Babits Antal: Kántorművészet és megújulás…

letöltés pdf formátumban

Baracs Dénes: Fehér feliratok az aszfalton

Baracs Dénes

Fehér feliratok az aszfalton

Linz szembenéz a múltjával

2009 Linz éve volt Ausztriában, pontosabban a Duna-parti város Európa kulturális fővárosa volt ebben az esztendőben. Nagy lehetőség – de egyben kényes megtiszteltetés. A helyzet ugyanis az, hogy évtizedekkel a jelenlegi cím elnyerése előtt a város egyik illusztris szerelmesének már eszébe jutott valami hasonló. Gyerekként évekig járt egy linzi iskolába, s bár végbizonyítvány nélkül távozott 16 éves korában, jóval később visszatért és akkor tízezrek ünnepelték a város főterén. Az ő fejében is megfogalmazódott az a terv, hogy Duna-parti települést nagy kulturális centrummá kell fejleszteni, olyanná, amely túlszárnyalja Budapestet és Bécset is.
Az illetőt Adolf Hitlernek hívták.
Ezt a mellékkörülményt nem lehetett figyelmen kívül hagyni már a város pályázatában sem, amellyel elnyerte a megbízatást - de a kulturális év megszervezésében, lebonyolításában sem. A város ebből az alkalomból nem csupán több módszert is talált a náci korszak feldolgozására, de egyben fel is talált valamit.
Hagyományosnak tekinthető ezek közül az, hogy - a kulturális főváros évét előkészítendő - kiállítást rendeztek a város hitleri éveiről. A bemutatott kegyetlenül őszinte, hatalmas anyag nagy érdeklődést keltett, de nyilván előadódott egy dilemma. A celebek korát éljük, és Hitler a történelem egyik legnagyobb tömeggyilkosaként a popkultúrába is bejutott – hiába is tagadnánk, az egyik fő történelmi hírességként. Vagyis a titokzatos hamvaiból megidézett diktátor akár el is lophatta volna a show-t a kulturális főváros egyéb létesítményeitől és rendezvényeitől, a jövőmúzeumtól, a kortárs művészet egyik ausztriai központjának tekintett Lentos múzeumtól, a régi vár, a Schloss merész kortárs építészeti megoldású bővítésétől és fantasztikus középkori gyűjteményétől, a városközpont patinás utcáitól és híres cukrászdáitól: Hitler évévé változtathatta volna a kulturális főváros évét. A múltidéző kiállítás ezért időben megelőzte a 365 napos eseménysorozatot, majd bezárta kapuit.

Ökölcsapás

Anyaga azonban megtalálható több alaposan dokumentált és látványos könyvben, ezek közül nem is egy a kulturális év főtéri információs központjának polcain volt látható. Az egyik vaskos album címe: Bilder des Nationalsozialismus in Linz. A képen a régi városháza (az épület alig néhány háznyira található az infóközponttól) homlokzatának egész felületén szél lobogtatja a horogkeresztes náci zászlókat. Belelapozva a látogató elé tárul az egész történet: a Führer diadalmas bevonulása az Anschluss napján, amikor a főtéren tömegek ünneplik, a többi náci vezető, amint lelkesen integet, Hitler városépítészeti elképzelései Linz vezető európai kulturális-múzeumi központtá történő fejlesztésére, a Hitlerjugend önkénteseinek kiképzése, a munkanélküliség gyors megszüntetése a hitleri autópályaépítési és fegyverkezési programok révén, a szociális helyzet javulása stb. Aztán, mint egy ökölcsapás a gyomorszájra, a közelben berendezett mauthauseni koncentrációs táborban meztelenül felsorakoztatott foglyok képei, a deportáltak arca, a terror, és hamarosan a háború. A bombázások, a romok fotói után a sötét korról szóló sorozat végét a demokrácia első lépéseit illusztráló felvételek jelzik. Több más kötet is foglalkozik ezzel a korral, böngészhető, megvehető, elvihető – ha valaki kíváncsi rá.
És ha nem? Itt következik a linzi felfedező séta. A kulturális főváros legérdekesebb nevezetességei olyan útvonal mellett helyezkednek el, amely a Duna egyik partján indul és a folyón átvezetve mintegy négy kilométer hosszú. A Fedezd fel Linz városát! feliratú szórólap bevezető ajánlása kissé cseles: nem említi a diktátor nevét, arra sem hívja fel bevezetőjében a figyelmet, hogy oly korról szól, amikor az ember kéjjel ölt. „Napról napra keresztülmegyünk városunkon és ugyanazokat a képeket látjuk. De Linz sok mindenről mesélhet, a központban és a külvárosokban egyaránt, az utcákon és a tereken. Linznek van ideje a történelemre és az emlékezésre. Csatlakozzanak és fedezzék fel Linz másik oldalát! Ismerje meg a város történeteit, ezek az Ön történetei is.”
Ezek a másfajta sztorik a múlt nagy és kis epizódjai. Emberekről, épületekről, eseményekről szólnak. És láthatók az aszfalton is, a szöveget ugyanis fehér festékkel egy-két négyzetméteres felületekre vitték fel magukon a színhelyeken.

Gazdag múlt

A város lakója és a külföldi látogató 16 különböző ponton megismerhet egy-egy epizódot Linz mozgalmas és ellentmondásos múltjából. Így az Európa kulturális fővárosába érkező vendég lépten-nyomon olyan emberekbe ütközik, akik a járdát, a kövezetet bámulják, majd érdeklődve feltekintenek különböző épületekre, szobrokra, kirakatokra. Kissé meglepődnek, elszomorodnak vagy elgondolkodnak, esetleg mosolyognak. A múlt sokféle.
Aki például megérkezik a Hauptplatzra, a főtérre, a 26-27 számú előtti fehér szövegből megtudja, hogy ez volt a Kraus und Schober áruház, amelyet a náci propaganda a „zsidó uzsorások” jelképének minősített, s amelyet később „árjásítottak” – azaz elvették eredeti tulajdonosaiktól, és azok egyike a dachaui koncentrációs táborban öngyilkos lett.
A régi városháza előtt a fehér magyarázó szöveg arról tájékoztat, hogy Hitler az épület balkonjáról mondott beszédet 1938. március 12-én 60 ezer linzinek. A tömeg lelkesedése érlelte meg benne azt a döntést, hogy Ausztriát teljesen beolvasztja a német birodalomba.
A harmadik főtéri felirat mintegy lezárja a történetet: 1945. május 5-én érték el az amerikai 11-es páncélos hadosztály tankjai a várost. Az amerikai csapatokat virágokkal, borral és harmonikazenével köszöntötték.
Másutt egy egyszerű ember sorsával ismerkedünk. A sétaútvonal elején Leopold Mostnyról tudhatjuk meg, hogy likőrkereskedő volt, iskolákat létesített a városban és ezért díszpolgárává választották. A nácik 1942 október 1-jén a theresienstadti táborba deportálták a 99 éves embert, aki ott október 6-án meghalt. Most utca őrzi a nevét.

Náci táborok

A város szívében, a Goethekreuzungnál arról olvashatunk, hogy Simon Wiesenthal, aki 12 náci koncentrációs tábort járt meg, itt hozta létre 1947-ben a zsidó dokumentációs központot, amely a hitlerista háborús bűnösök felkutatását tűzte maga elé célként. Ő akadt rá a város egyik szülöttének, a magyar holokausztban különösen nagy szerepet játszott Adolf Eichmannak a nyomára. A tömeggyilkos Argentínába menekült, de Wiesenthal információi alapján izraeli ügynökök elfogták, Izraelbe szállították, Eichmannt nyilvános perben halálra ítélték és kivégezték.
Még mindig történelem, de más oldalról. Az ultramodern pályaudvar előtt két meglehetősen furcsa oroszlán áll, Jakob Adhart szobrász formázta meg őket. Eredetileg a Salzburgba tervezett Staatsbrücke hídra szánta őket a náci rendszer, de a híd csak a hitlerizmus bukása után, 1949-ben készült el és a két szobrot már nem állították fel előtte. Végül a linzi pályaudvar elé kerültek, amelyet nemrég modernizáltak. Ekkor sokak felelevenítették, hogy az oroszlánokat a nácik rendelték és vita bontakozott ki arról, hogy helyénvaló-e köztérre helyezni a kőállatokat. Végül a városi tanács oldotta meg a kérdést, határozatban szögezte le, hogy az oroszlánoknak nincs „ideológiai tartalmuk” – ezt mindenki elfogadta.
Egy további fehér felirat arra emlékeztet, hogy Linzben épültek fel a Hermann Göring Művek, ebben a hadiüzemben 1944-ben már 25 ezren dolgoztak. Hatezren Mauthausen koncentrációs táborának fennhatósága alatt, embertelen körülmények között tankokat gyártottak. A háború után a komplexumot államosították, a VOEST osztrák állami acélműveknek ma 40 ezer alkalmazottja van.
És miért ne említették volna meg azt a múlt idézői, hogy 1942 augusztusában Gegenbewegung (ellenmozgalom, röviden GB) néven ellenállási csoport hozott létre egy Hans Frenzel nevű tisztviselő. Nem hajtottak végre látványos robbantásokat, de lehetőségeik szerint hozzájárultak a szövetségesek háborús erőfeszítéseihez: például a légitámadások előtt hatástalanították a Hermann Göring művek ködfejlesztő berendezését – így a szövetséges bombázók pilótái láthatták a célpontot, és hatékonyabban semmisíthették meg. Az egykori ellenálló később politikai pályára lépett és miniszterségig vitte.

USA-bombák Göringre

Még számos fehér felirat idézi fel a város sötét éveinek politikai, gazdasági, emberi tényeit. Hasonló tartalmú ismertetést hallhattak az utasok a kulturális főváros központjában 25 percenként induló városnéző elektromos „kisvonaton” több nyelven, így magyarul is. A szöveget a várostörténeti emlékpontok tudnivalóiról az információs iroda is a vendégek rendelkezésére bocsátja.
Semmi nyoma nem volt annak, hogy a könnyen lemázolható, felülírható aszfaltfeliratokat bárki megpróbálta volna olvashatatlanná tenni vagy ellenkező értelmű szövegekkel hatástalanítani. Ha netán voltak ilyen kísérletek – miért éppen Hitler egykor kedvelt városában ne akadnának Holokauszt-tagadók, neonácik? – azokat vagy időben megakadályozták, vagy ha nem sikerült, nyomait eltűntették. A városban sűrűn köröző rendőrautók talán nem csak a külföldi turisták udvarias eligazítását és védelmét szolgálják, bizonyára odanéznek az aszfalton látható szövegekre is.
A séta végén sok közép-európai látogató érezheti úgy, hogy ezek valóban az ő történetei is – legfeljebb nem esik róluk szó a saját városában.
Linz azonban „fehéren-feketén” szembenézett nehéz múltjával, több módon is tudatosította, feldolgozta azt. Alighanem ez magyarázza, hogy túl is léphetett rajta és európai kulturális fővárosként, példát mutatva, a jövőre koncentrálhatott.

Benedek István Gábor: A 108527

Benedek István Gábor

A 108527

A nagyformátumú életek szimbolizálják, kifejezik és meghatározzák a társadalmat és a történelmet, de a sors jelentőségét mégiscsak az emberek adják.
Spierer Géza egy esztendővel nyolcvanadik születésnapja előtt hazautazott New Yorkból. Sok év után először. Talán, hogy emlékezzen. Hogy sorsa tanulságait összefoglalja. És újra lássa azokat a helyszíneket, ahol valaha járt. Érezze a régi, már-már elfeledett illatokat.Az utazásra lelkileg felkészült, s ez a jó érzés a fizikai közérzetére is hatott: nyugodtabban vert a szíve, kiegyensúlyozottabbá vált a vérnyomása, s a cukráról is csak jókat mondott az orvosa…
Hősöm Pécsett született, az akkori világnak megfelelő rendű és rangú zsidó családban. Az ottani vallásos iskolában készítették fel az életre, akkor ez úgy volt természetes. Azt persze, a legkiválóbb oktatói sem tudták, hogy borzasztó, szörnyűséges század vár rá; lehet, nem is sejtették.
Az első döbbenet a gettóban érte, de még fel sem ocsúdott rémálmából, amikor Auschwitzban már megkapta a számot, a sohasem feledhetőt. 108527.
De rosszabb jött: Birkenau, a pokol. Szerencséjére fiatal volt a munkához, a megpróbáltatásokhoz, az éhezéshez. Mert akkor még nem is gyanította: ez csak a holokauszt-regény első fejezete. A folytatás a München melletti Mülldorf lágerben történt. Megalázások, lelki és testi kínok, éhezés.
Közben – ezt elképzelni sem volt képes – a világháború is haladt a maga rendje szerint előre. 1945. április 2-án a tábor elé megérkeztek az angolszász csapatok: ők pedig felszabadultak. Őt magát kórházba vitték: gyógyították, roborálták. Éppen augusztus 20. volt, amikor hazaérkezett. A Keleti pályaudvaron a JOINT képviselői várták. Nem a társadalom küldöttei, a magyar politika tisztségviselői, a jogutód kormány képviselői, akik bizonyos értelemben felelősséggel tartoztak a deportáltakért, a gázkamrákért, a krematóriumokért. Nem. „Csak” zsidók jöttek a zsidók elé.
Őket, a hazatérteket egy Feldmann nevű cionista tanár kísérte el a Bethlen téri iskolához, az ottani templomba, s mutatta meg számukra a legfontosabbat: a hitközségi konyhát, az éttermet…
Géza egy rokonától megtudta: szűkebb családjából senki nem élte túl a pusztulást. Ismét a cionisták segítettek rajta: előbb Mátyásföldön, később a Fasor Árvaházban helyezték el. A zsinagógában megismerkedett valakivel, aki besegítette a Zsidókórházba. Nem volt semmilyen szakmai ismerete, így hát betegeket tolt, segített a nővéreknek, alkalmazták a konyhán. Nagy emberi élménye volt, hogy a híres belgyógyász, Strausz Imre mellett dolgozhatott. Amikor megbetegedett – a gerincével – ő küldte fel kezelésre a Szabadság hegyi gyermekszanatóriumba. „Magát, fiam a deportálás tette tönkre” – mondta a professzor. „Meg az, hogy 49 hozzátartozómat pusztították el” – felelte a professzornak.
Élete következő lépésében egy idősebb kedves hölgy segített neki. Ismeretségük a kórháznak köszönhető. Meg-meghívta családjához – csonka családjához –, s biztatta, hogy tanuljon. A Péterfy Sándor utcában laktak, a közelben neki is itt szereztek szobát. Aztán felvették egy kőbányai iskolába, az ottani élelmiszeripari technikumba. Ez döntő mozzanat lett az életében. Később, már oklevéllel a zsebében, a Divatcsarnok konyháját vezette. Itt vette el Ágikát feleségül, aki titkárnőként dolgozott az áruház igazgatóságán.
Ezerkilencszáz-ötvenhat októbere után úgy érezte: neki elég volt az életveszélyes Magyarországból. Feleségével – egy nagyobb csoport tagjaként – Bécsbe ment. Ági gimnáziumot végzett, kicsit tudott angolul, s mert terhes volt: elsőbbségi beutazási engedélyt kaptak az Egyesült Államokba. Hajóval mentek New Yorkba. Két hétig tartott az út: a hullámzástól örökös tengeri betegségtől szenvedtek.
Gyorsan átestek az orvosi vizsgálaton. A zsidó regisztrációban további segítséget kaptak. Jó kis hotelben helyezték el mindkettejüket, s későbbi visszafizetéssel heti 200 dollár segélyt kaptak. Lakáshoz is a zsidó szervezetek segítették. Hősünk egy étteremben helyezkedett el, először tányérokat mosogatott. Szabad óráiban a nyelvet tanulta: a segélyből fizette az angol tanárt. Olyan jól haladt, hogy a kölcsön törlesztését elengedték.
Aztán egy kóser étteremben kapott állást. Pikolóként kezdte, később ételesként folytatta, végül főpincér lett. Felesége – hiszen okosan, takarékosan éltek – ruhaüzletet nyitott. Már saját házuk volt, itt nőtt fel két gyerekük. De úgy látszik, az amerikai élet már csak ilyen: elváltak. Ő 1976-ban újra nősült. A szakmában kezdték nagyon nagyra becsülni: egyre nívósabb, drágább éttermekbe került. Lassan már nem is az étteremnek, neki voltak törzsvendégei! Azaz sokan a kedvéért keresték fel a vacsorázó helyeket, s miatta tértek be a jó utcák rangos éttermeibe ebédelni a politikusok, a filmsztárok, a jeles személyiségek. Néhány érdemes név: Frank Sinatra, Gabor Zsazsa, Shirley MacLaine, Jacqueline Kennedy… Az egyik híres vendéglő őmiatta hívott meg muzsikálni egy egész cigányzenekart.
2001-ben egyedül maradt. Felesége oly hirtelen halt meg, hogy szinte nem is tudott magához térni. Egy zsidó újságban azt olvasta, hogy a magyarországi hitközség szervezésében tisztelgő emlékutat szerveznek Auschwitzba, Birkenauba. Levelet írt, az Élet Menetétől a szervezők válaszoltak.
Nem volt már fiatal, de úgy érezte: ott a helye ezen az úton. Megvette a repülőjegyét és – Budapestre érkezett. A régi emlékek megrohanták: a lágerből való szabadulás, az 1945-ös budapesti állomás, a JOINT segítsége, a Bethlen téri templom és iskola, aztán a Szabolcs utcai kórház, a szabadsághegyi szanatórium, és az a kedves hölgy, akit ott ismert meg és őt tanulni küldte; lakást szerzett neki, és rokonaként segítette, támogatta. És hirtelen emlékezett egy kislányra is, aki annak a jószívű, drága asszonynak a rokona volt, Évikére. Igen, igen, hiszen az a helyes kislány el-eljött a Péterfy utcai lakásba is, aki egy ízben megvarrta az ő elszakadt kesztyűjének ujját… Vajon megvan ez a lány?
Nem hiába Isten választott népe a zsidó! Spierer Géza ugyanis az Örökkévaló segítségével megtalálta Weisz Évát!
Ugyanott lakott, ahol régen.
Innen aztán gyorsan peregtek a filmkockák! Repülőjegy New Yorkba, házasság egy konzervatív zsinagógában, és a fogadalom: örökké!
Ha élni nem is lehet örökké, szeretni mindenképpen!
Ami engem illet, én magam Gézával Pesten találkoztam, újra eljött – eljöttek! – az Élet Menetére. Immár New Yorkból. És újra elmentek Auschwitzba. És amikor visszatértek, nekem is megmutatta karján a kékszínű tetoválást: 108527. Nyolcvan éves lesz pár nap múlva.

Bitó László : Egy író hitvallása

Egy író hitvallása

Bitó László ön interjúja

Az író azokra a kérdésekre ad őszinte választ, amelyek gyakran merülnek föl
író-olvasó találkozóin

– Jól számolom, hogy az Ábrahám és Izsák, az Izsák tanítása és A názáreti Izsák után a nemrég megjelent Áldott vagy, Káin! a negyedik bibliai témájú könyved?
– Tulajdonképpen az ötödik. Az első könyv, az Akéda, Izsák megkötözésének, majdnem feláldozásának a történetét dolgozza fel. A fő kérdés: Ábrahám azért akarta-e megölni a fiát, mert hallotta Isten hangját, vagy azért hallotta Isten hangját, mert meg akarta ölni a fiát? Erre ugyanis volt oka, hiszen ameddig Izsák él, Sára, Ábrahám felesége, nyilván nem engedné meg neki, hogy visszahozza a parancsára száműzött elsőszülöttjét, Izmaelt. Ez a történet gyermekkorom óta foglalkoztat. Félelemmel töltött el, amikor milliók estek áldozatul földi kisistenek parancsának. Majd be kellett látnom, hogy Isten sosem fogja le a gyilkos kezet: az apai szeretet tette Ábrahámot képtelenné arra, hogy megölje a tulajdon fiát. A kezét lefogó angyal ennek a szeretetnek a metaforája. Azért kellett megírnom az Ábrahám és Izsákot, hogy túltegyem magam gyermekkorom rémálmain.
– A párbeszédben, klasszikus dialógusformában megírt Izsák tanítását is ilyen, gyermekkorodból eredő kényszernek tulajdonítod?
– Talán inkább vágynak, hogy az apák így beszéljenek fiaikkal, átadva nekik tudásukat, tapasztalataikat, bölcsességüket.
– Ezzel eljutottunk A názáreti Izsákhoz, amely viszont az evangéliumok tanítását, Jézus feláldozását értelmezi egészen másként. Ezzel is volt valami célod azon túl, hogy írj egy mélyenszántó és izgalmas történetet? Kezdve Jézusnak az evangéliumokban nem ábrázolt gyermekkorával?
– Két kérdés foglalkoztatott: hogyan lett a mostohaapja által felnevelt Jézusból a szeretet profétája? Erre az apját kereső Jézus nehéz gyermekkorának megértéséből nyertem választ.
– És a második kérdés?
– A két évezredes, fabrikált vád, az istengyilkosság vádjának a feloldása munkált bennem. Már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy ez a hamis vád szolgál mind a mai napig az antiszemitizmus melegágyául. Ki kell végre feketén-fehéren mondani: nem a zsidók harcolták ki, hogy Pilátus keresztre feszíttesse a vándor rabbit, akit alig pár nappal korábban hozsannázva fogadtak. De ezt esszéformában is megírtam a Múlt és Jövő Heller Ágnesnek dedikált (2009/2) számában.
– És mi a negyedik, korábban megjelent bibliai ihletésű könyved, amelyet az előbb említettél?
– A lengyel Szyksznian Wandával közös Gáspár, Menyhért, Boldizsár című könyvünk Máté evangéliumának egyik jelenetét dolgozza fel, mely szerint az újszülött Jézust három napkeleti bölcs kereste fel és ajándékozta meg arannyal, tömjénnel és mirhával. Ezt írtam meg karácsonyi történetként arra válaszul, hogy vajon kik lehettek ezek a bölcsek, és milyen csillagot követve kerültek oda? A történetem, amelynek a Karácsonyi ősökuménia alcímet adtam, valójában a különböző vallások találkozásáról szól. Talán azért nem jutott eszedbe az imént, mert akár karácsonyi mesekönyvnek is lehet tartani, bár minden korosztálynak szól.
– Tehát az idén megjelent Káin-könyved előtt kettő foglalkozott a héber Bibliával és kettő a kereszténnyel, vagyis az Ószövetséggel és az Újszövetséggel. És most...
– Nem szeretem ezt a megosztást. Jézus zsidó volt, és csecsemőkori Egyiptomba menekítésén kívül egész életét – zsidó családba születve – zsidóként, zsidók között élte le. A tanmesék, amelyeket neki tulajdonítanak, többnyire tóraértelmezések. Például annak az értelmezése, hogy mit lehet tenni sabbaton. Ezzel a kérdéssel mindmáig sok rabbi foglalkozik.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy úgy, mint ma is, akkor is többféle zsidó irányzat létezett: voltak konzervatív szadduceusok és liberálisabb – olykor álszent – farizeusok, voltak békés esszénusok és harcias zeloták. Jézus tanítását legfeljebb egy elfogadott új irányzatnak tekinthetjük, hiszen Jézus minden zsidó közösségben szívesen látott vándorrabbi volt. Nagy valószínűséggel mondható, hogy nem kívánt egy egészen új, antiszemita vallást alapítani.
A mai kereszténység ideológiáját attól a Saulus-Paulustól eredeztethetjük, aki Jézus tanítványainak legbuzgóbb üldözőjéből lett Jézus tanításának önkéntes és önkényes értelmezője. Ő zsidó létére római polgár volt, s mint ilyen, legalábbis politikailag skizofrén. De a damaszkuszi úton történtek alapján lélektanilag is annak tarthatjuk. Ne feledjük: a négy kanonizált evangélium az ő korában, ideológiai befolyása alatt született meg. Pál, aki csak pszichés elragadtatásában találkozott a már rég halott Jézussal, és tanításait csak hallomásból ismerhette, a zsidóságtól elszakadó birodalmi vallást kívánt létrehozni. Ezért nem akarta elidegeníteni a rómaiakat, s ezért is lehetett fontos neki és kortársainak, hogy az istengyilkosság vádját Róma helyett a zsidókra hárítsák.
Mi Magyarországon jól tudjuk, hogyan működtek a koncepciós perek, miként kellett „feszítsd meg Mindszentit” kiáltanunk. Legalább nekünk tehát röhögnünk kellene az állításon, hogy szegény Pilátusnak engednie kellett a zsidók Jézus megfeszítésére irányuló követelésének. Életszerűbb az az elképzelésem, miszerint Pilátus zsoldjában álltak azok, akik hamis vádakkal követelték Jézus elítélését, amikor Pilátus el akarta tenni láb alól az egyre nagyobb tábort mozgósítani képes prédikátort.
– Vigyázz, mert eretnekséggel fognak vádolni!
– Ha a Názáreti Izsák című könyvem megjelenése után nem hurcoltak máglyára, sohasem fognak. De most kapaszkodj meg, mert ezek az írásaim elvezettek ahhoz a hithez, hogy az isteni szeretet birodalma – beleértve a zsidó-keresztény megbékélést, az újraegyesülést – csak akkor jöhet el, ha megértjük: a messiás nem személy, hanem fogalom, a felkentség fogalma. Ez a felkentség nem egyetlen embert emel ki a sok közül, hanem minden embert az állatok közül. Mindazoknak is, akik hiszik, hogy csakis Dávid király leszármazottja lehet a boldogabb jövőt hozó Messiás, továbbá be kell látniuk, hogy manapság már milliószámra élnek közöttünk Dávid király leszármazottjai. Maga a királyság is elavult fogalom. A királyi ház meg még inkább. Dávidot illene elfogadnunk mint a halandó és esendő ember példaképét, aki élvezte az életet – olykor túlságosan is –, ám nagyon erős volt benne annak tudata, hogy népét kell szolgálnia. És tevékeny, gazdag élete végén szépen, megbékélten tudott meghalni. Dávid az, akinek lennünk kellene: másokért sokat tevő, boldogságra vágyó, hús-vér ember. Hogy mennyire képviseli a mindennapi esendő embert, láthatjuk abból is, hogy a szerelemtől eszét vesztve a hatalmával is visszaél, és házasságtörő lesz. És hogy a Biblia szerint hetven évet élt, mint legtöbbünk, akik túléljük a hetet, szemben a metaforikus ősatyákkal, akik akár hétszázat is megélték. Bár szerintem ez is értelmezés kérdése. Tehát metaforikus.
– Szóval nem várod a messiási megváltást?
– Sem a zsidóság szerint még eljövendőtől, sem attól, aki az evangéliumok szerint kétezer évvel ezelőtt már eljött, de azóta sem lettünk megváltottak, azaz jobbak, megértőbbek vagy akár szentebbek. Százszor, talán ezerszer több embert öltünk meg a múlt században, mint a Jézus előttiben, habár ez nemcsak megváltatlan gonoszságunk, hanem legalább (részben) a technikai a fejlődés rovására írható. A már kétezer éve elérkezett messiásról tudjuk, hogy nem váltotta be az eljöveteléhez fűzött akkori reményeket sem: például azt, hogy megszabadítja népét a római uralomtól. Be kell látnunk: „Nekünk kell megváltanunk magunkat” – ahogy publicisztikáim egyik kötetének címe is állítja.
– És nem hiszel abban, hogy Jézus Krisztus a szenvedésével, kereszthalálával megváltotta az emberiséget az eredendő bűntől?
– A rómaiak ezreket ostoroztak meg, majd hagytak a kereszten meghalni nem pár óra alatt, ahogy az evangéliumok szerint Jézus meghalt. Lassú, napokon át tartó, fuldoklásos halálban kiszenvedve. Az a tanítás, hogy egy ember megkínzása megválthat másokat, legfeljebb elfogadhatóbbá tette és teszi a gonoszok számára embertársaik megkínzását. Másrészt nem is hiszek az eredendő bűnben, vagy úgy is mondhatnám: nem tartom Éva bűnének, hogy „szakajtott egy almát” a tudás fájáról. Ellenkezőleg: Évának, az életadónak szüksége volt a tudásra. Az, ahogy Mózes első könyve leírja az „első emberpár” történetét – maga lett volna az abszolút pokol. Hogy az anya nélkül született és nevelkedett, az asszonyi dolgokban járatlan Évának asszonyi segítség és tudás nélkül kellett megszülnie gyerekét. Méghozzá a nélkül a megnyugtató tudás nélkül, hogy előtte már milliók túlélték a vajúdás minden fájdalmát. Mint ahogy az édeni létet is pokolnak kell tartanunk, ha belegondolunk, milyen lehetett az élet a Kert rabságában. De persze semmi sem történhetett úgy, ahogy le vagyon írva. Ezért kellett megírnom...
– Mielőtt rátérnénk legújabb könyvedre, jó volna, ha befejeznéd azt a gondolatot, hogy nem hiszel az eredendő bűnben. Szerinted a keresztény egyházatyák miért tartják olyan fontosnak ezt a fogalmat?
Tanításuk szerint a keresztség mossa le rólunk a mindannyiunkra átszálló eredendő bűnt. A keresztelést pedig csak az egyházuk szolgálatában álló ember végezheti el, aki a megkereszteléssel egyben az egyház tagjává avatja az ebbe beleszólni nem képes újszülöttet. Ezzel az egyházatyák garantálták hatalmuk fenntartását, kivételesen előnyös életüket. Ám talán még fontosabb volt az egyházatyák számára a bűnbeesés történetében az, hogy az eredendő bűn a tudás elnyerése volt, amely ellen az akkor egyetlen keresztény egyház küzdött, dogma-akadályokat helyezve a válaszokat keresők útjába. Sőt nem engedték a tanításuk alapjául szolgáló Biblia lefordítását olyan nyelvekre, amelyeket a népek szélesebb körei megértettek volna.
– Igen, ezt az érvelést ismerjük, de Káin-könyvedben sokkal messzebbre merészkedsz. Ellenmesédben – hogy Heller Ágnes szavát használjuk – kiderül, hogy a Kert Ura nem Isten, hanem egy fanatikussá vált nódi bölcs, és úgy állítod be, hogy Ádám és Éva, de különösen Ádám sóvárgott a Kerten túli szabadságra.
– Persze, hogy ki akartak szabadulni a Kert tétlenségének unalmából, megalázottságából. Például abból, hogy a meztelenségüket eltakarni nem engedő Uruk szeme láttára még nemi ösztönüket sem tudták volna kielégíteni tudatlanságukban ügyetlenkedve. Nemhiába vannak, akik úgy értelmezik a bűnbeesést, hogy Éva elnyerte nemiségének tudását. Talán nem annyira csak a megtermékenyüléshez szükséges tudást, amelyet elleshettek az állatoktól is, hanem az igazi nemiség, vagyis a gyönyörszerzés és -adás tudását, melyet a házassági kötelességről prédikáló, cölibátusban élő egyházatyák és a perverz gyönyörüket olykor önostorozásból nyerő szerzetesek olyannyira elítéltek.
Áldott vagy, Káin! című regényem azonban zsidó-keresztény kultúránk alapjait sokkal inkább meghatározó kérdésekre is nyújt – a 21. század remélt megbékéléséhez, humánusabbá válásához – válaszokat. Valóban Isten uszította egymás ellen az első testvérpárt? Valóban az irigységből ölő testvért vette-e védelmébe? Valóban Isten átka a kenyérkereső munka és a vajúdás fájdalma? Valóban férjük uralma alá rendelte Isten Éva leszármazottait? Valóban oldalbordából származik a női nem? Amíg igennel válaszolunk ezekre a nyugati kultúránkat meghatározó kérdésekre, nem számíthatunk a múltunknál szebb jövőre. Azért kellett megírnom Ádám és Éva, Káin és Mahal kétgenerációs családregényét, hogy a kollektív tudatunkban élő, kultúránk, művészeteink minden ágába beágyazott bibliai történeteket más nézőpontból, más megvilágításban bemutatva, szabadabb gondolkodásra ösztönözzön. És segítsen abban, hogy az évszázadok óta növekvő, a népek, a vallások, a nemzedékek és a nemek közötti konfliktusok végre feloldódjanak, szertefoszoljanak…

Bozzai Judit: „Benjámin” nagykorúvá válik

Bozzai Judit

„Benjámin” nagykorúvá válik

Egy óvónő vallomása

A nagy lelkesedésem, és rácsodálkozásom után elgondolkodtam…
Mit is keresek én itt? Hogy jövök én ahhoz…?
Aztán egyetlen magyarázat lett, ami mellettem szólt. Van mit mondanom. Hiszen a gyerekek, gyerekeink, a jövő nemzedéke, REMÉNYségünk. Kizárólagosan.
Hitünk abban, hogy ők folytatják, ápolják, tovább viszik azt, amit mi is szeretnénk, legalább is törekszünk rá.
Az idén, liturgia szakon végezve, szakdolgozatomat neveléstörténetből írtam. Zsidó neveléstörténetből. Zsidó óvodában dolgozó, zsidó óvónőként azt gondoltam: – Csak stílusosan! Hiszen ez az én „asztalom”, ez érdekel, közel áll hozzám, mint ahogy a gyerekek szeretete is.
A zsidó kisgyerek olyan, mint a keresztény, a japán, a muszlim, vagy bármelyik. Ugyanúgy érez, szeret, sír, vagy nevet. Ugyanúgy nyitott a jóra, vágyik a szépre. Legfontosabb tevékenysége a játék, melyben valósággá válik mindaz, amit megtapasztal. Rajtunk, felnőtteken múlik, hogy mit. Felelősségünk óriási, hiszen a gyerek másol. Utánoz. Jót, és rosszat egyaránt. Az óvoda egy olyan hely, ahol a pedagógusok vigyáznak, féltik, gondozzák a rájuk bízott gyerekeket, ahol a kicsik okosodnak, verseket mondanak, játszva számolnak, énekelnek, megtanulnak viselkedni. Az óvónő hatással van a gyerekekre. Személyes példával modellt nyújt. A szokások elsajátítására mintát ad.
Tekintettel arra, hogy én, mint a holokauszt utáni nemzedék tagja kimaradtam az otthoni hagyományos zsidó neveltetésből, a Benjámin Óvoda „megszületésekor” sok kolléganőmmel, számos szülővel, és a gyerekekkel, egyszerre kezdtük tanulni a zsidó vallás szokásait és jellemző tanításait. A fentiekre tekintettel, sok szempontból előnyös helyzetben voltam a választott témám kidolgozásánál, hiszen egyszerre tudtam általam már ismert elméleti, és gyakorlati szempontokat figyelembe venni.
„Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, amíg megnövök. Guggoljon ide mellém, ha nem csak hallani, de érteni is akar, hogy közel legyen a szívdobbanásunk!” (Birtalan Ferenc)
Az 1992-ben „megszületett” a Ben Jehuda óvoda, sokak régi vágyára, és örömére. Viharos kezdés után lassan kirajzolódott, hogy mit is akarunk, milyen célok motiválnak bennünket. Kevés volt a gyerek, a mi vallási ismereteink is hiányosak voltak, de a lelkesedésünk, útkeresésünk annál nagyobb, így tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.
A magyarországi óvodai nevelési program volt az alap, és ebbe építettük be a mi saját programunkat úgy, hogy együtt tanultuk, éltük meg zsidó ünnepeinket, hagyományainkat. Rácsodálkozásunk hasonló volt a gyerekekéhez. Eleinte izraeli segítséget is kaptunk, ami nagyban befolyásolt, hogy amit mondunk, teszünk ennek érdekében, az hiteles legyen. 1996-ban a Budapesti Zsidó Hitközség óvodája lettünk „Benjámin” névvel, melyben Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi volt a névadónk. Később ugyanezen a területen felépült egy új, modern, a mai elvárásoknak megfelelő épület, ahol mindennek van helye, és a gyerekek méltó környezetben tölthetik a nap nagy részét.

Mi vagyunk a bátor Makkabeusok

Tizenhét évesek vagyunk, az eddig tanultak alapján szinte felnőttek. Persze ez nem azt jelenti, hogy hátradőlve azt gondoljuk: már mindent tudunk. Folyamatosan képezzük magunkat, melynek része, hogy hárman óvónők végzős hallgatói voltunk az ORZSE liturgia szakának. Törekszünk arra, hogy minél több gyerek és szülő természetes igényévé váljon, hogy visszamenjen a gyökereihez, hogy egyértelmű legyen identitása.
Mivel az óvodás korú gyermek elsődleges tevékenysége a játék, az ünnepek tartalmát, szimbólumait, jelképeit a játékosság segítségével csempésszük bele az életükbe. Mindent eljátszunk, elénekelünk, lerajzolunk.
Óvodánk nyitott, hogy helyet adjon más vallású gyermekek számára is. Valahol természetes, hogy egy zsidó szülő zsidó környezetben szeretné látni, tudni gyermekét, de azok, akik szeretett vendégként vannak jelen, azok is tudják: a zsidó vallási nevelés elvei, módszerei és gyakorlata mindenki számára kötelező.
A gyerekek agya, mint valami óriási „szivacs”, állandóan és mindig nyitott. A mi felelősségünk nagy, hiszen nem mindegy, hogy mit mondunk, mit tanítunk, miként viselkedünk. Az a minta. A gyerek másol. Elsősorban a szülőtől, de nem keveset tőlünk.
Kóser „háztartást” vezetünk, mely a reggelit, az ebédet és az uzsonnát tartalmazza. Az ünnepeinkre a gyerekekkel együtt sütünk, méghozzá finom süteményeket, Hanukkakor fánkot olajban, emlékezve az olajcsodára, Purimkor hámántáskát, Pészachra maceszt. Széder estét rendezünk, melyen a szülők is részt vesznek, megbeszélve, hogy mi kerül a széder tálra, és miért. Étkezés után bencsolunk.

A „jiddische máme”, mint a zsidó óvónő archetípusa

Nekünk, zsidó óvónőknek itt, a Benjámin óvodában, a családi környezetből jól ismert jiddische máme szerepét kell betöltenünk, közösségben, szervezett keretek között. Ennek az eszménynek a megvalósítása érdekében minden óvódásunk számára zsidó pótmamának kell lennünk az év minden napján. Különösen fontos szempont ez azért, mert nagyon sok gyerek otthon alig, vagy egyáltalán nem részesül a zsidó vallás alapjainak megismerésében, hiszen a holokauszt után a legtöbb családból hiányzik az a nemzedék, amely átadhatta volna ezeket az ismereteket. Még inkább hangsúlyos ez azokban a családokban, melyek bevallottan nem zsidó környezetből hozzák hozzánk gyermekeiket. Mindezekre a szempontokra figyelve próbáljuk átadni a hagyomány legjellemzőbb tanításait. Sokszor gyermeki őszinteséggel, és szókimondással találkozhatunk a hétköznapokban, amelyre most néhány példát említenék:
Ebédre az egyik kislánynak zúzapörköltet főztek, mert cukorbeteg, így ő időnként mást kapott, mint a többi gyerek.
Gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy megkérdezzem tőlük, mi is az a zúza, hiszen minden lehetőséget meg kell ragadni, mikor olyan dolog merül fel, ami nincs minden nap.
A gyerekek néztek is rám nagy, kerek szemekkel, amikor Sárika, aki minden péntek délutánját az édesapjával a zsinagógában tölti, feltette a kezét, szinte majd leesett a székről, hogy mondhassa…
– Zúza az, amit a felnőttek feltesznek az ajtóra, és mindig meg kell puszilni, ha bemegyünk rajta.
Nem ő esett le a székről…
Csendes-pihenő
Marci, aki nagycsoportos, felébred, körülnéz, keres. Ülök az íróasztal mögött, óvodai naplót írok.
Rám néz, és suttogva mondja:
– Judit, odamehetek hozzád?
– Persze, gyere csak!
Odajön, befészkeli magát az ölembe, átöleli a nyakamat.
– Mondhatok valamit?
– Mondhatsz, hallgatlak.
– Képzeld, zsidó vagyok.
– Komolyan?
– Ez komoly, mert Anya mondta.
– Ha Anya mondta, akkor úgy is van.
Erős késztetést éreztem, hogy megöleljem.
Megöleltem…

Liturgia ovis módra

Mindannyiunk számára egyértelmű, hogy zsidóságunk a Szombatban1 teljesedik ki. Ezért hétről hétre nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy ez méltó módon legyen megünnepelve, és ez által a kicsik igényévé váljon.
A Benjámin óvoda új épületében természetesen külön szobát alakítottunk ki erre a célra, és adományból pár odavaló bútort is elhelyeztünk. Péntekenként a szombat köszöntésére készülünk.
Együtt tartjuk meg a sábeszt, a többi csoporttal közösen. Gyertyát gyújtunk, áldást mondunk a Szombatra, a borra, a kenyérre. Utána kicsit beszélgetünk, majd hagyományos szombati dalokat énekelünk. Aztán körjátékozunk. És persze, jó szombatot kívánunk egymásnak. Több izraeli kisgyerek is jár hozzánk, és mikor héberül énekelünk, felcsillan a szemük, és ha addig visszafogottak voltak, ekkor boldogan kapcsolódnak be.
Napjainkban gyakran tapasztalható olyan személyes vallomás, ami felnőtt szájából hangzik el a szombat megtartásának vágyára.2

Jövőkép

A fejlődés megállíthatatlan. A múlt, és a jelen azt igazolja, hogy érdemes folytatni azt az utat, amit elődeink elkezdtek, törekedni arra, hogy gyermekeinket játékos formában, de tudatosan beavathassuk a több ezer éves zsidó vallási hagyományba, hogy természetessé váljon számukra az ünnepek megtartása, és a hétköznapokban is zsidók maradjanak.3

Lábjegyzetek

1 „Szeretném, ha mindenki érezné, hogy kóser ételt enni nem felesleges kényelmetlenség, és rengeteg tilalom árán betartható nehézség, hanem olyan örömforrás, amely emeli az ünnep fényét, és összeköti az embereket.” Fűszeres Eszter: Fűszer és lélek, zsidó konyha itt és most. Blackprint, 2008. 11 p.
2 „Aztán egyszer tartottunk egy igazi szombatot, és rájöttünk, hogy ez hiányzott az életünkből. Az az egy nap nyugalom, amikor nincsenek hírek, nem dolgozunk, csak egyszerűen együtt vagyunk, és pihenünk. Vendégül látjuk a barátainkat, vagy mi megyünk hozzájuk ebédre, közben nagyokat olvasunk, délután szunyókálunk egyet. Eleinte inkább a tiltásokról szólt ez a nap, nem szabad bekapcsolni a tévét, nem szabad telefonálni, nem érkeznek meg az e-mailek (jaj, mi fog történni a világgal 24 óra alatt?). Aztán egyre jobb lett. Már szerdától kezdve vártuk a szombatot…” Fűszeres Eszter: Fűszer és lélek, zsidó konyha itt és most. Blackprint, 2008. 9 p.
3 „Nagyszerű, hogy elmúlt az az idő, amikor az intézmények, így az óvodák sem helyezik egységes ideológiai alapokra a nevelést. Jó, hogy végre az óvodák fenntartója sem pusztán az állam, hanem szövetkezhetnek szülők, működtethet intézményt az egyház. Bármiféle elképzelésnek, helyi programnak van létjogosultsága, ha az tényleges igényt elégít ki, és ha az szinkrónban van az Óvodai nevelés országos alapprogramjának szellemiségével, gyerekképével, és óvodaképével.” Bakonyi Anna: Gyerekek, óvók, szülők helyzete Magyarországon a XXI. Század küszöbén. ( In: Új Pedagógiai Szemle 1998 március, 17-20. p.)

