A Magyar Posta emléklapja

a magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok
újrafelvételének 20. évfordulójára

A magyarországi zsidó kultúra előtt tisztelgő magyar bélyegek díszítik – 2009. december 11. óta – a két ország diplomáciai kapcsolatainak újrafelvételére forgalomba bocsátott emléklapot. Egyedi filatéliai ritkasággá a bélyegeket az alkalmi bélyegző teszi. Mind az emléklap, mind a bélyegző a két ország nemzeti lobogójának stilizált rajzát és az évfordulót jelző 20-as számot ábrázolja. Tervezője Kara György volt. Az emléklap kétezer példányban készült.
Hagyományosan jó kapcsolatokat ápol a két ország postája, az utóbbi években kétszer is bocsátottak ki közös bélyeget. Az idén Izrael budapesti nagykövetsége kezdeményezte a Magyar Postánál egy hasonló rendezvény megszervezését. Tekintettel arra, hogy a két ország 2009-es bélyegkibocsátási programjába már nem fért bele a közös bélyegkiadás, a Magyar Posta Zrt. az emléklap megjelentetését tartotta legméltóbbnak a 20 évvel ezelőtti esemény megünneplésére.
Az emléklapot a Magyar Zsidó Művészet (1984.) bélyegsorozat, a budapesti Dohány utcai zsinagógát (2000.) bemutató izraeli-magyar, valamint az önálló zsidó állam megálmodója, Herzl Tivadar halálának századik évfordulójáról (2004.) megemlékező magyar-osztrák-izraeli kibocsátású hazai postabélyegek díszítik.
A Magyar Posta a Magyar Köztársaság megbízásából látja el a bélyegkibocsátással kapcsolatos teendőket. A legújabb magyar filatéliai terméket a Magyar Köztársaság nevében a közlekedési, hírközlési és energiaügyi miniszter, Hónig Péter, a Magyar Posta képviseletében a társaság vezérigazgatója, Szűts Ildikó bocsátja útjára – azaz látta el alkalmi bélyegzővel.
A Magyar Posta azt reméli, hogy legújabb emléklapja igazi kincse lesz a bélyeggyűjteményeknek, mely a két ország, a két nép egymás iránti tiszteletét, kultúrájának gazdaságát hirdeti, mely tovább szolgálja a két nemzeti posta hagyományosan jó együttműködését.

Bajnai Gordon: A különbség: a tapasztalat

A II. világháborúban magyar embereket hurcoltak el és öltek meg részben magyar gyilkosok. A történelem tényeit, adatait, a politikai körülményeket pontosan ismerjük. És ismerjük az egyéni tragédiák sorozatát is, amelyeknek egyik leghitelesebb tanúja éppen Elie Wiesel.
Én egy olyan körülményre hívnám fel a figyelmet, amely ma újból nagy jelentőséget nyert. Ez pedig a gazdasági válság és az ennek nyomán a társadalomban bekövetkezett torzulások. A válság bizonytalanságot kelt, elégedetlenséget szül, a lecsúszás megteremti az igényt a szélsőségesen egyszerű és szélsőségesen veszélyes válaszokra. Ez adja az alapot a radikális politikai mozgalmak megerősödéséhez. Így volt ez a múlt században, és így van ez ma is.
Sok a hasonlóság a múlttal, de hál' istennek sok a különbség is. A döntő különbség a tapasztalat. Ma már tudjuk, hová vezet ez az út.
Auschwitz után már semmi nem ugyanolyan, mint előtte volt. Mi magunk sem lehetünk ugyanolyanok. Auschwitz után nem mondhatjuk, hogy saját polgártársaink, szomszédunk, barátunk kiirtása elképzelhetetlen, tehát nem is fog megtörténni - mert már megtörtént. A holokauszt jelentősége éppen abban áll, hogy megmutatta, mik a gyűlölet állomásai. Az emberi közöny és az önfelmentés menekülő útvonala lezárult. Tudjuk, hogy az első gyűlölködő szót követik a tettek, és mindennek vége a halál. Ismerjük Heine szavait: „Ott, ahol könyveket égetnek, végül embereket is égetnek."
Ezért hát a második legfontosabb különbség a múlt és a jelen között mi magunk vagyunk, vagy legalábbis lehetünk. Nagy a felelősség és nehéz a feladat.
A köztársaság, a demokrácia nem ostromlott vár, amibe be vagyunk zárva. Az ellenség legtöbbször belülről támad. A szélsőségesek legnagyobb trükkje az, hogy a demokráciát felhasználva veszélyeztetik a szabadságot, és támadnak másokat. Mi pedig csakis demokratikus alapon, alkotmányos eszközökkel védekezhetünk ellenük. Elég, ha Weimarra emlékezünk, és emlékeztetünk a demokrácia paradoxo¬ná¬ra, hogy antidemokratikus erők is hatalomra juthatnak általa.
Hasonlóság ez is. Betiltani nem lehet egy pártot, amíg az alkotmány és a jogszabályok szerint működik. De igenis kötelességünk elítélni azokat az elveket, szavakat és tetteket, amelyek tagadják az alkotmányt és a jogszabályok szellemét. És az államnak kötelessége haladéktalanul fellépni, amint túlmennek a jog határain.
A magyar állam mindenkit megvéd, ez a dolga. De a demokrácia védelmét nem kizárólag a törvény szigora biztosítja. Mindazok kötelessége ez, akik készek megvédeni a szabadságot és az emberi méltóságot. Nem elég hinni ezekben, mindennap tennünk is kell azért, hogy megóvjuk és érvényre juttassuk ezeket az értékeket.
A köztársaság egybefog mindenkit, aki tiszteli az alkotmányt, a törvényeket és az emberi értékeket. Önmagát rekeszti ki, aki semmibe veszi ezeket. Ám hiba volna a demokrata hittételek nyomán a radikálisok megvilágosodását várni. Nekünk kell meghúzni átjárhatatlanul egy határt, hogy meddig terjed a demokratikus politika által képviselt érték- és eszmerendszer, és hol kezdődik a fasiszta gyakorlat és ideológia.
Sajnos, Magyarországon ebben sincs politikai konszenzus. Hibáztunk akkor, amikor hagytuk, hogy a szélsőséges gondolatok megerősödjenek, fokról fokra beférkőzzenek a hétköznapi és a közbeszédbe is. Túl sokan, túl sokszor rándították meg a vállukat, amikor a szélsőjobboldal felütötte a fejét, és minden egyes vállrándításra feljebb csúszott az inger¬küszöb.
Megvertek egy haszid zsidó embert a nyílt utcán. Elszigetelt, egyedi eset - hangzott a válasz. Molotov-koktéllal felgyújtották egy magyarellenesnek kikiáltott zsidó ember, egy zsidónak mondott ember üzletét. A demokrácia erős, nem fenyeget veszély - ez volt a reakció.
Puskával lelőttek egy cigány embert az otthonában. Nincs rasszista motivációja - jött a felelet.
Aztán követték ezeket más szörnyű tragédiák, és mára ott tartunk, hogy sokaknak félniük kell pusztán származásuk miatt. Sokakat ér nap mint nap fenyegetés, megaláztatás, megfélemlítés azért, mert zsidó, cigány vagy bármely más kisebbség tagja.
Nekünk, demokratáknak, jobb- és baloldaliaknak egyik legnagyobb hibánk az, hogy hagytuk a politikai versengés és szembenállás egyik újabb frontjává válni az antifasizmus ügyét. Ahogyan egyre durvul a politika, úgy züllik a demokrácia, úgy válnak a politika túszává a legelemibb emberi értékek és célok.
Nem lehet szavazatszerző technikának tekinteni a szélsőségekkel szembeni kiállást vagy hallgatást. A jobboldal demokratikus erejének sem lehet más érdeke, mint hogy meghúzza és átjárhatatlanná tegye a határt önmaga és a szélsőségesek között.
Súlyos hiba, ha valaki akár a helyi hatalomban, akár kormányon nemcsak elfogadja, de igényli a szélsőjobboldal támogatását. Súlyos hiba, ha a parlamentben ülhetnek olyanok, akik nyíltan és kérkedve bélyegeznek meg másokat, zsidókat, cigányokat.
Ez az a pillanat, amikor végképp külön kell választani demokratákat és a demokrácia ellenségeit. Nem szabad a legkisebb engedményt sem tenni a radikálisoknak, és nem lehet senki bátortalan ahhoz, hogy kizárja soraiból a gyűlölet képviselőit.
Ha ezt meglépi az, akinek meg kell lépnie, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy a parlamentben ülő pártok mindegyike őszinte szövetséges lehet és kell hogy legyen a szélsőségek ellen. Akkor bízhatunk egymásban, és bízhatunk abban is, hogy az igazi demokraták többségben lesznek a parlamentben jövőre is, bármilyen eredményt hozzanak a jövő évi választások.
Közéleti karanténba kell zárni a szélsőségeseket. De meg kell érteni azt is, hogy a karanténba nem terelhetünk be önkényesen másokat, csak mert a miénktől eltérő elveket vallanak. Hadd tegyek fel egy praktikus kérdést: mi növeli jobban a demokratikus közösség erejét? Az, ha kiátkozunk másokat ebből a közösségből, azon az alapon, hogy nálunk közelebb állnak a szélsőséghez, vagy az, ha minél szélesebb szövetségbe fogadunk olyanokat is, akik a miénktől eltérő politikai nézetet vallanak ugyan, de mindannyian tudjuk, hogy van éles határ köztük és a szélsőjobboldal között.
Szerintem mindannyian tudjuk, mi a helyes válasz. Ezért van szükség új, tiszta lapra, ezért van szükség új összefogásra, amíg még nem késő.
Rajtunk múlik mindez, mindannyiunk hitén és meggyőződésén, mert ezen alapul a demokrácia. Ezért legelőször is ezt a hitet és meggyőződést kell megerősíteni magunkban ahhoz, hogy megerősítsük a demokráciát. Ez nem politikai érdek kérdése, hanem elemi tisztesség dolga. Ez a legelső emberi parancs, és éppúgy parancsa jobb- és baloldalnak. Hiszem, hogy ebben azonosak vagyunk.
És ha már új lapot nyitunk, érdemes annak fejlécére írni vastag betűkkel az emberi és polgári jogok nyilatkozatának kezdő mondatát: Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad. Hiszem, hogy többen vannak a politikában bal- és jobboldalon azok, akik ezt vallják. Többen vagyunk és erősebbek vagyunk, mint a demokrácia ellenségei. Ez ma még nem is kérdés. Ezt mindenkinek büszkén és egyértelműen kell vállalni. Éppen ezért ne legyen hezitálás, ne legyen több kétfedeles politika, ne legyen több félreérthetően megfogalmazott mondat, kétértelmű tett.
(A szerző a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. A szöveg a Magyar-zsidó együttélés - együtt a közös jövőért című szimpóziumon, december 11-én elhangzott előadás szerkesztett változata. A rendezvényt az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség [EMIH] és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége [Mazsihisz] szervezte; a rendezvény díszvendége Elie Wiesel Nobel-békedíjas író volt.)

Deutsch Gábor: A Messing– rejtély - avagy a fekete varjú kalandos élete

Az orosz televízió több részes izgalmas filmsorozatot mutatott be kiváló színészekkel a 20. század legnagyobbnak tartott parafenoménjáról, Wolf Messingről. A film nyomán az érdeklődés és a vita várakozáson felüli lett, az újságok teli lettek vele, a határok sem bizonyultak akadálynak; írtak róla még Amerikában is, magyar reagálást is talált az interneten az, aki keresett. Vassy Zoltán 2009. november 29-én megjelent cikkének címe: Nem félünk Wolf Messingtől! Nemigen tudjuk vagy értjük, miért kellene félni egy színpadon szereplő jóstól, akiről azóta dokumentumfilm is készült. Sokan írták, hogy miért is foglalkoznak vele annyiszor, hiszen kóklerokkal találkoztunk és találkozunk elégszer, akik kanalakat hajlítanak, nézőtérre beültetett emberek zsebébe „látnak”. Ismerünk és csodálunk fejszámoló művészt. Sőt, Messing is foglalkozott ezzel a műfajjal. Csakhogy. Már a Szentírás óv a jósoktól, a varázslóktól.
Nem az említett orosz-zsidó művész az egyetlen, akiről sokat beszéltek a maga korában. Szabó István ugyancsak hasonló témából készített nagyszerű filmet, vitatkoztak is rajta egy keveset, aztán elcsitult a figyelem. Mondhatnánk, ezúttal is így lesz, de valami elgondolkodtatja az embert.
Az Izvesztyija című lap akkor fiatal riportere a nagybeteg, súlyos műtéten átesett Messinggel interjút készített, amely addig ismeretlen önéletrajzi írását is megemlíti, amely fényt derített, ki mindenkivel találkozott élete során, ki kérte tanácsát, ki hallgatott rá, és mi lett a tanácsainak eredménye. A lelkes újságíró mindezt megírta, s Messing engedélyét akarta kérni a végleges szöveg megjelentetéséhez. A nagybetegnek nem akaródzott fogadni őt szenvedései miatt, ki is üzente: miért ez a nagy sietség? Húsz éven belül úgy sem jelenik meg ez a riport. Igaza volt. A publikálástól minden orgánum elzárkózott.
1995-ben az Izvesztyija közölni készült az írást, de a gazdasági-pénzügyi nehézség miatt már a lap puszta megjelentetése is veszélybe került. Az újságíró kétségbe esett. Egy azóta is ismeretlen menedzser segített finanszírozásával az utolsó néhány szám megjelenéséhez. A Messingről szóló írás nagy port kavart. Ezek szerint lehet, hogy egy ember előre látta háborúk, krízisek kitörését, és olykor elmaradását? Azaz egyetlen ember kifoghat a történelmen? Csaló, sarlatán, népbutító – kiáltották az egyik oldalon, rendkívüli egyéniség, a 20. század legnagyobb rejtélye – harsogták a másikon. Természetesen a bűvész nem varázsló, ő szórakoztat és nem titkolja, hogy csal. Gondoljunk Rodolfo szavajárására: csak a kezemet figyeljék, mert csalok! Ugyanis létezik olyan bűvész, aki mágikus erőnek tulajdonítja trükkjeit. Messing nem volt varázsló. Ő nem befolyásolta az eseményeket, hanem megjósolta és a megkezdett lépésekből következtetésket vont le. Szuggesztív egyéniségét dicsérték vagy átkozták, de nem vitatták.
Bármennyire furcsa, alapos meggondolás után arra kérem a Tisztelt Olvasót, inkább kísérje figyelemmel hősöm életútját.
Wolf G. Messing 1899. szeptember 10-én született Góra Kalwaria kicsiny helységben, amely akkor a varsói régió orosz főkormányzósághoz tartozott, és 20 km-re volt található a lengyel fővárostól. Az igen szegény falut, főleg favágók lakták. Apja kertészként dolgozott. A fiú körül elég sok gond akadt. Éjszakánként alvajáróként járta a település utcáit. A rabbi tanácsolta, hogy az ajtó elé vízzel teli teknőt tegyenek, mert ha belelép, biztosan felébred. Az ínség és a fiúval való sok probléma arra késztette az apát, hogy a héder (kisiskola) helyett bennlakásos jesívába adja a gyereket. Wolfot tíz éves korában valami megmagyarázhatatlan érzés szökésre késztette. Felkapaszkodott a Berlinbe tartó vonatra. És itt történt az első meglepő esemény. A kalauz kiszúrta a rejtőzködni akaró gyereket, kérte a jegyét. A fiú egy kis papírdarabot vett fel a padlóról és adta át a jegykezelőnek, aki azt szó nélkül kilyukasztotta. Majd a fecnit visszaadta.
Berlinbe érkezett. Jiddisül jól beszélt, tehát nem kérdés, hogy a németet is megértette. Dolgozott mint kifutófiú, mosogatólegény egy étteremben, cipőpucoló, de előfordult, hogy nem kapott munkát, sőt koldulással sem jutott alamizsnához. Elbujt egy parkban és ott elaludt. A rendszeresen arra haladó járókelőknek feltűnt, hogy egy gyerek mozdulatlanul fekszik már napok óta ugyanabban a pózban a bokrok között. Értesítették a mentőket, azok megállapították a halált és bevitték a bonctani intézetbe. Már-már hozzákezdtek a boncoláshoz, amikor a törvényszéki főboncnok famulusa észrevette, hogy a fiú megmozdult, sőt kinyitotta a szemét! Értesítette a főnököt, bizonyos Abelt, aki maga is lengyel származású volt, és ő magához vette a gyereket. Később felléptette a cirkuszban, ahol üvegkoporsóba fektették, mint aki három napra valóban át tud menni a másvilágra, miközben nem mozdul, nem vesz magához sem kenyeret, sem vizet.
Valami suhanc egy alkalommal szurkálni kezdte, hogy ébredésre bírja. Gazdája ezután kivette a cirkuszból, taníttatta, de közben előadásokon is felléptette mint illuzionistát. Wolf kinek-kinek megmondta a jövőt, sőt hogy mi van a vendég vagy a néző táskájában, zsebében, sőt bonyolult matematikai feladatokat is megoldott. 1913-ban találkozott Sigmund Freuddal, aki először egyszerűen sarlatánnak nevezte. Azonban meglepődött, mert Wolf pontosan megmondta, mit őriz a zsebében. Egyesek szerint ennek az esetnek Einstein is tanúja volt. Mások szerint ez történelmileg lehetetlen, tehát a relativitás atyjával később találkozott Bécsben. Viszont megismerkedett egy Canalis nevű kártya- és kaszinóhőssel, akinek 50 ezer márka adósságát egy napon belül kellett megfizetnie, különben vége az életének. Könyörgött Messingnek, hogy kísérje el a kaszinóba. Ő nagy rimánkodásra igent mondott. Wolf – Canalis minden tiltakozása ellenére – a zsetont a zéró számra tette, amely csak nagyon ritkán jön be. Egekbe szökött az izgalom, amikor háromszor egymás után a nulla nyert. Canalis 80 ezer márkát kapott, amiből 30 ezret Wolfnak akart adni, de ő nem fogadta el. Sőt, a kaszinót mindig kerülte.
Azt mondják, egyik előadására Hitler is elment, akinek megjósolta, hogy kancellár lesz. Egyre előkelőbb helyeken lépett fel. Nem örült neki, de jóslata bevált; a náci szellem tért hódított Németországban. Abel kórboncnok, aki eredeti szakmájában immáron megbecsült professzorként tartott előadásokat, a megváltozott körülményekre tekintettel, visszatért Varsóba. Wolf menedzselését egy neves impresszárió, Zellmeister vette át.
A második világégés kitört. Tekintélyes közönség előtt egy anya, akinek aznap sorozták be a fiát, sírva kérte, mondja meg őszintén, mi vár rájuk. Bárhogyan integettek neki a függöny mögött, ő nem tudott ellenállni az ajkára toluló szavaknak, és elmondta, hogy kezdeti sikerek után súlyos lesz a vereség, s akik a háborút indították, nem kerülik el a felelősségre vonást. A kérdező nő gyereke is a harctéren marad. A nézőtéren zokogtak. A hangulat fenyegető lett. A pánik kitörését megakadályozandó, Zellmeister gyorsan a színpadra küldte Wolf partnerét. Az impresszárió rábeszélésére Wolffal még az éjszaka elhagyták Berlint. Göbbels, értesülve a történtekről, Canalist, aki időközben a Gestapo tisztje lett, bízta meg, hogy tartóztassa le Messinget. De a nácik csak a partnert találták a lakásban, aki nem tudta megmondani, hol van a kolléga, akit keresnek. Az elfogott artista nem élte túl a kínzásokat. Messing és az impresszárió a művész szülőfalujába, Gora Kalwariába érkezett régen nem látott családjához. Az apával már nem találkozhatott, legföljebb megjegyezte azt a jellegzetes fát, amelynek tövénél nyugodott. (Néhány életrajzíró szerint az apa Majdanekben, a haláltáborban halt meg egyik fiával együtt; a jellegzetes fa alatt a nagypapa nyugodott.) Az idillisztikus körülményeknek Lengyelország német lerohanása vetett véget. Canalis parancsot kapott Messing felkutatására. Wolfot egy vasutas rejtette el. Zellmeister az elhurcoltak között volt.
Wolf megkísérelte családját és impresszárióját megmenteni, de nem sikerült. Ő egy ablakon kiugorva, megsántulva, de megúszta a kalandot. Végül sok szörnyűség után Taskentbe került, onnan egy befolyásos segítője Moszkvába vitte. (Vita tárgya, hogy ez az illető Zellmeister volt-e vagy más.) Segítője, mindenesetre, a szovjet Filmharmónia igazgatója lett. Berija nem bízott Wolfban, elrendelte megfigyelését. Sztálin ravaszabb volt, hogy próbára tegye: üres papírlapot adott neki, hogy ezzel vegyen ki 150 ezer rubelt a bankból. Két kopót rendelt mellé, ezek a pénzintézethez kísérték Wolfot. Wolf erősen ránézett a pénztárosnőre, aki csak annyit kérdezett, hogy az egész összeget kéri-e? Pár perc múlva hozta a pénzt, amelyet Wolf az utcán adott át a kopóknak. Érdekes, hogy ezt az üres papír-motívumot valamennyi Messingról szóló írás megemlíti. Sztálin ezután magához hívatta, és tanácsot kért tőle. Közelednek a németek, maradjon-e Moszkvában, vagy menjen távolabbi helyre. Wolf válasza: a nácik nem foglalják el Moszkvát. Sztálin maradt a fővárosban, népszerűségét megerősítette. Sztálin fia, Jákov német fogságba került. A német hadvezetés cserét ajánlott fel: Paulus tábornagyért szabadon engedik a fiát. Sztálin tanácsot kért Wolftól. Ő csak annyit mondott: ha a csere nem jön létre, a fia meghal. Sztálin válasza: „egy tábornagyot nem adhatok egy közlegényért”. Jákov ugyan százados volt, de lehet, hogy Sztálin közlegénynek tekintette, mert hiszen fogságba esett, és ez számára megbocsájthatatlan bűn volt. Fia 1943-ban egy német táborban halt meg.
Berija változatlanul nem bízott Wolfban. Egyszer magához rendelte, és egy hosszú listát tett elé. „Ezek a bűnei – mondta. – Egyszer kijelentette, hogy a gulágokért én vagyok a felelős.” „Lehet, hogy mondtam ilyesmit – válaszolta Messing –, viszont mivel jól tudom, hogy a gulágok nem léteznek, az állítást tréfának szántam.” Messing egy kis vodka mellett valóban panaszkodott az állapotokról legjobb barátjának, egy színésznek, akivel együtt lépett fel. A színész Majakovszkij verseket szavalt minden műsorában. Nem érti, mondta neki Wolf, hogy a szavai miként kerültek a KGB-hez. Iszogatás közben a színész sírva elárulta, hogy ő a megfigyelője, és a művész Fekete Varjú néven van nyilvántartva a megfigyelendők listáján. – De hiszen ez egy szép orosz dal – vigasztalta Wolf a zokogó férfit, de nem tudta partnerét jókedvre deríteni. A színész hazament és öngyilkos lett.
Messing lakásra gyűjtött, bankban levő pénzéről odafent tudtak. Felszólították: vegyen érte repülőgépet. Kell a háborúnak. Vett is, a gép pilótája Kovaljev örök jóbarátja lett. Majd felszólították, vegyen még egyet. De mi lesz a lakással? – kérdezte. Azt megkapja ajándékba a szovjet hatalomtól – mondták. Kapott is egy egyszobás lakást; ott élt a feleségével, Aida Rapoporttal.
A háború után Sztálin másik fia, Vaszilij katonatisztként egy jégkorong csapat tagja volt. Ebbéli minőségében akkor egy távol-keleti bajnokságon kellett volna mérkőzést játszania. Messing rohant Sztálinhoz, ne engedje a csapatot repülőgéppel, a gép le fog zuhanni, törölje a járatot. Sztálin hitt neki, meg nem is. Valamilyen katonai paranccsal messzire küldte, a csapat pedig elutazott a repülővel. És a gép lezuhant! A fiú felelősségre vonta Messinget, miért nem őt figyelmeztette a várható tragédiáról. – Az apád becsapott engem – válaszolta Wolf. – Megígérte, hogy a csapat vonattal megy, és a járatot is leállítják. Nem tette meg.
Sztálin halála után Messing rendkívül félt Berijától. Már zajlottak a zsidó orvosperek; volt is mitől tartania. Hogy neki személy szerint, esetleg lett volna köze Berija lebuktatásában, arról nincs adat. Amint írtuk, ő nem befolyásolta, hanem sokszor megérezte, olykor előre az eseményeket.
A kaszinó sztorinál és a banki epizódnál a kétségtelenül meglevő szuggesztivitása érvényesült. Egy másik jelenetet is érdemes leírni. Sztálin fia elvitte egy labdarúgó mérkőzésre. Az ellenfél rúgott egy gólt, a fiú kétségbeesetten hisztériázott. Wolf megnyugtatta, csapata 3:2-re nyerni fog. Ezután felállt és sietve elhagyta a stadiont. Mintha azt mondaná: az eredmény nem az én művem, az óhajt legfeljebb továbbítom.
Hruscsov hatalmának megerősítése után magához kérte Messinget, politikai konzultációt kért tőle. Eltávolítsa-e Sztálin holttestét a mauzóleumból? Wolf ilyesmire nem vállalkozott, mint mondta, ez nem az ő műfaja. Politikai nyilatkozatot még soha nem tett, és erre nem is kérték. Hruscsov nem tűrte az ellentmondást, szó szerint üvöltött, és kiutasította a helyiségből. Eltiltotta minden külföldi és belföldi szerepléstől. A filharmónia igazgatója, régi barátja titokban, falun szervezett számára fellépést. Fizetni nem tudtak, élelemmel honorálták produkcióját.
De robbanásszerűen érkezett a Karib-szigeteki válság. Az SzKP Politikai Bizottságának tagjai, egységesen, komolyan vették az amerikai fenyegetőzést, a szovjet rakéták kivonását Kubából kényszerű, de helyes megoldásnak tartották. A kivételt Hruscsov jelentette, makacsul hangoztatta, ilyen nagyhatalom, mint a Szovjetunió, nem hátrálhat meg, vonuljanak vissza az Egyesült Államok hajói. Hruscsov, látva a többiek egységét, a leszavazástól tartva elfogadta, hogy meg kell hallgatni Messinget. Elküldtek érte. Wolf szeretett felesége nemrég halt meg, alig 57 évesen, a gyász megviselte. Rádiót nem hallgatott, újságot nem olvasott, nem is tudta miről van szó. Nem is szívesen foglalt állást. Hruscsov tájékoztatta a politikai helyzetről. Messing mélyen gondolkodott, hosszú percekig némán ült, majd halkan annyit mondott: még ebben az órában cselekedni kell, az amerikai hajók elindultak, és ha bizonyos távolságba érnek, tüzelnek. Vagyis háború lesz. Hruscsov még abban az órában bejelentette a kubai rakéták kivonását. Az amerikai hajók visszafordultak. Hruscsovot, mint a béke megteremtőjét ünnepelte a világ. Hálából megünnepelték a művész pályafutásának 50. évfordulóját. Hruscsov a szünetben meg is kérdezte Wolfot, mi a kívánsága. – Szeretnék Lengyelországba utazni – válaszolta. Az engedélyt megkapta, útra kelt szülőfalujába, ahol már nem éltek zsidók. A keresztény temető mögött, mint nálunk Magyarországon, a fűvel, gazzal benőtt sírkövek éppenhogy látszottak, de Messing a jellegzetes fáról megismerte felmenői sírkövét. Úgy érezte, otthon van újra.
A történet itt tulajdonképpen véget ért. Ezután a nyilvánosság előtt keveset szerepelt. A nagybeteg művész 1971-ben megkapta a Szovjetunió Népművésze kitüntetést. Ezután adta meg a később közölt interjút az Izvesztyijának, s jelent meg önéletrajza. A világsajtó is felfigyelt rá, de a publikációk zöme jószerével csak frázisokat tartalmaztak. Wolf Messing 1974-ben halt meg, felesége mellé temették, a Vosztrjakovszkoje temető 38. parcellájába. Ennek a temetőnek van zsidó része is az internet szerint. 12 évig nem állítottak sírkövet, barátai összefogása hozott eredményt.
A nyolcvanas évek végén Amerikában jelent meg könyv róla, Tatjana Lurgin tollából. Azóta, különösen újabban, többen igyekeztek megfejteni a Messing-rejtélyt. Szabadjon a többiektől eltérő választ adni. Nem csak 36 igaz ember hordozza vállán a világ bajait. A kiválasztott tehetségek is hasonlóak. Wolf ilyen kiválasztott volt. Ott született azon a tájon, ahol számos híres rabbi dinasztia nőtt fel. Figyelmeztetés ez minden népnek, embernek, aki, amely bűnt készül elkövetni. Vagy olyan vezetőt választ, aki pusztulásba viszi ellenfeleit, és közben nem kíméli az övéit sem. Messing örökölte a csodarabbik áldását, képességei nem mindig magyarázhatóak egyszerűen. Lehet, hogy amikor tíz éves korában késztetést érzett arra, hogy elhagyja szülőföldjét, és elment Germániába, talán hallotta a szót, amikor felkapaszkodott a vonatra: – „Menj Ninivébe, nagy ott a baj, megáradt a gonoszság.”
Minden Ninivébe eljut a figyelmeztetés, és ez kiterjeszti a felelősséget. Természetszerű, hogy e feladathoz szükség volt a különleges helyzetre és egy talányos képességű Wolf Messingre, vagy ahogyan a háta mögött elnevezték, a Fekete Varjúra. Nem volt ő próféta, esendő lény maradt. De ha kérdezték, legtöbbször válaszolt. Ha hallgattak rá, véres eseményeket akadályozott meg. Szava károgásnak tűnt a süket füleknek, de áldott orvosság volt a szó, ha figyeltek rá, és szavait megfogadták. Biztos ez a következtetés? Nem, de legalább logikus.

