.

Ahogy az a történelmi helyzetekben lenni szokott, a kivételes események kivételes személyeket emeltek magasra. Így volt ez a magyar hivatalos szerveknél, így a lengyel politikai és katonai közegben, de hasonlóképpen a nemzetközi diplomáciában és az egyházi világban is. A háborús helyzet miatt a cselekvés területei rendkívüli módon összeszűkültek, a megoldások lehetőségét a kuszaság, a zűrzavar, az emberi gyávaság determinálta, de ugyanakkor nagyszerű bátrak álltak az élre, s remek emberek adtak reményt a jövőre. A magyarok részéről hivatalosan kinevezett személyek, mint idősebb Antall József belügyminisztériumi tanácsos, továbbá befolyásos arisztokra-ták, miként Széchenyi Károly gróf, a Len-gyel–Magyar Társaság elnöke, továbbá Odescallki Klára hercegnő, Szapáry Erzsébet – egyébként lengyel származású – grófnő, a Gyermekvédő Liga elnöke és Andrássy Ilona, aztán a lengyelek oldaláról Stefan Dembinsky tábornok, Emisarski alezredes, továbbá jugoszláv, román, francia és angol diplomaták, Angelo Rotta vatikáni követ, de ugyanígy a Vöröskereszt, a Protestáns Világszövetség küldöttei millió apró és nagy dolgot tettek a lengyelekért. Titokban szökési útvonalakat szerveztek és biztosítottak, hamis okmányokat nyomtattak, pénzt hoztak és adtak az ellenállásnak.

Mi, zsidók ma is tisztelettel és fájdalommal nézzük a szolidaritásnak ezt a megnyilatkozását. Mert sajnos, vérbeli testvéreink, szüleink és szeretteink meglehetősen védtelenül álltak a történelem szörnyű viharában. Történtek egyedi esetek – tanúság erre a Yad Va-Sém kitüntetettjeinek tisztelt névsora –, de szervezetten, tudatosan, kivált hősiesen kevés támogatást kaptunk. És nemcsak azért, mert a menekültekkel sok Gestapo-ügynök, náci besúgó is érkezett, akik feladták a lengyelek között elrejtőzött zsidókat, hanem mert a magyar csendőrök és a hivatalos közegek is megtették a magukét.

Néhány dolog azonban a történelmi idők végéig összeköti e drámai kor zsidóit, lengyeleit és magyarjait. Lengyelország kettéosztása után – kicsit kihasználva a tisz-tázatlan helyzetet –, Horthy Miklós személyes titkosszolgálata, Újszászy István tábornok irányításával Budapestre szöktette a lengyel zsidóság szellemi vezéreit, Rokéách belzi rabbit, és őt Románián, Törökországon át sikerült az angol fennhatóságú Jeruzsálembe vinni.

A másik mozzanat e mai nap hősének emléke. Slawik Henrik a lengyel menekültek egyik kiváló vezetője volt. Titkos ellenállási irodát működtetett hamis útlevelek, okmányok készítésére. A Gestapo letartóztatta, a Hadik laktanyába zárták. Magyar segítői elérték, hogy innen Balatonboglárra internálják, ahol sikerült illegalitásba vonulnia.

A náci nyomás ekkor már nagyon felerősödött, s a magyarok között is a legszélsőségesebb erők – például a hírhedt Endre László államtitkár – kerültek előtérbe. Dr. Antall Józsefet is lefogták.Slawik felesége, aki Budapesten bujkált, úgy vélte, férjének sokat segíthet, ha mellette áll. Feladva rejtekhelyét, Boglárra utazott. Akkorra azonban az olykor naiv lengyel menekülteket egyre másra súlyos náci provokációk érték. A megsértett, megalázott lengyelek önérzetesen léptek fel, mire a Gestapo fokozta az ellenük való fellépést. Henryk Slawik feleségét letartóztatták, megfenyegették, mire az ezt hírül vevő férj önként – lovagiasan – feladta magát. A fasiszták Mauthausenbe deportálták, ahol embertelen szenvedések után megölték. Mint azokat a zsidókat, akiket az általuk megszállt európai területekről oda és más haláltáborokba hurcoltak.

Slawik tevékenysége nem volt hiábavaló. Az ő révén is sok-sok lengyel harcos – sőt zsidó polgár – jutott, juthatott át a határon, hogy előbb a párizsi, majd a londoni emigráns lengyel kormány felhívására csatlakozzék a Honi Hadsereg palesztinai antifasiszta erőihez. Vagy csak egyszerűen folytathassa az életét.

Egy magyar-zsidó író, bizonyos Kardos G. György, erről a különös történelmi helyzetről kitűnő könyvet írt. Most jelent meg sokadik kiadásban. „Sasok a porban” – ez a regény címe. A Palesztinában, a későbbi Izraelben létrejött lengyel ármádia életéről, belső világáról szól. Nagyszerű mű.

Lám, így találkozik a lengyel, a magyar és a zsidó lélek és szellem egyetlen hősies sztoriban.

Emlékezzünk tisztelettel és szeretettel a kiváló Henryk Slawikra, s azokra, akik őt segítették, s azokra, akiket ő segített. És azokra a mártír zsidókra, akiknek sorsában – a fasizmus miatt – ő is osztozott.

Szincsok György: A szeretet a gyűlölet fölött áll

Interjú dr. Lednitzky Andrással, a Szegedi Zsidó Hitközség elnökével

Habár ősei között egy újpesti, tekintélyes főrabbi is található, a vallás, a zsidó élet mindennapjai csak felnőtt korában váltak igazán fontossá számára. Amellett, hogy 1981 óta a szegedi egyetem orvosi karán a dékáni hivatalt vezeti, társadalmi feladatai között a legfontosabbnak a Szegedi Zsidó Hitközség elnöki posztját tartja. Baloldaliságát soha nem tagadta, barátai között azonban jobboldali és liberális nézetű emberek is szép számmal találhatók.

– Régi szegedi családból származik, felmenői között azonban nem található olyan, aki az önéhez hasonló meghatározó szerepet játszott volna a helyi vallási életben.

– Ez igaz, bár anyai ágon a Venetianerek közül a nagynevű újpesti főrabbi volt a dédapám, de róla kevés emlék maradt fenn a családi legendáriumban. Sajnos, apai ágon, a holokauszt után, igen kevés felmenő hozzá-tartozóm maradt. Apámon kívül csak a nagynéném élte túl a vészkorszakot. A család 24 tagja odaveszett a koncentrációs táborokban.

– Ön már a vészkorszak után, 1947-ben született. Mennyit meséltek a holokausztról otthon?

– A zsidóság jelentős része akkor elvesztette Istenbe vetett hitét. A nagyapám is azt mondta: „Ha Isten engedte megtörténni ezeket a borzalmakat, akkor mire való a vallás?” Szegeden, ahol a neológ zsidóság vezetői az asszimilációt hirdették, még nehezebben tudták feldolgozni a történteket, hiszen magyar csendőrök kísérték a halálvonatokhoz a város életében jelentős sze-repet vállaló zsidókat. Érdekes, hogy a koncentrációs táborokról és a munkaszolgálatról csak a nagyszülők meséltek nekem, a szüleim sosem. Aztán jött 56, és először kellett személyesen szembesülnöm a zsidóságot övező előítéletekkel. Tíz évesen azt kellett látnom, hogy anyámat hazaküldik a munkahelyéről, mert a munkástanács azt mondta: zsidók itt ne dolgozzanak.

– A kommunista hatalomátvétel előtt azonban volt még néhány év, amikor a súlyos veszteségek ellenére a zsidóság vallási élete és kultúrája kezdett újjáéledni.

– Igen, ezekről az időkről már szívesen meséltek a szüleim is. Színházi előadásokat
tartottak, Schinder József főrabbi szent energiájával újjászervezték az istentiszteleteket a zsinagógában, gyűjtéseket rendeztek a rászorulóknak, és mindenkinek segítettek, hogy élete újra kezdődhessen a szörnyűségek után. Abban az időben, sőt, a kommunista hatalomátvétel után is néhány alkalommal, elmentem nagyszüleimmel a zsinagógába.

– Aztán olyan híres rabbik működtek Szegeden, mint Domán István vagy Raj Tamás.

– Igen, a Lőw-ök városában mindig nagyon magas szintű hitélet folyt, ami az itt működő rabbik érdeme. Raj Tamás több mint két évig ténykedett itt, de cionista összeesküvéssel vádolták meg, és eltávolították a városból. A 60-as években itt működött Schőner Alfréd is, aki különösen nagy hatást tett rám.

– A kádári konszolidáció ideje mégis inkább a mozgalmi munkáról, a baloldal újjászerveződéséről szólt. Ön, fiatalemberként hogyan élte meg a szocializmusnak ezt a korszakát?

– Szüleim 56 után beléptek a pártba, és nyíltan vállalták baloldali nézeteiket. Én is a KISZ-ben vállaltam munkát, majd művezető lettem a kendergyárban. Épp úgy, mint a szüleim, a könnyűiparban dolgoztam, de később elvégeztem a jogot, és a Hazafias Népfront Csongrád Megyei Igazgatóságára kerültem. Közjogi területen, településpolitikával foglalkoztam itt, amiből később nagyon sokat profitáltam. Érdekes időszak volt ez, hiszen a hazafias népfronton belül együtt dolgoztam olyan emberekkel, akik a rendszerváltás időszakában fontos szerepet játszottak. Munkatársam volt (többek között) Raffai Ernő történész, aki MDF-es politikusként képviselte Szegedet az első parlamenti ciklusban, vagy Farkas László, aki megyei köztársasági megbízottként, majd helyi kereszténydemokrata képviselőként dolgozott. De voltak köztünk olyanok is, akik ma a szocialisták soraiban politizálnak, vagy felhagytak a politizálással, és tanítanak, illetve más civil foglalkozást űznek.

– Lassan negyedszázada, hogy a Szentgyörgyi Albert Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karának Dékáni Hivatalát vezeti. Ez igen jelentős ugrás korábbi munkahelyeihez képest.

– Amikor 1981-ben megpályáztam ezt az állást, arra gondoltam, hogy mindig
jó volt a kapcsolatom a fiatalsággal, sok szervezőmunkát végeztem, ráadásul jogászi végzettségem is sokat segíthet a feladat szervezésében. Azóta beigazolódott, hogy jól döntöttem. Persze, az egyetem sokat változott, előbb létrejött a szegedi felsőokta-tási intézményeket integráló Universitas, majd Szegedi Tudományegyetem néven tíz kart egyesítettek, melynek egyik legfontosabbika az orvoskar.

– Harmadik ciklusát kezdi meg a Szegedi Zsidó Hitközség elnökeként, pedig korábban kevés köze volt a hitélethez.

– Amikor 1996-ban Gráf Imre akkori elnök és Pollák László alelnök megkerestek, nagyon meglepett a felkérésük, hogy vállaljam el az elnökséget. Korábban is mély érzésű zsidónak tartottam magam, de a mindennapok gyakorlatában nem tartoztam a számos közösséghez.
A szó szerint vett vallás bizonyos elemével bizony nekem is akkor kellett
megismerkednem, hiszen sok volt a lemaradásom. Akkor alig 150 tagot számolt a hitközség, rossz állapotban volt a zsinagóga és a székház, a temető pedig elhanyagoltan állt. A tagság koros volt, ezért én a vezetésbe azonnal bevontam a fiatalabb generáció néhány tehetséges tagját. Egyszerre kellett a hagyományokat feleleveníteni és a külvilág felé nyitottá tenni a közösségünket. Erre a legjobb közvetítő eszköznek a kultúra ígérkezett, úgyhogy nagy hangsúlyt helyeztünk a zsidó értékek megismertetésére a városban. Megkezdtük a csodálatos szecessziós zsinagóga felújítását, miközben koncerteknek ad helyt a nagyszerű akusztikájú épület.

– Ennek a megújulásnak, persze, személyi- és anyagi feltételei is voltak. Honnan kapott
segítséget?

– Elsősorban az új rabbinkra, Markovics Zsoltra és a kántorunkra, Biczó Tamásra támaszkodhatok. De a siker titka az is, hogy alapítványt hoztunk létre a zsinagóga felújítására, egy másik alapítvány pedig a szociálisan rászorulókat segíti. A vidéki városok közül Debrecen mellett nálunk lehet egyedül kóser ételekhez hozzájutni, hiszen a konyhánk megfelel minden vallási előírásnak. Megindult a héber nyelvoktatás, rendszeresen szervezünk Talmud és Tóra tanítást, és van egy ifjúsági klubunk is. Emellett helyreállítottuk a zsidó temető kerítését
is, így méltó nyughelyet szavatolnak a megáldott földben. A város mellett olyan
magánadományok is segítenek bennünket, melyeket nem csak zsidó származású szegediektől kapunk. Szerencsére ez a város nyitott minden érték befogadására, ezért nyílt lehetőségünk a szellemi- és hitéletünk megújítására.

– Valóban, a legutóbbi népszámlálás alkalmával jóval többen vállalták fel identitásukat Szegeden, mint korábban, hiszen a városban élő 500-600 zsidó származású lakosból 216-an vallották magukat zsidónak. Ez az országos adatokhoz képest igen jónak mondható, hiszen a 200 ezresre becsült közösségből mindössze 12 és fél ezren vállalták fel nyíltan származásukat.

– Sajnos, még ma is nagyon sok az úgynevezett titokzsidó. Bizony, a holokauszt nem múlik el nyomtalanul a túlélők utáni generációkban sem, ezért nem kell csodálkozni, hogy ilyen nehezen vállalják fel
az emberek a hivatalos felmérésekben az identitásukat. A sérelmeket nem lehet elfelejteni, és meg kell érteni azokat az embereket, akik soha nem szabadulnak a borzalmak emlékétől. Ám mi azt mondjuk: a szeretet fölötte áll a gyűlöletnek.

Prof. Dr. Préda István: „A” zsidókórház

Belgyógyászat, kardiológia a Szabolcs utcában 1889-2005.
A híres orvostovábbképző, egyetem

Részletek

A pesti izraelita hitközség új kórháza

„A Pesti izr. Hitközség már régen belátta, hogy Gyár utcai kórháza a kor szellemét, igényeit már ki nem elégítheti. Ehhez járult még az is, hogy az épület időközben a város közepére került, és telke a Teréz körút rendezésének, kiépítésének útjában állott. Ezért a hitközség elhatározta kórházát áthelyezni, illetőleg az új idő vívmányaival teljesen fölszerelt kórházat létesíteni. Első feladat volt telket találni, és ebben a fővároshoz fordult a község; több kiszemelt telek közül ugyan nem mindenben alkalmasnak, de legalkalmasabbnak ítélte azt a területet, melyen a telep föl is épült, és mely az osztrák-magyar államvasút mellett terült el. Három hónapig észlelték, tanulmányozták, vajon a rendkívül élénk, közvetlenül szomszédos vasúti forgalom nem zavarja-e.” (Építő Ipar, 1890. márc. 2.)