Corelli Gréta: Titkos lányok voltunk

Corelli Gréta

Titkos lányok voltunk

Félálmomban a magasban utazó tisztások egyikén ültem. Hajnalodott az akkor ismert világban, az ébredés előtti agyi állapot érzékenységében lebegtem. A reggel az ajtó előtt ácsorgott tényszerűen, ám még hárítható és halogatható távolságban.
Hanna anyjának hangját is hallottam valahonnan a kamaszkor és a női élet gyenge kis mezsgyéjéről, ahogy a színházi ruháinkat vasalja, gőzöli, közben azt a szót énekelgeti melegen, melegebben és forróbban mint a régi vasaló, szótagolja is, szolmizálja is, hogy dó és si, si és zsi, zsi és dó, a vassal zsizsegteti a felbuggyanó vastag kanavász hangját, majd csak úgy tudatja a gőzön át, ti vagytok négyen, egyedül az osztályban a titkos zsidó lányok, a sütésre, vasalásra szoruló fekete, vörös hajatokkal, a csigásan, hurkos vad női növényzettel a fejetektől a derekatokig, mézes szagotokkal, zöldes cirmos írisz mozaikkal a szemetekben.
Si- és dó, zsi- és dó! Majdnem zsi-dó, de inkább idoll vagy simogató, dörzsölő szidol, si és dó. A konyhai gáz lángon fölött izzítja is már a hajidomító szerszámát, majd a rádió újság szélén barnuló sávon próbálgatja, hogy éget-e már. Elkap, a székre nyom, és azt mondja nehéz estének nézel elébe, és erős kezével tincset választ a berberi zuhatagból, majd fehér fejbőrömig felhúzza, szorosra tekeri, csavarja, oldalra simítja, majd loknivá forrasztja.
Ábrahám, Szász, Gárdos, Dávid ! A titkos Á. Sz. Gá. Dá. sohasem visel melltartót – jelenti ki öt órakor Lenke, és ezen a súlyos célzáson összekapnak Eszterrel, aki harcosan bevágja a kamra ajtót maga után, és odabenn hosszas matatásba kezd.
Az ablak üvegén pára csurog, kint már sötét a Valéria tér.
– Tojáslikőrt iszik magában a kis bestia, jaj, jaj, de nem kóser – göcög Hanna anyja, pirospozsgás Rózsika, és picit megpörköli a fülem hegyét. – Hiába, hiába egy ilyen fej, egy óra. Ki lehet bírni, csak ne essen újra valami az égből, mert akkor nézhetitek magatokat, esőre visszagöndörödik azonnal, s nem lesz, aki ezt még egyszer formába rángassa. Ez nem is dauer, ez maga a fajtátok! Hát fiam...!
Új izzítás a kékes láng fölött, és megint érzem a hajam szagát a konyha párájában. A délben sült barhesz égett mákszemei vegyülnek lányos illatunkba.
Odabenn pici üvegtornyocskákból régi konyakot iszunk, fekete vállú kombinéban koccintunk, mert három egész felvonást kell majd kibírni a Lear királlyal, és mi négyen titkos lányok vasalt hajunk illatával betöltjük majd az első emeleti oldal páholyt, sőt az egész emeletet, ahogy más időben mások, ott fenn a női karzatot, ám csitt; Hanna fémcsavarókkal a feje búbján a zongorához ül, de nem játszik, az ellenőrzőjét halássza elő a fedél alól, mert kettő van neki (egy hivatalos, egy illegális, külön a szülőknek, főképpen a minden galádság fölött szemet hunyó Rózsikának) és még egy dobozban amerikai szemhéjtust és műpilla arzenált villant.
- Sasson. Sassont akarok vagy Gatsbyt. Még nem tudom – közli a tükörrel –, de mindenképpen levágatom érettségi után.
Aztán Lenke őrködik az ajtóban, hosszú cigarettára gyújt fontoskodva, int, most lehet csinálni. Eszter harisnyában az ebédlőasztalra mászik, majd még feljebb egy hokedlin, szájában az apjától lopott szerszámmal reszketve felegyenesedik odafenn. Pontosan a gyöngyös csillár alatt áll. Tizenöt éves. Rosszul tanul, de ösztönösen tudja a fizikai szabályokat, dacára, hogy félévkor minden természettudományos tárgyból bukott szegény. Feje szinte elvész a Monarchia kristályainak zuhatagában, karjai szorgalmasan dolgoznak a poros káprázatban, ügyesen vágja át a kis ezüst drótokat, fürtöket.
Négy egyforma nyakláncot fejt le nekünk, csiszolt üveggyöngyöket szüretel, egész sorokat csen és emel ki onnan, majd a kiszabadított részeket túlméretezett kosaras melltartójába dugja fiúsan pici melleihez, ám sietnie kell, szeméből lassacskán megered a könny, túl nagy a csillogás odafenn.
– Ez a mi hozományunk, senki sem mondhatja nekünk, hogy nem a miénk, csajok, csak semmi izgalom – suttogja, majd leereszkedik a hokedliről, végül eléri az asztal szintjét, onnan könnyedén leugrik, és mi körbefogjuk, mint egy éhes női falka.
Add! Add ide, nekem add – tépjük a fürtös kincset, és fülbe, hajba, nyakba tesszük viháncolva. Enyém a leghosszabb inda, kétszer körbe éri a nyakam, az izzó közeléből való, kicsit langyos még.
Eszter kormos arcán tüntető mosoly, diadal. Aztán mintha lőnének ránk, összerándulunk. Odafentről sűrű koppanásokban, apró csiszolt kövek záporoznak alá megállíthatatlan ütemekben. Négyen bámulunk felfelé, a gyöngyök. mint jégeső darabkái hullanak ránk. Eszter, Hanna, Lenke és én felocsúdunk, s ijedten fürgén kapkodjuk őket a veres mintás szőnyegről, ahogy a gyilkosok mossák a vért, ahogy a tettesek tüntetik a nyomokat .
– Valami megint megbomlott odafenn – állapítja meg a küszöbön Rózsika. Sóhajt. Kicsit leizzadt a rakott női szoknyák, a hólok és a túlburjánzott loknik vasalásában.
– Majd ki kell hívni a Kolhbergert, negyvenhatban is ő reperálta… Úgy látszik, rosszul bírja már a nagy jövés-menést. A fentiek állandóan járkálnak, bútorokat cserélnek, olyan modern vacakokat, mozog az egész mennyezet, meg nem is mai gyerek szegény, látott egy-két dolgot! Mer' ami itt volt, akkoriban!... Meg hát csak ez maradt – morogja, és vállfáival átkopog a szobán. Magas sarkú papucsa porrá zúz egy-két diverzáns kristály gömböcskét.
Mindnyájan bólintunk. Lefelé nézek. Hanna szemhéja fölött is sunyin lapul a tussal rajzolt vonal. Kicsit elmázolódott.
– A csehszlovák filmeken festik így magukat – köhögi el magát Eszter.
– Meg az a Liz Taylor – teszi hozzá gonoszul Lenke
– Valami megbomlott odafenn. Ismétlem én is.
Félálom.

Deutsch Gábor: Egy veterán őrnagy Grúziából

Deutsch Gábor

Egy veterán őrnagy Grúziából

A Hegedűs utcai imaház első sorában minden nap reggel és este látható egy szürke ruhás, jellegzetes kalapú idős férfi. Botját sérült kezében tartja. Apró léptekkel igyekszik otthonába. Alakját legendák veszik körül. Részt vett a nácik elleni háborúban, tanúja volt az olaszországi partraszállásnak, a németek fogságából megszökve partizánnak állt, táncolt a Milánói Scala színpadán, rúgta a labdát a Dinamó futballcsapatában. Kitüntetések sorát kapta és megjárta Sztálin börtönét. Eljutott Izraelbe, majd Magyarországra költözött lányához. Unokája, dédunokája Grúziában lakik.
Eseményekben talán túlságosan is gazdag életútját érdemes felidézni. Neve: Manaserov Peszarijon Sámuelovics. Született Grúziában 1922. szeptember 30-án Chinváli (ejtsd: Cinvál) városában, amelyet egy ideig Sztálinirnek neveztek. Apja gazdálkodással foglalkozott, földjét művelte, állatait gondozta, bárányait legeltette, mint az ősapák a Szentföldön. 1937-ben, a bolsevista hullám erősödése nyomán, apjától mindent elvettek, fizikai munkásként burkoló lapokat csiszolt. A városban sokáig virult a zsidó élet, régebben hét zsinagóga fogadta híveit. 1937-ben az említett politikai hullám hatására hét rabbit likvidáltak, az imaházak száma kettőre csökkent. Az egyiket Ábrám Cháchám, a bölcs építette. Gyerekeit Leningrádban taníttatta. Az ő egyik fia ma is orvos Cinválban. Errefelé az emberek nagyon tartották a vallást. Egész héten dolgoztak, de a szombatot igyekeztek – legalábbis a háborúig – becsülettel megtartani, valamint a szabályokat követni, a gyerekeket felvenni Ábrahám szövetségébe.
A cinváli zsidók erősen tisztelték a hagyományokat. A háború mindent felborított, a szál azonban nem szakadt el teljesen. Láthatjuk az onnan érkezett fiatalokat, közülük sokan tudnak imádkozni, ismerik a szokásokat, a grúz betűkkel fonetikusan írt imalapokat és könyveket ott látjuk a kezükben.
Peszarijon színjelesen végezte a középiskolát. A zsinagógák akkor még legálisan működtek, de bizony, aki akár jeles bizonyítványt mutatott fel, és tovább akart tanulni, annak anyagi áldozatot kellett hoznia, és nem is keveset. A fiú belépett a Komszomolba. Ezt meg kellett tennie, mert akit nem vettek fel vagy kizártak e mozgalomból, annak még a családját is megbélyegezték. 1941-ben önként jelentkezett katonának, 18 évesen. Meggyőződésből tette, mert a sajtó propagandájára ugyan nem adott, de a nácik rémtetteiről sokat beszéltek az emberek. Októberben lépett be a seregbe. A légierőhöz került. Számos nagy csatában vett részt. Rosztovot is felszabadították. Aztán ukrán területre vezényelték, Bárvenkóba. Ott sebesült meg. Tél volt, hideg. A bajtársai Borisznak szólították, nehéz grúz nevét nem tudták kiejteni. Hallotta a nevét, Vologya Bekajev oszét nemzetiségű fiatalember hívta. Ő ment a hang irányába, s akkor látta, hogy a bajtársát lövés érte a lábánál. A nyílt sebből kilátszott a csont. Be akarta kötni, de nem talált kötszert. Köpenyének ujját tépte szét, és azzal kötötte be a vérző sebet. A fegyvert a sebesült lábára kötötte, hogy azzal rögzítse a sérült részt. A nagytestű Vologyát erejét megfeszítve húzta a földön. Szerencsére hótakaró borította a mezőt. Végtelennek tűnő idő után érkeztek ahhoz az árokhoz, ahol szanitécek dolgoztak. Egy ápolónő – megjegyezte a nevét –, Tamara Karacasvili igyekezett kezelésbe venni a sérült férfit, amikor bomba csapódott a közelbe. A légnyomás hősünket, Peszarijont az árokba döntötte, és a föld valósággal eltemette. Tamara és társai kiásták és kiemelték az árokból. Peszarijon mozdulni sem tudott. Tamara amennyire lehetett, ellátta a sebét, és egy szánkóval a szükségkórházba szállíttatta. Néhány hétig nagyon lelkiismeretesen ápolták, majd Valasinoba került egy kovács házába. A házigazda valahol a fronton harcolt, de a család gondosan ellátta őt. Néhány hónap múltán oly erősnek érezte magát, hogy jelentkezett a parancsnokságon.
Most engedtessék meg egy kis kitérő. 1975-ben a győzelem harmincadik évfordulóján Tbilisziben a Vake parkban összejöttek vagy háromszázan az egykori bajtársak. A megemlékező beszéd után „Borisz” is szót kért. Köszönetet mondott azoknak a szanitéceknek, ápolóknak és orvosoknak, akik életük kockáztatásával mentették a sebesülteket. Név szerint említette Tamara Karacasvilit. Csodák csodája, a hölgy is részt vett az ünnepségen és a végén megkereste őt. Peszarijon még most is meghatódik, amikor erre a pillanatra gondol. Ott állt előtte élete egyik megmentője! Megtudta azt is, hogy a bajtársát, Vologyát a bomba halálra sújtotta. Rajta már nem tudtak segíteni.
A harcmezőre visszatérve osztaga parancsnoka rövid idő múltán elesett. Őrnagyi rangban őt nevezték ki utódjává. Ma is így szólítják: Őrnagy elvtárs. Ígérték, hogy megküldik a kinevezés dokumentumait. Az iratok kézbesítésére azonban nem kerülhetett sor. Osztagukat bekerítették, egyik oldalon a németek, másik oldalon a románok, akik abban az időben még a náci szövetségben harcoltak. A kör egyre szűkült. Barátjával, az ukrán Vologya Dudkinnal elrejtőztek egy árokba, búzával takarták be magukat. Két napig bujdostak így, s amikor kimásztak az árokból, viszketett az egész testük. A Donyecben akartak megfürödni. Le is vetkőztek, és éppen amikor mosakodtak, tizenkét román katona fogta el őket. A ruhájukat magukra vehették, de a cipőjüket a románok megtartották. Több mint tíz kilométert gyalogoltak a búzamezőn. Vérző lábbal érkeztek a német fogolytáborhoz. Átadták őket a náciknak, de a cipőjüket nem adták vissza. Volt ott egy grúz férfi, akit talán a Teremtő küldött oda. Elhullott kutyák bőrét húzta le, és abból készített papucsot nekik. Úgy érezték, újjászülettek.
Németország felé vitték őket, illetve legtöbbször gyalog mentek, napokon át. Az ukránok nagyon rendesen viselkedtek velük. Élelmet, ivóvizet adtak. Elérkeztek egy faluba. Jött két lány, ők javasolták: mondják, hogy ők testvérek, és beteg anyjukat mennek meglátogatni. Miként mondanánk ezt, szabadkozott Peszarijon, hiszen nem is hasonlítunk egymásra. Az egyik őket kísérő német katona, aki megjárta Lengyelországot, már sok mindent látott, és sok mindentől megcsömörlött, megengedte, hogy hozzanak számukra ennivalót. Hoztak is kenyeret, vajat, mézet. Eddig csak egy barátja volt, Vologya, de mindjárt lett harminc, mert mindenki éhes volt. A végén még meg is fürödtek, egy hordóba töltött melegvízben. A lányok apjától maradt ruhákba öltöztették a két férfit, levetett, tetves gönceiket elégették. Reggel aztán Kupenszkbe irányították a foglyokat, egy hevenyészett táborba. Majd Harkov következett, ahol egy hatalmas láger állt. Itt történt, hogy orvosi vizsgálatra kellett menniük. Peszarijon bajban volt, mert félt, hogy a vetkőzés során származására fény derül. Egy grúz bajtársa segített rajta, aki a harmincas számot viselte, Alesa Pudgaradze volt a neve. Átadta neki a saját köpenyét, és a számmal, ő újra beállt a sorba helyette. Nevet is adott neki, Basasvilinek hívták ezután. A grúzok nagyon lojálisak voltak, zsidó voltát senki nem árulta el még akkor sem, amikor Németországban Neugamirba kerültek, ahol ő mint asztalos dolgozott. Onnan kisvártatva egy másik műhelybe irányították, mert kellett a munkaerő. Ez a gyár Ausztriában volt. A fegyelem itt már meglazult, tizenketten megszöktek, ő is. Egy éjszaka Olaszországba mentek, Torontóba. (Nemcsak Kanadában, hanem Olaszországban is létezik ilyen nevű város.) Csatlakoztak a partizán mozgalomhoz. Csakhogy Olaszországban két partizánszervezet harcolt a nácik ellen. A Garibaldi, amely a kommunista párt irányítása alatt működött, valamint az Ozopo, amely angolszász irányítás alatt küzdött az egyébként közös célért. Ők az Ozopóhoz kerültek, s ez döntően befolyásolta a csoport tagjainak későbbi életét.
Vezetőjük egy kitűnő muzsikus, David Kavszadze volt. Peszarijon számára ismert volt a muzsika világa. Nemcsak kellemes hangot, tánckészséget is örökölt a szüleitől. A háború után Kovszadze népi együttest alakított, és szép sikereket ért el. Még a Milánói Scala Színpadán is felléptek! David apja, Szandrik Kavszadze, a Szovjetunióban nagy megbecsülést szerzett. Sztálin egy arany trombitával ajándékozta meg. David együttesét számos előkelő és patinás helyre hívták meg; invitálták Amerikába is, igen előnyös feltételekkel. A meghívást Kavszadze nem fogadta el, mint hangsúlyozta, nekik a Szovjetunióban a helyük, ott kell a kultúrát terjeszteniük. A szovjet misszió vezetője utasította őket, hogy utazzanak Bádenbe. Sztálin Picundában nyaralt, a művész számított rá, hogy biztosítani fogja számukra a hazatérést és az otthoni szereplést. A hazatérés előtt, erős felügyelet mellett, megnyílt számára az út, de mert az Ozopo csoporthoz csatlakoztak, tíz évre a Gulágba zárták.
1947-ben Sztálin ugyanis hozott egy rendeletet, hogy aki német fogságba esett, az biztosan gyáva és áruló, tehát 25 évi börtönt érdemel. Természetesen Peszarijont is érintette az ítélet, de úgy látszott, talán megússza a súlyos elzárást, mert a foglyok között futballcsapatot szervezett. Jól rúgta a labdát, és így a Dinamó igazolta le. 1949-ben mégis letartóztatták. Számos esetben próbált fellebbezni, vagy méltányosságot kérni, de Sztálin haláláig válaszra sem méltatták. Utána már kapott választ, de az elutasító volt. 1956-ban a XX. Kongresszus híre a táborokba is eljutott. Bátorságot adott neki. Ekkor Rudenko főügyésznek kérvényt írt. A Tavda városában lévő tábor parancsnoka küldte el a levelet. Két hónapot kellett várni, de végül megérkezett a várva várt szabadulást jelentő határozat. Nemcsak kiengedték, hanem rehabilitálták is, visszakapta kitüntetéseit is. A szokás az volt, hogy aki ahány város felszabadításában részt vett, mindegyikért kap egy-egy érmet.
Peszarijon először visszatért szülővárosába abba a házba, ahol az édesapja élt és kereskedéssel foglalkozott. Ő régen is remekül számolt, a golyós „styoti” művésze volt. Goriban lakott egy szép lány, aki női ruhákat készített. Elvette feleségül, és egy idő után ő is Goriba költözött. 1959-ben született a lánya, Marina, 1961-ben a fia. Ügyes kosárlabdázó lett, a termete is illett a játékhoz. Megjárta Izraelt, de üzleti ügyei úgy hozták, hogy 1993 és 1998 között Budapesten dolgozott. 98-ban itt, Budapesten 35 éves korában autóbaleset áldozata lett. Izraelben temették el, Ásdodban. 2002-ben meghalt Peszarijon felesége. Őt is oda temették, a fia mellé.

*

Peszarijon a mesélés közben megtörölte homlokát. „Ha rossz ember lettem volna – gondolkodik el –, nem lett volna annyi barátom. Életem során sokan segítettek. Grúziában jól éltünk. Volt két házunk, értékes bútorokkal, márkás készletekkel, perzsa és beludzsi szőnyegekkel.”
A kilencvenes években gondot jelentett Grúziában a kenyérellátás. Ekkoriban történt, hogy megélénkült a zsinagógai élet. A közösséget – tőle telhetően – segítette. Már Budapesten élt, amikor meglátogatta itt a grúz főrabbi. Ugyanis a felesége halála után értelmetlennek tartotta, hogy Grúziában maradjon. Elment Izraelbe. Grúziai házát, bútort, holmiját potom áron adta el. A pénzt fia özvegyének és családjának adta. Izraelből aztán ide költözött, sőt, a lányát is ide hívta. Magyarországra.
A Hegedűs Gyula utcai imaházba naponta kétszer jár. Jó oda menni, mint mondja, sok ott a jó ember. És köztük a grúzok! A grúz közösség is oda jár. „Egész életemben jó emberekkel találkoztam, például Dudkin Vologyával. Őt Amerikába vezérelte sorsa, megbecsült ember, vallásának lelkésze.” Ami most történik Grúziában, azt nem érti. Ismert ő oszét embert nem is egyet, de harcolt, majd dolgozott ukránnal és orosszal is. Nem volt egymással soha semmi bajuk! A Teremtő óvja meg a politikusokat, adjon nekik hosszú életet, de valami hasznos, szép mesterséget. Például legyenek asztalosok, kovácsok – ő mindkettőt kipróbálta, igen jó munka – ezeket jó szívvel ajánlja nekik. Az a szó, hogy gyűlölet, talán még sosem jutott eszébe.
Chinvali, amikor megszületett, a Grúz Köztársaság egyik városa volt. Az ország zsidóságának centruma. Ma Dél-Oszétia fővárosa. Utcáit barikádok, lövészárkok tarkítják, romok mindenütt. Lidércálom.
Tipeg az öregúr az utcán, fejében kavarognak a gondolatok. Eljött hozzánk a lakásunkra, beszélgettünk vagy három órán át. Munkácson született feleségem tolmácsolta a szavait. Talán a szeretet közegében kissé megkönnyebbült. Mi pedig, valami keveset megtudtunk egy eddig általunk nem ismert világról és egy érdekes, jó emberről.

Deutsch Gábor: Ördög-adta forrás

Deutsch Gábor

Ördög-adta forrás

Harkányi képek: rendhagyó riport

Több mint húsz éve, hogy Dávid és felesége, Edit a gyógyvizéről híres Harkányba látogatnak esztendőről-esztendőre, gyógyulást keresve izületi bántalmaikra. Egy üdülőszövetkezetnek tagjai, sorsolással kitűzött más-más évszakokban két hetet tölthetnek a másfél szobás apartmanban, ahol maguk gondoskodhatnak ellátásukról. Az orvos és a fürdő kezelő személyzete már ismeri őket, a szolgáltatásuk színvonalas, igen lelkiismeretes, készséges. Berendezéseik modernek. A helység igen szép helyen fekszik, Siklóshoz közel a Villányi hegy lábánál, a másik oldalon nem messze a Dráva folyó. És a szomszédságban ott a horvát államhatár. A nagyközség lakóinak száma 3500, de legalább ezren naponta jönnek munkát végezni a környékről, még Pécsről is. Csúcsidőben a vendégek száma, akik a gyógyintézetekben, szállodákban, panziókban, bérszobákban laknak, olykor az 1500-at, de akár a kétezret is eléri. Ilyenkor több mint 7000 ember ellátásáról kell gondoskodni. Ezért a nagyközség városiasodott, és el is érte ezt a rangot.
Természetes tehát, hogy az elmúlt a húsz év alatt rendkívül nagyot fejlődött a település, a fürdő is gazdagodott, a gyógykórház is. A fejlődés nem mentes a vargabetűktől. Az átalakulást a rendszerváltás pozitívan, de negatívan is befolyásolta. A házaspár emlékszik a kisvasútra, amely búcsúhelyre és Siklósra vitte utasait a piac közeléből. Vasúti állomás is volt egykor, meg mozi. És sok-sok különféle kis bolt. Nemrég még könyvesbolt is kínálta portékáit, most a könyvesboltot kínálják – üres polcokkal megvásárlásra. A kis üzletek gyakran váltanak gazdát, majd bezárják a kapujukat. Sokak szerint ügyes kalmárok megveszik a konkurens üzletet, és zárva tartják. A fő nyertes a két Spar élelmiszer áruház. Dávidék is ott vásároltak. A zöldséges pultnál azonban nem találtak nylon zacskót, amelyben az árut lemérhették volna. Egy idős bennfentes vásárló, aki tegezte az eladókat, tehát jól ismerte őket, segítségükre sietett, és a péksütemény pultjáról hozott számukra néhány műanyag staniclit. A feleség még betért az új biopatikába is, a férj pedig leült a bevásárló centrum előtti padra.
Aznap nem akarták a fürdő szolgáltatását igénybe venni; böjtnap lévén, a Szentély pusztulására emlékeztek. Gondolták, megkeresik a helybeli zsidó temetőt, esetleg más itt levő felekezeti emléket. Megvették a Harkányról szóló színes, képes történetkönyvet az idegenforgalmi irodából.
Dávid azt olvasgatta, amikor a zöldséges pultnál megismert készséges idős úr – valószínűleg Dávid korabeli, hetvenvalahány éves lehetett – leült mellé a padra. Észrevéve a nyitott könyvet, magyarázni kezdte a helység címerét. A napkorongok jelentik a fényt és a tisztaságot. A zöld mező a természet erejét, középen a fára tekeredő kígyó nem az Éden-béli bűnt, hanem éppen ellenkezőleg, a gyógyulást jelenti. A domborulat a Harsány hegységet, a feltörő víz a gyógyvizet, az ördög a kénes jelleget szimbolizálja, de ehhez számos legenda kapcsolódik.
– Majd elolvassa a könyvekben – mondta az új beszélgetőtárs –, mert az ördög-mese több kiváló költő fantáziájának terméke. Például az ördög beleszeret a szépséges parasztlányba, Horkába. Az anya feltételként szabja, hogy kakasszóra szántsa fel a harsányi hegységet. Megdöbbenve látta, hogy megy a dolog Belzebubnak, már a háromnegyed utat meg is tette. Nyomban az ólba sietett, ijesztgetve a kakasokat, akik kukorékolni kezdtek. A vesztes ördög mérgében toppantott egyet, amely nyomán kénes víz tört fel a mélyből.
– Más legendát is írtak a poéták – folytatta. – Mártáról, aki egyenesen a sátánhoz ment feleségül akaratlanul. De mindez nem az igazi népi monda. Az igazság sokkal egyszerűbb. Az ördög összeveszett a feleségével, mert nem bírta elviselni hitvese vihogását. Menekülve otthonról, a számos hegyhez közeli szép tájon kitört a földből. És nyomában forrásvíz került a napvilágra. De mivel neje vihogását még akkor is hallotta, messze futott, talán még ma sem állt meg. Arra járt az egyik lábára béna János bácsi, az éjjeliőr. Mankójával bicegett, és éppen befejezte 9 órától óránként ismétlődő mondókáját: „Éjfélt ütött az óra, térjetek hát nyugovóra, tűzre-vízre vigyázzatok, le ne égjen a házatok” – énekelte. Belelépett a forró vízbe, be is ejtette a mankóját. Égette lábát a tüzes víz, kiugrott a tócsából, aztán futni kezdett. Megdöbbent, mert észre vette, hogy tud járni, meggyógyult a lába. Fellármázta az akkor ötszáz lakosú falut. Egy asszonyka a tömegből, aki meddő volt, megkóstolta a vizet, és kilenc hónap után egészséges ikreket hozott a világra. Másiknak a gyomra gyógyult meg, az ám! Hát ez az ördög forrásának hiteles története. – Az új ismerős szerint.
– Valami lehet a dologban – teszi hozzá az idős úr, mert a mese néhány elemét a történelem is átvette. 1823-ban a Batthyány-birtokon csatornáztak, amikor a vízre bukkantak. Egy beteg munkás, Pogány János, aki egész nap a meleg vízben dolgozott, estére észrevette, hogy meggyógyult a lába. Erre figyeltek fel az orvosok és véleményezték, hogy kincs ez a gyógyvíz!
Ami a település nevét illeti, a legenda szép lánynak tekintette Horkát, ugyanakkor a tudósok Tühütöm bölcs fiának nevezik Harkát, aki övéinek téli szállásáról gondoskodott, úgy 800 és 1000 körül. Leszármazottja Zsombor és Gyila.
1865-ben Zsigmondi Vilmos fővárosi bányamérnök volt az, aki egy artézi kút fúrásával hozta a felszínre a gyógyvizet. Mert eddig csak a természetes feltörésekről tudtak. Thán Károly tudományos elemzésével már a világ tudtára adta a fürdő előnyeit. Özönlöttek is a faluba a kereskedők, a szállodatulajdonosok, a bazárosok, az iparosok, a fürdőorvosok, hogy a honi és nemzetközi vendégforgalmat el tudják látni. A Harkányfürdő története c. könyv pedig különböző vallásokra vonatkozóan statisztikákat említ, sőt azok neveit is, akik az első és második világháború áldozatai lettek. A vészkorszakot illetően kissé szűkszavú az egyébként korrekt könyv. A deportáltak közül külön egy nevet említ, a fürdő társ-bértulajdonosát, Breyer Imrét. Ezért, korrigálva a hiányt, idézzük a fiatal történész, Balogh István kéziratának néhány adatát.
Harkányba az 1840-es években érkeztek meg az első zsidók. 1881-ben már 21-en, 1852-ben 36-an voltak. 1869-ben számuk elérte a 43-at. Akkor alapították meg a Siklósi anya-hitközséghez tartozó fiók-hitközséget. 1870-ben bérbe adták a fürdőt, a bérlők között több helyi és pécsi zsidó is volt. Az iskolai névlista alapján azonosítani lehet a zsidó neveket. Terehegy, amely egykor Harkány melletti kis község volt, szorosan összekapcsolódott Harkánnyal; lényegében össze is olvadtak. A harkányi zsidó temetőben temetkeztek, és istentiszteletre is ide járt a néhány e felekezethez tartozó polgár, többnyire kereskedő.
Randolph Braham professzor, amerikai magyar történész szerint a legtöbb zsidó a 19. század végén élt a két községben, a virágzó idegenforgalom idején. Oly sokan éltek már a településen, hogy 1894 márciusában fel is avatták zsinagógájukat a mai Kossuth u. 47. sz. házban. Az épülethez samesz-lakás, és baromfi levágására alkalmas kis fészer is tartozott. Az építkezést háromtagú bizottság felügyelte dr. Heller József fürdőorvos elnökletével. A frigyszekrénybe két Tórát helyeztek el, dr. Aler Vilmos bajai főrabbi mondta az avató beszédet, továbbá Schorr siklósi kántor recitálta az imákat. Az eseményről az Egyenlőség 1894. március 23-i száma számolt be. Ekkor a zsidók létszáma már a 70-et is elérte.
Az első világháború után az új határok egy időre megbénították az idegenforgalmat. A honi turisztika inkább a húszas évek végén lendült fel. A zsidó felekezethez két szállodatulajdonos, két vendéglős, az állatorvos, három boltos, cipész, a szabó, a postamester helyettese tartozott. A gyógyfürdő bértulajdonosáról, Antal Jenőről külön kell beszélni. A Benyovszky család pénzügyi helyzete a fürdő felújítását nem tette lehetővé. Antal Jenőt szakképzettsége fürdőfejlesztésre alkalmassá tette. Negyven évre szóló haszonbérleti szerződést kötött a tulajdonossal. A Harkányfürdő története c. könyv megemlíti Antal Jenő érdemeit. Megépítette a tófürdőt, a strandot.
A strand körül sétányt alakított ki. A fürdőtelep villamosítása és a villanymotorral hajtott szivattyúk felszerelése is nevéhez fűződik, továbbá a szennyvízcsatorna hálózatának fejlesztése. Ezt követte az Ilona-fürdő megépítése (ez most a Gyógykórház fürdője), az új víztorony, a szivattyúház és a hűtőmedence felállítása is. Antal Jenő 1935-ben meghalt, a bérleti jog Antal Jenőnére és vejére, Breyer Imrére szállt. Az igazgatóság tagja lett Antal Jenőnén kívül lánya, Margit is, valamint a kitűnő fürdőorvos, Hegedűs Károly.
A zsidótörvények, ahogy a fiatal történész, Balogh István írja, érintette a hangulatot és az ott élő zsidók sorsát. Feladva a szállodát, a kereskedést, a hivatalokat, az ipart, sokan elköltöztek. Időközben munkaszolgálatra hívták be a férfiakat. A német megszállás után egyre több tiltó intézkedést vezettek be, bezárták a zsidó üzleteket, elrendelték a sárga csillag viselését. Pécsett május 9-én nyitották meg a gettót. Ide szállították a harkányiakat is. A baranyai zsidók Auschwitzba kerültek. Harkányba nem tértek vissza. Az egyetlen túlélő, Breyer Imre Bécsben vállalt hivatalt.
A zsinagóga telkét a MIOK 1950 körül eladta. Az épület állaga gyengének bizonyult, már előbb összeomlott; a helyén egy házban két üzlet áll. Az építők dicséretére legyen mondva, az épület eredeti fazonját, formáját is megőrizte. Az egyikben egy ideig biolabor működött; jelenleg üresen ásít. A másikban kitűnő villányi bor kapható, ízléses palackozásban. A gazda képviselője megjegyzi: a pince meglátogatása az igazi! Dávid udvariasan elutasította az invitálást, el is mondta az okát, a böjtöt, és hogy létezik kóser bor is… A férfi bólintott.
– Tudom – mondta –, évtizedekkel ezelőtt Pesten járva ittam kóser verpelétit; egész jó volt. Biztos, hogy szőlőből készült, amely különösen az ötvenes években bizonyára ritka csemegének számított.
A házhoz csatlakozó lakásrész immáron a régi, de nagyon szépen felújított, kívülről virágokkal borított épület.
Dávidékat eligazította a kortársa, hogyan jutnak a temetőhöz. Az autóbusz megállótól számított negyedik állomáson kell leszállni. Előbb található a gondosan ápolt bolgár sírkert, ugyanis a nácik ellen az ország azon részében a szovjetekkel szövetséges bolgár katonák harcoltak; sokan el is estek közülük. Emléküket egy múzeum is őrizte a település szívében. A rendszerváltás után némi vita zajlott, amelynek eredményeképpen megszüntették a múzeumot. A sírkert mögött áll a református temető, a katolikus temetőhöz menni kell egy jódarabot Pécs felé. A katolikus temető mögött egy csoportban, de el nem kerítve kb. 23 sír, néhány feltételezett domb látható. Ez a zsidó temető. A legtöbb sírkő nehezen olvasható, kidőlt. Többnek csak a kerete árválkodik. A sort egy név nélküli síremlék kezdi, amely alatt – a tájékoztatás szerint – Antal Jenő, az 1935-ben elhunyt bérlő tulajdonosa nyugszik. Végakarata szerint temették ide, de nem akarták, hogy felekezete ismertté váljon, ezért a névtelenség.
Mécseseket gyújtottak, elmondtak néhány zsoltárt. Visszafelé szerencséjük volt, nem vártak az autóbuszra. A kórháznál szálltak le, új ismerősük ott ült a padon. Az izületi és bőrbetegeket gyógyító kórházat Zsigmondi Vilmosról nevezték el; 1954-ben alapították. Azóta többször korszerűsítették. Dávid és ismerőse egymásnak idézték az emlékeket, hiszen húsz év alatt természetesen sok minden történt. Amikor Dávidék először látogattak a fürdőhelyre, többnyire szakszervezeti üdülők várták a vendégeket. Vagy barakkszerű faházak, a motel részben. A szakszervezeti üdülők különféle érdekeltségek, kft-k és magánszemélyek tulajdonába ment át. Lényegében csak a MÁV Gyógyház maradt a szakszervezet égisze alatt. Az oda beutaltak délelőtt kapják az egészségügyi ellátást, délután mehetnek a strandra. A fürdőt az ötvenes években államosították, most részvénytársaság. Versengett érte a megye és a nagyközség, végül 50-50 %-ban egyeztek meg az érdekeltséget és a felügyeletet illetően. Kezdetben a magyar vendégekkel magyarul, a jugoszlávokkal szerbül beszéltek; a fürdő és kórház személyzete értette mind a két nyelvet.
A délszláv háború idején tömegével jöttek horvátok, de szerbek is és szép számban bosnyákok. A boltokat és a vendéglátást lényegében átvették. Több szerb szót lehetett hallani itt, mint magyart. A vásárcsarnok és a piac telve volt óriási nyüzsgéssel. A kalasnyikovokat kilóra mérték. A községet övező árnyas erdőket nem volt tanácsos látogatni, mert az ember könnyen elvesztette a fejét.
E periódus után a németek fedezték fel maguknak a kénes vizű fürdőt, és a személyzet ismét megértette a nyelvüket. A jelenlegi válság idején kiegyensúlyozottabb a helyzet, mind a három nyelv hallatszik utcákon, a tereken, a boltokban, a fürdőben. De hirtelen felkapja a fejét mind a két férfi, kevéssé ismert nyelven diskurál anya és lánya. Dávid megérti, ez héber, azaz ivrit.
– Na, gazdagodunk – mondta az új ismerős. – Legalább több lesz a vendég.
Dávid hallotta, hogy egy magas, bajuszos úr, aki már évtizedek óta izraeli, de Magyarországon dolgozik, kínálja a Baranya megyei üdülőket, ecsetelve annak sok-sok előnyét. Dávid elgondolkodik. Meg is kérdi új barátját.
– Mi volna, ha ez az úr folyamatosan szervezhetne csoportokat. Csak speciális, kóser étkezdére volna szükség és imahelyre.
Az ismerős bólogat.
– Van itt sok üres helyiség.
– De hát a nyelv? – kérdezte Dávid. Hát az bizony kissé nehéz ügy, de látta a piacon a kínaiak árukkal teli pultjait. Azok is itt élnek, vásárolnak, járják a várost, s remekül boldogulnak. Dávid tovább aggodalmaskodott.
– Mit szólna a lakosság az izraeli turisztikához?
– A vendégekből él a város – válaszolta az ismerős. – A józan, rendes embereket, a fiatalabbakat aligha tévesztik meg az ordas eszmék. Nézze uram! – komorodott el a jószívű ismerős most először. – Ebben a percben azt mondom, ismerve a helyiek apraját-nagyját, és a környék tiszta levegőjét, hogy nem lesz itt semmi baj. De úgy látszik, az ördög néha megpróbálja felütni a fejét. Viszont szívből remélem: nem tör ki, és ha igen, nem talál magának talajt. És azt kívánom, hogy jövőre és évek múltán, amikor magukkal újra találkozom itt, ugyanezt mondhassam el.
Dávid hosszan utánanézett, ahogy a vele körülbelül azonos korú férfi befordult egy kapun.