Deutsch Gábor: A Neiser-família Dombóváron

Zsidók a településen

Neiser György üzletember – divatos szóval: vállalkozó. Izraeli lakos, de több éve Magyarországon folytatja tevékenységét. Gyermekkorát az Újlipótvárosban töltötte, a Csáky – ma Hegedűs Gyula – templomába járt, énekelt a kórusában, „a kötelesség fiává” bár micvó avatása ezen zsinagógában bonyolódott le. Az iskolák államosítása után mindkét szülője – ez előírás volt – írásban kérte a Tanácsnál a szombati és ünnepnapokon az írás mellőzését. Egzisztenciális és a vallás betartásának problémája, létbizonytalansága miatt a család elhagyta az országot vagy ötven éve. Azt azonban hallotta, hogy felmenői Dombóváron éltek. Bár nem hitt az utazás sikerében, mégis nemrégen felkereste a Tolna megyei várost, hátha ősei sírját megleli és valami emlék is marad a számára. Hallott Takács Istvánné könyvéről, találkozott a szerzővel, aki nagy meglepetésére egy ízléses kivitelű, gondosan szerkesztett vaskos könyvet adott a kezébe. A dombóvári zsidóság története című művét. Csodálkozása nőttön-nőtt, mert a Neiser névvel a könyv oldalain többször is találkozott, sőt megtudta, hogy egyik rokona, József az első világháborús impozáns emlékmű sebesült katonájának a modellje volt. Erről még szót ejtünk.
A könyvre tekintve elmondhatjuk, hogy a nyugdíjas tanárnő Takács Istvánné úgy érezte, bár a város történetéről már készült átfogó, jeles tanulmány, elsősorban a 2005-ben elhunyt Dr. Szőke Sándor jóvoltából, de az ottani zsidóságról még nem jelent meg részletes elemző munka. Jóllehet, a város urbanizációja és polgárosodása ügyében ugyancsak hálás lehet nekik. A szerző segített egy pályázat elkészítésében, így kutatásai, anyaggyűjtése nyomán annyira foglyul ejtette a téma, hogy nem tudta letenni a tollat. Kiderült az is, hogy a múló idő nem kímélte az irattári anyagokat, így számos levéltár, könyvtár, dokumentum, képanyag áttanulmányozása vált szükségessé, hogy hiteles képet tudjon alkotni. Mint pedagógus is érezte, hogy sok a megválaszolatlan kérdés. A feleleteket hiteles, meggyőző érvekkel lehet megadni. "A tények megszívlelni valók -–írja a szerző -–a múlttal való szembenézés néha fájdalmas, de megkerülhetetlen"”
A gazdag anyagból csak mazsolázni tudunk, elsősorban barátunkra tekintettel a Neiser-familiára koncentrálunk, de azért igyekeztünk a könyv szellemében a dombóvári zsidóság múltjáról némi tájékoztatást nyújtani.
1968-ban a Dombóvári Téglagyár közelében római kori temetőre bukkantak. Az egyik sírban zsidó gyermek csontvázat leltek. Egy ólom amulett rajza, sófár, hétágú gyertyatartó, pálmaág a bizonyíték. Valószínűleg Szíriából járhattak e vidéken zsidók. Sokáig a jelek szerint nem telepedtek le zsidók Tolna megyében. A törökök utáni újjáépítés a megye benépesítését igényelte. Az 1700-as években számos magyar, bajor és sváb új hazát teremtett magának, nyomukban feltűntek görög, rác és zsidó kereskedők. A nemesség a kereskedelemmel nem foglalkozott, 1717-ben Esterházy József Antal, a dombóvári uradalmában 4500 mérőnyi gabonát adott át Spitz Ábrahám nevű császári-királyi zsidónak értékesítésre. 1720-ban a levéltári anyagok szerint a helységben letelepedett az első zsidó, Ábrahám Izsák, feleségével, öt fiával, vele tartott a fiúk házi tanítója, aki sajhet (rituális metsző) tisztét is ellátta. Egy nem zsidó kocsis, aki minden munkát elvégzett, amit a vallás szerint szombaton nem szabad. Szerteágazó tevékenységet folytattak. Ellátták az uraság szeszfőzdéjét, mészárszéket működtettek, szatócs üzletet nyitottak, eljártak vásárokra. Az Esterházy család befogadta a zsidókat, akik szívesen laktak kis mezővárosokban, mert az áruforgalom, a termékek elhelyezése kölcsönösen kedvezett a kereskedőnek, földbirtokosoknak.
A Neiser névvel az 1797-es összeíráson találkozunk először a forrásul szolgáló könyvben. Ábrahám Neiser és Isacus Neiser. A késői utód N. György úgy tudja, hogy marhakereskedéssel foglalkoztak. Valószínű több lábon álltak, kortársaikhoz hasonlóan a kereskedés mellett a zsidók ipart is űztek. A felsorolás szerint szabó, öveges, házaló, pálinkafőző, rézműves, okleveles sebész (Schulhoff Adolf – Csehországból érkezett) is szerepel a listán. Az 1840-es években a foglalkozások között egy szófert „a tízparancsolat íróját” is találunk, Blayer Dávid személyében, akiről a kiváló író, Hajdú (Honig) Miklós kedves szavakkal emlékezik meg. A Neiser nevet kutatva az 1840-es összeírásban látható Leopold és felesége, hét gyerek, valamint egy legénye és az akkor 28 éves Neiser Eszter neve. Az idő haladtával a mesterségek bővülnek, orvosok jelennek meg, értelmiségek – például ügyvédek. Az 1848-as szabadságharcban derekasan részt vettek, a Sas (Spitzer) család ősei közt honvéd tisztet, századost is tisztelhettek.
A dombóvári zsidók a kereskedelem mellett a vasút finanszírozásában is részt vállaltak, téglagyárat, tejüzemet vagy ahogy nevezték: vajgyárat létesítettek. Ezen helység jelentős gabonapiac volt, gazdag állattartással. Ezért a mezőgazdasági termékek értékesítésében, állatkereskedelemben igen nagy szerepet vállaltak a zsidók. A Neiser és Fein egyik magtára az Erzsébet utcában állt, a másik Stamm doktor háza mögött a vasút feletti részen. A MÁV-nál a legkülönbözőbb pozíciókban dolgoztak. Géplakatos és váltókezelő, vasúti mérnök és kalauz, mozdonyvezető és távírász, sőt két állomásfőnököt is jelez a krónika Gottlieb és Bedő urak személyében. Az Önkormányzatban is vállaltak szerepet. Létszámban a legtöbben a század végén az 1890-es években éltek e felekezetből a városban. Elérték a lakosság 9 %-át. Bár az együttműködés a helybeliekkel többnyire felhőtlennek mondható, felelős személyek, egy elöjáró és egy tanító uszítására mégis sikerült zavart kelteni, félelmet okozni. Az alispán és a kormány határozott lépése, mind a két személy leváltása háttérbe szorította azon időben a disszonáns hangokat.

Hitközségi élet. Pontosan nem tudni megalakulásának dátumát. Bizonyára addig az egyik jobbmódú hittestvér lakásán gyűltek össze imára. A Chevra Kadisa (Szent Egylet) a holtak tisztes eltemetéséért 1820-ban alakult. Valószínűleg a Nyitra vármegyéből Szenicről ideszármazott személy, a Honig család valamelyik tagja alapíthatta. Igen sokáig, 1886-ig nem működött önálló hitközség, hanem a hőgyészi ortodox közösséghez tartoztak. Hajdú Miklós szerint 1840-ben már állt templom Dombóváron, a Kakas-dombon. 1860-ban vallási iskola, chéder létesült. Elképzelhető, a hitközség, amely a kongresszusi (népszerű nevén: neológ) tendenciához csatlakozott, 1885-ben a nagytemplom építésével egyidőben alakult. Mások szerint előbb, mert a már említett zavargások idején 1882-ben Reinitz Gábor mint elnök fordult az alispánhoz segítségért. A szellemi vezetést tekintve mint rabbi-helyettes és mohél (körülmetélő) Weisz Majer 1880-1893 Frey Izrael kántor funkcionált a kilében (közösségben). A főrabbi teendőit hosszú ideig a vészkorszakban elpusztult dr. Friedmann Hillél látta el 1929-től. Megbecsült, népszerű embernek, kitűnő szónoknak ismerték. Madarász községben született, 1921-ben Szarvasra hívták vezető lelkésznek, majd Dombóvárra került. A numerus clausus árnyékában című könyvében bátran hívta fel a figyelmet a közeledő veszélyre. A szemtanú, dr. Krausz Henrik szerint elhurcolása után Magdeburgba került, megtartotta a szent ünnepeket, fejből recitálta társainak az imákat. 1944. decemberében halt meg. Felesége Rab Erzsébet túlélte a vészkorszakot, megrázó könyvet írt „És nem verik félre a harangot” címmel. Az Új Élet című lapban rendszeresen publikált, 1982-ben hunyt el, a Farkasréti temetőben nyugszik.
A Dombóvári Hitközség legaktívabb szervezete az 1883-ban megalakult Nő Egylet volt. Feladata jótétemények gyakorlása, szegény, beteg, öreg, gyermekágyas, rászoruló menyasszony segélyezése. Ellátták őket meleg étellel, ruházattal. A Nő Egylet természetesen a zsidó szegény sorsúak gondozását tartotta kötelességének, de nem volt érzéketlen környezete helyzete iránt sem. A pusztító 1940-es dombóvári árvíz károsultjait a szolidaritás jegyében támogatták, fajra való tekintet nélkül. Az anyagiakat, a gyűjtés, teadélutánok és műkedvelő színjátszók előadásának hasznából kasszírozták be. A közreműködő „színészek” között is találkozunk a Neiser névvel, N. István személyében. A Nő Egylet egészen a vészkorszakban történt elhurcolásig igyekezett munkáját folytatni, vállalt céljának megfelelni.
A történelmi krónikához visszatérve az első világháborúban a zsidók minden rosszindulatú ferdítéssel szemben hősiesen harcoltak. 13-an a harc mezején véreztek el. Közöttük Neiser Ferenc is. Nevüket emléktábla őrzi, amelyet a zsinagóga belső falán helyeztek el. Írjuk ide a többiek nevét is: Ács Jenő, dr. Balogh Sándor, Fein Gyula, Goldner Vilmos, Goldschmied Miksa, Kaiser Gyula, Kaiser Mihály, László Lajos, Neifeld Imre, Rosenspitz Henrik, Vajda Ernő, Weiner Géza. Számos zsidó kapott magas kitüntetést, többek között századosi rangban szolgált dr. Riesz József, a szegények orvosa. (Auschwitztól ez sem mentette meg.) Jellemző, hogy a keresztény művész, Fetter Károly a most is álló Hősök Szobra sebesült katona alakját Neiser Józsefről mintázta. Róla annyit kell tudni, hogy apja, Neiser Antal kereskedő építette a település első moziját, amelyet színházteremnek is használtak. Lényegében kulturális központnak nevezhetjük. A fia, József megjárta a hadak útját, a föld forog jobbra-balra, a komor szobor áll egy helyben, beszédes, mert a vihar okozta sebeket nem lehet kisajátítani, bűnbakokat keresve. A zavaros háború utáni hangulat forradalmak, ellenforradalom, éhínség, terror után következett némi csendes idő, konszolidáció, a Bethlen-korszak.
Mielőtt továbbmegyünk a történelem ösvényén, említsünk meg két művészt, akik Dombóváron születtek és jelen sorok írójára nagy hatást gyakoroltak. Az egyik: 1885-ben született Hirsch Zoltán, népszerű nevén Zoli bohóc. Bádogosnak tanult, a 110 cm „magas” emberke, azonban őt a cirkusz világa vonzotta. Gyerekként nagyon sokszor megnevettetett. Talán millió kissráccal együtt. Könyvét is olvastam: Kis ember nagy élete. Közel 60 éves volt, amikor „világhír ide vagy oda” – a pokol éhes szájával elnyelették. Hihetetlen a kora, ő mindig egy naiv gyerek maradt, akinek társai derűre hangolása jelentett életcélt.
A másik művész ma is közöttünk él – remélhetőleg még sokáig – Pataki Ferenc, a világ talán legjobb fejszámolóművésze. Pataki Árminnak, a dombóvári Ilka nagyáruház tulajdonosának a fia. A gyerek játszott a boltban, mellékesen figyelte édesanyját, aki csak odaszólt: Mennyi? És a fiú azonnal rávágta a tévedhetetlen összeget, amelyet a vevőnek fizetnie kellett. Produkálta magát Lakner bácsi színházában, majd 1942-től 45-ig munkaszolgálatot teljesített, azután szovjet hadifogságban fakitermelésen dolgozott. Majd 1952-ben letette az artista vizsgát és ejtette ámulatba az embereket minden este. Illetve nemcsak este, mert az ötvenes években láthattuk őt a Ligetben olyan kis varietében, ahol reggeltől estig ment a műsor és ő oldotta meg a nehezebbnél nehezebb feladatokat. De határon belül és azon kívül előkelő színpadokon vagy éppen a tévében nagy közönséget szórakoztatott és kivívta elismerésüket.
Ezen intermezzo után beszéljünk – írjunk – az 1930-as évek közepéről, amikor Európa ege beborult. A rossz sínre állított vasút feltartóztathatatlanul haladt a katasztrófa felé, még akkor is, ha egy-egy józanabb masiniszta csökkenteni tudta a sebességet. A tudós Friedmann Hillél figyelmeztetése fenyegető valósággá vált. Dombóvár felett sem maradt tiszta az ég. A helyi újságokban szokatlan hang vált uralkodóvá: a nyílt uszítás. A gazdasági nehézségek jó talaja az egyszerű magyarázatnak: mindenről a zsidók tehetnek. Már a gáláns adományok is provokációnak, önreklámnak lettek minősítve. A hamis ideológia több évtizedes terjesztése különösen a fiatalok körében megtette a hatását. 1938-tól a sajtóban alig volt tere a bátor ellenkezésnek. Dombóvár országgyűlési képviselője Rajniss Ferenc, aki később tagja lett a Szálasi-kormánynak, a zsidótörvények leghangosabb támogatója. A Sas-család, amely oly sokat tett a városért, dokumentáltan már 1848 előtt honos volt az országban, sorsuk mégis ugyanaz lett, mint a többi hitsorsosé. Kitüntetések sem számítottak (Zárójelben jegyezzük meg, Sas Éva óvónő unokahúga Szenes Hanna Anikó, a hős ejtőernyős, számos nyarat, vakációt töltött a helységben.) Előbb gazdasági korlátozások, majd sárga csillag, aztán gettó következett. A Szent Orsolya-rend zárdájának apácái bátran bujtattak embereket, végig derekasan viselkedtek, bár csendőrök megfenyegették őket. 1944 június 26.-án került sor a deportálásra. (Más vélemények szerint néhány nappal később.) Július 7-én érkezett Auschwitzba 622 dombóvári magyar lakos. A hátramaradt javaikat lefoglalták, az elhagyott üzleteiket és lakásaikat kisajátították. Az elhurcoltak többsége 541 fő, odaveszett. Megközelítőleg 90-en élték túl a vészkorszakot, 14 %.
Dombóváron a mártíroknak nagyméretű emlékművet állítottak 1947-ben, Farkas Tibor alkotását a zsinagóga kertjében. Tábláin nemcsak a deportáltak, hanem a munkaszolgálatosok neve is szerepel. Akiket tarkón lőttek vagy a mostoha körülmények miatt haltak meg tífuszban, végelgyengülésben, magyar földön, Németországban, de nem kevesen a végtelen orosz sztyeppén fagytak meg. Sokan gyenge ruházatban a Don kanyarban vesztették életüket. Az említett táblákon 13 Neiser nevet láthatunk. Az ünnepélyes felavatáson dr. Krausz Henrik, kaposvári rabbi mondott beszédet. A hitközséget Fein Lajos elnök Spitzer Miklós és Bogler Lajos alelnökök igyekeztek újjászervezni. Szerették volna a templomot is felújítani, nehezen gyűlt rá a pénz. Az embereket új kihívások, államosítás, vallás megtartásának problémája, egzisztenciális gondok nyomták, számosan el is hagyták a várost, sőt az országot. Szétszóródtak a nagyvilágban, de elsősorban Amerikában és Izraelben találtak menedéket. A helyi hírlap beszámolt annak idején Tildy Zoltán köztársasági elnök amerikai látogatásáról. Az államelnök felesége fogadta az új amerikaiakat, tehát a magyar kivándoroltakat, közöttük szivélyesen elbeszélgetett a Dombóvárról származó tanítványával, Neisen Rózsival. A kör szűkült, a hitközség megszűnt, a 2001-es népszámláláson 7 ember vállalta zsidóságát.
Feltétlenül szót érdemel a temető, amely örök bizonyíték , hogy egykoron zsidók is éltek a városban. 1820-ban alakult – mint írtuk – a Szent Egylet, amely őre és gondozója is volt a gyásszal kapcsolatos minden objektumnak. Valószínűleg ennél a dátumnál már korábban is béreltek Esterházy herceg birtokán a Kapos mentén földet a temetkezésre. Mezőgazdaságra alkalmatlan hely lett kijelölve 1870 körül is, mert már szűknek bizonyult e tér, megnagyobbításában a herceg uradalmának felügyelői jóindulatúan segédkeztek, új területet biztosítva. Így több részből áll a viszonylag nagy kiterjedésű sírkert. Nincs bekerítve, díszkerítést ugyan megszavaztak, el is kezdték az építését, de minden bizonnyal anyagiak híján befejezni nem tudták. A megépült díszkerítés már csak romjaiban létezik. A temetőt benőtte a bozót, a gaz, a fű. A később telepített részét a könyvet író tanárnő 3 diákja Erdélyi Roland, Molnár Kristóf és Rajczi Szabolcs segítségével feltárták az olvashatóság érdekében. A tanárnő ezen sírkövek alatt nyugvók nevét számbavette, feljegyezte, Neiser név is akadt közöttük, Abelesz is. Ez utóbbi sok településen előfordult.
Mi maradt tehát az egykor virágzó zsidó életből. A megrokkant zsinagóga, amit raktárnak használtak, akaratlanul az első világháborús Hősök szobra, a temetők düledező kövei, az emlékmű a nevekkel, egykori jeles írók: Hajdú Miklós, Rab Erzsébet, és mások, könyvtárakban talán még fellelhető alkotásai és mindenekelőtt Takács Istvánné pedagógus Dombóvári Városszépítő és Városvédő Egylet felelős kiadásában számos sponzor támogatásával kiadott reprezentatív műve, amelyet nem lehet eléggé és elégszer megköszönni. „Örökké élnek, akiket megőriz az emlékezet.”

U.i. 1969-ben kórházat kapott Dombóvár. Riesz József dr., a szegények orvosa sokszor kezdeményezte, szorgalmazta ezen intézményt, hiába. A város lakói úgy érezték, az új létesítmény neve az 1944-ben elhurcolt és mártírhalált halt doktorukat illeti meg, amit érthetetlenül az akkori megyei párt és állami vezetők elleneztek. Az Egészségügyi Minisztériumban azonban az arra illetékes tisztviselő Riesz doktor érdemeit elismerve, egy mellszobor felállítását viszont méltónak találta. A bronzba öntött művet Borsos Miklós, 20. század kiemelkedő művésze tiszteletből ellenszolgáltatás nélkül vállalta és készítette el.
Simon Károlynak, a Dombóvár és Vidéke című lap 1990. februárban megjelent írása nyomán.

Domán András: Menekülés

Egy zsidó fiatalember New Yorkban*

Smuél elvitt abba a templomba, ahová hétköznap szokott járni. Csupa biberhütös1 férfi szaladgált ima közben fel-alá a nem túl nagy teremben. Ismertem a vallásos érzésnek ezt a lelkes, túlfűtött kifejezését a magyarországi jesivákból (talmudfőiskolákból), ahol évekig tanultam. Az esti ima után még leültek, hogy a Talmuddal foglalkozzanak. Kiddúsin traktátus kötetét vették elő. Még az elején tartottak, ahol főleg arról van szó, hogy küldönc (s’liách) útján is lehet házasságot kötni, de ha maga rendezi a dolgot, akkor tökéletesebben tesz eleget a tórai előírásnak, amely megparancsolja a férfinak, hogy feleséget vegyen magának. Vételt említ a Tóra, mert abban az időben még főleg pénzért vették a feleséget, míg a talmudi korban már szertartás keretében „megszentelték”. Tekintve, hogy ezt a traktátust a jesivában tanulmányoztam, elég meggondolatlanul közbeszóltam valamit, mert megszoktam, hogy Magyarországon jó néven veszik, ha a kívülálló bekapcsolódik a Talmud tanulmányozásába. De itt egy kissé más hatást keltett a közbeszólás. Mindannyian felém fordultak, és mintha sértődöttség kifejezése jelent volna meg az ábrázatukon. Majd néhányan kézlegyintéssel fejezték ki rosszallásukat.
Kérdőleg néztem Smuélra, aki intett, hogy majd később elmagyarázza furcsa reakciójukat.
– A ruházatod miatt fejezték ki rosszallásukat. Ebbe az imaházba, fennállása óta, vagyis hat éve, nem lépett be senki ilyen öltözetben. Ha nem szóltál volna bele, akkor nem érdekli őket, hogy ott vagy. Engem fekete, ódivatú kalapommal, szakállammal és pajeszommal, valamint rövid, kaftánszerű kabátommal csak azért fogadnak el, mert tudják, hogy a foglalkozásom miatt van szükségem arra, hogy ne kövessem teljes mértékben az ő ruházati előírásaikat.
Később megtudtam, hogy Smuél „dájmond bróker”, vagyis briliáns ékszereket közvetít. Manhattanben, a 47. utcában van az ékszerüzletek jelentős része. Ez jóval nagyobb centrum a Bowerynél. Napközben Smuél ott található. Később másoktól tudtuk meg, hogy igen bizonytalan, fáradságos üzlet az övé, mindennap meg kell küzdenie a „párnoszéért”, a megélhetésért. Nem ritka az „üresjárat”, amikor semmi nem jön össze.
Ennek ellenére még aznap kivettek egy lakást részünkre a szomszédságukban. A landlord (a háziúr) háromszobásnak nevezte az apartment-t, de a „szobák”, amelyeket csak függönyök választottak el egymástól, összességükben sem tették ki egy nagyobbforma európai szoba méretét. A piciny konyhának sem volt ajtaja. Egyedül a fürdőszobának, amely együtt volt a vécével, volt ajtaja. Egy hónapi bért, ami 56 dollár volt, Ilonkáék azonnal kifizettek, és aláírtak egy szerződést, amely feljogosította a háziurat, hogy a következő hónapban felemelje a lakbért havi 65 dollárra. A roosevelti „New Deal”2 része volt, hogy a régi házakban nem emelhették a lakbért. De ha a régi lakó kiköltözött, akkor az újtól 10%-kal többet kérhettek. A háziúr akkor is növelhette a havi összeget, ha valamit „emelt a komfortfokozaton”. A mi esetünkben a konyhába betett egy hűtőszekrényt (a legolcsóbbat, amit csak kapni lehetett), és ezzel is jogot kapott a második világháború óta kontroll alatt tartott lakbér növelésére. A korábbi bérlőnek saját hűtőszekrénye volt, amit magával vitt, így tehát megvolt az ürügy, hogy a következő havi bér 65 dollárra emelkedjen.
A feleségemmel naivan azt hittük, hogy ez jelentéktelen különbség, mert ekkor még mindent forintban számoltunk. Kiderült, hogy ez az összeg óriási egy kezdő számára. Az amerikai háztartásokban a lakbér a kiadásoknak igen jelentős részét teszi ki. A jövedelem 25%-át nem haladhatja meg, mert akkor problémák merülhetnek fel az életvitel egészét tekintve. Mint kezdő, nyelvtudás és szakma nélküli munkavállaló, csak igen alacsony bért kaphattam, így a 65 dollár alaposan megbillentette amúgy is labilis gazdasági egyensúlyunkat.
Abban, hogy Smuél és Ilonka elfogadták ezt a meglehetősen előnytelen szerződést a részünkre, nagy szerepet játszott az a szándékuk, hogy a maguk közelében tartsanak bennünket, segítsenek a kezdeti időben, és végül, de nem utolsósorban a klausenburgi rebe hívei közé vonzzanak.
Ez az idő, a múlt század ötvenes éveinek a második fele, a hászidizmus hőskora volt Amerikában. Williamsburg volt a bölcsője ennek az ultraortodox irányzatnak, de 1957 elejére már jócskán költöztek közülük a vele szomszédos Bedford-Stuyvesant körzetbe, ahol mi laktunk. A Willoughby Avenue, ahol a lakást bérelték nekünk, még a New York-i negyedek gyors átalakulásának jegyeit viselte magán. A négy-öt emeletes házakban, a régi bérű, jó és tágas lakásokban ott laktak még a második generációs, modern zsidó családok, és ugyancsak második generációs olasz és ír családok. De a több kilométer hosszú sugárút vége felé feltűntek már a Puerto Ricó-iak is, míg a szomszédos utcák egyes helyein a „feketék” domináltak. A modern zsidók és a fehér amerikaiak a kontroll alatt tartott alacsony lakbérek miatt húzódoztak ekkor még a költözéstől, de már tetemesre növekedhetett az összeg bankbetétjükön, hogy egy jobb körzetben családi házat vagy öröklakást vegyenek maguknak, ahogy ezt két-három éven belül majdnem mindnyájan meg is tették.
Mindkét körzetben, a williamsburgiban és a bedford- stuyvesantiban is nagyarányban növekedett a hászid zsidóság. Ez a rendkívüli növekedés nem annyira a bevándorlásból, inkább a nagy népszaporulatból eredt. Nem volt ritka a négy-öt gyermekes család, hiszen a házaséletben tilos volt a védekezés a terhesség ellen.
A közösségek egy-egy híresebb magyarországi, ritkábban lengyelországi származású rebe körül alakultak ki. Az ilyen rebe csak jíchesz lehetett, tehát nagy hírű kelet-európai vallási vezető vagy annak leszármazottja. A mi kiérkezésünkkor magyar részről csaknem kizárólagosan a szatmári Reb Jajlis uralta a terepet. Bár 70. évében járt már, de fáradhatatlan aktivitással vonzotta maga köré a hívők ezreit. Ennek a hatalmassá növekedett közösségnek fénypontja volt a rebe szimhász tórai3 tánca, amikor mindenhonnan összecsődültek a hívek, hogy szemtanúi legyenek ennek az attrakciónak. Ez a „show”, ahogy az amerikaiak a látványt nevezik, kizárólag abból állt, hogy ez az idős ember egy kis Tórával órákig szaladgált körbe-körbe, míg a bámulói hatalmas kört alkotva körülötte, tapssal és „Örüljetek és ujjongjatok a Tóra örömünnepén” hagyományos szövegével biztatták. Ennek a napnak a délutánján, jóval a show előtt, a rendőrség lezárta a williamsburgi Lee sugárútnak ezt a szakaszát, valamint a bele torkolló mellékutcákat. A „One man show”-nak, vagyis egyetlen ember mutatványának óriási hagyománya van az Egyesült Államokban. Minden színész álma ez, hogy „premier plan”-ban, fényesen megvilágítva, egyedül jelenjen meg a színpadon vagy a mozivásznon. A szatmári rebe, illetve a gábejai4 nagyszerűen értettek a „public relation”-hez, a népszerűsítéshez, vagy nevén nevezve a valóságot: a reklámhoz. Erre szüksége is volt, mert meg kellett magyaráznia hitközsége és hívei „Soá”-t (vészkorszak) túlélő tagjainak, hogy miért és hogyan hagyta magára közösségét 1944-ben!
Még élénken élhetett a magyar zsidóság emlékezetében, hogy dr. Kastner Rezsőnek a cionista párt részéről volt egy megállapodása Eichmann-nal, az SS zsidóügyekkel megbízott vezetőjével, hogy bizonyos számú zsidót kiengednek Svájcba, akik a háború után majd „Palesztinában” telepedhetnek le. Ez abban a kilátástalan helyzetben – marhavagonokba zsúfolva az egész magyar vidék zsidóságát Auschwitzba deportálták – az életet jelentette! Reb Jajlis követelte, hogy őt is vegyék be ebbe a csoportba, vagyis népes hitközségét, amelynek évtizedeken át főrabbija volt, magára hagyta. Menekülési szándékában az sem feszélyezte, hogy ezt azoknak a cionistáknak a révén érte el, akikre addig rémes átkait szórta.
A gábék kitalálták, hogy nem Kastner és a magyar cionisták révén kerülte el hitközsége túlnyomó részének szörnyű sorsát, hanem a Szatmár közelében élő valamelyik Almássy gróf csempészte át Romániába. Az a több mint ezer zsidó, akik a svájci csoportban voltak, jól tudták, hogy a romániai meséből mi az igazság, de hát azok nem az ő hívei voltak. A híveket pedig semmi nem tarthatta vissza attól, hogy higgyenek a gábék meséjében.

Lábjegyzetek

* Részlet a szerzőnek a Háttér Kiadónál 2009-ben megjelent azonos című könyvéből.
Biberhüt (jiddis): bársonyból készült fekete kalap, amit a kelet-európai hászid zsidók viselnek hétköznap. Szombaton és ünnepnap „strájmlit” tesznek a fejükre, amely kilenc rókafarokból készül
2 New Deal: szó szerint új elosztást jelent, Roosevelt elnök nevéhez fűződő program. Célkitűzése, hogy javítsa a lakosság szociális helyzetét
3 Szimhász Tóra (a Tóra örömünnepe): az őszi ünnepsor végén tartják, amikor az évi ciklusban befejezik Mózes ötödik könyve utolsó szakaszának olvasását, és mindjárt utána folytatják az első könyv elejével
4 Gábe (jiddis): titkári vagy gondnoki teendőket lát el. A tiszteletbeli gábe templomi funkció, főleg tóraolvasáskor van szerepe, amikor meghatározza, hogy kit hívjanak fel a Tórához

Dr. Bródy Ernő testámentuma

DOKUMENTUM

A bevezetőt Szemere Miklós, kedves régi szerzőnk írta

Régi íratok, újságok és feljegyzések között találtam meg nagyapám cikkét, amely elvileg Budapest 5 községkerületéről íródott. Azért írom, hogy elvileg, mert elsősorban Budával foglalkozik és azon keresztül mutatja be a magyar zsidóság történetét befolyásoló uralkodókat. Véleményem szerint a cikk az 1950-es évek elején készült. Először arra gondoltam, hogy megpróbálom tömöríteni, de aztán rájöttem, hogy így csak elrontanám, amit semmiképp sem szeretnék, tehát változatlan formában hagytam. A szerzőről, nagyapámról egy rövid bemutatást készítettem.