A kertészettől nyugatra elterülő és a mi Váci útig terjedő szakasz korábban a Duna ártere volt. Mindez – a Városliget területét is beleértve – mocsara, lápos rét volt, melyet akkor katonai kiképzőterületnek, ill. lőszerraktárnak, valamint keresztény és zsidó temetőnek használtak. (A korábbi funkciók a 19. század végén a 20. század első felében jórészt megszűntek, azonban emléküket a jelenlegi utcanevek részben még őrzik.) A Váci úti keresztény temető közelében volta zsidó temető is, amely a mai Ferdinánd híd közepe táján helyezkedett el. A betelt temető 2033 négyszögölnyi területét a Pesti Tanács 1845-ben elárvereztette. A megszüntetett terület helyett a keresztény temetőtől északra nyitottak új izraelita temetőt. Ez hozzávetőleg a mai Taksony utca – Fóti út –Dózsa György út – Lehel út közötti területen, azaz a jelenlegi kórház közvetlen közelében helyezkedett el.

A kórház tervpályázatát 1886-ban hirdették meg, melynek részleteit a „pályá-zati hirdetmény” tartalmazta. A nemzeti érzést hangsúlyozva csak hazai műépítészek pályázhattak. A pályázati kiírást és a pályázat eredményét a Vállalkozók Lapja tette közzé.

„Pályázat egy kórház terveinek elkészítésére. A pesti izr. Hitközség által egy új kórház építésére kiírt pályázat folytán 13 pályázó nyújtott be terveket, melyeknek megbírálása Dr.Böke Gyula, Dr. Fodor József, Hauszmann Alajos, Hieronymi Károly, Weber Antal, Wechselmann Ignácz és Ybl Miklós urakból álló bizottság kéretett fel. A bizottság a beérkezett pályaműveket megvizsgálván, a kitűzött pályadíjakat titkos szavazás útján első helyen az „Aet et lux” (tervező: Freund Vilmos), a második helyen a „Jövő időkben” (tervező: Kiss István) és harmadik helyen „Galenos” (tervezők: Wellisch Alfréd és Ungeer Sándor) jeligével ellátott pályaműveknek ítélte oda. Mind a három pályamű a pályázati hirdetmény értelmében 2000-2000 forinttal díjaztatik. A bíráló bizottság jelentését legközelebb a kórházépítő bizottság elé fogja terjeszteni, amely azután a terveket közszemlére fogja bocsátani.” (Vállalkozók Lapja, 1887. VIII. évf. április 13. 3. o.)

Freund Vilmos (1846-1920), a tervpályázat nyertese a kor és egyben a Monarchia elismert építésze volt. A zürichi Műegyetemen szerzett diplomát, főleg neoreneszánsz, neobarokk stílusban tervezte épületeit.

Az építési költségek közel félmillió forintot tettek ki, ám a munkálatok megkezdésekor a költségek fele sem állt még ren-delkezésre. Warhmann Mór, a hitközség akkori elnöke, az első zsidó országgyűlési képviselő – akiről később utcát neveztek el, ma: Victor Hugó utca – nagy ügybuzgalommal gyűjtötte össze lelkes adakozásokból a hiányzó pénzt.

Az új kórházat ünnepélyes keretek között 1889. november 17-én nyitották meg. Elsőként 5 pavilont avattak fel. A bejárat (mint jelenleg is) a Szabolcs utcai részben volt, és ennek a mai Dózsa György út (akkori Aréna út) felőli részén kapott helyet a Szemészeti Osztály 24 betegággyal, viszgálóval és modern műtővel. Vezetője ( mint korábban, a Gyár utcában) Szily Adolf volt, aki egyetemi rendkívüli tanári címet kapott. A Szabolcs utcai épületben kapott helyet a laboratórium, az adminisztratív igazgatóság, valamint a járóbetegeket fogadó rendelők sora.

Az Aréna út felőli épületben, közvetlenül az út mellett a sebészet épülete állt (a mai Szív- és Érsebészeti Osztály helyén), amely 36 betegággyal és két modern műtővel működött, vezető főorvosa 1911-ig Báron Jónás egyetemi magántanár volt.

Az Építő Ipar (műszaki hetilap) közli az épületek alaprajzait, fotóit és két metszetét is „A Pesti izr. Hitközség új kórháza” címmel: „A termek levegőjét alacsonynyomású gőzfűtés melegíti, mégpedig minden pavilonban külön: a kazánok a pincében vannak, és valamennyi fölvan szerelve a Donneley-féle füstemésztő készülékkel.

Az egyes épületekben lévő mosdókat és fürdőket a konyhaépület külön kazánja látja el melegvízzel, a mely különben úgyis egész nap a konyha és mosókonyha céljaira működik; a fürdők tehát bármely pillanatban kaphatnak meleg vizet. A fertőtlenítő karát szintén ugyanaz a kazán táplálja, tehát szintén akármikor rendelkezésre áll. Mindkét intézkedés a tisztaságot rendkívül elősegíti.

A főző- és mosó-konyha üzeme gőzre, gázra és szénre is be van rendezve, azért a legrövidebb idő alatt mindig szolgálatra áll.

Valamennyi gáz-, gőz- és vízvezetési cső a falakon szabadon, láthatóan van elhelyezve, tehát könnyen hozzájuk lehet férni és őket javítani. – A closetek szerkezete „Exelsior” rendszerű minden húzó készülék nélkül; a vezetékek azonban nem ólomcsövek, hanem belül cinkezett vascsövek.

Minden épületet egymással és a központtal telefon köt össze.

Az egyes épületek homlokzatát szárazon sajtolt nyers téglából készítették, hollandi renaissance minta szerint; a hátterek sárgás, az ablakok bekerítései, valamint a vállpárkányok és a lábazatok vörös és mintázott sajtolt téglából, a főpárkányok sóskúti kőből készültek.

Ami a költségeket illeti – az öt pavillon felépítése a külső kerti munkával, bekerítéssel és csatornázással együtt – 480 000 forintra rúg, a belső berendezés műszerekkel együtt pedig 25 000 forintra; ezen összegeken kívül még jön a telek ára: 25 000 forint. Az egész tekintélyes összeg adakozás útján gyűlt össze.” (1890. március 2. 83-84. o.)

Az intézmény legfontosabb, ezért centrálisan elhelyezkedő pavilonja a II. Belgyógyászat önálló épülete 60 betegággyal. Az egyemeletes belgyógyászati pavilonban 5 teremben 10-10, összesen 50 ágy volt, ezen kívül még 10 külön ágy. A belgyógyászat az egész kórháztelep összesen 120 betegágyának pontosan a felét tette ki. A belgyógyászat épülete, a többi pavilonnal együtt alá volt pincézve, mely alatt 80 cm vastag úsztatott betonalap helyezkedett el, és ennek szélei – tekintettel a Városliget mocsaras jellegére és magas talajvízszintjére – kátránnyal még külön le voltak szigetleve. A belgyógyászat főorvosa (mint korábban a Gyár utcában is) és egyben a kórház igazgatója Stiller Bertalan egyetemi rendkívüli tanár volt. A Vágány utcai oldalon egyemeletes gazdasági épület állott (ennek helyén ma gépkocsiparkoló van). Ebben az épületben került elhelyezésre a konyha, a mosoda és a kazánház, utóbbi a pavilonok rendkívül modern, gőzfűtéses központi egységét üzemeltette.

Gyógyítás, oktatás, kutatás

a II. Belgyógyászati Klinikán

A II. Belgyógyászati Klinika – jelenleg Kardiológiai és Belgyógyászati Osztály első osztályvezető főorvosa 1889-ben Stiller Bertalan volt.

Stiller Bertalan (1837–1922)

Stiller Bertalan 1837-ben Miskolcon született, és 37 éves korában, 1874-ben nevezték ki a Zsidókórház belgyógyász osztályvezető főorvosának, melyet majdnem 40 éven keresztül, 1913-ig töltött be. 1886-ban egyetemi magántanár, 1889-től, a Szabolcs utcai új épülettömb megnyitásától kezdve a kórház igazgatója, 1906-ban udvari tanácsosi rangot kapott.

Stiller Bertalan fiatal korától kezdve a belgyógyászat legszélesebb skáláján folytatott tudományos igényű kutatásokat, és eredményeit a hazai és nemzetközi orvosi irodalomban rendszeresen közzé is tette. A fertőző betegségek közül nagy figyelmet szentelt a kolerának és a betegség krónikus fázisában kialakuló lépmegnagyobbodás pathomechanizmusának (1893).

Az 1880-as évek végétől egyre inkább a fizikális készségek, illetve a vele született alkat szerepének kérdései foglalkoztatták. ’887-ben megállapította, hogy a szívdiagnosztikában nem annyira a hallgatózás, inkább a kopogtatás a fontos. Elsősorban időskori beteganyagából kiindulva rámutatott a szívkonfiguráció meghatározásának fontosságára. 1894-ben elsőként ajánlotta a hyperthyreosisban szenvedő betegek magaslati klímaterápiáját.

A későbbiekben egyre fontosabbnak ítélte meg az egyéni alkati diszpozíciójának kérdését, ennek jelentőségét 1889-ben fogalmazta meg. Egy dolgozatában (1905) a habitus pthysicus és gümős dyspepsia egységét taglalta. 1907-ben írta le az atheniás habitus klasszikus jellegzetességeit. Ezzel kapcsolatban jelentős megfigyelés, hogy az akkor annyira divatos betegséget a „viceroptosist”, illetve ennek szervi következményeit is az általános szöveti gyenge-ség részjelenségének tartotta. Ellenezte az akkor szokványos „szervfelfüggesztő” műtéteket. 1909-ben az alkatilag determinált savhiányos állapotról írt dolgozatot.

Stiller Bertalan egészen idős koráig aktív és termékeny kutató volt. Kiváló klinikusként 1913-ban, 76 éves korában vonult nyugdíjba, 1922-ben halt meg Budapesten. 1979-ben, az Orvostovábbképző Intézet megalakulásának 25. évfordulóján az intézmény kertjében emlékére bronzszobrot állítottak, ami Benedict Henrik és Molnár Béla bronzszobrával együtt 2001-ben eltűnt, és azóta sem került elő.

Benedict Henrik

Stiller Bertalant a Belgyógyászati Osztály vezetésében Benedict Henrik (1871 Bécs – 1926 Budapest) követte. Bécsből édesapja halála után, 16 éves korában került Budapestre. Ekkor kezdte tanulni a magyar nyelvet, az érettségi vizsgát már magyarul tette le. Medikus korában Klug Nándor Élettani Intézetében kutatott. 1894-ben Budapesten avatták orvossá, majd átmenetileg Bauman professzor Élettani Intézetében tevékenykedett Freiburgban. 1898-ban került báró Korányi Frigyes egyetemi belgyógyászati klinikájára, végigjárta a klinikai ranglétra szinte minden fokozatát. 1908-ban magántanárként habilitált. Érdekes, hogy talán éppen Stiller Bertalan hatása nyomán „Az alkati betegségek kór- és gyógytana” címmel hirdette meg magántanári kollégiumát.

Korányi Frigyes Benedictet egyik legkiválóbb tanítványának tartotta. Benedict mint első tanársegéd vált meg a klinikától, amikor 1911-ben a főváros Tűzoltó utcai kórház belgyógyász osztályvezető főorvosának nevezték ki. 1913-ban, Stiller Bertalan nyugalomba vonulása után, pályázat útján nyerte el a belgyógyász osztályvezetői főorvosi állást, majd még ebben az évben a Pesti Izraelita Hitközség Kórháza igazgató főorvosának nevezték ki. 1918-ban rendkívüli egyetemi tanár, majd elnyerte az egészségügyi főtanácsosi címet.

Benedict Henrik tovább építette Stiller Bertalan szellemi épületét. Átvéve a kórház igazgatói teendőit, tele volt elképzelésekkel, hogy az eleddig „szerény”, de már hírnevet szerzett gyógyintézetet az akkori időknek megfelelő „modern” kórházzá fejlessze. Mélyen szántó koncepciója elismerést keltett pályatársaiban, mintegy varázsszóra kezdtek kinőni az újabb osztályok, rendelők és épületek. Létrehozta a modern röntgenlaboratóriumot, egy önálló Ideggyógyászati Osztályt, központi laboratóriumot, tüdőbeteg gondozót, valamint egy modern fizikális gyógyintézetet létesített. A röntgenintézetet Weisz Árminra, a központi laboratóriumot Acél Dezsőre, az ideggyógyászati osztály vezetését Richter Hugóra, azaz csupa kiváló szakemberre bízta. Kórbonctani osztály akkor még nem volt, azonban a boncolásokra olyan szakembereket hívott meg, mint Entz, Buday és Johann professzorok, vagy az akkor még fiatal, igen tehetséges Baló József. A betegek patológiai vizsgálatánál személyesen is jelen volt.

Főorvostársai: Alapy Henrik, Molnár Béla, Fischer Aladár sebészek, Polatschek Elemér gégész, Berczeller Imre nőgyógyász, Groszmann Ferenc gyermekgyógyász voltak. Saját osztályáról kiemelkedett Biedermann János és Fodor Imre alorvos, valamint a fiatal, igen tehetséges Somló Ernő.

1923-ban munkatársai és tanítványai „Benedict Évkönyvet” bocsájtottak ki, majd halála után, 1928-ban Korányi Sándor előszavával jelent meg a „Benedict Henrik belgyógyászati dolgozatai” című könyv.

Magyarországon a szívizominfarktusról szóló első közlés a Budapesti Orvosi Újság 1916. 52. számában jelent meg, melyben Benedict Henrik a heveny szívizominfarktus 10 esetéről számol be.

A „Benedict Henrik belgyógyászati dolgozati” című kötetben jelent meg „A ko-szorús szívverőerek megbetegedéséből származó heveny kórképek” címmel az a részletes leírás, amely a heveny szívizominfarktus diagnosztikájáról és kórlefolyásáról, szövődményeiről, valamint elkülönítő kórisméjéről szól, Benedict ma is időtálló megfigyeléseket közöl. Mindezeket egy olyan időszakban, amikor az elektrokardiogram (EKG) diagnosztikus célból még nem állt rendelkezésre. A rendkívül pontos betegmegfigyelés mellett jellemzője a pathophysiológiai szemlélet és az egyedi bonctani leletek az adott kórlefolyással történt összehasonlítása és szintetikus értékelése.

A myokardiális infarctus patofiziológiájának és tünettanának, beleértve az akut kórkép valamennyi ma is ismert szövődményét, valóban döbbenetesen modern és funkcionális szemléletű az ő ismertetése.

Végezetül álljon itt Benedict dolgozatának zárógondolata: „Tudatában vagyok annak, hogy a belgyógyászatnak egy szomorú, látszólag sivár fejezetét tárgyaltam. A régi Holbein-féle fametszetek egyikén, melyek a »Haláltánc« néven ismeretesek, látható egy érett férfialak, kinek szíve táján a mögötte álló Halál, a válla fölé hajolva, helyezi csontos kezét. A betegre nézve maradjon meg az a jótétemény, hogy közeledését nem látja, az orvos kötelessége vele szembenézni.”

Szívügye volt az orvostovábbképzés, igazgatása alatt a kórházban az Orvosi Továbbképzési Tanács megbízásából számos tanfolyamot szervezett.

Ellenezte a túlzott specializálódást, tanítványaitól általános orvosi tudást követelt, és a határterületek elméleti és gyakorlati művelését serkentette. Így szorgalmazta a betegágynál elvégezhető sebészeti teendőket, nőgyógyászati vizsgálatot, szemfenéki tükrözést és a bőrelváltozások megfelelő felismerését és kezelését, és ezeket a teendőket minden munkatársától elvárta és számon is kérte.