Faragó Vera: Baumhorn Lipót, a zsinagóga építő

Faragó Vera

Baumhorn Lipót, a zsinagóga építő

Az 1860-ban Kisbéren született Baumhorn a dualizmus, az Osztrák-Magyar Monarchia gyermeke, annak a pozitív történelmi kornak a szülötte, amely nyitottságával, kihívásaival, gazdasági-kulturális fejlődésével hihetetlen érvényesülési lehetőségeket biztosított a magyar zsidóságnak.
Baumhorn bécsi műegyetemi éveit követően 12 évet töltött Lechner Ödön és Pártos Gyula legendás, iskolateremtő tervező-irodájában, ahol életre szóló tapasztalatokat és impulzusokat szerzett. Lechnerék az akadémikus jellegű irányzattal szemben a magyar szecesszió és a népművészet által ihletett, akkor merészen modernnek számító, ún. nemzeti stílus kialakításán fáradoztak. Baumhorn gazdag életműve minden egyes alkotásával, minden általa tervezett bankkal, iskolával, bérpalotával és zsinagógával e sajátos és rendkívül dekoratív eklektikus komponálási móddal azonosult, amelyhez keleties, nem ritkán reneszánsz, barokk vagy szecessziós ornamentika társult. Ezek Lechner Ödön nyomán Baumhorn Lipót építészeti stílusának meghatározó jegyei. Gyönyörű szecessziós templomok fűződnek a nevéhez.
Baumhorn tervezett bankot Szegeden, iskolát Temesváron és Budapesten, bérpalotákat Budapesten, de életműve súlypontját az a 40 zsinagóga és szertartási épület jelenti, amelynek első számú specialistájává lett egész Európában. Ilyen lenyűgöző számú és magas művészi színvonalú életművet csak nagyon kevesen mutathatnak fel. Ő a legújabb kori zsinagógaépítészet (és nemcsak Magyarországon) kétségtelenül legjelentősebb újító építész egyénisége is.
Baumhorn e bonyolult, lüktető, nagy kihívásokkal teli korban mind művészi vonatkozásban, mind vállalkozói mivoltát tekintve kitűnően tájékozódott. Jól ráérzett a századvég neológ zsidóságának igényére, amelynek az olyan nagyszerű elődök, mint a Dohány utcai zsinagógát építő Ludwig Förster és a Rumbach zsinagógát megálmodó fiatal Ottó Wagner stílusa már nem felelt meg. Ez a zsidóság Monarchia-szerte egyéni arculatú, individuális motívumokkal díszített, látványos zsinagógát akart, – orgonazenével és bimával. Még az ortodox gyülekezetek is komoly érdeklődést mutattak a legújabb építészeti törekvések iránt.
Fontos hangsúlyozni, hogy ez az emancipált, asszimilált, sikeres zsidó polgárság nem csupán megrendelője, de beruházója és mecénása is volt a századforduló zsinagógaépítészetének. Baumhorn nagyszerűen ráérzett e sokféle szándékot és igényt képviselő zsidó közösség ízlésére és elvárásaira. A nagy versenyből rendkívüli képességeinek köszönhetően emelkedett ki.
A Baumhorn által épített 22 önálló és megannyi felújított, bővített zsinagóga közül kiemelkedik az 1895-ben épült fiumei zsinagóga, ahol már markánsan jelentkeznek a Baumhorni templomépítészet formajegyei. A nagybecskereki, a temesvári, a szolnoki zsinagóga után 1903-ban avatják fel „a világ legszebb zsinagógája” névvel illetett „fantasztikusan káprázatos” szegedi zsinagógát, amelynek „megannyi bonyolult részletétől megszédül a fej és elakad a lélegzet”. A belső kiképzés koncepciójában és a megannyi részlet kidolgozásában is a korszak leghaladóbb rabbija, Lőw Emmanuel volt Baumhorn ikonográfiai társszerzője. A szegedihez hasonlóan monumentálisra tervezett lipótvárosi zsinagóga-pályázata, sajnos a fiókban maradt.
Baumhornnak azok a lesikerültebb és legkorszerűbb alkotásai, ahol a sajátos hatást az épület nagy tömegében megjelenő tipikus keleti gyökerű díszítőmotívumok adják. Ennek jegyében épült a ceglédi, az újvidéki, a losonci, a gyöngyösi és a mi Aréna úti zsinagógánk, amelyet pontosan 100 évvel ezelőtt 1909. szeptember 3-án adtak át. Ez a zsinagóga viszonylag kis mérete ellenére is monumentális hatást kelt. Sajátos homlokzatformálásával őrzi a Lechner iskola jegyeit, de már letisztultabb formavilágával Baumhorn későbbi zsinagógáinak karakterét idézi.
Az I. világháborút követő korszellem, Trianon sokkja, a Horthy-rendszer kifejezetten antiszemita légköre nem jelentett törést Baumhorn pályájában. Ellenkezőleg: a trianoni Magyarországtól elszakított városokban a zsidóság magyar identitásúnak vallja magát, a magyarsággal vállal sorsközösséget, magyar nyelvű marad, és templomainak építésekor is magyarországi tervezőt, gyakran éppen Baumhorn Lipótot hívja.
A késői Baumhorn-alkotások közül kiemelkedik a gyöngyösi és a Páva utcai zsinagóga, amely szokatlan megoldásaival, monumentalitásával, részleteinek finom kidolgozásával csak a 30 évvel korábbi szegedi zsinagógához mérhető. Utolsó vállalkozása a Bethlen téri zsinagóga kibővítése és átépítése volt; ezt már vejével, Somogyi Györggyel együtt építette.
Magyarországon nem volt kristályéjszaka, a zsinagógákat nem gyújtották fel, Baumhorn zsinagógái is többnyire túlélték a háborút. Elárvult, omló templomaival a megfogyatkozott zsidóság nemigen tudott mit kezdeni. Zsinagógái közül többet az elmúlt húsz évben bontottak el, vagy robbantottak fel (Makón és Kaposváron), vagy nyugodtan mondhatjuk méltatlan módon hasznosítanak. A Dózsa György úti zsinagógát és a ceglédit edzőteremnek használják, a gyönyörű gyöngyösi zsinagóga ma bútoráruház, a losonci zsinagóga egy szlovák lakótelep közepén romosodik.
Baumhorn Lipót életművével mostohán bánt a történelem. Az évforduló figyelmének egyik célja és értelme, hogy felhívjuk a figyelmet Baumhorn életműve nagy részének méltatlan és tarthatatlan állapotára. Pedig életműve – elsősorban zsinagógái – különleges értéket képviselnek, nem csak szakrális szempontból, hanem magyar nemzeti és összművészeti szempontból is. A zsinagógaépítő Baumhorn a magyar századforduló szecessziós építészetének kimagasló alakja volt.

(Elhangzott a Dózsa György úti zsinagóga fennállásának 100. évfordulóján 2009. szeptember 3-án)

Feldmájer Péter: Identitásunk határai

Identitásunk határai

Írta dr. Feldmájer Péter a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnöke Bukarestben*

V’Dirsu Esz Solajm hoir aser higlészi eszhem somo vöhiszpállu báádo el - Adonaj ki bislajmo jihje lohem solajm – mondja Jeremiás könyve 29. fejezete, 7. mondat, vagyis: „És keressétek azon város békéjét, ahova számkivetettelek és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz; mert az ő békéjében lesz számotokra is béke.”
Jeremiás, amikor ezeket mondotta, ismerte a babilóniai fogság keserűségét, a nép legjobbjait sújtó száműzetés szörnyűségét.
Bölcseink ezt a mondást, úgy magyarázzák, hogy akik egy idegen – nem zsidó - városba költöznek, kötelesek annak törvényeit betartani, mert vendégek ott.
A zsidóság a második Szentély pusztulása után ismét abba a sajátos helyzetbe került, hogy az egyébként is igen nagy számban az országon kívül élő zsidókhoz hasonlóan az ott lakók szétszórattak, és idegen népek közé vettettek.
Ez alapvető különbség volt az előző helyzethez képest, hiszen nagyobbrészt rabszolgaként hurcolták el őket – az akkori szokásoknak megfelelően –, de az elvi lehetőségük fennállott arra, hogy visszatérjenek - ha akarnak - az anyaországba, a második-harmadik nemzedék is megtehette volna ezt – miként sokan megtették a Babiloni fogság után –, de nem akarták megtenni, hiszen már beilleszkedtek a helyi társadalomba, a birodalom fővárosába Rómába, vagy éppen Alexandriába.
Azonban az a sajátos helyzet állt elő, hogy szinte valamennyi zsidót elüldözték ősei földjéről, és valamennyien idegen városokban laktak, az elvi lehetőségük is megszűnt arra, hogy visszatérjenek őseik országába, mert az már nem létezett.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy ők asszimilálódtak, volna, nem jelentette azt, hogy identitásukat feladták volna, zsidónak tekintették magukat, csak ez volt az identitásuk, elzárkózva, vagy éppen elzártan éltek a társadalom többi részétől, kizárólag bizonyos szokásokat vettek át.
A középkori Európában a kizárólagos zsidó identitás még inkább megerősödött, hiszen két részre voltak osztva az emberek, keresztényekre és nem keresztényekre. Arra kényszeríttették a zsidókat, hogy teljes egészében zárt körülmények között éljenek. A Krisztus hívőkhöz nem tartoztak, de kötődtek ahhoz a helyhez, amelyben éltek. Vagyis a két csoport tagjai, tehát a zsidók és a nem zsidók is közösek voltak az önmeghatározásuk egy pontjában, mert mind az mondták magukról például, hogy „mi wormsiak vagyunk”.

A zsidó közösségek ezekkel a városokkal jellemezték magukat, elég ha csak utalunk a híres prágai Lőw rabbira.
(Néhány rendkívül kiváló zsidó tudósnak, kiemelkedő személynek sikerült áttörnie a gettó falát, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is, ez azonban általában kivétel volt.)
Ez a vallásos zsidó csoportok önmeghatározásának olyan erős elemévé vált, hogy azután függetlenedett is magától a lakóhelytől. Így ma is létezik „a makói rebbe és közössége” Jeruzsálemben, a pápai rebbe, vagyis a „Puppenruf” közössége New Yorkban, a tassi rebbe közössége (Nyírtass) ugyanott. És például a vizsnyici rebbe, Jisrael Hager a két háború között Nagyváradra menekült, a sanzi rebbe pedig Kolozsvárra…
Alapvetően változott meg a helyzet akkor, amikor a modern nemzetállamok kialakulása idején az emberek csoportjai valamiféle közös identitást kezdtek keresni, és már nemcsak az adott lakóhely volt az, amellyel az emberek jellemezték magukat, hanem valamiféle nagyobb egység.
Mindaddig, amíg ez a kapcsolódási pont nem a nemzethez kötődött, hanem egy-egy birodalomhoz vagy annak uralkodójához, abban az esetben ez nem vált az identitás részévé, hiszen az embereknek általában illett és kellett a királyoz hűnek lennie, vagyis a fennálló hatalom birokosához, akitől függött az egész ország, elvileg függött mindenki.
Azokban az évszázadokban nem jutott volna senkinek se az eszébe, hogy megtagadja az ország vezetőjétől, vagyis a királytól a formális tiszteletet, hiszen ezzel olyan mértékben sértette volna meg, az ország szokásait, amelyet nem néztek volna el neki.
Nem vált azonban az identitás részévé, hogy valakinek ki a királya, hiszen az emberek pontosan tudták: a királyok jönnek, és mennek, egyszer az egyik királyhoz kell hűnek lennünk, máskor a másik királyhoz.
Tudták: a királyok is halandó emberek személyük változhat, de tapasztalták azt is, hogy – akár egy ember életében többször is – változik az adott területen a király, hiszen háborúk folytak, városokat foglaltak el, vagy adtak-vettek. Azaz gyakran megváltozott a főhatalmat gyakorló uralkodó személye, ezért az egyszerű embereket nem is nagyon érdekelte, hogy ki a király.
A zsidóknak minden esetben, és minden eshetőségre valamiféle áldást kell mondaniuk, az áldás pedig mindig az Örökkévaló dicsőítésével kezdődik. Az egyik leggyakrabban mondott áldás:
„Boruch áto Adonaj alajchénu melech hoajlom, hamajci lechem minhoórec”, – magyarul „Áldássál Te, Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki előhoz kenyeret a földből.” Természetesen az uralkodó megpillantása esetén is áldást kellett mondani, hiszen az nem volt lehetséges, hogy megtagadják ezt a tisztelgési módot a főhatalom gyakorlójától. Ez az áldás, persze csak látszólag szól a királyról, az uralkodó dicsőítéséről. Boruch áto Adonaj alajchénu melech hoajlom, senoszán mikhajdaj leboszor v’odom, ami a magyar fordításban annyit tesz: „Áldassál Te Örökkévaló Istenünk a világ királya, aki adott dicsőségéből a húsnak, és a vérnek.”
Akkor, amikor tehát uralkodót látott egy zsidó ember, azt hihette mindenki, hogy a királyt dicsőíti, de valójában kifejezte azt a mély hitét, hogy az igazi uralkodó az az Örökkévaló, és mindenki más ehhez képest, csak alárendelt, a király is, a császár is, aki éppen olyan hús-vér ember, mint aki az áldást mondja.
Ez a helyzet változok meg akkor, amikor elkezdenek kialakulni a modern nemzetállamok, mert ettől kezdve az emberek identitása már nemcsak a valamiféle uralkodóhoz kötődött, hanem tágabb közösségek jönnek létre, országok, nemzetek, és az emberek tudatában a nemzethez való hűség lett az, amely az egyik legfőbb csoportképző tényezővé válik. Ennek Európában általában a nyelv volt az alapja, azok az emberek, akik azonos nyelvet beszéltek, egy nemzethez tartozónak tekintették magukat, és úgy gondolták, hogy kölcsönös felelősséggel tartoznak egymásért, és ha egyik nemzettársukat sérelem érte, azt ők is sérelemnek tekintették, ebből következően felléptek mellettük; hívhatjuk ezt nemzettársi szolidaritásnak.
A zsidók sajátos helyzetbe kerülnek, elsősorban Közép-Kelet-, és Nyugat-Európában. A Kelet-Európai zsidók, így az Ó-Romániában élő zsidók, az akkori Oroszországban, Lengyelországban élő zsidók külön nyelvet beszéltek, és ezért nem is vegyültek el annyira a környező társadalomban, mint mások.
Elsősorban jiddisül beszéltek. A török birodalom területein több saját nyelv is kialakult. A nyugati területeken a zsidók elkezdték felvenni a környező lakosság nyelvét, vagyis az Angliában élő zsidók angolul beszéltek, a Franciaországban élő zsidók egyre inkább franciául beszéltek, és hogy témánkhoz közelítsünk, a Magyarországhoz tartozó zsidók pedig magyarul kezdtek beszélni. (Az is tény, hogy igen nagy tömegek beszéltek továbbra is jiddisül, illetőleg Kárpátalján, Erdélyben és a Felvidéken, a Szepességben a szász vidékeken, valamint az észak-nyugati területeken, ahol igen jelentős volt a németül beszélő zsidók száma.)
Azt itt élő zsidók az 1800-as évek közepétől kezdődően asszimilálódni kezdtek, nemcsak a szó egyik értelmében, amely szerint a modern életvitelt vették magukra, hanem abban az értelemben is, hogy egyrészt nyelvük egyre inkább azonos lesz a környező lakosság nyelvével, ami egyébként még nem jelentene igazán nagy változást. (Végig követhető az, hogy az eredetileg hébereknek nevezett népcsoport az egyiptomi fogságot követően miként cseréli le a nyelvét arámira és más nyelvekre.) A nyelvcsere tehát nem jelent alapvető változást, alapvető változást jelent viszont, hogy egy-két nemzedéken belül a magyarországi zsidók, hasonlóan egyébként a német, az angol, vagy a francia zsidókhoz, magyarnak tekintették magukat, akik a magyar nemzet tagjai, ezért a nemzet sikereit, vagyis olyan személyek sikereit, akiket nem is ismertek, a sajátjuknak tekintették, illetőleg a nemzetet, a nemzettársakat ért sérelmeket a saját sérelmüknek érezték. Beépült tehát a magyarságtudat az identitásuk legmélyére, s ez az identitástudat aztán összeér a fejükben akként, hogy egyrészt zsidónak tartották magukat, másrészt, pedig magyarnak, és miként az ember egy két lábon járó lény, akként ezek a zsidó emberek lelkükben két identitást hordoztak.
Ezt törték meg az I. világháborút követő események. A beállott területi változások miatt, olyan emberek, akiknek már a nagyapjuk is „zsidónak és magyarnak” tekintette magát, megváltozott körülmények közé kerültek, hirtelen egy olyan államba, amely már Románia volt. Ez kettős változást hozott. Egyrészről a korábban Európa közepébe tartozó, magukat oda képzelő emberek, hirtelen úgy hitték, hogy egy elmaradott, sötét keleti ország állampolgárai lettek, a periféria része, amelyet Romániának hívtak, mert a területi változások folytán ez az állam kapta meg Erdélyt, és több más részt, amely korábban szintén Magyarországhoz tartozott. (Azt a fogalmat, hogy „Erdély” nem a történelmi és pontos értelmében használom, hanem úgy, ahogyan azt a mai magyar nyelv eléggé pongyolán használja valamennyi olyan területet Erdély szóval jelölnek, amelyet a trianoni békeszerződés Romániához csatolta.) Persze a románok Bukarestet a kelet Párizsának tekintették, egy művelt csodaszép városnak, ahonnan híres művészek indultak el a világhír felé, és nem is alaptalanul. Az témánk szempontjából persze bár nem lényegtelen, de nem a fővonalhoz tartozik, hogy a Magyarországon élő emberek, és így a zsidó emberek is azt hitték, hogy Európa közepéhez tartoznak, egy nagy birodalom fontos részeként, az viszont másik kérdés, hogy ez a hit milyen valóságos alapokon nyugodott, hiszen a külvilág többsége azt sem tudta pontosan, hogy létezik Magyarország, ők ugyanis csak Osztrák-Magyar Monarchiáról hallottak, de leginkább csak a Habsburg Birodalomról.
Másrészről szignifikáns változást jelentett az Erdélyben élő magyarok, magyar zsidók számára a változás, az, hogy román nemzetállamba kerültek és ezzel kialakult az identitásuk válsága. A román állam képviselői azt követelték, hogy ha valaki zsidó, akkor maradjon zsidó, mi köze neki a magyarokhoz? Nem értették, hogy ha a zsidók korábban hűek voltak Magyarországhoz, akkor most a területi változások után miért nem akarnak ugyanilyen viszonyt kialakítani Romániával, a román nemzettel. Persze egy dolog a hűség, az állampolgári eskü, a törvények tiszteletben tartása, mert ezeket ki lehetett kényszeríteni, de nem lehet kikényszeríteni az ember bensejében megbúvó identitás megváltoztatását. Így hiába volt a külső kényszer, a magyarul beszélő, a magyarsághoz asszimilálódott zsidóság a Romániához kerülve valójában a légüres térben lebegett.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a történelem során több területi változás, több hatalmi változás is történt. Ezért az erdélyi zsidók abban a feltevésben élhettek, hogy ez az uralom nem sokáig tart, a román csapatok egyszer be- egyszer kivonulnak, még követni is nehéz, jöhetnek a franciák, jöhetnek az oroszok, és ki tudja, még kik. A két világháború közötti időszakban ezért például a nagyváradi zsidók okkal gondolhatták, hogy egyszer majdcsak elmennek a románok, és visszajönnek a magyarok, addig majd csak kibírják valahogy.
Hát visszajöttek, de nem úgy, ahogy várták. Hiszen a berendezkedő régi- új hatalom világossá tette, hogy Budapest a magyar nemzetbe nem érti bele a magyarul beszélő, magukat magyarnak tartó zsidókat. Az egyre erősödő fajgyűlölet és megaláztatás után elkövetkezik az 1944-es deportálás és megértik az Észak-Erdélyben és a Romániához csatolt többi területen élő zsidók, hogy az az ábránd, amelyet két évtizedig kergettek, minden alap nélküli volt.
A magyar nyelv igen szépen fejezi ki ezt az állapotot, hiszen ha valaki elveszti az egyik lábát, akkor nem azt mondjuk rá, hogy az illető egylábú, hanem azt, hogy féllábú, mert egy ember csak két lábbal egész ember. Ugyanez a helyzet a kettős identitással rendelkező emberek esetében is, ha arra kényszerülnek, hogy külső kényszer alatt fel kell adniuk az egyik identitásukat, akkor nem lesz már belőlük sohasem olyan ember, akinek csak egy identitása van, hanem valójában félidentitású személyiségként próbálják meg leélni az egész életüket. Hogy aztán idős korukban rájöjjenek bármi is történt, bármit is mondott és tanított gyermekeinek, megmaradt mindkét identitása. Az erdélyi zsidókat kivetette magából a magyar nemzet, de ők magukat mégis odahitték.
Visszanézve teljesen világos, hogy a megmaradt zsidóság légüres térbe került és bár fennállt annak az elvi lehetősége, hogy identitásuk egyik felét cseréljék ki és legyenek román zsidók, de ez egyrészt nem megy parancsszóra, vagy elhatározásból, másrészt ismerjük azt, hogy mi történt a második Bécsi döntés után a Romániánál maradt területeken. A dél-erdélyi zsidókat a román hatóságok nem szolgáltatták ki a németeknek, de itt is folyamatos volt az üldöztetés és ismerték azokat a szörnyű pogromokat, amikor százezer számra gyilkoltak meg a zsidó embereket a régi romániai részeken. Mint ahogy arról is mindenki tudott: milyen szörnyű bűntetteket követtek el a román csapatok, a román katonák a szovjet területeken.
A több nemzedéken keresztül kialakult magyar-zsidó identitás válságba került, nem volt kihez-mihez asszimilálódni. A környezetükben mindenkinek volt valamiféle nemzeti identitása, nemcsak egy városhoz, hanem egy tágabb közösséghez tartozó. A románok a román nemzet részének érezték magukat, az ott élő nem zsidó magyarok valamiféle kompromisszumra kényszerültek ugyan a román állammal, de a magyar nemzet részének érezhették magukat.
A két világháború között ezért volt igen erős az erdélyi cionista mozgalom; megpróbált a féllábú zsidó identitásnak valamiféle támaszt adni, ez néha sikerült, néha nem.
Frojomovics Kinga a Szétszakadt történelem című korszakos művében idézi, dr. Eisler Mátyásnak a Kolozsvári Hitközség neolog főrabbijának egyik írását, amely mindennél többet mond el erről a helyzetről.
„A történelmi változás mindenképpen készületlenül talált bennünket, egyénileg és összességünkben.(…) Az új helyzetben a zsidóság csoportjai közül a legkisebb – oly kicsiny, hogy voltaképpen nem is volt akkor még csoportnak nevezhető – volt az, amely leghamarabb ocsúdott föl, éppen mert legkevésbé fűzték érzelmi szálak a legközelebbi múlthoz: a zsidó nemzeti, későbben cionista párt. Ők vesztették az égésben (az első világháborúban – F. K.) a legkevesebbet, mert voltaképpen már korábban is saját akaratukból szakadtak el attól, ami a többieknek ideáljuk volt, és helyében egy más eszmét zártak szívükbe, amely erőt adott nekik a megállásra, midőn körülöttük minden romba dőlt.
A zsidóságnak egy másik csoportja, mely az erdélyi részekben a legszámosabb volt, viszont fájlalta ugyan az elveszett eszményt, de egyrészt a saját tömegében rejlő erő érzetében, másrészt a lelke mélyén atavisztikusan gyökerező és mindennapi életében többé- kevésbé hatékonyan megéledő ama másik pozitív eszményben, a vallási hagyományban szintén erős támasztékot talált, amelyben meg tudott fogózni a nagy felfordulás közepette: a zsidó orthodoxia ez. Csak mi, az úgynevezett haladó zsidóság (a neológia – F. K.) álltunk gyökértelenül úgy, mintha lábunk alól elfutott volna a föld és kezeinkkel a levegőt kapáltuk: mi elvesztettük egész eszmei kapcsolatunkat, nyelvi és kulturális összefüggésünket a múlttal és a jövő üres, nagy kérdőjelként meredt elénk, mert nem volt bennünk semmi más eszmei tartalom, amivel kitölthettük volna. Quo vadis?”
A háború után a szovjeturalom alá került területeken a zsidók nagy része úgy próbálta meg rendezni félbevágott identitását, hogy megpróbálta eldobni nemcsak a nemzeti, hanem a vallási identitását is, szakítani akart magyarságával és a zsidóságával, megpróbált csatlakozni a szovjet birodalom ideológiájához, amelyet kommunizmusnak hívtak, az egyenlőség eszméjéhez. Azt tanították nekik, hogy nem lesz nép, nem lesz nemzet, nem lesz vallás, hanem minden ember egyenlő lesz, hiszen az egész világot forgatják meg holnapra, vagyis hát – szűken véve – egy napon belül. Hamarosan azonban rájöttek arra, hogy Romániában erről szó nincs– máshol se volt –, hiszen kommunista köntösben újjáéledt a nagy-román nacionalizmus, és arra kényszerítettek mindenkit, hogy válasszon: román-e vagy semmi. Ezzel eltűnt az utolsó fogódzó, nem volt olyan identitás, amelyhez a zsidók csatlakozni tudtak volna, így amikor lehetett, elindultak…
A második, harmadik nemzedék már elvesztette a magyar nemzethet való tarozás érzését.
Az erdélyi zsidók eleget tettek az ősi parancsnak, megőrizték városuk békéjét, de amikor ezen az ősi parancson túlléptek, és megpróbáltak beilleszkedni a városon túl egy tágabb csoportba, a nemzetbe, a történelem keserű tréfát űzött velük. Mert amikor elérték azt, hogy énjük része lett a magyarsághoz való tartozásuk, hirtelen egy másik nemzettel kellett volna ezt helyettesíteniük. Mert ez nem sikerült, nem sikerülhetett, mert a lélek dolgait nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni.
Azt már sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha 1920 után nem kerül a zsidókérdés a magyar közgondolkodás középpontjába, mi lett volna, ha nem szabadulnak el a gyilkosok, nem akarják megvalósítani azt, amit vezéreik mondtak: az európai zsidóság módszeres és teljes kiirtását. Persze a „modern” Magyarország fejlett ipari módszerekkel mészárolta le állampolgárait, az „elmaradott” Románia maradt a rég bevált ütlegelésnél, kézimunkánál, de az áldozatok a pusztulásban nem tudtak különbséget tenni.
A félidentitású erdélyi zsidóság válsága megoldódott, legtöbbjük már zsidónak és izraelinek tudja magát, és ha így halad a világ, pár évtized múlva már azok is eltávoznak, akik emlékeznek a zsidó világnak erre a régi szegletére.
Worms, Mainz, Nagymihály és a többi hajdan volt nagy zsidó közösségek városainak nevei mellé bekerülnek majd Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár nevei, amelyek már nem fognak mást jelenteni az eljövendő nemzedékeknek, mint egy elsüllyedt világ halovány jelét…
Így van ez, mert az Örökkévaló útjai kifürkészhetetlenek.

* Elhangzott egy nemzetközi konferencián 2009. május 14-én.

Gerő Zsolt: Az első nyolcvan évem

Gerő Zsolt

Az első nyolcvan évem
Részlet

1944. március 19-én bejöttek a németek. A cserkészcsapattal csillagtúrára mentünk, rajok, őrsök, több irányból közelítették meg a csapat gyülekező helyét. Szerencsére a csapatban évek óta kiépült a riadólánc és megszervezték a veszély esetére a gyors értesítést. Így történt, hogy a Péter-hegyi találkozóra futár érkezett. Közölte, hogy a németek megszállták az országot, mindenki azonnal térjen haza. Elbúcsúztunk egymástól. Sokukat nem láttuk többé. A cserkész vezetők többsége elpusztult. Néhányan – Giesser őrsvezetőm is –, illegalitásban mentettek embereket, küzdöttek a nyilasok ellen.
Még egy hónapig bejárhattam dolgozni a műhelybe, amíg a zsidók, sárga csillaggal a ruhájukon egyáltalán kijárhattak az utcára.
Ehhez a kegyetlen időszakhoz tartozik, hogy voltak gyilkosok, voltak szemlélők és néhányan igaz emberek. Ilyen volt Kóber Ferenc. Ezért írok Kóber Ferenc mesterem emberiességéről. A Rotschild családot is elvitték a téglagyárba és sorsuk megpecsételődött. Imre ügyesen megszökött a munkaszolgálatból, megkereste Olga feleségét és Magda lányát az egyik téglagyárban. Kiszöktette őket és megkereste a Rákos hegyen lakó Kóber Ferencet. Ő azonnal befogadta őket és a kerti házukban, elbújtatta. Majd elküldte a feleségét a Róthékért is és elhozatta a családot két kis gyerekükkel együtt. Amikor a razziák sűrűsödtek, a két családot a ház egyik részében bújtatta el. A felszabadulást mind a két zsidó család épségben megélte. (Róthék később Izraelbe vándoroltak és felvetették Kóbert és Terit, a feleségét a Yed Vasem igaz emberei sorába. Sajnos ezt Kóber már nem érte meg, csak a gyerekei.)
Szabadulásukat követően, Rotschildék kiásták a kertben elrejtett ezüstjeiket, de nem voltak gálánsak a megmentőikkel. Ezt finoman fogalmaztam. Imre újabb két üzemet alapított és jó orral megérezte az államosítás szelét. Az államosítás előtt még eladta a cégeit, és családjával disszidált. Bécsben hamis tanúkkal ügyesen elintézte, hogy mint Németországba deportált család, akik a koncentrációs tábort is megjárták, - magas kártérítést kapjanak. Ebből a jelentős
pénzből hozott létre egy üzemet, Bécsben. Ügyesen csinálta!

1944. május végétől a zsidókra rájárt a pokol. Öt éve folyt a háború és véget ért a németek győzelmi sorozata. A magyar fasiszták, a háború minden baját a zsidókra zúdítottak, újság, rádió mind erről szólt. Júniusban néhány hét alatt sok százezer vidékit szállítottak a koncentrációs táborokba. 600,000 magyar zsidót pusztítottak el. Június 21-ig a kabátokra fel kellett varrni a sárga csillagot.
Behívták a 14 évnél idősebb fiúkat, lányokat, és az öregeket romeltakarításra. Én is ilyen munkára kerültem. Minden reggel 7 órakor találkoztunk a Köröndön, ahol kőműves vállalkozók30-40-es csoportokban elvittek minket a romos házakhoz. Az én vállalkozóm Nyitrai Ágoston volt. 1944. október 14-ig dolgoztam nála és még be is jelentett az OTI-ba. Én többségében az Andrássy út és a Lendvai utca lebombázott házaihoz kerültem. Nyolc órát dolgoztam. A romházakból talicskával, kézi troglival, sittet hordtunk az utcára. Velünk kőművesek dolgoztak, nem bántak velünk durván, de dolgozni kellett. Egyik kőműves megkedvelt, mert a szerszámait éleztem, meg látta, hogy szeretek dolgozni. Néhányszor megkínált étellel is. Sok öreg nehezen bírta a munkát, ezeknek segítettünk. Velünk dolgozott pl. Bokros Birman Dezső szobrász, voltak diákok, gyenge asszonyok. Ami jó volt, hogy kaptunk meleg ebédet.
Sárga csillagosan is dolgoztunk. Júniusban újabb rendelet kötelezte a zsidókat, hogy költözzenek össze, a kijelölt, csillagos házakba. Kerestük a helyeket, és Ziegler Imre rokonai,
Herczog Aladár és családja vállalták a befogadást a VI. Dessewffy utca 43 számú ház 3.-ik emeletén. Az ő házukat is kijelölték csillagos háznak. Ő is örült, hogy nem idegenek kerülnek a lakásába.
Ma nehéz elképzelni, mit jelent egy hattagú család néhány napon belüli költöztetése egy másik belakott lakásba. Talán ekkor kezdtem férfivé válni? Igaz, hogy 13 éves koromban férfivé avattak, de az csak formaság. Édesapám és Tomi munkaszolgálatban robotoltak. Négyen voltunk otthon, én a „férfi”. Nekem kellett csomagolni, a házban lévő szenespincéből kézikocsit kölcsönözni és megrakni. 82 éves nagyapám ebben nem tudott segíteni. A csillagos házban felcipeltem a holmikat. Megint fordulni. Édesanyám tanácstalan volt, hogy mi a legszükségesebb, mit vigyünk át? Én mondhattam, hogy mi fér el ott. Fontos volt az élelmiszereink átmentése. A töménytelen könyv, ruhák, konyhaeszközök, meg sorolhatnám, ott voltak előttünk. Mit vihetünk még át? Éreztem, a fontosságom, hogy rajtam a család gondja!
A közös lakásban nehezen alakult az együttlét, mert Herczog felesége egy kibírhatatlan perszóna volt. Alig vittünk a három szobás lakásunkból holmit, azt sem tudtuk elhelyezni.
Azért kibírtuk valahogy. A zsidók lakta lakásokból történt távozást követően, az új lakók, a lakásokat természetesen kirabolták.
A Dessewffy utcai, kellemetlen együttlét sem tartott sokáig. 1944. november közepén – egyik hajnalban, a csillagos házban – nyilasok és rendőrök, az udvarra terelték a 16-től 60 éves férfiakat és nőket. Az udvaron összegyűjtötték őket, és gyalog indították őket az óbudai téglagyárba. Így ment el Édesanyám és Aranka. Erről már írtam. Nehéz szívvel búcsúztam tőlük. Nem gondoltam rá, hogy többé nem látom Édesanyámat. Én nem mentem le az udvarra, hanem elbújtam a padláson. Tovább dolgoztam a romeltakarításon, jó igazolvánnyal rendelkeztem, hogy munkára vezényeltek.

1944. november utolsó napjaiban már ácsolták a gettó falait. Rendelet kötelezte a zsidókat, hogy december 2-ig be kell vonulni a gettóba. November utolsó napjaiban sorra került a nagypapám is. Nagypapám bevonult a többi öreggel és gyerekkel a gettóba. Két botjára támaszkodva, nagyon kis batyujával, amit még elbírt lépegetett a csoportban. Szegény! Kilencedik évtizedében, a pihenés, a nyugodt öregkor helyett ő már a halála felé menetelt. Öreg szervezetével, kis holmijával nem soká bírhatta. Biztos ember sem akadt, aki elbúcsúztatta volna.
Én nem mentem le az udvarra, nekem menekülnöm kellett. Megint elbújtam a padláson. Ekkor kerestem fel másodszor Kelényi Pált és elvittem a születési bizonyítványaimat, cserkész igazolványomat és a bejelentőmet. Ő azonnal kimosta vegyszerrel az izraelita beírást és keresztényt írt be helyette. A továbbiakban, mint miskolci menekült szerepeltem.
Ismerte a Teréz körút 34-ben működő Erdenson, orvosi műszer üzemet és tudta, hogy munkást keresnek. Már dolgozott ott egy zsidó ismerőse, de nem közölte, ki az illető. Összecsomagoltam a szükséges holmimat és jelentkeztem Tóth úrnál, az üzemvezetőnél. Mondtam, hogy miskolci menekült vagyok, és munkát keresek, tudok esztergálni. Lehet, hogy sejtette a hazugságomat, de feketén felvett. A pincében volt néhány szalmazsák, egyet elfoglaltam. Rögtön kipróbált és munkát adott egy számomra ismeretlen esztergapadon. Nem volt nagyon bonyolult feladat, hamar elkészítettem. Miután elkészültem, szó nélkül elfogadta. Ő a feleségével és a lányával a felső emeleten lakott. Így akadt munkám és szállásom is. Az üzem pincéjében többen aludtunk. Több munkás vidéken lakott, nem tudott volna bejárni. Azt hiszem, mindenki tartózkodott kapcsolat kialakításával. Tudtuk egymás nevét, még segítettünk egymásnak vízhordással, kisebb ügyekben, de mindenki bezárkózott. Ki tudta, mi rejlik a másikban. Lehettek katonaszökevények is.
Visszatekintve, otthon az emberek szeretetére neveltek. Tudtam, hogy vannak rossz emberek, a csendőrök, nyilasok, Hitlerék. Ott a pincében éreztem, vagy tanultam meg először, hogy vigyázni kell. Hárman-öten aludtunk a pincében, nem messze egymástól. Én szívesen beszélgettem volna velük, de érezhettem, hogy hátha ő is kérdez, majd feljelent és elvisznek.
Mindenki tartott a másiktól, hetekig csak hétköznapi dolgok hangzottak el, jóformán csak a keresztneveinket ismertük. Furcsa volt a így élni emberek között, a jó hangulatú cserkésztáborokat követően. Így éltünk estétől reggelig a kis pincénkben.

Hrotkó Larissa: Hűség a hagyományhoz

Hrotkó Larissa

Hűség a hagyományhoz
Immánuel gondolatai az idők múlásáról

A posztumusz emlékkönyv

1947-ben jelent meg Löw Immánuel emlékkönyve1, amikor a nagy rabbi már nem volt közöttünk. A kötet előkészítése még 1944-ben, Löw 90. születésnapjára kezdődött, ám akkor ebből csak 150 oldal készülhetett el, ezután a munkát a nácik betiltották. A deportálási vagonból megmenekült rabbi július 19-én halt meg a zsidó szükségkórházban. Benoschofszky Imre és Scheiber Sándor búcsúztatták el.
A posztumusz emlékkönyv több olyan szerző írását tartalmazza, akik a könyv megjelenését már nem élhették meg. Ezek közé elsősorban Löw Immánuelt sorolhatjuk. A deportálásból nem jött vissza Bakonyi József, „A héber hangtan befolyása a jiddis nyelvre” című értékezés szerzője és Vidor Pál, a budai Újlaki zsinagóga fiatal rabbija, filozófus és a zsidó cserkész mozgalom egyik vezetője. Neológ rabbiként és tudósként egyaránt Löw Immánuel a zsidóság európai kulturális integrációjának ügyét képviselte. Olyan integrációra törekedett, amelynél a zsidó társadalom megőrzi vallási értékeit és autonómiáját, de semmiképp sem zárkózik el a környező világ kultúrája elől. Ez elsősorban az európai nyelvekre és irodalomra vonatkozott. Vallási tanulmányait Löw Berlinben a Hochschule für die Wissenschaften des Judentums (A zsidó vallástudományok Főiskoláján) végezte el, de párhuzamosan elvégezte a lipcsei egyetemet is. Német nyelven írt néprajzi-kultúraantropológiai írásai bizonyítják, hogy a zsidó kultúra egyrészt képes integrálni és integrálódni, másrészt Európa, illetve világ kultúrájának szerves, elválaszthatatlan része. Ezt Löw Immánuel saját elképesztően nagy tudásának példájával is bemutatta, amikor egy-egy téma kifejtésénél hol az evangéliumok irodalmához, hol az arab legenda, illetve költészet világához fordult, a bőséges talmudi hivatkozásokról nem is szólva.

„Ha’iddaná” – a pároldalas irodalmi kincs

A tudományos körök mindig is nagy érdeklődéssel fordultak az egyetemes kultúra nagy magyarországi zsidó művelőjéhez és humanistához. Ennek köszönhetően 1975-ben jelent meg Georg Olms – kiadónál „Studien zur jüdischen Folklore” (A zsidó néprajzi tanulmányok) című könyv, amelynek egyik részletét mutatjuk be a mai olvasónak. Egyrészt azért, mert talán nincs tisztában azzal, milyen értékeket képviselt egy neológ rabbi, másrészt, mert Löw Immánuel munkásságáról még nem sokat hallott.
Az említett folklorisztikus gyűjteményében Löw Immánuel olyan nagy neveket közvetített a nem zsidó tudományos világ felé, mint Maharam ben Baruchét (ismertebb néven rottenburgi rabbi Meir), vagy Maharilt – a mainzi rabbit, azaz Mózes ben Jakob Halevi Molint (meghalt Wormsban 1427-ben). Ugyancsak fontosnak vélte bemutatni a nem zsidóknak is REMA-t (lengyelesen REMO-t, Löw ugyanis a lengyel névváltozatot használta írásában). REMA – vagyis rabbi Mózes Isszerlesz – HaMappáh a Sulhán Áruch híres kommentárjának szerzője, aki döntően hozzájárult ahhoz, hogy a Sulhán Áruch a zsidóság valláserkölcsi szabályzatává váljon. Luria Askenázit (LA-t), az új kabbala megalkotóját Löw ugyancsak szívesen idézte, de természetesen nem hiányzott a névsorból se Maimuni, se Rasi neve. Rabbi Hirsch Perez Chajes a magyarországi zsidók számára talán kevésbé ismert. Löw legkedvesebb barátjának nevezte Chajest, és a halálát a „Könnyek” című néprajzi-költészeti dolgozatban siratta meg.
Löw kultúrantropológiai művei között található a „Ha’iddaná” című jeles dolgozat, amely a hagyomány megőrzésének mai napig is égetően aktuális kérdését veti fel, noha látszólag csupán egyetlen ritka szó származását, használatát és a talmudi, illetve reszponzumi irodalomban való előfordulását tárgyalja. Ha’iddana, amely szinonimája a héber achsáv (most, jelenleg) szónak, formailag tipikusan misnai arámi kifejezés: a szó elején álló –hé mutató névmásként, a szó végén látható -alef pedig névelőként szolgál.
„Ha’iddana” első oldalán olvashatjuk a következő bevezető mondatot: „A mindenkori nemzedék miatti lamentálás sohasem hiányzott az erkölcsi prédikációkból.” Ezt a nagyon is elfogadható, ám egy rabbitól mégis szokatlan kijelentést a szerző egy sor tanulságos példával illusztrálta.

A nemzedékek romlása

Maharam ben Baruch, például, így panaszkodott: „Mily sok a tudatlan!” A „tudatlan” ebben az esetben „am haarec” - egy kifejezés, amelyet Maharam Semot 5, 5-ből kölcsönzött. A nemzedékek, Maharam szerint, elkorcsosodnak: miközben régen több ezer tóratudós volt, ma ez a szám igen csak megfogyatkozott.
De hát már Maimuni is panaszkodott a nehéz időkre, amelyekben az egyesek értelmetlen csevegéssel töltik az időt, mások a nem zsidók közé keveredtek, kenyerüket eszik és már csak a zsidó nevükben különbőznek meg tőlük!
Kollégáinak összes panaszát rabbi Izrael Bruna (aki a 15. századi Brünnben élt) mintegy összefoglalta abban a megállapításban, hogy a nemzedékek már nem kóserek! Mantuai Dávid léha, romlott nemzedéknek nevezte kortársait. A jámbor zsidóságáról elhíresült középkori Frankfurtban hangzott el Josif Omez váratlan kiáltása, mely szerint ott „sokan ivászattal szennyezik be szájukat.”
Szinte minden egyes nemzedék elégedetlen volt és hangsúlyozta a következő generáció hanyatlását. A korábbi generáció öregjei mindig jobban értettek a Tórához, többet tudtak a kortársi nemzedéknél. Ám minden generációban voltak olyan tudósok, akik mégis vállalkoztak a vallási kérdések eldöntésére, sőt a korábbi tilalmak átértelmezésére. Ezek közé tartozott Rasi, az askenáz világ vitathatatlan autoritása. És éppen Rasi – noha ő is tisztában volt kortársainak hanyatló tudásával – nem sietett az új nemzedékek elítélésével. Szerinte csak a kor bírája ítélkezhet igazságosan saját korának nemzedéke felett (vö. Dvarim 17, 9).

A gáoni időkről

Már a gáoni időkben a tudósok megállapították, hogy a Talmud elvi betartása ellenére a szokások és a nézetek változását teljes mértékben nem lehetett kizárni. Érdekesnek tűnik ilyen szempontból a Morgengabe (nászajándék) szokásának példája. Natronaj (Beráhja ben Nátronaj, más néven Benedictus Punctator, a 12-13. században Franciaországban élt tudós és meseíró) ezt írta: „A hímnemű utódok számára a nászajándék céljára elkülönített örökségi rész manapság már nem használatos, mert annak meghatározása hiányos tapasztalat miatt bizonytalan.” Sőt már a 9. században sem voltak biztosak a nászajándék nagyságrendjének megállapításában (Matitja – 9. század, Pumbadita). „Morgengabe” magyarországi alkalmazását ezek a viták nem befolyásolták. A 19. századi házassági szerződésekben találkozhatunk „Morgengabe” részletes tárgyalásával, amiről már írtam „Rozi férjhez megy” című rövid esszémben (Remény, 2008/2. 17-19). Az askenáz világ talán azért is ragaszkodott ehhez a szokáshoz, mert Németországban és Ausztriában a nászajándék elterjedt volt a nem zsidók körében is.
„Temetéskor ma már nem alkalmazunk surát, sem birkát harehabá-t” – hangoztatta Paltoj gáon. Ám „Eskol-nál” (egy ismert amoránál, vagyis a Gemára egyik szerzőjénél) éppen az ellenkezőjét olvassuk: manapság szoktunk surát állni. Visszatért volna a szokás? Előfordulhat ez is, de sokkal inkább elképzelhető, hogy az általánosnak gondolt szabály lassan helyi méretekre szorult vissza.
Ugyancsak a gáoni időben kezdődött az omer-napok arám nyelvű felsorolása. Ezt Szá’adja gáon említi meg Sziddur Szá’adjában. Később Haj gáon arra panaszkodott, hogy az omer-napokat csak a rabbinikus rendelet miatt számolják.
A bencsolásban már nemcsak a tudósok, de a tanulatlanak is részt vesznek – lamentált „Hacofe me erec hagár” – vagyis Magyarországon keletkezett gyűjtemény.
Haj gáon tovább ment a változások észlelésében: szerinte az új időkben minden megváltozott, és már a démonok sem régiek. Viselkedésük finomabb lett, sőt számuk is megfogyatkozott. Azt azonban nem lehetett megállapítani, hogy az utolsó nagy gáon örvendezett, vagy inkább kesergett a démonok emancipációja miatt!
Újnak, de legalábbis szokatlan jelenségnek írják le a gáoni korszakban keletkezett szukkoti körmenetet. „Ma’aszé ha-geonim” című gyűjtemény kijelenti, hogy a rituális tisztáság, illetve tisztátlanság kérdése mára ugyancsak elavult. Rabija ezt azzal magyarázza, hogy „a tisztátlan országokban a rituális tisztáság nincs többé”.
A gáonok rájöttek, hogyan kezelhetjük a vallási szabályok tudatlanságból történő megszegését. Sarrira azt tanácsolta, hogy a bölcsek nézzék ezt el, és ne szóljanak a tudatlanokra. Mert jobb, ha a tudatlanságból cselekszenek tévesen, mintsem szándékosan ellenkezzenek.