Dr. Bródy Ernő

1873. szeptember 12-én született Miskolcon. Apja Bródy Vilmos - Bródy Sándor bátyja – Egerben született, anyja, Weinberger Regina Sátoraljaújhelyen. Középiskolai tanulmányait a miskolci református főgimnáziumban és Nagybányán végezte, azután jogot hallgatott a budapesti egyetemen. Joghallgató korában már a Magyar Hírlap országgyűlési tudósítója volt. 1904-ben megjelent egy cikke Vázsonyi Vilmosról, akit nem ismert, csak egy Terézvárosban képviselőjelöltként elhangzott beszédét hallotta. Ettől kezdve Vázsonyi Vilmos életében végig a legbelsőbb baráti köréhez tartozott. Miután önkéntesi évét a tüzéreknél leszolgálta ügyvédi vizsgát tett és hamarosan igen keresett és ismert bűnügyi védő lett. Egyik legismertebb védői sikerét a híres Zeisig-ügyben aratta. Az Ugocsa megyei Nagyszőlős kerület választotta meg először 1906-ban demokrata programmal képviselőjévé, 1910-ben pedig a halmi-i kerület képviselője lett. A Ház ellenzéki padjain mindig jelentős szerepet játszott. Különösen emlékezetes az a hatalmas beszéde, amelyet az 1913. évi sajtótörvény tárgyalásánál tartott, amikor egymaga egy egész ülésen csak ő beszélt. Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, századosi rangot ért el és több harctéri kitüntetést szerzett. Az első nemzetgyűlési választások alkalmával a budapesti XI. kerület Hegedűs Lóránttal szemben választotta meg képviselőjének nehéz harc után. A nemzetgyűlésen különösen a numerus clausus, a botbüntetés, az állami és társadalmi rend hatályosabb, törvényjavaslat ellen, a szabadságjogok védelmében mondott beszédei keltettek nagyobb visszhangot. A második nemzetgyűlésnek nem volt tagja. 1926-ban a Demokrata Párt listáján kapott mandátumot Budapesten (dél).
A képviselőházban is az ellenzéki harc egyik mozgató szelleme, a nemzeti demokrácia szilárd meggyőződésű képviselője és a kisemberek önzetlen és buzgó szószólója volt. A lakásmizéria, a boltbérdrágaság, a közüzemek konkurenciája, a bürokrácia és a kormány adópolitikája elleni küzdelme különösen a főváros lakosságának körében nagy népszerűséget szerzett neki. A titkos választójog, a sajtószabadság s az esküdtbíráskodás kérdése körült mondott beszédeiben Kossuth Lajos szellemét igyekezett a Házban ébren tartani. A Nemzeti Demokrata Párt belső válságaiban sok mérséklettel törekedett az ellentétek kiegyenlítésére, de az 1931-i és az 1935-i választási mozgalomban nem a Demokrata Párt élén vett részt, hanem Rassayval szövetségben, mint a szabadelvű és demokratikus ellenzék jelöltje. Ezzel a listával nyert mandátumot a budapesti déli kerületben.
Az Ideiglenes nemzetgyűlésbe (1944. dec. 21.–1945. nov. 4.) is beválasztották. Utána még 1947. szeptemberétől 1949. árpilisig volt a parlament tagja. Országgyűlési képviselősége mellett mindvégig ügyvédként dolgozott és rendszeresen írt újságokba, gyakran vezércikkeket.
1953-ban 80 éves korában a Vallás-és Közoktatási Minisztériumból ment nyugdíjba. Nyugdíjba vonulása előtt, de után is aktívan részt vett Budapest és a Pesti községkerület munkájában, amelynek elnöke volt.
1961-ben 88 éves korában Budapesten hunyt el.

A régi Budapest öt hitközsége

A régészek kiássák a régiségeket, a történetírók feldolgozzák a korok történelmi eseményeit – a tudomány oknyomozó módszerével és bizonyító adataival. Én nem vagyok sem régész, sem történelemtudós, de mint a jelenkori zsidó nemzedék tagja, aki szeretek közügyekkel foglalkozni, kötelességemnek érzem, hogy feltárjam, és ismertté tegyem azokat a kevésbé ismert részleteket, amelyeket a régészek kibányásztak, és a történetírók felkutattak. Mikor mi a múltra emlékezünk, a jövőbe tekintünk. A zsidóság minden összeomlás után feltámadt és újjá született. A vallás ősereje, erkölcse, igazsága és varázsa, a múlt világító fáklyájával mindig rátalált azokra a harcosokra, akik újra előről kezdték a vallásfenntartás magasztos munkáját. Ezektől a gondolatoktól eltelve, megragadta érdeklődésemet az a változás, amely a budapesti hitközség szervezetében végbement, a Magyar Izraelita Vallásfelekezet egységes szervezetéről szóló szabályzatnak életbe lépése óta. A mai egységes budapesti hitközség magába foglalja az új Budapest területén lévő összes hitközségeket. A régi Budapesten az új szabályzat előtt öt hitközség volt: egy ortodox és négy neológ. Az ortodox hitközség megalakítása 1870-ben természetes következménye volt a magyar zsidóság ketté, sőt később három részre szakadásának. De ugyanakkor négy neológ különálló hitközség szolgálta a fővárosi hitéletet. Ezt a helyzetet csak a történelem képes megmagyarázni, amely ezeknek a hitközségeknek keletkezési idejét különbözően alakította. Legrégibb 800 éves volt a budai, utána következett az óbudai, majd a pesti, amely mindössze 150 éves, végül a kőbányai ifjú, amely csekély 100 éves múltra tekinthet vissza. Mikor keletkezési sorrendben fogom ismertetni ezeknek a hitközségeknek történetét, ez az ismertetés a helyi vonatkozáson túl egybefoglalja a magyar zsidóságnak, sőt továbbmenve az európai zsidóságnak történetét, amely kisebb-nagyobb eltérésekkel a korszellem hatása alatt nagyjában körülbelül mindenütt hasonló volt. Egyszer Magyarországból űzték ki a zsidókat, másszor Spanyolországból, később máshonnan. Odamentek, ahol letelepedhettek. A bolygó zsidó nem a saját kedvéből bolyongott.
Mikor a római világbirodalom elfoglalta Palesztinát és felégette a második jeruzsálemi szentélyt, megkezdődött a zsidóságnak az egész világon való szétszóródása. A római birodalomnak sokhelyütt voltak tartományai. Pannónia is egy ilyen tartomány volt, amely állott Magyarország dunántúli részéből, Horvát-Szlavóniából és Ausztria egy részéből. Pannóniába már a római légiókkal együtt jöttek zsidók, mint harcosok, kereskedők és markotányosok. Erről van emlék is. A most sokat emlegetett Dunapentelén az akkori vámállomás főnöke, Cosmus állított fel egy emlékművet a császár tiszteletére a III. században és ez emlékmű zsinagóga kifejezése kétségtelenül bizonyítja zsidó származását. A római uralom után következett frank-szláv-avar uralom után következett a magyarok honfoglalása. Egykori krónikák szerint a magyarokkal együtt jöttek zsidók is, főleg a kazárok, akik közük sokan birodalmuk felbomlása után áttértek a zsidó vallásra. Kétszáz éven keresztül a honfoglalás után a zsidók a magyarokkal minden tekintetben teljesen egyenjogúak voltak, Szent Istvánról köztudomású, hogy egyenesen kívánta az idegenek letelepedését és a szerteszórt zsidóság a XI. században éppen a kedvező fogadtatás hírére szívesen jött Magyarországra. A baj később kezdődött, amiről majd a zsidók ügyében hozott jogszabályok ismertetésénél fogok megemlékezni.

Buda

Most rátérek a budai zsidó község keletkezésére. Kohn Sámuel rabbi klasszikus munkájában, amelynek címe: A zsidóság története Magyarországon a legrégibb időktől a mohácsi vészig megállapítja, hogy Magyarországon az első zsidó vallásközségek Budán, Esztergomban, Pozsonyban, Sopronban, Nagyszombaton keletkeztek. A tatárjárás után IV. Béla hozzálátott Magyarország újjáépítéséhez. Budát megtette királyi székhelynek és a zsidókat itt szívesen látta, aminek kétségtelen bizonyítéka az, hogy közvetlenül a királyi vár szomszédságában jelölt ki nekik külön utcát. Itt volt a fehérvári kapu vagy zsidó kapu, az utca pedig elterült ott, ahol legutóbb József főherceg palotája volt. Mindezt megörökíti egy emléktábla, amely elmondja, hogy 1424 előtt itt zsidó utca volt. Én most megnéztem ezt a helyet Grünwald Fülöpnek, a zsidó gimnázium kitűnő igazgatójának társaságában, aki a budai hitközségről külön tanulmányt írt. Itt volt a zsinagóga is és alatta a Várhegy alján a zsidó temető, amelyből a XIX. század végén álló sírköveket találtak a XIII. századból. Később a zsidók átköltöztek a jelenlegi Táncsics Mihály utcába, amely torkolatánál volt a Szombat kapu, más néven Bécsi kapu a XIV. század elején. Itt volt a zsinagóga is.
Grünwald felteszi a történetírói kérdést, vajon a Werbőczy utca melyik oldalán? Ez a kérdés helyes a történetíró részéről, én azonban nem követhetem, megelégszem azzal, hogy a zsinagóga a Werbőczy utcában volt, sőt az is elég, hogy egyáltalán zsinagóga volt Budán, a Werbőczy utcában a XIV. században. Miután így az első budaiakat végigkísértem a bölcsőtől a sírig, most rá kell térni arra, hogy mivel foglalkoztak, miből éltek. Leghelyesebb lesz, ha először azt összegzem mit nem volt szabad tenniük? Miután a középkorban és soká is, míg a föld volt minden jog alapja, a zsidókat a rendi uralom a föld műveléséből kizárta. A zsidók a közjogok minden területéről ki voltak közösítve. Nem lehettek közalkalmazottak. Az a rövid és időnként visszatérő korszak, mikor adószedők voltak azért, mert egyedül ők tudtak írni, olvasni és számolni, hamar elmúlt. Miután a nemesség előjoga volt a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalomban való részvétel, a zsidó ezek egyikében sem részesült, nem volt sem aktív, sem passzív választójoga.
A zsidó nem mehetett tudományos pályára, mert sem a közép, sem a főiskolákra nem vették fel őket. Európa némely országában felvették őket az orvosi egyetemre, de Magyarországon csak II. József alatt nyílt meg számukra az orvosi pálya, amely oly sok jeles zsidó orvost termelt ki. A zsidó, Magyarország legnagyobb részében, így Budán sem lehetett iparos, mert az ipari céhek, amelyek a kenyéririgység és a zártkörűség fellegvárai voltak, nem engedték be őket maguk közé. Ily sok tilalomfa mellett nézzük, hogy mivel foglakozhattak? Kereskedéssel és pénzüzletekkel. A legrégibb időktől fogva voltak budai zsidók, akik részt vettek a nemzetközi kereskedelemben. Mikor a naturálgazdaságból áttértek a pénzgazdálkodásra a városok lettek a közvetítő kereskedelem és hitelnyújtás székhelyei. A Nyugatnak a Kelettel való összekötetését, az úgynevezett Levante kereskedelmet az olasz tengeri városok Genova és Velence közvetítették. Ebből a munkából is igyekeztek őket kirekeszteni, úgyhogy volt korszak, melyben a zsidókat kiskereskedésre és a pénzkölcsönzésre utalták. Külön kell szólni a középkori uzsora fogalmáról. A római egyház felállította a kánoni tilalmat, hogy nem lehet kamatra pénzt kölcsönözni, mert e tan szerint „a pénz nem szülhet pénzt”. A zsidóknak nem volt ilyen tilalmuk, úgyhogy ebben a kánoni tilalom korszakban a pénzkölcsönzést egyedül a zsidók gyakorolták.
Ebben az időben minden pénzkölcsönzést uzsorának minősítettek. Csak később a római jog tette meg a helyes megkülönböztetést, mikor megállapította a törvényes kamat fogalmát. A törvényes kamat mértékét államilag határozták meg, a mértéken belül szabad volt kamatot szedni, ami ezen túlment abból lett az uzsora. Mikor a római egyház leszállt az uzsora paripájáról és a túlvilági üdvösség helyett, némi földi üdvösséget is engedélyezett, a kamatokra való kölcsönzés nagyon népszerű eszközzé vált és immár az egyházak maguk is gyakorolták, azzal könnyítve szent lelkiismeretükön, hogy az egyházmegyei bankokat a Szent Lélekről nevezték el.
Most összegzem azokat a jogszabályokat, amelyeket a zsidókkal szemben felállítottak mind Magyarországon, mind Európában. Mikor a keresztes háborúkat megindították a középkorban XI. században a címlet az volt, hogy Jézus sírját vissza kell foglalni az iszlámtól. Ezek a keresztes háborúk rövidebb-hosszabb időközben (összesen négy volt) vallási jelszavak alatt indultak meg. Vallási jelszavak alatt raboltak, pusztítottak és útjukban ölték a zsidókat. A kezdetleges vallási jelszavak később politikai, sőt üzleti célokat takartak, és konduló pontjául szolgáltak egy európai zsidóellenes törvényalkotásnak, amely Magyarországot is megmételyezte. Szent László szabolcsi zsinata hozta az első zsidótörvényt, amely megtiltotta a zsidó – keresztény házasságot és megtiltotta a zsidóknak, hogy keresztény rabszolgákkal műveltessék akkor még meglévő földjeiket. Ez történt 1092-ben. Ezentúl minden században hoztak zsidótörvényt – néha jót is, ámbár mindegyikből kitűnt az, hogy a zsidót nem hajlandók a kereszténnyel egyenjogúaknak tekinteni. Ugyanezt tették a parasztsággal is, amelytől a köz minden jogát és a magánjog legnagyobb részét megtagadták. A XII. században, 1110-ben Könyves Kálmán hozta a törvényt, amely a zsidó földbirtokosokat ráutalta a pogány rabszolgákkal való földművelésre, de ezt is olyan formában, hogy a zsidó földbirtokosoknak püspöki városokban kellett lakniok.
A XIII. században II. Endre, ki szintén vezetett keresztes hadjáratot a Szentföldre, ő hozta azt a törvényt, hogy a zsidók nem lehetnek adó- és sótisztek. Endre a beregi erdőben letett esküjével a zsidókra szabadította az úgynevezett zsidó jeleket: a sárga foltot, a vörös süveget és a vörös köpenyt. Ugyanebben a században IV. Béla kiadta a zsidóknak a kiváltságlevelet, amely személyükben és vagyonukban megóvta őket, de az államhoz való viszonyukban lesüllyesztette őket kamaraszolgákká, akik mind a király tulajdonai, a király védelme alatt állanak. A XIV. században végzetes esemény történt a zsidók irányában. Nagy Lajos, aki hittérítő buzgalmában a zsidókat is a római egyháznak akarta megnyerni. Mikor ez a kísérlete a magyarországi zsidók állhatatosságán csődöt mondott, 1360-ban a zsidókat kiűzte Magyarországból. A magyar zsidók elszéledtek Cseh–Morva–Lengyelországba, Ausztriába. Nagy Lajos öt év múlva visszavonta rendeletét és a zsidókat ismét visszaengedte, de a sok elkövetett sérelmet már jóvátenni nem tudta. A XV. században Zsigmond király új formulát fedezett fel. Zsidótartási jogot adott főuraknak és főpapoknak. Ez azt jelentette, hogy a zsidók ezeken, a földesúri birtokokon letelepedhettek és ottan a földesúri jogokat pálinka, szeszfőzés, kocsmatarás bérbe vehették és szabad lakhatásukért a földesúrnak védpénzt fizettek.
Zsigmond ugyanakkor a szabad királyi városoknak kiváltságlevelet adott, amelynek alapján a városi tanácsokat feljogosította annak eldöntésére, hogy befogadnak-e maguk közé cigányt és zsidót. Zsigmond pazarló, könnyelmű ember volt, aki minden eszközt megmozgatott arra, hogy pénzt zsaroljon. Miután megadta a zsidótartási jogot, ő maga is követelte a királyi védpénzt, ugyanakkor a városok is zaklatták a zsidókat. Megtörtént, hogy e három tényező: király, főúr és város verekedtek egymással a zsidók pénzéért, de a végén kiegyeztek egymással a zsidók bőrére. Nincs jellemzőbb Zsigmond pénzhajhászatára, mint az, hogy a konstanzi katolikus zsinat költségeit zsidókkal fizetette meg. A XV. században uralkodott Hunyadi Mátyás az addigi jogkorlátozásokat fenntartotta ugyan, viszont a zsidók személyi és vagyonbiztonságát biztosította, úgyhogy nem kellett kínos jogbizonytalanságban élniük.
A zsidók nagy reményekkel fogadták Mátyást már akkor, mikor Csehországból Magyarországra érkezett, később megkoronáztatása alkalmával, végül az olasz Beatrice hercegnővel való budai menyegzőjénél. Egykorú krónikás leírja azt a díszbandériumot, amellyel a zsidók a lakodalmi menetben részt vettek. E leírás szerint nemcsak a hitközségi elnök ült lovon karddal, hanem őt 24 bíborba öltözött elöljáró követte lovon és csak egy nagy kosárban 10 font ezüstöt vittek, őket 200 gyalogos követte. Ennek a díszmenetnek egy kritikusa a leírást képzelet dús túlzásnak nevezte, ami a lovasok nagy számánál fogva helytálló is lehet. Ez a fogadtatás Mátyásra mindenesetre jó hatással lehetett, mert 1486-ban felállította a zsidó perfektura intézményét és prefektusnak a budai Mendel Jakabot nevezte ki. Ez a zsidó perfektura intézménye olyan lehetett, mint a mai Országos Irodáé, közvetítette a zsidók sérelmeit, panaszait, kívánságait, javaslatait a trónhoz és a zsidóktól beszedte az adót. Ezen viszonylagos nyugalom után következett a XVI. században Ulászlónak majd II. Lajosnak az országot pusztulásba vivő uralma, majd egy kikeresztelkedett zsidónak, Fortunátus, utóbb Szerencsés Imrének üstökösszerű pályafutása, amellyel egyszerű zsidó gyerekből Magyarország alkincstárnokává tornászta fel magát. Werbőczy István megfúrta ugyan, de később ismét nyeregbe jutott, és vallásához visszatért. 1526-ban bekövetkezett a mohácsi vész, amely után törvénnyel kiűzték a zsidókat Magyarországból. De ez már a budai zsidókat nem érintette, mert ekkor már nem volt zsidó Budán. Ezután jött a törökvilág Magyarországon, amely több mint egy évszázadig tartott. Majd a XVII. században Buda és Pest felszabadítása 1686-ban, amikor a zsidókat összefogdosták és megölték. A XVIII. században a zsidók szempontjából több nevezetes esemény történt. III. Károly a XVIII. század elején 1726-ban uralkodói rendeletet adott ki Ausztria tartományai részére, amelyben elrendelte, hogy a zsidó családból csak egy férfitag nősülhet. A család többi férfi tagjainak, ha nem akarták magukat megfosztani a házasság áldásaitól, Ausztriából ki kellett vándorolniok. Akkor az osztrák részekből sokan jöttek Magyarországra, főleg Budára.
Mária Terézia királyné vérbeli antiszemita volt, és mindjárt uralma kezdeti éveiben, 1746-ban kiűzte a zsidókat Budáról. Fia, II. József vele szemben és általánosságban az emberiességet képviselte, de erről és a hátralévő századok eseményeiről a pesti hitközség alakulásánál emlékezem meg.
A zsidók hitélete Budán kezdettől fogva élénk és mozgalmas volt. Mindenütt, ahol letelepedtek, siettek zsinagógát építeni, iskolákat állítani a gyerekeknek, ahol őket megismertették a Biblia és a Talmud örök szépségű tanaival. Volt idő, amikor hetenként háromszor éjjelenként összejöttek, és virrasztással elmerültek a nagy fóliánsok tanulmányozásába. A zsidók belső ügyeikben a háromtagú Bét Dit tanácsait és döntését kérték ki. Községi szervezetük a király, a város vagy a földesúr fennhatósága alatt állott, de amennyire igyekeztek őket polgári életmódjukban elkülöníteni és megzavarni, a vallás szabad gyakorlatát lehetővé tették számukra. A budai zsidók a XV. században a magyarok között az élre ugrottak. Nemcsak a saját községük ügyeit intézték, hanem a zsidó vallási közösség magyarországi képviseletét vállalták magukra, és összeköttetéseiket a közösség érdekében használták fel. Rabbijaik közül a legnevezetesebb volt Kohen Efraim, akinek bölcs döntéseit nemcsak Magyarországból, hanem a környező államokból is kikérték, és akinek tudományosan megalapozott dolgozatait halála után fia tette közzé Efraim Kapuja címmel, amelyet külföldön is megérdemelt elismeréssel fogadtak
A teherviselés tekintetében a zsidókat mindenféle nyomasztó adókkal sújtották. A legsúlyosabb és a legszégyenteljesebb volt ezek között a Mária Terézia által önkényileg rendszeresített türelmi adó, amelyet a királynő 1749-ben vetett ki. Ezt az adót bizottságok útján felosztotta a megyékre, és ahonnan nem folyt be az előírt adó, melyet a zsidók egyedül a levegő szívásáért fizettek, ott a hiányt az egész zsidó közösségnek kellett kipótolni. Ezt az adót Mária Terézia előbb évi 20 000 forintban állapította meg. Ez évről-évre emelkedett 1772-ben már 60 000 forint, 1778-ban 80 000 forint, 1813-ban 160 000 forintra szaporodott. A türelmi adót majdnem 100 év után 1846-ban V. Ferdinánd szüntette meg. Buda, Mária Terézia kegyetlen intézkedései után csak II. József uralomra jutásával ocsúdott fel, ezután kezdődött meg a küzdelem az emancipációért, amely csak több emberöltő után valósult meg.

Óbuda

Az óbudai hitközség már előbb is létezett, de jelentősége csak a budaiak kiűzése után nőtt meg, mikor a kiűzött budaiak közül sokan Óbudára mentek át és ott letelepedtek. Óbuda ezidőtájt földesúri birtok volt. A földesúrnő Zichy Péterné grófné volt, aki az Óbudán telepedett zsidóknak kiváltságlevelet adott, amelynek alapján jóságát és kegyességét különféle címeken szedett védpénzekkel fizetette meg. Óbudán megengedték azt, ami Budán tilos volt, iparral is foglalkozhattak, volt köztük borbély, cipész, szabó, üveges, kézműves. A hitközségnek külön kóser korcsmája volt, melyet bérbe adott. A hitközség elöljáróit a grófnő által jelöltekből választotta. Az elöljárók ítéletét meg lehetett fellebbezni a grófnéhoz, aki az Úriszékkel hoz ítéletet. Minden házasság után egy körmöci arany jár az uraságnak. A rendes adón kívül a hitközség a földesúrnő születés- és névnapján, újévkor, húsvétkor és Szent Márton napján adandó ajándékokat évenként 200 forinttal megválthatja. 1766-ban a hitközség a Zichyek védelme alól a kamara fennhatósága alá kerül.
Óbudán rendkívül megélénkült a hitélet, mikor a Bródyból származó Münz Mózes lett a rabbija. Münz nagy tudományú és nagy becsvágyú férfi volt, aki saját hitközségén túl Pest megyében, sőt az országban is nagy tekintélyre tett szert, hitközségek, földesurak, várostanácsok kérték ki véleményét és házassági szerződési, magánjogi és vallási kérdésekben kérték döntését. Erősen ortodox felfogása a neológia világias jellegű reformjaival nem tudott egyet érteni és ez a felfogás összeütközésbe hozta Chorin Áronnal az aradiak reformer szellemű főrabbijával, akinek könyvét indexre tették és ennek végrehajtása céljából Chorint Budára idézték. Itt közölték vele, hogy abban az esetben, ha nem vonja vissza könyvének tanait, az aszódi és zsámbéki rabbival lenyíratják szakállát. Chorin, aki azt hangoztatta, hogy semmi olyat nem tett, amit vissza kellene vonnia, a szégyen elkerülése végett ezt megtette és ezzel véget vetett annak a botránynak, amely műve körül kifejlődött. Münz rabbisága idején Óbuda ugyanúgy az élre került, mint előbb Buda. A magyarországi zsidók képviseletét Óbuda vállalta magára és feladatának derekasan megfelelt. Münz beszéde, amellyel az Óbudán át érkező Sándor Lipót főherceg nádort üdvözölte, általános feltűnést keltett. A király Münzöt Pest megye főrabbijává nevezte ki.
Óbuda 1820-ban építette fel ma is fennálló gyönyörű templomát, amely abban az időben a legszebb volt az országban, de ma is nevezetes műemlék.

Pest

Pesten még nem volt számottevő zsidóság, midőn már Budán és később Óbudán virágzó zsidó közösségi élet alakult. Volt egy időszak, mikor a reakciós városi tanács 100 éven keresztül nem engedte meg a zsidóknak a Pesten való lakást. Nappal bejöhettek a vásárra, de éjszaka vissza kellett térniük falusi lakukba. Mikor 1726 elején a híres Oppenheimer cég bécsi főnöke Pestre jött, hogy részt vegyen a királyi tábla előtt folyó tárgyalásán, a városi tanács elrendelte, hogy éjszakára Budára menjen a befagyott Duna jegén. Oppenheimer a királyi táblához fordult, hogy rendelje el a Pesten való alvás kiváltságát, ami meg is történt. Pest a 18. században végrehajtott zsidó összeírásnál büszkén hivatkozott arra, hogy nem kell kitöltenie semmiféle rubrikát, mert Pest zsidómentes. A helyzet II. József 1783-iki rendelete folytán változott meg. József elrendelte, hogy a zsidók a szabad királyi városokban mindenütt szabadon lakhatnak, kötelezte őket iskolák tartására, német vezetéknevek felvételére, megengedte nekik, hogy rőffel és mértékkel, mérleggel és ollóval mindenütt kereskedhetnek, szabadon űzhetnek ipart, tízévi iskolázás után nagykereskedői engedélyt kapnak. Semmiféle lealázó megkülönböztető jelt nem kell viselniük. A pesti zsidókat két kategóriába osztották: a helytartótanács által tolerált és az ideiglenes tartózkodású kommoriált zsidókra. A Terézvárosnak szűk utcáiban telepedtek le, és kezdetben a városi tanács nem engedte sem a Belvárosba, sem a Lipótvárosba, amely később a zsidóknak leglakottabb városrésze lett. A gazdasági élet fellendülésével Pest lett a központ, ide jöttek tömegesen a zsidók, akik első templomukat a Király utcában, később a Károly körúti Orczy házban rendezték be. Az 1790-iki híres országgyűlés a zsidókról szóló törvényben meghagyta őket ugyanabban az állapotban, amelyben voltak II. József idején.
A reformkor törvényhozása a zsidókról is megemlékezett. A javaslatot Dubraviczky Simon Pest megye alispánja és követe kezdeményezte és emelkedett szellemű javaslatában és beszédében a zsidókat az összes polgári jogokban akarta részesíteni.
Az emancipációs mozgalom melegszívű pártfogásra talált Eötvös Józsefben, aki a főrendi házban nagyszerű beszédben cáfolta meg a zsidók elleni szokásos rágalmakat és hazugságokat. A főrendi ház rontott a javaslaton és még inkább a bécsi kamarilla, amely mindenféle korlátozásokat szúrt az 1840. XXIX. zsidótörvénybe. Az 1848-i jobbágy felszabadító országgyűlés nem hozta meg a zsidók egyenjogúsítását. A zsidók nem kapták meg a jogot, de a szabadságharcban példaadó módon teljesítették hazafias kötelességüket. Ennek elismerése volt a 1849. júliusi szegedi törvény, amely Kossuth kormányzósága alatt kimondta az egyenjogúsítást. Az abszolutizmus bukása után 1867-ben az országgyűlés kimondta a zsidók egyéni egyenjogúsítását, az 1895-i recepciós törvény pedig a zsidó vallást bevett vallásnak minősítette. A pesti zsidóságnak első rabbija Wahrmann Izrael volt, Wahrmann Mór képviselőnek nagyatyja. Később kitűnő rabbijai voltak Schwáb Oroszlán, Meisel Alajos, Kaiserling Mayer, Kohn Sámuel, aki 1866-ban kezdte meg magyar szónoki működését az 1858-ban felépült Dohány utcai templomban. Az emancipáció után bekövetkezett események, főleg az egyházpolitikai törvényalkotások külön méltatást igényelnek.

Kőbánya

A kőbányai hitközség alakulásához nem fűződik politikai indok. A szabadságharc után, az abszolutizmus kezdetén, 1851-ben összegyűlt Kőbányán 200 zsidó, akik előbb imaegyesületet, majd 1880-ban hitközséget létesítettek.
Most a távol múlt után a közelmúltról óhajtok megemlékezni. A jogegyenlőségen első rést ütötték a numerus clausussal, ezt követte a Gömbös uralom a tengelypolitikával és a tragédia befejeződött Auschwitzcal. A németek eszelős vezére elkiáltotta magát, hogy a zsidókat ki kell irtani, és Magyarországra küldött pribékjei a zsidókat üldözték, kínozták, deportálták, és nagy részét megölték. A pokol mélysége tárult fel, amelynek csak a szovjet felszabadító hadsereg és Hitler dicstelen kimúlása vetett véget. Bennünket nem kell buzdítani a békére, nem kell felhangolni a fasizmus ellen. Lelkünk fellángol, kezünk ökölbe szorul, ha visszaemlékszünk emberbőrbe bújt fenevadak embertelenségére. Mi sok mindenről elfelejtkezhetünk, de nem felejthetjük el azt, hogy a középkori barbárok vérszomjas ivadékai a zsidóságot halálra ítélték, és az ítéletet az ártatlan százezreken végrehajtották.
Nekünk az a kötelességünk, hogy gondoljunk a megdicsőültekre. Tisztünk az, hogy folytassuk a vallásfenntartás munkáját és méltó utódai legyünk azoknak az ősöknek, akik éltek és azoknak a vértanúknak, akik meghaltak a zsidóságért.