Mivel fizetést sem ő, sem orvosai nem kaptak, magánbetegei által fizetett honoráriumát osztotta meg orvosaival.

1916-ban saját magánbetegei által fizetett honoráriumaiból egy igen tekintélyes összeggel megalakította a Stiller Bertalan Könyvtárat, mely jelenleg az Országos Gyógyintézeti Központ Könyvtára. További összegeket ajánlott fel más célokra, például a Kórvegytani és Anyagcsere Laboratórium bővítésére. Mindez azt is jelezte, hogy egyre inkább tudatosult benne, hogy az első világháború, valamint az ezt követő válság időszakában a kórház elképzelése szerint történő további modernizációját már nem tudja végrehajtani, ezért 1924-ben a kórházvezetésről lemondott, csak belgyógyász osztályvezető főorvosi állását tartotta meg. 1926 karácsony másnapján, 55 éves korában halt meg. Halála után az addig önálló Belgyógyászati Osztályt a kórház vezetése két részre osztotta („A” és „B” Belosztály), és a vezetéssel a belgyógyászat két vezető klinikusát, Biedermann Jánost és Fodor Imrét bízta meg.

Biedermann János (1887 Zólyom – 1968 Budapest)

A budapesti egyetemen szerzett diplomát, majd egy évet Berlinben, Moritz professzor belklinikáján töltött. Ezt követően a Pesti Izraelita Hitközség Kórházában Stiller Bertalan mellett gyakornok, az első világháborúban katonai szolgálatot teljesít, több kitüntetést és főorvosi rangot szerez. Később Benedict Henrik mellett alorvos, majd rendelőintézeti főorvos 1926-tól nyugdíjba vonulásáig (1960).

Fodor Imre (1889 Pécs – 1956 Budapest)

A budapesti egyetemen szerzett oklevelet, majd a Zsidókórház belosztályán kezdett dolgozni, 1918-ban alorvos, majd 1920-ban főorvosi kinevezést kap, Benedict Henrik egyik legkiválóbb munkatársa, Benedict halála után, 1927-36 között a „B” Belosztály vezetője. 1936-ban a budapesti Szent János Kórházban belgyógyász osztályvezető főorvos lett, 1946-ban egyetemi magántanári címet szerez, 1953-tól a Belgyógyász Szakcsoport elnöke. Foglalkozott a diabetes mellitus, a májbetegségek egyes kérdéseivel, a daganatos betegségekkel, az allergia klinikai megjelenésével, a szív- és érbetegségek pathológiájával és klinikumával. Professzor tanítványai Lehoczky Dezső és Radó János.

Lévy Lajos (1875 Budapest – 1961 London)

1928-ban új belgyógyászati osztály („C”) létesült, melynek vezetésével az akkor már igen nagy hazai hírnevet és pacientúrát szerzett Lévy Lajost bízták meg. Lévy Lajos, aki apai és anyai ágon is kimagaslóan tehetséges családból származott, kétségtelenül a magyar belgyógyászat egyik legnagyobb alakja, belgyógyász professzorok egész generációját adta a hazai orvoslásnak.

A budapesti egyetem orvosi fakultásán 1898-ban szerzett diplomát. Még egyetemi évei alatt Tübingenben, majd Heidelbergben Rudolph Krehl professzornál folytatott tanulmányokat, majd Hamburg közelében, a geesthachti tüdőgyógyintézetben dolgozott. Itt szerezte meg a tuberkulózis szaglás útján történő diagnosztizálásának kevesek által birtokolt képességét, amellyel később a Szent Rókus Kórházban magára vonta Székács Béla főorvos figyelmét, akinek ott tanítványa volt, és haláláig lelkes híve maradt.

Lévy már egyetemista korában a Thanhoffer-féle Anatómiai Intézetében gyakornok, majd ugyanott tanársegédként kezdte orvosi pályafutását (1896-98). 1898. október 24-től a Szent Rókus Kórház Belgyógyászati Osztályán Székács Béla, főorvos mellett orvosgyakornok, és egyben Donáth Gyula egyetemi magántanár mellett az Ideggyó-gyászati Ambulancián mint segédorvos is működött.

1899 és 1904 között Hamburg mellett Edmundstahlban önkéntes orvosként, majd orvosasszisztensként dolgozott. Igen nagy hatással volt személyiségére a freudi pszichoanalitikus iskola. Egyik első dolgozata „Anatómia hasonlatok a lelki élet vizsgálatában” címmel, 25 éves korában jelent meg. A későbbi legnagyobb magyar pszichoanalitikust, Ferenczi Sándort, ő maga vitte és mutatta be Bécsben Sigmund Freudnak, és 1907-ben egyik megalapítója volt a Magyarországi Psychoanalytikusok Egyesületének.

Ugyanebben az évben, azaz 1907. februártól a budapesti Charité Poliklinika Belgyógyászati Osztály vezető főorvosának nevezték ki. 1914. augusztusban katonai szolgálatra vonult be, rövid ideig harctéri szolgálatot is teljesített, majd 1915-ben a háború alatt felállított Mária Valéria barakk-kórházban mint főorvos, később mint ezredorvos működött. 1910. április 10-től mint főorvos dr. Szinnyei József alatt teljesített szolgálatot. A Zita királyné által épített barakk-kórház 1914 végétől az első világháború sebesültjei számára funkcionált, 3700 ággyal. Később a szükségkórház fokozatosan megszűnt, utolsó 1000 ágyas részlegét 1924-ben bontották le.

Lévy Lajos 1917-28 között a Gyógyászat című lap szerkesztője. Minden számban jelen volt valamely cikkhez, vagy eseményhez kapcsolódó szerkesztőségi közleménye. Hol a „spanyol járványról”, hol a kámforkezelésről vagy a gyermekinfluenzáról írt.

Lévy Lajos belgyógyászati tevékenysége mellett aktívan részt vett a pszichoanalitikai képzésben és tudományos munkában. Nemcsak a Ferenczi Sándor által létrehozott Magyar Psychoanalitikai Egyesület alapító tagjaként tarjuk számon, hanem a Freud család közvetlen környezetéhez tartozott, később angliai emigrációjában pedig Sigmund Freud lánya, Anna Freud orvosa is lett. Felesége Freud unokahúga, Lévyné Freud Kata, 1937-től szintén kiképző analitikus pszichiáter, aki aktívan részt vett a nővérképzésben.

Ez időben a Pesti Izraelita Hitközség Kórházában kinevezték a „C” Belosztályra osztályvezető főorvossá.

1928-ban Lévy Lajos zsidókórházi kinevezésével kezdődött az a több mint másfél évtizedes periódus, amelyben a Lévy-iskola oktatási és betegellátási módszereivel, valamint maga és tanítványainak a határokon túl is értékelt tudományos teljesítményével méltán állíthatjuk, hogy hatásában, és a tanítványok tevékenységében vetekszik báró Korányi Sándor belgyógyászati iskolateremtő hatásával. 1928 és 1945 között osztályvezető főorvosi, valamint kórházigazgatói munkáját általános elismertség övezte. Betegellátó tevékenységét a széles látókörű orvosi gondolkodás mellett az igazi szintetizáló elmékre jellemző kiváló diagnosztikus készség jellemezte. Az 1930-as évek Budapestjén az egyik legkeresettebb belgyógyász hírében állt, a pesti művészeti és kereskedelmi élet legkiválóbb képviselőit kezelte. Különös érzéke volt ahhoz, hogy fiatal klinikusokat új utakon indítson el, így került Julesz Miklós az endokrinológia, Lőwinger Simon a hematológia témakörében tartós külföldi tanulmányútra, és így kezdett el foglalkozni Somló Ernő az EKG és különösképpen a vektorkardiográfia témakörével, ami egyik alapja lett a későbbi kiteljesedő Szabolcs utcai kardiológiai kutatásoknak.

Közismert volt, hogy a szegény zsidókat a kórházban és még magánrendelésén is ingyen fogadta, mégsem volt felhőtlen a viszonya a zsidó hitközséggel, mert annak iránymutatásait vagy javaslatait is kritikával értékelte, és nem mindig tette magáévá. Progresszív, a század első felében kifejezetten baloldalinak számító értelmiségi gondolkodásmód jellemezte, azonban 1945 után a kommunisták sem kedvelték, majd később kifejezetten kirekesztették, mivel önmaga által kontrollált, intellektuális magatartása nem fért össze a „pártfegyelemmel”. Talán ez is oka, hogy sokak szerint koholt vádak alapján – melyek szerint 1944-45-ben a Wesselényi utcai szükségkórházban nem volt eléggé „aktív” – a Zsidókórház igazgatói és osztályvezetői megbízását 1945-ben szüneteltették, majd Lévyt 1947-ben nyugdíjazták. Ezt követően, egészen 1954-ben történt londoni emigrációjáig sikeres magánrendelést folytatott, betegi között volt többek között Kodály Zoltán és Tóth Aladár is.

Jelentős magánkönyvtárát a Budapesti Orvostudományi Egyetemre hagyományozta. Az erről szóló dokumentumot – azaz hazai szellemi bázisának utolsó maradványait – londoni emigrációjában is megőrizte.

Lévy londoni emigrációjában számba vette volt munkatársait és tanítványait, szám szerint 84-et, mindazokat, akik 1928 és 1945 között az általa vezetett osztályon dolgoztak. Közülük a hazai orvostudomány fejlődésére a legjelentősebb hatással volt: Gottsegen György, Julesz Miklós, Lőwinger Simon, Schwarczmann Pál, Somló Ernő, Strausz Imre, Tószeghy Antal, Trencsényi Tibor, Wittmann István.

Gottsegen György (1906 –1961)

Tanulmányait a bécsi és párizsi egyetemen végezte, 1929-ben Bécsben szerzett diplomát. A Wenkebach-klinikán kezdett dolgozni, 1931–44 között Lévy Lajos osztályán segédorvos, majd alorvos. 1957-ben az Országos Kardiológiai Intézet első igazgatója. Nemzetközileg elismert belgyógyász-kardiológus, a Budapesti Orvostudományi Egyetem professzora. 1962-ben a kardiológiai súlypontú Nemzetközi Belgyógyász Kongresszust szervezett, mely a második világháború után az első nyugatra történt tudományos „nyitás” volt az orvostudományban. Több nyelven beszélő kiváló oktató és hiteles belgyógyász kardiológus orvosprofesszor, élményszámba menő előadásai szakmai és tudományos megalapozottságúak voltak. Legjelentősebb munkája a „Szívbetegségek” című könyv (1961). Termékeny életpályájának korai halála (1961) vetett véget. Legkiválóbb munkatársai Árvay Attila, Romoda Tibor, Szám István, Török Eszter, a későbbi Országos Kardiológiai Intézet első professzorai lettek. Rajtuk kívül kiemelkedő kardiológus tanítványai Gyárfás Iván, Kálmán Péter, Lamm György és Östör Erika.

Julesz Miklós (1904–1972)

Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, 1927-ben diplomázott. 1927-29-ig az egyetem III. sz. Belgyógyászati Klinikáján gyakornok, majd 1929-ben a Szabolcs utcai kórházba került; Lévy Lajos egyik legtehetségesebb tanítványa, már korán a kísérletes és klinikai endokrinológia elkötelezett művelője. 1943-44-ben a pestújhelyi OTI-kórházban dolgozott, majd koncentrációs táborba került. 1946-tól 1958-ig a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. sz. Belgyógyászati Klinikáján (Rusznyák-klinika) tevékenykedett, egyetemi magántanári képesítést szerzett, majd 1958-ban a szegedi egyetem II. sz. Belklinika igazgató egyetemi tanárának nevezték ki, ahol 1972-ig, haláláig dolgozott. Kossuth-díjas, Kiváló Orvos, az MTA levelőz tagja (1967). Tudományos tevékenységét 137 lektorált folyóiratban megjelent dolgozata, valamint 5 monográfia is jelzi. Tanítványai többsége egyetemi tanári vagy címzetes egyetemi tanári címet nyert (Bencze György, Benkő Sándor, Borvendég János, Csanády Miklós, Cserháti István, Csernay László, Faredin Imre, Felkai Béla, Hőgye Márta, Julesz János, László Ferenc, Rák Kálmán, Tóth István, Szarvas Ferenc és Varró Vince), valamennyien a 20. század második felében a hazai belgyógyászat meghatározó egyéniségei lettek.

Lőwinger Simon (1902–1951)

Lévy Lajos korán felismerte benne a kiváló hematológus képességeit, és Naegeli professzorhoz küldte Zürichbe tanulmányútra, majd később Rohr professzor osztályán dolgozott. Lőwingeer az első nemzetközileg is idézett és jegyzett magyar hematológus, kiváló morfológus, hatalmas csontvelőgyűjteménnyel rendelkezett. 1945 után a Péterfi Sándor utcai Kórház osztályvezető főorvosa, egyetemi magántanár. Kivételes képességeinek kiteljesedését korai halála akadályozta meg. Legjelentősebb tanítványa Tószeghi Antal.

Schwarczmann Pál (1904–1980)

Orvosi tanulmányit a bécsi egyetemen végezte. Nagy hatással volt rá Wenkebach professzor, az európai kardiológia egyik megteremtője. Az egyetem elvégzése után évekig Berlinben dolgozott, 1937-ben tért haza. Lévy Lajos főorvos osztályán kapott állást, majd rövidesen rendelőintézeti főorvos kinevezést (1941). A második világ-háború alatt a Wesselényi utcai szükségkórházban Lévy mellett tevékenykedett, majd főnöke kényszernyugdíjaztatását követően osztályvezető főorvos. 1956-tól 1975-ig tanszékvezető egyetemi docens. Kiváló belgyógyász, a hazai kardiológiai intenzív terápiás osztályok megteremtője; az általa vezetett II. sz. Belgyógyászati Tanszéken jött létre az első magyar kardiológiai Intenzív Terápiás Osztály (1968). Megszervezte az első hazai belgyógyászati intenzív terápiás tanfolyamokat, és azok színvonalát az első években személyes részvételével és kritikai szellemével is garantálta. Kiemelt területei a geriatria és folyadék-elektrolit háztartás voltak.

Különlegesen fontos szakterületének tartotta az intézményesített hazai nővérképzés és nővértovábbképzés megindítását. Az első magyar ápolástani tankönyv szerzője. 1975 és 1980 között az Izraelita Hitközség Szeretetkórháza igazgató főorvosa, ahol számos modernizációt hajtott végre. Klinikai szempontból a Lévy Lajos belgyógyászati és kardiológiai iskola első számú továbbvivője. Jelentős érdemeket szerzett a hazai orvostovábbképzés beindításában. Számos tanítványa egyetemi tanár, osztályvezető főorvos, így Demeter Jolán, Harsányi Ádám, Holländer Erzsébet, Kenedi Péter, Kárpáti Pál, Mózer István, Préda István, Róna György, Székely Ádám, Tóth Károly.