A rabbinikus korszak változásai

„Manapság – írta rabbi Áser – a szemlélő rojtokat eltávolítják az elhunytak ruhájáról”. Ugyanaz a szerző: „Manapság a szemlélő rojtokat csak a parancsolat teljesítése miatt hordjuk, miközben korábban a cicit a ruházathoz tartozott.” Persze, hogy ez tényleg így lett volna, R. Áser sem tudta bizonyítani, de lamentálása okot adott arra, hogy ezt gondoljuk. Narbonnai rabbi Ábrahám ben Icchák (1110-1179) azt fájlalta, hogy Ismáel bálványimádó lett. Korábban esetleg nem volt az?
1300 körül élt rabbi Nathan ben Jehuda az Áv 9-i gyász megtartásáról beszélt, de közben egy érdekes megjegyzést ejtett, amelyre fel kellett figyelnem: „Manapság, amikor mindenki egyedül imádkozik…” Vajon mit jelentett ez a megjegyzés? Össze sem jöttek az imára (talán az üldözés idején), vagy az imádkozás a korábbi szokáshoz képest individualizálódott volna?
Ha a pészách erev sábátra esik, a Magen abot (Mógén Óvausz) kezdetű imát manapság már nem ismétlik – ezt olvassuk ki egy rabbinikus korszakbeli írásos feljegyzésből. Ugyanis eredetileg ezt az imát a démonok elleni védelemre vezették be azok számára, akik későn érkeztek a zsinagógába. A pészách estje viszont amúgy is egy teljes védelmet nyújt. (Már arról nem is szólva, hogy a démonok még a gáoni időkben megszelídültek!)
Megváltoztak az imádkozással szembeni követelmények is. Hol van már a régi áhítat, amely a legfőbb feltétele volt az imának! Ha valaki kellő áhítat nélkül mondott el egy-egy helyet, Maimuni rendelete értelmében ismételnie kellett az imát. Manapság már nem ragaszkodnak az ismétléshez, mert attól tartanak, hogy ismétléskor sem lesz meg kellő áhítat! Sőt az áhítat hiánya szinte általánossá vált. Megjegyzem, hogy a neológia fejlett kántorművészete nyilván éppen az áhítat keltését segítette elő, hogy az ima ne váljon formálissá.
Az eredetileg csak önkéntes esti ima lassan kötelezővé vált. A megváltozott körülmények – többek között az egyéni sátrak felállításának nehézsége - megkövetelik, hogy szukkotkor a zsinagóga, vagy a tanház közelében állítsanak fel egy közös sátrat.

A zsidó nők előkelősége

Az idők során a zsidóknak sok mindenről le kellett mondani, ami korábban általános szokás volt. Például a jeruzsálemi zarándokútról. Hiányzik a szemlélő rojt kék fonala és a meggyanúsított feleség vízpróbája. Az utóbbit, persze, nem mindenki, talán csak a Babiloni Talmud Szóta traktatusa és még egy-két különösen haragos férj hiányolja. De hiányzik a Targum (a szentírási fordítás) felolvasása is, ami valamikor ugyancsak kötelező volt. Ez a szertartás is azt a célt szolgálta, hogy a közösségi imádkozás ne legyen formális, hogy mindenki értse, miről szól a heti tórai szakasz.

Időközben új szokások is keletkeztek. Például, hogy a gyerekeket túl korán kezdik tanítani, és ezért testileg nem olyan erősek, mint régen. Azok a tanárok, akiknek nincs más kenyérkereseti lehetőségük, manapság fizetést kaphatnak a tanításért! A gyapjúból készült fonalat szemlélő rojtként a lenből való szövetre kötjük – kifogásolta narbonnai Ábrahám ben Icchák (megh. 1179. körül).
„Ha’iddana” külön fejezete – még ha csak futólag is – megemlíti a nők közösségen belüli helyzetének változását. A Metz-i rabbi Eliezer mesélte, hogy a férfiak már eltűrik, ha a nők szombaton ékszert viselnek. Korábban ez nem volt megengedett, méghozzá attól való félelemben, hogy a nők az ékszert esetleg leveszik, és kezükben tartják, megszegve ezáltal a tárgyak elmozdítására vonatkozó szombati tilalmat.
Széder esti különleges, feltámaszkodós ülést illetően Mordehaj ben Hillel azt tanította, hogy a közösség minden hölgytagja köztiszteletben álló személynek számít, vagyis a nők is ülhetnek az asztalnál feltámaszkodva.
Úgy látszik, hogy Maharill idején egyes hölgyek eltakarták arcukat a férfiak illetlen pillantásaitól. Korunk hölgyei óriási bizalmat tanúsítanak férfi kortársainkkal szemben, és nem fosztják meg őket a női arcok látványától. Bizton reméljük, hogy ez a bizalom nem teljesen alaptalan.

A remény

A régi szokásoktól és nézetektől való feltűnő eltéréseket a tudósok azzal magyarázták, hogy maga a természet is változott az idők folyamán. De a tapasztalat is kényszerített arra, hogy némely szokást feladjunk. Így a járványok idején manapság már nem böjtölnek úgy, mint régen. Hajim Szófer budapesti halachista aláhúzta ennek fontosságát. A gyásszal kapcsolatos szertartásokat is enyhítik a járványok idején.
Némely régi szabály azért merült feledésbe, mert az emberek már nem félnek a varázslattól. Ugyanakkor vannak olyan szokások, amelyek arra utalnak, hogy manapság is tartanak a rontástól. Így, például, az esküvő hét napja alatt tilos táncolni a mennyasszonnyal még akkor is, ha csupán a mennyasszony kezében tartott zsebkendőt érinti meg az ember. Csak a mennyasszony előtt, nem pedig vele szoktunk táncolni.
Új szokás az is, hogy a gyerekek nem kaphatják meg az élő rokonok nevét.

***

Valóban vigasztalatlan volna a helyzet a hagyomány és az emberek közötti kapcsolatok terén? Úgy tűnik, hogy Löw Immánuel nem ezzel a gondolattal írta meg az itt bemutatott rövid dolgozatát. Legalábbis ez következtethetjük az írás elején található sorokból, amelyekben bevallja, hogy csak azt akarta megmutatni, hogyan fogadja, illetve elfogadja a mindenkori nemzedék a hagyomány aktualizálását.

1 Semitic studies in memory of Immanuel Löw – Keleti dolgozatok Löw Immánuel emlékére. Budapest 1947

Hrotkó Larissa: Nők kalitkában és kalitkán kívül

Hrotkó Larissa

Nők kalitkában és kalitkán kívül

A szalonhölgyek, a talmudistanők és a cselédlányok

1. Egy új nőideál a változó zsidó társadalomban

Tény, hogy a felvilágosodás „sapere aude” (merjél bölcsnek lenni!) kanti felhívása a teljes embert, vagyis a férfiakat és a nőket egyaránt ösztönözte az önálló gondolkodásra, illetve az autoritások kritikus felülvizsgálatára. A nők élete azonban a Felvilágosodás világában is a tekintélyektől függött, mert az életvitelüket továbbra is a férfiak szabták meg.
A korai felvilágosodásra jellemző független, szabad nőtípust a polgárosodás folyamán felváltotta a passzív, illedelmes, érzékeny lelkületű nőideál, amely meglepően hamar nyerte meg a zsidó férfiak tetszését. Az ész és az értelem kategóriáit az érző női szív szimbóluma váltotta fel. A szépség és a jóság ebben a képben többet számított, mint a szaktudás, vagy az általános képzettség. Ez annál is inkább volt meglepő, mert a zsidó társadalom a nők munkájáról sohasem mondhatott le. Főleg, hogy a férfiak elsősorban a hagyományos zsidó kötelességekkel – azaz a Tóra és a Talmud tanulásával, illetve tanulmányozásával – foglalkoztak.
Ezért a keresztény kortársnőitől eltérően a zsidó nőket a felvilágosodás előtt csak a nyilvános vallásoktatásból és vallási funkciókból zárták ki, a gazdasági szférát a nők vezették. Ennek példáit az ősi askenáz területeken Franciaországban és Németországban, de Olaszországban is megtalálhatjuk.
Az európai polgárosodás erősödésével az ideális zsidónő képe mind jobban megközelítette a polgári világ ideálját, amely a nőt a családi kalitkába zárta. Ezt különböző történelmi, művészeti és pszichológiai érvekkel igyekezték megalapozni, így többek között a zsidó család idillikus képének hangsúlyozásával, ami ugyancsak hozzájárult a nők társadalmi kizárásához és a családi keretekbe való visszaszorításához. A nőket nem tekintették az alakulásban lévő kritikai nyilvánosság részének, ezért a zsidó felvilágosítók művelődési programja, amelyhez mindenek előtt a héber és a német nyelv tanulása tartozott, csak a férfiakat vette célba. A nőket a maszkilim csak ritkán és kizárólag németül tanították, az oktatás témái – mint például a háztartás, a gyermeknevelés, vagy a művészet – szorosan a polgári élethez tartoztak.
A zsidó felvilágosítók ambivalens tevékenységét, amellyel egyfelől a zsidó férfiakat emancipálták, de másfelől korlátozták a nők fejlődését, Mózes Mendelssohn példája is jól ábrázolja. Mendelssohn ugyan művelt mennyasszonyt kívánt magának, de semmiképp sem tudós nőt. Egyik levelében például kifogásolta, hogy Fromet Gugenheim (későbbi felesége) túl sokat olvas: „Ugyan mit is akar ezzel elérni? Tudós akar leni? Isten mentsen ettől! Némi mértéktartó olvasás illik egy nőhöz, de nem az olvasottság.” A hászkála férfi művelői – hasonlóan nem zsidó társaihoz – a női nevelés ügyét is maguknak tartották fenn.

2. A szalonhölgyek

Ám mégis éppen a nők járultak döntően a zsidóság 18-19. századi szellemi felszabadulásához. Olyanak, mint Fromet Mendelssohn (1737-1812), vagy Fannyi von Arnstein (1757-1818) és Henriette de Lemos/Herz (1764-1847), akik a zsidó „saloniéres” (szalonhölgyek) köréhez tartoztak.
A korabeli zsidó szalonok társadalmi és intellektuális ragyogása elfelejtteti velünk, hogy ezek a nők a zsidó társadalomban inkább kivételt képeztek. Többségük gazdag családból származott, és magán úton ragyogó műveltséget szerzett a nyelvek, a zene, az irodalom és a szépművészetek terén. Ezzel szemben a hagyományos zsidó tantárgyakból a hölgyek alig kaptak oktatást.
Az első zsidó szalonok Berlinben alakultak, és ezek közül legendás volt Rachel Levin/Varnhagen (1771-1833) köre. De híres volt Fanny Itzig/von Arnstein és Cecilie Itzig/Wulff/von Eskeles bécsi szalonja is. Itzig nővérek egyébként komoly társadalmi és diplomáciai szerepet játszottak a Bécsi kongresszus (1815) idején.
A zsidó szalonokban ideiglenesen megszűntek a társadalmi korlátok a nemesek és a nem-nemesek, a zsidók és a nem-zsidók között. Ezáltal mélyebb kapcsolatok is alakultak ki a zsidó szalonhölgyek és a többnyire nemes keresztény vendégeik között, aminek nem ritkán egy válás, illetve újabb házasságkötés volt a vége. Saloniéres egy társadalmi rétegként élték meg a modernkor egyik jellemző konfliktusát, amely az egyéni emancipáció és a zsidó népcsoporthoz való ragaszkodás kettősségéből származott. A szalonhölgyek többsége meg volt győződve, hogy az egyéni megvalósulása a zsidó keretek között nem lehetséges, ezért a zsidóságból való kitérésre szánták el magukat. A kitérések száma olyan nagy volt, hogy már-már járványméreteket öltött. A zsidó társadalom kénytelen volt végre komolyan felfigyelni a nők művelődési igényeire. David Friedländer, a zsidó felvilágosodás második generációjának jeles képviselője, aki egyéb tisztségeken kívül a „Szulamit” című újság (1806-1848) tudós kiadója is volt, 1787-1788-ban éppen egy héber nyelvű folyóiratban lépett fel a nők vallásoktatása érdekében. Friedländer hangsúlyozta, hogy a vallásoktatás jót fog tenni az észbeli képességek fejlesztésének és megismerteti a hölgyekkel a kötelességeket, amelyeket nekik is, mint „az emberiség nem kevésbé fontos felének” teljesíteniük kell.

3. Egy újkori talmudistanő

Kétségtelen, hogy Magyarországon kevésbé ismert Rachel Luzzatto/Morpurgo (1790-1817) úgyszintén a hászkála gyermeke volt. Ám Rachel Luzzatto felvilágosodásának egyéni útja valószínűleg még szokatlanabb volt, mint a zsidó szalonhölgyeké.
Minden hebraista jól ismeri Sámuel Dávid Luzzatto, az arámi és a héber grammatikák szerzőjének nevét. Unokatestvére – Rachel Luzzatto – ritka tünemény volt az európai zsidóság életében, sőt valószínűleg máig is az marad. Ugyanis a zsidó tudományokban és a héber nyelv területén olyan magas szintű tudással bírt, amely egy sorba helyezte őt korának legjobb zsidó tudósaival. Ami Rachel Luzzatto-t vonzotta, a tradicionális zsidó női társadalom számára teljesen haszontalan volt. Családjának férfitagjai társaságában tanulta a Szentírást, a Talmudot és olvasta a zsidó szerzők erkölcstanításait. Sámuel Dávid Luzzattoval együtt tanulmányozta, illetve feldolgozta a héber nyelvtant és a héber irodalmi hagyatékot. Érdeklődési köréből a kabbalát sem zárta ki, ami unokatestvére felvilágosult ízlésének már egyáltalán nem felelt meg. Rachel mégis folytatta a kabbala tanulmányozását, kiegészítve ilyen módon nemcsak a talmudisták, de a zsidó misztikusok sorát is.
Eltekintve a zsidó vallástudományok mély művelésétől, Rachel Luzzatto élete látszólag semmiben sem különbözött a korabeli olaszországi zsidó nők köznapjaitól. Rachel aktívan vett részt a gazdasági életben, ugyanis családjának más tagjaival együtt esztergályosként dolgozott a családi vállalkozásban. De a felnőtt életét egy férfi iránti vonzalom határozta meg. Az életrajzírók ezt a történetet jócskán kiszínezték ugyan, de tény, hogy Rachel Luzzatto nem volt hajlandó olyan férfihez menni feleségül, akit családja szemelt ki számára, hanem szíve választottjának adta kezét. Ez annyira ellentmondott a jámbor és szófogadó polgári zsidó nő ideáljának, hogy az akkoriban 16 éves Sámuel Dávid Luzzatto egy héber szonettben kifogásolta a nála 10 évvel idősebb unokatestvére viselkedését. Egy mesterien megírt költői válaszában Rachel – megtartva a héber vers retorikáját és Dávid Luzzatto szonettjének formáját – kifejtette, hogy csak azzal a férfivel tudna együtt élni, akit ő maga választott ki.
Sokkal később, amikor Rachel már négygyermekes családanya volt, ezt a poétikus levelezésüket Sámuel Dávid Luzzatto elküldte a Bécsben megjelenő „Kokhve Itzchak” (Izsák csillagai) című újságnak, amely a héber irodalom ápolásának szentelte működését. Versei nyilvánosságra hozatala felbátorította a költőnőt tehetségének fejlesztésére. 1847 és 1861 között több mint 20 további verset jelenített meg az „Izsák csillagaiban.” Műveinek messianisztikus motívumai utalnak arra, hogy a kabbala tanulmányozásával nem hagyott fel. Számára a judaizmus egyben a felvilágosodott nő vallása is volt. (Megjegyzem, hogy a judaizmus költői kifejezése nem kizárólagos női forma: Gabirol és Juda Halevi, sőt Szaádja gáon is verses formában foglalták össze zsidófilozófiai és vallástani téziseiket. A témák, amelyek Rachel Luzzatto misztikai gondolkodásának középpontjában álltak, később Rosenzweig és Buber munkáit is jellemezték.

4. A cselédlányok

A felvilágosodás, a haszkala működése Berlin és Bécs légtéréből – kissé megkésve ugyan, ám mégis – elérte Pest-Budát is. A késés viszonylagos lehetett, hiszen a kelet-európai emancipációnak sajátos, eddig még nem elég feltárt vonásai is lehettek.
Budán 1819-ben jelentek meg Mózes Mendelssohn művei, amelyeket az egyes pesti zsidók az üzleti-rokoni kapcsolatok révén már eddig is bizonyára ismertek. De sem a zsidó szalonok, sem a szalonhölgyek Magyarországon – Bécs közelsége ellenére, vagy talán éppen emiatt – nem terjedtek el.
A gyorsan polgárosodó pesti zsidóság első adóösszeírásaiban női nevekkel szinte nem is találkozunk. Név szerint csak azok szerepeltek, akik önállóan fizettek, illetve tartoztak megfizetni valamilyen adófajtát. Többségük özvegy volt. Az 1827-es adóösszeírásban már a családtagokat, sőt a családot kiszolgáló személyzetet is összeírták. A feleségek eredeti családi nevűk nélkül szerepeltek a listán. Ám a cselédlányokat nevük és családi nevük feltüntetésével írták össze.
Prof. dr. Monika Richarz, a berlini kutatócsoport történésznője, a zsidó cselédek sorsáról írt cikkében1 részleteket idézett egy német utazó 1801-es beszámolójából. Az utazó rosszállóan, sőt lenézően nyilatkozott azokról a fiatal nőkről, akik csoportosan gyalog vonultak végig Németország útjain, hogy a nagyvárosokban munkát találjanak. Az egyik ilyen csoportot az utazó először cigányoknak nézte, holott keresztény és zsidó cselédlányokból verődött össze. A sorok írójának2 nem voltak rózsás elképzelései a lányok jövőjét illetően..
Hogy a vidékről felkerülő zsidónők vajon ugyanilyen módon jutottak Pestre (mint Rudolf Glanz történetében(, nem tudjuk. Ismerve a magyarországi viszonyokat valószínűbbnek tűnik, hogy itt a munkaerő közvetítésében a családi ismeretségek játszottak döntő szerepet. De tény, hogy az 1827-es zsidó adóösszeírás 985 családi fóliója közül 163 nő szerepelt név szerint, mint adófizető, amelyből 58 fő cselédlány és mintegy 45 szakácsnő volt. Csak mintegy 30 női adófizetőt nevezhetünk vállalkozónak, akik közül legtöbben házalói, vagy kiskereskedői szakmát űztek. Szépszámmal akadt koldusnő is, és némelyik adót is fizetett. Az iparűző vállalkozókkal – mint például Tettinger Teresia kóser pálinkakereskedővel, Ber Teresia koserpékkel, vagy Abraham Regina, illetve Wolf Regina vendéglősnőkkel - csak ritkán találkoztunk az iratokban.
A zsidó cselédek élete még nehezebb lehetett, mint a keresztény kolleganőké. Legtöbbjük ugyanis minden szükséges engedély nélkül húzódott meg a lakhatási tartózkodással rendelkező (vagy azokra éppen váró) zsidó családoknál. Ezt a helyzetet Pesten tovább nehezítette, hogy a vidékről felkerült zsidó cselédlányok csak jiddisül tudtak.
Az 1830. utáni anyakönyvi kivonatok alapján sikerült feltárni a pesti zsidó társadalmon belül kialakult hajadon anyák rétegét.3 A németországi zsidóságtól eltérően, amely elutasította a hajadon anyákat, Pesten ők továbbra is a közösségen belül maradhattak. Sőt olyan esetről is tudunk, amikor a másik zsidó közösségből érkezett hajadon anyát egy pesti zsidó család befogadta és alkalmazta. Persze, előfordulhat, hogy ez a gazdákat még durvább kizsákmányolásra serkentette.

5. Összefoglalás: A sokarcú társadalom

A nemi szerepek (gender) szemszögéből a társadalom sohasem homogén. A zsidóság sem csupán a férfiakból áll, ezért a korszakalkotó események hatása is más-más lehetett. Hogy a felvilágosodás és az emancipáció korát a különböző európai országok zsidósága nem egyszerre és nem azonos módon élte meg, erről a történészek már régen megállapodtak. A felvilágosodás, illetve a hászkála zsidó nőkre gyakorolt hatásáról nem igen esett szó.
Az európai polgárosodás, amelynek célja a társadalmi jobbítás volt, a zsidó társadalom női rétege számára nem a felszabadulást, hanem a további korlátozásokat jelentette. Ugyanis a zsidó emancipációs mozgalom vezetői a nőket és a zsidóság alsó rétegét kirekesztették a héber nyelvű oktatásból, és csak vonakodva egyeztek bele, hogy a nők tanulhassák az irodalmi német nyelvet. A nők elhanyagolt tanításának és vallásnevelésének következményeként elszaporodtak a 19. századi kikeresztelkedések.
Végül azt is láthattuk, hogy noha a vallási tanulás nem volt jellemző a zsidó társadalom női rétegére, mégis szinte minden generációban voltak nők, akik számára a zsidó vallástudományok nagy értéket jelentettek. Ezek a nők tudásukban nemcsak egyenlők voltak a férfiakkal, de – előnyükre – mindig megtaláltak sajátos utakat a judaizmusban, táplálkozva annak mélységeiből és hozzájárulva fejlődéséhez.
Távolról nézem az örök dombokat,
Pompás virágokkal borítva felszínük,
Egy pillanat alatt, mint a sas, a magasban szárnyalok,
Addig emelve fejem, míg meg nem látom a napot.
Menny! Kiáradásod mily csodás,
Fuvallat suhan végig színeden,
Feltárul a hely, hol a szabadság örökké honol.
Ki az, ki elmondhatná, mily édes ez!
(Rachel Luzzatto verse Bacsó Beáta fordításában)

Jancsó Miklós: Hajnal

Jancsó Miklós + Kopf

Hajnal

Filmnovella Elie Wiesel regénye alapján

1946. Palesztina. Az ENSZ megbízásából az angolok kormányozzák Judeát, Galileát, a Jordánon-túli területet.
Történetünk egy tizennyolc éves zsidó fiúról, Elisháról szól. A zsidó titkos hadsereg tagja. Többedmagával egyik rejtekhelyükön, egy kétemeletes házban tartózkodik, valahol Tel-Aviv és Ramat-Gan között. Egy nyári estén olyan feladatot kap, ami egész életét meghatározhatja: meg kell ölnie egy embert, egy angol túszt. John Dawson századost. Megtorlásként.
Az angol hadsereg a brit politika végrehajtója Közel-Keleten is. A birodalmi kormány egyetlen célja, hogy a világ egyharmadát kitevő óriási gyarmati területein megakadályozza a nemzeti mozgalmakat, és ezzel az impérium széthullását. Egyik legveszedelmesebb ellenfelük a zsidó nacionalista mozgalom, és különösen annak szélsőséges csoportja, mely merényletekkel, terrorakciókkal akarja kényszeríteni az angolokat Palesztina elhagyására.
Százezres nagyságrendű megszálló hadsereg és pár száz ellenállót számláló zsidók állnak egymással szemben. Mégis, a terrorszervezet sikereket ér el – segítik a körülmények: a helyismeret, a lakosság, az éjszaka.
Akcióikat többnyire éjszakánként hajtják végre. Az angolok félnek. Naponta ismétlődő házkutatásokkal, kijárási tilalmakkal, súlyos büntetésekkel tarják fenn a rendet. Akinél fegyvert találnak, rögtönítélő bíróság elé kerül. Az ítélet mindig halál. Akasztás. Már a tizedik zsidófiú várja kivégzését a Jeanne d’Arc-i börtönben. David ben Moshenek hívják. Az egész világ megmozdult David ben Moshe megmentésére: tüntetések, petíciók mindenütt. Az angolellenes mozgalmak ebben az egy kérdésben együtt lépnek fel. Az ENSZ is kegyelmet kér az angol uralkodótól. Hiába! A brit kormány nem enged, az engedékenység gyengeséget jelentene. David hősként várja a kivégzését.
A zsidó titkos hadsereg vezetője, az Öreg úgy határozott, hogy ezentúl minden elfogott és kivégzett ellenállóért agyonlövet egy angol túszt.
John Dawson kapitány elővigyázatlan volt. Sötétedés után indult sétálni. A zsidó ellenállók elfogták. Agyonlövetését várja annak a kétemeletes háznak a pincéjében, ahol Elisháék csoportja tartózkodik.
David és John között a titkos hadsereg és a „Szabadság Hangja” nevű földalatti rádió felfogása szerint az a különbség, hogy David hős, John pedig áldozat. Egyikük tudja, hogy miért hal meg, másikuk halála értelmetlen. És John Dawson ezen az éjszakán még nem is tudja, hogy hajnalban meg kell halnia.
Még nincs teljesen éjszaka. Elisha, a kijelölt hóhér megrendülten áll az ablak előtt. Hajnalban ölnie kell, hajnaltól gyilkos lesz.
Az éjszakától a legtöbb ember félni szokott. Talán, mert nem tudja, hogy a nappalnak és az éjszakának megvan a maga külön szerepe. Éjszaka az ember világosabban gondolkodik, jobban szeret, és mélyebben alszik. Álmai tisztábbak, mint a nappali álmok. Az éjszaka mélyebben emberi. Ezeket a gondolatokat Elisha egy téli estén hallotta először egy öreg, vándorló zsidótól, szülővároskájában a Kárpátok alján megbúvó szigeten.
A vándor hazáig kísérte, de nem ment be a házba. Pedig ott szívesen fogadták volna. A hithű zsidó családokban mindig teríték várta a vándorokat. Hiszen nem lehet sohasem tudni, nem égi küldött-e. Hogy nem maga Illés próféta-e valaki, aki a messiás érkezését jött jelenteni.
A vándor megtanította a kisfiút az éjszaka jelentésére, és arra, hogy különbséget kell tenni éjszaka és nappal között. Azt pedig különösen tudni kell, mikor érkezett meg az éjszaka. Egyszerű: állj egy ablak elé, és amikor meglátsz benne egy arcot, akkor jött el az éjszaka. Akárkié lehet ez az arc. Néha a saját arcod, de sokszor másé is. Ha nincs ablak, nézz egy ember szemébe, az éjszaka kezdetén abban is arcot fogsz látni. Használd az éjszakát megfelelően. Emberi módon, mert az éjszaka emberi. Kivéve az éjfélt, mert akkor jönnek vissza a halottak a sírból, akkor jár a halál angyala. Ez a fájdalom pillanata is, mert az Isten ilyenkor sír a templom pusztulása miatt.
Elisha most az ablak előtt áll a palesztinai éjszakában, és a saját arcát látja. Hajnalban ölnie kell.
Istenes életre nevelték, nem erőszakra. Jóságra, az emberek szeretetére. Arra, hogy eljön majd a megváltó, békét és testvériséget hozva a földre. Az igaz ember, ha méltó rá – mert imával, böjttel, jócselekedetekkel kiérdemelte azt –, maga is kényszerítheti Istent, hogy küldje el a messiást. Elisha és egy barátja hetekig böjtölt és imádkozott. De Isten eltakarta arcát, és büntetéssel sújtotta a népet, mint már annyiszor a történelemben. És ez iszonyúbb volt minden eddiginél. Választott népének tűzben kellett elpusztulnia. Sziget húszezer hívőjéből ötszáz, ha maradt.
Elpusztult édesanyja, kedves kishúga, nővére, aki már mennyasszony volt. Elpusztult apja és barátja is, Yerachimiel, Kálmán, a Kabbala tudósa. És elpusztultak a haszidok is, a leghithűbb zsidók, akik kétszáz év óta hirdették az életörömet, a megbocsátó Isten jelenlétét a földön. Énekelve, táncolva mentek a végzet felé, ajkukon Isten nevével.
A tűz sokak szívéből kiégette Istent.
A felszabadulást amerikai katonák hozták meg Buchenwaldba. Elisha egyedül maradt családjából, a haszidokból. Nem akart többé visszamenni a Kárpátok alá. Párizsba ment. A Sorbonnon akart filozófiát tanulni. Filozófiát, hogy megértse, hol van az Isten. A szenvedésben vagy annak visszautasításában? Mitől ember az ember?
Egyszer, úgy alkony felé kopogtak Elisha apró párizsi szobája ajtaján. Gad lépett be, akinek nevét csak később tudta meg. Nem mutatkozott be, de Elishát jobban ismerte, mint ő saját magát. Elisha úgy érezte, égi küldött érkezett, talán maga a próféta. Gad nem ült le, és különös dolgokat mondott. Palesztináról beszélt. A szétszórtságban élő zsidók évezredes álmáról, hogy hazát teremtsenek maguknak. Elisha számára Sion, a zsidó haza addig a lelkekben volt. Szent ideál, könyörgés, szívrobbanás, a messiás eljövetele. Most Gad szájából értette meg, Izrael Sionja földrajzi fogalom is lehet. Föld, körülhatárolt terület. Fel kell szabadítani, ki kell ragadni az elnyomó angolok kezéből, hogy az évszázadok óta vérző haza végre újra a szépség és a humánum országa legyen.
Elisha most érezte először, hogy felszabadult. Amikor kinyílta Buchenwald kapui, és egész Európa örült a háború végének, Elisha bánata végtelen volt, népe pusztulását siratta, és benne saját elvesztett reményeit. Most reménykedni kezdett. Gad a jövőt jelentette számára. A szabad jövőt. Gad az Isten küldötte. Most mégis ölnie kell.
Hiszen ölt ő már eddig is – gondolta Elisha az ablak előtt állva a palesztin alkonyatban –, de az nem volt gyilkosság. Harcolt. A titkos hadsereg katonája volt. És vele szemben is katonák álltak. Sokat megöltek Elisha bajtársai közül. Most egyedül áll majd a fegyvertelen áldozat előtt, és egymás szemébe néznek. John Dawson angol és százados: bizonyosan nem engedi majd bekötni a szemét. Úgy, ahogy David ben Moshe sem. Az angol hóhér maszkot hord, talán azért, hogy ne lássák rajta, ha eltorzul szégyenében. David ben Moshe készülődik a halálra, talán már ott van mellette a rabbi.
John Dawson még nem tudja, hogy meghal. Az egész világ tudja már, csak ő nem. Az angol kormány nem hiszi el, de John Dawson anyja igen. Talán már ott ül karosszékben egy angol ház ablakában, és nézi a kertet. Kezében óra, számlálja a hátralévő időt, s nagyot dobban a szíve abban a hajnali pillanatban. Gyilkosok – kiáltja majd. Megöltétek a fiamat. Nem asszonyom – mondja a Szabadság Hangja –, mi nem vagyunk gyilkosok. A földalatti rádióban mély, szívhez szólóan lágy, gyönyörű női hang olvassa a szöveget. Ezt a hangot mindenki ismeri. A zsidó családokba tartozik. Egy közülük. Hogy kié ez a hang, ki tartozik a hanghoz, nagyon kevesen tudják. De Elisha tudja. A lányt Ilanának hívják, és Gad szerelme. Elisha rajong érte, mert benne látja a szabadság megtestesülését és a boldog jövőt, azt amikor Palesztinában nem folyik többé vér.
Nem, asszonyom – hallatszik a rádióból Ilana hangja –, mi nem vagyunk gyilkosok. Évszázadok folyamán mi voltunk az egyetlen nép, amely komolyan vette Isten parancsát: Ne ölj! Évszázadok folyamán ki emelte fel a hangját, amikor öltek? És amikor zsidót öltek, az emberiség még örült is. Most, amikor elhatároztuk, hogy ugyanazokat a módszereket használjuk majd, míg meg nem teremtjük a szabadság birodalmát mindenki számára. Fia halálos ítéletét nem mi írtuk alá, Asszonyom, hanem az Önök kormánya. Őfelsége kormánya tette Siont a vér és a szenvedés földjévé. Ha az Ön angoljai, köztük fia, elhagyták volna országunkat, bármikor tárt karok fogadják őket, ha barátként, fegyver nélkül visszatérnek. David ben Moshe és John Dawson összeölelkezhettek volna. A pisztoly ravaszát, mely kioltja majd a fia életét, nem mi húzzuk meg, hanem az Ön kormánya, Asszonyom. Mi nem vagyunk gyilkosok!
Elisha érezte, Ilana hozzá beszélt, róla beszélt! Felragyogott az arca, amikor Ilana, két testőre kíséretében, belépett a szobába. A villany már égett, kint sötét volt. Mindannyian szerették volna, ha az Öreg megkegyelmezne az angolnak. Mindenki fél, hogy az angolok pogromot csinálnak. A zsidók rettegnek, mert a történelem beléjük nevelte a félelmet. Nem tudják, hogy le lehet győzni.
Elisha remegett, John Dawsonra gondolt, odalépett az ablakhoz, Ilana megérintette a vállát. A fiú inge csuromvíz volt. Elisha válasza nem lepte meg.
– A halálra – mondta.
– Ezt vártam – szólt Ilana, hiszen mindnyájan Davidra gondolnak.
– Én nem – szólt rövid hallgatás után Elisha. – Nem ismertem Davidot.
Múlt időben mondta, mintha már halott volna. Aztán hozzátette, hogy nem ismeri az ő Dávidját sem, John Dawsont. Neki csak John halálához van igazán köze. Ilana valami olyasmit mondott, hogy szegény kicsikém, ne gyötörd magad, hiszen háborúban vagyunk, és amit most teszünk, hamar el fogjuk felejteni. Rövidesen béke lesz, mert az angolok már nem tudják folytatni ezt a politikát, és a békében mindenki békés polgár lesz családdal, gyerekekkel.
Talán igaza van Ilanának, gondolta Elisha, el fogom felejteni. De a halottak nem felejtenek el engem. Nem felejtenek el semmit. A szemükben én mindig hóhér maradok. Hóhér nem lehet az ember ezerféle módon: vagy az, vagy nem az. Nem lehet azt mondani: csak egy embernek – vagy tíznek vagy száznak leszek hóhéra, vagy csak egy napig leszek az, vagy éppen csak öt percig. Aki hóhér, az egész életében hóhér marad.
– Nem akarok hóhér lenni – mondta Elisha gyorsan és halkan, mintha a szó égetné a száját. Ilana csak két szót ismételgetett: szegény kicsikém, szegény kicsikém.
Elisha úgy érezte, hogy élve elégetett anyja áll mögötte. Bejön a szobába, és ő is azt mondja: szegény kicsikém. Hányszor hallotta ezt tőle. Utoljára a náci táborban. Feküdt a priccsen, már napok óta feküdt, fogta Elisha kezét, és arra kérte a fiát, hogy imádkozzon, de ő már nem tudott istenhez könyörögni.
– Hány óra van – kérdezte Elisha, s amikor meghallotta, hogy mindjárt éjfél, kicsit megijedt, tudta: a halottak eljönnek hozzá.
– Lemegyek hozzá – szólt az egyik testőr. meg kell mondani John Dawsonnak: miért tartották eddig fogságban. Fel kell neki is készülnie. Talán éhes is.
Elisha az éjszakai csendben tisztán hallotta bajtársa kemény lépteit, ahogy a titkos ajtókon át leszállt az alagsorba. Kicsit később visszajött azzal, hogy John Dawson éhes. Elisha éles vitába keveredett a többiekkel. Azt állította, hogy a halálraítéltek utolsó kívánsága, az utolsó étkezés irodalmi hazugság. Nincs ember, aki enni szeretne kivégzés előtt. Hangját felemelte, gúnyosan beszélt az angol hidegvérről, és lassan a poros tükör elé állt. Ezer szem nézett vissza rá. Megrettenet. Emlékezett a Kabbala mesterére, aki azt tanította, ha olyan embert látsz, akinek csak szemei vannak, tudjad, ő maga a halál!
Míg Ilana John Dawsonnak kávét és szendvicset készített, a másik testőr gyertyát gyújtott. Elérkezett a halottak órája. És a szoba megtelt velük. Eljött az anyja, az apja, menyasszony-nővére, szeretett kishúga, barátja Yerachmiel, Kálmán, a kabbalista. És eljöttek a haszidok. És eljött egy kisfiú is, a haszid legendákból. Az, aki imádságával visszahozta apját a halálból. Elisha érezte, hogy ott állnak a háta mögött és fáznak. A halottak mindig fáznak. Elhatározta, hogy nem fordul meg. Tudta, azért jöttek, hogy megítéljék és elítéljék őt. Tudta, hogy éhesek, a halottak mindig éhesek, és enni kell adni nekik. Ha jól tartod őket, nem szólnak hozzád. Az utolsó falat kenyeret, az utolsó darab sajtot John Dawsonnak küldte Ilana.
Elisha félt, mégis szembefordult halottaival.
– Édesapám, ne engem ítélj el – fordult fájdalmas arcú apjához. – Ítéld el az Istent. Ő teremtette olyannak a világot, amiben az igazságot igazságtalanság valósítja meg, amiben egy nép boldogságának mások könnye az ára, amiben a nép – sőt az egyes ember – szabadsága olyan szobor, amit a halálraítéltek holttestein emeltek.
A halottak nem válaszoltak.
Elisha egyenként szólt hozzájuk.
Egyikük sem válaszolt. Halott barátja kezét is hiába fogta meg. Csak egy kisfiú szólalt meg.
– Nehogy azt hidd, azért jöttünk – mondta –, hogy megítéljünk téged! Mi mindig veled vagyunk, amikor csend szállja meg a szíved. A benned lévő csend ítél meg téged.
Gad csizmái kopogtak Elisha háta mögött.
– Evett az angol – mondja. Bíztatja Elishát, pihenjen le. Biztosan szüksége van egy kis csendre. Elisha a fejét rázza. Arra van szüksége, hogy szembenézzen John Dawsonnal.
– Meg kell ismerkednem vele – mondja Elisha. – Gyáva dolog megölni egy ismeretlen embert. És nagyon könnyű is.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezi Gad. – Ha nem, hát itt van – és átnyújt egy revolvert Elishának. – Csőre van töltve. Akarod, hogy elkísérjelek? – ismétli.
– Akarod, hogy valamennyien elkísérjünk? – kérdezi a vándor Elishától, és a vállára teszi a kezét.
– Nem. Egyedül akarok maradni vele. Ha jönni akartok, gyertek később. Utána.
Elindult lefelé a lépcsőn. Hosszan nézett vissza. John Dawson nem volt már fiatal, de nem volt öreg se. Úgy negyvenéves. Szép férfi volt. Ült az ágyon, fel sem állt, amikor Elisha belépett.
– Hány óra van? – kérdezte.
Elisha hangja bizonytalan. Halkan mondja az időt:
– Négy óra múlt.
– Itt mikor hajnalodik?
– Öt óra körül.
– Tehát maga lesz az…
Dawson nem fejezte be a mondatot, de Elisha tudta, miről van szó. A hóhérnak szaga van.
– Mi a neve?
– Elisha.
– Nagyon muzikális név.
– Egy próféta neve. Illés tanítványa volt. Hogy megmentsen egy halott gyermeket, magához szorította a hideg testecskét, életet lehelt belé. De ő maga meghalt.
– Maga most az ellenkezőjét csinálja velem. Hány éves?
– Tizennyolc. Múltam.
– Sajnálom magát.
Az angol rámosolyog Elishára, maga mellé mutat az ágyra. Aztán így szól:
– Üljön le ide. Van egy fiam, ugyanannyi idős, mint maga. Ugyannyi idős, de egyáltalán nem hasonlít magára. Szőke, magas, vékony. És egészséges. És nagyon erős. Szeret enni, inni, moziba menni, énekelni… És nem olyan feldúlt, mint maga. És nem annyira szerencsétlen…
Dawson szinte jókedvvel mondja mindezt, érzi, hogy megsérti vele Elishát. A fiú behunyja a szemét, és David ben Moshéra gondol. Sose látta még, már nem is fogja soha tobbé látni. Csak elképzeli. Ezzel védekezik a fölényes Dawsonnal szemben. A rabbi éppen most áldja meg Davidet. Elkíséri utolsó útjára. Elisha elővesz egy fél doboz cigarettát, Dawson felé nyújtja. Az nem kér. Sohasem dohányzott. Ha most kezdené, már nem tudna elszívni egy dobozt. Megkérdezi, nincs-e Elishánál papír és ceruza. A fiának ír, kéri Elishát, jutassa el neki. A fiú Dawson kezét nézi, ahogy ír. Elegáns, hosszú ujjai vannak. Eszébe jut az egyik tábor fiatal foglya. Szobrász volt. A fél karja hiányzott. A másik karjáról az ujjai. Az SS-tisztek kétnaponta operálták le egy-egy ujját, aztán egy karját. Nem volt zsidó. Német volt. De nem értett egyet azzal, ami történt.
– Nézze meg a kezét, milyen szép. Ezzel nagyszerűen lehet ujjakat levágni – fordul Dawsonhoz.
– Úgy találja, hogy vicces, amit mond?
– Az találta viccesnek, aki mesélte. Rettenetesen viccesnek. Nevetett és közben sírt. Fél karja volt, azon se voltak ujjai.
– Maga gyűlöl engem, ugye?
– Nem. Szeretném gyűlölni, de nem gyűlölöm.
Elisha elképzeli, hogy évek múlva majd körülveszik a barátai, esetleg újságírók vagy csupán néhány érdeklődő a templom előtt, és kérdéseket tesznek fel neki.
– Mondja Elisha, miért ölte meg John Dawsont?
– Az ellenségem volt.
– Személyes ellensége? Ez érdekes, magyarázza meg.
– jó, megmagyarázom. John Dawson angol volt. John Dawson gyilkossá tett engem. John Dawson gyilkosává. Megérdemli a gyűlöletemet. A gyűlölet, éppúgy, mint a háború, a szerelem és a hit, mindent jogossá tesz.
– Maga gyűlöl engem, Elisha – hangzik John Dawson hangja.
– Nem, eddig nem gyűlölte. De most elkezdem gyűlölni.
– Miért, magyarázza meg, miért?
– Mert mással nem tudom megindokolni azt, amit csinálni fogok.
– Nagyon sajnálom magát. Nagyon sajnálom magát.
– Készüljön fel John Dawson!
– Eljött az idő?
– Majdnem. Mindjárt öt óra.
Az iga, mondja később önmagának Elisha, egy pillanatra eszébe jutott, hogy meg kellene szöknie innen.
– Ugye, elküldi a levelet a fiamnak?
– Elküldöm. Még ma elküldöm.
Elisha most David Moshet látja maga előtt. Most lép fel a vérpadra. A hóhér megkérdezi tőle, hogy bekösse-e a szemét. Nem, mondja David, egy zsidó harcos nyitott szemmel hal meg.
Elisha fehér zsebkendőt vesz elő, de John Dawson nemet int. A fiú visszadugja a zsebébe. A cella ajtaja halkan nyílik. A halottak jönnek. Most kel fel a nap.
David ben Moshe mosolyogva énekli a Hatikvát. Mosolyog John Dawson is.
– Miért mosolyog? – kérdezi Elisha.
– Soha sem szabad egy embertől megkérdezni, mért mosolyog – mondja a halott vándor.
– Ne mosolyogjon – mondja Elisha Dawsonnak. – Ne mosolyogjon, nem tudok olyan emberre lőni, aki mosolyog.
– Szeretnék magának elmesélni egy vicces történetet, Elisha…
Elisha felemeli a pisztolyt, lő.
A golyó az angol szívét éri, éppen abban a pillanatban, amikor újra kiejti a fiú nevét.
– Elisha…
– Kár – mondja a halott kisfiú, aki imádság lett. – nagyon szeretem a vicces történeteket.
John Dawson teste lassan lecsúszik a fal mellett. Mintha még élne, mintha csak várná a kivégzését. Elisha megfordul. Halottai eltűnnek. Lassan felmegy a lépcsőn. Gad, Ilana, a testőrök nem néznek a szemébe.
– Öltem – mondja nekik –, megöltem Elishát. Az ablakhoz lép. A nap most van felkelőben, de még nem jelent meg a horizont szélén. Elishának életében először nem alkonyatkor, hanem hajnalban jelenik meg az arca a tükröződésben. Kicsit közelebb lép, hogy élesebben lássa a képet. Saját arca az. A szeméből patakokban hullanak a könnyek. Elisha megrendülten nézi, nem ő sír, csak a tükörképe. Aztán lassan eltűnik az is. A fekete ablaküveg világosodni kezd, megjelenik benne a napkorong.
( Élet és Irodalom)