Egervári Vera:

Héberül is megjelent
Kertész Lilly
„Mindent felfaltak a lángok” című könyve

az izraeli Ekked Könyvkiadó gondozásában

Kertész Lilly nagy sikerű, a Vészkorszakban átélt élményeit tartalmazó műve – az izraeli, majd a magyarországi, illetve a Brémában megjelenő német nyelvű kiadás után – végre héberül is napvilágot látott. Hosszú évek munkája a héber fordítás, amelynek végső formáját Itamár Yaoz Keszt, a neves műfordító, illetve a kiadó vezetője, Chana Yaoz professzor asszony adta meg.
A könyv borítóját Schreiber Judit művészi szobra díszíti: a kettéhasadt élet fáját átölelő fiatal lányt a fa gyökerei is átfonják. Örök jelkép a poklokból visszatért zsidóság számára.
Ez a teljesen egyéni stílust és sodró történetet tartalmazó kötet, hiánypótló a magyarul már nem beszélő izraeli generáció számára, mert választ ad a sok „Miért?” kérdésre, amit számtalanszor újra és újra feltesznek a Vészkorszakot átszenvedett izraeli zsidóknak.
Az alábbi idézet a magyar kiadás hátoldalán jelent meg:
„A Vészkorszakról sok könyvet írtak. Lényegében mindegyik hasonlít egymáshoz, hiszen a zsidóság közös tragédiáját örökítik meg, de írójuk egyéni sorsa és átélése szerint sokban különböznek.
Ennek a könyvnek a szerzője húszéves fiatal lány, boldog menyasszony kálvária-útját ismerteti meg velünk, akit a meleg családi fészekből ragad ki az értelmetlen gyűlölet, hogy a poklok-poklán át hurcolja magával...”
A könyv megírása avatott íróra vall. Gördülékeny, olvasmányos, minden mondatának súlya van, és ha ezt a fájdalmasan szomorú témát szabad így jellemezni, annyira izgalmas, hogy az Olvasó nem tudja letenni, amíg a végére nem ér. Közben állandóan kíséri a gondolat, az égbekiáltó kérdés: hogyan létezik, létezhetett ,hogy ez a minden emberi képzeletet felülmúló, kegyetlen genocídium a huszadik század kultúrált Európájában megtörténhetett?!
A könyv mementó az eljövendő nemzedéknek, hogy ez többé ne ismétlődhessen meg.
Kertész Lilly könyvének héber nyelvű megjelenése alkalmából lakóhelyén, a nordiai Migdale Hajam Hatichon előadótermében az igazgatóság sok virággal, gazdag büfével, csodálatos ünnepséget rendezett.
Lilly mellett, az ünnepi asztalnál ott ült három leánya – Judit, Noga és Amira. Az estet – 150 fős közönség jelenlétében – Dán Lázár igazgató nyitotta meg. Judit Árichá, a Norditon nevű helyi lap munkatársa, a könyv megjelenése alkalmából írt ismertetését olvasta fel, akinek beszédét Lilly megható szavai követték.
A könyvünnep során Lilly lánya, Judit megható részleteket olvasott fel a könyvből – gyakorlott előadóra jellemző átéléssel. Mina Méiri is részletet olvasott a könyvből, majd élő interjút készített Lillyvel, amit a közönség nagy tetszéssel fogadott.
Záróakkordként Lilly unokája, Neta erre az alkalomra saját zenei szerzeményét, érzésekkel teli, szép dalát énekelte el, miközben zengett kezében a gitár, szárnyalt a gyönyörű muzsika hangja, elbűvölve az amúgy is meghatott közönséget.
A ház lakói és a meghívott vendégek szeretettel vették körül és jókívánságokkal halmozták el Kertész Lillyt.

*
Itt számolok be az Even Jehudában, a könyvtárban rendezett irodalmi estről is, ahol nagy-nagy szeretettel fogadták a szerzőt és családját, a városka egykori lakosait. A zsúfolásig megtelt könyvtár vezetőnője, a polgármester és más illusztris személyek méltatták a jelentős alkotást. A felolvasott részletek, illetve Neta dala itt is nagy sikert aratott.

Elie Wiesel: „Akárhová vezet majd az élet benneteket, maradjatok meg zsidónak!”*

Tisztelt Elnök Úr, Miniszterelnök Úr, Miniszter Urak, Excellenciás Hölgyek és Urak, a Sajtó megjelent Képviselői, Barátaim!
Először is engedjék meg nekem és feleségemnek, Marionnak, hogy kifejezzük őszinte hálánkat, amiért erre a rendkívüli ülésre meghívót kaphattunk, amely a magyar Chábád Lubavics mozgalom 20 éves működésének tiszteletére ült össze. Érthető – személyes és történelmi – okokból ez igen sokat jelent nekem, mint zsidónak, mint írónak és mint tanárnak is.
Külön köszönöm Dr. Köves Slomónak, az EMIH vezető rabbijának, aki ezt a budapesti látogatást megszervezte.
Zsidóként szólok önökhöz, olyan emberként, akinek az életére nagy, sőt mondhatni drámai hatással volt a magyar történelem és kultúra.
Azon férfiak, nők és gyermekek egyikeként szólok önökhöz, akik zsidó családból származva Romániában látták meg a napvilágot, de Magyarországon keresztül kerültek Auschwitzba… Elnézésüket kell kérnem, amiért felszólalásom teljes szövegét nem magyarul mondom el. Életem nagyobbik felében – 1945 óta – előbb Franciaországban, majd Amerikában éltem, leginkább más nyelveken tanultam, dolgoztam, olvastam és írtam. Viszonylag kevés alkalmam volt magyarul megszólalni. És minthogy író vagyok, s a nyelv igen-igen nagy becsben áll előttem, inkább most sem tenném. Szíves engedelmükkel tehát angolul folytatom.
Évekkel ezelőtt – Ronald Reagan elnök úrhoz intézve szavaimat – azt mondtam, olyan hagyomány részese vagyok, amely megköveteli tőlem, hogy a hatalom gyakorlóinak megmondjam az igazat. Őszintén remélem, nem sértem meg önöket, ha ugyanebben a szellemben szólok most is.
Ez alkalommal is szeretnék szót ejteni a múltra való emlékezés fontosságáról. Ahogyan a régi görögök keresték a szépséget, s a rómaiak a boldogságot, úgy vannak a zsidók szüntelenül elfoglalva az emlékeikkel.
„Amikor az önök katonái 1940-ben megérkeztek Máramarosszigetre – jól emlékszem még –, az ottani zsidóság megkönnyebbüléssel és bizalommal fogadta őket.
Otthon többnyire jiddisül beszéltünk természetesen, de a második nyelvünk a magyar volt. Magyar iskolába jártam. Héberül imádkoztam, jiddisül álmodtam, a beszélgetéseink viszont többnyire magyarul zajlottak. Édesanyám kívülről tudta Petőfi és Ady verseit. Nagyanyám hadiözvegy volt: a férje, az én nagyapám, akinek a nevét viselem, felcser volt az osztrák–magyar hadseregben, ott harcolt és esett el. A zsidók hosszú-hosszú időn át ennek az országnak a leghűségesebb polgárai közé tartoztak.
Annyira büszkék voltunk a magyarságunkra, hogy naiv módon azt gondoltuk, megvéd bennünket. Olyannyira így volt, hogy amikor hírét vettük a deportálásoknak, és hogy az úti cél ismeretlen, meg voltunk győződve róla, a kormány sosem árulhat el bennünket. Nyilván elrejtenek majd valahol, egy munkatáborban, téglagyárban – Magyarországon belül, biztonságban.
Emlékszem, és le is írtam már, hogyan jöttünk el otthonról utoljára… Édesapám könnyezett. Sose láttam azelőtt sírni. Anyám – úgy tűnt – mélyen el van merülve a gondolataiba. A kishúgomon vörös kabátka, aranyszőke haját gondosan megfésülték. A csendőrök taszigáltak minket, bottal noszogattak, rákiabáltak a húgomra is, ránk is: Gyorsabban! Gyorsabban! Attól a perctől fogva gyűlöltem őket. És ma is a gyűlölet az egyetlen kapocs köztünk.
Emlékszem arra is, ahogy megérkeztünk a Nagyzsinagóga udvarára. A bejáratnál sorba állítottak minket. A magyar tiszt a papírjainkat kérte. Beléjük se nézett, azzal a mozdulattal hajította a kukába, az illúzióinkkal és az életünkkel együtt.”
Amit most felolvastam önöknek, 1954/55-ben írtam. Minden szava igaz. De… harag és reménytelenség szülte, a gyűlölet addigra elmúlt. Voltaképp sosem gyűlöltem igazán senkit. Egészen biztos, hogy nincs bennem gyűlölet a mai Magyarország iránt. Nem gyűlölök én ma senkit sem. Az Izraelben élő zsidók szeretnek engem, és én viszontszeretem őket teljes szívemből, de sose engedném meg senkinek, hogy azt mondja, nekem ezért gyűlölnöm kellene az ő ellenségeiket, a palesztinokat. Nem fogom. Akármi is a jó válasz a fájdalmakra és a reménytelenségre, a gyűlölet nem része annak.
És mégis, a múlt része a jelenünknek. Avagy William Faulkner szavaival: „A múlt nem halott, sőt mi több, még csak el se múlt igazán.” Azok, akik megtagadják a múltat, szégyent és romlást hoznak a történelmünkre. A mélységes szomorúság, amit mi, magyar zsidók éltünk át, elszenvedve a gyűlölettel teli magyar csendőrség brutalitását, kegyetlenséget, mielőtt átadtak volna a német SS kezébe, nem múlik el és nem is halványul. Vajon Adolf Eichmann-nak és maroknyi lakájának tényleg sikerült volna hat-nyolcszáz ezer férfi, nő és gyermek Birkenauba deportálását ilyen semmi idő alatt véghezvinnie a fasiszta magyar haderő aktív közreműködése nélkül?
Vajon a történelem következménye vagy elfajulása volt az, ami történt? Vajon az volt-e a célja, hogy megtanítson minket óvakodni az olyan helyzetektől, amikor az ember az isteni teremtés kudarcává lesz? Arisztotelésznek volna igaza, aki szerint a filozófia a botránkozás és a félelem hatására indul fejlődésnek?
Némelyikünk mindkettőt átélte. De a mi rémületünk és szomorúságunk nem az új generációké. Önök közül azok, akik kései születésüknek vagy erkölcsi bátorságuknak köszönhetően nem voltak részesei a bűntetteknek, nem löktek zsidókat a Dunába, nem verték őket halálra az utcán és nem adták át Eichmann tettestársainak, per definitionem ártatlanok. Nem vagyok hajlandó a kollektív bűnösségben hinni. Önök nem is a tegnapért felelnek, hanem a máért, nem azért, ami a sötét emlékeket szülte, hanem azért, ami önökön áll. Önök, e Parlament tiszteletre méltó tagjai közül azok, akik önszántukból tanulmányozták tragikus történelmünket, szövetségeseink és barátaink; mások, akik a régi-új gyűlölet nevében a tagadást prédikálják, nem méltók sem nemzeti, sem népi szolidaritásunkra. Talán valóban csak kicsiny, marginális kisebbséget jelentenek, de a történelem megtanított minket arra, mi minden következhet kis csoportok manipulatív tevékenységéből. A kis nyilas csoportok gyilkos ereje szavakban gyökerezett – mocskos szavakban, gyűlölködő szavakban, mérgező szlogenekben, melyek mások nyilvános megalázására, erőszakra és öldöklésre buzdítottak. A tettek a szavakat követték, ahogyan mindig. És akkor már gyakran késő.
Nem az volnék, aki vagyok, ha ezt az ünnepélyes alkalmat ki nem aknáznám, és nem sürgetném önöket – arra apellálva, ami a legnemesebb és legjobb önökben –, hogy határolódjanak el a politikai közélet, sajtó és irodalom antiszemita és rasszista elemeitől. Szégyent hoznak erre a nemzetre, félelmet keltenek a zsidó kisebbségben és más kisebbségekben, amilyen például a roma kisebbség. Miért nem követik önök Franciaország és Németország példáját, és nyilvánítják a holokauszt-tagadást nem csupán illetlen vagy abszurd tettnek, hanem törvény által szankcionálható véteknek? Miért nincs az iskolákban nagyobb súlya a holokauszt oktatásának? Miért nem lehet hozzáférni a háború idejéből való magyar levéltári iratokhoz, különösen ami a titkosszolgálatok archívumait illeti? Vajon miért nem férhetek én ma hozzá a máramarosszigeti zsidók listájához, holott azt magyar hatóságok állították össze aznap, amikor elhagytuk a gettót? Hogyan félhetnek önök, egy büszke nemzet, efféle dokumentumoktól, holott azokban csak nevek vannak?
Az emlékezet célzatos megrostálása vagy megcsonkítása elkerülhetetlenül keserűséget, frusztrációt és szükségtelen szkepszist szül a jelen helyzetben, amikor minden erőnket mozgósítanunk kell a rasszizmus elleni harcra. Az ilyesmi nemcsak mindenestül erkölcstelen, hanem ostobaság is – ahogyan ostobaság az antiszemitizmus is, az írott emberi történelem legvénebb kollektív előítélete. A történelem ezt nekünk már többször is bebizonyította. Ki az antiszemita? Aki azelőtt gyűlölt engem, hogy a világra jöttem volna. Hitler és tanítványai, köztük a nyilasok számára zsidónak lenni önmagában is halálra méltó vétek volt.
Megtanultuk a múltból a közömbösség veszélyeit is. Emlékezzenek arra, amit mondok: a szeretet igazi ellensége nem a gyűlölet, hanem a közöny. Mások szenvedése iránti közöny a magunk szenvedését is némává és terméketlenné teszi. Nem a folyamat kezdete ez, hanem a vége. A nép, amelyhez tartozom, többek között azért is szenvedte el, amit elszenvedett, mert túl sok volt a közönyös szemlélő.
A nemzet igénye, hogy önmagára büszke lehessen, méltányolható igény. Minden tagjának joga van hozzá. Önök is, ugyanúgy mint mások, arra lehetnek büszkék, ha a végzet emberivé formálásának vágya megvan önökben.
Legyenek méltók az eszméikhez, legyenek elszántak a valóra váltásukban. Megbecsülést és tiszteletet fognak szerezni önöknek a határokon túl is. Hadd tiszteljék önöket mások, ne pedig szégyenkezniük kelljen miattuk. Ezen a földön sokak szeme és füle figyel most ide, mit mondunk e percben mi egymásnak, ne utasítsák el őket, ne okozzanak csalódást nekik.
Túlélték a fasizmus kegyetlenségét, a kommunizmus hazugságát, tiszteletet vívtak ki maguknak a nemzetek nemzetközi családjában az elszántságukkal, hogy e 20. századi romokon emberi értékekre épülő rendszert építenek maguknak, elutasítják a politikai és a vallási fanatizmust is, és megóvják minden ember jogát – Erasmus és Montaigne szellemében – arra, hogy megkérdőjelezze azt is, ami bizonyosnak látszik, hogy bizalmatlanul viszonyuljon a hatalommal élés és visszaélés félelmetes jelenségeihez. De mondhatom ezt másképpen is: legyenek inspiráló példa, mire képes egy nemzet, ha igazán tiszteli a szabadságunkat és a kollektív emlékezetből táplálkozó igényeinket.
Köszönöm a magyar zsidó közösség barátainak, a Chábád tagjainak és rabbijainak, hogy folytatják a tanulás, az orvosi és egyéb tudományos felfedezések és ragyogó politikai ideák immár sok száz éves történetét. Emlékezzünk: mi vagyunk az ókor egyetlen olyan népe, amely túlélte a korszakokat. Az ellenség – a mi ellenségünk és az emberiség mindenkori ellenségei – igyekezett elpusztítani minket és eltörölni az emlékünket: kudarcot vallott. Ti vagytok ennek a kudarcnak az eleven bizonysága. Ezért vagyunk ma itt, ennek a nemzetnek a törvényhozói közt, és ez igen-igen nagy hatással van rám.
A különféle történelmi próbatételek ellenére én ma is idetartozom, közétek. A vizsnyici hászidok mondása: Ahavat Jiszroél – Klal Jiszroél. Ahol mi, zsidók jelen vagyunk, felelősséget érzünk egymásért, és együtt vagyunk felelősek mindnyájunkért. A magányos zsidónak sem volna szabad magányosnak lennie. Az egyedüli Isten sem magányos, az ember sem. Akármi történik, hatással van rám és ránk. Nevezzük ezt akár abszolút szolidaritásnak, sorsközösségnek: amikor ti féltek, én is reszketek. Ha örültök, veletek örvendezem.
Legendáink arról tudósítanak bennünket, hogy a nagy rabbi, Jiszraél Baál Sém Tov, „az isteni név tudója”, halálos ágyán többek közt ezeket mondta: „Maradjatok együtt!” Az áldott emlékezetű néhai lubavicsi Rebbe tanítása hasonlóképpen szólt: „Akármit tesztek, akárhová vezet az élet benneteket, maradjatok meg zsidónak.” Ez azt jelenti: ne engedjétek, hogy más szabja meg a hitetek határait, és hogy más mondja meg, mennyire szabad emlékeznetek a régi fájdalmakra és régi kétségbeesésekre.
Én emlékezem. Egy este – ahogy szokásunk volt – kettesben üldögéltünk brooklyni dolgozószobájában, és belőlem előbújt a kisgyermek, megkérdeztem hát tőle: „Hogyan hihet valaki az Örökkévalóban mindazok után, ami történt?” Egy hosszú percig hallgatott, aztán visszakérdezett: „No és hogyan lehetne nem hinni?” Én ugyancsak vártam egy kicsit, mielőtt megfeleltem volna: „Rabbi, ha a kérdése szintén kérdés volt, elfogadom, de ha válasz, annak nem fogadhatom el.”
Vannak kérdéseink, amikre nincs válasz. A létezésünk a történelemben talán egyike ezeknek a kérdéseknek. Történészek és filozófusok sokasága szorgoskodott már a megválaszolásán. André Malraux-nak volna igaza, amikor azt mondta: „A zsidó nép az egyetlen, aki komolyan vette az Isten szavát”?
Megtanultunk egy leckét, ami elkísért minket a száműzetés századaiban: bár nem élünk Jeruzsálemben, Jeruzsálem bennünk él. Budapesten vagy Párizsban, Amszterdamban és Casablancában – mindenütt Jeruzsálemért könyörgünk… de azért a népért is, amelynek körében otthonra találtunk.
És mégis…
Emlékezzünk Albert Camus megrendítő üzenetére a Pestis végéről: akárhogy is, több van az emberben, ami ünnepelni, mint ami kárhoztatni való.

* Az előadás elhangzott 2009. december 20-án a Parlamentben

Fekete György: Nőj föl! Egyén és társadalom…

Részlet a szerző Havilah Kiadónál 2009-ben megjelent könyvéből

„Kevesen képesek valóban átérezni a “zsidó” fájdalmakat”

Az igazi kérdés – az antiszemitizmus elleni küzdés alapvető összefüggéseit keresve – úgy szól, hogy valójában miként vélekednek minderről azok, akik a zsidó eredetben nem érintett, illetve ha mégis, akkor azt így vagy úgy elutasító emberek? Az egyéni észlelés elkerülhetetlenül torz, mégis megkockáztatom: igen kevesen képesek valóban átérezni a „zsidó” fájdalmakat (az örömöket talán igen, hiszen ezeknél sokkal kevésbé fenyeget a kellemetlen önszembesülés veszélye), a zöm általában értetlen, „süket”, rosszabb esetben közönyös, még rosszabb esetben gyűlölködő. – A világ azonban kétezer éve ilyen. Legfeljebb a következő kétezer évben is ilyen lesz. Minek erről annyit beszélni? Különben is, ne provokáljunk senkit! – szólalnak meg ugyanakkor nem kevesen, úgymond közülünk. Nos – javaslom válaszolni erre –, éppen a holokauszt miatt elkerülhetetlen kinyitni a szánkat. Ennek a rettenetnek számos tanulsága a következő olvasatban is összegezhető: azért, hogy soha ne ismétlődjék meg a holokauszt (se másutt, se nálunk) egyrészt folyamatosan eleget kell tennünk a „...beszéld el fiadnak...“ isteni törvényének (Mózes II. 13, 8.) és az ide csatlakoztatható tudásunkat alkalomhoz illően, ám szüntelenül terjesztenünk szükséges a saját leszármazottaink körén kívül is, másrészt nem nyugodhatunk bele abba, hogy a velünk (mint zsidókkal) esett embertelenségekkel ennyire ne érezzen együtt a világ nem zsidó oldala (mint jelenünkben), végül pedig megalkuvás nélkül és azonnal (és nyíltan!) szegüljünk szembe a holokauszt bármely előzményéhez akárcsak hasonlatos minden jelenséggel. Tudniillik, ha a holokauszt kérdésében nem jut egyetértésre velünk a világ, a magunkféle – zsidó és zsidó származású – emberek élete mindenkor megkérdőjelezhető lesz! Mindennek érdekében pedig, akármennyire fájó vagy kilátástalannak tűnő a vállalkozás, elkerülhetetlen újra meg újra felvilágosítanunk, türelmesen cáfolnunk, érvelnünk. Az első lépés a zsidókat és zsidók iránt rokonszenvezőket sújtó értetlenségeknek-vádaskodásoknak-ellenségeskedéseknek a közbeszéd szintjén (nyelvén) érthető és széles körben – az oktatás rendszerétől a tömegkommunikációig – terjesztett megválaszolása lenne, nem beérve az egyébként már tengernyi vonatkozó történettudományi felelet-cáfolat szakmai berkekben, illetve főleg a kulturális-politikai elit által olvasott sajtóorgánumokban történő publikálásával.

A fő hazugságok

A fő hazugságok, amelyek leleplezésére összpontosítani indokolt: 1/ a holokauszt nem egyedi esemény a világtörténelemben, lásd az asszíroktól az örményölő ifjútörökökig – ez ám a csúsztatás, teszem hozzá én; 2/ a nácizmus/fasizmus és a kommunizmus/államszocializmus közé egyenlőségjel kívánkozik, tehát az előbbi embertelenségei nem is annyira szörnyűek, illetve kiegyenlítődnek – „szalonképessé” válnak, fordítom ezt én le – az utóbbi borzalmai révén; 3/ a zsidóság örök hálára kötelezett, hiszen mindenhová bekéredzkedett, s mindenhol „gyanútlanul” befogadták; 4/ mivel Auschwitz óta a honi zsidóságnak messze nem fáj Trianon, állítható, hogy közömbös a magyarság sorskérdései és -tragédiái iránt; 5/ sérelmes, hogy – úgymond -–a legjobb pozíciókban mostanság is zsidók ülnek; 6/ a zsidóság túlérzékeny, s erről a kollektív neurózisáról önmaga tehet; egyébként is üldöztetésének saját maga a kiváltója; 7/ a zsidóság – változtathatatlan! – természetéből adódóan mindenkor világuralomra tör; 8/ a zsidók – szinte egytől egyig – önzőek, élősködők és erkölcstelenek; 9/ a zsidó gyásznak, fájdalomnak kár hitelt adni, mert a zsidók a saját bajaikból is üzletet csinálnak, mint például a holokausztból; 10/ az antiszemitizmus elleni fellépés az alkotmányos alapjogok, köztük a szólásszabadság megsértése; a zsidók az anti-antiszemitizmusukkal valójában a rasszizmusukat takarják el; 11/ szó sem lehet többszörös nemzeti, illetve közösségi identitásról, valaki vagy zsidó énazonosságú, vagy magyar, a választás e téren – előbb-utóbb – kikerülhetetlen; 12/ Izrael hódító és kirekesztő politikát folytat, már a léte igazságtalanság; 13/ minden nem zsidó, aki a zsidókat „követi”, óhatatlanul elpártol saját népétől-nemzetétől. Nem titkolom, engem személy szerint is mélyen bánt az összes efféle vélekedés (hamisságuk, embertelenségük miatt), azonban „hittel hiszem”, hogy – sok-sok erőfeszítés és találékonyság árán – feloldhatók, szétoszlathatók.
Mert igaz gondolatnak tartom, hogy az emberfia (és -lánya) eredendően jóra született, s ha elkövet is olykor gonosz dolgokat, illetve visszhangzanak is néha belőle a Gonosz nézetei vagy engedelmeskedik is időnként az adott térben gonoszul működő ösztönöknek, ő maga ritkán, csak igen szélsőséges helyzetekben alakul át teljesen gonosszá. Mondhatjuk így is: történelmi érvényű tapasztalatok mutatják, miszerint nem jelentéktelen számú és minőségű történésnek kell lezajlania ahhoz, hogy emberek a Gonosz kizárólagos hatalma alá kerüljenek. Ennélfogva nincs okunk a teljes reménytelenségre...

Beleéléssel és együttérzéssel

Persze valódi eredményre (értsd: zsidóellenes előítéletek, zsidóságellenes gyűlölködés minőségi fordulattal felérő csökkenése) akkor jutunk, ha a gondolkodáson, a tudatos tudaton kívül a tárggyal kapcsolatos érzelmekre szintén nagy (helyesebben: még nagyobb) nyomatékkal hatunk. Ezért, bármily meglepően hangzik (és ezt bátorkodom nóvumként elgondolni), beleéléssel és együttérzéssel ajánlott fordulnunk éppen az ún. antiszemiták felé. Természetesen az együttérzés a gonosz nézetekre (és az innen eredő gonosz tettekre) ne terjedjen ki, érvényes azonban az adott antiszemita ember, illetve csoport konkrét társadalmi-gazdasági, nemzeti, etnikai, kulturális és egyéni/egyénenkénti kiszolgáltatottsága tekintetében. Ugyanakkor az empátiás viselkedésből történő mintaadás mellett tényleg ne szégyelljük a korábbi és jelenlegi üldöztetésünkből-fenyegetettségünkből levezethető fájdalmainkat, gyászainkat a világ elé tárni. Mindazonáltal, stratégiai, az ügyben perdöntő tényező az lesz, hogy sikerül-e rádöbbenteni az antiszemita felfogású embertársainkat: antiszemitizmusuk, vagyis a zsidókat célba vevő bűnbakolásuk őket úgyszintén meggyötri, nekik is káros, hiszen vádjaik (és ezeknek megfelelő cselekedeteik) – elfojtott bűntudat formájában – saját fejükre hullanak vissza, s önbizalmukat zsugorítva, valóságérzékelésüket torzítva újragerjesztik pont azt a vesztesnek-korlátozottnak-akadályozottnak, idegen-ellenséges (zsidó) külső erőktől behatároltnak általuk érzékelt állapotukat, amelytől az antiszemitizmussal eredetileg szabadulni igyekeztek (ugyanez a szociálpszichológia nyelvén és pozitív megközelítésben: a kognitív disszonancia frusztrációs háttere képességnövelési, kreativitáserősítési lehetőség biztosításával szűkítendő). Fontossága miatt ismételjük meg a tételt: amennyiben – a korábbi hasonló erőfeszítések minden kudarca dacára – nem az emberi elesettség dimenziójában értelmezett, abban specifikált empátiával és szolidaritáskészséggel fordulunk az antiszemitákhoz (miközben egyáltalán nem szentesítjük esetleges gonoszságaikat, sőt...), nem fogjuk tudni elérni, hogy velük együtt tárjuk fel, milyen kudarcok, sérülések és sértettségek vagy előítéletek ágyazták meg életveszélyes beállítódásukat, zsidókárhoztató irányultságukat. A világ zsidósága, mint történetének 5767 esztendeje alatt oly sokszor, ismét humanitárius-humanizációs kényszerbe szorult. De hát nem ezt tartalmazza-e bibliai üdvtana? Ekként valósítva meg a különösben az általánost. Ami (mármint a különös) különben nem más, mint a zsidóság „önző” érdeke, elemi létfeltétele. Ez pedig valahogy így is hangozhat: mindenki által megszeghetetlen etikai törvénnyé kell válnia, hogy senki nem fedheti el a saját tehetségtelenségét más ember tulajdonával és vérével! „Félzsidó” vagyok és „egészmagyar”, ám amióta élek, állandóan a zsidóságomban éreztem magamat veszélyben.

„Ahelyett, hogy elhordozná – saját döntéséből! – a történelmi felelősséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért…”

Úgy gondolom, hogy a náci koncentrációs táborokban teljesen vétlen magyarokat pusztítottak el (akik még fegyvert sem fogtak, pontosabban foghattak, hiszen miként birkózik meg a puska súlyával egy csecsemő, akkor is, ha zsidó...). Úgy gondolom, hogy a holokauszt Mohácsnál is nagyobb Mohács, Trianonnál is tragikusabb Trianon. Úgy gondolom, hogy anyám fivére, aki 1944 késő őszén elesett a Kárpátok előterében (odaküldte a messze város, megállítani mannlicherével a már folyamatosan ellentámadó Bolsevista Rémet) nem hősi halott, de áldozat, mégpedig ugyanazon rendszer és bitangjainak áldozata, amely és akik asszonyokat, öregeket, gyerekeket irtottak ki családom zsidó ágából (s őket, eltérően szerencsétlen „keresztény” nagybátyámtól és társaitól, meggyilkolásuk előtt már éveken át megbélyegezték, erkölcsileg megalázták, javaikból kiforgatták...).
Úgy gondolom, hogy itt, a Duna két partján, minősített neveletlenség indiánok, kambodzsaiak, ruandaiak lemészárlása iránt kutakodni ahelyett, hogy a magyar állam, a magyar társadalom, a magyar értelmiség elhordozná – saját döntéséből! – a történelmi felelősséget zsidó honfitársai múltbeli üldözéséért és megsemmisítéséért. Úgy gondolom, hogy Auschwitz után minden dolog, amely elé a „magyar nemzeti” jelzőpáros kerül, okkal igényel külön hitelesítést. Úgy gondolom, hogy a külső erőszak, az önkény nem menti fel az embert alapvető erkölcsi kötelmei alól. Úgy gondolom, hogy parancs ide vagy oda, a Jót kell igyekezni szolgálni. Úgy gondolom, emberi mércével örökre bűn marad, ha valaki csak azt tette is, hogy végrehajtásra kötelezett közigazgatási tisztviselőként feljelentette a – „jóindulatú” figyelmeztetése dacára – sárgacsillagot viselni továbbra se hajlandó volt zsidó polgártársát (illetve „referált” ezen szabálymulasztásról az előírt hivatali ügymenetnek megfelelően), amiképpen ugyanilyen megítélés alá esik a deportáltak vonatszerelvényeinek vasutasként volt valamikori kiszolgálása (és mindezen a sztálinizmus összes ördögisége semmit nem változtat, még akkor sem, ha az ÁVH ökle lesújtott, ráadásul „túlméretezett csapással”, esetleg pont egy ilyen jegyzőre, forgalmistára stb. - nem is említve most a „vitéz és dicső” magyar kir. csendőrséget, a deportálások tulajdonképpeni lebonyolítóját). Úgy gondolom, hogy a mai Magyarország „zsidós része” más, mint az 1910-es, 1920-as években született elődei. Mert képes megengesztelődni (amennyiben tényleg meg akarják engesztelni!), de ha ismét bekövetkezne az a bizonyos rettenet (hiszen csupán nagyhatalmi konstelláció és kül-, belgazdasági helyzet függvénye, ugyanis a magyar társadalom a mi időnkben se immunisabb az antiszemitizmussal szemben, mint félévszázada, meg előtte...), inkább utolsó leheletéig ellenáll, harcol, semhogy hagyja magát baromként – mártír szüleihez, nagyszüleihez hasonlóan – vágóhídra hurcolni. Úgy gondolom, hogy aki igényt tart az emberlét civilizációs rangjára, az soha, semmilyen formában nem mentegeti vagy kisebbíti az Endlösungot. Másféle végső megoldása nincs a Végső Megoldásnak. Ebben nem található alternatíva, keresni ilyent pedig lelket dermesztő embertelenség. Tudniillik a Jó és a Gonosz között istentelenség pártatlanságra törekedni... E maximával viszont összefér ilyesmit álmodni.