Somló Ernő (1899–1979)

1922-ben a budapesti egyetemen szerzett orvosi oklevelet, de már 1919-től mint gyakornok Benedict Henrik osztályán tevékenykedett. 1927. január 1-jétől a Biedermann János vezette „A” Belosztályon, majd 1928-tól az újonnan alakult, Lévy vezette „C” Belosztályon alorvos. 1929-30-ban egy évig a Korányi Sándor vezette klinikán Haynal Imre professzor mellett kardiológiát tanult, majd két hónapig Londonban Thomas Lewis intézetében, később Münchenben Romberg intézetében és Bécsben Wenkebach mellett folytatott tanulmá-nyokat. 1930-ban a Zsidókórházba telepített EKG-készülékkel megszervezte a „Szívvizsgáló Intézetet”, melynek 1934-ig megbízott, később kinevezett igazgatója. 1931-ben ő jelentette meg a Gyógyászat 38–40. számában a szívinfarktus EKG diagnosztikájáról az első magyar nyelvű (30) oldalas közleményt. Élete utolsó éveiben Schwarczmann Pállal, Fischer Tamással, Kenedi Péterrel és Frey Tamással az EKG számítógépes kiértékelésének módszerén dolgozott, és figyelemmel kísérte a fiatalok, így Préda István, Székely Ádám EKG-kutatásait.

Strausz Imre (1909–2000)

Ewgyetemi tanulmányait Bolognában és Rómában végezte, 1935-ben szerzett diplomáját 1936-ban a Pécsi Egyetem ismerte el. 1936-tól a Zsidókórház „C” Belosztályán dolgozott Lévy Lajos irányítása mellett. 1959-ben védte meg kandidátusi értekezését a háború után halmozódó negatív hemokultúrájú subacut endocarditisek téémaköréből. 1960-ban egyetemi tanárnak nevezték ki, 1979-ig az Orvostovábbképző Egyetem III. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója. Tudományos tevékenységéből kiemelendő az ischaemiás szívbetegség diagnosztikájának és kezelésének témaköre. Fontos területe volt a belgyógyász továbbképzés megszervezése, a belgyógyász szakképzés. Nyugdíjba vonulása után is aktív, az Intenzív Terápiás Osztály szaktanácsadója, majd a II. sz. Belgyógyászati Klinikán professzor emeritus címet nyert el. Tanítványai közül kiemelkedik Barcsák János, Bányai Ferenc, Dékány Miklós, Horányi Péter, Kékes Ede, Nádas Iván és Zámolyi Károly.

Tószeghi Antal (1918–2001)

Az egyetemet Bécsben végezte, a Pécsi Egyetemen honosították diplomáját. Az egyetem elvégzése után Lévy Lajos tanítványa volt, majd a második világháború után a Péterfi Sándor utcai Kórház Lőwinger Simon vezette hematológiai súlypontú belgyógyászati osztályán dolgozott mint adjunktus. Elsődleges érdeklődési köre a hematológia. Londonba történt távozása alkalmával (1956) 5000 csontvelő- és perifériás kenetet tartalmazó gyűjteményét mentette ki. Londonban a St. Thomas Hospital konzultánsa, kiterjedt magánpraxist folytatott, az 1970-80-as évekre London egyik legismertebb belgyógyászává lett. Művészek, politikusok és az arisztokrácia egy részének kezelőorvosa. Az emigrációban közel állt hozzá az 1954-ben Londonba távozott egykori mestere, Lévy Lajos, aki szívroham következtében a kezei között hunyt el.

Trencsényi Tibor (1907–1996)

Lévy Lajos egyik legsikeresebb tanítványa. 1943-44-ben munkaszolgálatos, majd 1947-ig szovjet fogságban orvosként tevékenykedik. 1947-ben a Haynal Imre vezette II. Belgyógyászati Klinikán tanársegéd, majd ugyanebben az évben a Néphadsereg főbelgyógyászának nevezik ki. 1946-89 között, azaz 43 éven keresztül az Orvosi Hetilap felelős szerkesztője.

Wittmann István (1909–1989)

A budapesti egyetemen szerzett diplomát, majd 1945-ig a Szabolcs utcai kórházban Lévy Lajos osztályán dolgozott. 1948-tól katonaorvos, 1951-53 között a koreai háborúban a magyar katonai kórházban tevékenykedik. Később a János Kórház osztályvezető belgyógyász főorvosa, 1972-ben az orvostudományok doktora fokozatot szerezte meg. Kiváló gasztoenterológus, az endoszkópos diagnosztika egyik hazai megteremtője, a Magyar Gasztoenterológiai Társaság megalapítója. A Budapesten megtartott X. Nemzetközi Gasztoenterológus Kongresszus (1976) elnöke. A hazai első Laparoszkopos Atlasz szerzője (1965).

Szécsi József: Börésisz

Szécsi József
ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport

Börésisz

A semmiből és a meglévő anyagból való teremtés problémája a zsidó gondolkodásban a Talmudtól a modern korig

1.1 A talmudi kor

A „máásze berésít”-et, a „teremtés aktusát” a talmudi időszakban – különösen a tannaiták korszakában – úgy tekintették, mint ami az ezoterikus tudományok körébe tartozik. A Misna1 állítja, hogy „Nem kell a nyilvánosság előtt magyarázni !”. A Jeruzsálemi Talmud 2 azonban elmondja, hogy ez Rabbi Ákivá véleménye volt, míg Rabbi Izmáel megengedte magyarázatát. Valójában azonban a Genezis első verse, ami a talmudikus kozmogónia alapját képezi, vitás kérdés volt a két rabbi között 3, melyből kiderül, hogy Rabbi Ákivá visszautasította azokat a gnosztikus nézeteket, melyek szerint Isten nem egyedül teremtette a világot, és látható hogy a tannaiták 4 időszaka alatt a kozmogóniai viták a gnosztikus és egyéb, az anyag örökkévalóságát valló, vagy Isten egyedüli teremtő voltát tagadó, eretnek nézetek visszautasításáról szóltak. Mindez világosan kitűnik a Misna-traktátusnak egy másik bekezdésből: „A filozófus azt mondta Rabban Gamaliel-nek, hogy Isten jó anyagot talált, amit felhasznált a világ teremtéséhez, „tóhú, bóhú”, sötétség, víz, szél és a mélység, amire Gamaliel élénken így válaszolt: „Jaj annak az embernek! A teremtés kifejezése kifejezetten ezekre használatos.” 5 Ez a válasz mindkét állítást, az anyag létezését, és Isten egyedüli teremtő mivoltának visszautasítását, elutasítja.

Véleménykülönbség volt Bét Sámmáj és Bét Hillél, vagyis a két iskola között a teremtés két aspektusára vonatkozóan. Az első úgy tartotta, hogy a mennyeket teremtette először, és ezután a földet, míg Bét Hillél 6 az ellenkezőjét gondolta. Bét Sámmáj fenntartotta, hogy a teremtés elhatározása éjjel volt, maga a cselekvés aktusa pedig nappal, míg Bét Hillél úgy gondolta, hogy „mind az intenció, mind az aktus, nappal történt” 7. Rabbi Simeon ben Jocháj azonban mindkét állításra ugyanazokat a szavakat használja. Ő ezt mondta: „Meg vagyok döbbenve! Hogyan különbözhetnek a világ atyjai ezen a ponton! Az első esetben „mindkettő egyszerre lett teremtve, mint az edény és a fedője.”, a másodikban pedig „Az intenció ott volt éjjel és nappal, míg a beteljesítés a nap fogyatkozásával.” Ebből az állításból úgy tűnik, hogy Rabbi Simeon ben Jocháj, Rabbi Ákivá tanítványa idejére a kozmogóniai spekulációk tilalma egy standard doktrína elfogadására lett leszűkítve, mely szerint a menny és a föld egy szimultán teremtés volt, az intenció pedig fontosabb az aktusnál. Ehhez pedig a Misna hozzáteszi a „mindaz, ami fent van, és ami alant, ami elmúlt, és ami jövendő” magában rejti metafizikai spekuláció tilalmát. Az intenció aktust megelőző jelentőségét számos bekezdés támasztja alá, melyek olyan verseken alapulnak, mint pl. „Az Örökkévaló szava alkotta az egeket.” 8, és amelyek hangsúlyozzák, hogy a teremtésben nem volt akcióra szüksége, pusztán Isten akaratára. Amint a Genesis Rabba mondja: „nem munkálkodással, pusztán szóval” teremtett az Isten 9. Ennek a meggyőződésnek legismertebb megfogalmazása a Misna Ávót traktátusában található: „Tíz mondattal teremtetett a világ.” 10 Különösen heves volt a rabbik elutasítása a gnosztikus felfogással szemben, mely szerint a világot az angyalok teremtették. Az angyalok az Isten teremtményei, állítja a Genesis Rabba 11, és mint mondja: „mindenki megegyezik abban, hogy semmi sem teremtetett az első napon, hogy senki se mondhatja, hogy Mihály kiterjesztette (a boltozatot) délen, Gábriel északon, és a Szent, áldott legyen Ő, elkészítette a méreteit a központban.” 12 Az angyalok különbözőképpen lettek teremtve a második, vagy az ötödik napon 13 . Ehhez hozzá kell tenni azt az elméletet, amit Philo Judaeus a sztoikusoknak tulajdonít, miszerint ez a jelenlegi világ számos előző kísérleti világ után teremtetett, és csak azért, hogy a többiek megsemmisítésre kerüljenek 14. Rabbi Ábbáhu például úgy tartotta, hogy voltak egymást követő teremtések is 15.

A világ teremtése niszán, vagy tisri hónapban volt 16. Különleges figyelem fordult a fény teremtésének problémája felé, figyelembe véve azt, hogy a Nap teremtése csak a negyedik napon történt meg. Az ún. anonim bölcsek akként vélekednek, hogy a világító égitestek teremtése az első napon történt, ezek azonban nem lettek „felfüggesztve” a negyedik napig. Míg Rabbi Jákób, és Rabbi Eleázár azon a véleményen voltak, hogy az első napon teremtett fény egy speciális fény volt, „mellyel valaki elláthatott a világ egyik végéről a másikig”; de ezt a fényt – a világ későbbi, az özönvíz és a Bábel tornya napjaiban történt megromlása miatt – elrejtették és megőrizték a megigazultak számára az eljövendő időkre 17.

Csak az amoriták 18 korszakában látunk egy megkülönböztethető, és erősen mitologikus jellegű elemet belépni a rabbinikus kozmológiába. Számos különböző változat található az amorák időszakában olyan állításokra, mint pl. Júdáé a Rav nevében elhangzott mondata: „Amikor a Szent, áldott legyen Ő, meg kívánta teremteni a világot, azt mondta a tenger angyalának: „Nyisd ki a szádat, és nyeld el a világ minden vizeit!”, amire az így felelt „Mindenség Ura, elég nekem, ha megmaradok a magaménál.”, mire Ő lábával lesújtott rá, és megölte.” 19 Ezeknek azonban nincs megfelelőjük a tannaiták időszakban.

Az ámorák időszakában a megtárgyalható témák területe egyre szélesebbé vált, és olyan gondolatok, melyeket korábban ezoterikusnak tekintettek, behatoltak a nyilvános vitákba és az iskolák tanításaiba is. Volt egyértelmű ellenállás a szektariánus és más, nem-elfogadható kozmogóniákkal szemben, de ez a polémia nem maradt befolyás és eredmény nélkül. Bizonyos elképzelések, melyek fennmaradtak a hellenisztikus világban, megtalálták helyüket a rabbik képzeteiben is. Úgy tűnik, hogy a témára vonatkozó rabbinikus exegézisnek nem csekély része valójában ezeknek a kozmogóniai, és kozmológiai spekulációknak a töredéke. Vannak feljegyzések negyedik századbeli híres babiloni ámoráktól, akik összekapcsolták kozmogóniai spekulációikat teurgikus és mágikus tevékenységükkel, de nem tudunk arról, hogy ezek az ezoterikus doktrínák irodalmi formát nyertek-e. Valójában csak a későbbi kabbalisztikus 20 irodalomban, mint a Széfer Jecirá (A teremtés könyve) és a Máászé Berésít (A teremtés/a kezdet műve) barajtában 21 alakult ki ezen felfogási rendszer.

1.2 Kommentárok a teremtéstörténethez

Voltak különböző kísérletek a teremtéstörténet nehézségeinek megoldására: 1.) Az elbeszélést általában nem szó szerint értelmezték, mint a hat nap alatt történő teremtés aktusát, és 2.) a rabbik teljesen tisztában voltak azokkal a nehézségekkel, melyeket a modern bibliakritika megpróbál a forrásteóriákkal megoldani. Ilyenek voltak Isten különböző neveinek problémája, a kettős vagy hármas párhuzamos történetek, ők azonban a teremtés elbeszélés egységének alapján válaszoltak ezekre a kérdésekre.

Bár a teremtés ténye a hit elsődleges kérdésköre, még sincs egyöntetű, és kötelező elképzelés arra vonatkozóan, hogy miként teremtetett a világ. Rási 22 úgy interpretálja a Biblia első versét, hogy amikor „kezdetben az Örökkévaló megteremtette az eget és a földet”, ez nem a teremtés kronológiája. Ugyanígy, Isten neveinek különbözősége teljes mértékben ismert volt a rabbik előtt, de olyanformán magyarázták, hogy az Elohím azt jelenti: Isten az Ő igazságos-ságának, a Tetragammaton 23 pedig hogy, Isten az Ő könyörületének attribútumában. Philo Judaeus egyébként ennek az ellenkezőjét állította.

A különböző elképzelések szerint Isten először megpróbálta a világot az igazságosságra alapítani, de ezt lehetetlennek találta, majd megpróbálta egyedül a könyörületre alapozni, de ugyanaz volt az eredmény. Ezért teremtette meg a könyörülettel mérsékelt igazság elvét 24. A teremtés különböző elbeszéléseinek egy további magyarázata pedig azon elv volt, hogy a Biblia néha általános vonatkozásokat tartalmaz, és később tér ki a részletekre. Ennek megfelelően, Ádám teremtésének története a Genezis 1:27-ben, mely azt mondja el, hogy Ádám és Éva együtt teremtettek, az általános leírás; ennek részletei pedig a 2:21-ben találhatók, amely elmondja, hogy az asszony Ádám bordájából lett megteremtve 25. Hasonlóan, az állatok teremtésének rövid leírása a Genezis 1:24-26-ban kiterjesztésre kerül a 2:19-20-ban, és a második fejezet azonnal az embernek a föld porából való teremtésével kezdődik, hogy az édenkert elbeszélését kiterjessze. Az ellentmondást a Genezis 1.fej. állítása, miszerint a növények a harmadik napon lettek teremtve, és a Genezis 2:5-ben található elbeszélés között, miszerint nem volt cserje a mezőn, amikor Ádám teremtetett, különbözőképpen válaszolták meg. Rási – Rabbi Asszival egyetértve 26 – úgy magyarázza, hogy a harmadik napon lettek megteremtve, de a hatodik után kezdtek el növekedni. Móse Nahmanidész 27 az elsőt „a föld növényeire” vonatkoztatja, azaz a vad növényekre, míg a másodikat a „mező növényeire”, azaz a művelés tárgyát képező növényekre, melyek az ember tevékenységétől függtek.

Napjainkban egyre nyilvánvalóbb már, hogy a bibliai narratíva egyfajta tudatos kísérlet az ismert mitológiai teremtés-elbeszélések visszautasítására 28.