Levél a szerkesztőségnek

Levél a szerkesztőségnek

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Már régen készültem, hogy megírjam ezt a levelet, mert úgy érzem, nagy az adósságom. Különösen a legutóbbi sátoros ünnepen, az emlékező imánál a Mászkiron, amikor sorolták a sok-sok nevet, csak arra tudtam gondolni, hogy egy, egyetlen név eltűnt a messzeségben. Nem tudok belenyugodni. Méltánytalanság. A kisvárdai Barta Ödön doktor lányáról van szó, Marikáról.
Néhány centis hajáról ítélve szőke lehetett, 17 éves és rendkívül szép. Szüleitől a táborba érkezés napján elválasztották, később értette meg, hogy mi lett a sorsuk. Az első időben kisvárdai ismerőseivel közös barakkban húzta meg magát, és mivel bánatában csak fogyott-fogyott, ereje elhagyta, bekerült az ú. n. „kórházba”. Gyógyításról itt nem beszélhetünk, de legalább nem kellett órákon át az Appelnél állnia. Véletlenül Anyám mellé került, akinek ideggyulladása nagy fájdalmat okozott. Mivel naponta bejárhattam Anyámat meglátogatni – kilesve, hogy mikor nincs ott a hírhedt Mengele –, akkor ismertem meg Marikát. Édesanyám jó hatással volt rá, némi anyai támaszt pótolt. Nagyon kérte, ha kikerül a „spitál”-ból, hadd jöhessen át a mi barakkunkba. Ez nem jelentett gondot, mások is cserélgették a helyüket, ha rokonra vagy ismerősre leltek. Az arc nem számított, a létszámot vették nagyon szigorúan.
Amikor tiszta volt körülöttünk a levegő, kimentünk a barakk mögé és beszélgettünk. Marika elmondta, hogy a deportálásból akár meg is menekülhetett volna, mert megismerkedett egy hadnaggyal, N. Györggyel. Gyurkának jóindulatú fiúnak ismerték, igen sokat segített az üldözötteknek, kedvelte is őt, aki ismerte. Gyuri beleszeretett a lányba, meg akarta menteni. Úgy intézte, hogy a bevagonírozás napján ő teljesített szolgálatot. Mindent előkészített, neki csak a nyitott ajtón kellett volna kilépnie. A kislány agyán talán átvillant, hogy így megőrizheti szülei lakását, lesz otthonuk, amikor ők hazajönnek. De mivel szeretteit és hitét egy pillanatra sem akarta elhagyni, úgy döntött, hogy a családja mellett marad. Amilyen szorosan csak lehetett, átölelte szüleit és hátra sem nézett, pedig Gyurka ott állt a nyitott ajtó mellett. Állandóan emlegette a szüleit, szomorúsága nem enyhült. Hiába mutattam az égre, köröztek ott orosz, angol repülőgépek, optimizmusra adva okot, hogy egyszer csak eljön a felszabadulás. Marikát nem lehetett megvigasztalni.
Anyám elhagyta a kórházat, egy másik lágerba vitték. Minket is hajtottak egy gyár felé. Marika visszakerült a kórházba, szerencséjére, mert azt az erőltetett menetet, ami ránk várt, nem bírta volna ki. Hallottuk, hogy a kórházat kiürítették, tudtuk, hogy ez mit jelent. Nem is láttam Marikát soha többet.
Hosszú évek vívódása után, még Munkácsról írtam a kisvárdai Nőtanácshoz, akik egy túlélőnek továbbították a levelet. A sorstárs válaszolt is. Megírta, hogy a Barta-családból senki nem jött vissza. Arról is írt, hogy N. Gyurka évekig várta, aztán elvett egy Klári nevű zsidó lányt, és Budapestre költöztek. Lelkén a seb soha be nem hegedt, de fizikailag is megbetegedett, mozgásában korlátozott lett. A szál elszakadt, többet nem tudok róluk.
A szememben Marika a szeretet szimbóluma, hű volt családjához, hitéhez, legyen áldott az emlékezete.
Kedves Szerkesztő Úr!
Ha lehet, közölje e sorokat, hogy Barta Marika és családja neve legyen megörökítve a zsidó világban.
Marika élt 17 évet.
Bár már évek óta Budapesten élek, mégis úgy írom alá a levelet:
Ági néni Munkácsról

Magén István: Él hagadol

Magén István

Él hagadol

Lépést kellett tartani az összevisszaságban. Lazán és sokatmondóan andalogni, szinte bóbiskolva, esetleg vánszorogva. Már régen elfelejtett járni. Úgy alakult az elmúlt hónapokban, hogy szárnycsapásokká változtak a lépései, illetve kattogássá, illetve a bakancsa, mint a ló patája, csattogott a kövezeten. És amikor megkapaszkodott és meg-megállt, hogy ökölbe szorítsa az arcvonásait, a hegyről lezúdult a néma tömeg, a kiaszott, sápadt arcúak és a reszketeg nyakúak, és a megértésért könyörgő tekintetűek… Szóval, amikor megálltak, és a szobor zord teste föléjük hajolt, és a csontos kőarcok mind rájuk vetették megvető tekintetüket, a gyíkként suhanó árnyékok között, valahol, a szemek sarkában felrepült egy zászló, egy rongy, egy undorító jellel megbélyegzett szövődmény, és ott hátul, a tér sarkában, ahonnan a villamosok jönnek, ahol békés kattogás veri fel a fagyalbokrok csendjét, ahol középkori utcácskák imbolyognak, felreppent. Amikor odanéztek, már magasan verdesett a szárnyaival, és rájuk vetette büdös, gennyes tekintetét.
Sajnos – gondolta, mert ő mindig szomorú volt és megbocsátó, mintha azt mondta volna, hogy a krematóriumoknak is működniük kell, máskülönben az ő istenük, nem a miénk, gondolta, az övéké, a pogány isten, a bálvány, az agyagdarab, a kő, amit a verebek lepöttyintenek, nem alkotta volna meg őket.
De ő, fejébe húzta a kalapját, begombolkozott, befelé fordította a tekintetét, mintha az egész világ ott bent élne a fejében, a fülében a szemében, az egész virtuális világ, az egész letagadható, megmásítható túlélhető világ. Él hagadol, hagibor, vöhanorá – mormolta, mert tudta, hogy az ő istene, az övé, az ő fejében él tovább, az agysejtek megfejthetetlen számmisztikájában, a lélegzet minden számkivetettnek oxigént adó kopoltyújában.
A tér megtelt, a lépcső is, a fordulók is, a teraszok is, a fenti utcák is, melyek úgy ölelték ennek az országnak a tereit, mint egy kitárt karú édesanya. A fenti utcácskák tizenöt, húsz méter magasból leskelődtek, és elbújtak a nyárfák lombkoronái mögé.
Tízen, tizenöten felálltak egy kőre. Egymáshoz tapadtak háttal, hassal, széllel, foggal. Vastag karjuk a magasba lendült, egymásba kapaszkodtak, mint a gyökér. Ezek ők, gondolta, írástudatlan pogány testvéreink, gondolta. Ránk ugyan nem hasonlítanak, de szeretjük hiánytalan térbeliségüket és szenvedélyességüket. Szeretjük lobogó hajukat és éneküket, gondolta.
A mi hangunk olyan, mint a búvópatak hangja. Féltjük önmagunkat és egymást. A mi reménységünk a futás, gondolta. De ők maradnak káromkodva.
– Hogy merészeltél ide jönni – kérdezte András, a professzor, az az András, akit
csecsemőkorában kidobtak a vonatból, melynek kerekei egy lengyel kisváros nevét kattogták, mely később a genocídium szinonimája lett. Az az ív, mely a vagon szögesdrótokkal lezárt ablakától a sínek mellett álló paraszt karjaiig ívelt, az volt a szövetség jele.
A gázkamrákban a szövetség újra köttetett.
Andris, ez a gőgicsélő csöppség, árkon-bokron keresztül, de megmenekült. Emberré lett, az élet szabálytalan szörcsögése, böfögése, pöfögése sem gátolta abban, hogy aztán majd, az élete során újra és újra elinduljon egy új, virtuális Auschwitz felé.
Az ártatlan jelből, mely egyébként az életet jelképezte, a halál jelét fabrikálták. A párocska, mely az önkívület szétmaszatolt proporcióiban gyömöszöli egymást, mely különféle élvezetek formájában adagolja a szaporodás kötelességét, e türelmes és szemérmes jel elrablása folytán undorral megpecsételődött. És a jel felkerült a zászlóra, és csatakos, alantas kloaká-eszméket hirdetett. És az élet fennmaradásáért küzdő párocska elvetélt, elfonnyadt a reménytelen, gyermektelen szerelemben.
Rátartiakként léteztek és rendíthetetlenekként. Ugyanakkor ez a dolog, ez az összeesküvést, egyénieskedést, számonkérést mímelő dolog, mely mint a finom hó hullott, és makulátlan fehérségével belepte őket, és melytől térdre borultak, és láthatatlan istenükhöz imádkoztak… ugyanakkor…
Azt a teret a magyar történelem egyik nagy alakjáról nevezték el. Szittya volt, hódító, nemes és fékezhetetlen. Ők ezt adták nekünk, gondolta, miközben Andrást figyelte, ahogyan a nagy térség kietlen holdján feltárulkozik az örökkévalóságnak. Mi nem fogadtuk el az ajándékot, gondolta. Egy pillanatra a torkát elszorította a sírás, amikor az efrátai Dávid magányosságára gondolt. András is olyan volt, mint ama Dávid, csak már öreg volt, ráncos arcú, igaz szálfaegyenes, rövid kabátja elfedte keskeny vállát.
Akadtak akik a sereg végére sodródtak, mint amikor a folyó kigörgeti a hordalékát, meg akik le-lemaradoztak, vagy esetleg túlsiettek, vagy már-már átszakították a tábort körülvevő rendőrkordont.
Az volt az első benyomása, hogy ezen a téren senkinek nincs semmilyen benyomása. Vannak, gondolta, akiknek még az érzékei sem működnek. Elhomályosultak, és csak a hetedik szól, az a misztikus érzék, a kiismerhetetlen. Ha volt is valami ellenérzés, valami ráolvasás, az csak úgy volt, mellékesen, és persze a tömeggel kapcsolatban… A tér olyan volt, mint máskor, az emberek üldögéltek a padokon, vagy csendesen, töprengve beszélgettek. Abban a beszögellésben, amely az emelvénytől mintegy ötven méterre volt, ahová már nem értek fel a gesztenyefák ágai, és a Budai Vár tornyának elnyúlt árnyékai rávetültek az ott lakók házainak falára, a redőnyökre, az ablakokra, és az összetorlódott árnyékok és fények egymáshoz értek, mint valami gondosan felépített kompozíció, ott…
Mozgolódás támadt a bőrfejűek soraiban. Röhögés. András vékony, szakadozott teste valóban nevetséges hatást keltett. Káromkodtak. Ócsárolták Andrást, aki a magyar történelmet jobban ismerte, mint ők, az Árpád-házi királyok – mint tanárnak – jó ismerősei voltak, a hercegek is, a trónkövetelők is, törvényeik, bulláik a fejében sorakoztak. Aki mindenkinél pontosabban tudta, mi helyes és mi nem. Mozgás látszott, felhullámosodott, kisimult, elnémuló és felhangosodó mozgás.
Álltak egymáshoz gyömöszölve. Elől kucsmások, süvegesek, komorak, tányérsapkások, csákósok, mindenféle tollazattal, bajusszal meg szőrökkel. Kékvérűek voltak, büszkék és ingerlékenyek. Most már, ha szabad ilyet mondani, tudta, mit kellett volna tenni akkor. Csak azt nem tudta, mit is kell tenni most. Ez a mostani béke félbe szakította azokat a hiányos állapotokat. Ez sem volt meglepő. A fejek egy irányba fordultak, mintha hallgatódznának. Mintha azt várnák, hogy lekaszabolják őket.
Arra lett figyelmes, hogy valaki úgy tesz, mintha nem venné észre. Érdekes, gondolta, ezek között az emberek között az a megismerés jele, ha nem veszik észre. Őneki is így kellett tennie. Azok közül, akikkel összetalálkozott, és akik elmentek egymás mellett, és akik üveges tekintettel néztek egymás szemébe, voltak vakok, süketek, kártyások, lóversenyesek, spekulánsok, maffiózók és filantrópok, akiknek megpillantásakor valamilyen parttalan émelygés, illumináltság, migrén vett erőt rajta. Mindenkit ismert, és mindegyikükkel volt valami ügye, dolga, szava, félbeszakított beszélgetése, fogadott, vagy visszautasított köszönése. Az a valaki, aki ebben a pillanatban nem vette észre, másokat sem vett észre, és ezért őt sem vette észre senki. Nem az volt a baj, hogy keresztülnézett rajta, hanem az, hogy ő is keresztülnézett másokon. Így van rendjén azért, gondolta, mert szerette őket. Illetve nem is szerette, csak féltette. Azok, akiket még náluk is jobban féltett, már rég leúsztak az áramlattal, a hömpölygő, tavaszi növényekkel, a halakkal, a jégtáblákkal, a faágakkal, melyek ilyentájt belehullnak a folyóba. Halottfehér arccal nyújtogatják halottfehér ujjaikat. A nehezebbek, a testesebbek, a fajsúlyosabbak, akik normális körülmények között telehorkolják a hálószobát, a kórtermet, a börtöncellát, a barakkot már rég elmerültek az örvényekben.
Miben különbözik ez a mai éjszaka a többi éjszakától? Ez a mai éjszaka sokban különbözik azoktól a rituálisan megrendezett éjszakáktól, azoktól a puritánul berendezett lakomáktól, azoktól az édesbús fogadkozásoktól, melyeknek tarka rendjébe dicshimnuszok, könyörgések, fohászok, mesék, indulók, elbeszélések illeszkednek, és amely tengereken, sivatagokon át feltartóztathatatlanul halad, és melynek eredményessége megmutatkozik a történelemben a Szináj hegyi kinyilatkoztatástól egészen Majdanekig és Buchenwaldig, és Bergen-Belsenig.
A professzor megállt, magára öltötte a tefilinjét, meg az imakendőjét, a fejét is beborította vele, és feltette az ezüstszálakkal átszőtt kapelijét… A zsebéből elővett egy apró kis imakönyvet, és hajlongva imádkozni kezdett.
A bőrfejűk megmozdultak. Lehet, hogy meg sem mozdultak, de még a lélegzetvételük is félelmet keltett a professzorban. Elhatározta, hogy nem reagál semmire, nem kérdez, nem felel, nem dühöng és nem káromkodik, még ha megütik sem, még ha telezsúfolják idegen anyaggal, tetvekkel, bolhákkal, rúgásokkal, még akkor sem. A szüleire gondolt, meg a nagyszüleire, meg a dédszüleire, meg az ük szüleire, meg az ük-ük szüleire, akik mind végig mentek ezen az úton, ugyanitt, vagy máshol, ugyanígy, vagy másként, régen, vagy a közelmúltban, fáradtan, ügyetlenül, elcsigázva és botladozva, rettegve, vagy félelmet nem ismerve, bízva, vagy megcsalatva, jóságosan, vagy elkeseredve, bölcsen, vagy tudatlanul, de hittel Őbenne, aki kiválasztotta őket, aki megszentelte őket parancsaival és törvényeivel, aki kísérte és kíséri őket a száműzetésbe, a menekülésbe, a rettegésbe, mindenhová és mindörökké.

Minya Klára: A derűs bölcsesség irodalma

Dr. Minya Klára

A derűs bölcsesség irodalma
Interjú a 80 éves Solymár Józseffel

– Talán nem veszi rossz néven 2009-ben, a 80. születésnapján, ha könyveinek megjelenési dátumát és az írásaiból készült filmek premier-éveit nézzük, azt mondjuk: mintha az 1960-as években lett volna a legtermékenyebb írói kedvében.
– Úgy alakult az életem, hogy nagyon fiatalon kerültem be az irodalomba. Már 1948-tól kezdve irkáltam. 1950-ben az országos József Attila regénypályázat egyik helyezettje voltam. És akkor íróvá ütöttek. Ezután hosszú csend következett, majd valóban jött egy nagyon termékeny korszakom, amikor adódott olyan év, hogy két könyvem és egy játékfilmem is megjelent. Azután húsz évig szinte egy sorom sem jelent meg, kivéve a Scheiber Sándor által szerkesztett Évkönyvben jelentette meg egyik novellámat. A rendszerváltás óta újabb könyveim jelentek meg, rádiójátékomat játszották és több dokumentumfilmemet. Tehát a mérleg húsz könyv, húsz év hallgatás, majd újabb húsz könyv. Az a rejtély, hogy miért kerültem feketelistára. Esetleg a bátyám miatt, akit nagyon nem szerettek, mert valamikor a kisgazdáknál politizált. Ő Solymár István a Nemzeti Galéria főigazgató helyettese és a Művészet című lap szerkesztője lett később. Aczél állandóan fel akart neki mondani, mert a szakmájában nem a politikát, hanem a minőséget tartotta szem előtt. Sokat járt Erdélyben, és Nagy Istvánról, az erdélyi festőről írt szép könyvet. Nagy Istvánt az öt legnagyobb magyar festő között látta. Ami az én ügyeimet illeti, talán már soha meg nem tudom, miért ért el a csönd.
– Hogyan zajlott le akkoriban egy irodalmi pályázat elbírálása, és mit változtatott az életén a József Attila-díj megnyerése?
– A pályázat jeligés volt. De mielőtt kihirdették volna az eredményt, kijött egy kopasz fiatalember környezettanulmányra, de végül megkaptam a díjat. Akkoriban olyan elvek voltak, hogy a tehetségnevelést komolyan vették – elvileg. Az Írószövetségben a fiatalok ügyével külön titkárok Földdeák János és Benjámin László foglalkoztak. Sőt létrehozták a Fiatal Írók Munkaközösségét. Ez az íróvá válás előszobája volt. Működött ott egy öttagú vezetőség, és ha jól emlékszem – mivel nagyon sok költő volt –, három költői és két prózai alkotóközösség. Az egyik prózai alkotóközösségnek én lettem a vezetője, mert egyetemista voltam. Tagunk volt a két Bodor fivér, akik később Hofi Géza konferansziéi lettek. Ők például elszegődtek a cirkuszhoz, ahol szocialista bohóctréfákat írtak. A cirkusz kifogyott a poénokból, ezért elvittek minket a cirkuszba. Ott ült az alkotócsoport a díszhelyen, aztán azt kérték, hogy mi is írjunk nevelő hatású bohóctréfákat.
A fiatal írók mellé idősebb írókat osztottak be, hogy patronálják őket. Mivel én vidékről jöttem, Veres Péter mellé szerettem volna kerülni, helyette megkaptam a rangosabb Déry Tibort. De csak egyszer találkoztam vele. Az egyik kisregényem egy részletét adtam oda neki elolvasásra, de gondolom nem nagyon érdekelte. A Jászai Mari téren lakott akkor, oda kellett hozzá menni. Volt egy kiskutyája is, a Niki. Elkezdtünk beszélgetni, de elég kedvetlen volt, amiből az derült ki, hogy a legkevésbé sem érdeklem. Egyszer csak azt kérdi:
– Mondja, mit csinál maga, ha támadják?
– Bár már támadnának!
– De mégis, mit tenne?
– Hát édesapámnak van erről egy katonatörténete. Őt Bécsbe sorozták be, egy német alakulathoz úgy, hogy egy szót se tudott németül. Ungarische Hund, és hasonlók, nagyon el volt keseredve. Egyszer aztán, ahogy ment az öreg a laktanya folyosóján, szembe jött vele egy falubelije, aki akkor már káplár volt. Apám teljesen megdöbbent. Az meg egy ablakmélyedésbe berántotta, mondván, hogy most itt négyszemközt tegezhetsz. Apám kérdi tőle:
– Hát hogy lett belőled káplár? – és panaszolta a baját. Azt mondja erre a másik:
– Nagyon egyszerű! Akármit mondnak, akárhogy szidnak, állj vigyázzba, és gondold azt, hogy le vagytok sz…va!
Déry erre elkezdte csapkodni a térdét:
– Nahát! Ezt fogom csinálni, ezt fogom csinálni!
Akkoriban jelent meg a Szabad Népben a Fehér pillangó című novellája, amit Révay tolt le a következő vasárnap. Hogy ez egy bűnös novella, mert a munkáslány beleszerelmesedett a házas művezetőbe, és viszonyt kezdett vele, és Déry ezt meg merte írni.
De aztán már többet én se kezdeményeztem ezt a kapcsolatot, és ő se keresett.
Mivel az egyetemet az újságírás miatt abbahagytam, bevonultattak katonának. De csak fél évig voltam újonckiképzésen, mert az Írószövetség utánam nyúlt, és elkerültem egy úgynevezett hadosztálylaphoz. És mint ilyen részt vettem valami fontos kulturális verseny döntőbizottságában. Szavaltak, gitároztak, énekeltek, és egyszer mondják, hogy pantomim jelenet következik. Bejött egy munkás a kalapáccsal, egy csizmás paraszt a sarlóval, és kezdtek dolgozni. Bejött egy cilinderes tőkés a nádpálcával, és suhi-puhi, ezek rogyadoztak, elterültek. Mikor a tőkés kihúzta magát, abban a pillanatban felcsendültek az Internacionálé hangjai. Erre a tőkés elkezdett rogyadozni, a munkás és a paraszt feltámadtak, és ahogy a szovjet filmek elején láthattuk, összetették a sarlót és a kalapácsot. Ekkor megszólalt Zelenka politikai alhadnagy: Ebben politikai hiba volt. –Mindenki lebénult. – Amikor tápászkodtak felfelé – folytatta Zelenka –, volt egy pont, amikor a paraszt feljebb ütötte a fejét, mint a munkás.
Barabás Tibor A Rákóczi hadnagya című film forgatókönyvének írójaként vált talán a leismertebbé; egy időben ő volt az Írószövetség főtitkára. Főnököm és barátom Hajduska Pista beszélgetett egyszer vele. Azt mondta neki Barabás: Borzasztó ez az írónép! Mindnek üldözési mániája van, kivéve engem, mert engem tényleg üldöznek.
Hajduska Pista, a Néphadsereg főszerkesztője volt egy időben, később a Népfront titkárság vezetője. Én meg a vezető elvtársak megnyilatkozásait készítettem elő, vagyis a beszédeiket írtam félig részegen, mert azokat a szörnyűségeket másképp nem lehetett. Elég rakoncátlan beosztott lehettem, mert Hajduska Pista mindig mondta, hogy most mégse kerül a pokolba. Kérdeztem: hát miért?
Ő, mint kikeresztelkedett ember, tizedes lehetett a Horthy-hadseregben. Elmesélte nekem, hogy eleinte még a kóserságukat tartó zsidókat is besorozták. És volt olyan engedményük, hogy bevihették nekik otthonról a kosztot. Egyik beosztottjának, Eisenberg Izraelnek is a felesége hozta rendszeresen a kosztot. És egyszer nem ment az asszony. Egy napot még ki lehet bírni, de Eisenberg Izrael egy idő után kóvályogni kezdett az éhségtől. Akkor a Hajduska, a kikeresztelkedett zsidó leültette, és eléje egy tál pörköltet tett.
– Meg kell enni! Ez parancs.
Eisenberg próbált tiltakozni:
– Nem, nem, nem!
– De, meg kell ennie!
Eisenberg erre azt mondta neki:
– De tizedes úr maga fog helyettem elkárhozni, és égni a pokolban.
– Lehetséges – mondta később Hajduska nekem –, hogy Eisenberg Izrael miatt a pokolba kerülök, de attól, hogy a te főnököd vagyok, mégis meg fogok onnan szabadulni.
Van egy barátom, aki nagyon fontos ember az életemben, Praznovszky Mihály. Irodalomtörténész, ő szerkesztette a Palócföldet. Nyugdíjba ment, és elköltözött Balatonfüredre. Ott is alapított egy lapot Tempevölgy címmel, mert Jókainak is volt egy ilyen lapja, és azt folytatja. A katonaéletemből negyven anekdotát közölt, meg Nagy Lacival való barátkozásomat. Füst Milánt nagyon szerettem hallgatni, Illés Bélával együtt ebédelhettem, Zelk Zoltánnal kávézhattam… Egyszer a mezőgazdasági kiállításon egy teljes napot együtt tölthettem Kádár Jánossal, és egyszer még Rákosival is beszéltem. Ez aranyos volt, mert én voltam az MTI egyik mezőgazdasági tudósítója. Történt, hogy a női traktorosoknak országos értekezletet tartottak a Földművelésügyi Minisztériumban, amiről tudósítást kellett írni. De eléggé alulértékeltnek tűnt, mert egy minisztériumi képviselő sem volt jelen az elnöki asztalnál, csak a Gépállomási Főigazgatóság vezetője ült ott, és én az egyetlen újságíró. A tanácskozás közben egyszer csak kivágódott az üvegajtó, bejött Rákosi Mátyás, Hegedűs András, és felmentek az emelvényre. Leültek. Én kirohantam telefonálni, mert sose tanultam se gyorsírni, se gépírni, hogy küldjenek valakit. De nem csak én rohanhattam ki, hanem valaki más is, mert öt perc múlva nagyon óvatosan nyílt az üvegajtó, és besettenkedett Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter is. Rákosi a szokása szerint meghallgatott három hozzászólást, majd felkelt, és egy lelkesítő beszédet mondott, ami a jelenlévő nőknek nagyon tetszett, persze tapsoltak, s ezután távoztak. Mire az időközben megérkezett Kőrössy Jani bácsi, aki félt, mert régi horthysta gyorsíró volt, s még Hitlerrel is véletlenül kezet fogott, mert egyszer gyorsíróként egy kormánydelegáció révén ott állt a sor végén, hirtelen azt mondja nekem:
– Fuss gyorsan és kérdezd meg Rákositól, hogy mit adhatunk le a beszédéből.
Loholtam utánuk, az üvegajtón túl a gangon elkaptam őket, és kérdeztem:
– Rákosi elvtárs, mit adhatunk le a beszédéből?
Rám mordult:
– Kérdezze meg a Hegedűst!
Odafordultam Hegedűshöz:
– Hegedűs elvtárs, mit adhatunk le Rákosi elvtárs beszédéből?
– Semmit!
Hát ennyit beszéltem én Rákosival és Hegedűssel!
– Miért nem akarták, hogy Rákosi beszéde megjelenjen?
– Mert ez élő beszéd volt. Nem tudja elképzelni, hogy egy Rákosi beszéd sorsa milyen volt! Amikor ő beszélt, akkor az úgy elő volt készítve, hogy az MTI-ben összeolvasó párok voltak, szuper lektorok… Sosem fogom elfelejteni, az egyik ilyennél Szilvássy Lajossal, a későbbi népszerű íróval párosítottak össze. Ő is a József Attila pályázaton tűnt fel. Egyik évben én nyertem, Szilvássy meg a következőben. Együtt dolgoztunk a stencilezett oldalakon, hogy átnézzük azokat, mert kettős kontrollon ment át a beszéd, még egy betűhiba sem lehetett benne. Egy teremben ültünk Lajossal, és vártuk az oldalakat. Szilvássy akkoriban szerelt le, mert politikai tiszti iskolán tanult, de a szíve miatt leszerelték. S amíg vártunk, hogy teljen az idő, felfeküdt az íróasztalra, és úgy mutatta meg nekem, hogy kell lövészárkot kiásni úgy, hogy leszoruljon az ember könyöke, meg a sarka is. Később nem szerette, ha ezt felemlegettem neki.
– E beszélgetés apropóját a nyolcvanadik születésnapja adja. Ilyen hosszú és gazdag élettapasztalata után mi az, amit úgy érzi, el kell mondania, meg kell osztania az olvasókkal?
– Lehet örökölni az őseinktől bútort, lehet örökölni festményeket, de talán a legfontosabb az emlékek öröklése. Mert ha valaki a szeretteink közül meghal, az ő emlékeit is mi visszük tovább. Ez olyan fontos hagyaték, ami a legfontosabb az én életemben.
Kitüntetett kapcsolatom van az életemben a zsidókkal. Édesapám első világháború idején Galíciában frontkatona volt. Kialakult a lövészárok harc, aminek következtében apámék egy tanyán rekedtek, ahol apám vérhast kapott, és legyengült. Amikor ki kellett üríteni a környéket, akkor édesapámat felvitték egy padlásra, és ott hagyták. Az akkor már orosz kézen lévő tanyára kúszva-mászva vitt neki egy zsidófiú, aki a beosztott katonája volt, gyenge húslevest. Másnapra visszafoglalták a tanyát, így nem került apám orosz hadifogságba. Ezt a történetet apám már akkor mesélte nekünk, amikor nagyobbacskák voltunk. És amikor én rákérdeztem, hogy mi lett ezzel a zsidó fiúval akkor apám végtelen szomorú grimaszt vágott, ami azt jelentette, hogy elesett. Ez a történet viszont elég volt ahhoz, hogy édesapám olyan hangulatot teremtett a családban, hogy antiszemitizmusnak nyoma sem lehetett nálunk. Amikor a második világháború alatt a törvény értelmében felvarrták a falu zsidó kereskedő fiúcskájának a sárga csillagot, és édesanyám meglátta, sírt, zokogott, annyira sajnálta. Tehát ilyen közegben nőttem fel! Ezért aztán nem értem, hogy amikor a másságot emlegetik, akkor sorolják: cigány, zsidó, homoszexuális. Hogy kerül egymás mellé pont ez a három, amikor ebben az országban több sváb és szlovák él, mint zsidó? Miért pont ez a három kerül egymás mellé, mi köze van ennek háromnak egymáshoz? Egészen más gondok vannak ezekben az ügyekben, és más megoldást is kívánnak!
Ha történelmileg nézzük, miként alakultak ki ezek a dolgok, akkor pl. a zsidóság helyzetét Ferenc Jóskánál kell elkezdeni vizsgálni. Mert a monarchiában másfél millió zsidó élt magyar területen, mivel itt a helyzetük jobb volt. Azért írtam Sándor Pálról (megjelent a Remény 2009. 1. számában), mert volt a zsidóságnak egy olyan polgári, nagypolgári vonulata, amelyik kiirtódott, aztán a kis maradéka is kitelepítődött. Ezért aztán ma nagyon hiányzik a falvak és kisvárosok életéből a zsidóság. Mert akik megmaradtak, bejöttek a védettebbnek ítélt nagyvárosokba, netán a fővárosba. Így állhatott elő az a helyzet, hogy Tokajban a borosgazda azon panaszkodik, hogy amióta nincsenek zsidó borkereskedők, azóta megy le a világban a tokaji borok híre.
– A Remény szerkesztői és olvasói nevében – stílusosan egy üveg kóser Tokajival – kívánunk boldog születésnapot, jó egészséget és további írói kedvet!

Moldova György: Érik a vihar

Moldova György

Érik a vihar
Riport Miskolcról

Részlet a második kötetből

A zsidó temetőben folytatjuk a zarándokutunkat, a lejtő végén megállunk, messzire ellátni innen:
– Ott fekszik Létrántető, Gadótanya. Zsidó munkaszolgálatosokat őriztek ott, a felszabadulás előtti utolsó napokban 137 ember végeztek ki.
– Föld, ne töröld el ártatlanul kiömlött vérük nyomát! – mormogom magamban, és tekintetem visszafordítom a temető belseje felé.
Miskolc valaha „zsidó városnak” számított. A XIX. század utolsó harmadában a főutcáján s annak a Búza térig vezető folytatásában 58 kereskedőüzletet azonosítottunk – írja Dobrossy István „Miskolc története” című könyvében. – Négy évtizeddel később a kereskedelmi cégek szám megnégyszereződött. Az 1930-as évek első felében 202 szatócsüzlet, kiskereskedés, nagykereskedés, vagy magát már joggal áruháznak nevező üzlet kínálta sokkal inkább gyári jellegű, mint kézműipari termékeit a vásárlóknak. A 202 üzlet közül háromnegyed résznyi volt magyar zsidó (izraelita) „kezében”. Az örmény és görög közvetítők után ők továbbították Hegyalja borát is távolabbi tájak felé.
Tudnunk lehet, hogy az 1920-as népszámlálás adatai 11 300 zsidó vallású személyt jegyeztek fel, ez a szám Miskolc akkori összlakosságának húsz százalékát jelentette. Ittlétük a város képét is meghatározta: a belvárosi utcák nagy részét az ő jellegzetes formájú házaik szegélyezték. A földszinten helyezkedett el az üzlet, az emeleti részen a lakás, az udvar mélyén pedig a cselédek és segítők számára készült toldalék
Tizenöt-húszezer ember is nyugszik itt a terjengő bokrok, iszalag, fák alatt. Több ismert nevet is találok: Bródy Farkas tanárét, aki valaha a saját pénzén vette meg a temető akkor még puszta, legfeljebb legelőnek használt területét, és ajándékozta a Hitközségnek. Az irodalomtörténet feljegyezte Ferenczi Bernátot is, a világhírű pszichiáter, a nagy Sigmund Freud munkatársa, barátja, majd – ahogy lenni szokott a tudósok között – ellensége. Oldalt áll egy 1848-as zsidó honvéd sírja – egy hozzátartozója kutatta fel még az 1930-as évek derekán.
Egy gondnok, afféle mindenhez értő ember tartja rendben a sírkertet, a jelek szerint jó munkát végez. Virágokat ültet, fia alkalmi segítségével megpróbálja helyére rakni az idők folyamán megrokkant sírköveket. A füvet is lekaszálja, bár az egyik miskolci hitközségi vezető szerint:
– A sírok addig vannak biztonságban, míg a Természet eltakarja őket! – utalva a sok helyütt tapasztalható vandál rongálásokra.
A temetőbe a már sokszor emlegetett tudós, Dobrossy István is elkísért minket, felhívja a figyelmemet egy nevezetes sírra: Austerlitz Sámuel főrabbi nyugszik benne. Austerlitz Bécsben született 1870-ben, és Miskolcon halt meg 1939-ben, az Úr megadta neki azt a kegyelmet, hogy nem kellett megérnie a holokauszt időszakát. Austerlitz nemcsak a zsidó közösség legnagyobb egyéniségének számított, de egész Miskolc tekintélyes polgárai közé tartozott, helyet kapott a törvényhatósági bizottságban is – megválasztását a nem zsidó szavazók is támogatták.
Dobrossy maga nem beszél héberül, de vette azt a fáradtságot, hogy egy hozzáértővel lefordíttatta a sírra felvésett szöveget.
„Itt van elrejtve a szentéletű és nagy hírű szónok Smuél bár Simeon Austerlitz, a nagy és szentéletű Mose Árje Róth, Pápa város főrabbijának veje, hitközségünk főrabbija, áldott legyen az emléke! A Tóra nagy ismerője, a világ és a mennyek asztalainak tudója. Ő az, aki utat mutatott tanítványainak, szép otthont teremtett kiváló családjának, jó néki és annak, aki ilyennek szülte. Kevés házat találhatunk, amely életet adott a hozzá hasonló próféták egyikének. Megadatott Neki, hogy meglássa atyáink országát, tiszta szíve tele volt irántunk való szeretettel. Anyja neve Eszter volt.”
Más tekintélyes személyiségek földi maradványai is kriptában nyugszanak – néha hívatlan és kéretlen társakat kapva.
– Előfordult, hogy egyszer egy cigány ember beköltözött egy kriptába – mondja a gondnok –, úgy találtam rá, hogy egy gázégőn éppen ételt melegített magának. Megijedt tőlem, de mondtam neki: nincs semmi baj, ha segít a munkámban, éjszakánként a ravatalozóban megalhat. Egy ideig itt is maradt.
A környékbeli zsidó temetők felszámolásakor általában ide telepítik át a sírköveket. A hejőcsabai cementgyár iparvágányát is az ottani zsidó temetőn akarták átvezetni, sokáig senki se vállalta, hogy megbolygassa a halottak nyugalmát, valaki aztán mégis elrendelte. Az illető alig pár hónappal később agyvérzést kapott, sokan hitték úgy: földöntúli büntetésül.
Akadnak azonban olyanok is, akiket semmiféle babonák nem tartanak vissza. Mint a városban mindenütt, itt is látni a fémtolvajok garázdálkodásának a nyomát: a sírokat körülvevő vaskorlátokat is szétszedték, a letört darabokat kiadogatták a falnyílásokon.
Az áldozatok nagy része azonban idegenben nyugszik, akárcsak a holokauszt több százezernyi hasonló vértanúja.
Az 1930-as években a „numerus clausus” és a többi, zsidókat korlátozó törvény hatálya Miskolcra is kiterjedt: engedélyhez kötötték az utazásaikat, törölték őket az Országos Orvosi Kamara, az Országos Magyar Sajtókamara és más hasonló szakmai testület tagjai közül – ezeket az intézkedéseket még 97 korlátozó rendelet követte.
A gettósítás előtti utolsó jogfosztás a zsidó üzletek, kis- és nagykereskedések bezáratása volt – mondja Dobrossy. – Baky László államtitkár utasítást küldött a megyei főispánoknak, a csendőrség és a rendőrség vezetőinek a „zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában”, valamint a „gettósítás, összpontosítás és deportálás” lefolytatásában. Miskolcon először a Vay utcai szükséglakásokból álló nyomortelep, később a Tiszai pályaudvar melletti MÁV-lakótelep volt a gettó céljára kijelölt terület. Ezt az utóbbi intézkedést feltehetőleg az vezérelte, hogy a háborúban súlyos légi csapásokra számítottak a vasúti csomópontok közelében, és úgy gondolták, hogy ezek inkább a „másodrendű állampolgároknak” minősített zsidókat érjék.
1944. március 5-ig Miskolcot kivéve a megye minden járásában elkészültek az összeírások a zsidók számáról, a környékbeli falvakból is ide telepítették a zsidókat, összesen 14-16 ezer embert.
– A diósgyőri téglagyárból június 12-én három szerelvénnyel 8677 személyt indítottak el Auschwitzba – mondja Dobrossy –, majd június 14-én és 15-én két újabb szerelvénybe 6797 embert zsúfoltak be. Az úgynevezett II. hadműveleti zónába tartozó VII. csendőrkerületből, Borsod megye és Miskolc területéről 15 464 embert szállítottak el az auschwitzi haláltáborba. Az anyakönyvi hivatal és a tiszti főorvos a miskolci elhurcoltak számát 9000-10 000 főben, a vissza nem tért zsidókat 8900 főben határozták meg, ehhez jön még 4000 eltűnt – ebbe a kategóriába főképp munkaszolgálatra behívottak és onnan vissza nem tértek tartoztak. (A ma is élő antiszemitizmusnak csak egy jelére emlékszem: egy utcán parkoló autó porral borított hátsó ablakára írta fel valaki: „Menj Izraelbe!”)
A sírok között kanyargó ösvényen haladva hirtelen egy ötven-hatvan centiméter magasságú, vakolt téglafallal körülvett négyszögletes parcellához érünk. Színét agyagos-göcsörtös barna föld fedi, sírdomborulatok nem tagolják, csak egy-két kisebb névtábla emelkedik ki.
– Itt kik fekszenek?
– Az 1956-os októberi felkelés kommunista áldozatait hozták fel ide – nem is olyan régen. Csak néhánynak a személyazonosságát tudták megállapítani, az ő nevüket kiírták azokra a kis táblákra, a többiek csontjait nem tudták szétválogatni, egyben rakták be.
– És miért nem a Hősök temetőjébe vitték őket, a felkelők mellé? Honnan tudták, hogy minden elesett rendőr, karhatalmista vagy akár ávós zsidó volt, akinek itt a helye?
A gondnok nem válaszol, de így is tudom az okot, a fasiszta rendszerek hosszú évtizedekig dolgoztak azon, hogy egyenlőségjelet húzzanak a „kommunista” és a „zsidó” közé; munkájuk gyümölcse az adott esetben is beérett. Hát ha már zsidókká „nevezték ki” őket, gondolom, kapjanak legalább zsidó emlékezést, egy követ teszek az őket körülvevő téglafal sarkára. Valamilyen imát is kellene mondani, de nem jut eszembe semmi, csak egy régi lengyel induló egyik sora: „Katona ennyit remélhet a sorstól…”

Nemes László: És a Duna csak folyt

Nemes László

És a Duna csak folyt

Hosszú volt az az idő, átkozottul hosszú az a csaknem hét esztendő, amit nem tölthettem idehaza. Húszéves se voltam még, amikor a Keleti pályaudvaron, egy barátságtalan, havas-esős márciusi reggelen, a lassan kigördülő vonat ablakából búcsút intettem a szüleimnek, nagyszüleimnek, rokonaimnak, szívbéli legjobb barátaimnak. És meglett férfikorban, huszonhetedik évemben jártam, amikor a Nyugati pályaudvar karácsony esti hideg peronján anyám egyedül várt, már csak egyes-egyedül ő várhatta hazatérő fiát. Tudtam már, hogyne tudhattam volna addigra már, hogy mi történt idehaza azokban az elmúlt esztendőkben. És mégse tudtam semmit.
Azok a kiesett évek! Azok a sötét lyukak az életem folyamatában! Nem volt éppenséggel elveszett idő. Tanultam is sokat, eljutottam olyan tájaira a világnak, amelyekről álmodni se mertem volna soha. Beszéltem kézzel-lábbal, szuahélival kevert tört angol szavakkal kelet-afrikai koromfekete katonákkal, szelíden mosolygó hindukkal, újzélandi maorikkal, vitatkoztam emberi jogokról dél-afrikai búrokkal, bibliai tájakon jártam, Mezopotámia peremén az Eufrátesz partján, Jeruzsálem, Betlehem, Názáret szent helyein, egyiptomi piramisok tövében; afrikai sivatag homokján felvert sátorban ébredtem arra, hogy skorpió mászik a fejem mellett, az ókori Palmyra világszép romjainál kerültem német repülők gépfegyvertüzébe, egy nápolyi angol katonaklubban beszéltem – talán németül vagy franciául? – a Monte-Cassino-i véres csata fáradalmait kipihenő két lengyel katonával, megtanultam, hogyan lehet az egy napra kapott egy kulacsnyi vizet beosztani a sivatagban ivásra, tisztálkodásra, borotválkozásra és a csajka elmosására, megtanultam, hogyan kell az angol könnyű gépfegyvert, a Bren-gun-t szétszerelni apró alkatrészeire és összerakni megint; fáztam és izzadtam, féltem és nem féltem, de az lehettem, amit akartam, amit önként választottam: a Hitler ellen, a nácik ellen küzdő óriási gépezet egyik kis csavarja.
Csak az otthon, az került elérhetetlen messzeségbe. Az addigi életem, az igazi életem folyamata szakadt meg. Álmodtam, persze, hogy álmodtam az otthonomról, de csak arról, csakis arról álmodhattam, amit ismertem, ami korábban volt. Időtlenek voltak az álmok, bennük semmi nem változott, senki nem öregedett. Budapest, az otthonom, a lakásunk, a bútoraink, a könyveink, az anyám mosolya, az apám komolysága: az orvosé, emlékezetemben mindmáig az igazi orvosé, aki életét emberek gyógyítására, életek megmentésére tette fel, a barátaim, a szerelmeim. Láttam álmomban az utcákat, melyeken ki tudja, hány százszor-ezerszer mentem végig iskolába menet, iskolából jövet, a jégpályát, ahol korcsolyázni tanultam, a Városliget padját, ahol először csókoltam meg egy lányt. Sós tengerek partján éreztem bőrömön a Balaton vizének édes-lágy simogatását, láttam a kertet, a nyári hónapokra bérelt házat, ahol anyám a gazdaságilag is mind nehezebbé váló években -, hogy munkájával ő is hozzájárulhasson a család nyugodt életének biztosításához, és ráadásul, a vakációkban még az én nyaralásomat is lehetővé tegye – gyerekek nyaraltatását, felügyeletét vállalta. Láttam álmaimban, ahogy azok a kisebb-nagyobb gyerekek az anyámat szeretetéért, gondoskodásáért milyen szeretettel, nevetve, ölelve veszik körül.
Persze éreztem, tudtam, aztán valójában is megtudtam, hogy otthon minden megváltozott Hazatérve új szavakat, új fogalmakat, új történelmet tanultam meg. Sárga csillag, gettó, deportálás, Dunába lövés… Álltam a pesti Duna-parton, anyám, megöregedett anyám mutatta: itt lőtték a Dunába Pista barátod szüleit. Néztem a szürke vizet, akkor is zavaros, bölcs és nagy volt a Duna, távolabb, az eltűnt, a folyóba roskadt hidakon túl, ott, az eltűnt, egykori Erzsébet híd mellett, jutott eszembe hirtelen -, ott volt valamikor még egy Duna-uszoda is, ott fürödtem, úsztam néhányszor apámmal… de mi az, hogy a Pista szüleit belelőtték? Kinyírták. Ezt a szót sem ismertem addig. De azt sem, hogy szőnyegbombázás. Azt se, hogy romeltakarítás. Meg azt se, hogy malenkij robot… Mi volt itt, mi történt itt valójában ebben a városban, az országban, a lelkekben az elmúlt évek során?