Feldmájer Péter: Elie Wiesel köszöntése

„Foglalj helyet. Kezd el a mesét szépen. Mi hallgatunk, és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.”
Ezeket a sorokat írta 1937. elején József Attila, amikor Thomas Mannt szerette volna üdvözölni, persze elmondani nem tudta, mert nem engedték, hogy versét nyilvánosan felolvassa.
Most ugyanezekkel a szavakkal köszöntöm prof. Elie Wieselt, a nagyszerű művészt, a kiváló írót, akinek írásai ott vannak minden olvasó ember polcán bárhol is éljen a világban, hiszen számtalan azon nyelvek sora, amelyre lefordították műveit.
Ki tudja, mi lett volna a sorsa, ha a történelem vihara nem szakítja szét a régi Magyarországot, mi lett volna a sorsa, ha a magyar lakosság többségének egyetértése mellett nem dönt úgy a Magyar Parlament, hogy meg kell oldani itt, ezen a földön is a „zsidókérdést”, azt a kérdést, amelyet ők maguk kreáltak, hogy nevesítsék ősi gyűlöletüket.
A múltat megváltoztatni nem lehet, de egyet bizton állíthatok, Ön akkor is jó ember , akkor is kiváló író lett volna, ha nem történnek meg a szörnyűségek, ha nem gyilkolják meg családját, - mint a magyar zsidók többségét a népirtás során, - és írásait olvasva hiszem azt, hogy az évszázadok során kevés ilyen tehetség született, aki így tudta megfogalmazni gondolatait, aki így tudta megírni történeteit mint Ön, oly módon, hogy azt bárki magáénak érezze, éljen Európában, Amerikában, vagy éppen Japánban.
Az, amiről Ön ír, az általános emberi dolgok összessége, a lélek rezdülései, olyan erkölcsi csapdák, amelyekbe mindannyian belekerülünk éltetünk során drámai vagy kevésbé drámai helyzetekben. Az Ön írásai megmutatják nekünk, hogy bárhová kerüljünk is, bármilyen szituációban kell döntenünk, mindig van lehetőségünk jól dönteni, ha mindenekelőtt az emberségünkre hagyatkozunk.
Ön most egy olyan országba érkezett, ahol szabadság, és demokrácia van, olyan, mint Európa legtöbb országában. Egy olyan országba érkezett, ahol a jó emberek döbbenten figyelik, mi folyik a futball stadionokban, a köztereken, hogyan uszítanak az újságokban, az interneten, a tv-ben, a rádióban, minden hullámhosszon, minden időben, nappal és éjjel a kiválasztott nép ellen, hogyan csap mind magasabbra a gyűlölet hulláma ellenünk, zsidók, és a cigányok ellen , és persze azokat is gyűlölik, akik a barátaink. Lassan a szenny elborítja az utcákat, és miközben a bokánkig ér, nincs, aki seprűt ragadjon. Szerencsére vannak barátaink, sokan vannak itt ebben a teremben, a tv képernyői előtt is, de hangjukat elnyomja az őrület hangja. NE HAGYJUK, HOGY ÍGY LEGYEN! Barátaink közül most csak egyet emelek ki, Németh Sándor vezető lelkész urat, akit ez év Ros Hásónója alkalmából tüntettünk ki a MAZSIHISZ elnöke által adományozott Magyarországi Zsidókért Díjjal, és néhány nappal ezelőtt vehette át Izraeli Állam egyik legnagyobb kitüntetését Jeruzsálemben, a zsidó nép örök, és egységes fővárosában. Kitüntetéséhez gratulálok.
Amikor a költő megírta versét, úgy fogalmazott: „S az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág, s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, hogyan uszulnak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol?” S bár ma Európában sehol sem uralkodnak fasiszták, de mi itt Magyarországon zsidók és nem zsidók mégis sokan úgy érezzük, hogy ismét ránk borul a sötétség árnya, és mi is borzadva kérdezzük: mi lesz még, honnan uszulnak ránk újabb, és újabb ordas eszmék? Ezért jó, hogy eljött közénk, ezért jó, hogy itt köszönthetem Önt körünkben az egész magyarországi zsidóság nevében! Önt, aki elhozta nekünk a fényt, a béke, és a szeretet üzenetét.
Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy örülünk, hogy „itt láthatunk ma a fehérek közt egy európait.”

Flamm János: „Előre látja a dolgok kimenetelét…”

(A tizenhárom hittétel parafrázisa. Sámuel imája. 14.old.)

Goethe szerint: „A véletlen Isten fedőneve.” Az alábbi történetekben az időpontosk és az események sorrendje nem dramaturgiai célzatú kitaláció, mindössze ritka adományom lejegyzése.

I.

A zsinagógától az éjjel-nappali közérthez vezető út párszáz méter, elég ahhoz, hogy elgondolkodjak élményemen. Az idős úr, az estére nyíló délutánban is a szokott helyén foglalt helyet. Szemüveges, ritkán mosolygó arca, kissé konzervatív eleganciája tekintélyt parancsoló. Miként az is, hogy amikor elérkezik a gyászolók kadisa, rendszerint ő adja a figyelmeztető jelet annak a férfinak, aki aznap ezt az imát mondja. A készülődés perceiben tapintatos kíváncsisággal figyelem az egymást ismerők ölelő köszöntéseit, a zsongást, a samesz sürgés-forgását, ahogy az újonnan jövők elé siet, s imakönyvet nyújt át nekik. Ezek a pillanatok nekem ahhoz kellenek, hogy elválasszák egy másik világ apróbb vagy nagyobb zökkenőit, s helyt adjanak, ha csak órányira is a belső, meghitt békémhez.
Az idős úr a hozzá hasonló korú szomszédjával beszélgetett, közben felhúzta vászon zakójának ujját, és meztelen alkarjára mutatott, talán valami apró sebet, csípést, ám én másra lettem figyelmes. Az alig halványuló, de elkoptathatatlan számokra, egy 65 évvel ezelőtti, a lélekben is sebet vágó fekete számsorra. Könyvek illusztrációjaként, dokumentum vagy játékfilmekben gyakran láttam hasonlót, a valóságban még nem. A megalázó jel most kapcsolta össze az ismert és tudott múltat az eleven jelennel, s tett egy látásból megszokott személyiséget nagyon közelivé. A szívemig emelt. Családtagjaim, akik e megbélyegzést viselhették, nem tértek vissza, de most ők is helyet foglaltak mellettem. Az ima közben megforduló idős úr szemüvege nagyon ismerősen csillogott.

Nyár lévén a sötétedés idején véget ért ima után már csak az éjjel-nappali csemege tartott nyitva. Megkerestem amit venni akartam, és beálltam a pénztár előtt kígyózó sorba. Előttem atlétatrikós, izmos fiatalember. Bal vállán gyermektenyérnyi, színes, impozáns mintájú tetoválás, közepén jól felismerhető ábra. – Háj – futott ki a számon önkéntelenül. A fiú hátrakapta a fejét. – Háj! – Na és?!
Nem álltam meg, hogy a belém rögzült reflexszel meg ne kérdezzem: – És… nem okoz gondot? – Nem – dörmögte.
Valaki húszezressel fizetett, lassan haladtunk. Most már okoskodtam is: – De hát nálunk tiltott a tetoválás! A fiú lassan hátrafordult, alaposan megnézett, úgy válaszolt: – Tudom. A nagyanyám is viselt tetoválást… a karján, csak másmilyent. Az ő emlékére csináltattam. Jeruzsálemben!
Nem azért némultam el, mert lassan sorra kerültünk. Mint egy láthatatlan láncszem kapcsolta volna össze a kile-beli élményemmel a válaszát, s ugyanazzal a melegséggel és tisztelettel, ahogy ott megcsókoltam volna az idős úr karját, öleltem volna magamhoz ezt a húsz év körüli fiút. Aztán már kilépve az üzletből, eltelve, eltelve egy új tudással, felnéztem az égboltra: Mi mindannyian milyen jól megférünk az Örökkévaló ege alatt!

II.

Negyvenévnyi vidéki élet után feleségemmel visszatértünk Budapestre. Szüleim a Farkasréten, a gyászos 87-es évben fél év különbséggel hagytak magunkra. Fiaim a fővárosban laknak, dolgoznak. nem volt könnyű a „dupla galut”, én így neveztem, már csak azért, mert zsidó közösségre, működő – és nem romos – zsinagógára nem leltem. A mindennapok lótása-futása, a mellékállások, a megélhetés megteremtése után csak pislákolt bennem a láng.
Sokat reméltünk ifjúságom színhelyétől. Volt-van már időnk újra rálelni az ismert helyekre, és felfedezni az ismeretleneket, felkeresni a Jókai utca 1-et, ahonnan akkor, 45 januárjában elhajtottak minket a nyilasházba, majd a gettóba. Lakhelyünket úgy választottuk, hogy ha nem is pótolhatom, de megint élhetem, beszívhatom a bész-ha-medres megnyugtató légkörét.
Azon a tavaszi délelőttön igazi kirándulóidő ígérkezett. Feleségem célpontként a Farkasrétet javasolta, „rég jártunk már a nagyiéknál”. Szombat lévén, ez nem sikerülhetett. A Gellért-hegy mellett döntöttünk. a hegy tövénél újból tanakodtunk. Az ismét működő Kápolnát, a vörös csillagtól és a felszabadító katona szobrától megfosztott emlékművet nemrégiben láttuk. „Menjünk balra!” Kaptató, és megpillantottuk nyári, diákmunkám színhelyét, a most meztelen betonteknőt, a hullámfürdő medencéjét. Tovább. Újabb véletlenszerű döntés, ismét balra! Kaptató, lépcső.
A klasszicista épület, mint kisebbfajta kastély tornyosult előttünk. Impozáns, szép ház, falán emléktábla. Elolvastuk. Az egykori svéd nagykövetség előtt álltunk A tábla felirata emlékeztetett a követség munkatársainak erőfeszítéseire az üldözött zsidók érdekében. Mi is közéjük tartoztunk: anyám, apám, bátyám és én. A ragyogó napsütésben az egyik fénysugár mintha ránk fókuszált volna. Igen, itt, ezen a helyen, ezeken a macskaköveken kopogva tülekedett édesanyám is a menlevélért. Lehet, hogy vele voltunk, s fogta szorosan a kezünket a tömegben, de lehet, hogy csak fotóinkat tartotta kezében. Nem tágított addig, míg két fiának arcképe rá nem került az ő „Schutz-Pass”-ára. A dátum 1944. augusztus 7., sorszáma: Nr.46/75. Az elsők között küzdötte ki az életmentőnek hitt és bizonyult követségi okmányt.
Ezen a napon a nagyiéket akartuk meglátogatni, felidézni arcukat, szavuk hangját, mozdulataikat. A légvonalban messzi Farkasrét helyett a Gellért-hegyre jutottunk. így szólt a döntés. „Látod anya! Mégis csak találkoztunk!”

Handi Péter: A ház rétegei

„Dolgozni kell - nincs más. Meg hűnek
maradni ezekhez a sokat szenvedett
terekhez, utcákhoz.” (Mándy Iván)

A PINCE...alapréteg, megkerülhetetlen. Háromemeletes bérház épült rá, azaz föléje, a múlt század elején, ha jól emlékszem 1901-ben. (A távol élő emlékező felidézi a harmadik emeleti ablaksor fölött domboruló relief-et, egy évszámmal. A dátum, az idő és néhány bombaszilánk következtében jórészt kivehetetlen, számjegyek feje-lába itt-ott letöredezett, csonka. A retinán azonban egy régi számalakzat kövesedik – ennél maradok.) A pince teljes egészében betölti az épület alaprajzát. A két lépcsőház közül a második a téglalap alakú udvar hátsó oldalfalából fut fel egészen a padlásrészig, s ugyanúgy lefele a pincébe. Faajtó zárja a lépcsők előtt a pincerészt, kulcsra járó. A múlt (huszadik) század negyvenes-ötvenes éveiben a kulcs a Házmester birtokában volt, tőle kellett kikérni, ha a lakónak dolga volt lent.
Maga a pince területe a 45 lakás ugyanannyi kamrájára lett elosztva, s durva fagerendákkal elkülönítve. Az előtérben azonban két nagyobb, boltozatos, egymásba nyíló helység fogadta a leszállót, innen nyíltak a kamrákhoz vezető folyosók.
E földszín alatti labirintus falait és gerendarendszerét nagyjából befedte az idők folyamán rárakódott szénpor, vastag pókhálókötegek és a helyenkénti nyirok. A lépcsőlejárat és az emeletnyi mélységben lévő helység kanyarulatában mindössze egy meztelen, drótkalitkába szorított villanykörte égett, ha a lakó kitapogatta és felkattintotta valahol a falban elhelyezett kapcsolót. A kamra-parcellákhoz vezető dohos és pókhálós folyosók hideg koromsötétjében csak a lakó útját segítő gyertya, petróleumlámpa vagy zseblámpa fénye mutatta az utat. A kamrákon lakat őrködött.
Ide, a kamrákba rakatták le a megrendelt tűzifát, szenet. A lakó – többnyire a férfi – pár naponként leszállt a pincébe, felstószolni aztán baltával kettéhasítani a halomba döntött tűzifa-tönköket, gyújtóst aprítani, avagy a tojás alakú brikett-szállítmányt a sarokba lapátolni. A lakók a szükségkínálatnak megfelelően rakatták át a cserépkályhát fa- vagy széntüzelésűre. Télen megélénkült az egyébként elhagyatott és szinte félelmetesen sötét pince: kosarakkal, vödrökkel, puttonyokkal vándoroltak lefele, s hordták-cipelték emeleti lakásaikba a meleget szolgáltató tuskókat és vödör szeneket. A hideg pince adta a meleget.
A pince, jóllehet emberi berendezkedésre alkalmatlan, mégis védelmet és időnként otthont nyújtott az emeletekről alászállóknak. Írtam már fentebb, hogy az idők folyamán, most pedig, hogy időnként. A pince „ideje” ugyanis akkor válik érezhetően drámaivá, amikor „óvóhely”-ként, „légó-pinceként” emlegetik. De erről később.
Az alaprajz felépítményében mindössze tizenöt (15) hosszú-rövid esztendőt töltöttem, öt évestől húsz éves koromig. Akkoriban nem gondoltam arra, hogy a Ház keletkezéstörténete után nézzek. A szóbeszéd azt tartotta, hogy a ház egy gyöngyösi borkereskedő fővárosi befektetése, a sikeres szüretek és magas borpiaci haszon következménye. Az ilyesmi módfelett ingatag az európai talajon; a következmény rendszerint túléli a borkereskedőt, a boros elszáll, a következmény megmarad. A lakó leadta a lakbért a házmesternek és mosta kezeit. Nem valószínű, hogy a gyöngyösi borkereskedő végrendeletileg az Államra hagyta a házat; az mégis oda került. Idők voltak.
Kezdetben volt a Házmester, aztán a Házparancsnok, később a Házbizalmi. A házmester összefogta a ház közösségét, afféle laza és jótékony, alig érezhető hatalmi formában tartott rendet és felügyelt az udvar tisztaságára. Ezenkívül az esti 10, később a 11 órai kapuzárás után hazaérkező lakókat, akik csöngetéssel jelezték érkezésüket és két forint ellenében beeresztődtek a házba. A házmesterlakás a téglalap alakú földszinti udvar közepén volt, az ajtó melletti falon rozsdás kolomp lógott, melyet közérdekű bejelentések alkalmával a házmester/né megkongatott. A három szinten kanyargó gangok korlátjai mögött ilyenkor megjelentek a konyhákból kiugrasztott asszonyok, s megtudták, hogy másnap két órára elzárják a vizet, avagy este 8 és 10 között nem lesz villanyvilágítás.
Lakó-korszakom első házmestere Frederikné, hatalmas kiterjedésű, színes kötött kendőkbe bugyolált asszonyság. Egy hat-hétévesnek persze minden felnőtt nagy és hatalmas, de nem mindenki – büdös. Frederikné azonban kifejezetten az volt. Pontosabban: egy meghatározhatatlan eredetű odor-felhő lengte körül, a kendőibe ívódott szagpárák láthatatlan fátyolként kísérték lépteit. Ha leült, a szék még órákig tanúskodott ottlétéről. A jelenséget megörökítendő, a második emeleti lépcsőfal omladozó vakolatán hatvan éven át látható volt a „Frederikné büdös segge” graffiti, egy éretlen, de őszinte, nyilvánvalóan ifjú lakó munkája.
Frederikné eltűnt az időben – vajon hová tűnnek a házmesterek? –, és helyébe került Gál Vendel, aki ugyancsak villanásszerűen él emlékezetemben, mivel a második világháború utolsó napjaiban egy részeg orosz katona agyonlőtte a hazafelé tartó vonaton. Özvegye, Gálné örökölte át a házmesterséget, aki együtt lakott a házmesterlakásban Ottó nevű tanuló fiával. Ottót az 1956-os forradalomban a Kossuth-téren az épületek tetején elhelyezkedő államvédelmisek több száz tüntetővel együtt agyonlőtték.
Ez hát a földszint, azaz a sárgás terrakotta-szerű gránitkövekkel kikövezett téglalap alakú udvar, a falakból nyíló lakásajtókkal. Nem szabatos háztörténetet írok lakásról-lakásra araszolva, már csak azért sem, mert végeredményben jóformán minden régi budapesti bérház egyforma építészeti struktúrát követ: az udvar körül és fölött húzódó emeleti folyosókat, onnan nyíló ajtókkal és házkapu mögötti lépcsőházzal, belső lépcsősorral. Még az is megkockáztatható, hogy a lakók életmódjában is van valami közös vonás, noha nem tudnám meghatározni ennek jellegét. Talán a Ház – ugyancsak meghatározhatatlan szellem – befolyásolja látens módon a lakókat; a rácsok és a korlátok közötti közlekedés módozatai, továbbá testtartás, zajok, hanglejtések, szagok, léptek. Ez az uniformitás azonban csak látszólagos feltételezés, mert a földszintre, a pincetérre, és az emeletekre is befurakszik a Történelem, és a maga módján behálóz – egyedivé tesz. A földszinti rész ilyen szempontból „kimagasló” együttese volt a Maszarik-család: apa, anya, lányuk, jellegzetes lumpen-proletár képződmény. Nagyhangú, ittas veszekedések-verekedések kavalkádja a két nyitott ajtóban, a nagycsontú szőke Ilonka lányuk naponta más és más férfit hozott haza, együtt ittak, veszekedtek. A család szelídebb napokon kiült a konyhaajtó elé az udvarra, és papírzacskókat ragasztottak újságpapír-stószokból, ebből éltek. Néha rokonok költöztek be hozzájuk, egy artista család tagjai, akik mozikban léptek fel kitöltő műsorként. Mellettük lakott az idős Groszberg-házaspár, akik egy szobát kiadtak két öreg barátnak, János bácsinak és Lajos bácsinak. A lelógó fehér bajszú János bácsi ujj-húzásra tudott szellenteni, míg a fegyelmezettebb Lajos bácsi bicsérdista volt, növényevő, lényegesen megelőzve a manapság ránk köszöntött vegetáriánus korszakot.
A Ház földszintjének kétségtelenül elhíresült, majdan talán emléktáblát kiérdemlő alakjai is koptatták a kövezetet. Az egyik, utcára néző lakásban laktak Koltaiék. A családfő akkoriban a Vasas vízilabda szakosztályának vezetője volt, nyilvánvaló kapcsolatokkal a sportegyesület egyéb ágaihoz, így a futball szakosztályhoz is. E sorok akkoriban 15-16 éves írója viszont ugyancsak a Vasas első osztálybeli futballcsapatának szurkolt, hiszen gombfoci csapatát is Vasasnak nevezve. Koltai bácsi felajánlotta, hogy ingyenjegyet hoz a Vasas meccseire, amennyiben – barátaimmal együtt – tízéves Robi fiát magunkkal visszük kiállításokra, múzeumokba, színházba, a kultúra színtereire. A szőke, göndör hajú fiúcska – az apa szerint – kissé túlságosan, de érthetően sport-orientációjú, a szellemi egyensúly helyrebillentése érdekében áldásos volna, ha belekóstolna a kultúra világába. Így is lőn néhány alkalommal. A Ház aztán megszülte csodagyerekét, a színpad és film irányába lódította a sportpályák környékéről. A Házból, országból, földrészről történt távozásomkor Robi megörökölte „B” gombcsapatomat, az „A” csapat teljes egészében Ausztráliába disszidált, menedzserével egyetemben.
Az egyszeri emléktábla másik várományosa magát a Vasast megtestesítő Illovszky Rudolf volt, a már akkor legendás hírű jobbszélső, aki családjával Koltaiék elköltözése után lakásuk bérlője lett. A sportklub emígy „nyomot hagyott” a házon, még akkor is, ha Illovszky Rudiról máshol neveztek el stadiont.
AZ ELSŐ EMELETRE vezető főlépcső alatti homályban sorakoztak a szemetesládák – a negyvenöt lakás hulladéktára, szeméttömege. A macskák-dézsmálta, kiábrándító szagfelhőket árasztó területet a padláslakásban lakó mindenkori viceházmester kezelte, azaz rendezte a szemételhordó kocsisok keze ügyébe. Eszmélkedésem egyik korai viceházmesterére két kisfia neve kapcsán emlékszem: az egyiket Leninnek, a másikat Vladimirnek hívták. Nem nehéz elképzelni az apa ideológiai alapállását. Az idők folyamán – elképzelhető –, hogy e névadás milyen konfliktusokba sodorhatta, emelhette, ejthette a nevek viselőit. A névadás mint szülői privilégium bármilyen tiszteletre méltó, afféle önkényeskedés, a hatalom bélyege az újszülöttön. Angliában dívik az a szokás, hogy például ha lánygyermeket vár a család, de fiú érkezik, a várt leányka nevét adják a fiúnak, vagy megfordítva. Örök életére. Nehéz eldönteni, hogy a „Pat” a családnév előtt Patrickot vagy Patríciát jelent, vagy éppen a neves író, Evelyn Waugh férfi volt-e vagy nő...
Van azonban olyan szellemalak, aki csak vezetéknevéről volt ismeretes a ház lakói előtt. Az első emelet valamelyik albérleti lakásába sorolom, ahonnan „kikelt” és 1944 második felében átvette – kiktől?, honnan? – a hatalmat, azaz a Házparancsnoki címet. A magas, izgága, fekete keretű szemüveges Szebeni hazafias kötelességének tekintette a Ház zsidó lakossága feletti őrizetet, a behozott zsidótörvények pontos alkalmazását lakásonként. Naponta látogatást tett ezekben a lakásokban, ellenőrizte, hogy a megbélyegzett lakó beszolgáltatta-e már rádiókészülékét, kerékpárját, a kabátokon szabályosan van-e felvarrva a sárga csillag, kivonult-e közmunkára, és nem bujkál-e a lakásban századától elszökött munkaszolgálatos. Egy alkalommal késő este azzal a feltételezéssel csengetett be hozzánk, hogy anyám titkos rádióadót működtet, és kémjelentésekkel látja el a szövetségeseket, mert a lakásunkból szűrődő monoton zúgást észlelt. Csak miután bizonyítást nyert, hogy kenyérkereső anyám Singer-villanyvarrógépén dolgozott késő éjjelig, adta fel gyanúját.
Szebeni első emeleti szellemalakja oly gyorsan és rejtélyesen tűnt el a lőporfüstös homályba, mint ahogyan érkezett. Amint az orosz haderő körülzárta a fővárost, a Házparancsnok eltűnt az akkori történelmi alvilágba, valószínűleg Nyugatra. Az első emeleti gang egyik saroklakásában habitáló Lalik úr, követhette a házparancsnok lépteit: ő Imrédy Béla miniszterelnök titkára volt, alacsony, testes ember, kockaszerű fejformával. Az egyik légiriadó alkalmával nagy nyugalommal ereszkedett le a pince felé a hátsó lépcsőn, kezében szeggel és kalapáccsal. – Hová, hová, ilyen nyugodtan? – szólt feléje egy öreg lakó. – Megyek felkötni magam – válaszolta Lalik színpadias rezignáltsággal. Ebből semmi sem lett, de Szebeni után ő is eltűnt valahová a házból.
Nem így azonban Csengeryné, az első emelet „úrnője”, legalábbis ősz hajkoronája és királynői testtartása mián. Egy mérnök özvegye volt a háromszobás lakásban egymagában élő idős hölgy, és utcára néző ablakai előtt hosszú kőerkély húzódott, az egyetlen erkély a házban. Magasra tartott fejjel, egyenesen lépkedett, mint egy méltósága tudatában lévő páva, magánya köré patina rakódott; régi értékek etikettje. Az udvarias viselkedés szigorú számonkérője volt, bottal járt, de nyilván csak a stílus kedvéért, mert egyébként szálfaegyenes alakja biztonságosan mozgott a térben. Fegyelmező vasakaratának áldozata volt az a labda, amit véletlenül erkélyére rúgtunk, és vissza sohasem kaptunk. Állítólag magányához illően érte a halál: hetekig feküdt teteme a lakásban. Figyelemre tarthat számot, hogy ez az emelet volt a Ház legcsendesebb emelete: csupa diszkrét, jórészt gyermektelen lakó, zárt ajtók a meleg nyári estéken is. Mintha a konyhákban nem is főztek volna, és az ott élők valamilyen rejtélyes módon, talán hajszálcsövesség útján szívták fel valahonnan – a pincéből? – a létfenntartáshoz szükséges vitaminokat...
A lakásokból itt jóformán észrevétlen suhantak el a munkába, és érkeztek lakásaik mélyére, ajtónyitás sem hallatszott. Lehetséges, hogy mindezt Csengeryné omnipotens szigora okozta, a személyisége-keltette tisztelettel vegyes félelem. Az ő emeletén csendnek és rendnek muszáj lenni. Meglehet azonban, hogy e félelemérzet nem róható teljes egészében az átható tekintetű matrónára: a házparancsnok és a miniszteri titkár jelenléte az első időkben ugyancsak hozzájárult az emelet tetszhalálához. Kivételt képeztek a Schreiber-nővérek. Két, csakis egymásnak élő vénkisasszony, emlékképük szinte visszautasítja a sztereotípiát, mert ez annyira sztereotípia. Egyszerre lépkedve sétáltak a folyosón, szelíd mosollyal közlekedtek a házban, mindig együtt. Volt egy nagy, közös szerelmük: Joszif Visszarionovics Sztálin. Pusztán mint férfiarc, minden politikai-ideológiai konnotáció vagy ismeret nélkül. A diktátort ábrázoló grafika ott függött keretben az egy szobából álló lakás falán. Ez a plátói vonzalom a tömött bajszú, nyugodt tekintetű grúznak szólt, egy imázs, amely megtestesítette számukra a Férfit, és feltehetőleg kései hormonális aktivitással szolgált mindkettejüknek.
A MÁSODIK EMELET rétege színesebb, a lépcsőház falának vakolatába karcolt beírások is arról tanúskodnak, hogy itt intenzívebb élet pezsgett az idők folyamán. A fal kőtörténet, akár a szíriai aramaic agyagtáblák tudósításai. A „Jancsi szerelmes Zsuzsiba” érthető szabatossága mellett a modernitás polgárpukkasztó kísérlete is helyet kap: „Lesz még szőlő, s lágy fekély” – hirdetik a dülöngélő betűk. Aztán egy komplikált algebrai tétel levezetve és áthúzva, arrább torz arc-karcok feléjük mutató nyilakkal, megnevezve az ábrázatok tulajdonosait: „Gömbi”, „Gyöngyi”, „Hüje péter”. Majd: „Borotvához hozzá ne nyúlj - nadrágszíj!” Még arrébb egy már kiolvashatatlan név, de a folytatása olvasható: „...úgy a fejemre köpött”. A száz esztendeje festetlen és háborúk-döngette Ház falain a kopások hézagaiból előtöredező szövegrészek az időben emberöltőnyi távolságban vannak egymástól. A még élő és a Házba visszalátogató, a lépcsőjárástól már lihegő régi lakó úgy érezheti magát ezeket a felírásokat betűzve, mint az öreg Goethe, amikor a Harz hegységben rálelt egy fába vésett fiatalkori bicska-karcára és - Eckermann szerint „könnyek tolultak szemeibe”.
Ezen a második emeleten lakott a Színésznő, kutyusával és komornájával.
A sorrend nem véletlen. Haraszti Mici, a „Hyppolit a lakáj” sikerfilmben Kabos Gyula újgazdag feleségét játszotta a harmincas években, ez a szerepecske maradt meg belőle az utókornak. De úgy látszik, hogy ez elég volt számára az ön-mítoszteremtéshez, mert öregedése folyamán és megkopott életkörülményei ellenére afféle kisebb filmsztári udvartartást honosított meg a Házban. Bonzó névre hallgató kis fehér pincsikutyájának póráza sohasem volt a kezében, erre a célra komornát tartott, aki naponta sétáltatta a kutyát. A komorna, Melitta, régi, fakó öltözetben szolgáló, rövid frizurájú, ugyancsak élemedett hölgy volt, szerepjelzőjéhez híven: komor arckifejezéssel és némi csüggedtséggel viselte gondját úrnőjének, akivel egy fedél alatt lakott. Haraszti Mici – Major Tamás színigazgató jótékonysága folytán – ezekben az ötvenes években is „bejárhatott” a Nemzeti Színházba, ahol a büfében meleg volt, és az ott összegyűlt ugyancsak elöregedett szakmabeliekkel kedvére pletykálhatott. Ez a napi „színházba járás” olyasféle látszatot keltett a Ház lakóiban, mintha a színésznő töretlenül folytatná karrierjét, próbákra járna, szerepekre készülne. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy időnként Major betette egy-egy előadás tömegjelenetébe néma statisztaként. Egyszer, egy lépcsőházi egymásba-botlás alkalmával a korlátba kapaszkodva arról érdeklődött, hogy vajon felismertem-e, amint egy darab második felvonásában, „szerepe” szerint nagyot kiáltott...
A Haraszti-lakás mellett – s ez véletlen – ugyancsak színházi múltra visszatekintő emberek laktak, noha az informáltság érdekében az időben jó messzire kell visszatekinteni. Szilágyiék – anya és lánya – a második emeleti gang első kanyarjában fészkelő kétszobásban éltek. Az idős mama – lehetett akkor 90 körüli – betegségei és kora miatt nehezen járt, csak csoszogott már, de naponta kétszer papucsban, szigorúan körbecsoszogta a gangot lánya kíséretében. Ez afféle penzum volt, egészségügyi szinekúra, egyben: látvány. Gonoszkodó és érzéketlen fiatalságunk „mozdony”-nak titulálta a jelenséget. A „lány”, a fiatalabb Szilágyi, aki viszont közelebb volt a hetvenhez mint a hatvanhoz, régen elhalt férjével együtt valaha a Nemzeti Színház súgója volt. Nem tudom, van-e ennek nyoma az annalesekben.
A HARMADIK EMELET ugyancsak téglalapban körülfutó gang-folyosójáról felülnézeti kilátás nyílik az emeletek és a földszinti udvar struktúrájára. Letekintve, a mélység – taszít, halálos ölelést intonál. Egy más házban lakó férfi ide jött levetni magát a harmadik emeletről, az udvar gránitkövezetére. Ugyanakkor egy, gyerekek által körbe-kergetett zsemleszínű kismacska végső kétségbeesésében a rácsozat egyik résén át zuhant három emeletet, és talpra esett. A talpra esés, azaz inkább a talpon maradás volt időszakonként a bérház lakosainak trapézmutatványa, a falak közti ügyködések célja. A második világháború utolsó fázisában, amikor az éjjel-nappali bombázások száma megsűrűsödött, az óvóhellyé avanzsált pincerészt két részre osztották: egyikben a zsidó vallású lakók szoronghattak, a másikban a keresztények. Egy alkalommal nyilas géppisztolyosok az udvaron felsorakoztatták a zsidókat, majd elvonultak. A zsidó lakosok egy része ezután – vagy már ezt megelőzve – „gyorstalpaló” térítési kurzusokon felvette a kereszténységet, és emígy részese lehetett az óvóhely keresztényi részének. Egyébnek azonban nem. Tizenkét évvel később, a forradalmi Budapest utcai harcainak közepén a pince ismét óvóhellyé vált néhány napra, ezúttal közös óvóhellyé. Az akkori lakók ma már a szintézisre hozó két méter alatt fekszenek. Marad a Ház mint tanú, az idő-rétegek zömök és – egyelőre – elpusztítatlan túlélője, egymagában trapézmutatvány azzal, hogy egyáltalán áll és viszontláthatja azt a látogatót, aki a harmadik emeleti lakás magasából a gyerek- és fiatalkor szemével figyelhette fél évszázaddal ezelőtt a rétegek csuszamait.
A Ház cseréptetős körkalapja alatt a pincével egy alakzatban húzódik a padlás; gerenda-rendszer körüli rések nappászmáiban kerengő porfelhőkkel, kiszáradt fa-szerkezetével. A lakótlan padlásterület három évszakon át a ház legmelegebb része, a nyári hőséget itt nem szigeteli még egy emelet, sem a vékonyan húzódó palatető. A lakók ide teregették a nagymosást száradni a gerendák közé húzott kötelekre – akkor még nem volt szárítógép –, és ide hordták fel avitt holmijaikat, használhatatlan bútorrészeket, kiérdemesült kokszkályhákat és rozsdásodó vas-tűzhelyeket. Utóbbiak aztán az ötvenes évek vasgyűjtési kampányai során lekerültek a padlásról. A pince és padlás zárójele között lélegző Ház elevenségéhez sajátos színek járultak. Az utcáról, a városból betévedő mutatványosok, „kintornások”, akik az udvar közepére állva kikiáltották a háziasszonyokat a főzőedények mellől, és előadták műsorszámukat: egy dalt vagy hegedűszólót, zsonglőrködést, egyensúlyozást, néha betanított számot egy idomított kiskutyával. Emlékezem egy férfire, aki egyszerűen csak vicceket és apró történeteket kántált, megelőzve ezzel az amerikai „stand up” komikusok későbbi időszakát. Ilyenkor az emeletek korlátaira könyöklő nézők újságpapírba gyömöszölt aprópénzt dobáltak le a színpaddá alakult házudvarra. Máskor hátizsákjával és sztentori hangjával megjelent az „ószeres”, és közölte a lakókkal, hogy ő mindenféle használt ruhát, kendőt, kacatot vesz jó pénzért cserébe. Akadtak, akik leszaladtak hozzá viseltes holmijaikkal, és folyt az alkudozás, a vásár. Rendszeres heti (kétszeri?) esemény volt a jegeskocsi megjelenése a háztömb körül. A hatalmas, zárt stráfkocsi jegeslegénye ugyancsak öblös hangján bejelentette érkezését: „Jeeg, jeeegees!” kiáltással, és a lakók – nagyrészt háziasszonyok és a lefuttatott gyerekek – csörgő vödrökkel lesiettek a lépcsőkön a kocsihoz. A jeges a kocsi hátsó, nyitott ajtajából mérte jégcsákánnyal a jég-adagot a hosszú jég-oszlopokból, kinek három-ötvenért, kinek négy forintért, amennyit kértek. A korabeli jégszekrényekben lassan olvadozott a jég. A jegest aztán kiszorította a fridzsider-korszak. Az ószerest és a kintornást pedig a nappal is zárt kapuk és a lakók kapukulcsai.
A negyvenes évek végén a Ház még otthont adott néhányszor a háború utáni emelkedő hangulat egyik népszerű rendezvényének, az utcabálnak. A lakók a lehetőségekhez képest feldíszítették az udvart, lampionok gyúltak fel, az első emelet szemközti korlátsora színes szalagokkal lett összekötve. A gyerekeket átszalajtották a közeli Állatorvosi Főiskola parkjának kerítése mentén futó orgonabokrok virágfürtjeinek dézsmájára – május volt, orgonaillat lepte be az estét, virágfürtök lógtak a felállított póznákon. Egy hevenyészett dobogóról énekszámok és szavalatok hangzottak, zenészek jöttek, szólt a sramli, táncolt a más házakból is átszivárgott tömeg. Késő éjszakáig folyt a bor, áradt a jókedv. Az udvar egy lampionos kerthelység hangulatával vetekedett. A Ház kő-, vakolat- és vasrács-tömege érezhetően puhábbá, képlékennyé vált, fények simogatták. Jó lenne ilyenforma fényképet őrizni a Házról, s az emlékezet elásott bugyraiba hessenteni, ami előtte és utána történt. De a Ház, ez a végeredményben részvétlen és közömbös tégla- és kőtömeg, a város geometriájának tartozéka csak, passzív ellenálló, rom-jelölt. Korának, korabeliségének rétegeit – mint a fák évgyűrűit – a pince, a padlás és az emeletek folyosó-gyűrűi mutatják. Szellemalakok járnak fel-alá a lépcsőkön, arcok a lépcsőház félhomályában, eltűnnek és megjelennek, akár Déry balatoni kertjének megidézettjei a malomkő asztal körül.
Nyár, nyitott konyhaajtók – a postás az emeletre jött a levelekkel! –, sokat idézett mondatfoszlányok, a kapualj hűvöse – ez megmaradt. Meg az egykori viceházmester kormos arcából villanó szempárja, amint a lépcsőház bolthajtásának sötétjéből, kérdésemre, hogy mit csinál ott, csak sejthető irodalmi tájékozottsággal világosít fel:
– Őrizem a szemetet...