2 A zsidó filozófia és a teremtéstörténet

A zsidó vallás a görög filozófiával való kezdeti konfrontációjától kezdődően a zsidó gondolkodók mindig megkísérelték harmonizálni a bibliai teremtés-elbeszélést azokkal a filozófiai teóriákkal, melyek alkalmasak voltak a harmonizációra, és védték őket azoktól a teóriáktól, melyek összeegyeztethetetlenek voltak vele.

2.1 Philo Judaeus (i.e.13–i.sz.54)

Philo Judaeus például saját teremtés teóriáját Platónnak, a Timaioszban 29 található teremtés elméletére alapozta, de kihagyott bizonyos kétséges részeket, hogy kompatibilissé tegye őket a teremtés Bibliának megfelelő leírásával 30. Philo Judaeus elfogadta Platón koncepcióját egy örök Istenről, aki a világot létezésbe hozta, de nem tudta elfogadni azt a plátóni teóriát, hogy Isten a világot egy örök, előzetesen létező anyagból teremtette. Úgy oldotta meg ezt a nehézséget, hogy azt állította, hogy Isten teremtette meg mindkettőt, az előzetesen létező anyagot a semmiből, a világot pedig ebből az előbb létező anyagból.

Az Isten és a teremtett világ közötti kapocs, Philo Judaeus szerint, a logosz. Kezdetben a logosz, mint Isten lényegének része létezett, majd Isten saját külön létezést adott számára. Mint ilyen, különálló, testetlen létező, a logosz magában foglalja az értelmes világot, és az értelmes világot alkotó ideákat, mely világnak ő maga az értelme. Bár mindketten, Platón és Philo Judaeus is, úgy írták le a teremtést, mint egy aktust, melyet Isten „akart”, különböző volt a felfogásuk abban, hogy mit értettek Isten „akaratán”.

Platón számára Isten „akarata” Isten természetének szükségszerű kifejeződését jelentette, ami arra vezette Platónt, hogy feltételezze, hogy Isten a világot a szükségszerűség erejével teremtette meg, ezért az így teremtett világ sem lehet másmilyen. Philo Judaeus azonban, követve az Írások koncepcióját Istenről, mint mindent átfogó hatalommal rendelkező, szabad tényezőről, úgy interpretálta Isten „akaratát”, hogy az a világ teremtésében éppen azt jelenti, hogy a teremtés Isten szabad választása volt, és ezért ez lett a világ természete is. Philo Judaeus szerint tehát, amennyiben Isten úgy akarta volna, nem teremtette volna meg a világot, vagy teremthetett volna egy másfajta világot is.

3 A középkori filozófia

A zsidó filozófiának ezt követő fejlődésében a legnagyobb kihívás az univerzum örökkévalósága elméletének arisztoteli ánus–neoplatonista védelmezői részéről érkezett, és a legtöbb középkori zsidó filozófusnak meg kellett küzdenie ezzel a nézettel. Mivel különböző filozófiai rendszerek voltak, melyeken belül a középkori gondolkodók működtek, bemutatható az, hogy a bibliai kozmogóniának a középkori zsidó filozófiában számos verziója létezett, így 1.) Száádjá ben Jószéf és a kâlam 31; 2.) a neoplatonikus emanáció elmélet; 3.) Móse ben Májmon agnosztikus megközelítése módja; 4.) Lévi ben Gersom „platonizmusa”; és 5.) Chászdáj Crescas teóriája.

3.1 Száádjá ben Jószéf (882-942)

A teremtés első szisztematikus vizsgálata Száádjá gáónnál található. A kâlam érvelési rendszerét alkalmazva Száádjá ben Jószéf megpróbálta bebizonyítani, hogy a világmindenség időben teremtetett, hogy teremtője nem önmaga, és azt, hogy ex nihilo teremtetett. Az első tézist illetően Száádjá ben Jószéf négy érvelést vezet elő „Hitelvek és vélekedések” című művében.

Az első érv szerint, mivel tudjuk, hogy Arisztotelész belátja, hogy a világmindenség méreteiben véges, ezért nem mondhatjuk, hogy végtelen ideig mozog, vagyis, hogy örök, mivel egy véges test nem rendelkezhet végtelen erővel. A második bizonyíték a konstrukciós érvnek egy változata: a világmindenség részeinek kombinációja és rendje feltételezi egy teremtőnek a létezését. A harmadik érv azon az alapon kívánja bemutatni a teremtést, hogy az akcidens, esetleges, vagyis véletlenszerű tulajdonságok létezése a világmindenségben, és magában foglalja azt, hogy a világmindenség maga is véletlenszerű, ebből következően nem örök. Végül pedig az örökkévalóság tézise magában foglalja azt, hogy a múlt idő végtelen. Amennyiben azonban így lenne, mivel egy végtelen kiterjedés nem lehet befejezett, a múlt idő soha nem érné el a jelent, ami abszurditás. Száádjá ben Jószéfnek a semmiből való teremtés melletti érvelései azt szolgálták, hogy bemutassák azt, hogy egy örökkévaló, primordiális anyag feltételezését, amelyből a világmindenség teremtése állítólag létrejött volna, különböző abszurditásokhoz vezet 32.

3.2 A neoplatonizmus

A következő nagy filozófiai befolyás a neoplatonizmusé volt, melynek Israeli, Isaac ben Solomon (855-955) és Solomon ibn Gabirol (1020-1057) voltak jeles képviselői. Mivel a neoplatonizmus monista tendenciájú, nem meglepő, hogy a neoplatonisták kísérletet tettek arra, hogy megszűntessék a szakadékot Isten és a világ között. Ez a tendencia azonban nem könnyen fogadja el az Isten és a természet közötti hiátusra vonatkozó biblikus hangsúlyt. Így a zsidó neoplatonizmusban a teremtés problematikája különösen nyugtalanító. Amíg a pogány neoplatonisták, mint pl. Plotinos, kitartottak a világmindenségnek Istenből való örök, és szükségszerű emanációs felfogásában, a zsidó neoplatonisták dogmatikailag kötve voltak, hogy helyet találjanak az ex nihilo teremtésnek.

3.2.1 Isaac ben Solomon (855-955)

Israeli, Isaac ben Solomonnál a világmindenség eredete két primitív állapotának alapvető megkülönböztetését találjuk. Az első szakaszban Isten szabad teremtő ereje manifesztálódik, míg az ezt követő fázisokban a természet és formái szükségszerűen emanálódnak Isten erejének első termékeiből, az elsődleges anyagból és formából. Ily módon Israeli, Isaac ben Solomon hozzáigazította a neoplatonikus emanáció elméletét a biblikus teremtés koncepciójához.

3.2.2 Solomon ibn Gabirol (1020-1057)

Solomon ibn Gabirol verziója a neoplatonizmusról ezt a feszültséget még élesebben állítja elénk. Vallásos költeményében, a Keter Malkhut-ban 33 természetesen hangsúlyozza az ex nihilo teremtést, filozófiai munkájában azonban, a Mekor Chájjim-ban 34 ingadozik a két nézet között, és megpróbál elsődleges hangsúlyt adni a világmindenség esetleges eredetének. Úgy tűnik, hogy a modern tudósok jobban tudatában vannak ennek a problémának, mint Solomon ibn Gabirol volt, de interpretációik különböznek. A neoplatonista filozófiák általában hajlanak a statikusságra, és hangsúlyozzák a világ emanációjának időtlenségét annak végső forrásából. Solomon ibn Gabirol kalandozása a neoplatonista metafizikában ettől nem mentes.

3.3 Móse ben Májmon (1138-1204)

Móse ben Májmon nem találja a kâlam bizonyítékait meggyőzőnek, főleg amiért azok bizonyos fizikai és metafizikai feltételezéseken nyugszanak, melyeket ő elutasít 35. Ezen túlmenően, elutasítja a teremtés neoplatonikus magyarázatát is 36.

Úgy érvel, hogy sem Arisztotelésznek, sem az iszlám követőinek, nem sikerült demonstrálniuk a világmindenség örökkévalóságát. Ennélfogva a kérdés nem dönthető el egyedül filozófiai alapokon. Móse ben Májmon szerint a kérdést el kell dönteni, mivel az örökkévalóság-elmélet elfogadása azt jelentené, hogy fel kell adni a csodákba vetett hitet, mivel az örökkévalóság-hipotézis egyenértékű azzal a felfogással, hogy az univerzum és törvényei szükségszerűen emanálódnak Istenből.

A csodákban való hit pedig azt jelenti, hogy Isten szabadon megszakíthatja a természet folyását.

Így a teremtés kérdése különösen zavarba ejtő, dönteni kell, de a filozófia ezt nem tudja megoldani 37. Ezen a ponton Móse ben Májmon a kinyilatkoztatáshoz fordul, mint végső döntőbíróhoz. Agnosztikus érvei ellenére Móse ben Májmon mégis hoz bizonyos filozófiai érveket a teremtés tézisére. Bevallja, hogy ezek az érvek nem döntőek, de a mérleget a Biblia javára billentik. Általánosságban megkísérlik bemutatni, hogy Arisztotelész örökkévalóság teóriája nem nyújt magyarázatot a világmindenség anomáliáira, különösen az égitestek bizonyos szabálytalan tulajdonságaira. Gondoljunk pl. a bolygók szabálytalan mozgására, vagy a különböző, csillagok-keltette színkülönbségekre.

Feltéve, hogy Arisztotelész hipotézise az univerzum örökkévalóságáról adott, és hogy minden természeti jelenség megmagyarázható a szükségszerű törvény fogalmaival, mégis nehéz - ahogy Arisztotelész maga is elismeri – ezeket a szabálytalan tényeket megmagyarázni. Miért bocsát ki egy csillag kékes fényt, egy másik vöröset, kérdezi Móse ben Májmon a Móre ha-Nevukimban 38. Mindazonáltal, ha feltételezzük, hogy a világmindenséget Isten szabad akaratából teremtette, akkor mindezeket a szabálytalan megnyilvánulásokat is Isten szabad akaratának tulajdoníthatjuk. Így, bár a teremtés tézisére sincs döntő bizonyíték, ez a hipotézis könnyebben magyarázza a jelenséget, mint az örökkévalóság elmélet. Ennélfogva mind filozófiai alapon, mind vallási megfontolásokból elfogadható.

A kérdést illetően, hogy vajon a teremtés ex nihilo történt-e, Móse ben Májmon azt állítja, hogy a téma nem döntő a vallásos hitre vonatkozóan. A szöveg szempontjából tekintve a Biblia egybehangzóan azt állítja, hogy a világmindenség teremtett valóság, de nem ilyen egyértelmű a teremtés részleteit illetően. Tisztán teológiai alapokon ez azonban nem fontos, mivel a primordiális anyagból történő platonikus teremtés teória is kompatíbilis az isteni szabadsággal, és a csodák létezésével. Mivel a platonikus teória nem került bizonyításra, és a zsidó tradíció pedig a Genezist általában az ex nihilo teremtéssel magyarázza, Móse ben Májmon a hagyományt követi. Meg kell azonban jegyezni, hogy kész volt újrainterpretálni az Írást, ha Platón teóriája bizonyítást nyert volna 39.

3.4 Lévi ben Gersom (1288-1344)

Móse ben Májmon teremtés bizonyíthatóságát illető kétségeit két nagy utódja, Lévi ben Gersom, és Chászdáj Crescas (+1412 ?) oszlatta el. Mindkét filozófus megpróbálja bizonyítani a teremtést, bár különböző módon teszik ezt. Lévi ben Gersom szerint az arisztotelészi fizika feltételezi a teremtést még akkor is, ha valójában Arisztotelész ezt nem ismerte fel. Arisztotelész rendszere ugyanis teleologikus. Végkimenetelt, és célokat tulajdonít a természetnek 40. A természet teleológiai felfogása azonban feltételez egy teremtőt, aki a világmindenséget speciális célok szerint formálja 41. Ezen túlmenően, Arisztotelész dinamikai törvényei hamisnak bizonyulnak, amennyiben az örökkévalóság elmélet kerül elfogadásra. Pl. Arisztotelész szerint egy bolygó sebessége az a funkció, ahány rotációt a bolygó tesz a föld körül egy adott időintervallumban.

Amennyiben azonban a múlt idő végtelen, akkor a rotációk száma minden bolygóra vonatkozóan, a múltban ugyanaz lenne – a fordulatoknak egy végtelen száma. Következésképpen, minden bolygó sebessége egyforma lenne, ami nem igaz 42. Móse ben Májmonnal ellentétben azonban Lévi ben Gersom feltételezi, hogy Isten a világmindenséget egy örök, alaktalan anyagból teremtette 43. Ha ugyanis az ex nihilo teremtés kerülne elfogadásra, nem lenne mód megmagyarázni, hogy miként teremthetett egy fizikai univerzumot Isten, aki testetlen. Továbbmenve, az ex nihilo teremtés elmélet feltételezi, hogy a teremtést megelőzően létezett egy vákuum, vagyis üres tér. Lévi ben Gersom szerint azonban a vákuum elképzelése abszurd valami. Lévi ben Gersom úgy véli, hogy az örök, alaktalan anyag doktrínáját a Tóra tanítja, és ez ennélfogva kompatíbilis a zsidó hittel 44. Ábrahám ibn Ezra (1090-1164) szintén javasolja a platóni elméletet Genesis kommentárjában.

3.5 Chászdáj Crescas (+1412 ?)

Chászdáj Crescas teremtés-felfogása a „teremtés” kifejezésének egy másik használatát mutatja be, és rámutat a világmindenség örökkévalósága vagy időbeli kezdete felvetés ambivalenciájára. Míg Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom úgy értelmezik a teremtést, mint aminek időbeli kezdete van, Chászdáj Crescas ezt a koncepciót okozati függőségként értelmezi. Ennek megfelelően, az univerzum Istentől való okozati függőségben teremtetett, amely tézis megfelel Arisztotelész elméletének.

Az így értelmezett teremtés az időre vonatkozóan semleges koncepció, ugyanis a világmindenség teremtett voltának bizonyítása az örökkévalóság kérdését nem dönti el. Chászdáj Crescas számára a teremtés ex nihilo teremtést jelent 45. Amennyiben az egész univerzum Istentől függ, aki az egyetlen abszolút szükségszerű létező, minden ex nihilo teremtetett, beleértve az anyagot, tekintet nélkül arra, hogy az örök-e vagy sem.

Az örökkévalóságot illetően Chyászdáj Crescas visszautasítja Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom minden érvét a világmindenség időbeli létére vonatkozóan. Úgy tartja ugyanis, hogy az univerzum teleológiai karaktere, ami az említett filozófusok számára az időbeli lét bizonyítékául szolgált, megmagyarázható a diszciplina örökkévalóságának feltételezésével is, amennyiben az univerzumot úgy fogjuk fel, mint ami intelligenciát és tökéletességet mutat.

Ez az érvelés látszólag arra utal, hogy Chászdáj Crescas hitt az univerzum örökkévalóságában. Ugyanakkor állítja, hogy a tradicionális bibliai felfogás szerint a világmindenségnek időbeli kezdete volt. Ezen elmélet megőrzi Chászdáj Crescas előszeretetét az örökkévalóság tézise iránt, amennyiben az a végtelen időt posztulálja, és konzisztens a tradicionális tanítással, hogy az univerzumnak időbeli kezdete volt. Chászdáj Crescas valójában másodlagosnak tekinti ezt a problémát: számára ez nem jelent olyan tanítást, aminek tagadása aláásná a judaizmust, ahogy azt Móse ben Májmon hitte. Ami Chászdáj Crescas számára döntő jelentőségű, az annak a hite, hogy minden Istentől függ, ami számára az ex nihilo teremtést jelenti 46.