*

És a Duna csak folyt. Éltünk, dolgoztunk, reméltünk, hittünk, csalódtunk, újra reméltünk, újra csalódtunk, megöregedtünk, Anyám is régen meghalt már, én magam a nyolcvanadik évemhez közeledtem, amikor egy ismerősöm azzal a hírrel lepett meg, hogy beszélt valakivel, egy hatvan év körüli asszonnyal, aki azt mondta, hogy ismerte az én anyámat, nála nyaralt a Balatonnál, valamikor a háború első éveiben. Azt is elmondta az illető, hogy ő akkoriban minden este, elalvás előtt imádkozott az ágyában, az anyám pedig, aki nem igen imádkozott, ezt meglátva, elmondta neki, hogy a háborútól kettészakított világ másik felén van egy fia, akiről régóta semmit se tud, hírt se kaphat felőle, és arra kérte őt: – Drága Évikém – mondta neki –, amikor esténként imádkozol, kérlek, mondd bele az ő nevét is az imádba, könyörögj őérte is.
Meg is szervezett az ismerősöm egy találkozást azzal a hajdani Évikével. Én éjszakákon át csak arra gondoltam: megtudok valamit arról az eltűnt időmről, megtudom, milyen volt akkor az anyám arca, a mosolya… fiatalos volt-e még, vagy a gondtól megviselt, korán megöregedett… milyenek voltak körülötte a gyerekek, milyen az a régi kert, ahol nem is olyan nagyon régen még én is beszélgettem, játszottam, pingpongoztam a barátaimmal, ahol annál a hosszú kerti asztalnál anyám tette elém is a maga főzte ebédet…
A hölgy, az idős Évike, a megbeszélt estén a férjével jött az ismerősömhöz. Igen, mondta nekem, akkor valóban minden este imádkoztam magáért. A maga nevét is belemondtam az esti imába. Énistenem, Jóistenem…
Semmi egyebet nem tudtam meg. Maradt a köd, az elveszett múlt egyik szeletének sötét köde. Aztán csak azt mondta: – Tud bridzsezni? Négyen vagyunk, akkor hát elkezdhetjük.
¬
*

Múltak az évek megint, én nyolcvanöt felé jártam, amikor egy, számomra ismeretlen, nyugdíjas orvos felhívott telefonon. Néhány önéletrajzinak tűnő írásomból rájött, hogy minden bizonnyal én vagyok az, akinek az apjával ő egy ideig együtt volt munkaszolgálatos. Megbeszéltük, hogy egy este nálunk találkozunk.
Anyám, ki tudja, miért, talán a fájó emlékeket nem akarta még jobban felkavarni, soha nem mondta el nekem, hogy az apám munkaszolgálatos is volt. Halála után, a hetvenes évek közepén, találtam a fiókja mélyén őrzött iratok közt erre utaló két dokumentumot. Az egyik egy noteszből kitépett, szakadozott lap volt, rajta ceruzával írott kusza sorok és aláhúzva anyám akkori – még a felszabadulás előtti hetek vagy hónapok baráti menedéket biztosító búvóhelyét megelőző – pesti címe. Talán egy vonat ablakából dobhatta ki, a továbbítást a megtaláló jó szívére bízva, talán gyorsan, lopva, egy emberségesebb keretlegény zsebébe dughatta; „…nem tudom, hová visznek… hideg van, fázunk… csak abban reménykedem, hogy te…” – a többi már olvashatatlan volt. A másik egy szabályos tábori levelezőlap. „A szállásunk itt is siralmas. Fázunk… egy pajtában… hidegben, koszban… Én orvosi munkát végzek, de minőt, gyógyszerek, kötszer, minden alapvető higiénia híján…” Nem tudom, hogyan csúszhatott át a cenzúrán. Jellemző a fő gondja, az orvos gondja. És a stílusa: a pontos, régies: de minőt.
Kedves volt az esti vendég. Elmondta, ő akkor tizenhat éves volt, apám rólam beszélt neki, azt mondta, a távolba szakadt egyetlen fiára emlékezteti, akiről évek óta semmi hírt sem kaphatott. – Sokat köszönhetek neki – mondta az idős orvos –, vigyázott rám, segített, ahol tudott, amikor megbetegedtem, meggyógyított. Talán akkor határoztam el – tette hozzá -, hogy ha túlélem azt az időt, én is orvos leszek.
De többet, valamit, amire úgy vártam, amitől az apám megjelenjen, megelevenedjék ott, az asztalunknál, hogy lássam a komoly, akkor bizonyára lesoványodott, elkínzott arcát, halljam a szavát, megtudjam a lényeget – az nem következett be, nem is következhetett be.
Vacsoráztunk, bort is ittunk, de a csoda nem következett be, az életem természetes folyamatából kiesett hosszú idő visszatérni, megelevenedni nem tudott. Az, hogy milyen volt akkor apám szeme, amikor rólam beszélt, milyen az anyám hangja, amikor egy kislány imájába foglaltatta a nevemet, mikor és hol haltak meg barátaim, rokonaim, van-e sírjuk, tömegsírjuk netán, vagy csak szétszórt hamvaik szálltak el valahol; az, hogy mit tehettem volna én magam többet, mást, helyesebbet talán – minderre, ami elmúlt – sem arra, ami lesz – megnyugtató tanulság, igaz, megdönthetetlen felelet nincs is sehol.

..

..

.

Schnapp Lea: Leltár a tavaszi télben

Schnapp Lea

Leltár a tavaszi télben

Hálátlan dolog az időjárásról értekezni, mert mire soraim a kedves olvasóhoz kerülnek, talán már el is felejtik ezt a csodálatos novembervégi tavaszt. Tudom, hogy a Kineret „szomjas”, tudom, hogy eső kellene, mégis élvezem a napsugaras telet. Bízom a jó Istenben. A nagy ünnepeken is esőért imádkoztunk, miért ne esne hát az eső?!
Ha majd jönnek a sötét fellegek és az esők – néha csak szemerkélve, máskor mintha dézsából öntenék –, akkor is tudnunk kell, hogy nem lesz többé vízözön.
Tulajdonképpen a hit és a remény tölti meg értelemmel az egész életünket. Lehet, hogy egy esős januári napon elfeledjük ezt a napsütéses novembert. Az emlékek száguldását követve évtizedeket ugrunk át – feledve napokat, éveket, ám egy-egy emlékkocka megállásra kényszerít. Toll alá tolakszik. Talán nem tudja, hogy nem lehet minden májusról, illetve novemberről megemlékezni…

* * *

1950 novemberének a végén is ilyen tavaszias napok voltak – az volt az első télvárásom Izraelben. A magammal hozott kék kartonruha feszült rajtam. Érdekes módon pontosan emlékszem a könnyű ruhára. Vajon miért nem viseltem a késő őszi időszakban meleg ruhát? Talán nem volt más ruhám, amit akkor viselhettem volna?
Ötvenkilenc éve, egy ugyancsak napfényes, de már decemberi napon született második kisfiam, Jicchak, a haifai Rámbám kórházban. Édes-keserű emlékek. Talán ez volt a jó Teremtő próbatétele, mert útlevelünk, amellyel az Országba érkeztünk, Amerikába is érvényes lett volna.
Sáár-há-Alijja-i meg az atliti olétáborok nagy próbatételei voltak az akkor érkező zsidóknak.

* * *

Azóta évtizedek múltak el. Jicchaknak nemsokára születésnapja van.
– Isten éltessen, drága gyermekem! – Most egy furcsa kérdést szegezek neki:
– Jicchak, szereted a paradicsomot?
Nem lepődik meg a kérdésen. Sejti, hogy valami emlék jutott az eszembe.
– Te tudod a legjobban, mit szeret a fiad – mondja.
Igen, 59 évvel ezelőtt, Jicchakkal a szívem alatt az atliti olétáborban könnyezve meséltem a munkából hazatérő férjemnek, hogy láttam egy asszonyt paradicsomot enni.
– Miért nem vettél magadnak? – kérdezte ő meggondolatlanul. Erre elsírtam magam:
– Hol árulnak paradicsomot? És miből venném meg?
Miért is kell nekem arra az egykor megkívánt és akkoriban elérhetetlen paradicsomra gondolni? Talán azért, mert ebbe az egy paradicsomba próbáltam belesűríteni az akkori élet keserves nélkülözéseit. Amikor majdnem semmi sem volt. Csupán hazaszeretet. Ha nem volt munka, nem ettünk, ha volt, minden fontból vittük a pénzt az Adóhivatalba, a Bituách Leumiba. Az 50 évi munkából 50 évig fizettük az adót, és erre mindmáig büszke vagyok! Pedig… nem is voltam Hisztadrut-tag, csak becsületes adófizető. Ötven évig!

* * *

Hogy minden rendben volna ebben az országban? Hazudnék. A létező bajokat nem tudom orvosolni, így és itt kell boldognak lennem, mert ez az én országom!
Újabb emlékek jönnek. Férjemnek segítettem a kis üzemben. Verejtékes munkanapok, évek vannak mögöttünk. A munkások érdekei mindig fontosak voltak számunkra.
Úgy tűnik, ezen a szép téli, de tavaszias napon én is leltározok a lelkemben, az emlékezetemben, ahogyan az üzletekben készítik a leltárt, a polgári esztendő végén. Persze, az ember önzésre hajlamos, és én is úgy kezdeném a leltárt, hogy mit adtam én az Országnak. Ez így nem lenne szép. Inkább azzal kezdem, hogy mit kaptam, mert ebben benne van minden.

* * *

Az évek folyamán kibővült barátaim és ismerőseim köre, Istennek hála, már itt Jeruzsálemben is. Az idő megteszi a magáét. Megedződünk, olyannyira, hogy egy-két nem éppen jóindulatú megjegyzést is válasz nélkül tudunk már hagyni.
Egy kedves ismerősöm nyugdíjasként jött az Országba. Hogy is mondta nekem?
– Maga bebeszéli magának, hogy így jó, és így szereti, ahogyan van!

* * *

Vegyes érzelmekkel olvasom és hallgatom a régi magyarországi érában eltöltött évekről szóló elbeszéléseket, mert ha nem is mindenki, de sokan jöhettek volna. Egyeseknek azonban fontosabb volt karriert csinálni a pártban, s ez elfeledtette velük zsidóságukat. Amint csalódtak a pártban és a rendszerben – hazatértek. Báruch hábá…
Az én leltáramból kihúzom a csalódás okozta károkat, hiszen jöhetnek pártok, politikusok, új eszmék. Istennek hála, erős gyökereket eresztettem ebben a földben, amely számomra is a Teremtő ajándéka. Elfogadtam ezt a nagy ajándékot és erre tanítottam gyermekeimet, erre tanítják ők is gyermekeiket. Bármilyen szelek fújnak, bánthatnak – ez az én zsidó országom. Ha meglopják, megszentségtelenítik – fáj. Ám mindig van remény: majd menet közben, talán egyszer, mindannyian összefogunk. Így ígérte a Teremtő. A világ négy sarkából összegyűjt bennünket és mindannyian barátok leszünk.
Gondolatban tovább leltározok. Nincs vagyonom. Autóm sincs. A lakásom számomra mindig új. Ha virág kell, elég egy szál rózsa. Unokáimat nem számlálom – szeretem őket. Barátaim őszinteségét már kipróbáltam. Olvasóim hűségesek – de vannak, akik átlapoznak. A jó Isten igazságos, senkinek sem ad mindent, de mindenkinek ad valamit.
Érik a gyümölcs. Minden új olénak jut paradicsom. Legyen eső és legyen munka, és akarjanak dolgozni. Ez már a közös leltár.
Az én saját leltáromba végezetül beírhatom, hogy hány könyvem van a polcon. Köszönöm a Teremtőnek. Köszönöm az Olvasónak. Köszönöm azoknak, akik segítettek.

* * *

Újra és újra rájövök, hogy csak az érdemeket érdemes keresni… Az egész nép leltárához nem merek hozzányúlni… Csak egyetlen tétel érdekelne: a jerida, amelyet sajnos mind a bal-, mind a jobboldal gyakorol.
Mindent összegezve: az élet szép, nem kell mesélnem. Nemsokára bezárul a polgári év, ám a régi sláger szavai még mindig aktuálisak: „minden december új májust ígér.” Érjük meg egészségben, békében. Addig pedig élvezzük a telet, minden szeszélyével együtt!
Leltáromból sok minden kimaradt. Talán majd jövőre, isten segítségével. Előtte azonban hadd említsem meg a hanukiát, amelyet már elővettem. Sok évtizede szolgál minket. Budapestről hoztuk, elrejtve szerény poggyászunkban, mert az akkori világban még ez sem volt megengedett.
És… a tárgyak mesélnek. Csodákból éltünk és élünk, mindig a békét remélve. Hanuka száméách!
-----------
2009. november-december fordulóján

Schranez Rebeka: Keleti ízek

Schranez Rebeka

Keleti ízek
Polgár Ernő író, dramaturg, irodalomszervező, szerkesztő, a Szépírók Társaságának tagja
Interjúnk vele készült

– Úgy tudom nem rég tért vissza indiai útjáról. Milyen új benyomásai vannak, hiszen többször járt már ebben a hatalmas, érdekes országban?
– India kacér, szeszélyes nő. Ha vele vagy: elviselhetetlen! De az ember mégis újra és újra meglátogatja. Sokszor mondtam már: soha többet nem megyek oda. De miután hazaérek, már vágyom vissza… Ez megfoghatatlan kapcsolat a Kelettel és a régi kultúrákkal. India valamiféle békés és szelíd, befelé forduló ország. Sosem indított agresszív háborút mások ellen. Sokat olvasnak, elmélyültek. Véleményem szerint rengeteget lehet tanulni tőlük. Ha az ember nagyon messzire megy térben és időben, sokkal jobban láthatja a saját kultúráját országát, és vallását is.
– Honnan ered az India iránti vonzalma?
– Legelőször Ceylon-szigetén, Sri Lankán találkoztam ezzel a kultúrával, tengerészként. A Madách színház tagja voltam, bölcsészdiplomával rendelkeztem, és a Színművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója voltam, mikor Ádám Ottó, nagyszerű mesterem elengedett tengerésznek. Nagyon nehéz volt útlevélhez jutni, utazni. Akkor még 21 óriási hajója volt Magyarországnak, amelyek Hamburgból vagy Amszterdamból indultak. Hosszújáratú hajóra kerültem, mellyel a világ különböző pontjaira juthattam el, pl.: az Atlanti-óceánra, Gibraltárra, a Földközi-tengerre, a Vörös-tengerre. Ceylonon is tartózkodtunk egy hétig, épp akkor zajlott egy kisebb vallási háború az iszlám hitűek és a hinduk között. Mesterségesen táplálták ezt az ellentétet. Ez volt az első alkalom, mikor a hindu kultúra megérintett. De igazat adtam Goldziher Ignácnak, a világhírű iszlamistának. Őmindkét vallást egyformán fontosnak tartotta, nem tett közöttük minőségi vagy erkölcsi különbséget. Goldzihertől tanultam meg Ibn Khaldún, a híres iszlám bölcs igazságát. Azt mondta: „Hogyha tudást akarsz szerezni, utaznod kell!”.
Nem ez volt az első találkozásom más országokkal és kultúrákkal. Először 1975-ben kaptam útlevelet, és egy nyugat-európai körutat tehettem. Jártam Angliában, Franciaországban. Így, volt már egyfajta rálátásom a világra, amikor elkezdtem a keleti utazásaimat. Szerintem olvasásból kevesebb tudást és tapasztalatot lehet szerezni, mintha be is járja valaki a szóban forgó helyeket. Jövőre Szingapúrba és Balira szeretnék újra eljutni.
– Ön szerint miként hasznosíthatnánk mi, érdeklődő emberek az indiaiak életfilozófiáját?
– A legfontosabb talán az, hogy ott hisznek az emberek. Rendkívül sok kárt okozott nálunk az elmúlt évszázadban, hogy az emberek elfordultak az Örökkévalótól, a vallástól, a hittől. Önmaguk felé fordultak, önzőek és hitetlenek lettek. Az, hogy valaki hívő, az nagyon sokat számít a másik emberhez való hozzáállásában is. A becsület, a másik ember tisztelete fontos valamennyiünk számára. Úgy érzem, hogy az itteni emberekből valami elveszett…
– Lát-e hasonlóságokat és olyan jeleket, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy a hinduizmus hatott vagy hathatott a zsidó vallásra?
– Az utazó, aki először találkozik Indiában Dávid-csillagot viselő emberekkel, nem tudja eldönteni, hogy zsidókat lát-e vagy sem. Mivel a sárga Mogen David ősi szanszkrit jelkép is. A Védákban már említik; fontos szimbólum. Ugyanez a helyzet a szvasztikával is, melyet Hitler használt fel. De a náci jel szárai az ellenkező irányból indulnak ki. Sok házon látható, áldást, szerencsét hoz. Másik példa, hogy az indiai és kínai mitológiában is szerepel az Özönvíz, nemcsak Noé történetében. De nem tudnám megmondani, hogy melyik volt előbb. Hatások biztosan érték a sémi kultúrát.
– Milyen könyvön dolgozik most?
– Készülő könyvem címe: „Zsidók, kotródjatok el!”. Hogy csalódjanak az antiszemiták: az előszóban fontos alcím is áll: „Száműzetés Babilonba”. A történelem folyamán, azóta rengetegszer kiáltották ugyanezt…

Solymár József: Egy kalap alatt

Solymár József

Egy kalap alatt

Nem tudom, igazságosak vagyunk-e, amikor vénemberekként emlékeket őrizgetve azokról a jeles, hírneves személyiségekről mesélgetünk, azokkal, akikkel találkozni módunk volt, akik pedig nélkülünk is túlélték halálukat. Mintha mellékfiguraként oda akarnánk állani a nagyember szobrának talapzatára.
A foglalkozások körében különleges helye volt – és talán még van is – az újságírásnak. Bródy Sándor nem véletlenül nevezte a nap lovagjainak e szakma gyakorlóit. Az újságírók a jelenben élnek, a jelenben hírnevesek. Közismert a mondás, hogy nincs avultabb a tegnapi újságnál, de azt is hozzátehetjük, hogy nincs felejthetőbb a tegnapi újságírónál. Érzik ezt a szakma művelői, és ki így, ki úgy próbál tartósabban nevet szerezni magának.
Hajdan a még nagyon boldog békeidőkben az újságíró, miként az orvos vagy az ügyvéd is, szabad foglalkozásnak számított, elérhető volt tehát a tehetséges zsidó fiatalok számára. Ez a tradíció részben a családi hagyományokban fennmaradt, túlélte még a második világháborút is. Voltak tehát zsidó kollégák, s közülük zsidó barátok. Köztük olyanok, akik megosztották egymással az üldöztetés idejének keserű élményeit, és megbeszéltük a Kádár-időkben elnyomott antiszemitizmust illető tapasztalatainkat.
Pánczél Lajos, az MTI belföldi hírek turnusvezetőjeként, napi szerkesztőként érkezett hozzánk. Komoly, idősebb úriember benyomását keltette, a magamfajta hírrabszolga eleinte úgy érezhette, hogy elnéz a fejünk felett.
Barátkozásunk fura módon kezdődött. Elnökünknek, Barcs Sándornak végre nagy nehezen sikerült elintéznie, hogy autóbusz járjon a Hegyalja úton, s nem kellett már a Horvát kertből, az alagút szájából felgyalogolni a Naphegyre. Egyszer véletlenül közös buszon utaztunk, és együtt indultunk cégünk felé. Az első háznál, egy tipikus budai villánál Pánczél megállt, kinyitotta az aktatáskáját, és egy kis papírcsomagot vett elő. Amikor felbontotta, egy vaskos párizsi szelet került elő. A vaskerítés mögött pedig felbukkant egy fajtáját nehezen meghatározható eb.
– Szervusz Füles  üdvözölte a kutyát Pánczél, és odakínálta neki a felvágottat. Miközben barátkoztak, azért nekem is odaszólt egy-két magyarázkodó mondatot.
– Megkértem a házigazdák hozzájárulását, hogy Fülest megkínálhassam. Vár engem.

Megetette Fülest, aztán továbbmentünk. Ettől kezdve másként néztem rá, s talán megérezte ezt. Nem ő mondta el, de megtudtam, hogy Pánczél a Füles c. rejtvényújság népszerű „Tanár” ura, aki okos kérdésekkel bombázza a nyájas olvasókat. Az idősebb kollegáktól azt is hallottam, hogy szenvedélyesen gyűjti a magyar filmgyártás kezdeti hőskoráról szóló újságcikkeket; riportokat, portrékat, kritikákat. De hát akkoriban ez nem volt – finoman szólva – az érdeklődés középpontjában álló témakör.
Barátkozásunk következő stációja az antik világhoz fűződik. Első megvalósult filmforgatókönyvem honoráriumából befizettem egy görögországi társasutazásra. Nagy dolog volt ez akkor, hiszen Devecseri Gábor, akinek sikerült bejutni az első csoportba, mindjárt sajátos útikönyvet írt Homéroszi utazás címmel.
Gyönyörű és gondolkozásomat erősen befolyásoló utazás volt. Csak megemlítem, hogy az egyik tengerparton mialatt a térdemből kiszedegettem a tengeri sün tüskéit, a görög asszonyok germán turistának néztek, és majdnem elagyabugyáltak. (Azóta már volt alkalmuk megszokni a német turistákat). A vihető zsebpénzt igen szűken mérték. Mivel a recina bor meg nagyon ízlett, nem is hoztam mást haza, csak egy kerámia szatírfejecskét és egy szalmakalapot. Ez utóbbi kényszerű beruházás volt a tűző nap miatt.
Még azon a nyáron Pánczél Lajos is befizetett egy hasonló utazásra. Alaposan kikérdezett tehát, és hasznos tanácsaim következtében a napvédő szalmakalapom immár az ő fején ment vissza Athénbe. Aztán visszatérésük után meghívott egy, a Vígszínház mögötti Művész nevezetű kellemes kisvendéglőben elköltendő vacsorára. A vacsoraasztalnál hárman ültünk, mert a feleségét is elhozta. Alacsony, halk szavú, idősebb hölgy volt a feleség, alig-alig vett részt a beszélgetésünkben. Természetesen itt már szó sem lehetett Pánczél elvtársról, Lajos bácsivá lépett elő. Azt vártam, szóba kerülnek a háborús évek emlékei is, de megmaradtunk az immár közös kalap alatt szerzett benyomásoknál.
Talán így öt évtized múltán megengedhető, és nem indiszkréció ha elmondom, hogy egy következő alkalommal a Berlin étterem presszó részében találkoztunk. (Nem voltam ide bejáratos, mert ifjabb barátaimmal a vendéglátó komplexum talponálló részébe, a népi humor által Keletberlinnek elkeresztelt műintézetbe jártunk). Lajos bácsi itt nem igazán bácsisan viselkedett, mert az asztal alatt titkon megmutatta a nagyon csinos pultos hölgy fotográfiáját, ami nem véletlenül kötött ki nála.
Lajos bácsi nem sokáig maradt számomra Lajos bácsi. Egyszer kicsit zavartan szóvá tette:
– Hamarosan hatvan éves leszek, és nem szeretném, ha nyugdíjba küldenének. Ne Lajos bácsizzál engem, mert ez a koromra emlékeztet.
Egy gyorsan jött ötlettől hajtva kiböktem:
– Rendben van Lajcsikám, ahogy gondolod.
Megmosolyogta ötletemet, s végül megállapodtunk a Lajos bátyámban.
Pánczél humora mind inkább kibontakozott. Egy alkalommal, alighanem a Berlinbe igyekezve, tiltott helyen ment át a Szent István körúton, és elkapta a rendőr. Ott tárgyaltak a járda szélén, és Pánczél a bűnbánó magatartásával egyre inkább elnyerte a biztos úr rokonszenvét. Remélhette, hogy megússza egy feddéssel. Ám ekkor váratlanul felbukkant Sándor Ernő, az MTI kulturális rovatának munkatársa. Ő, mint oly sok tudósító társa, névtelenül szolgálta a magyar sajtót. Hírnevet később azzal szerzett, hogy az ő szolgálaton kívüli cserépkályhájában találták meg a házkutatók akkori sógorának, Konrád Györgynek egyik nagyon keresett szamizdat írását.
Ernő szangvinikus ember lévén azonnal beavatkozott. Szemére hányta a rendőrnek, hogy tiszteletlenül a magyar sajtó jeles személyiségét zaklatja.
A kioktató hang egyre inkább felbőszítette a rend derék őrét, s mivel Ernőt nem volt módja megregulázni, Lajos bátyámon vasalt be húsz forintot.
A naphegyi hírházban pedig új mondás született:  Védjen meg téged Sándor Ernő.
Egy alkalommal Lajos bátyám azzal keresett meg, szeretné, ha valamely kiválasztott délutánon munkaidő után vele tartanék. Titokzatoskodott, de aztán csak elmondta, miről lenne szó. Korábban, amikor az efféle összejöveteleket a hatalom nem nézte rossz szemmel, több újságírói asztaltársaság is működött a fővárosban. A zord időket, megtépázottan, két ilyen közösség élte túl.
A Fehér Hollókról már korábban is hallottam. Úgy vélem, Kellér Dezső baráti társasága működött ilyen néven. Most kiderült, hogy van még egy másik maradék is, a Hullamosók. Eme kissé riasztó nevet azért vették fel, mert korábban egy Rókus kórház közeli korcsmában volt a találkozóhelyük, ahová a kórház proszektúrájának dolgozói is rendszeresen belátogattak. Ez a nagymúltú csapat erősen megfogyatkozott, s ezért úgy döntöttek, hogy új tagokkal gyarapítják soraikat. És Lajos bátyám ajánlására engemet alkalmasnak ítéltek a csatlakozásra.
A társaság időközben Budára költözött a még mindég csak Pájerliként emlegetett, Margit utcai volt sváb vendéglőbe. A találkozóra indulva Lajos bátyám betért egy élelmiszerboltba. Jókora adag párizsit, meg kenyeret vásárolt. Most nem a Füles kutyának, hanem nekünk, mert a Pájerli volt az a kocsma, ahol a vendégnek nem csak joga, de majdhogynem kötelessége volt iszogatás közben az asztalra tenni a zacskós táplálékot.
Hosszú éltem során jó néhány vendéglátóhelyet bejártam, de a Pájerlinál hangulatosabbat kevésszer találtam. A fehérre meszelt falak között vaskos faragott asztalok, padok. Az egyik sarokban márvány emléktábla, fajta nagy betűkkel csak ennyi: DIÓ.
Ami azt illeti, nem nagy társaság várt bennünket, mert mindössze hárman voltak: Ruffy Péter, Baróti Géza és egy magát erdészeti szakembernek mondott idősebb férfi, akit véletlenül az Újítók Lapja szerkesztőségéből ismertem. (Az akkor megvásárlandó öröklakásom beugróját összegyűjteni igyekezvén oda is dolgoztam, mivel ott két régi MTI-s volt a szerkesztő).
Ruffy Péter és Baróti Géza. Ez a két név ma már a lassan korosodóak számára sem támaszt emlékeket. A nap lovagjai voltak ők, de micsodás lovagok! Úgy voltak az újságírás sztárjai nem könnyű körülmények között, hogy közben mindketten megőrizték arcukat. Ruffy a magánéletben kevésbeszédű, halk szavú, aki írásaival leginkább a történelmi értékek, a hagyományok megőrzését, a nyelvművelést szolgálta. Kereste, bemutatta a háttérbe szorult értékes személyiségeket.
Baróti, barátja ellentéteként robusztus, élénk, tréfálkozó, szókimondó figura volt. És nagy munkabírású. Kezdetben egyik első írója volt a rádió népszerű Szabó családjának. Nem vagyok benne biztos, de úgy emlékszem, ő találta ki Bárdi György számára az oly népszerűvé lett Gugyerákot, meg Agárdiéknak a Nyomjuk Krahácsot. Remek rögtönzései városszerte terjedtek.
Budapest akkori rendőrkapitánya Sós tábornok úr jócskán kilógott a korabeli belügyesek sorából. Ő maga könyvet írt a holokausztról és akkor még szokatlan módon igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni az újságírókkal. Egy alkalommal, sajtóbeszélgetést tartva, a már akkor divatba jött rendőrviccek kapcsán azt magyarázta, hogy mily nagymértékben megváltozott az állomány összetétele. Elmondta, hány diplomásuk, hány érettségizettjük van, milyen és hányféle továbbképző tanfolyamokat tartottak, de azért a végén hozzátette:
– Nem tagadom, van azért még nálunk egy tíz százaléknyi, akiknek a felkészültségével, magatartásával nem lehetünk elégedettek.
És ekkor Baróti Géza közbekurjantott:
– Mondja tábornok elvtárs, miért mindig ez a tíz százalék van szolgálatban?
Beszélgetésünk közben rákérdeztem a DIÓ feliratú márványtáblára is. Elmondták, hogy egy Diószegi nevű bohém újságíró kolléga napjai jelentős részét itt, a Pájerliban töltötte, és holta után a kollegák dobták össze a pénzt erre a táblára.
Ott, annál a vaskos tölgyfa asztalnál iszogatva, beszélgetve a három idősebb kollegára tekintve úgy éreztem, hogy az újságírásnak legjobb hagyományai adtak egymásnak találkát, és kifelé jövet ezt mondtam Pánczélnak.
– Tudod Lajos bátyám, szívesen lennék gyakornok annál a lapnál, amelyet te szerkesztesz.
Öreg barátom nem maradt adós a bókkal:
 Nagyon jó lap lenne az, ahol te gyakornokként szolgálnál.
Hát ennek az újságnak a megindítására még egy kicsit várni kell.
Évek múltán egyszer bementem az egykori Pájerliba. A régi bútor sehol, a falon nagy rózsás tapéták, és eltűnt a DIÓ emléktábla is. Amikor rákérdeztem, a tulaj vagy főpincér ingerülten válaszolt.
– Unom már a keresgélőket. Megvan az a tábla, fenn a padláson.
Elszomorodtam, pedig lehet hogy nem is az emléktáblát kerestem.

x x x

Emlékeink hol elbújnak tudatunkba, hol meg előjönnek. Néha hívás nélkül, máskor valamely késztetésre. Velem tulajdonképpen ez történt most. Bibó Istvánnak azt az életéről szóló interjúját olvastam, amelyet Huszár Tibornak adott. Ebben természetesen előkerült a zsidóság üldöztetése és az antiszemitizmus megnyilvánulási formái is.
Bibót meghökkentette egyik ismerősének vélekedése, amely szerint az antiszemitizmus egyik első és még halovány jele, ha valaki számontartja, hogy környezetében ki a zsidó, és ki nem. Bibó ezzel kapcsolatban zsidó érzékenységről beszél és talán túlérzékenységre gondol.
Most, így utólag, töredelmesen bevallom, hogy én abban az időben bizony odafigyeltem arra, hogy barátaim, ismerőseim közül kik a zsidók, kinek van tetoválása a karján, kinek van gettó élménye, ki volt munkaszolgálatos. Mivel a háború befejezésekor még csak tizenhat éves voltam, és családom tagjainak magatartására jó érzéssel gondolhatok, így nem valamiféle lelkiismeret furdalás vezérelt, amikor a túlélőkhöz az együttérzés és tapintat jegyében közelítettem. A háború egyetlen országlakosnak sem volt farsangi karnevál. Majd minden családnak kijutott a szenvedésből, sokaknak a gyászból. De egy népirtás, egy kollektív üldöztetés, a megtervezett öldöklés és az ezt alátámasztó hecckampány mégis más. Igaz, később a fajgyűlölet után jött az osztálygyűlölet, és az ideológiai háború jegyében újra kellett megélnünk gaztetteket.
Ez a szemléletem annyiban fennmaradt, hogy ha magamkorú öreg zsidóval netán találkozhatok, ez a fokozott ösztönös odafigyelő érzés ma is megérint. Más kérdés, hogy a nagyszülő szenvedése nem adhat menlevelet a helytelenül viselkedő unokának.
Lajos bátyám személye azért volt számomra különleges, mert tartósnak mondható barátkozásunk során egy aprócska utalást sem tett azokra az időkre, személyes élményeire. Áradt belőle az életöröm, a derű, az emberek iránti bizalom. Hogyan csinálta? Jó volna megfejteni.
És vajon napjainkban, amikor valakik disznólábakat tesznek a Duna-parti mártírcipőkbe, mennyiben őrizhetnénk ezt a bölcs derűt?

Szarvas Ferenc: Kristályváza ezüstszegéllyel

Szarvas Ferenc

Kristályváza ezüstszegéllyel

Bő 12 évig voltam belgyógyász osztályvezető főorvos a Szegedi Kórházban. Az állást a Szegedi Orvostudományi Egyetem docenseként nyertem el, majd ugyanoda tértem vissza egyetemi tanárnak. A két intézmény egyébként 2007-ben egyesült, és így a kórház (és a többi egészségügyi intézmény) is a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Kar Klinikai Központjának a része lett.
Feleségem nagyon szereti a virágot, és persze én is. Így aztán nálunk mindig van friss, nyílóvirág. A múltkor egy csokorra való rózsa: piros, sárga és fehér került – talán véletlenül – abba a bizonyos, egyébként csak ünnepélyes alkalmakkor elővett vázába; feleségem ugyanis tudja, hogy mennyire sajnálnám, ha megsérülne. Gyönyörű talpas kristály váza ez, peremén ezüst szegéllyel, de amiért, vagy méginkább: Akikért igazán becses nekem, az az idős házaspár, akiktől holtuk után kaptam. Ha ránézek erre a vázára, szinte újra látom őket: pedig hát rég elmentek már mindketten. I. nénit a könyörtelen betegség ragadta el, P. bácsi pedig önszántából követte őt.
Minden orvos és egészségügyi dolgozó, aki betegellátással foglalkozik, elkerülhetetlenül találkozik elveszített „esetekkel”, ki ritkábban, ki gyakrabban, de a halált nem lehet és nem is szabad megszokni. A gyógyító orvos számára – az életfunkciónak a biológiailag lehetséges élettartam végén bekövetkező természetes leállását kivéve – minden halál kudarc. Bárhol dolgozzon is az orvos, tapasztalhatja, hogy a halál mindig megviseli és azt is tudja, amit jó anyámtól régen sokszor hallottam: Nem az hal meg, aki koros, hanem aki soros (vagyis akinek elérkezett az ideje). Kései öregkorban persze, amikor a szenvedő számára csupán csak teher már az élet, könnyebb elfogadni a csendes elmúlást, mint amikor a világra rácsodálkozó, nyiladozó értelmű gyermek vagy reményteljes fiatalember élete szakad meg. De ezzel együtt is: az orvos esküje minden élet védelmére egyformán érvényes, arra az életre, amely elsősorban nem mennyiség, hanem minőség.
Mindezeken túl természetes, hogy mélyebben érint bennünket az olyanok elvesztése, akiket régebben vagy közelebbről ismerünk, kisebb-nagyobb bajaikkal évekig kezeltünk, gondoztunk. Természetes, hogy ilyenkor kialakul egy – bizonyos fokig kölcsönös – kötődés beteg és orvosa között, Tisztelet, barátság, szimpátia, vonzalom: megannyi pozitív tartalmú kapcsolat képezheti a bizalom alapját, aminek a megszakadása, történjen az bármely okból, fájdalommal jár. Különösen igaz ez, amikor a törés visszavonhatatlan és örökre szól.
P. bácsiékat fiatal osztályos orvosként ismertem meg, és az első perctől megvolt a kölcsönös szimpátia, ami az évek során csak erősödött, és kitartott mintegy 2 évtizedig, haláluk órájáig. Azt hiszem, még a XIX. század szülöttei voltak; életüket, sorsukat derékba törte a II. világháború. Puszta létük megmaradt, de családjukat elvesztették, és javaikkal együtt odalett a produktív életszakaszban felépített egzisztencia. Aztán a közös sors valahogy összehozta őket, egymásra találtak, és összekötötték életüket. Túl voltak már azon a koron, hogy gyermekáldásra számítsanak vagy örökbefogadásra vállalkozzanak. Így hát csak egymás támaszai lehettek, tiszteletre méltó ragaszkodással és szeretettel. Korábbi életükről csak ritkán és keveset szóltak, de egy-egy félbe maradt mondat vagy szomorkássá merevedő mosoly sokszor többet mond minden elbeszélésnél. Ügyes-bajos dolgaikban, ha kellett, kedves szomszédok segítettek; a házban, ahol laktak, volt lift, így az emelet sem jelentett gondot. Egészében véve szerényen, de szépen teltek nyugdíjas napjaik. Azon kevesek közé tartoztak, akiket adjunktusként otthonukban is meglátogattam, ha pl. influenzajárvány idején vagy más okból nem tudtak bejönni a klinikára; a város szívében lévő lakásuk hazafelé menet könnyen útba esett. Az orvosi ténykedés végeztével szívesen időztem náluk, közben egy kicsit a napi fáradalmakat kipihenve; és amíg I. néni egy könnyű kávét készített, mi jót beszélgettünk P. bácsival, aki jó humorú, idős korára is mindig pedáns megjelenésű, tiszteletet és bizalmat ébresztő személyiség volt. Szeretett beszélni a gyógynövényekről és termesztésükről, ami szakmája volt, és ami bennem gyerekkorom székfűvirágos tavaszi mezőit idézte fel. Ezen a közös talajon elindulva mindig volt témánk bőven.
A megpróbáltatások és tragédiák után újraindult élet csendes harmóniájának I. néni lassan, de megállíthatatlanul romboló betegsége vetett véget. Kezelték más városban is, végül a betegség manifesztációi szerint i tartós klinikai ápolás igénybevételére kényszerült. Tél volt, nagy hóval, csúszós utakkal, de idős férje, növekvő aggodalommal így is naponta látogatta. Azért is, hogy ezt könnyebben megtehesse, meg az amúgy is esedékes ellenőrző vizsgálatokra, felvettük a belklinikára. Innen csupán néhány métert kellett a szabadban megtenni a szomszédos klinikáig, ahol felesége feküdt, és egyszerűbb volt a telefonkapcsolat is. Végül mégis ismét hazament, de a napi látogatások – ha másként nem, taxival – tovább tartottak. Aztán egy kora-hajnalban, rosszat sejtve felhívta a klinikát, és az éjszakás nővértől megtudta, hogy nincs már felesége; ekkor bevette a végzetes adag altatót. Reggel még élve találtak rá a szomszédok, akik mentőt hívtak, de röviddel a klinika ambulanciájára érkezés után beteljesedett végakarata.
Az ezüsttel szegélyezett kristályvázát később – nyilván az ő rendelkezésük szerint – külföldről érkezett távoli rokonok adták át nekem.