Kertész Lilly: Boldog születésnapot!

„Hámiszdár jáámod dom!” – Vigyázz!
Sok száz szempár figyeli a magas árbocot, amint lassan, méltóságteljesen kúszik fel rajta a lobogó. A márciusi enyhe szél már „útközben” belekap az összecsavart zászlóba, előbb csak játékosan himbálja, majd amint magasabbra jut, mindjobban lobogtatja. A csúcsra érve belefekszik a szélbe, s mint megfeszült vitorla kinyílik, kisimul teljes nagyságban: a mágen-dávidos kék-fehér izraeli lobogó! A tiszteletet kifejező néma csendben büszkén tekint alá a katonai tábor térségére, amelyen szabályos rendben felsorakozva, vigyázzállásban néz fel rá sokszáz 18 éves keki ruhás, fekete egyensapkás katonalány. Illetve még nem éppen katonák, csak kiképzősök, akik még csak három hete viselik az egyenruhát.
A füves térséget egymás fölé emelkedő lépcsős ülőhelyek veszik körül. Minden hely foglalt. Szülők, testvérek, rokonok, barátok jöttek el, hogy részt vegyenek a lányok katonaavató ünnepségén.
Az ezredesnő kitüntetett három lányt, a kiképzés legjobbjait, majd egy főhadnagynő kíséretében elindul a szemlére. A lányok, mint mozdulatlan szobrok, emelt állal, egyenesen előrenéző tekintettel állnak. Az ezredesnő itt-ott megáll egy-egy újonc előtt és pár pillanatig beszélget velük. A megszólítottak vigyázzállásban, de mosolyogva, könnyedén válaszolnak.
A szemle után az ezredesnő üdvözli az új katonalányokat és a vendégeket. Rövid beszédében kifejezést ad annak a vágynak és reménynek, hogy „ha majd eljön az idő, amikor Izrael országa és népe békében és biztonságban élhet, nem lesz szükség a lányok szolgálatára. De…! Egyelőre nem képes a ’Cvá Hágáná L’Israel’ – Izrael Védelmi Hadserege – nélkületek meglenni. Szüksége van rátok, a szolgálatotokra! Ezért köszönettel fordulok felétek a hadsereg nevében, hogy fiatal életetekből két évet áldoztok a haza, a hadsereg, a magatok és mindnyájunk érdekében. Köszönet a szülőknek is, akik mint öntudatos polgárok megértik a lányok szolgálatának szükségességét, és elküldték őket hozzánk. Ígérjük, hogy gyermekeik hűséges, gondos kezekbe kerülnek.”
– Úgy irigylem Amirát ott lent, a sokak között. Alig tudom kivárni, hogy már én is ott álljak a miszdáron, kekiben!
Ezt mellettem a tizenhét és fél éves legkisebb lányom mondja, aki már második nővére újoncavatásán vesz részt.
– Türelem Noga, még egy év sem telik belé, és eljön a te időd is – súgom vissza bíztatón, és a szívem büszkén, boldogan dobban, amikor szemében válaszomra a türelmetlenség fénye villan.
– Uff! Még egy év! Ima, nem tudom megérteni azokat, akik mindenféle kifogásokkal igyekeznek kibújni a katonai szolgálat alól. Haragszom rájuk, hogy semmi öntudat, kötelességérzet nincs bennük. De ha ők nem teljesítik az országgal szemben a kötelességüket, milyen jogon várják el, hogy az ország ugyanazt és ugyanúgy nyújtsa nekik, mint a többieknek? Hogy követelhet jogokat a maga részére olyan, aki saját kötelességét nem teljesíti?!
Jogok, kötelességek…
Ez a 17 éves szábrá gyerek kötelességének tartja a katonai szolgálatot. Én, a galut szülöttje másként gondolkodom. Én jognak, nagyszerű, csodálatos jognak tartom.
Neki természetes, hogy mint zsidó gyermek, zsidó országban született, ivritül beszél, ezen a nyelven tanítják őt az iskolában. A zsidó hadsereg katonája lesz, a zsidó ország szavazati joggal rendelkező, egyenrangú polgára. De hiszen miért is ne volna a számár mindez természetes?
De én visszaemlékezem arra a Magyarországon született zsidó kislányra, aki már elemista korában a futástól izzadtan érkezett haza az iskolából, mert a gyermekek zsidózva, kővel dobálva kergették egész úton. Én voltam a kislány, aki később, 20 esztendős korában nem hazájának katonai egyenruhájában feszített, hanem lekopaszítva, rongyain a sárga csíkkal, az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt. Nekem soha nem lesz természetes az, ami itt Izraelben körülöttünk van, mint ahogyan a lányaimnak (hála Istennek) magától értetődő. Számomra mindez csoda maradt még a mai napig is.
Noga haragszik a katonaság alól magukat kivonni igyekvő kortársaira. Én sajnálom őket. Sajnálom, hogy nem élnek a jogukkal, hogy saját országuk polgáraként fegyvert kaphassanak a kezükbe, mellyel védhetik magukat. A jogukkal, hogy a Cáhál uniformisát viseljék, amely tudatosítja bennük a nagyszerű érzést, hogy hazájuk van. Ehhez nem elég az iskolai nevelés, vagy a puszta tény, hogy itt születtek. Igazán izraelinek csak akkor fogják érezni magukat, ha viselték már ezt az egyenruhát.
És én, akinek csak lányaim vannak, örülök, hogy a lányokat is besorozzák. Bennük látom rekompenzálni magam a múltért.
Március 21. van. Éppen a születésnapom. Szebb ajándékot nem kaphattam volna ennél, hogy éppen a mai napon van középső gyermekem katona-avatása. Törölgetem a boldogság könnyeit, ahogy elnézem ott lent a zöld gyepen sudár, szép lányomat, a többi egyforma keki egyenruhába öltözött, most avatott izraeli katonalány között, amint feszesen tiszteleg az izraeli zászló előtt.
Rázendít a katonazenekar, s az indulók ütemére remek sorakozók és gyakorlatok bemutatása következik. Bal, jobb, bal! Páratlan sorok hátra, párosok előre! Bal, jobb… A mikorfonon közvetített parancsszavak nyomán percenként változó alakulatok formálódnak. Senki nem téved, mintha valami gépezet mozogna a gyepen. A közönség elismerően tapsol.
A Hátikvá után az Oszolj! vezényszóra a fegyelmezett új katonák ismét kislányokká változnak. Futnak a lépcsős tribün felé az imához és ábához. Boldog csókok és ölelések. A mi Amiránk is megérkezik kipirult arccal. Előbb apját kapja el, szelesen megcsókolja, ugyanúgy a húgát.
Most rám néz, lassan átölel, és szábrá szégyenlősséggel a fülembe súgja:
„Mázál tov mama! Boldog születésnapot!”

Magén István: Vénusz fésűje

/Elbeszélés/

Gyakran eszébe jutott az apja összeégett teste. Nem a szánakozás volt az első, ha az apjára gondolt. Megvetette ezeket az érzéseket, a maga számára sem igényelte őket. Voltak gondolatok, helyzetek, érzések, melyeket lehetetlen volt apjával társítani. A jelleménél fogva bizonyos történések, nem eshettek meg vele. Nem tudta elképzelni az apját bizonyos helyzetekben sem. Amikor a lángokkal birkózott, olyan lehetett, gondolta, mint az angyallal harcoló Jákob.
Rafael Klein találkozásai az apjával a tisztelet kifejezései voltak. A félelem, melyet leküzdött magában, a viszolygás, mely átadta a helyét a szeretetnek, rajongássá változott benne. Emlékezett, hogy amikor a nyakában hordta, úgy érezte magát, mintha Istenhez ment volna fel. Játékaik közben elenyészett az idő. Ha az apjával volt, minden kitárulkozott. Megnyílt a tenger. Úgy vezette át az apja, mint a népet Mózes.
Az egykor lángoló húscafatok helyei fénylő pontokban és vonalakban össze-össze sűrűsödve, húzódtak rajta végestelen-végig mint egy kiszáradt folyómeder. Mintha ezernyi, tízezernyi műtét ügyetlenül összeillesztett hegei lettek volna. Vér és tűz szenvedéstől megcsavarodott csonkok, behegedt sebek. Az újjászületett bőr díszletté szelídülve, testté kapaszkodva, karrá, vállá, nyakká, combbá épült. Olyan volt az apja, mint egy befejezetlen szobor. Olyan, mint egy megdermedt lávafolyam.
Rafael Klein megalázónak tartotta a sajnálatot. Eszébe sem jutott. Önmagára találásának egy bizonyos pillanatában különös volt, hogy az apja olyan… Hogy más. Bizonyos volt abban, hogy különb. Abban a boldog szabadságban, melyben kibontakozhatott, a legfontosabb helyen az apja állt. Nélküle a horgászások, a focizások, a kirándulások, az utazások, az országjárások elképzelhetetlenek lettek volna. Egy nagy halhoz volt hasonlatos, egy fókához, delfinhez. Egy kísértethez.
A melléig, a hasáig, a szemérméig futottak a furcsa vonalak. Különösek voltak a torz módon dagadó izmok. Romba dőlt házak alakulnak így, kietlen, élettelen tájak. Az apjáról egy gyűlöletes kaland jutott az eszébe, a háború.
Nem szóltak történetek, kalandok, mesék. Titok lappangott a múlt tokjába zárva, melyet apránként kellett felnyitnia, megkeresnie az összefüggéseket. Hangsúlyokból, szemvillanásokból, kézmozdulatokból, elharapott szavakból, úgy rakta össze ezeket, mint a régészek a föld alól kikapart ókori mozaikdarabokat. Tíz éves sem volt még, amikor rádöbbent. Amikor büszke lett. Megnyílott előtte a kaktuszok tüskéi között őrzött vörös virág. Egy reggel, amikor felnézett a tündöklő égboltra, megvilágosodott, hogy ami egyszer régen történt, amit még az anyja is elhallgatott, hogy azt, ami az ő olvasatában nem volt egyéb borzalomnál, azt úgy hívják, hősiesség. Az úristennel megbeszélt dolgok történnek így, gondolta, ilyen világra szóló csendben. Talán valami alku is volt köztük, talán elmondott neki valamit az Elohim, talán csak egy viccet, bár az is lehetséges, hogy hosszan egyezkedtek, esetleg már-már úgy látszott, hogy a Szent és Áldott nem is akarja elbocsátani többé. Nem volt akárki az apja. Majdnem megtörtént vele e halál…
Ábrahám Klein nem oktatgatta a fiát. Amikor megszületett megfogadta, hogy ezt teszi majd, hogy megérleli, hogy alkalmassá formálja, hogy felülírja azokat a kezdeményezéseket, aztán elszabotálta, elfelejtette, legalábbis úgy tett, mintha elfelejtette volna.
Rafi Klein úgy nőtt fel, hogy ritkán csodálkozott… Most már bizonyosan tudta, hogy ezerkilencszázhatvanhét nyarán az apja teste égett…
Egész egyszerűen azzal, hogy hallgattak róla, túl sokat emlegették. Az űr, mely körülötte tátongott, a hallgatás titkos jelei az arcokon, a „fekete lyuk” arról szólt… Onnan a fárasztó tökéletesség és eltökéltség szegletéből már-már elcsépelt volt és unalmas, de Rafi tudta, hogy mindez neki szól, hogy az ősei üzennek, hogy a sors déjá vu játékától féltik, hogy a kiszolgáltatottság labirintusában tapogatóznak. Azon túl már csak a pusztulás volt, a kietlen, hasznavehetetlen halál.
Egykori újságok címoldalai kerültek elő. Háárec, Máárív, Jediot Áhronot… Elszánt haditudósítók fényképfelvételei kavargó homokfelhőben előre törő tankokról, a Szináj poklában égő katona lángokban kavargó arcáról. Ott látta először nyomtatásban az apja nevét.

*

Európai kószálásai közben Budapestre tévedt. Kíváncsi volt rá, annyi mindent hallott már erről a városról. Mítosszá kerekedtek a történetek, kavargó, tekeredő, ide-oda csapkodó, kiismerhetetlen szalaggá, vasúti sínpárrá, mely körül öleli a földet, újra és újra átfogja, bele-bele szánt, összekaristolja, talányos jelekké kapaszkodva írja üzeneteit. Nem rohant oda. Tudta, amit tudott, amit a konyha sarkában üldögélve hallgatott meg, a borítékokról leolvasott, a különös, elől hangsúlyos szavakat, az eltitkolt sóhajokat, melyek érthetetlenek voltak a számára, beazonosíthatatlanok, mert nem fűzte hozzájuk semmi.
Emlékezett nagyszüleinek hosszú, véget nem érő litániáira azon a csicsergő, csaholó, mekegő, patakok csobogására emlékeztető, nyelven, valószínűtlenül hosszúra nyúló szóláncaikra, szótáncaikra, megnyugtató, suttogó sziszegéseikre, finom, lágy hangsúlyaikra, döbbenten krákogó, köhögő, prüszkölő érzelem kitöréseikre.
Lassan megtanulta a szavakat. Én vagyok… leszek… élek… akarok… szeretek… félek… háború… nyilasok… bujkálás… üldözés… elhurcolás… Dunába lövés…
Csak egy pillanaton múlott. Az apja elsők között tört át a demarkációs vonalon. Ott, a nyugati szárnyon az Avi Klein által vágott résen át nyomultak előre. Bekerítették a téharmincnégyeseket. Avi már a dűnéknél járt, amikor találatot kapott. Dübörögve szántotta a port a sivatagban, álcázatlanul, félelmetesen, arcot arcnak szegezve. A szemközti porfelhőben, mint a sivatagi rókák álltak az egyiptomi tankok. El Arishnál kilőtték valamennyit. Mint egy halom megolvadt vas hevertek a porba cövekelve.
Ávraham Klein tankja megremegett. Keskeny rés keletkezett a tenger felöli oldalon. Megállt. Az oldalán érte, először csak megdöngette, félelmetes vijjogással csapkodott a hang a hermetikusan lezárt konzervdobozban. A második lövés keresztültörte, feltépte, az üzemanyagtartály sugárban pisilte a benzint, a légnyomás iszonyatos erővel repítette szanaszét.

*

Klein Andris ezerkilencszáznegyvennégyben született, akkor, amikor zsidó gyermeknek tilos volt megszületnie Magyarországon. A kórházzá átalakított Wesselényi utcai iskola zsúfolt termeitől távol, egy eldugott, ablaktalan helységben vajúdott az anyja, miközben odakint a razziáztak nyilasok. Judit pontosan tudta, hogy egyikük élete sem ér semmit, az övé sem, a gyermekéé sem, a férjéé sem, aki talán már megfagyott valahol Oroszországban. Elhatározta, hogy feláldozza a fiát, önmagát, valamennyiüket, mert ha ezt túlélik, az újjászületés lesz, ráadás, az az élet már nem az övéké lesz, Istené lesz. Elhatározta, hogy ha életben maradnak, Erec Jiszráélbe vándorol, Istennek ajánlja gyermekét égő áldozatként, mint Ábrahám Izsákot, teljes hitével, teljes erejével, teljes szívével, rábízva magát az Úr kegyelmére, jóságára és bölcsességére…
Ezerkilencszázhatvanhét nyarán a hat felejthetetlen nap egyikén megtörtént az égőáldozat. Ávraham Klein huszonhárom éves volt akkor. Fáklyaként lángolva vergődött, gurult, hempergett, le akarta rázni a lángokat, mint egy ruhát. Már nem látott semmit, a szeme előtt táncoló tűztől. Csapkodott, a száját kitátotta, lángok csaptak ki onnan is, a nyelve is lángolt, a tüdeje is, már csak azt akarta, hogy vége legyen. Másodperceken múlott. A golyózáporban üvöltve, lihegve, futva közeledtek a szanitécek. Élete azokon a másodperceken múlott. Még élt, de megszűnt, nem halt meg, rosszabb volt annál. Nem látott, nem hallott, nem gondolkodott, nem mozgott többé. Egyetlen életfunkciója maradt, a fájdalom. Összeégett, büdös hús volt a teste. Rezzenéstelen volt, a fekvés kínjában hevert, mert egyetlen ép felület sem maradt rajta. Száj, orr szem nélküli, fül nélküli, bőr nélküli hulla volt. Csak a szíve pumpálta a vért szenvedélyesen, dobolva és dübörögve, állhatatosan és türelmesen, mintha belé költözött volna az emberek gyógyítója, a halottak feltámasztója, akinek a nevét csak egyszer említik, töredelmesen, bűnbánóan, hozzá képzelve zaklatott idegzetük elképedt magyarázatait, hálájukat, mellyel áldják és áldják a Szent Nevét ha kell, bárhogyan is, érdemtelenül is, hálátlanul is, nemtelenül is, lelkiismeretük, komplexusaik szegeivel teleszögelve, a tóra pergamenjébe csomagolva, mint Rabbi Chananja ben Teradiont, énekelve, táncolva, bohóckodva, mint Zuszja, hogy Ő ott fent, vagy lent, kívül, vagy belül, bárhol is trónol, felhúzza a szemöldökét elismerően, jóságosan, huncutul…
Ávrahám Klein nagy utat járt be. Nem is út volt az. Idő sem volt. Egy helyben topogott haldokló sejtjeivel. Elhagyta volna az anyagot, mely hitvány volt, de voltak feladatai, nem küldetése volt, nem elhivatottsága, feladatai voltak, kihagyhatatlanok, félrelökhetetlenek. Rángatódzott, feszült, égett, vagy didergett. Számtalan vetülete volt a dolognak, még élnie kellett, pedig a sztratoszférába készült, az ionoszférába, a mennynek nevezett párarétegbe, a paradicsomba, a festetlen kékség állóködébe...
A borongós chamszinos napokon, a szürkére koszolt égen, amikor messzire nyúlnak a tekintetek, amikor megdermed a kéz, nem ad, nem vesz, nem lop, nem öl… Műtétekre hurcolták, műtét műtét után következett, ziháló, öblös, kámforos napok, altatógáz simult a székbe, asztalba, toronyba. Egymásra találtak, akik szétszórattak, megkerültek a száműzöttek, a föld négy sarkában gyertyák gyúltak, haszidok ünnepeltek, forgolódtak, táncoltak ünnepélyesen, gyerekesen.
Két véreskezű zsarnok, Nehemja és Ezra járta a jisufot, házról házra, ajtóról ajtóra, kerítésről kerítésre, férfiról nőre, nőről gyerekre, hogy átüsse őket kardjával, dárdájával, vérre, szitokra éhes embereivel.
Avi Klein csak hónapok múlva tért magához. Plasztikai műtét követett plasztikai műtétet. Itt végképpen egyedül maradsz, gondolta, itt nem őriznek, itt nem rimánkodnak, itt megfulladhatsz a céltól, az anyagtól, fáradt, intoleráns tested visszahullhat, de nem éghetsz meg, ha nem égsz el teljesen, vagy nem vagy tűzálló, golyóálló, ha nem tévedsz többé, ha nem kertelsz, nem számolgatsz, mert már magad is rájöttél, minden tévedés egy halál.
Avi Klein hónapok múlva nyiladozott, mint egy kisgyermek, ébredezett, szagolta a virágokat, megmozdította a kezét, hangot adott, behajlította az ujját, a térdét, elcsodálkozott, hogy milyen a láb, a haj, az éhség, a könny. Az első szava érthetetlen volt, a mosolya is, kipróbálta, hogy viszont látja e magát az arcokban, az anyjáéban, az apjáéban, kisírt gáluti szemükben, a tekintetükben vibráló folytonos aggódásban, a félelem maradványokban, melyeket csak ő ismert.
Nem ezért volt olyan, mint egy oroszlán, nem közhelyesen, tényleg az volt. Sűrű haja süvegként vette körül. Leégett fejbőrébe beültetett hajkockák megfogantak. Belefúródtak a bőrébe, átkarolták az idegeit, utat kerestek. A sok apró forradás valahogy megkoronázta. A szemét, száját, orrát átölelő ráncok, hegek, vonulatok, az időjárás sodrásának kitett dombok olyanok voltak, mint a repülőgépből látható, az igazságból, a haragból és megbocsátásból font táj.

*

Rafael Klein egész nap Budapest utcáit járta. Megfigyelte a rokonait. Hasonlított rájuk, és mégsem. Nem volt megelégedve velük, óvatos tekintetükkel, óvatos mérlegelésükkel, mellyel még a mosolyukat is kiporciózták, kifogyhatatlan, megalázó türelmükkel. Elnéző volt velük. Ott kint, illetve fent Izraelben, ahogyan ők mondják, az országban, helyére tette volna, bizonyos kapcsolatrendszerek szerint kezelte volna a dolgokat. Ez Magyarország volt, Európa, gálut. Megnyomorítottak voltak. Kicsit lenézte, kicsit megvetette, kicsit szerette őket. Nem akarta különválasztani ezeket az érzéseket. Ezeket csak ő ismerte, ők, az övéi. Olyanok voltak mint az apja, bár Rafi nem is tudta, hogy az apja ténylegesen milyen. Mások voltak, elképzelhetetlenül mások, és mégis, ott bent a sejtek mélyén, a kromoszómák gubójában, a sejtmag rendszerekben, a kromoszómaszerelvényekben, a nemzedékek végtelen sorában egymásba kapaszkodó utódkromoszómákban ott éltek az ősök, nemzedékek, lenyomataik. Elképzelhető-e, kérdezte, hogy az apja is, ha itt nő fel, ha itt élt volna, ha itt lélegzett volna, az apja, a hős, hogy ő is ilyen lenne, gurgulázó hangú, tekintgető, tologató, latolgató, simliskedő, érzékeny, könnyen szétomló… Hogy amazok pedig, a száműzetés striguláival megjelöltek, a megszabadulni képtelenek, a helykeresők, a lehajtott fejűek, a tollászkodók, a hunyorgók, hogy ha megfordítva történt volna, hogy ha ők nőttek volna fel ott.… Megzavarta a gondolat. Először úgy gondolta, kár az időért, matematikai tévedésnek tartotta, pedig a képletek, a képsorok, mint a számok, mindig ugyanazt eredményezték.

*

Felismerte. Ez így túlzás, de mégis. Felismerte azt, amit még soha sem látott. A járdát, a köveket, az út vonalát, a rakpart színét. Annyira felizgatta… Nem szólt, szenvtelen maradt. A kövek közötti tág résekben látni vélte a ruhafoszlányokat, a cipők talpáról lehullott bőrt. Tehát igaz. Nem kételkedett nagyanyja szavaiban és mégis. Ott volt a pad, a nagy kocka alakú kő, a háromszögletű, a lamed formájú repedés, a vérfolt, melyet lemoshatott az eső, a szűkölő reménykedés, a rezignáltság, a reszketés, az izmokat leblokkoló halálfélelem. Látta a nagyanyját fiatalon, meztelenül, ragyogó kék szemét, kavargó hajfürtjeit, nyúlánk combját, csípőjét, mely csak az imént adott életet. A géppisztolyok előtt felsorakozottak sorában állt a kövek szélén, a sarka a mélység fölé lógott, hogy egyenesen a vízbe pottyanjon, a csikorgó, helyezkedő, folytonosan őrlő, daráló, marcangoló jégtáblák közé. Ott, anyja tenyerei közé bújva, széles nevetéssel, rugdalódzva, mohón egy csecsemő fehérlett. Az volt az apja…
Hosszan, ujjaival tapogatódzva, letérdepelve, mintha szaglászna, vizsgálta a Duna partot. Leborult, mintha csókolgatná azokat a nyomokat. Testével körülölelte őket, rájuk borult, megáldotta őket szétterpesztett ujjaival. A lepusztult szélű kőlapokon lábnyomokat látott, bakancsokat, női cipőket, gyerekcipőket, csoszogó, didergő mezíteleneket, aztán mint a daráló, felperegtek a géppisztolyok. Látta, ahogy nagyanyja összetekert ruháit görgeti a szél.
Kármiélben, a tágas teraszon, a Shorashim felé kibontakozó öblös völgykatlan felett, a fiatal erdők hűvösében, a Libanon felé kékülő látóhatár előtt el sem hitte… Elhitte, de… Gyerek volt, játék volt, fekete-fehér, jó-rossz, hideg-meleg, álmosító, elandalító mese. Judit nagymama fikuszai és hortenziái közé lehetetlen volt becsempészni a rettenetet.