4 A modern gondolkodás

4.1 Franz Rosenzweig (1886-1929)

Franz Rosenzweig bontotta ki azt a gondolatot, hogy az Isten, az ember és a világmindenség közötti kapcsolat a judaizmus megértésének három fő kérdése. Franz Rosenzweig szerint az Isten és az univerzum közötti kapcsolat a teremtésben nyer kifejezést. Isten a világot a semmiből teremtette, és a káosz is „része a teremtésnek, és nem előzi meg azt” 47. A teremtés Franz Rosenzweig számára végtelen folyamat, nem egy esemény, amely a múltnak valamely külön pillanatában történt. Mindez nem jelenti, hogy a világ minden pillanatban „teremtetik”, hanem, hogy létezése nem független Istentől, akinek hatalma tartja fenn a világot, és mindent, ami benne van. Ennek a kapcsolatnak jelentős következménye az ember „teremtettségének” érzete. Azon érzés, hogy függ Istentől, az ő Teremtőjétől. Ez a függőség-érzés vezet végül is a kinyilatkoztatáshoz 48.

4.2 Martin Buber (1878-1965)

Martin Buber számára a teremtés koncepciójának alapvetően fontos jelentése abban áll, hogy a „teremtés maga már kommunikációt jelent a Teremtő és teremtménye között” 49. A teremtés koncepciója Martin Buber szerint ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember megváltja a világot cselekedetein keresztül. Így az ember résztvevője a teremtésnek. Befejezi Isten teremtő művét, és ezzel kezdeményezi saját megváltását: „A teremtés – velünk történik, belénk égeti magát, izzással átformál minket, remegünk és elalélunk, alávetjük magunkat. Teremtés - részt veszünk benne, találkozunk az alkotóval, fölajánljuk magunkat neki, segítők és társak vagyunk.” 50 Az a tény, hogy az ember részt vehet a teremtésben, „Isten határtalan hatalma és tudása ellenére – jelenti magát, az ember teremtésének misztériumát.” 51

4.3 Mordecháj Kaplan (1881-1983)

Mordecháj Kaplan a teremtés természetéről folytatott középkori vitákat (vajon ex nihilo, vagy egy az elsődleges anyagból történt-e) a modern gondolkodásmód számára nem tekinti igazán lényegesnek, mivel azoknak a „spirituális élethez fűződő kapcsolata csak távoli.” Mordecháj Kaplan szerint az „Isten teremtette a világot” hagyományos tanítás morális indítéka az, hogy a valóság legistenibb természetű fázisát a kreativitás, illetve az élet spontán, nem a múlt által meghatározott aspektusainak folyamatos előretörése jelentik. A „látens és potenciális elemeknek a világmindenségben való létezése” azt jelenti, hogy sok minden lehetséges, és a teremtés még mindig folyamatban van, és hogy az embernek hatalmában áll megvalósítani ezeket a lehetőségeket. Mordecháj Kaplan számára a „kreatív élet” a teremtés történet esszenciája 52.

(Emlékeztetjük T. Olvasóinkat, hogy a Remény 8. évfolyamának 3. számában – 2005. őszén – közöltük Marosán Bence Péter „A buberi etika…” c. cikkét, mely foglalkozik Franz Rosenzweig munkásságának más aspektusával.)

Lábjegyzetek

1. Chágigá 2:1

2. Chágigá 2:1, 77c

3. Genesis Rabba 1:14

4. tanniták: arám/héber, tanna – (pl.) tannaim, jelentése: tanító;

a szóbeli hagyomány 1-2.századi tanítómesterei

5. Chágigá 1:9

6. Chágigá 1:15

7. Chágigá 12:14

8. Zsoltár 33:6

9. Genesis Rabba 3:2

10. Avót 5:l: „Tíz mondattal teremtetett a világ és mi célból ? Hiszen az Isten egy mondat által is teremthette volna. Ez azért történt, hogy annál nagyobb mértékben büntesse a gonoszokat, kik tönkre teszik a világot, mely tíz mondat által lett teremtve; és annál nagyobb jutalmat adjon a jámboroknak, kik fönntartják a világot, mely tíz mondat által lett teremtve.” Imakönyv. ORZSE reprint, Budapest, 2004. (Sziddur. Budapest, 1904.)

11. Genesis Rabba 1:3, 3:8

12.Tanhum Berésít, Genesis 1:12: “hogy a szektariánusok ne mondhassák”

13. Genesis Rabba 1:4

14. Genesis Rabba 3:7

15. Genesis Rabba 3:9; Ecclesiastes Rabba 3:11, Midras Psalmus 34

16. Rós Hásáná 11a

17. Chágigá 12a

18. amorák: arám/héber, amóra – (pl.) amóraim, jelentése: aki előad/magyaráz/fordít; a szóbeli hagyomány bölcsei Palesztinában és Babilonban a Misna megszerkesztése (kb. 200) és a babiloni Talmud lezárása (kb. 500) közti időben

19. Bává Vátrá 74b

20. kabbala: kábóló, jelentése: kapott hagyomány, misztikus tan; a 13. században a titkos tanokat kezdték így elnevezni Dél-Franciaországban és Spanyolországban

21. barajta: arám, barajta - (pl.) barajtót, jelentése: külső; általában a Misna szerkesztői áltl kihagyott tannaitikus tanítást jelenti

22. Rási: Rabbi Slómó Jicháki (1040-1105), Biblia és Talmud-kommentátor

23. tetragrammaton (héberül: sém há-meforás) Isten négy betűből álló neve, melyet ma nem ejtenek ki, helyette a héber adonáj (Uram) szót használják; a Jehova név a szöveg helytelen olvasásából származik, a teragrammaton héber mássalhangzói (jod-hé-váv-hé) az adonáj szó magánhangzóinak pontozásával vannak írva; a név annyira szent, hogy az adonájt is csak az imádságokban mondják, különben a hásém (a Név) utal arra, hogy Isten nevét tilos kiejteni

24. Cassuto elfogadta a teóriát, hogy a különböző nevek különböző attribútumokat jelenítenek meg (U.Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961.7kk)

25. Yal. Genesis 16

26. Yal. Genesis 8

27. Móse Nahmnidész (1194-1270) a Ramban betűszóval vált ismertté: Rabbi Móse ben Nahman

28. U.Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961.Gen. 6:4

29. Platón összes művei. Budapest, 1984. Timaiosz 307-409. ford. Kövendi Dénes

30. H. A. Wolfson, Philo, 1. 1948.180–380

31. A kâlam arab scolasticus teológiai irányzat volt (750-900). A szó jelentése: beszéd; a muttakallim volt a beszélő. Héberül: ha-medabberim, latinul: loquentes.

32. Száádjá ben Jószéf, Hitelvek és vélekedések. 1:1–2 Ezen főműve a judaizmus alapelveinek (a kalám hatását nagymértékben tükröző,) arab nyelven írt védbeszéde és dicsérete, melyet 1186-ban fordított héberre Jehuda ibn Tibbon, „Széfer Emunót ve-Déót” címmel.

33. Keter Malkhut (A királyi korona); B. Lewis, The Kingly Crown. 1961.

34. Mekor Chájjim (Az élet forrása)

35. Móre ha-Nevukim (A tévelygők útmutatója) 1:73–74

36. Móre ha-Nevukim 2:21

37. Móre ha-Nevukim 2:15, 21, 25

38. Móre ha-Nevukim 2:22, 24

39. Móre ha-Nevukim 2:25

40. Arisztotelész: Fizika 2

41. Lévi ben Gersom, Széfer Milchámot Ádonáj 6:1, 7

42. Lévi ben Gersom: Széfer Milchámot Ádonaáj 6:1, 11

43. Platón összes művei. Budapest, 1984. Timaiosz 307-409. ford. Kövendi Dénes. 49kk

44. Lévi ben Gersom: Széfer Milhámot Ádonáj 6:2, 1

45. Aquinói szent Tamás, Summa Theologica, 1, question 44, a. 1–2; question 46, a. 1–2. Valószínűleg Aquinói szent Tamás elképzelései hatással voltak Chászdáj Crescas-ra.

46. Chászdáj Crescas, Or Ádonáj 3:1, 4–5

47. Franz Rosenzweig, Der Stern der Erlösung, 2. 1929, 59kk

48. Franz Rosenzweig, Der Stern der Erlösung, 2. 1929, 46

49. Martin Buber, A próféták hite, Budapest, 1998.

50. Martin Buber, Én és Te, Budapest, 1994. 99

51. Martin Buber, Eclipse of God. 1952, 138

52. Mordecháj Kaplan, The Meaning of God in Modern Jewish Religion. 1937, 61kk

Borsányi Schmidt Ferenc: Izrael ókori történelmének újrafelfedezője

DAVID M. ROHL SZEMÉLYISÉGE ÉS MUNKÁSSÁGA

A XIX. század közepéig, a század végéig, a T’náchban, a zsidó Bibliában rögzített tények, adatok, események és részben a személyek, a leírt és elbeszélt alakok nagy része, kétségbe vonhatatlan, többségükben az archeológiai leletek által igazolt, megerősített történelmi részleteknek számítottak. A XX. század elején változott a helyzet és egyre nagyobb számban jelentek meg a kétségek, mutatkozott meg a datálható archeológiai leletek és a T’náchban található adatok össze nem vethetősége és vonta le a tudósok név és szám szerint jelentős része a következtetést, mely szerint a Biblia, különösen az addig legszavahihetőbbnek tartott része, a Korai Próféták (N’vi’im Risonim) könyvei (J’hosuá, Bírák, Sámuel 1-2, és Királyok 1-2. könyvei) sem tekinthetők történelmi forrásműnek. Az ilyen vélekedés, sőt ítéletmondás olyannyira erősödött és szélesedett, hogy az addig legbizonyosabbnak, legéletszerűbbnek megrajzolt bibliai személyiségek, Dávid és Salamon királyok történelmi létét és uralkodását is kétségbe vonták, sőt Dávid városának, Jeruzsálemnek, ókori nagyváros-jellegét sem ismerték el. Dávid és Salamon elterjedt hírű és számon tartott építkezéseinek sem akadtak nyomára, illetve az addig feltárt és azonosított leleteket más korba, tehát más uralkodó személyéhez datálták. Izrael korai története és legjelentősebb évszázadai, személyiségei, műemlék-leletei teljesen kiestek a történelem rostáján. A világ kultúrájának ma is jelentős részét alkotó nép, a zsidó nép története, legfényesebb eseményei, történelmi hősei, szereplői a babilóniai fogság befejeződését megelőző korból semmivé váltak, legalább is az archeológiát, az archeológia elfogadott kronológiáját biztos alapnak tartó történészek számára. A bibliai híradásokat, addig a krónikaírók feljegyzéseinek tartott szövegeket, puszta mesének, vallásos legendának vélték.

A Tnáchban leírt események, földrajzi, vagy történelmi objektumok többségéhez megfelelő számú archeológiai bizonyító anyagot, olyan leleteket találtak, amelyek közvetlen módón megerősítik a Tnáchban megőrződött leírást, igazolják az ott található híradást. E leletek többsége, írásos dokumentumok, tárgyleletek és műalkotások megerősítik a moabitákra, a kánaánitákra, a perzsákra, az asszírokra, a babilóniakra vonatkozó bibliai leírások között található adatokat. Ez nem meglepő, minthogy jelentős és figyelemre méltó kölcsönhatás, egymással való kapcsolat, kölcsönös esemény létezett e szomszédos államok között. Ezek a leletek a bibliai feljegyzéseket kellőképpen igazolják, ezzel szemben az izraeli egyesített monarchia idejéből, Saul, Dávid és Salamon királyok uralkodásának korszakából és még régebbről, de történelmi időkből, vagyis a bírák, Mózes és Jhósuá, vagy az ősatyák korát és személyét illetően és egyáltalán ezek létét szinte egyetlen írásos, vagy tárgyi dokumentum, ilyen jellegű lelet nem bizonyítja. Ez a megállapítás győzött meg sok tudóst, közöttük a koppenhágai egyetem professzorát, Thomas L. Thompsont, aki 1992-ben így nyilatkozott Ha azon töprengünk, hogy milyen könnyen kétségbe vonhatjuk nemcsak Dávidnak és Salamonnak a történetiségét, hanem az eseményekét is, amelyek Hizkijá i.e. VIII. sz.) és Josijá i. e. VII. sz.) uralkodása alatt történtek…a tulajdonképpeni lényegét bármely történeti kutatási témának, amely megkísérli az i. e.-i késői II. évezred, vagy az i. e-i korai I. évezred történetét megírni a korabeli Izraelben, a bibliai és Biblián kívüli források közvetlen egybevetése alapján…nemcsak kétségesnek, hanem bizonyos esetekben nevetségesnek tűnne.

És akkor jött egy régész, egy ókortörténész, aki újra, a XIX. század régészeihez hasonlóan, Bibliával, mint biztos forrással a kezében, kereste meg és találta meg a lelőhelyeket, ugyanazokat és ugyanott, amelyekről a kezében tartott Könyvek Könyve szólt és ahol leírta azok lelőhelyét.

David M. Rohlnak, a Nagy Britanniában élő és ott dolgozó egyiptológusnak és az ősi Közel-Kelet tudósának, általában véve, az ókori történelem nagy szakértőjének érdeklődése Egyiptom, és bátran mondhatjuk, hogy az egyiptológia iránt korán, már kilenc éves korában, egy Kairóban és a núbiai abu simbeli templomokban tett látogatásakor kezdődött, amikor az egykori uralkodó, Faruk király kerekes gőzhajóján, a Kased Kheir-ren utazott. Az ennek az élménynek nyomán kelt érdeklődés végigkísérte gyermek és ifjúkorát, meghatározta egyetemi éveit, s ma is irányítja tudományos gondolkodását és általában gondolatait.

Bár egész életének iránymutatója az egyiptológia volt és az ma is, - érvényesülésének első szikrái zenei téren, a könnyűzenében jelentkeztek. A zenei élet különböző területein dolgozott. Rock zenész volt, hangfelvételeket vezető mérnök, producer és díjnyertes TV-programok zeneszerzője. Ennek a tevékenységének során fogalmazódtak meg benne azok a gondolatok, amelyekkel a hagyományaihoz olyannyira ragaszkodó egyiptológiát felrázta tespedtségéből és bizonyos mértékben forradalmasította. Ekkor alakult ki gondolataiban a nevéhez és munkásságához kötődő új kronológia. Végül is ez az elgondolás vezetett az elhatározáshoz, hogy az egyiptológia tudományterülete lesz életében ezen túl az egyetlen ösvény, amelyet töretlenül követni fog.

1987-ben megkezdte tanulmányait, Egyiptom és az őstörténet, valamint az ókortörténet szakterületén Londonban, a University Collegeben. Diplomáját és tudományos fokozatát 1990-ben szerezte meg. Doktori disszertációját, amelynek témája Egyiptom Harmadik Átmeneti Korszaka kronológiájának felülvizsgálata, az 1990-es években védte meg.