(„Válogatás napáldozattájban” címmel 2009-ben jelentek meg Szarvas Ferenc írásai a Medicina Kiadónál)

SZÉCSI JÓZSEF: Hillél-Sámmáj-Gámáliel-Pál

SZÉCSI JÓZSEF
Szerzőnk az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetemen egyetemi docense

Hillél-Sámmáj-Gámáliel-Pál

1. A noéi törvények

Az ún. noéi törvények héber neve: Sevá micvót bené Nóách. Azon 7 törvény, amelyet a pogányoknak, a nemzsidóknak is be kell tartani. Ezeknek alapja az Ádámnak szóló parancs1 és a Noéval a vízözön után kötött szövetség 2 rabbinikus értelmezése3. Vannak e törvényeknek változatai, mégis az általánosan elfogadott 7 törvény: 1. a bálványimádás; 2. az istenkáromlás; 3. a gyilkosság; 4. a szexuális bűn (fajtalankodás); 5. a rablás (lopás); 6. evés az élő állatból (az élő állat levágott tagjának fogyasztása); 7. a tulajdonjog tisztelete4. A zsidó hagyomány szerint ezektől az ősember is tartózkodott. Ha a nemzsidók áthágják ezeket a törvényeket, rájuk is halál vár.
A Tóra többi törvényei csak a zsidókra vonatkoznak, bár a nemzsidók is betarthatják azokat. Azokat a nemzsidókat, akik betartják a noéi törvényeket, azokat helybéli idegennek, gér tósáv-nak kell tartani, akikre kiterjed a zsidó közösség támogatása5. Maimonides6, a nagy zsidó gondolkodó úgy vélte, hogy a jámbor nemzsidók azért tartják meg e törvényeket, mert ezek benne vannak a Bibliában. Egyenlővé tette a noéi törvények megtartóit az igaz emberekkel – gér cedek –, a hászidokkal, és így eggyé a zsidó néppel, akik részesülni fognak az Eljövendő Világban, a túlvilágban. Moses Mendelssohn7 nem értett vele egyet és azt mondta, hogy a nemzsidók azért tartják be a noéi törvényeket, mert azok ésszerűek és erkölcsösek.
A 7 noéi törvény a rabbinikus tradíciónak a Bibliából eredő erkölcsi létminimuma, mely minden emberre nézve kötelező8. A zsidóknak kötelező a Tóra teljes megtartása. A Genesis 9,12-13 szerint mindenki „Noé szövetségének fia”: „Majd ezt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele szövetségemnek, melyet én a világgal kötök.” A 7 noéi törvényben az utolsó kivételével mindegyik negatív, mely inkább a többi rendelkezés összefoglaló értelmezése. Bálványimádás esetén, bár a nemzsidóknak nincsen „Isten ismeretük”, mégis esküvel kell megtagadni a hamis istenképet9. Ez a törvény magára a bálványimádásra vonatkozik és a nemzsidóktól nem kívánja meg a vértanúság elszenvedését10. Embert, vért azonban nem lehet ontani, itt a mártírium választandó11.
Úgy gondolták, hogy az iszlám hívei követik valójában a noéi törvényeket, hisz a keresztények Jézust imádják, tehát bálványimádók. A kései középkor óta a keresztények is Noé fiainak számítanak12. A nemzsidók számára az istenkáromlás, a gyilkosság és a lopás az érvényes társadalmi törvények szerint is tilos. A lopás tilalma a cselekvés sokféle módozatára vonatkozik, pl. katonai hódítás esetén13. A nemzsidók részére vannak különböző előírási listák14. Tilos pl. a varázslás, a kasztráció, a magvak keresztezése, az áldozat megbecstelenítése. Parancs van a jótékonyság gyakorlására, a nemzésre és a Tóra tiszteletére15. Ezek a noéi törvények legismertebb további kifejtései. A noéi törvények tehát egy kiválasztott egység a gyakorlatban létező zsidó parancsok közül. A zsidóknak kötelező a noéi kódex megtartása, bárhol is vannak. Maimonides szerint a nemzsidóknak a noéi törvényeket nem úgy kell értelmezni, mint amit kiérdemeltek saját tulajdonul, hanem isteni kinyilatkoztatásként. Az etika, a morál nem pusztán evilági normatíva, hanem isteni törvény.
Felvetették, hogy talán létezett egy a Sínai-hegyi törvénykezést megelőző törvényhagyomány is, melyet a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás után már csak a nemzsidókra kellett értelmezni. Ez egybecsengett Rabbi Johanan nézetével16. A noéi szövetség gondolata folyamatosan jelen volt a zsidó gondolkodás történetében. Modern zsidó gondolkodók, mint Moses Mendelssohn és Hermann Cohen17 a noéi parancsok eszméjét Izráel és az egész emberiség közös és ésszerű etikai alapjának tartják18. Noéban az emberiség egységének és folytonosságának szimbólumát látják. Vannak nézetek, mely szerint az emberiség végső állapotában fogja majd tartalmazni mindkét elemet: a zsidóságot és a Noé fiait; mások szerint Noé fiai az utolsó előtti szintet jelentik, amikor is bekövetkezik a Tóra mindent betöltő egyetemessége19.
A Deuteronomiumban találunk egy listát: „Ne legyen köztetek olyan, aki fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottakról tudakozódó!”20. A Jubileumok könyve21 (7:20) feljegyez egy lényegi különbséget, amikor nem 7, hanem Noé fiainak 6 parancsáról beszél: 1. az igazságosság betartása; 2. a test szemérmének betakarása; 3. a Teremtő áldása; 4. a szülők tisztelete; 5. a környezet szeretete, 6. őrizkedés a paráznaságtól, a tisztátalanságtól és minden gonoszságtól. Az Apostolok Cselekedetei 15,20-ban utalást találunk 4 nemzsidókhoz intézett parancsra: „(1) tartózkodjanak a bálvány okozta tisztátalanságtól, (2) a paráznaságtól, (3) a megfulladt állattól és (4) a vértől.” Ezen lista egyike lehet azoknak, melyek a Pentateuchus alapján készültek.
Maimonides szerint a noéi törvények elfogadásának alapja a nemzsidók számára az isteni tekintély és a mózesi kinyilatkoztatás. A Tórának a zsidók előtti tekintélyéről mondja Exodus 24,7: „Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Örökkévaló rendelt!”. A Szánhedrin traktátus szerint22: „Ő (ti. Isten) felfüggeszti a hegyet egy hordóhoz hasonlatosan, és ezt mondja: Ha elfogadjátok a Tórát jó, ha nem, akkor a temetésetek lesz!”. A noéi törvényekkel kapcsolatban kérdés volt a talmudi korban, hogy természeti törvényről, vagy a nemzsidók viselkedésének szabályozásáról van-e szó. A Jómá 67b szerint e törvények nem részei a kinyilatkoztatásnak. A Genesis Rabba23 szerint a 7 noéi törvényből 6 Ádámnak lett kinyilatkoztatva. A 7 törvény közül a húsevéssel kapcsolatos korai kinyilatkoztatás lehet, mert a vízözönig a húsevés tiltott volt: „Nektek (ti. az embernek) adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt.”24

2. A szóbeli és az írott Tan

A Tóra két fő részből áll, a Szóbeli Tan (D’Rábánán) a Tórá SeBál Pe és az Írott Tan (D’Orájtá) a Tórá SeBiktáv, mely a Biblia: Mózes öt könyve (Tórá), a próféták könyvei (Neviim) és a Szent Iratok (Ktuvim). Az Írott Tant – a Tórát – Mózes vette át a Színáj-hegyen. Ugyanott és ugyanakkor – a zsidó tradíció szerint – Mózes megkapta a Tóra törvényeinek szóbeli magyarázatát is. Mózes megtanította rá fivérét, Áront és annak fiait, valamint Izrael véneit. Ekkor kezdődött el az a folyamat, amelyet a mai napig Szóbeli Tannak hív a zsidóság.

3. A háláchá

A „háláchá” szó (a hálách – menni) a judaizmus törvényi oldalának elnevezése, megkülönböztetendő az ággádától, a nem törvényekre vonatkozó, különösen a rabbinikus irodalom megjelölésére szolgáló kifejezéstől. Magában foglalja a személyes, a társadalmi, a nemzeti és nemzetközi kapcsolatrendszert, és a judaizmus minden más gyakorlatát és vallási szokásait. A Biblia a helyes életről gyakran beszél úgy, mint egy útról, melyen az embereknek „járniuk” kell: „Közöld a néppel…az utat, amelyen járniuk kell, azokat a dolgokat, amelyeket tenniük kell!”25 Eredetileg a háláchá kifejezés egy meghatározott esetre vonatkozó törvényt vagy határozatot jelentett, mint ahogy azt gyakran kifejezik az: „ez a törvény, melyet Mózes kapott a Szinájon”26 mondatok. Ez a szóhasználat fennmaradt, de vele egy időben kifejlődött a háláchá szó, mint a judaizmus egész jogi rendszerét megjelölő, átfogó meghatározás is, amely magában foglalja az összes részletes törvényt és szertartást is27.
A háláchá tanulmányozása a rabbinikus korban és a későbbi időkben, a legfőbb vallásos kötelességgé vált. A benne foglaltak nehézsége, és a gyakorlati judaizmus számára való fontossága miatt, ezek a kérdések megelőzték a zsidóság minden más kérdéskörének tanítását28. A háláchá tanulmányozásának az ággádikus tanulmányok feletti felsőbbrendűsége jó kifejezést nyert a két kereskedőről szóló példabeszédben, melyben az egyik drágaköveket, a másik használati tárgyakat árult. A drágakő kereskedőt csak a szakértő vásárol29.
A klasszikus zsidó források általános felfogása az, hogy a háláchá teljes egészében Mózesre vezethető vissza, kivéve különböző későbbi feldolgozásokat, kiegészítéseket, alkalmazásokat, és az új körülményekhez igazodó újításokat. Így Maimonides30 40 generációt számol vissza Rásitól, a Babiloni Talmud nagy kommentátorától, Mózesig, és levonja a következtetést: „A két Talmudban, a Tószeftában,… mindegyikben a megengedett és a tiltott dolgok, a tiszta és a tisztátalan, a megbízható és megbízhatatlan, a megfelelő és nem megfelelő kap magyarázatot úgy, ahogy azt személyről személyre átadták Mózesnek a mi Szináji tanítónknak szájából.” A modern tudomány álláspontja azonban az, hogy a háláchának van történelme, melynek szakaszait és fejlődését történetileg, tudományosan is követhetjük.

4. A tákkáná

A tákkáná egy direktíva, egy utasítás, melyet a haláchikus írástudók, vagy más, a törvényhozás felhatalmazásával bíró kompetens testület rendel el, Tákkánot há-Káhál. Egyike a zsidó törvénykezés jogi forrásainak. A tákkáná, melynek kreatív forrása a háláchában van – mely törvény a midrás törvényi forrásából ered, vagyis exegézisből, tehát egy bibliai szövegnek, vagy egy létező törvénynek az értelmezéséből –, arra szolgál, hogy felfedje egy létező törvény rejtett tartalmát. A zsidó törvény e két jogi forrása közötti lényegi különbségből az következik, hogy a Törvény, mely a bibliai exegézis, magyarázat eszközeivel jött létre, a de-oraita-nak nevezett törvényi kategóriához, míg a tákkánából származó törvény mindig a de-rábbánán-nak nevezett kategóriához tartozik. A tákkáná a zsidó törvényben az a törvényhozási rész, mely hasonlatos a többi jogi rendszerben meglévő, alárendeltnek nevezett részhez. Az Írott Tóra az alkotmánya - a legfelsőbb törvénykezése - a zsidó törvénynek, és magában a Tórában van a ezen jog delegálva a háláchikus írástudók számára, hogy tákkánotokat hozzanak. Hasonló módon ahhoz, ahogy más jogi rendszerekben az elsődleges törvényhozás delegálja a jogot bizonyos testületek számára, hogy alárendelt törvényhozókként működjenek. A háláchikus írástudók felhatalmazása a tákkánot gyakorlására a következő Pentateuchus-i parancsból ered a zsidó tradíció szerint: „Tartsd magad tanácsukhoz, amit adnak és ítéletükhöz, amit hoznak és határozatuktól, amelyet tudtodra adnak, ne térj el, se jobbra se balra!”31, illetve, más szöveg szerint: a „Kérdezd meg atyádat, ő majd elmondja, véneidet, ők majd elbeszélik!” parancsból32. Az írástudók felhatalmazása, hogy gezérot, rendeletet hozzanak, úgy tartják, a következő parancsban lett rájuk ruházva: „Ennélfogva, ti az Én törvényemet tarjátok majd meg!”33, amit úgy értelmeznek „Teremts biztosítékot arra, hogy az Én törvényemet tartsák meg.”34 A háláchikus írástudók törvényhozói tevékenységét néha tákkánát-nak, néha gezérá-nak nevezik. A gezérá terminust általában azoknak az utasításoknak a megjelölésére használják, melyek az embert a tiltott dolgoktól térítik el, vagyis „védelmi kerítést emelnek a Tóra köré” – tehát negatív természetű direktívákat jelentenek, melyek bizonyos cselekedetek megtételét tiltják. A tákkáná terminus viszont általában olyan utasításokat jelöl, mely egy bizonyos kötelesség megtételének kötelezettségét célozza, vagyis pozitív természetűeket, melyek egy dolog megtételét kísérik.35

5. A legnagyobb tekintélyek

Bét Hillél és Bét Sámmáj, a Szóbeli Tan kifejtésének két iskolája volt, melyeket Hillélről és Sámmájról neveztek el, akik a Kr.e. utolsó század végén, és a Kr.u. első század elején éltek. Ez a két iskola, a két alapító tudós korától kezdve létezett a Második Szentély lerombolása utáni második generáció idejéig, vagyis az i.u. II. század elejéig. A tannaita36 irodalom, a háláchá37, a haláchikus midrások38, és az aggáda39 sok vitát jegyeztek fel, mely Bét Hillél és Bét Sámmáj között zajlott le. Ezek a viták magukba foglalták a Szóbeli Tan főbb tartalmát a Második Szentély utolsó két-három generációjának korából. Nagyon kevés maradt fenn a kor egyes tudósainak tanításaiból külön-külön, mivel azok gyakran úgy kerültek idézésre, mint amelyek Bét Hillél és Bét Sámmáj tanításainak részei. A Javne-i generáció (kb. Kr.u. 70) korából származó háláchót és a tannaita ellentétek valószínűleg, és nagy részük kifejezetten, a Bét Hillél iskola nézetein alapultak, melyeket a Bét Sámmáj iskolával szembeni hálácháként fogadtak el, míg számos névtelen háláchá elveszett, melyek egykor a Bét Sámmáj és a Bét Hillél közötti vita részét képezték.

6. Az iskolák vitáinak négy kérdésköre

1. Háláchikus döntésekre, melyek a források megítélésén és logikai következtetésen alapulnak
Például a sábbátban és az ünnepnapi kiddusban az áldás rendjét illetően a Bét Sámmáj kijelenti, hogy az áldást először az adott napra vagyis a sábbátra, és az ünnepekre kell elmondani, és utána a borra, míg a Bét Hillél úgy tartja, hogy az áldást először a borra és utána a napra kell elmondani40. Vagy pl. Bét Sámmáj állítja, hogy egy asszony nem házasodhat újra „pusztán egy hang” tanúskodásán - vagyis egy valaki kijelentésén, aki tanúsítja a férj halálát - ez nem elfogadható. Ellenben a Bét Hillél azt vallotta, hogy az asszony újra megházasodhat egy ilyen bizonyíték alapján41.
2. A tilalmak körüli „korlátok” meghatározására, és annak mértékére vonatkozóan, vagyis, hogy milyen mértékben alkalmazhatóak a tilalmak.
Pl. a fűszerezett olajat illetően, Bét Sámáj azt a tized tárgyaként veszi számításba, olyan személy esetében, aki azt egy ám há há-árec-től vásárolja. Olyan embertől, aki tudatlanságában nem gondos a papi és a levita járandóságokra vonatkozó törvények betartásában. Ezzel szemben Bét Hillél felmenti a tized alól42. Ha valaki egy kaszával előre irányuló mozgással ölt le egy állatot - vagyis nem a fűrészes éllel -, azt a Bét Sámmáj érvénytelen levágásnak tekinti, míg a Bét Hillél érvényesnek tekintette43.
3. Háláchikus Midrásim esetében
Pl. Bét Sámmáj úgy tartotta, hogy esténként egy férfinak oldalára kell feküdnie, amikor elmondja a Semá-t, reggel pedig fel kell állnia ehhez, ahogy a Deuteronomium 6:7 mondja: „Amikor lefekszel, és amikor felkelsz.” Bét Hillél azonban kijelentette, hogy az ember úgy mondja el a Semát, ahogy tetszik neki, mert írva van: „Amikor utadat járod.”44 Miért mondja akkor a bibliai vers azt, hogy: „Amikor lefekszel, és amikor felkelsz?” Mert ez azt az időt jelenti, amikor az emberek le szoktak feküdni, illetve amikor felkelnek.45 Ismét, Bét Sémmáj mondta: A férj ne váljon el a feleségétől, kivéve, ha valami tisztátalanságot talál benne, mivel mondva van: „mert talált benne valami oda nem illő dolgot”46, de Bét Hillél azt mondta: elválhat, még ha csak az ételét rontotta is el, mivel mondva van: „mert talált benne valami oda nem illő dolgot”, vagyis bármit, amit a férj nem odaillőnek talál47.
4. Ággádá, vallási filozófia és etika kérdéseiben
Pl. a Bát Sámmáj állítja, hogy jobb lett volna, ha a férfi meg sem lett volna teremtve, míg a Bét Hillél úgy tartja, hogy jobb a férfinak az, hogy meg lett teremtve, mintha nem lett volna megteremtve48.
Magának Hillélnek és Sámmájnak a vitái közül csak három maradt fenn, míg több mint 350-ről számolnak be a Bét Hillél és Bét Sámmáj közöttiekről, tehát a két iskola közti vitákrból, melyek legtöbbje a Misna Zeráim, Moéd, Násim és Tehárót traktátusaiban találhatók. Ezek a személyes élet dolgaival, az áldásokkal és imákkal, a papi járandóságok és a tized elválasztásával, a házassággal és válással, a levita tisztasággal és önmegtartóztatással, és nagyon ritkán az áldozatokkal és a papi szolgálattal, illetve polgári és főbenjáró esetekkel foglalkoznak. Némely ilyen vitában Sámmáj maga vitatja meg mind a Bét Sámmáj, mind a Bét Hillél véleményét49. Számos esetben, amikor a Bét Sámmáj véleményével ellentétes nézetet anoním idéznek – tánná kámmá –, vagy a bölcsek nevében citálnak50, az a késői változatot jelenti, mivel így jegyezték fel a Bét Hillél nézeteit, miután az meghatározó uralkodó nézetté vált. Erre számos esetben található bizonyíték, amikor a tánná kámmá vagy a Misnában idézett bölcsek nézetei úgy fordulnak elő egy báráitában51, mint a Bét Hillél nézetei.52 Általában a Bét Sámmáj a Bét Hillél előtt kerül említésre, a hagyomány pedig ebben az utóbbi szerénységének kifejeződését látja53.
A két iskola közötti számos vitára a Második Szentély idejében került sor. Ilyen pl. az a vita, hogy vajon egy ünnepen a kezeket rá lehet-e emelni az égő és engesztelő áldozatokra, mely témában maga Hillél és Sámmáj is ellentétes véleményt vallottak54. Az erre a háláchára vonatkozó vita a Templom előudvarában zajlott Hillél és a Bét Sámmáj diákjai között, illetve a Bét Sámáj és a Bét Hillél diákjai között. Ebben a kérdésben a háláchát a Második Templom fennállása alatt döntötték el55. Más viták korai dátuma kitűnik a Második Templom lerombolása idején élő tánnáim megfogalmazásaiból a Bét Sámmáj és Bét Hillél közötti disputákat illetően. Vannak azonban vitás kérdések, melyeket a Templom lerombolása vetett fel, pl. a máászér séni56 eltávolításának idején követett eljárása57.

Nagyon keveset tudunk Hillél és Sámmáj tanítványainak kilétéről. A báráitá elmondja, hogy „az Idősebb Hillelnek 80 tanítványa volt... a legnagyobb közülük Jonáthán ben Uzziel, a legkisebb Johánán ben Zákkái”58. Jonáthán ben Uzziel tanai közül semmi nem maradt fenn, és bár Johánán ben Zákkái állításai a Bét Hillél nézeteit tükrözik, kronológiai szempontból nehéz megállapítani, hogy Johanan ben Zákkái magától Hilleltől tanult-e. Sámmáj számos tanítványáról tudunk, legtöbbjükről a Második Templom korából, amikor a Bét Sámmájjal való kapcsolatukat a tánnáitá irodalom hangsúlyozza. Köztük van Bává ben Butá, aki Hillél kortársa volt59; Kefár Játmá-i Dosztáj, aki a Sámmájtól hallott tradíciót adta át60; Joezer, templomi elöljáró, aki egyszer kérdést tett fel az Idősebb Gamalielnek a Templom udvarán61; és Johanan ben há-Horánit a Templom lerombolása idején élt generáció tagja62. Néha a Bét Sámmáj és Bét Hillél iskolák „vénei” kerülnek említésre63. A Szifré Zutá Chukkát–ról szóló genizá-töredék szerint64, Bét Sámmájnak voltak edomita tanítványai, akiknek a haláchikus állításai az Eliézer ben Hirkánus „há-Sámmuti” nézeteit tükröző Rabbi Juda állításaival egyeztek meg65. Rási66 szerint, Niddá 7b ez arra utal, hogy Rabbi Eliézer ki volt közösítve67. Eleázár ben Hánániá, Idumea tábornoka a rómaiak elleni Zsidó Háborúban68, szintén a Sámmáj vonalat követte69.
A két iskola létrejöttét előidéző körülmények a tánnáitá tradícióban ismerhetők meg: „Kezdetben nem voltak viták Izraelben...amikor valakinek szüksége volt a háláchára, a Nagy Szánhedrinhez fordult... Ha a Szánhedrin hallott ilyenről (háláchá-ról), arról informálták őt, ha nem, akkor szavazással eldöntötték az ügyet... Ettől kezdődően a háláchá elterjedt volt Izraelben. Sámmáj és Hillél tanítványai számának növekedésétől fogva, akik nem eléggé támaszkodtak a bölcsekre (azaz nem adekvát módon tanulmányozták a Tórát) a viták megszaporodtak Izraelben.”70 Még ha a Sámmáj és Hillél tanítványok elégtelen tanulási szintje különböző történelmi tényezőknek is volt tulajdonítható, mint amilyen a Szánhedrin feloszlatása volt Heródes alatt, vagy a szadduceus többség a Szánhedrinben, ami megakadályozta, hogy az írástudók bámilyen háláchá eldöntését a Szánhedrinre bízzák, mégis kérdéses, hogy ez a tánnáitá tradíció adekvát módon magyarázza-e annak a számos vitának az okait, mely majd egy évszázadig fennállt Izraelben.
Valószínűbb magyarázatot kapunk abból a megközelítésből, mely a háláchá növekedésének és kikristályosodásának a folyamatát veszi figyelembe, és ebben a korábbi tradíciók interpretációjának, és az új háláchá létrehozásának ütköztetéséből származó nézetkülönbségeket tekinti. A tánnáitá tradíció feltehetően mindkét nézetben az ellentétes vélemények legitim kifejeződését látta: „Mindkettő az élő Isten szava.”71 Érthetően megengedett volt vagy a Bét Sámmáj, vagy a Bét Hillél nézeteit követni, de „egy férfi, aki külön megkötéseket akar magára vonni azzal, hogy a szigorúbb gyakorlatokat követi a Bét Sámmáj szerint, és a Bét Hillél szerint is, úgy jellemezhető, mint a „bolond, aki a sötétségben jár”72. Ezen kívül az is ismert volt, hogy „bár az egyik iskola megtiltotta, amit a másik megengedett, illetve az egyik eltiltott attól, amit a másik választhatónak deklarált, mindazonáltal, a Bét Sámmáj nem tartózkodott attól, hogy a Bét Hillél családjaiból házasodjon, és a Bét Hillél sem, hogy a Bét Sámmájéból. Valamint attól sem tartózkodtak, hogy egymás edényeit kölcsönözzék az ételek elkészítésére a levita tisztasági szabályok szerint.”73 Mindebben tehát nincs utalás arra, hogy a viták abból fakadtak volna, hogy „nem eléggé támaszkodtak a bölcsek tanácsára”, inkább úgy ítélhető meg, hogy a viták alapját az a folyamat képezte, melyen a háláchá létrejötte és fejlődése alapult.
A tánnáitá hagyomány hangsúlyozza, hogy a Bét Sámmáj a szigorúbb, a Bét Hillél a hajlékonyabb nézetet alkalmazta. Misna74 felsorol 23 (vagy 24) vitájukat, melyek különböznek a többitől abban, hogy „olyan esetek, amikor a Bét Sámmáj hajlékonyabb, a Bét Hillél szigorúbb szabályozást alkalmazott.” Ehhez még különböző tudósok 17 ilyen vitát tettek hozzá75. Vannak ezeken kívül egyéb viták, melyekkel kapcsolatban a Talmud és a kommentátorok magyarázatot keresnek, hogy miért nem lettek ugyanígy felsorolva. Ezek száma összesen kb. 50. A Bét Sámmáj szigorúbb rendelkezéseinek zömét tilalmak előírása teszi ki, melyekben a Bét Sámmáj képviselte a szigorúbb álláspontot vagyis a tiltás szélesebb alkalmazását. A Bét Hillél rendszerint a hajlékonyabb megközelítést fogadja el.
Sok tudós próbálta a két iskola közötti eltérések mögötti alapelveket meghatározni. Az általánosan elfogadott magyarázat, hogy az intézkedések az alapítók egyéni habitusát tükrözik, Hillelét, aki szelíd és kedves, és Sámmájét, aki kemény, és hirtelenharagú volt. Ez azonban kétséges magyarázat, különösen azért, mert csupán néhány vita zajlott személyesen Hillél és Sámmáj között. Egy másik interpretáció szerint a disputák társadalmi és gazdasági konfliktust tükröztek, mert feltevésük szerint a Bét Sámmáj a földbirtokos felsőbb és középosztályt képviselte, míg a Bét Hillél bölcsei a társadalom alsóbb rétegeiből származtak, és az iskolák nézetei ezeknek a rétegeknek az életét és szükségleteit tükrözték. Ezt a nézetet azonban többen támadták azon az alapon, hogy kevés bizonyíték van rá, hogy Sámmáj a gazdag középosztályhoz tartozott volna76. Hasonló módon problematikusak azok a teóriák is, melyek a nézetbeli különbségeket a két iskola koncepcióinak és felfogásának eltérő háláchikus megközelítésében látják, mely szerint a Bét Sámmáj a háláchá egyöntetűbb és szisztematikus megközelítését alkalmazza, szemben a Bét Hillél részletezőbb és változatosabb nézeteivel. E teóriák gyengesége, hogy a vitáknak csak egy jelentéktelen számára nyújtanak magyarázatot. Az ajánlott magyarázatok ráadásul nem is képviselik az egyetlen lehetséges értelmezést az egyes esetekben. A különböző tényezők és hagyományok, valamint eltérő megközelítések és tendenciák valószínűleg együttesen alakították az eltérő nézeteket.
Bár nehéz megtalálni a társadalmi és felfogásbeli alapjait a két iskola létrejöttének és fejlődésének, egy bizonyos vonal nyilvánvalóan kitűnik a bibliai bekezdésekre vonatkozó homiletikai exegéziseikben, és számos háláchára vonatkozó vitájukban. Az exegézisekben a Bét Sámmáj hajlik a versek egyszerű, néha éppen a szűk, szó szerinti magyarázataira, szemben a szélesebb jelentéssel, melyet a Bét Hillél nyújt ugyanezekre. Mivel csekély azoknak a vitáknak a száma, melyek bibliai versek exegézisét involválták, lehetetlen megállapítani, milyen kapcsolatban álltak vitáik azzal a 7 exegetikai alapelvvel, melyet Hillel fogalmazott meg77. Ami a háláchát illeti, nyilvánvaló számos esetben, hogy a Bét Hillél nézet a teoretikus háláchára jellemző, mely megkülönbözteti a jogi elveket, és háláchát ezen elvekkel összhangba hozza, szemben a Bét Sámmáj nézettel melyre a szószerinti, sőt konzervatív megközelítés jellemző. Konzervatív nem társadalmi értelemben, hanem a háláchikus szemléletmód tekintetében78.
A Misna számos olyan esetről tudósít, amikor a Bét Hillél visszavonta véleményét, és elfogadta a Bét Sámmáj véleményt79. Egyetlen egy olyan eset sincs azonban, melyben a Bét Sámmáj vonult volna vissza és egyezett meg a Bét Hilléllel, kivéve egyszer80, amiről elmondják, hogy „utána megegyeztek” ti. Bét Sámmáj Bét Hilléllel. A Templomra vonatkozó dolgokban háláchát mindössze egy alkalommal hoztak a Bét Hillél vélemény alapján81. Jávnéban, a Templom lerombolás utáni generációban a Bét Hillél nyert fölényt (I-II.sz.), melynek következtében a háláchák a Bét Hillél szerint lettek lefektetve. Ekkor lett kimondva, hogy a két iskola közötti választás csak addig volt lehetséges, amíg „a bát kól”, az égi hang meg nem szólal. Attól fogva azonban, amikor a bát kól megszólalt, a háláchá mindig a Bét Hillél szerint volt, és bárki, aki a Bét Hillél nézeteivel szemben cselekedett, megérdemlte a halált. Azt tanították: „Egy mennyei hang megszólalt és kijelentette, „A haláchá a Bét Hillél szavai szerint van. Hol szólalt meg a mennyei hang? Jávnéban!” – mondja a Jeruzsámei Talmud Bráchót traktátusa82. A háláchának Bét Hillél szerinti meghatározása valószínűleg nem egy lépésben történt, inkább egy folyamat volt, mely az egész javnei korszakot végigkísérte Johanan ben Zákkájjal kezdődően, a Templom lerombolását követően (i.u. 70.) és Rábbán Gámáliel halálával végződően a Bár Kochbá háború előtt (i.u. 135.). Ezt a folyamatot erősen ellenezték a Bét Sámmáj utolsó tagjai83.
Az ámorák idején a Bét Hillél-féle háláchá került elfogadásra az ámorák iskoláiban, akik deklarálták, hogy: „A Bét Sámmáj véleménye, amikor az ellenkezik a Bét Hillél véleményével, az nem Misna.”84. Sok háláchá került azonban mégis a Bét Sámmáj szerint meghatározásra85, és a Bét Sámmáj döntései nyomon követhetők a tánnáitá, sőt az ámorá irodalomban is. A Kábbálá, és az azt követő hásszidizmus a különbözőségeket filozófiájuk szerint magyarázták: a Bét Sámmáj eredete a gevurában, a „hatalomban” van, Bét Hillél-é a heszedben, a „kegyelemben – szeretetben”, a jövőben vagyis az Eljövendő Világban, ahol a háláchá a Bét Sámmáj szerinti lesz86.

7. A Szánhedrin elnöke

Gamálilel, Rábbán, 6 bölcs neve volt az időszámításunk kezdetén, akik Hillél leszármazottai voltak, és a nászi87 hivatalát töltötték be Izraelben. Rábbán Gámálilel ha-Záken („az idősebb”), Hillél unokája, az első század első felében élt. Mint a Szánhedrin elnöke, szoros kapcsolatot tartott fenn nemcsak az Izraelben élő zsidósággal, hanem a diaszpórákkal is. A Talmud megőrzött három levelet az eredeti szöveggel, mely emlékeztetőket tartalmaz a tized elválasztásáról, és információkat nyújt a szökőévről, és amelyeket Rábbán Gamáliel diktált Johánán-nak, az írnoknak, mikor a „Felső Galilea és Alsó Galilea” lépcsőjén ültek a „Felső Dél és Alsó Dél”-ből való testvérekkel, valamint „a Bablilonból és Media-ból jött száműzött terstvérek, és Izrael más száműzöttjeivel”88. Mint nagyapja Hillél, Gámáliel is számos tákkánot szerzője volt, melyek közül sok viseli az „emberiség javára” formulát89, különösen a nők nevében90. Különösen fontos határozata, mely megengedi az asszonynak, hogy újra megházasodjon a férje halálát tanúsító egy tanú vallomása alapján91. Történetek maradtak fenn, melyek a királyi családdal való kötődéseit tanúsítják, mindenekelőtt az I.Agrippával valót92. Tanítványai között volt Micpe-i Simeon, Ha-Birá-i Joecer, Bet Dáli-i Nehemiá93. Az Apostolok Cselekedetei szerint Gámáliel toleráns volt az első keresztényekkel, és Pál az ő egyik tanítványa volt94. Gyermekei közül ismerjük fiát, Simeont, aki követte őt a hivatalban, és lányát, aki Simeon ben Nethanel ha-Kohen-hoz ment feleségül95. A bölcsek Gamálielről vallott véleményét fejezi ki a következő mondás: „Amikor az idősebb Rábbán Gamáliel meghalt, a Tóra dicsősége megszűnt, a tisztaság és szentség eltűnt”96.

8. David Flusser Pálról

Pál a ciliciai Tarzusban született, zsidó neve Saul volt. Édesanyja Benjamin törzséből származott, egy nővéréről tudunk. Édesapja a vallási élet farizeusi csoportjához tartozott. Római polgárjogát atyjától örökölte. Jeruzsálemben tanult Rabbi Gámáliéltől. Mestersége: sátorszövéshez alkalmas takarókat készített kecskebőrből, ebből tartotta fenn magát.
Szent Jeromos, Hieronimus szerint97 családja a galileai Giskalából – Gus Hálév – származott. Ez magyarázhatja a judaizmus farizeus szárnyához való kötődését98 és jeruzsálemi tanulmányait, ahol az Apostolok Cselekedetei 22:3 szerint az idősebb Rábbán Gámáliel tanítványa volt. Kezdetben a keresztények fanatikus üldözője volt, és az Újszövetség elbeszélése szerint Damaszkuszba küldték a főpap felhatalmazásával, hogy minden keresztényt, akit ott talál, tartóztasson le, és hozza Jeruzsálembe bíróság elé. István diákónus megkövezése – amikor Saul vigyázott ruháira, 36-ban lehetett, és ekkor indult meg egy Damaszkuszra is kiterjedő keresztényüldözés. Az úton látomása volt, Saul a hagyomány szerint Jeruzsálemtől 12 km-re, a mai Tal Kawkab falunál tért meg, lett a „13. apostol”, a „nemzetek apostola”. Megvakul, Damaszkuszba viszik, megkeresztelkedik, Arábiába megy, majd visszatérve Damaszkuszba menekülnie kell: tanítványai éjjel kosárban eresztik le a várfalon. Jeruzsálembe, Tarzuszba, majd Barnabással Antiochiába megy. 44-ben Jeruzsálemben találjuk, ekkor kezdi el missziós útjait.
Az Apostolok Cselekedetei közli Pál missziós útjait, mely valójában nem Pál teljes élettörténete, hanem annak egy egységes feldolgozása. Az Apostolok Cselekedetei szerint Pál és Barnabás az 1. missziós úton (45-48) járt Cipruson és Kisázsiában (pl. Lisztra). Antiochiában összeütközött a „zsidózókkal”. Jeruzsálemben 49-ben ott volt az ősegyház tanácskozásán. A 2. missziós úton (50-53) Pál Kisázsiába, majd Európába (pl. Filippi, Tesszaloniké, Athén, Korintusz) ment, és Efezuson át visszatért Antiochiába. A 3. misszós út (53-58) nagyrésze egy három éves efezusi tartózkodás. Ezután Macedónián át Korintusba ment. Adományokat gyűjtött a júdeai egyház szegényeinek. Jeruzsálemben elfogják, két évig fogoly Caesareában. Fellebbezett a császárhoz, Rómába viszik (60), ott még két évig fogoly, bizonyos szabadsággal. Ezen utakon kívül valószínűleg járt a Római Birodalom nyugati részén, egészen Hispániáig. Második római fogsága alkalmával lefejezték (67).
Pál neve alatt 14 levél maradt fenn: Rómaiaknak, Korintusiaknak 2, Galatáknak, Efezusiaknak, Filippieknek, Kolosszeieknek, Tesszalonikaiaknak 2, Timóteusnak 2, Titusznak, Filemonnak és a Zsidóknak. David Flusser, a neves zsidó Újszövetségkutató azon bibliatudományi álláspontot vallja Pál leveleivel kapcsolatban, hogy a 14 újszövetség ún. páli levélből 7 származik Páltól: Római, 1-2Korintusi, Galata, Filippi, 2Tesszaloniki, Filemon. A Zsidókhoz írt levelet nem ő írta, a három ún. Pasztorális levél: a Tituszhoz írott és a két Timoteushoz pseudoepigrapha, és kétségek merülnek fel az Efezusiakhoz, a Kolosszeiekhez és a Tesszalonikiakhoz írt második levél szerzőségét illetően is.
David Flussernek Pálról vallott felfogása a következőkben foglalható össze: Pál nem az első volt, aki kereszténységről prédikált a pogányoknak, de ő volt a legfontosabb ezek között a misszionáriusok között. Jézus első követői a zsidóságon belül alakítottak csoportot, és az idecsatlakozó pogány-keresztények nagy problémát jelentettek az induló közösség számára. Végül az egyház azt az álláspontot követte, hogy a mózesi Törvény nem vonatkoztatható rájuk99, és engedélyezte Pál misszióját a pogányokhoz100. Pál azonban nemcsak visszautasította, hogy a pogányokra korlátozza misszióját, hanem erősen ellenezte azt is, hogy pogány keresztény közösségei bármilyen zsidó vallási gyakorlatot kövessenek. A szituáció komplexitása kitűnt Pál utolsó jeruzsálemi látogatásakor. Előző missziós útjain már üldözést szenvedett pogányoktól és zsidóktól egyaránt, akik ismerték tanításait. Jeruzsálemben elterjedt a mondás, hogy Pál arra tanította a „zsidókat, akik a pogányok között éltek, hogy hagyják el Mózest, ne metéljék körül gyermekeiket, és ne tartsák be a szabályokat”101. Bár a jeruzsálemi vezetőknek sikerült lecsendesíteniük a helyi közösséget, az Ázsiából jött zsidók erőszakos lázadásokat szerveztek Pál ellen, amikor a Templomot látogatta. Végül római katonák szabadították ki, akik védőőrizetbe helyezték. Két évet töltött fogságban Caesareaban, majd Rómába küldték az ügyében való döntés céljából, ahol további két évet töltött letartóztatásban. A hagyomány szerint ott került kivégzésére a Néro-féle keresztény-üldözések idején.
David Flusser Pálnak a zsidó Törvényhez való viszonyáról a következőket mondja el: Jóllehet Pál azon állítása, miszerint „egy ember sem igazul meg a törvény által”102 szélesebb teológiai és filozófiai értelemben értelmezhető, amit ő legfőképp ellenzett az a zsidó Törvény volt. Pál koncepciója, miszerint Krisztus halála eltörölte a mózesi Törvényt, nem magyarázható az eszkatológikus elképzeléseknek egy újabb fejleményeként, melyek néha megjelentek a kései rabbinikus forrásokban, ti. hogy az Eljövendő Világban a parancsolatok, törvények már nem lesznek érvényesek. Ez a gondolat nem jelentkezik Pál tanításában.
Pál hozzáállása a zsidó Törvényhez David Flusser szerint szélsőséges, és nem magyarázható olyannak, mely pusztán a Kereszt teológiájából fakad. Számára a régi mózesi szövetség „a halál rendelkezése volt, melynek betűit kőbe faragták… ezek az ítélet rendeletei… melyek elhalványultak,” összehasonlítva az új szövetséggel, mely a „Lélek rendelete” (2Korintusi 3:6–11). „Mert a törvény haragot von maga után, ahol nincs törvény, ott nincs törvényszegés.” (Római 4:15), és „azok, akik a törvény tetteire támaszkodnak, átok alatt vannak.” (Galata 3:10–14).
Pál érvelései a judaizmus parancsolatai ellen sokszor közel kerülnek egyfajta liberális megközelítéshez. Így pl. azt mondja, hogy „Egyed mindazt, amit a húspiacon árulnak, anélkül, hogy lelkiismereti kérdést vetnél fel ebből, mivel az Úré a föld, és minden, ami abban van.”103 Pál érvelése azonban gyakran túl megy a tisztán liberális megközelítésen, és nem pusztán krisztológiai alapokra támaszkodik. Számára nincs lényegi különbség a hét napjai, vagy a különböző táplálékok között.
Minden állításából világosan kitűnik, hogy Pál számára a megtérés a zsidó Törvény igája alóli felszabadulást jelentette. A kereszténység új szövetsége a Törvénytől való szabadságot jelentette számára.
Pál nem mondhatta ki nyíltan – David Flusser szerint –, hogy a zsidó Törvény megszűnt érvényesnek lenni a kereszténységre áttért zsidók számára is, nemcsak azért, mert úgy tartotta, hogy az, aki elfogadja a törvény érvényességét és megszegi azt, ítéletet von maga után, és nem akarta megszégyeníteni „gyenge testvéreit”, hanem azért sem, mert nyilvánvalóan nem lett volna bölcs dolog felkelteni a jeruzsálemi ősegyház haragját. Fontos tanítása volt Pálnak az David Flusser szerint, hogy „mindenki abban az állapotban maradjon, melyre meghívást kapott.”104 Annak érdekében azonban, hogy megnyerjen zsidókat a kereszténység számára, hajlott rá, hogy „olyan legyen, mint a zsidók”.
Pál számos, a törvényről vallott felfogásáról szóló kijelentését a későbbi keresztények nem fogadhatták el teljes mértékben – mondja David Flusser, mivel azok minden vallási jogi kötelezettség iránti ellenkezést is jelentettek. Ugyanakkor, habár ő nem volt az egyedüli korai keresztény, aki a zsidó haláchá eltörlésével kikövezte az utat a kereszténységnek a judaizmustól való elválásához, a zsidó életforma elleni érvelése nagyon erős hatással volt a pogánykereszténység kialakulására. Mint a pogányok apostola, és a zsidó vallási életforma ellenzője, erős ellenállást váltott ki a zsidókeresztények csoportjaiban, akik egyesültek az ellene folytatott polémiában.
Pál törvény iránti ellenséges hozzáállásától eltérően mindig pozitív viszonyulást mutatott a magukhoz a zsidókhoz - egyetlen kivétellel, az egyik legkorábbi levelében lévő zsidóellenes bekezdéstől eltekintve105. Biztos volt abban, hogy a zsidók kiválasztása nem lett eltörölve, és hogy miután a pogányok elfogadták az új hitet, Izrael is keresztény lesz, és így „egész Izrael meg lesz mentve”106.