*

Még maradt volna. Zarándoklat volt. Neki az. Szent labirintusként kezelte a várost, az utcákat, a házakat, a reménytelenül sötét belső udvarokat, folyosókat, menekülésre termett hátsó lépcsőket. Templomba járt, naponta megköszönte az Úrnak, hogy a tömeggyilkosság éppen ott ért véget, éppen a nagyanyja mellett. Nem volt vallásos, de az imaházakat bújta, elmélázott, a talmudba temetkezett.
Megköszönte az Úrnak, hogy akkor ott, illetve itt Budapesten megmentette.
Semmi sem hiteles, gondolta Rafi, csak isten. Mert életet ad.

*

A kármiéli ház romokban hevert. Rendőrautók szirénáztak. Egymásba dőltek a falak, a lépcsők. A terasz, Judit nagymama fikuszai, hortenziái szanaszét szóródtak. Az odaátról kilőtt katyusák megölték Judit nagymamamát. Füstölgő romok, bútordarabok, terítők, szőnyegcafatok hevertek mindenfelé. Rafi berohant volna a romok közé, hogy megkeresse. Kérdései voltak. Még sok minden… Még tisztázatlan volt… Elintézetlen ügyei voltak még… Várni kellett… Judit nagymama már nem segíthetett…

*

Amikor Libanon felé röpült, olyan volt, fentről a Gálil, mint a Vénusz fésűje, a tenger ékessége. Domborúan hajló hátát bordák erősítették, a völgyekben apró gerincek meredtek, a hirtelen lezúduló lejtők sötétzöldek voltak, a lapályon nagy, széles táblákban feküdtek a kukoricaföldek. A láthatáron, mintha most vetette volna ki a szomjas óceán, magasodtak a Vénusz fésűjéhez hasonlatos hegyek.
(2006. augusztus)

Moldova György: Érik a vihar

Riport Miskolcról

Részlet a második kötetből

A zsidó temetőben folytatjuk a zarándokutunkat, a lejtő végén megállunk, messzire ellátni innen:
– Ott fekszik Létrántető, Gadótanya. Zsidó munkaszolgálatosokat őriztek ott, a felszabadulás előtti utolsó napokban 137 ember végeztek ki.
– Föld, ne töröld el ártatlanul kiömlött vérük nyomát! – mormogom magamban, és tekintetem visszafordítom a temető belseje felé.
Miskolc valaha „zsidó városnak” számított. A XIX. század utolsó harmadában a főutcáján s annak a Búza térig vezető folytatásában 58 kereskedőüzletet azonosítottunk – írja Dobrossy István „Miskolc története” című könyvében. – Négy évtizeddel később a kereskedelmi cégek szám megnégyszereződött. Az 1930-as évek első felében 202 szatócsüzlet, kiskereskedés, nagykereskedés, vagy magát már joggal áruháznak nevező üzlet kínálta sokkal inkább gyári jellegű, mint kézműipari termékeit a vásárlóknak. A 202 üzlet közül háromnegyed résznyi volt magyar zsidó (izraelita) „kezében”. Az örmény és görög közvetítők után ők továbbították Hegyalja borát is távolabbi tájak felé.
Tudnunk lehet, hogy az 1920-as népszámlálás adatai 11 300 zsidó vallású személyt jegyeztek fel, ez a szám Miskolc akkori összlakosságának húsz százalékát jelentette. Ittlétük a város képét is meghatározta: a belvárosi utcák nagy részét az ő jellegzetes formájú házaik szegélyezték. A földszinten helyezkedett el az üzlet, az emeleti részen a lakás, az udvar mélyén pedig a cselédek és segítők számára készült toldalék
Tizenöt-húszezer ember is nyugszik itt a terjengő bokrok, iszalag, fák alatt. Több ismert nevet is találok: Bródy Farkas tanárét, aki valaha a saját pénzén vette meg a temető akkor még puszta, legfeljebb legelőnek használt területét, és ajándékozta a Hitközségnek. Az irodalomtörténet feljegyezte Ferenczi Bernátot is, a világhírű pszichiáter, a nagy Sigmund Freud munkatársa, barátja, majd – ahogy lenni szokott a tudósok között – ellensége. Oldalt áll egy 1848-as zsidó honvéd sírja – egy hozzátartozója kutatta fel még az 1930-as évek derekán.
Egy gondnok, afféle mindenhez értő ember tartja rendben a sírkertet, a jelek szerint jó munkát végez. Virágokat ültet, fia alkalmi segítségével megpróbálja helyére rakni az idők folyamán megrokkant sírköveket. A füvet is lekaszálja, bár az egyik miskolci hitközségi vezető szerint:
– A sírok addig vannak biztonságban, míg a Természet eltakarja őket! – utalva a sok helyütt tapasztalható vandál rongálásokra.
A temetőbe a már sokszor emlegetett tudós, Dobrossy István is elkísért minket, felhívja a figyelmemet egy nevezetes sírra: Austerlitz Sámuel főrabbi nyugszik benne. Austerlitz Bécsben született 1870-ben, és Miskolcon halt meg 1939-ben, az Úr megadta neki azt a kegyelmet, hogy nem kellett megérnie a holokauszt időszakát. Austerlitz nemcsak a zsidó közösség legnagyobb egyéniségének számított, de egész Miskolc tekintélyes polgárai közé tartozott, helyet kapott a törvényhatósági bizottságban is – megválasztását a nem zsidó szavazók is támogatták.
Dobrossy maga nem beszél héberül, de vette azt a fáradtságot, hogy egy hozzáértővel lefordíttatta a sírra felvésett szöveget.
„Itt van elrejtve a szentéletű és nagy hírű szónok Smuél bár Simeon Austerlitz, a nagy és szentéletű Mose Árje Róth, Pápa város főrabbijának veje, hitközségünk főrabbija, áldott legyen az emléke! A Tóra nagy ismerője, a világ és a mennyek asztalainak tudója. Ő az, aki utat mutatott tanítványainak, szép otthont teremtett kiváló családjának, jó néki és annak, aki ilyennek szülte. Kevés házat találhatunk, amely életet adott a hozzá hasonló próféták egyikének. Megadatott Neki, hogy meglássa atyáink országát, tiszta szíve tele volt irántunk való szeretettel. Anyja neve Eszter volt.”
Más tekintélyes személyiségek földi maradványai is kriptában nyugszanak – néha hívatlan és kéretlen társakat kapva.
– Előfordult, hogy egyszer egy cigány ember beköltözött egy kriptába – mondja a gondnok –, úgy találtam rá, hogy egy gázégőn éppen ételt melegített magának. Megijedt tőlem, de mondtam neki: nincs semmi baj, ha segít a munkámban, éjszakánként a ravatalozóban megalhat. Egy ideig itt is maradt.
A környékbeli zsidó temetők felszámolásakor általában ide telepítik át a sírköveket. A hejőcsabai cementgyár iparvágányát is az ottani zsidó temetőn akarták átvezetni, sokáig senki se vállalta, hogy megbolygassa a halottak nyugalmát, valaki aztán mégis elrendelte. Az illető alig pár hónappal később agyvérzést kapott, sokan hitték úgy: földöntúli büntetésül.
Akadnak azonban olyanok is, akiket semmiféle babonák nem tartanak vissza. Mint a városban mindenütt, itt is látni a fémtolvajok garázdálkodásának a nyomát: a sírokat körülvevő vaskorlátokat is szétszedték, a letört darabokat kiadogatták a falnyílásokon.
Az áldozatok nagy része azonban idegenben nyugszik, akárcsak a holokauszt több százezernyi hasonló vértanúja.
Az 1930-as években a „numerus clausus” és a többi, zsidókat korlátozó törvény hatálya Miskolcra is kiterjedt: engedélyhez kötötték az utazásaikat, törölték őket az Országos Orvosi Kamara, az Országos Magyar Sajtókamara és más hasonló szakmai testület tagjai közül – ezeket az intézkedéseket még 97 korlátozó rendelet követte.
A gettósítás előtti utolsó jogfosztás a zsidó üzletek, kis- és nagykereskedések bezáratása volt – mondja Dobrossy. – Baky László államtitkár utasítást küldött a megyei főispánoknak, a csendőrség és a rendőrség vezetőinek a „zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában”, valamint a „gettósítás, összpontosítás és deportálás” lefolytatásában. Miskolcon először a Vay utcai szükséglakásokból álló nyomortelep, később a Tiszai pályaudvar melletti MÁV-lakótelep volt a gettó céljára kijelölt terület. Ezt az utóbbi intézkedést feltehetőleg az vezérelte, hogy a háborúban súlyos légi csapásokra számítottak a vasúti csomópontok közelében, és úgy gondolták, hogy ezek inkább a „másodrendű állampolgároknak” minősített zsidókat érjék.
1944. március 5-ig Miskolcot kivéve a megye minden járásában elkészültek az összeírások a zsidók számáról, a környékbeli falvakból is ide telepítették a zsidókat, összesen 14-16 ezer embert.
– A diósgyőri téglagyárból június 12-én három szerelvénnyel 8677 személyt indítottak el Auschwitzba – mondja Dobrossy –, majd június 14-én és 15-én két újabb szerelvénybe 6797 embert zsúfoltak be. Az úgynevezett II. hadműveleti zónába tartozó VII. csendőrkerületből, Borsod megye és Miskolc területéről 15 464 embert szállítottak el az auschwitzi haláltáborba. Az anyakönyvi hivatal és a tiszti főorvos a miskolci elhurcoltak számát 9000-10 000 főben, a vissza nem tért zsidókat 8900 főben határozták meg, ehhez jön még 4000 eltűnt – ebbe a kategóriába főképp munkaszolgálatra behívottak és onnan vissza nem tértek tartoztak. (A ma is élő antiszemitizmusnak csak egy jelére emlékszem: egy utcán parkoló autó porral borított hátsó ablakára írta fel valaki: „Menj Izraelbe!”)
A sírok között kanyargó ösvényen haladva hirtelen egy ötven-hatvan centiméter magasságú, vakolt téglafallal körülvett négyszögletes parcellához érünk. Színét agyagos-göcsörtös barna föld fedi, sírdomborulatok nem tagolják, csak egy-két kisebb névtábla emelkedik ki.
– Itt kik fekszenek?
– Az 1956-os októberi felkelés kommunista áldozatait hozták fel ide – nem is olyan régen. Csak néhánynak a személyazonosságát tudták megállapítani, az ő nevüket kiírták azokra a kis táblákra, a többiek csontjait nem tudták szétválogatni, egyben rakták be.
– És miért nem a Hősök temetőjébe vitték őket, a felkelők mellé? Honnan tudták, hogy minden elesett rendőr, karhatalmista vagy akár ávós zsidó volt, akinek itt a helye?
A gondnok nem válaszol, de így is tudom az okot, a fasiszta rendszerek hosszú évtizedekig dolgoztak azon, hogy egyenlőségjelet húzzanak a „kommunista” és a „zsidó” közé; munkájuk gyümölcse az adott esetben is beérett. Hát ha már zsidókká „nevezték ki” őket, gondolom, kapjanak legalább zsidó emlékezést, egy követ teszek az őket körülvevő téglafal sarkára. Valamilyen imát is kellene mondani, de nem jut eszembe semmi, csak egy régi lengyel induló egyik sora: „Katona ennyit remélhet a sorstól…”

Nemes Béláné emlékei az életről

DOKUMENTUM

(Szegedtől Bergenig, Terezinig – 1944-45.)

1974. március 31.