David M. Rohl számára az ismertséget, a hírnevet, az ókori Egyiptom történetének tanulmányozásához és megismeréséhez javasolt új kronológiája hozta meg, amelyet alaposan illusztrálva és megindokolva lefektetett és kifejtett 1995-ben A Test of Time The Bible- from Myth to History címmel megjelent könyvében, amely magyarul Fáraók és királyok. A Biblia – a mítosztól a történelemig címen került az érdeklődő olvasók kezébe. Ez a könyv elmondja és megmagyarázza a nagyon közeli kapcsolatot az ókori Egyiptom története és a Tnáchban, a zsidó Bibliában ábrázolt események, az ott megörökített és megőrzött beszámolók között. Rohl úgy hiszi és meggyőzően bizonyítja, hogy Egyiptom hagyományos és a tudomány által elfogadott kronológiája sok ellentmondást mutat, különösen a Harmadik Átmeneti Korszak (XIX. Dinasztia vége - XXV. Dinasztia) esetében. Rohl szerint a kronológiákat használhatatlanná teszik a hiányos és pontatlan adatok. Rohl tanulmányozta a szomszédos területek korabeli történetét és kultúráját és összevetette történeti adataikat az Egyiptomról készült feljegyzéseivel. Az így nyert következtetéseket kutatásaiban, kutatási eredményeiben és az ezeken alapuló elméleteiben felhasználja.

Az egyiptológiai kutatásait és tanulmányait kiegészítette a héber Írások tanulmányozásával, amit egy újabb összevetés alapjának tekint. Végül is megállapította, hogy a Harmadik Átmeneti Korszakot túl hosszúra becsülték és legalább 141 esztendővel meg kell rövidíteni. Az így nyert ismeretek annak igazolásához vezettek, hogy a Tnáchban, Bibliánkban olvasható számos esemény és ott megismert személyiség a valóság, a történelem része.

A tudományosan követett bibliai kronológia a széles körben elfogadott Edwyn Edmund) A Thiele Chronology of the Hebrew Kings. Grand Rapids. Mich. 1979, Zondervan.) és ugyancsak őtőle The mysterious numbers of the Hebrew kings. Grand Rapids, 1983, Zondervan.) kézikönyveken alapul

Az egyiptomi kronológia részben azokra a leletekre épül, amelyeket az ókori Egyiptom helyszínein végzett ásatások során hoztak felszínre. Ezek a leletek feliratos táblákat és ilyen szobrokat, valamint cserépedény töredékeket, temetkezési maradványokat és különféle hordozón található hieroglifa-feliratokat tartalmaznak. Ugyancsak nagyon értékesek a kronológia meghatározásában a korai történetírók művei, akik gyakran korabeli, vagy régebbi feljegyzéseket használtak műveik írásakor, amelyek ma már nem elérhetőek. Minthogy Egyiptom régészeti leletei sokkal számosabbak és jellegük szerint többfélék, mint bármely más korabeli civilizációé, ezért az egyiptomi kronológiát használják olyan alapként, amelyen a szomszédos népek civilizációinak archeológiai kormeghatározása és kronológiája épül.

A minket érdeklő tematikus, vagy korszak szerinti felosztás a következő:

I. Egyiptom történelme és kronológiája

II. Izrael történelme és kronológiája

III. Archeológiai korok

Ezeket a témaegységeket, mint felosztható korszakokat, összevetettük, hogy egy egységesített egész részét alkossák. Az általunk ismert ókori világ közmegegyezésen alapuló, a szakemberek által közösen elfogadott időbeosztásának tekintjük. Az okból, hogy egybe foglaljuk a tudást, az ismereteket, amelyeket a különböző civilizációk tanulmányozása útján nyertünk, és így összeállhasson egy teljes, minden területre kiterjedő időfelosztás, szükségünk van biztosnak tekinthető, közös dátumokra, amelyek arra használhatók, hogy összekötő láncszemet alkossanak két, vagy több civilizáció ismert eseményei között. Erre jó példák pl. a házassági szerződések két király között.

Három alapvető, egymásba kapcsolódó láncszeme volt a XIX. századi egyiptológusoknak, amelyekkel összhangba kívánták hozni az izraeli és az egyiptomi történelmet.

1. Théba kirablása i. e. 664-ben, Assur-bán-apli (i. e. 668-627) asszír király által, mintegy büntetésként ez Egyiptomban uralkodott, XXV. dinasztiához tartozó Taharka fáraó vezette forradalom, az Asszíria ellenes felkelés miatt. Asszír, babilóniai, egyiptomi és egyéb források állítják ezt a nagyon biztos időpontot, amely alapján rögzíthető Egyiptom ezt követő története. Ez a dátum minden vita felett áll.

2. Sisák fáraó (akit feljegyzett az I Kir 14: 25-26 és II Krón 12: 2-9. mint aki meghódította Jeruzsálemet Rehoboám (Rechábeám), Juda királya, Salamon király fia uralkodása alatt) azonosítása a XXII. dinasztia I. Sosenk fáraójával.

3. II. Ramszesz (Nagy Ramszesz, a XIX. dinasztia uralkodója) azonosítása az izraeliták egyiptomi elnyomójával, rabszolgasorsba süllyesztőjével.

Sisák/I.Sosenk uralkodásának abszolút dátumait a bibliai kronológiából számították ki, vagyis visszaszámlálással Rehoboám (Rechábeám), Salamon fiának és utódjának évszámaihoz. Ebből a dátumból II. Ramszesz uralkodásának időszakát úgy számították ki, hogy visszafelé számoltak a Ramszesz és I. Sosenk fáraók uralkodása között eltelt időben.

Rohl több tudományos társaság és szervezet tagja.

Régészeti-, archeológiai- és az új kronológiát ismertető témáiról TV-filmsorozatokat készít, amelyek Angliában és az Egyesült Államokban nagy sikert aratnak. A magyar video-üzletekben is kapható alkotása:

David M. Rohl művei, melyek magyar nyelven, a Gold Book kiadónál megjelentek

1. Legendás civilizációk
2.
3. Fáraók és királyok
4.
5. Az elveszett testamentum
6.

A magyar video-kereskedelemben és a videotékákban a következő David M. Rohl-mű áll az érdeklődők rendelkezésére

Fáraók és királyok. A Biblia nyomában. 1-2. rész. Produced and Directed by Timothy Copestake. Series Producer Belinda Giles. Discovery Channel Video.

IZRAEL ÓKORI TÖRTÉNETÉNEK ÚJRAFELFEDEZŐJE 2.

IMMANUEL VELIKOVSKY 1895-1979)

Az ezt megelőző lapokon és a .korábbi sorokban ismertettük David M. Rohl brit történész, archeológus és ismeretterjesztő archeológiai-történeti TV-filmek rendezője, Izrael királyság-kori évszázadainak kronológiai helyreigazítója, történelmi bizonyítója személyiségét és munkásságát. Szükségesnek tartottuk, hogy a továbbiakban bemutassuk Immanuel Velikovsky, Rohl professzor gondolkodásbeli elődjének, kronológia-elméletének ötletadója életét és munkásságát. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy Rohl professzor nem folytatója, hanem továbbfejlesztője, tudományos kimunkálója Immanuel Velikovsky ötleteinek és az így létrejött új elmélet sikerre vivője.

l.) Immanuel Velikovsky, a tudományos szempontból meglehetősen ellentmondásos szakembere az ókori Közel-Kelet kronológiájának, valamint a naprendszer történetének, 1895-ben született Vityebszkben, a mai Fehéroroszország területén, ismert, jó hírű zsidó családban. Elemi iskoláit szülővárosában, a középiskolai tanulmányait Moszkvában végezte, érettségi vizsgáit arany éremmel kitüntetve fejezte be. Orvosi diplomáját a moszkvai és a harkovi egyetemen folytatott tanulmányok után nyerte el, 1921-ben. Ez után Németországba ment, hogy ott szakosítsa megszerzett ismereteit. Egy évvel később, 1922-ben megalapította a Scripta Universitatis című folyóiratot, amely zsidó hozzájárulásként és részvételként kívánt megjelenni és jelen lenni a természettudományok és a bölcsészeti tudományok kutatása terén. A munkatársak között találjuk Albert Einstein és Harald Bohr személyét is. A folyóirat távolabbi célja volt, hogy előkészítse a körülményeket a jeruzsálemi Héber Egyetem létrehozatalához. A folyóiratot hathatósan támogatta Chaim Weizmann is.

1924-ben Velikovsky Erec Jiszráélbe ment, ahol letelepedett és orvosi gyakorlatot folytatott. 1928-ban megkezdte pszichiáteri átképzését és 1930-ban elsőként javasolta az epilepsziának agyhullámok vizsgálata útján való diagnosztizálását. 1933-ban Bécsbe ment, hogy ott Wilhelm Stekelnek, Siegmund Freud egyik kiemelkedő tanítványának irányításával pszichoanalízist tanuljon. Hazatérése után Izraelben ő volt az első gyakorló pszichoanalitikus. 1939-ben az Egyesült Államokba ment, hogy ott kutatásokat folytasson és Amerikában kristályosodott ki két nagy elmélete, amelyeknek első kivonatos ismertetése a Scripta Academica Hierosolymitana című folyóiratban jelent meg, amelyet 1939-től Velikovsky szerkesztett. 1.) Hyam Maccoby, In Encyclopaedia Judaica, Jeruzsálem, 1972. CD-ROM Ed.)

TÖRTÉNELMI ELMÉLETE

Válaszként és megoldásként arra az egyre erősödő véleményre, ami a Bibliával foglalkozó tudósokat és szakembereket leginkább foglalkoztatta, vagyis arra, hogy szinte teljesen hiányzik bármiféle egyezés a bibliai történetek, a bennük feljegyzésre került események és az egyiptomi történelem általánosan elfogadott kronológiája között. E megállapítás következtében Velikovsky kialakított a Közel-Kelet történelmével kapcsolatban egy Felülvizsgált Újraszámított) Kronológiát. Bírálta, kritikával illette a kor legfejlettebb, a mai tudományt megközelítő naptárrendszerén alapuló ún. Szóthisz-korszakot [2.) Az i. e. 3. évezred elején alakult ki Egyiptomban az ókori Kelet legtökéletesebb naptára. A 365 napos évet használta, melyet 12, egyenként 30 napos hónapra osztottak. Ehhez járult még öt kiegészítő nap, az Ozirisz-mítoszban szereplő istenek születésnapjai. Az év három - egyenként négy hónapos évszakból állt áradás, sarjadás, forróság. Kezdetben, a prehisztorikus időszakban talán a két Nilus-áradás között eltelt időszak szolgált az időszámítás alapjául. Ezeknél, a nem teljesen egyforma hosszúságú időközöknél, később szilárdabb támpontot nyújthatott a Szóthisz-csillag közvetlen napkelte előtti héliakus) felkelésének alapulvétele Mivel az előzőleg 70 napig láthatatlan csillag az áradás kezdetekor tűnt fel az égen hajnalban, az egyiptomiak tévesen okozati összefüggést láttak a két jelenség között. A Szóthisz-csillag megjelenése […] és az áradás kezdete jelentette számukra az év kezdetét.Kákosy László- Varga Edith Egy évezred a Nilus völgyében. Bp.1970. Gondolat. pp. 131-132.)] A Velikovsky által felállított elmélet azt hangoztatta, hogy a Szóthisz-korszakra alapozott általánosan elfogadott kronológia sok rendellenességet és ellentmondást tartalmaz. A részleteket tekintve, kritizálta a Sötét Kor 3.) elméletét, illetve fogalmát Görögországban és Kisázsiában, ami szerinte a kronológia hiányosságai miatt keletkezett. Röviddel i. e. 2500 után az […] imponáló államszervezetek és gazdasági rendszerek széthullottak. Egyiptom, Mezopotámia virágzó korszakait, amelyek élénk nyomokat hagytak a régészeti leletanyagban, sötét idők 3.) követték, amelyekből kevés épület, vagy felirat maradt ránk. […] Egyiptomban és Mezopotámiában […] hamarosan újra felbukkan […] s […] méghozzá az ősi barbárság egynémely bilincsétől megszabadultan, s olyannyira elmélyül, hogy az új társadalmi osztályok teljesebben élvezhetik hatását. Időközben az olyan újonnan városiasodott területeken, mint Asszíria, a civilizáció csíráinak még arra is volt idejük, hogy az eredeti vonalon fejlődjenek tovább. Gordon Childe, V. A civilizáció bölcsője. Bp. 1959. Gondolat. pp. 133-135.)

Megújított Felülvizsgált) Kronológiájában Velikovsky visszahelyezi az Egyiptomból történt Kivonulást Exodus) a hagyományos idejébe, i. e. 1450-be, a Középbirodalom, vagyis a Középső Királyság végére, röviddel a hükszósz invázió előtt. Az egyiptomi dátumokat, Velikovsky után, számottevően megrövidítettük, következésképpen Kréta, Mükéne és Ugarit esetében is. A Megújított Felülvizsgált) Kronológiát Velikovsky kidolgozta az Ages in Chaos From the Exodus to King Akhnaton 1952) négy kötetében, az Assyrian Conqest-ben 1978) a Ramses II and his Time-ban 1978), valamint a Peoples of the Sea-ben 1977). Velikovsky ugyancsak megírta és kiadta az Oedipus and Akhnaton 1960) című könyvet, amelyben Oedipust azonosítja Akhnatonnal.

AZ ASZTRONÓMIAI ELMÉLET

A mitológiai és történettudományi írások tanulmányozása, csakúgy, mint a geológiai és csillagászati megfontolások arra a következtetésre vezették Velikovskyt, hogy az egyiptomi csapások egy nagy globális természeti katasztrófa részei voltak. Ennek a katasztrófának az oka a majdnem-összeütközés a Föld és egy hatalmas üstökös között, amelyet végül is a Vénusz bolygóban azonosítottak. Ezt az elméletet leírja a Worlds in Collision 1950) és az Earth in Upheaval 1955) című könyvekben, valamint további kidolgozásuk megtalálható a Pensée című folyóiratban. Az 1970-es években világszerte nagy érdeklődés kísérte Velikovsky asztronómiai előrejelzéseinek esetleges bekövetkeztét, ami aprólékosan kidolgozott elméletén alapult, mely szerint a Vénusz bolygó felületi hőmérséklete túlzottan magas lesz, a nap pedig nagyon magas elektromos töltéssel fog rendelkezni. H. H. Hess, Lloyd Motz és más tudósok bizalmukról biztosították Velikovskyt ezekért a helyes előrejelzéseiért. Ugyancsak beigazolódott Velikovsky véleménye, mely szerint a Jupiter rádióhullámokat bocsát ki, valamint az, hogy létezik egy földi magnetoszféra, amely eléri a Hold pályáját, valamint létezik egy meredek thermális lejtő a Hold felszíne alatt.