9. A páli magatartás

Ha Hillél, Sámmáj és Gámáliel az időszámításunk kezdetének időszakában meghatározó zsidó tanítói tekintélyek voltak, akkor ugyanezt a szerepkört, magatartásformát gyakorolhatta Pál is az induló Krisztust követők világában. Hillél és Sámmáj két magatartásformát testesített meg és gyakorolt tanítási szinten, egy enyhébbet és egy szigorúbbat, egy liberálisabbat és egy ortodox vonalat. Ez a gyakorlat általában mindig jelentkezett, amikor valami még mozgalmi, kialakuló stádiumban volt és van, később valamilyen ötvözetben, vagy kizárásos alapon egy irányt vett fel. Pál tanításai, vallásfilozófiája, teológiája, gyakorlati etikája, életmódra, életformára vonatkozó meglátásai, tanácsai vagy elvárásai meghatározóak voltak a korai kereszténységben és egészen napjainkig. Ha lett volna Pál mellett egy Hillél, tehát egy mérsékeltebb irányzat, vagy valamilyen más hasonló nagy tekintélyű és hatású személyiség az első század közepén, akkor ez színesítette volna a kor és a későbbi kereszténység világlátását és magatartását. Pálnál találkozunk olyan mondatokkal, hogy ez az ő véleménye és tanácsa, tehát nem Jézus rendelkezése. Ha lett volna egy másik erős tanítói személyiség, talán más, vagy más irányú elvárásokat is megfogalmazott volna. Páternek nem maradtak fenn olyan markáns, nagyívű és egyéni hangvételt tükröző vallási írásai és a napi életre vonatkozó elvárásai, mint Pálnak.
Az ősegyház első jelentős tanácskozásán, az ún. jeruzsálemi zsinaton i.u.49-ben arról döntöttek, pl. hogy aki be akar térni kereszténynek, annak ne kelljen betérni a zsidóságba is. Ez nem egy új ötlete volt a tanácskozó férfiaknak, hanem egy meglévő zsidó gyakorlat két ága közül választottak ki egyet. A hellenisztikus időszak zsidómissziója kétféle volt: a palesztinai, ortodox, mely azt mondta, hogy aki be akar térni zsidónak, annak a teljes Tórát be kell tartani, és a diaszpóra irányzat, mely megelégedett bizonyos törvények betartásával. Ez utóbbiból lett a páli pogánymisszió, illetve gyakorlatilag az egész kereszténység. Az őskeresztény gyülekezetek Jézus újraeljövetelének közeli váradalmában is éltek, és ebben a szorításban mondhatta Pál, hogy mindenki tökéletesedjen – szerinte – abban az életformában, amiben van, és ne kezdjen újat. Lehet, hogy egy másik tanító – ha lett volna – az első század közepén nem ezt, vagy máshogy tanította volna. A pasztorális levelekben – Titusz, Timóteus – olvassuk, hogy az episzkoposz, a preszbüterosz, a diakonosz egyfeleségű legyen. Ezt Pál mondta, az ő nézete volt. Nehéz ügy volt az étkezés, a hús, az áldozati hús, a vegetariánusok kérdésköre. Az alapszempont az volt, hogy azt tedd a másiknak, amit szeretnének, ha veled is tennének és megfordítva. Ha valaki nem fogyaszt húst, kifejezetten zavarja a húsevés, akkor ne ülje le mellé húst enni, a szeretet szempontja miatt válaszd azt, ami a másiknak jó.
A Tízparancsolat az ókori Kelet intelemirodalmához tartozik, tehát nem parancsok, hanem intelmek, elvárások, tanácsok. Később már parancsként szerepelnek. A zsidóság ún. lex naurálisa, természettörvénye, vagy szívbe írt törvénye volt és van az ún. 7 noéi törvény, melyet a nemzsidóknak is be kell tartani, és akkor ugyanúgy az Eljövendő Világ részesei lesznek, mint a zsidók, akiknek a teljes Tórát be kell tartani a 613 parancssal együtt. Ezen noéi alaptörvényeket szabták meg tulajdonképpen a kereszténységet felvevőknek törvényi minimként. A zsidó gondolkodás az ismert bibliai koroktól kezdődően pluralisztikus. A kereszténység sem egy teljesen homogén egységes egész. Kétezer éves történelme folyamán sokféle teológiai irány feszült egymásnak vagy élt békében egymás mellett.
Véleményem szerint Pál azért volt meghatározó személyiség, mert nem volt más hasonló nagy vallási tekintély mellette. Jézus tanítványi köre nem magasan kvalifikált zsidó tanítókból állt, Pálnak pedig volt rabbinikus műveltsége, intelligens, az adott gondolkodási készletet napi szinten felhasználni és alakítani tudó készsége. Személye, tanítása így meghatározó lett. Mondhatjuk azt, hogy nincsenek véletlenek, bár nyilván azok is lehetnek. Én inkább azt mondom, hogy Isten megengedi életünknek, a történelemnek alakulását akkor is, ha azt jó irányba fordítjuk, és akkor is, ha nem helyes módon élünk. Vigyáz ránk, miközben nem mindig szól bele ügyeinkbe. Pál vívódott és megpróbált rendet vágni elméleti, teológiai és a gyakorlati etika terén is. Ez sikerült is neki, páli módon.

Lábjegyzetek

1Genesis 2,16
2 Genesis 9,4
3 Genesis Rabba 34; Szánhedrin 56a
4 Szánhedrin 56a; Ávodá Zárá 8:4
5 Ávodá Zárá 64b
6 Moses MAIMONIDES/Moses ben Maimon, neve a Rabbi Moses Ben Maimon-ból Rambam (1135–1204)7 Moses MENDELSSOHN/Moses ben Menahem, névrövidítése: Ra-Mbe-Ma-N, ovagy Dessau-i Moses (1729–1786)
8 Szánhedrin 56-60
9 Megillá 13a; Kiddusin 40a
10 Szánhedrin 74a
11 Peszáchim 25b
12 a Szentháromságtan zsidó értelmezése alapján („egyesülés”)
13 Rási a Szánhedrin 57a-hoz
RÁSI a Rabbi Solomon ben Isaac rövidítése (1040–1105), a Biblia és a Talmud nagy kommentátora.
14 Szánhedrin 57b
15 Chullin 92a
16 Jevámót 62a
17 Hermann COHEN (1842–1918), német filozófus
18 Hermann COHEN: Religion der Vernunft (1929), 135-48,381-8.
19 Ávodá Zárá 2:1
20 Deuteronomium 18:10-11
21 Jubileumok könyve 7:20
22 Szánhedrin 88a
23 Genesis Rabba 16:6; 24:5
24 Genesis 1:29-30
BÜCHLER Zsigomond: Magyar Cenóh-Urenóh. Dunaszerdahely, 1928.5.
25 Exodus 18:20
26 A félünnepekre vonatkozó szabályok (Móéd Kátán 12a)
27 A szombat törvényei (Chágigá I,8)
28 A sátorra vonatkozó szabályok (Szukká 28a)
29 Szótá 40a
30 Az áldozati kultusz törvényei (Chullin 24a)
31 Deuteronomium 17:11
32 Deuteronomium 17:11, 32:7; Sábbát 23a; Jád, Mamrim 1:1–2; Hassagot Ramban le-Széfer há-Micvot, Principle 1
33 Leviticus 18:30
34 Szifrá, Aharei Mot 10:22; Jevámót 21a
35 Maimonides: Misnakommentár Introdictio
Ezt a megkülönböztetést azonban nem következetesen tartják be a két terminus használatában (Gittin 4:2; Sabbát 15b). Néha a tákkáná a tenai bét din-t, vagy egyszerűen a tenai-t jelöli (Ketubbót 4:12; Bává Kámmá 80b), mert a bét din körülír egy bizonyos direktívát - valójában „feltételeket” - a tákkáná teljesítési módjára, és mert néha a tákkáná-t egy ügyre vonatkozó feltételek bevezetése előzi meg a felek között. Néha a takkáná–t minhág-nak is nevezik (ld. Rós Hásáná 4:1, és Toszefta, Rós Hásáná 4:3; Bécá 4b, etc.). A két terminus osztozkodik abban, hogy mindkettő a törvényhozás tényezője, kivéve, hogy a tákkáná esetében a törvényhozói tevékenység célirányosan megfontolt és nyílt, míg a minhág esetében anonim és címzett nélküli.
36 Tannak, vagy tannaiták (Tannaim) írás-magyarázók, a Talmud bölcsei. A Tanna elnevezés a „teni” vagy „tena” (tanítani) arameus szóból szár¬mazik. Általában tehát a szóbeli törvény magya¬rázóit hívták így, különösen pedig azokat, akik¬nek tanításait a Misna- és a baraita-szövegek tartalmazzák. Akiknek nevei itt előfordulnak, azokat hívja a Gemára tannaim-n&k, míg a későbbi tekintélyeket, tehát azokat, akik a Misna és a baraiták megszövegezése után éltek amorák-n&k (Amoraim) nevezi. Azonban nem minden törvénymagyarázót, aki a Misnában elő¬fordul, neveznek tannaitának, hanem csupán azokat, akik a Hillel és Sanimáj iskolájából ki¬került nemzedékhez tartoztak ésl. Juda ha-Nászi korában éltek. Azokat meg, akik ezek előtt éltek, a Gemára „Zekénim ha-Risónim” (a régebbi öre¬gek) névvel nevezi. Viszont az ainorák korában a tanná nevet a Misnában és a tannáita tradíciók¬ban járatos tudósoknak adták. A tannaiták kor¬szaka, amely a inai időszámítás utáni 10—220 év közt, tehát összesen 210 évig tartott, hat gene¬rációt tett ki s mindegyik generációt kiválóbb egyéniségek képviselték. Az első generáció (10— 80 közt) Hillel és Sammáj iskolájából került ki s ennek kiválóbb tudósai voltak: Akabia ben Ma-halael, Raban Gamaliel az idősebb.
37 A háláchá a zsidó törvény általános megnevezése: magában foglalja a mértékadó végső döntéseket éppúgy, mint a legspecifikusabb kérdéseket. Mindenekelőtt az Írott és a Szóbeli Tórában szereplő bibliai jogszabályokkal és parancsolatokkal foglalkozik, ezenkívül a rabbinikus törvénykezéssel és jogalkotással, beleértve a vallási bírósági döntéseket, amelyeket az idők folyamán a nagy rabbinikus tudósok responsumok és kommentárok formájába öntöttek.
38 Midrás (héb. szó, a „deras” gyökből, a. m. „tanulmányozás”, „nyomozás”), a zsidó bibliaexegetika eredeti, ókori formája s az ezt felölelő rendkívül kiterjedt Midrás-irodalom elnevezése. A midrás kifejezés legrégebben a II. Krónikák 13. 22. és 24. 27-ben fordul elő. A midrás már az igen régi korban is, ellentétben a szó szerinti interpretációt jelölő pesattal, a betű szerinti értelmen túl a Szentírás szellemébe behatoló exegézist jelölte, azt, amely a szöveget minden oldalról megvilágítani kívánta. A rabbik moralizáló biblia exegézisét már az ókorban megkülönböztették a tulajdonképpeni törvénymagyarázattól; az előbbi Midrás Haggada, az utóbbi midrás Halacha néven ismeretes. Maimonides szerint a midrás a Halacha terméke. Nachmanides pedig éppen megfordítva véli, de eldöntve ez máig sincs. A midrás azon igen régi hiten alapszik, hogy a Bibliában nincs felesleges szó s annak magyarázatáról a szóbeli hagyomány gondoskodott, mely egyenesen Mózes koráig megy vissza.
39 Az aggáda a midrás egyik ága. A midrás kitatást, tanulmányozást jelent. Kétféle midrás van, a háláchá és az aggáda vagy hággáda (elbeszélés). Az ággádá bibliamagyarázó elbeszélések gyűjteménye, melyek a Tóra hetiszakaszaihoz tartalmaznak példázatokat az ünnepek és a szombatok jelentőségének megfelelően.
40 Beráchót 8:1
41 Jevámót 122a
42 Demáj 1:3
43 Chullin 1:2
44 Deuteronomium 6:7
45 Beráchót 1:3
46 Deuteronomium 24:1
47 Gittin 9:10
48 Érubin 13b
49 Édujjót 1:7, 8, 10, 11
50 Beráchót 6:5; Demáj 3:1
51 Baraita: A zsidó vallási törvények Misnából kimaradt ősi, szóbeli hagyománya. Elsősorban a babiloni és a palesztinai Talmudban, elszórtan találhatók.
52 Terumót 4:3; a Toszeftá Terumóttal 5:3
53 Érubin 13b
54 szemicha: kézföltevés által felavatottak, ez törvényhozó és kiközösítő erővel volt felruházva
Kálmán Ödön: Szemicha – rabbiavatás www.or-zse.hu Szemicha, „bejada memes szomchin lé”, a kéznek jelképes, valamit átruházó felemelése. (Szánhedrin 13b.) Az egyik szemtanú szerint. A másik csak ennyit mond: Szemicha, limenoszó lerab, elhívás tanítványi sorból mesteri grádusba. (Szánhedrin 13b.) Szemicha, szomchin lé bisema, tudást jutalmazó, kitüntető címnek név elé helyezése, - közli a harmadik forrás. Szemicha, ez ennek az avatásnak közel kétezer éves, hagyományos neve. Hatalmat ád a lelkek irányítására. Címmel tüntet ki, melynél előkelőbbet népünk nem ismer: Rabbi... Uram... Fölöttem álló... A „több, mint én”. Bíró... Aki Isten nevében áld. Rabbi, mert mestere az Írásnak, de örök-tanítvány, mert könyvszomja olthatatlan... Ez a szemicha, a rabbiavatás.
55 Chágigá 2:3; Toszeftá Chágigá 2:10–12.
Ezen időszakban a Bét Sámmájnak egy időre sikerült fölénybe kerülnie a Bét Hilléllel szemben a Hánániá ben Hezekiá ben Gáron (Eleazar ben Hánánia ben Hezekia, a Kr.u. 70, a Második Szentély lerombolása előtt élt tánná.) Templom Előljáróságában az ún. „Tizennyolc Intézkedés” bevezetésével - a megszorító intézkedésekkel, melyek növelték a zsidók és nem zsidók közötti elhatárolódást (Jeruzsálemi Talmud, Sábbát 1:7, 3c). Számos tudós véleménye szerint erre nem sokkal a Második Templom lerombolása előtt került sor.
56 A Talmud 6 rendjének (63 traktátusának) első rendje a Zráim (Vetések). Itt találjuk a Máászér séni (A második tized) traktátusát: A második tized törvényei: hogyan kell elkülöníteni, Jeruzsálembe vinni, és miként kell megváltani. E traktátusban kerülnek megtárgyalásra a netá rövai (a negyedik év termésének) törvényei, melyek sokban hasonlítanak a második tizedre vonatkozó előírásokra. Ennek a traktátusnak a terjedelme: a Misnában 5 fejezet; a Toszeftában 5 fejezet; a Jeruzsálemi Talmudban 28 oldal.
57 Máászér Sábbát 5:7
58 Szukká 28a
59 Toszeftá, Chágigá 2:11
60 Orlá 2:5
61 Orlá 2:12
62 Toszeftá, Szukká 2:3
63 Szukká 2:7; Toszeftá Rós Hásáná 4:11; Menáchót 41b
64 Tarbiz, 1 (1930), 52
65 Menáchót 18a
66 Rási Niddá 7b
67 Ezen értelmezés azonban elfogadhatlan, mivel a Toszeftá in loc rámutat, hogy a „há-Sámmuti” jelenti Sámmáitá-t - még Rási kommentárját a Sábbát 132b, ahol ezt, mint alternatívát jelöli meg.
68 Josephus Flavius: De bello Iudaico 2:566
69 Mechiltá, Bá-Chodes, 7. - Bécá 16a-hez
70 Toszeftá, Szánhedrin 7:1
71 Jeruzsálemi Talmud, Beráchót 1:7, 3b
72 Prédikátor 2:14; Toszeftá Édujjót 2:3
73 Jevámót 1:4
74 Misna Édujjót 4
75 Misna Édujjót 4
76 Ezen kívül nehéz a kutatás által felsorolt háláchákhoz csatolt interpretációt is elfogadni.
77 Toszefta, Szánhedrin 7:11
78 Péá 6:1; Édujjót 4:1 és 5; Érubin 1:2; Bécá 1:2
79 Jevámót 15:3; Édujjót 1:12
80 Terumót 5:4
81 Toszefta Chágigá 2:11, Peszáchim 8:8; Toszeftá Chágigá 2:11; 7:13
82 Jeruzsálemi Talmud, Beráchót 1:7, 3b
83 Toszeftá, Édujjót 1:1; Toszeftá, Jevámót 1:9–10; Jeruzsálemi Talmud, Sevuót 4:5, 35b
84 Beráchót 36b
85 Beráchót 51b; Toszeftá a Szukká-hoz 3a
86 Zohár, Ráájá Meheimná 3:245a
Moses ben Menáhem (Graft) Széfer va-Jáchel Mose 2 (1699)
87 Nászi : (héb.) a. m. fejedelem, előkelő; e címmel jelölik a keleti zsidók ama hitsorsosaikat, kik tudományos téren kiválnak, vagy segélyezésüket hathatósan elősegítik. A II. jeruzsálemi templom idején állami méltóságot (patriárka) jelentett, amely Hillel rabbi (körülbelül Kr. e. 30.) családjában néhány századon át (V. sz. első feléig) öröklődött.
88 Szánhedrin 11b; Toszeftá Szánhedrin 2:6; Jeruzsálemi Talmud, Szánhedrin 1:2, 18 d
89 Gittin 4:2–3
90 Gittin 4:2–3
91 Jevámót 16:7
92 Peszáchim 88b
93 Péa 2:6; Orlá 2:12; Jevámót 16:7
94 Apostolok Cselekedetei 22:3
95 Toszefta Ávódá Zárá 3:10
96 Szótá 9:15
97 Hieronimus: De Viris Illustribus 5
98 Apostolok Cseleledetei 26:5
99 Apostolok Cselekedetei 15
100 Galata 2:6–9
101 Apostolok Cselekedetei 21:21
102 Római 3:20
103 1Korintusi 10:25–26
104 1Korintusi 7:17–20
105 1Tesszalonikai 2:14–16: (14) Mert ti, testvéreim, követői lettetek Isten júdeai egyházainak, amelyek Krisztus Jézusban vannak. Ti ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, amit ők a zsidóktól, (15) akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért az Isten előtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei. (16) Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így betelik egyszer s mindenkorra bűneik mértéke, s már rajtuk is az Isten haragja, végérvényesen.
106 Római 9–11

Bibliográfia

BARTH, K.: Der Roemerbrief (1929)
BORNKAMM, G.: Paulus (1969)
BUBER, M.: Zwei Glaubensweisen (1950)
Ben-CHORIN, S.: Paulus (1970)
DAVIES, W. D.: Paul and the Rabbinic Judaism (1952)
FINKELSTEIN, Z.:The Pharisees (19623)
WREDE, W.: Paulus (1905)
FLUSSER, D.: Saul of Tarsus - Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
GUTTMANN,M.: Zur Einleitung in die Halacha, 1 (1909)
GINZBERG, L.:Perushim ve-Hiddushim ba-Yerushalmi, 1 (1941)
HOFFMANN, D.: Ha-Mishnah ha-Rishonah (1913)
KLAUSNER, J.: From Jesus to Paul (1943)
KNOX, W. L.: St. Paul (1932)
NOCK, A. D.: St. Paul (1955)
PINES, S.: The Jewish Christians of the Early Centuries of Christianity According to a New Source (1966)
SAFRAI, S.: Bet Shammai; Hillel, school of; Shammaites - Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
SANDMEL, S.: The Genius of Paul (1958)
STRECKER, G.: Das Judenchristentum in den Pseudoklementinen (1958)
SCHOEPS, H. J.: Theologie und Geschichte des Judenchristentums (1949)
SCHWARZ, A.: Die Erleichterungen der Schammaiten und die Erschwerungen der Hilleliten (1893)
SCHWEITZER, A.: Paul and his Interpreters (1912)

Szepes Erika: Nászajándék

Szepes Erika

Nászajándék

Állok a varia szekrénysor vitrinnek kinevezett, füstszínű üvegajtós része előtt, amelybe a megszámlálhatatlan fölösleges, semmire sem használható ajándéktárgyat bezsúfoltuk, a nagyobb helykihasználás kedvéért olykor egymásra rétegezve, néha egymásba építve: legalább négy kávéskészlet, pedig már ugyanennyit eltörtünk – hétköznapokon ugyanis, egyszemélyes kávézáskor közönséges üvegpoharat használok –, borospohár-szettek, pezsgős, pálinkás, whiskys kelyhek színtelen és színes, metszett és sima változatban. Nem fogyasztunk alkoholt, továbbá bonboničre-ek, szalvétatartók, gyertyatartók, úristen, mennyi haszontalanság áll itt! Miből tudok én pénzt csinálni?
Merthogy pénz kell. Anyám, a jól sikerült – s mint később kiderült, utolsó – balatoni nyaralás után a kelleténél jobban bízott friss kondíciójában, és mezítláb indult ajtót nyitni fiamnak, aki gyümölcsöt vitt neki. Megcsúszott, szilánkokra tört a bokája. Először a Mentőkórházba került – ide szállították a kihívott mentők –, ott megkapta a rutinkezelést: összeszegecselték a bokáját, majd öt mázsa gipsszel tették még tehetetlenebbé: így emelni sem tudta a lábát, és amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy létezik már gipszet helyettesítő, pillekönnyű műanyag merevítő, tizennyolcezer forintért, hallani sem akart róla.
– Ennyit költsek magamra szezonvégen? – mondta maradék humorával, teljesen elutasítón.
Az pedig számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha létezik valami, ami könnyebbé teszi az életét és elviselhetőbbé a már meglévőkhöz újonnan szerzett betegségét, akkor azt ő, aki negyven évig szolgált az egészségügyben, feltétlenül megérdemli. A pénzt majd valahogyan összekaparom. Állok hát a vitrin előtt, és töprengek, mit lehetne értékesíteni ezekből a szekrénytöltelékekből egy bizományi áruházban.
És akkor, az egyik polc legmélyéről előcsillámlott valami: egy szögletes, elnyújtott formájú, finoman csiszolt kristálytál, amit kivételesen szerettem, bár soha nem használtam, mert metszésének mintája nem a szokványos virág, levél, hópehely és hasonló, a kristályba átplántált, anyagszerűtlen matyóhímzés volt, hanem szigorúan geometrikus vonalak, szögletesek és oválisak keresztezései, és ezek metszéspontjaiban ragyogott fel a tálon teljes pompájában a szivárvány.
– Hát mégiscsak itt maradt – nyugtáztam örömmel, mert amikor mindkét gyermekünk
elhagyta a szülői házat, mindkettőnek szabad választása volt az itthon felgyűlt többé vagy kevésbé hasznos tárgyak elvitelére, de mindketten, okulva a jól ismert, az évtizedek során érintetlenül maradt, haszontárgynak alig nevezhető kellékek látványából, nem akarták már jóelőre terhelni saját háztartásukat. Abban a lakásban, amit lányom örökölt a nagyszülei után, s amelyben hosszú éveket éltek anyámmal kettesben, s amelyben anyám a végzetes bokatörést szenvedte, amúgyis bőséges választék volt mindenféle vitrinekben gipsz-Lisztből és porcelán-Beethovenből, táncoló porcelánbalerinákból és mandolinos fiúkból, „eredeti kézzel festett kínai” készletekből. A lakással együtt viszont szerencsére nem örökölte több generációnak a porcelánokban tárgyiasult giccs-igényét, de van annyira tisztelettudó és nosztalgiára hajlamos, hogy a felbecsülhetetlen állományból csak a valóban egészen silányakat dobálta ki. Fiam szintén örökölt családi házba költözött – bármilyen fájdalmas, de a mi generációnk zömének gyermekei csak a nagyszülők elhalálozása árán jutnak lakáshoz; vajon én kinek hoztam rendbe, újíttattam fel a mi lakásunkat? –, ahol a ház maga egész múzeum, ezt gazdagította fiam a saját kő-, ásvány-, kagylógyűjteményével, lemezeivel, kottáival, könyveivel.
Az elegáns, nyújtott, finoman metszett kristálytál egyiküknek sem kellett.
– Hát mégiscsak nálam maradt – motyogtam, most már nem örömmel, mert messzi emlékek kezdtek eltávolítani a jelentől. – Úgy látszik, az a sorsa, hogy nálam maradjon – ismételtem még egyszer, és a kristálytál metszéspontjainak szivárványos fénye irizáló képeket kezdett felidézni valami régmúltból.

Készülünk az esküvőnkre, ami a társadalom általános megítélése szerint egy nő életének főszerepe, belőlem egyszerűen csak riadalmat váltott ki, hogy népes nézőközönség avatkozzék a magánéletembe. De hát a társadalmi elvárás kötelező, legalábbis olyan emberek számára, akik még nem szabadultak meg a szokásjog vezérelte életformától, márpedig kialakulatlan, körvonalazatlan pályájú, önálló fizetéssel nem rendelkező egyetemistákként még erősen függtünk a konvencióktól, így kénytelenek voltunk nekik eleget tenni. Majdani anyósom közreműködésével törtfehér komplé varrattatott nekem, önmagában csipkés kötött anyagból: kerek nyakú, ujjatlan, alig térdig érő ruha elegáns, hosszított, a szoknya hosszát közelítő kosztümkabáttal – a világért nem viseltem volna, bár volt rá lehetőség, „igazi” menyasszonyi ruhát fátyollal, uszállyal, nyoszolyólánnyal –, a kiválasztott komplé minden más ünnepélyes alkalomra is viselhető volt, viseltem is hosszú évekig, színházba, szilveszterekre, koncertre.
(– Hé, Betty néni! – kiáltom oda félig büszkén, félig magamon furcsállkodva, az emlékképemben kattogó varrógép fölé görnyedő, régi kedves varró néninknek. – Ezt én választottam, és először nekem készül belőle ruha!
– Ruhát nem egy alkalomra csináltat az ember – alig hallom Betty néni hangját a nagy zakatolásban –, az a jó választás, ha sokáig tudod használni. Évtizedes intelmének, utólag rekonstruálom, eleget tettem.)
Lefoglaltam a fodrásznőmet szombat délelőttre – délben volt a polgári esküvő a kerületi házasságkötő teremben, és csak szombaton lehetett, mert akkor még szombaton is dolgoztunk-tanultunk, nagy vívmány volt, hogy már csak fél napot –, Nusika megígérte, hogy egy egyszerű fehér nylonkendőből csavarint egy virágszálat, és azt ülteti majd bele frissen betonkeménnyé lakkozott hajamba. A menyasszonyi ruhához fehér tűsarkú cipő illett, ilyen még addig nem volt a lábamon, de ezzel más volt a helyzet, mint a ruhával: ezt soha többé nem vettem fel. A vőlegénynek nem kellett új öltönyt csináltatnia, volt neki megfelelő, meg inge, nyakkendője is, neki csak a menyasszonyi csokorról kellett gondoskodnia. Akkortájt a színes csokor volt a divat: háromszínű gerberából köttették nekem azt a valamit, amire büszkén és boldogan kellett volna tekintenem, valójában pedig elég kényelmetlen volt a megfelelő szögben, decensen tartani.
A legnehezebbek azonban nem a tárgyi feltételek voltak, hanem az emberi tényezők: a szertartáshoz két tanú szükségeltetett, a menyasszony részéről egy női, a vőlegény részéről pedig egy férfi rokon. A rokonság lényegi tartozéka volt a házassági tanú intézményének.
És a baj itt kezdődött. Apámnak semmiféle nőrokona nem volt, sőt semmiféle rokona nem volt, mindenkije elpusztult Auschwitzban. Apám ezért úgy tervezte, hogy megkéri egykori földijét, gyermekkori játszótársát, Mártát, akivel hajdan négyesben bandáztak: apám, Juliska, a húga, Márta és az ő bátyja. Négyükből ketten maradtak életben: Márta bátyját apám szüleivel együtt hurcolták el és ölték meg. Apám telefonon bejelentkezett Mártánál egy vasárnapra, hogy miközben a balatoni kert felé autózunk, letérjünk a főútról, és Várpalota felé vegyük az irányt. Ennek az útnak mindig különös hangulata volt: a gyermekkori emlékek felidézése és a felégetett, hajdani otthon látványa mindig megviselte apámat, de mégis évente legalább kétszer megtettük ezt a kirándulást a múltba. Volt egy derűs pillanata is a zarándoklatnak: útközben megálltunk a már apám gyermekkorában is létezett Csóri Csuká-ban, Csóron. Igazi vidéki vendéglő volt, piros-fehér kockás terítővel borított faasztalokkal, durva farönkökből faragott padkákkal, a mennyezetről – a vendéglő specialitását már belépéskor érzékeltetendő – halászhálók lógtak a vendégek feje fölé, a falon horgászbotok díszlettek, igazán hangulatos volt, és addig máshol ilyet még nem láttam. Belépéskor azonnal megcsapott a paprikás hagyma illata, ami szervesen vegyült a tömény halszaggal és a bor, pálinka kipárolgásával, és mindezt jótékonyan belengte a szmog sűrűségű cigaretta- és pipafüst. Apám itt – megítélése szerint – mindig a világ legjobb halászléjét ette, és dióshalat rendelt utána, ami szintén hozzátartozott a rítushoz. A dióshal az én táplálkozási szokásaimban is betöltötte a maga helyét, de a halászlét csípőssége, és – mivel pontyból készítették – zsírossága miatt nem szerettem. Anyám borjú bécsit rendelt – szintén a megszokott koreográfia szerint – petrezselymes burgonyával és kovászos uborkával.
Emlékekkel és kedvenc ételeinkkel megerősödve érkeztünk Várpalotára, ahol egy szó nem kísérte rituális pillantást vetettünk a hajdani ház, a kert és a zsinagóga romjaira, majd utunk céljához, Mártáékhoz értünk.
Márta öröm helyett zavartan fogadott, rossz előérzetem támadt. Nem adott puszit, nem simogatta meg a fejem, csak némán betessékelt a vendégszobába. Vanília és porcukor illata volt a tisztaszobának, Mártának is, mert legszívesebben vaníliás kiflit sütött, és ez a már majdnem émelyítően édes illat különösen ellenpontozta Márta keserű arckifejezését. Kávét és némi aprósüteményt – közte vaníliás kiflit – tálalt fel, lassan, komótosan, a terítésre kerülő tányérokat még ott előttünk fényesebbre törülte – addig is makulátlanok voltak –, és amikor már végképp nem tudta tovább halogatni a leülést, félszegen lekuporodott a legszélső hokedlira. Királynői termet lehetett hajdan, magas, egyenes tartású, hatalmas hajkoronával, nem vékony, de arányosan felépített test, széles, gyermekkihordásra teremtett csípővel, ott létünkkor már görbülő hátú, megfakult-megritkult kontyú, fénytelen szemű, tört tekintetű, melles kötényes falusi asszony volt.
– Mártikám – kezdte apám ritka kedves, meleg hangon. – Már jeleztem neked a telefonban, milyen céllal jöttünk, de most élőszóban szeretném neked megismételni. Kérlek, legyél a lányom tanúja az esküvőjén.
– Mikor is lesz? – tette fel Márta, mint egyetlen menekülési lehetőséget, a kérdést.
– Október 18-án, szombaton délben – felelte derűsen apám, és egy kávéscsésze után nyúlt.
– Imruskám, köszönöm a megtiszteltetést, hogy rám gondoltál, de nem tudok elmenni, tudod, fáj a térdem, lehet, hogy meg kell műteni.
– De hát nem kéne járnod, eljövünk érted kocsival – kezdte a meggyőzést apám. – Különben is, addig még négy hét van, javulhat is.
– Meg a vérnyomásom is rendetlenkedik – próbálkozott Márta. – Nem tudják beállítani: hol magas, hol alacsony.
– Mint az enyém – szólt bele anyám vigasztalóan. – Nem kell törődni vele.
– Ugyan Mártuskám, csupa orvos közt leszel – nyugtatta mosolyogva apám. – Egyetlen rosszullétedre húsz orvos jut!
– De addig is szednem kéne olyan gyógyszereket, amilyeneket az itteni patikában nem kapni.
– Nem gond, mutasd meg a recepteket, mit írtak fel neked, én otthon felírom, kiváltjuk és postán elküldjük – apám ennél készségesebb, szolgálatkészebb már nem is lehetett volna.
– Nem, nem, nem leszek én addig olyan jól, hogy közösségbe mehessek – mondta Márta, fejét olyan mélyre lehajtva, hogy már a kontya is előre bukott.
Apám egyszerre lett nagyon dühös és nagyon szomorú.
– Az egyetlen, az elpusztult húgom helyett kérlek, az ő emlékére – suttogta, szinte maga előtt is szégyellve kifakadását.
– Senki máshoz nem tudok fordulni, akinek köze lett volna a családomhoz. Ő helyette, az ő minőségében kérlek – mondta még halkabban, de éreztem, hogy tovább már nem alkuszik.
Márta hajthatatlan maradt. Apám elszánta magát a végső kérdésre:
– Márta, mondd meg az igazi okot, mert mindaz, amit eddig mondtál, kifogás volt.
– Édes Imrém, hát neked kell magyaráznom, hogy én szombaton nem mehetek se esküvőre, se máshová! Hogy szombaton nekem itthon a helyem, ahogyan azt apádtól tanultam!

Szincsok György: Dübörgő bakancsok

Szincsok György

Dübörgő bakancsok

Dr. Benczúr Csaba megrázó könyvéről

Benczúr Csaba: Új, magyar horogkereszt című regényének jelentőségét ma még csak sejteni lehet, hiszen a hazai neonáci mozgalmak jellegét ilyen mélységekig feltáró szépirodalmi mű még nem született. A fiatal szerző az igazságszolgáltatásban dolgozik, de nem pusztán bírósági iratokból ismeri e mozgalmak felépítését, ideológiáját, és taktikáját. Az alábbi beszélgetésben Benczúr Csaba arról vall, miként látja közös jövőnket a szélsőségesek fenyegetéseinek árnyékában.

– Irodalmi műveknél ritkaság, hogy annyira aktuális, mint az ön regénye. Mennyi idő alatt írta meg a magyar neonáci mozgalmakról szóló regényét?
– A nálam lévő kézirat első oldalának tanúsága szerint 2005. június 11-től 2006. május 25-ig. Mintegy tizenegy hónap alatt készült el.
– Kitűnik a szövegből, hogy alaposan tanulmányozta a szélsőjobboldali szervezetek felépítését, retorikáját, taktikáját valamint azt az ideológiát, amelyre mindezek építkeznek. Honnan szerzett ennyi információt a könyvéhez?
– Úgynevezett „bizalmi ember” közvetítése révén személyesen találkoztam és beszélgettem olyan egykori mozgalmi tagokkal, akik valamikor az egyik prominens szélsőjobboldali szervezetben tevékenykedtek. Elmondták, hogy katonaruhát viseltek, meneteltek, rock koncertekre jártak. Harminc éves korukra „lehiggadtak” valamelyest, és ma már az egyik radikális jobboldali párt vezetőségi tagjai. A személyes találkozón túl beszereztem minden honi szakirodalmat – mindössze két könyvről tudok –, valamint rengeteg újságcikket és egyéb hírt összegyűjtöttem, s rendszeresen megtekintettem a weblapjaikat. A büntető igazságszolgáltatásban tevékenykedő kollégáim segítségének köszönhetően hozzáférhettem számos dokumentumhoz, és áttanulmányoztam több fővárosi büntető ügyiratot. Tanúvallomásokat, gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyveket, tárgyalási jegyzőkönyveket, ítéleteket olvastam el.
– A regény hőse fiatalember, aki egy szélsőséges csoporthoz sodródik. Néha vannak kétségei arról, hogy helyes-e, amit cselekszik, de egy ideig megnyugtató válaszokat ad magának. Ön szerint fontos volna, ha a társadalom nyilvánossága előtt kendőzetlenül beszélnénk azokról a ma még részben tabunak számító kérdésekről, mint a cigányság jövője Magyarországon, a zsidó származású emberek félelme az erősödő rasszizmustól, vagy a trianoni békeszerződés?
– Mindenképpen tisztáznunk kell a jelen és a múlt kényes, akár legkényesebb kérdéseit, mert feldolgozatlanok maradtak, és ezáltal alkalmasak arra, hogy bizonyos csoportok a maguk érdekeinek megfelelően, féligazságok kimondásával megtévesszék az embereket. A társadalom jelentős része még mindig hamis sztereotípiák alapján ítél meg embercsoportokat, és véleményem szerint sajnos a média sem lát tisztán meghatározott kérdésekben. A politikailag, származás és vallás szerint, kulturálisan széttagolt, széthasogatott társadalom a maga érzelmei, valóságos vagy vélt sérelmei alapján és intellektuális képességei szerint foglal állást ezekben a kérdésekben. Hangsúlyozom, az iskolának hatalmas szerepe volna a jövő nemzedékeinek helyes irányú nevelésében, a felnőtteket pedig az írott sajtó, a televízió és a rádió felhasználásával helyes irányba kellene terelni. Persze lehet, hogy illúzió a részemről a társadalmi nevelés, de valamit mindenképpen tenni kell, mert „nagy bumm” előtt a huszonnegyedik órában vagyunk.
– Regényében a romákat barnáknak, a szabadelvűeket kékeknek, a zsidókat dél-keletieknek hívják a szélsőségesek. Azért választotta ezt a megoldást, mert túlságosan rémisztő volt ennyi őrült vádat, sztereotípiát, vad tévhitet kötni ezekhez a csoportokhoz kötni, vagy más megfontolások vezérelték?
– Számoltam a regény szereplői által bírált, támadott rétegek fokozott érzékenységével. Senkit sem akartam megsérteni, ezért írtam át az elnevezéseket úgy, hogy azért mindenki értsen belőlük, de ne sérüljön a mondanivaló.
– Mire számít, milyen visszhangja lesz a könyvének, figyelembe véve, hogy a szélsőséges csoportok ennél kisebb „bűnökért” is megfenyegetik azokat, akik nem szimpatizálnak velük?
– Számítok támadásokra, bár inkább csupán verbális szinten. Még azt sem tartom kizártnak, hogy a célcsoportok félreértik a művet, afféle reklámként értelmezik, döntően a címe és a címlapon szereplő hatalmas horogkereszt miatt.
– Miként látja, fel lehet-e rázni a magyar társadalmat egy ilyen, szókimondó, lényegében dokumentarista regénnyel? Alkotása hátborzongató sikoly…
– A könyv nagy hatást gyakorolna az emberekre, ha megérdemelt nyilvánosságot kapna. Tudomásom szerint Magyarországon még senki sem írt szépirodalmi igényű regényt ebben a borzalmasan nehéz témában.
– Ön az igazságszolgáltatásnál dolgozik, így rálátása van e mozgalmak bírósági ügyeire is. Ön szerint mennyiben kellene változtatni a magyar joggyakorlaton, hogy a regényében leírt csoport ne működhessen, és gyarapodhasson szinte korlátok nélkül?
– A közelmúltig igaz volt, hogy a neonáci csoportok egy része elerőtlenedett, magától kimúlt anyagi támogatás és társadalmi tömegbázis híján. Más részük megváltozott névvel tovább működött. Előbb-utóbb azonban törölték az egyesületi formában működő szervezeteket, mert nagyon könnyű volt bizonyítani az alkotmányellenes célzatot. Ebből a szempontból, véleményem szerint, jól működik a jogalkalmazás a közigazgatási perekben. Azután más néven újjáalakulnak, és az egész kezdődik elölről. Egyedi büntetőügyekben persze lehet súlyosabb büntetéseket kiszabni, de minden ügy más és más. A Btk-beli törvényi tényállások súlyos büntetési tételeket tartalmaznak. Viszont nem merem tiszta lelkiismerettel állítani, hogy eléri a célját egy-egy hosszabb tartamú börtönbüntetés, mert a világnézeti fundamentalizmusra láthatóan nem hat a szigor. Komplex módon – következetes és kitartó nyomozásokkal, szükségszerűen kirótt büntetésekkel –, de leginkább jogon kívüli eszközökkel kell hatni. Itt arra gondolok, hogy egy olyan társadalomban, ahol a gazdaság rendben működik, és a fejekben is rend van, kevésbé érvényesülnek a neonáci mozgalmak. Ehhez azonban idő kell.