Velikovsky nézetei, akár az ókori történelmet, akár az asztronómiát illetően, nagy érdeklődést és támogatottságot szereztek a tudósnak, de ugyanilyen nagyságú ellentábor vonultatta fel érveit vele szemben. Társaságokat és folyóiratokat alapítottak Amerikában és Nagy Britanniában elméleteinek és nézeteinek tanulmányozására és népszerűsítésére. Velikovsky ellentmondásos tudományos személyiségéről és tevékenységéről megállapíthatjuk, hogy hatalmas képzelőerővel megáldott elméleti szakember volt, aki pontos és széles körű tudással rendelkezett. Tudományos eredményei és ismeretterjesztő elméletei ma is széles körben hatnak.

Immanuel Velikovsky magyar nyelven megjelent műve

Velikovsky, Immanuel Ütköző világok. Bp. 2000, Novella Könyvkiadó.

MEGJEGYZÉS.

Az írásban előforduló utalások és a magyarázó jegyzetek a szövegben, a megfelelő szövegrésznél vannak és nem a lap alján, illetve a cikk végén.

Hrotko Larissza: A kazárság arcai

Koestler 13. törzse

2005 októberében tartották meg Budapesten a nemzetközi Koestler-konferenciát. Arthur Koestler Budapesten született, de Londonban halt meg; most 100 éves lett volna. A konferencián Faludy György azt javasolta, hogy a magyar irodalom ismerje el Arthurt Koestlert magyar írónak. Koestler ugyan Bécsben, Palesztinában, Németországban, Párizsban és Londonban írt, de magyarul álmodott – érvelt Faludy György. Persze, Koestler nemcsak álmodott, írt is magyarul, sajnos nem jelentős dolgokat. Alkotott viszont németül, angolul és franciául. Hogy egy író művei melyik nemzeti irodalomhoz tartoznak, ezt természetesen nem az álmainak, de nem is írá-sainak nyelve dönti el. Ez sok más zsidó születésű író esetén is csak másodlagos. Zeev (Vladimír) Jabotinskyt – magyar írásban Zsabotinszkij – sem lehet orosz írónak nevezni, holott ezen a nyelven írta meg az önéletrajzi regényét. Hogyan is lehetne Arthur Koestlert magyar nemzeti keretekbe zárni? Származása ellenére zsidó írónak sem nevezhetjük. Koestler – ugyanúgy mint George Orwell – egyértelműen kilépett a nemzeti irodalmak kereteiből. Tulajdonképpen nem egy-egy nép története, hanem a népek történelmi együtthatása és a hatalmi világrendszerek kialakulása, illetve működése állott érdeklődése fókuszában, és ez kitűnően manifesztálódott „A tizenharmadik törzs”, avagy „The thirteenth tribe. The Khazar Empire and its heritage” című világhírű művében.

„A tizenharmadik törzs” rávilágított az izgalmas történelmi összefüggésekre és a népek közötti összefonódásokra, de ezen kívül olyan spekulatív következtetést vont le, amely nagy visszhangot keltett a különböző beállítottságú olvasói körökben. Koestler ugyanis azt tételezte fel, hogy a diaszpóra askenáz zsidósága a betért kazároktól származott. Ez a hipotézis egyáltalán nem új. A könyv forrásai között Koestler megemlíti von Kutschera és D. M. Dunlop, Paul Eric Kohle tanítványának munkáit, akik közvetlen rokoni kapcsolatot láttak a kazárok és az askenáz zsidók között. Ami a forrásokat illeti, Koestler sem hagyhatta ki Chászdáj ibn Saprut (920-970) és József kazár király közötti levelezést, pedig ezek az okmányok már eddig is sok bírálatra, illetve gyanúsításra adtak okot. Koestler fontosnak tartotta, hogy mindkét levelet bemutassa, és igen hosszasan ismertette a levelezés körül kialakult tudományos vitát. Nem kerülhette el figyelmünket, hogy Koestler szinte kizárólag az angol nyelvű irodalomra támaszkodott. A bibliográfiában és a könyv szövegében említett arab és héber források nagyobb részét bizonyára Dunlop közvetítésével idézte. Megemlítette ugyan, sajnos pontatlanul, Kokovcov: Chászdáj és József közötti levelezés egyik legfontosabb kutatójának nevét, de más orosz kutatók eredményeit figyelmen kívül hagyta. Pedig az orosz tudósok a helyszínen dolgoztak! Az arab és héber források feldolgozása kétségtelenül fontos hozzájárulás volt a tények feltárásához, de ez nem helyettesíthette a helyszíni ásatások leleteit. Az orosz kutatók már a 19. század végén megkezdték a kazár városok feltárását, a 20. században a munkát M. I. Artamonov folytatta, aki Dunlopot több kérdésben is élesen kritizálta.

Dunloppal ellentétben Artamonov fontos forrásnak tartotta Chászdáj és József levelezését, úgy vélte, hogy azokkal kapcsolatban csak a zsidókkal szembeni előítéletek miatt merülhetett fel a hamisítás gyanúja. Ugyanakkor Artamonov kifogásolta Dunlop eljárását, aki minden érvelés nélkül összefoglalta az idegen véleményeket, ezért munkájának címe – t. i. „The History of the Jewish Kazars” (1954) – megalapozatlan maradt. Valójában a Kazár Birodalom lakossága sohasem volt homogén vallású, ezért zsidó kazárokról nem is lehet beszélni. Csak a kagán társuralkodója (Bulán), illetve a későbbi királyi család tért be. Úgy tűnik, hogy Artamonov elég jól ismerte a zsidó vallás sajátosságait, és Kazária lakosságának heterogén vallását azzal is magyarázta, hogy a zsidóságra általában nem jellemző a betérésre való ösztönzés. A „Kazárok története” című művében Artamonov bizonyítja, hogy alaptalan az a feltételezés, mely szerint az egész diaszpórai askenáz zsidósága a betért kazároktól származott volna. Több forrásra hivatkozva azt igazolja, hogy a zsidók már a kazárok betérése előtt nagy számban éltek a későbbi Kazár kaganátus területén. A források közül szerepel például A. Ja. Garkavi „Az orosz földön ősidőkben élt zsidók nyelvéről” című műve, amelynek néhány részletét volt szerencsénk személyesen is megismerni. Garkavi azt állítja, hogy az orosz földön élt zsidók első helyi nyelve szláv eredetű volt, és hogy a jiddis csak a lengyel zsidók megjelenésével később honosodott meg. Ebből adódhatott, hogy némely kutató vitatja a jiddis nyelv német egyedülállóságát. Ugyancsak a zsidók korai jelenlétéről tanúskodnak a Tamanszkij félszigeten, illetve Krímben talált leletek. Dagesz-tánban a perzsák elől az 530. körül menekült zsidók találhattak menedéket, és ez még az arabok megjelenése előtt történt!

Artamonov más tudósokkal együtt úgy vélte, hogy a kazárok a türköktől származtak. Abban biztosak lehetünk, hogy a kazárok nyelve az ősi türk nyelvcsaládhoz tartozott. Az a nagy népcsoport, amellyel együtt (vagy valamivel megelőzve, de szövetségesként) vonultak Ázsián keresztül a Kaspi- és a Fekete-tenger közötti térségig, s csak a 4-5. században alakult úgy, amikor a nyugati hunok elhódították a kínaiaktól a Kína északi részén fekvő törzsi területet. A kínaiak „tu-kü”-nek (vagyis „türküt”-nek) hívták ezt az etnikai tömeget. A kutatók rájöttek, hogy a szó a többes számot jelöli, és még a régi, mongol képzőelemet tartalmazza. A csoportban több etnikum együtt vonult át a sztyeppén, többek között a hunok és az ugrok is. A sztyeppi népek mindig is sokat foglalkoztak származásuk történetével. Egyes türk legendák a csoport magvát képező Asin családokat a nyugati hunok (Attila törzse) egyik ifjú képviselőjétől és egy farkas nősténytől származtatják. Láthatjuk tehát, hogy a türkökre és a kazárokra jellemző volt a totemizmus: hitték, hogy az ember és az egyes állatfajták között rokonság áll fenn, amely bizonyos tulajdonságok átöröklésével jár együtt.

Egyes adatok szerint a kazárok az 5-6. században jelentek meg a Kaspi-tenger térségében, és beleszóltak annak etnikai-politikai és kulturális kialakulásába. Artamonov és mások úgy véltek, hogy a kazárok talán már korábban is érkeztek ide, még a türk kaganátus létrejötte előtt. Az örmény adatokat, amelyek szerint a kazárok még 193. és 213. között lépték át a „Dzsora-kaput”, Artamanov mégis alaptalanoknak tartotta. Akár a többi türk néppel együtt, akár előőrsként jöttek a későbbi kaganátus területére, a kazárok sokáig a türk kaganátus szövetségei voltak. Valószínűleg a 8. században hódították meg a Krím félszigetet, és a 10. században tértek be. A türk népközösségben a kazárok minden bizonnyal a szoláris kultusznak hódoltak. A nap vallási tisztelete emlékeztetett a manicheizmusra, amely az utolsó türk kaganátusban – az ujguroknál – meg is honosodott. De valószínűleg csak a hasonlóságokról beszélhetünk, nincsenek források, amelyek bizonyították volna, hogy a kazárok ismerték a maniche-izmust.

Jehuda HaLeví „Cuzary” című műve azt a benyomást kelti, hogy a kazárokat lenyűgözte a zsidó etika és a vallás világosan érthető, tiszta alapjai. A valóságban – és így vélekedik Arthur Koestler, „A tizenharmadik törzs” szerzője is – a kazárok ilyen módon is biztosítani kívánták a függetlenségüket, megőrizve (igaz, nem túl sokáig) a Róma és Bizánc közötti semlegességet. És hozzá kell tennünk, hogy nem a zsidó vallás volt az egyetlen Kazáriában.

A kazár uralkodók politikai és gazdasági okok miatt kényszerültek a vallási toleranciára. A 10. században mind többen vették fel az iszlámot, az 1060-as években már a királyi család is moszlim lett. Ibn-Haukal, akit Dunlop, Artamonov és Koestler is idézett, a ruszok 968/969. évi megsemmisítő hadjárata előtt a kazár földet virágzó szőlőskertként írta le, bár minden bizonnyal csak a szemtanúk elbeszéléseire támaszkodhatott. Megemlítette Szamandár várost, amelyben a mecsetek, a templomok és a zsinagógák egymás mellett voltak találhatók. Ibn-al-Aszir arról számolt be, hogy a kazár király Chorezmtől kért segítséget a ruszok ellen. A válasz az volt, hogy mint zsidók, a kazárok nem számíthatnak a muzulmánok segítségére. Ekkor a kazár király is felvette az iszlámot.

A kazárok történetével kapcsolatban rengeteg ellentmondás tapasztalható. Még a nevük írása sem teljesen biztos: „kazárok”, „khazárok”, vagy esetleg a „chazá-rok”? Előfordulhat, hogy a különböző forrásokban nem is ugyanarról az etnikumról van szó. Sokszor tévesen a szabir-szubirokkal és más türk népekkel azonosították őket, akikkel együtt mozogtak a térségben. Másutt azt látjuk, hogy a hunokkal is keverték. Némely kaukázusi krónika már 240-re teszi a kazárok első betörését Grúzia és Örményország területére, és úgy tudja, hogy 540-ben a „szubir-kazárok”, majd 590-ben a „türk-kazárok” dúlták fel az országot. Más források – és itt a leghitelesebb talán a bizánci irodalom – a 7. századi hadjáratot erősítik meg, noha a leírás azt sejteti, hogy a kazárok már jól ismerték Dagesztán földjét és a Kaukázus belsejébe vezető utakat. A bizánci csapatok a kazárok segítségével és közvetlen részvételével a „kazár úton” nyomultak be Grúziába és Örményországba. Az is megemlítendő, hogy a krónikák a kazárokat vad rablókként írják le, akik a zsákmány megtartása érdekében a szövetségeseit is elárulhatták.

„A tizenharmadik törzs” legvitatóbb következtetése, amelyet Koestler az antropológiai kutatások alapján bizonyítottnak látott, hogy a mai zsidók nem a bibliai törzsből származnak. Ugyanis az askenáz zsidóságon belüli faji különbségek sokkal nagyobbak, mint a zsidók és a befogadó országok lakossága között. Ezzel a tudományosnak nem nevezhető kijelentéssel Koestler revideálni kívánta az eddigi történelmet, és ez elsősorban az askenáz zsidóságot érinti. Az úgynevezett antropológiai – mérési illetve összehasonlítási – eredmények alapján az egyes népcsoportok eredetére már azért sem lehet megbízható következtetéseket levonni, mert a fajok az ősidőkben is keveredtek már. Bizonyára volt valamilyen keveredés a judaizált kazárok és a területükön, illetve a környező világban élő, korábban odatelepült zsidók között, de ez nem lehetett olyan meghatározó jellegű, hogy az egész askenáz zsidóságot a kazároktól származtassuk. A „karaim”-nak nevezett vallási szekta, illetve népcsoport története is igazolja, hogy az európai zsidók kazároktól való kizárólagos származtatása enyhén szólva elhamarkodott konklúzió.

A krími és a lengyel-litván karaim története

A „karaim” (magyar szóhasználatban: „karaiták”) szó szerinti jelentése: „azok, akik olvasnak”, másként „bnéj mikra”, vagy „ba’alej mikra” – „az Írás emberei”. Az irányzat a 8. században, Bagdadban alakult meg a rabbinikus–talmudista hagyományt elutasító tanításként. A karaiták valószínűleg a Misna előtti, szadduceiusi tradicióra támaszkodtak, ám ebben a mozgalomban láthatjuk a zsidó szektaizmus folytatását is. A Holt-tengeri tekercsek felfedezése számos hipotézishez vezetett, amely azt próbálja kideríteni, milyen mértékben befolyásolta a Kumráni közösség a karaita mozgalomba beleolvadt korai zsidó szektákat. Persze, semmiképp sem állítjuk, hogy a karaiták közvetlen folytatói lettek volna a kumrániaknak. Épp ellenkezőleg: Kirkiszani, a karaiták 10. századi tudósa elég lenézően nyilatkozott a „barlanglakókról”, ahogy az arabok a kumráni közösség tagjait nevezték. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy a Holt-tengeri írások közvetlenül hatottak volna a karaitákra.

A karaita szekta alapítója Anan ben Dávid volt, akiről a rabbinikus források azt állították, hogy a szektát sértett hiuságból hozta létre, amikor nem őt, hanem öccsét választották exilárchának. A kutatók bizonyos hasonlóságot látnak a karaiták és a 100 évvel korábban megalakult iszlám siiták között: mindkét vallási irányzat elutasítja a hagyomány néhány elemét, és az eredeti hittanításhoz való hűségét hangoztatja. Persze ugyanilyen tendenciát figyelhetünk meg az óhitű orosz közösségnél is. A 9-10. századig a karaiták mozgalma meglehetősen heterogén volt, de már Nahavendi idején kezdődik a konszolidáció. Rendkívül pozitív a karaiták szerepe a Szentírás mazoreti és nyelvtani kutatásában. A karaiták missziós tevékenysége a rabbanitákat a megkezdett tudományos viták folytatására kényszerítette, amelyek fő témája a Hággáda és a zsidó misztikus irodalom antropomorfizmusa volt. A 10. században Jeruzsálem volt a karaiták egyik központja. 1099-ben a keresztesek nemcsak a rabbinikus de a karaita közösséget is megsemmisítették. A 18. századra Jeruzsálemben egyetlen karaita sem maradt.

A 11. században a mozgalom k