Elhatároztam hogy leírom az én gyermek és felnőttkorom élettörténetét ami bizony sok sok nehézséggel, és megpróbáltatással volt, és kellett megküzdeni. Kezdem ott hogy mióta az eszem tudom és emlékszem kb. 5 éves korom óta mindig csak a háborút emlegették. Dárdán volt vendéglőnk és olyan kisebb szállodánk ahol is szüleimmel és 2 bátyámmal éltünk nagyon boldogan, és én sűrűn hallottam ott az emberektől a politikáról beszélni, fogalmam se volt hogy az mi, de ösztönszerűen féltem tőle. Egy alkalommal igen sok fiatalember gyülekezett össze a vendéglőnk előtt ültek ott a földön kis batyujukból elemózsiát szedegettek elő és jóízűen falatoztak, ahogy én megláttam őket rettenetesen elkezdtem sírva kiabálni hogy kitört a háború, szüleim ekkor nem győztek vigasztalni hogy ez nem háború csak sorozás megmagyarázták hogy minden fiatalembernek ezen túl kell esni hogy katona legyen, hogyha esetleg szükség lesz rá megvédjék a hazát.
Ez életem első emléke, és sajnos nem sokáig várt hogy a háború kitörjön. Közben édesapám elhatározta hogy miután nőnek a gyerekek rendes iskolába kell hogy járjanak. Szegedre jöttünk lakni, de nemsokára én 9 éves voltam az egyik bátyám 11 a másik 13 kitört az első világháború. Édesapám igaz hogy nem volt katona fiatalkorában de közbe besorozták, és pár heti kiképzés után kivitték a frontra Bukovinába. Én elemibe jártam és a katonák részére megtanultunk hósapkát és érmelegítőt kötni miután tél volt, és ott nagyon hideg. Megtanultunk még vászonból apró tépést csinálni amivel a sebesült katonákat bekötözik, mivel vatta vagy kötszer annyi nem volt amennyire szükség volt. A hósapka igen jó szolgálatot tett, megvédte homlokukat fülüket nyakukat a hidegtől és a megfagyástól miután csak a szemük és az arcuk volt szabad. Én is elhatároztam hogy kötök édesapám részére hósapkát, és érmelegítőt postán el lehetett névre szólóan küldeni tekintve hogy akkor még éjjel nappal úgy harcoltak hogy állandóan a lövész árokba feküdtek. Ez volt édesapám utolsó levele amiben értesített hogy a kislánya által kötött hósapkát és érmelegítőt megkapta. Utána nagyon sokáig semmi hírt sem kaptunk felőle, édesanyám a bánattól elkezdett betegeskedni, és az a nagyon csekély hadisegély amit akkor úgy neveztek még a legszükségessebb élelemre is kevés volt nem hogy orvoshoz tudott volna menni. Így telt múlt az idő hogy semmi hírt sem kaptunk édesapámról, míg egyszer csak megjelent egy férfi, és mondta hogy egy bajtársával együtt feküdt a kórházban mivel mind a ketten megsebesültek, édesapám súlyos fejlövést kapott, de miután tudta hogy ez az ember szegedi könyörgött hogy jöjjön el és hozzon hírt rólunk. Ő sajnos a nevét elfelejtette de az tudja hogy az illető a Fodor utca végén lakik, ezért bement ott a sarkon a fűszerüzletbe, és érdeklődött hogy nem e tudják hogy egy 3 gyerekes asszony akinek a férje a fronton van melyik házba lakik? Ők ismerték így jutott el hozzánk csak arra kért mutassunk fényképet csak akkor lesz biztos hogy ő e az. Sajnos valóban ő volt csak a gyönyörű hullámos fekete haja hófehér lett. Ezt a hírt hallottuk felőle utoljára, aztán szegény édesanyám lassan olyan súlyos beteg lett hogy 38 éves korától 10 évig ágyban fekvő beteg lett csak nagy segítséggel tudott székre felülni mivel orvosi megállapítás szerint gerincagy bénulást kapott, ezt abban az időben gyógyítani nem lehetett.
Aztán hosszú és keserves évek következtek.
Kisebbik bátyám elment tanoncnak miután tanulni nem tudott és nem is akart, a nagyobbik továbbtanult, ezért én lettem az élelem beszerző is meg úgy ahogy bírtam a háztartást is vezettem, főztem, mostam stb. Emlékszem jól még iskolába jártam (miután én is el akartam végezni a 4 polgárit) és nagyon nehéz volt valami kevés krumplihoz zsírhoz jutni éjszaka elmentem sorba állni hogy reggel mire elkezdik osztani az elsők között legyek. Ekkor én kb. 12 éves voltam. Aztán később bejött a jegyrendszer cukrot, lisztet stb. jegyre adtak, fejenként ki volt szabva hogy mennyit, akkor már valamivel könnyebb volt, persze kevés de biztosabb. Én még hozzá tudtam jutni tejhez is mivel mellettünk volt egy tejcsarnok fiók, és én annak a néninek aki vezette és kiszolgált segítettem mindenbe. Reggel korán már ott voltam és ő miután egyedül kellett mindent csinálnia, kiszolgálni, pénzt elvenni, kannákat ürítgetni nagy szolgálatot tettem neki így annyi tejet vajat adott persze pénzért, hogy lakott velünk szemben egy iskola tanárnőm öreg volt már szegény másképp nem jutott volna hozzá én vittem minden reggel el neki.
Mikor végre elvégeztem az iskolát én lettem a család fenntartó. Bátyáim igen keveset kerestek a kisebbik pincér lett, a nagyobb miután állást nem kapott érettségi után (közbe volt a 19-es forradalom és haza állított egy nagyobb puskával mint amilyen ő volt azt mondta az iskolában osztották ki, szegény édesanyám mikor meglátta elájult hogy nem elég hogy szegény édesapád elveszett most te is akarsz, de aztán hogy a puskával mi történt azt már nem tudom) a színházban a kórban énekelt. Lakott a házba egy énektanár Ekkert Eleknek hívták az nagy jövőt jósolt neki és szorgalmasan tanult is, ragyogóan szép hangja volt amikor most hallgatom a híres operákat, énekeseinket operákat énekelni azok még ma 50 év után is a fülembe csengenek mivel otthon is rengeteget gyakorolt. Így az ő keresetük igen kevés volt egy család eltartására ezért én is kereseti forrást voltam kénytelen keresni. Mikor a 4 polgárit elvégeztem azaz 14 éves voltam.
Miután a tejcsarnok központi igazgatója jól ismert az ottani segítségem által, elmentem ajánlkozni hogy nekem is adjanak egy fiókot először kineveték hogy ilyen fiatalon hogy gondolok egy fiók önálló vezetésére egyedül, de miután ismertek évek óta tudták hogy van már némi gyakorlatom próba időre felvettek, de miután nagyon fiatal vagyok (és így hosszú 2 varkocsba ahogy annak idején hordtam a hajam) tűzzem fel kontyba így idősebnek látszom amit én szívesen teljesítettem is. A próba idő leteltével felvettek és ott dolgoztam 3 évig, de rettenetes fárasztó munka volt. Reggel 6 kor kellett kinyitni vagy 200 liter tejet ˝ - 1 - 2 literenként szétmérni és mindenféle tejterméket mivel akkor még más üzlet ezeket nem árusíthatott. Azonkívül ezeknek az elszámolását elkészíteni naponta. Délben haza szaladtam mivel 2 óra ebédidő volt, és beteg édesanyámnak ebédet kellett adni aki olyan áldott jó lélek volt hogy 10 éves betegsége alatt soha egyetlen panaszszót sem ejtett ki, csak mindig engem sajnált hogy milyen sokat kell jóformán gyermek létemre dolgoznom, mivel a bolt 5ig volt nyitva és az ut a lakástól az üzletig ahol dolgoztam naponta négyszer ˝ orát vett igénybe.
Mikor haza mentem este mosogattam, főztem, másnapra is, és takarítottam vasárnap vagy ünnepnap mostam az egész családra. Sokszor elképzeltem magamban, én lennék a világon a legboldogabb ha a jó Isten csodát tenne és az édesanyám elébem tudna jönni, de ez csak kívánság volt. Miután ez igen fárasztó munka volt változtattam munkahelyet, és mellettünk volt egy pék üzlet ahol is a tulajdonosnak a lánya barátnőm volt oda mentem kiszolgálni ez sem volt sokkal könnyebb munka forró kenyereket vágni árusítani, de közel voltam a lakásunkhoz és napjába többször megnézhettem édes anyámat aki minden szó nélkül viselte el már csak olvasni tudott de azt végtelenül szeretett és mivel egyedül volt otthon felállni sem tudott, deréktól lefelé megvolt az egész lába bénulva és csak segítséggel állt fel és feküdt ágyba. Így teltek a hónapok évek amikor is 24 éves lettem és a kimerültségtől tüdőcsúcs hurutot kaptam, és orvosi tanácsra feltétlen levegő változásra kellett mennem. Volt egy nagyon fiatal orvos dr. Kallós aki néha meglátogatta édes anyámat minden ellenszolgáltatás nélkül arra az időre amíg én jobban leszek bevitette a kórházba hogy ne maradjon ápolás nélkül egyedül, mivel a fivéreim úgysem tudtak segíteni, és Pesten helyezkedtek el. Az édesanyám sajnos 2 hétre meghalt ahogy én a rokonokhoz elutaztam gyógyulásra, de nem tudatták velem, mivel tudták hogy akkor azonnal hazajönnék és továbbra is beteg maradnék. Két hónap múlva meggyógyulva jöttem haza és akkor tudatták velem a nagyon lesújtó hírt. Volt egy ismerős özvegy asszony aki egyedül lakott saját házába az vett magához de avval a kikötéssel hogy sem testvéreim sem rokonaim nem látogathatnak meg soha, az én számomra csak ő létezik én belementem mivel ez volt számomra az egyetlen megoldás ami biztos volt, én addig sem mentem soha sehova se mozi, se színház, se tánc vagy ehhez hasonló szórakozásba nekem soha nem volt részem így nem is hiányzott, dolgozni sem kellett sokat, volt segítség a háztartásban. Egyetlen hely ahová jártunk a temető volt és a templom mivel igen vallásos volt. Lett volna a rokonságába is szegény gyerek a testvéreinek is akit oda vett volna magához, de egyik sem ment mivel nyugodjon nagyon szekáns, önző, békétlen teremtés volt, de én alkalmazkodtam a szeszéjéhez és 4 évig így telt az életem. Azután férjhez mentem született 3 gyermekem nagyon boldogan és megelégedve éltünk 1944ig, igaz közbe több ízben volt szegény férjem mint munkaszolgálatos bevonulva Dorozsmán, Vásárhelyen, én ide minden nap ki tudtam menni hozzá aztán elvitték Overbácra ami elég nehezen volt megközelíthető de ott is a gyerekekkel (akkor még csak 2 volt) meglátogattuk 2 ízben is. Utána Bustyaházára vitték ahol megint elmentünk utána hogy láthassuk pedig nagyon messze van gyors vonattal 1 nap, de nem tudhattuk mikor látjuk viszont egyáltalán látjuk e még az életben. Sajnos az utána következő évek még súlyosabbak lettek.
Én vártam a 3ik gyerekemet és a házunkból kitelepítettek. Felszólítottak hogy 1 héten belül költözzünk el a lakást ki kell hogy pakkoljuk, miután az utcánkba egy férfi ki igényelte, helyet nem kaptunk holmink egy részét a házban levő kamrákban helyeztük el, és engem 2 gyerekemmel egy barátnőm fogadott be. 2 hét múlva kaptunk 2 család részére 9-ed magunkra egy kétszobás lakást amit akkor „gettónak“ hívtak vagyis miután sárga csillagot kellett viselni azért hogy zsidó létünk megkülönböztethető legyen ezt a területett nem volt szabad elhagyni, vásárlásra a közeli üzletekben egy óra volt engedélyezve, aztán kint járni tilos volt. A holmink jobb részét oda vittük és én akkor még azt hittem hogy ott fogjuk bevárni a háború végét.
Egy hét múlva azonban 1 reggel megjelent egy rendőrtiszt és összegyűjtött bennünket az udvaron (ez egy három emeletes ház volt a nagyállomásnál, hogy hányan laktunk benne nem tudom csak sokan) és a rendőr kiadta a parancsot hogy személyenként 20 kg csomagot lehet összepakolni, és elvisznek bennünket. Nálam akkor már napok voltak a szülésig. Felmentem a lakásba és elkezdtem pakolni 2 paplanra ráhúztam az összes dunyha huzatokat, és 2 párnára a párna huzatokat, szerencsére akkor még volt télről maradt sonka kolbász, tartogattam hogy az uramnak tudjak majd csomagot küldeni, én balga sokmindent másképp képzeltem. Mikor mindent összecsomagoltam amit gondoltam hogy a legszükségesebb (szerencsére velünk volt a nagyapánk és a férjem testvére is azokra bíztam a gyerekeket) és habár tudtam hogy a szülés ideje még nincs itt, de elhatároztam hogy bármiképpen de nekem világra kell hozzam itthon a gyerekemet. Elkezdtem jajgatni és igy kiküldtek egy fiákert 1 rendőrrel aki bekísért a szülészeti klinikára. Ott egy nagyon rendes főnővér megsajnált és elmondtam mi a helyzet szülési fájdalmat ugyan nem érzek de minden órás vagyok elvisznek bennünket és akkor nem tudom mi lesz velem. Azt a tanácsot adta üljek be egy kád forró vízbe és ha hűl engedjem mindig a forró vizet ez elősegíti a szülést ez volt d.e. 10 h én még este is a vízbe voltam de hiába. Ekkor más már nem volt hátra minthogy egy olyan injekciót kapjak ami előidézi a szülést. Erről tudtam hogy ez létezik, miután mikor Lacika készült a világra jönni ezzel segítették a szülést tekintettel hogy a gyermek szívhangjai gyöngültek és félő volt hogy mielőtt meglesz megfullad, ami valóban megtörtént volna mivel a köldökzsinór többszörösen a nyaka köré volt csavarodva. Már akkor megjósolta a Bába néni hogy ezzel a gyerekkel az életben soha nem lesz semmi bajom ami Hála Isten teljesedett is.
De folytatom tovább Pistikám megszületésének történetét. Mikor éreztem hogy a sok melegvízben ülés hiábavaló elhatároztam másképp, de minden áron az nap világra kell hozzam a gyermekemet. Elkezdtem mondani, hogy szülési fájdalmakat érzek (ami sajnos nem volt igaz) felvittek a szülőszobába de hiába vizsgáltak azt mondták ez lehetetlen miután a magzat még nagyon fent van, de miután én állítottam a fájdalmakat és jajgattam megunták és megadták az általam oly nagyon óhajtott injekciót aminek meg is lett a hatása mivel még az este egy egészséges 3 ˝ kg babám lett. Már másnap fel kellett keljek az ágyból mivel úgy volt hogy engem is elvisznek a téglagyárba ahol is a szegedi zsidó népek össze voltak gyűjtve még az ápoló nővérek is rettenetesen sajnáltak, volt köztük aki még meg is siratott. De miután csak másnap jöttek értem igy visszafeküdhettem még egy éjszakára. Másnap eljött egy teher hordó kocsi (nem mentőautó) és egy hordágyra tettek a babával együtt és elvittek zsidó székházban ott volt az a helység ahol az emberek holmiját értékét átvizsgálták és elvették.
Felvittek hordágyon ott volt egy szerintem nagyon rendes rendőrtiszt aki igen megsajnált, közölte velem hogy tudom e hogy elvisznek bennünket, és látta hogy egy bőröndbe a baba holmiján kívül csak egy nyári ruhába vagyok, mivel június 21-e volt, más nincs velem. A jegygyűrűmet a pénzemet ami akkor elég szép összeg volt és a töltőtollamat oda kellett adni. Ekkor azt mondtam hogy 2 gyermekemet is elvitték mikor én rosszul lettem, de az égvilágon semmi holmi nincs velük de rajtam valón kívül is minden a lakásunkon maradt. Kicsit hazudtam mivel a gyerekeknek összepakoltam a holmijukat hogy vigyék magukkal, de mikor a klinikán voltam szülés közbe eszembe jutott hogy téli holmit Lacika bundáját kucsmáját Sárika télikabátját stb. elfelejtettem becsomagolni.
A rendőrtiszt nagyon rendes volt megsajnált valószínűleg talán neki is lehetett gyereke, és azt kérdezte tőlem érzek e magamba annyi erőt hogy ha hozat egy kocsit el tudok-e menni becsomagolni? Azt feleltem igen erre abból az összegből amit előzőleg elvett tőlem vissza adott egy rendőrnek pénzt, és oda adta a ház összes kulcsait azok egy nagy karikán össze volt szedve a kapu kulccsal együtt és én már a lépcsőkön gyalog mentem le az emeletről és be ültem a fiákerba a rendőr mellé, és elmentünk a lakásunkra. Kinyitotta a zárakat hogy amit tudjak pakoljak össze, a szekrények be voltak zárva mivel szegény nagyapánk talán azt hitte visszajövünk és a kulcsokat elvitte magával de a rendőr felfeszítette sőt segített is mindenbe mivel adtam egy ruhára való anyagot neki és szegény uram borotváját igy mikor plédekbe be volt csomagolva minden kivitte egyedül, és mikor odaértünk már át sem vizsgáltak semmit csak egyenesen áttettük arra a stráfkocsira ami kivitt bennünket a téglagyárba, de előzőleg felmentem a kétnapos babámért amit addig a rendőrtisztnél hagytam. Meglepetésemre a baba egy szép tiszta ruháskosárba egy nagyon szép tiszta nagy párnán feküdt és egy gyönyörű világoskék díványtakaróval volt letakarva ezt persze az előző csoporttól akit átvizsgálták hogy mit visz attól elvették, és nekem mindenestől ide adta hogy így vigyem el a babát ezért is nagyon hálásan megköszöntem, hazajövetelem után érdeklődtem felőle és sajnálattal hallottam hogy ő sem él már. Ebben az emberben volt szív. Aztán kezdődött a borzasztó kálváriánk. Mikor ki értünk a téglagyárba a jó hittestvérek és a németek elvették a csomagjaimat és csak igen kevés töredékét adták vissza a gyerekek téli kabátját is csak Bergen Belsenben tudtam vissza szerezni ismerős család gyerekéről. Kiérkezésem után találkoztam a családommal akik velem együtt nagyon boldogok voltak csak most 30 év után beszéltem egy családdal aki mesélte hogy a Lacika fiam aki akkor 7ik éves volt mikor engem a rendőr beszállított a klinikára le borult és elkezdett ordítva sírni hogy sohasem látom többé az édesanyámat, elképzelhető az a boldogság mikor végre megláttuk egymást. Én 2 napos gyerekágyas semmiféle fájdalmat nem éreztem sem kétségbeesést, az volt a fontos hogy újra együtt vagyunk.
A téglagyárban összegyűjtött Szeged zsidósága szalmazsákon feküdt egy kis levesér, vagy vízér, órákon keresztül kellett sorbaállni ezt elvégezte az én 9 éves kislányom reám a 3 gyerek rendbetartása hárult különösen a 3 napos csecsemő szoptatása, és pelenka stb. mosása hogy egyáltalán életben maradt az a jó Isten különleges csodája, és én amíg élek hálás leszek a teremtőnek. Kb. egy hétig voltunk a téglagyárban aztán megkezdődtek a bevagonírozások közönséges állat szállító vagonokban amiben egy kis 4 szögletes ablak volt összesen. (A transzportokat 3 részben bonyolították le mi a középsőbe kerültünk az elsőt Ausvicba vitték, mi is oda kerültünk volna ha a véletlen segítségünkre nem jön. A határon részeg volt az indító, és a Kecskeméti vonatot küldte oda minket meg visszaparancsolt a Bp. felé.) De az indulás a téglagyárból az állomásig általában gyalog történt mindenki a kisbatyujával a hátán ki mennyit bírt el annyit vitt. Engem a betegekkel öregekkel stráfszekérre felraktak a gyerekeimmel együtt, az állomáson minden vagon mellett csendőr állt aki a bevagonírozást intézte, mikor meglátott a kis csepp kisbabával aki egy ruháskosárban feküdt rettenetesen megsajnált (úgy látszott emberi szív lakozik benne) és ő maga segítette fel a holmimat mivel én kocsin mentem sikerült két pehely paplant és a párnákat is megmentenem de ez volt a szerencsém mivel a sok felesleges huzatokat apránként lehúztam összetéptem és a baba alá tettem pelenka helyett. Össze voltunk zsúfolva vagy 40 egy vagonba és mindenki a kis motyóján ült éjjel nappal ami pár napig tartott, vizet ha megállt a vonat valamelyik állomáson úgy kellett könyörögni, ennivalónk az volt amit magunkkal vittünk, nekem ebben is szerencsém volt mivel volt velem vagy 5 kg dióbél s azt ettük apránként a gyerekekkel ebből volt tejem hogy a babát tápláljam, de nem 4 óránként mintahogy az orvosok annak idején előírták hanem ahogy megmukkant hogy ne zavarja a sírásával a többi társakat, hiszen be voltunk zárva mint az állatok, szükségünket is egymás előtt elvégeztük és az ablakon a vödröt kiöntöttük, igy értünk Strászhofban ahol is egy csomó férfi akik már előbb oda érkeztek segítettek a babát és a holmit bevinni a tábor helyére, de ez egyelőre a szabad ég alatt volt mint később reggel ahogy felébredtünk láttuk hogy egy elhanyagolt temetőbe vagyunk és régi sírokon feküdtünk, de olyan nyirkos párás volt a levegő ott tettem a babámat tisztába is az a csuda hogy mindnyájan tüdőgyulladást nem kaptunk, az volt a szerencse hogy a 2 pehely paplan velünk volt egész idő alatt meg a párnák amin feküdhetek a gyerekek.
Reggel aztán sorakozó volt kaptunk fekete kávét valami árpa keverékből és volt egy nagy helység tusokkal ellátva ahol meztelenre kellett levetkőzni és ott fertőtlenítettek bennünket még a kisbabámat is a karomba kellett tartani utána lefényképeztek bennünket egyenként a mellünkre számot kellett tartani mint a raboknak, és aztán vissza kaptuk a fertőtlenített holminkat felöltözhettünk és egy hatalmas hosszú barakban kijelölték a helyünket ahol is csak csupasz deszka volt ágy helyett a fekhelyünk, délbe hosszú sorokban egy kis levesért sorba állni. Aztán pár napig ott maradtunk mivel jöttek a gyárak megbízottai kiválogatni az egészséges munkabíró embereket, és sorba elvitték őket, az öregeket betegeket eltették láb alól valószínűleg Ausvicba. Mink egy páran sok gyerekes anyák és munka bíró öregebbek maradtunk utoljára mivel nem kellettünk senkinek. Végül is elvittek egy fegyver gyárba, gyönyörű szép helyre de egy nap után onnan is elküldtek mivel dolgozó ember kevés volt köztünk, csak sok gyerek meg egy 5 személyes család ahol is mind kicsit púpos emberek voltak, ha mi akkor ahogy voltunk először irányítva Ausvicba kerülünk már rég nem élnénk.
Végül is elkerültünk Glognicba csodás szép helyre egy tisztáson kicsi fabarakok voltak abban helyeztek el bennünket családonként de volt ott minden nemzetiségű deportált, még Holland is. Az egyik csinált kicsi fiamnak még egy bölcsöt is amiben akkor már nyugodtan lehetett nem mintha a ruháskosarat kinőtte volna hiszen mikor megszületett 3 ˝ kg volt és egy év múlva majdnem akkora volt és olyan sulyú, sajnos nem sokat fejlődött hiszen csak éppen hogy élt, attól a kis táplálékból amit tudtam adni neki. Glognicba a munkabíró emberek téglagyárba dolgoztak én mivel 3 apró gyermekem volt a konyhán dolgoztam ott meglehetős táplálékhoz juthattunk sőt még gyümölcshöz is. Nagyon rendes emberek voltak ott szép nagy kertek gyümölcsfákkal és délben az ebédet én és a társaim vittük a városon keresztül jó messzire és amerre elhaladtunk sok kapuba papírzacskóba volt becsomagolva gyümölcs, és a földre letéve hogy ha arra megyünk vegyük fel. De volt a barakunk előtt egy nagyon gyönyörű színes terméskőből kirakott patak, és a gyerekek ott fürödtek, abban is a gyerekek nagyon sok gyümölcsöt szedtek mivel a kertek közel voltak a patakhoz és ha fújt a szél belesodorta. Ez a patak kristály tiszta kék színű volt élvezet és gyönyörű volt nézni is.
Glognic a Szemering lábánál fekszik, és még nyáron is egyik oldalát hó borította a nyarat ott kellemesen töltöttük. De miután ezek a barakok fából voltak és jött az ősz valami kőből készült házban szállásoltak be itt halt meg szegény nagyapánk is nem volt beteg egy percig sem egyik éjszaka felkelt az ágya előtt összeesett ez volt minden. Ott temettük el fent egy hegytetőn volt a temető, de nem sírkereszttel voltak megjelölve a sírok hanem szebbnél-szebb színű terméskövek voltak egymásra téve nem is úgy nézett ki mint egy temető hanem mint egy mese ország.
Aztán egy napon bevagoníroztak bennünket és elvittek Bergen Belsenbe, az úton már felfordított vagonokkal találkoztunk amit bomba találat ért és ez volt a jó mivel ezekben élelmiszer volt, és mi hozzájuthattunk melaszhoz amit a cukorrépából sajtolnak ki és ott volt közelébe egy tóféle onnan meg szardíniás és élelmiszer dobozokat tudtunk kihalászni ez egy kicsit pótolta az élelmünket.
Megérkeztünk Bergen Belsenbe ott csoportonként vagy 100 an egy fabarakba voltunk bezsúfolva persze a legnagyobb télben is fűtetlen helység volt. Emeletes deszkákra voltak szalma zsákok téve ez volt a fekhelyünk és egyszersmind az egésznapi tartózkodásunk helye, én a három gyerekkel 2 ágyat kaptam, néha ha egy kicsit be akartunk fűteni egymás ágyából loptuk ki a deszkákat ugy hogy volt olyan ágy ahol csak egy volt a fejnél a másik a lábnál és az alatta levő ágyra szorult a közepe, egy kályha volt a barakba tüzelő nélkül, de volt ott rengeteg gyerek és asszony, de olyan pici baba mint az enyém csak ez az egy volt, de azt hiszem ennek köszönhetem hogy a többi gyerekem életben maradt. Mivel ő is egy fej adagnak számított, de enni nem evett még csak szopott, és délre kaptunk mindig kivétel nélkül (Karácsony vagy újév napján is) lórépát héjastol együtt apró krumplival egybe főzve és valami krumpliliszttel behabarva hogy ne legyen vizes ez volt egész ottlétünk alatt amíg fel nem szabadultunk. Ebből a masszából kivettem a krumplit megpucoltam össze törtem és ezt kapott később a baba is. Azonkívül ő kapott ˝ liter tejet egy nap, ˝ kg grízt egy hétre a többiből napi fejenként 20 dk fekete profontót 5 dk marmaládét 5 dk margarint 5 dk vursztot persze ezt csak találomra mondom mivel lehet hogy kevesebb volt és reggelire 3 dc árpaléből feketekávét, ez volt a napi adagunk. De mi kivételes lágerok voltunk, mert sajnos sok mindent láttunk mikor egyszer egy hónapba fürödni vittek bennünket. Ahogy mentünk voltak külön férfi lágerok gondolom politikai foglyok lehettek és dél időbe bedobtak egy kosár sárgarépát azon mód pucolatlanul és jóformán egymást taposták érte. Sajnos naponta autó számra vitték a halottakat szemünk láttára. A mi lágerunk is több nagy barakból állt, de aztán később mikor már minden munkahelyről télire oda csoportosították az összes megmaradt deportáltakat akkor a gyerekes anyákat külön egy úgynevezett Kinderhejbe helyezték el ez sem volt különb a többinél csak nem voltak emeletes ágyak. Mikor már pár hónap eltelt, és szerettem volna a babát tejbegrízhez szoktatni nem volt hol megfőzni, eleinte a Juponk aki szintén zsidó ember volt megengedte miután nála mindig égett a tűz, de aztán látta hogy én mindent észreveszek, mivel a németek nekik nagyobb fejadagot adott mindenből sőt még szalonnát is hoztak, és egy nagy éleskamra volt a lakásukban amit ők valószínűleg csereberéltek hisz mindazt amit elloptak felélni egy házaspár nem tudta volna így kitiltottak onnan de aztán úgysem tudtam volna odajárni mivel ez egy nagy terület és a gyerekeket egyedül nem hagyhattam.
Így két téglát felállítottam és a közepébe össze szedett gallyakat meg papírral melegítettem meg a tejet vagy főztem meg a grízt, de ez nagyon veszélyes volt mivel a tábor 4 sarkán és a közepén emeletes felügyelő katonák őrködtek villanyszóróval puskával, de télen hamar sötét volt, és nem hagyhattam a gyereket éhezni. Így is minden centire volt kiszabva a Sárikám pedig a főzeléknek csúfolt ebédet a világért sem akarta megenni inkább éhezett bármennyit könyörögtem hogy egyen mert ugy tönkre megy és éhen hal. Ez volt a legnagyobb bánatom. Aztán én kaptam diftériát a gyerekeket is beoltották ellene engem pedig bevittek a járvány barakba ahol is mindenféle betegség volt, de főleg hastífusz, volt ott minden nemzetiségű egyén, az volt a legnagyobb baj hogy én a babát minden körülmények között szoptatni akartam ha bármilyen kevés tejem volt mert addig védve volt minden bacilustól és addig semmiféle betegséget nem kap meg.
Ez sikerült mivel volt mellettem a Kinderheimban egy Szegedi nagyon jó szívű asszony akkor Fleischmannénak hívták aki addig amíg bent voltam vigyázott a gyerekeimre és miután ablak mellett feküdtem el is hozta, még este is beadta az ablakon hogy szoptassam meg, míg végre kimehettem és gyerekeim között lehettem újra. Lacikám is ott volt nagy beteg 2 oldali tüdőgyulladása volt. A barakunkba volt egy Szabadkai öreg gyerek orvos elvittem hogy vizsgálja meg, éktelen haragra gerjedt és azt mondta nem tud semmit tenni csak azt ajánlja hogy fektessem ruhástól együtt. Az volt a szerencsém hogy addigra már vissza vettem az eltulajdonított kis szőrme bundáját és sapkáját és abba feküdt a pehelypaplan alatt hetekig még mosdatni sem lehetett a hideg barakkban. De nemcsak ő nem mosdott hiszen a baba sem fürdött hónapokig az volt a szerencsém hogy volt összegyűjtött nagy tubus, több Alsol krémem amivel naponta lekentem az egész kis testét és így nem volt még egy pattanás sem rajta. Tisztálkodási lehetőség úgy volt hogy egy nagy helységbe be voltak cementbe építve lavórok és mindegyikre vízcsap volt rászerelve. Itt mostam hideg vízbe a baba pólyáit és pelenkáit valamint a gyerekek fehérneműjét minden reggel, szappant azt kaptunk én aztán ahova tudtam kiterítettem száradni. Mikor a pelenkák nem száradtak meg egészen a hónom alá tettem vagy ráfeküdtem hogy a gyerekemet tisztába tudjam tenni. De mindenki el volt ragadtatva hogy ha fürdőszobába lenne akkor sem lenne ilyen tiszta.
Ez bizony elég nehezen ment, mert mivel evvel kész lettem akkor órákig a hóban is appelt kellett állni sorba. Ez abból állt hogy még a betegeknek is ki kellett állni 4-es sorokba és várni mig a németek jönnek és naponta megszámolnak bennünket. Ha valaki bent maradt gyerek vagy öreg akkor nem volt meg a létszám sorba járták a barakokat és egy nagy kutyával és kancsikával képesek voltak kihajtani, de különösen ha nő volt a számláló. Volt egy németnek öltözött tiszt akiről csak később mikor elkerültünk onnan tudtuk meg hogy Angol kém volt. Mi csak Pipás Jupónak hívtuk de az nagyon rendesen bánt velünk. Lakott ott a Kinderheim melletti szobában egy szegedi zsidó nő özvegy édesanyjával és egy kislányával Vadász Erzsébet aki ott ápolónőként dolgozott, annak volt egyedül és Zsidó Juppónknak külön szobája, itt is egész nap égett a tűz miután így beszéltek hogy ezzel a pipással van jóba. Itt az édesanyja megengedte hogy megmelegítsem a baba ennivalóját de csak akkor ha a lánya nincs ott mivel az nem engedi hogy bemenjek. Ilyen szívtelen lelkek is voltak, persze haza jövetelünk után ezeket az embereket volt aki feljelentette engem is behívtak tanúnak én csak az igazat mondtam meg, a Németek nem engedték hogy a gyerekem esetleg éhen pusztuljon el miután napi ˝ liter tejet és hetenként ˝ kg grízt adtak csak éppen az a szomorú hogy akinek segíteni kellett volna az tagadta meg hogy segítsen, és sajnos hogy ilyen önző, saját kényelmére, és haszna miatt kénytelen a többség szenvedni. Persze el is ítélték őket a méltó büntetésüket megkapták. Így telt el a tél a legborzasztóbb körülmények között, de mi még állítólag minta lágerokba voltunk legalábbis annak nevezték mivel a Nemzetközi Vöröskereszt ha meglátogatja a lágerokat legyen ilyen is.
Nagyon közel voltunk Hanoverhez legalábbis úgy látszott mivel ott sűrűn volt légi támadás, és mi az udvarból láttuk a hatalmas tűzijátékot ami k.b. úgy nézett ki mintha az lett volna. A mi lágerünk felett csak elrepültek de semmi bántódásunk nem volt. Jött a nagyon várt tavasz a felszabadulás pontos időpontját nem tudom hisz azt sem tudtuk hogy milyen hónap vagy nap van csak egyik keservesebben telt el a másiknál. Míg aztán kiadták a parancsot hogy csomagoljunk elvisznek bennünket hogy hova fogalmunk sem volt. A csoportok kiindultak az állomásra én is össze csomagoltam és kiültem a motyómmal és a 3 gyerekkel a kapuba mivel az állomás messze volt én gyalog elindulni nem tudtam. Aztán az idősebbeket meg a gyerekeket igaz abból már nem sok volt mivel ott Bergen Belzenben nagyon sokan elhaltak, még azoknak a gyerekei is akik mind a két szülővel mentek és egy gyerek volt. Feltettek egy zsúfolt csukott autóra hogy a Sárikám folyton azt kiabálta hogy megfulladok mivel még kicsi volt, mindenki állt és azt a kis levegőt is elvették ami ott volt. Persze a csomagjaink nélkül vittek mindent ott kellett hagyni a kapuba. Megérkeztünk az állomásra ott már rendes vasúti kocsiba vittek tovább, de egyik állomáson át kellett szállni azonban abból a kocsikból csíkos ruhás lesoványodott férfiak úgynevezett „Heflingek” szálltak ki, akik alighogy kiszálltak a legtöbbje ott az állomáson összeesett és meghalt. Akkor már gondoltuk hogy flektifuszos kocsiba vittek bennünket tovább.
Többször megállt a vonat nyílt pályán velünk órák hosszat vártunk volt a kocsinkba olyan 16-17 éves 3 fiú is akik elmentek krumplit meg vörösrépát szedni, és (a krumplit) téglából csináltak tűzhelyet és szedtek ágakat azt meggyújtották és mikor parázs volt beletettük a krumplit és megsütöttük még a pici gyerekemet is evvel etettem és a céklát nyersen ettük hozzá. Utóbb már olyan sok krumplink összegyűlt hogy a pad alja tele lett. Ez a vonat 6 személyes kupéból volt és mind a két oldalán ajtó volt, és nagy háló amibe a németek csomagjaikat tették. Abba aludtak éjszaka a 2 gyerek, a baba a karomba mivel minden hely el volt foglalva. Egyszer csak lövöldözéseket hallunk és megállt a vonat a nyílt pályán méghozzá olyan helyen ahol az egyik oldalán a vonatnak gyönyörű zöldpázsitos nagy telep volt a másikon vagy 10 méterre le kellett csúszni a töltésről és ott volt egy nagy erdő. A vonat azért állt meg mivel repülőgépek keringtek felettünk és abból gépfegyverrel lövöldöztek és legelőször a mozdonyunkat semmisítették meg, aztán a vonatot lőtték. Borzasztó pánik keletkezett és föltéptük az ajtókat és menekültünk ki merre látott. Miután két ajtón is lehetett 2 oldalra menni aki a tisztást választotta azok mind meghaltak. Mi az erdőt próbáltuk megközelíteni még ma se tudom hogy csúsztunk le azon a meredek lejtőn, én a babával a gyerekeket meg az a 2 fiú vitte akik velünk voltak. Ők folyton szaladtak beljebb az erdőbe mikor a vonat és a tisztás felett keringtek a gépek én a babával a hasam alatt a földön fekve vártam hogy mi történik. Ez egy szabályos háború volt olyan mélyen keringtek a gépek hogy a fák koronáját súrolta és folyton lövöldöztek akinek szerencséje volt megmenekült. Nagyon sokan ott is előttem hátam mögött azonnal meghaltak. Közben a férfiak kutattak valami fehér rongy után amivel jelezzék kilétünket miután úgy mondták hogy egyik részén a vonatnak muníciós ágyukat szállítottak és ezért nem tudták megkülönböztetni kik vagyunk. Sajnos itt sokáig vesztegelt a vonatunk míg új mozdonyt kaptunk és folytathatjuk utunkat. A sebesülteket összeszedték és kórházba szállították. A gyerekeim is hál Istennek sértetlenül előkerültek.
Megérkeztünk hosszú vonatozás után Terezien Stadba. Ott egy ideig az udvaron vártuk az elhelyezésünket ugyanis a Drezden Kaszárnya volt számunkra kijelölve aminek egyik szobáját az én a 3 gyerekemmel és még két leánnyal kaptuk meg. Az én kicsi babám olyan pici volt és olyan súlyú mint kb 1 évvel azelőtt amikor is megszületett, de a fő az volt hogy élt és sohasem volt beteg pedig azon a kevés anyatejen kívül igen kevés pótlékot kapott mivel ott is csak reggelire fekete kávét ebédre vízbe főtt kását kaptunk hogy a gyomrunkat egyelőre ne terheljük meg. Minket még akkor nem is tudtuk ki szabadított meg, de már szovjet katonák közeledtek állítólag az volt a hír. Míg egy napon arra ébredtünk hogy vonulnak a németek a házunk előtt, de irtózatosan lövik az egész épület ablakait akkor már tudtuk hogy menekülnek de a bosszújukat még utoljára kitöltik rajtunk. Rettenetes volt a félelmünk hogy be is hatolnak és kivégeznek. Kimenekültünk a szobákból a folyósóra a kapu alá ki hova tudott az volt a szerencsénk hogy az épületnek vastag fala volt és a kaput jól be tudtuk zárni, de ők megállni nem is akartak autóval gépfegyverezték egész délelőtt amíg vonultak a városon keresztül. Ez megint egy rettenetes élmény volt részünkről. Így szabadultunk fel és megjelentek végre a szovjet katonák életnagyságban. láthattuk. Pár nap múlva megjelentek az otthoni hozzátartozók és hozták a hírt hogy ki maradt életben az otthoniak közül. Össze gyűltünk a nagy udvaron és felolvasták a neveket mondták hogy egy Neumann is (mivel akkor még nem voltunk Nemesre magyarosítva) de tudtam hogy Szegeden van még Neumann család így nem voltam biztos benne hogy az én férjem az és ők sem tudtak felvilágosítást adni. Nem is nagyon tudtam érdeklődni mivel akkor nálam már jelentkeztek a flektifusz jelei és nem volt sem erőm sem emlékezetem tovább.
Arra homályosan emlékszem hogy össze gyűjtöttek egy pár embert és sráfkocsin egy pokróccal letakarva meztelen elvittek egy tusoló helységbe ahol fertőtlenítettek és kopaszra levágták a hajam, aztán 2 hónapig súlyos beteg lettem ahol feküdtünk úgy nézett ki mint egy valami nagy terem fehér csempével kirakva sok nagyon sok beteggel ahol csak nyögést és haldoklást lehetett hallani én hetekig azt hittem kriptában vagyok a gyerekeimre sem emlékeztem enni nem ettem egy fekete hajú magas orvosnő kezelt volna, de orvosságot nem kaptunk aki túléli annak szerencséje volt. Egy Szegedi leány aki nem volt beteg de fehér köpenybe be tudott jönni az látogatta az anyósát és egy másik kórházba feküdt az édesanyja, az hozott hírt először arról hogy az én kislányom Sárikám is ott van betegen, de én akkor még annyira eszméletlen állapotban voltam hogy jóformán fel sem tudtam fogni hogy mit mond. Arra hogy nekem egyáltalán gyermekem volt nem emlékeztem, egy pólyás baba emlékei körvonalakba néha eszembe jutottak de hogy az az enyém azt már nem tudtam. Csak feküdtem és az ennivalót úgy ahogy behozták el is vitték igy teltek a hetek mig egyszer csak ez a leány aki bejárt hozott hírt szegény drága jó apánkról, a kezembe adott egy levelet hogy olvassam el, én a tartalmát akkor nem értettem de a cégjelzéses borítékot megismertem ami nekünk volt. Abban a drágám megírta hogy hallotta a visszajövőktől hogy élünk és ő minden nap reggeltől estig kint van az állomáson és vár bennünket hogy hazajöjjünk ezt én akkor még nem tudtam megérteni hogy lehetséges az hogy mi vissza kerüljünk.
Hiába mondták nem tudtam felfogni az agyam nem működött, azt tudtam hogy így vagyok, meg is kérdeztem hogy ez mindig így lesz? Vigasztaltak hogyha gyógyulok akkor vissza fogok emlékezni mindenre (bár fordult elő soknak hogy úgy is maradtak). 2 hónapig tartott míg lassan újra megtanultam járni. Lefogytam 40 kg. Aztán a Sárikám jobban lett megtudta hogy hol vagyok és egyszer csak beállított ugyancsak kopasz fejjel, az ő segítségével már tudtam a folyósóra is kimenni, és megjött az étvágyam is csak kevés volt az ennivaló így aztán ő hozott amit tudott hogy honnan vette azt még ma sem tudom, csak rettenetesen kívántam a zöldséget hozott salátát megmostuk és én azon mód ettem mint a füvet, az akkor nagyon jó volt. Ott volt Terezinben a sógornőm a férjével az amikor megtudta hogy én beteg lettem magához vette a két kisfiút, és ő sokkal hamarabb haza is tudott jönni, és hazahozta őket is. Pistikám egy éves korában majdnem olyan volt mint egy újszülött még a fejét sem tudta felemelni. Mikor a németek kivonultak Terezinből akkor a sógornőm valahogy bejutott egy kötöttruha gyárba ahol gyermek holmik voltak és onnan hozott bébiruhákat és az én Pistikámnak akkor volt először kezeslábas ruhája addig pólyába volt hogy meg ne fázzon, de ez a ruhácska is csak a pólyásoknak való volt a legkisebb miután majdnem akkora volt egy év után is mint mikor a világra jött. Két hónap után amikor már majdnem mindenki haza tudott jönni és itthon voltak az én drága férjem még mindig várt bennünket nap nap után az állomáson egy 4 kerekű kiskocsival ezt onnan tudom hogy akik hamarabb hazakerültek ismerősök azok mondták hogy az ő batyujukat is az én férjem húzta haza a városon keresztül, mivel már annyira le voltak gyengülve a sok éhezéstől és fáradtságtól hogy hazajönni is alig bírtak. Végre megérkezett a sógornőm a két kis fiammal Bpestre mikor ezt az apjuk meghallotta rögtön felutazott és az állomáson meg is találta őket, volt nagy öröm is meg szomorúság is mivel mi ketten Sárikával még ott maradtunk én még akkor voltam a legsúlyosabban azt sem tudtam hogy ők eljöttek vagy egyáltalán a világon vannak csak mikor lassan visszanyertem az emlékező tehetségem.
Aztán utoljára egy kórházvonattal amiben ágyak voltak hoztak haza a kislányommal Pestig. Ott egy pár napra kaptunk szállást. Közben a férjem ezt megtudta és értünk indult hogy hazahoz. Akkoriban vonattal nehéz volt utazni mivel ritkán közlekedett és még a vonat tetején is utaztak, így aztán teherautóval próbált feljutni, de szerencsétlenségére az autójuk összeütközött a szembe jövő szovjet katonák autójával és azok nyomba leszállították a fent ülő embereket hogy mi volt a szándékuk férjem nem tudta de nagyon megijedt és a kukoricásba kérezkedett szükséget végezni úgyhogy aztán nem is ment vissza, hanem árkon-bokron gyalog ért fel Pestre.
Mire ő felért mi már elindultunk haza itthon találkoztunk szerencsére. A kisbaba a sok vitamintól elkezdett szépen fejlődni de hónapok kellettek míg fel tudott először ülni, aztán kb. 2 éves volt mire utolérte az egy éves gyerekeket és elkezdett járni. Lacikát sajnos megviselte a kinti súlyos tüdőgyulladás és 1/2 évig a Svábhegyen (ami ma Szabadsághegy) kellett tartani állandó orvosi felügyelet mellett. Aztán szépen rendbejött, de orvosi tanácsra nem volt szabad itt az alföldön a nyarat tölteni így 5 éven keresztül a Mátrában volt és a másik 2 gyerekemmel együtt szépen fejlődtek. Aztán sajnos drága apánk beteg lett és én lettem a kenyérkereső. Hosszú 4 évi súlyos betegség után amikor is ötször műtötték közben jobban is volt de 53 éves korában itt hagyott magunkra. Sárikám másodéves tanárszakos egyetemre járt Lacika szintén másodéves vill technikus volt Pisti még általános iskolába járt. Én drága férjem munkakörét vettem át a Méh vállalatnál ami igen nehéz feladatot jelentett számomra tekintve hogy én amíg apánk egészséges volt csak a gyerekek nevelésével, és a háztartással voltam elfoglalva. Úgy fogtam hozzá a munkámhoz hogy azt nekem mindenképpen meg kell tanulni. Toll nyersbőr szakértő lettem anélkül, hogy egyáltalán fogalmam lett volna az áruról vagy a munkámról, de erős akarattal ellestem azoktól akik értettek hozzá. Úgy kérdeztem mintha én is értenék a minősítéshez és ahogy magyarázták közbe én megtanultam mindent. Az volt a szerencsém hogy számolni nagyon jól tudtam mivel a számlák rendezése is az én feladatom volt, azonkívül a külső vidéki telepeink által vásárolt toll és nyersbőr átadása feldolgozó üzemek felé, ez mind rengeteg munkával utazással járt. Hajnalba mentem a vonatra és este későn jöttem haza. Ez annyiban volt jó hogy 31 forint napidíjjal járt és ez is pótolta a fizetésemet. Nincs szándékomba sajnáltatni magam csak a valóságot írom meg. Télen a nyersbőr átadásnál hogy rendesen vegyék meg, egész nap fél lábszárig érő hóban estig kellett a szabad ég alatt tartózkodni mivel ott volt az átvétel minősítés mérés stb. ezt én jónak láttam a vállalat érdekében ha a jelenlétem előtt történik. Nyáron akármilyen hőség volt vagy az időjárás viszontagságai is alatt ez volt a feladatom.
Később 3 év nyugdíjazásom után újra visszamentem 2 évig, a kollégáim mondták, hogy bezzeg az utódom nem volt ilyen lelkiismeretes az beült az irodába és ott várta meg a számlákat. Mindegy volt, hogy az átvitel miképpen történik. Elképzelhető, hogy nagyon kimerültem, hazaérkezésem után csak egy pohár vizet ittam és rögtön lefeküdtem, de az én Laci fiam már akkor is olyan jó gyermek volt nem nyugodott bele hogy étlen legyek, készített kis falatokat és ahogy be volt csukva a szemem úgy rakta a falatokat a számba hogy egyek. Mindemellett nagyon meg voltam elégedve a sorsommal, csak drága apánk köztünk lett volna. Így is mikor még élt de az utolsó évet nagyon súlyos betegen feküdt az ágyba, az bántotta (minden zúgolódás nélkül töltötte a napokat) hogy nekem kell hajnalba felkelni és sárba, esőbe, hóba menni ki az állomásra egyedül télen a sötétben. Aztán jött a rettentő ellenforradalom 56ban, reszketés volt az életünk de talán ez volt a megváltás hogy drága apánk ezt már nem élte meg mivel ápr 1 meghalt és okt 1 -án történt minden. Egy reggel megyek az irodába végeláthatlan hosszú sorokba látjuk a Szovjet katonákat vonulni először nem is képzeltük mi történhetett hiszen már nyugalom és béke volt. Aztán közölte a rádió mi történt. Ismét kezdődött a reszketés a gyerekeinkért, és magunkért. Az utcán a tüntetések sorozata, mi bementünk az irodába munkaidő után azonnal haza, a gyerekeinknek nem volt iskola, de megtiltottuk a felvonuláshoz való csatlakozást is hát pár hétig tartott a zavargás és a hely rendre állítása is, míg a munka zavartalanul ismét megkezdődött de csak itt. Bpesten még novemberben is voltak zavargások, de miután a vidéki telepeink dolgoztak és a dolgozókat ki is kellett fizetni az áru összegyűlt, pénze a Vállalatnak nem volt, kénytelenek voltunk az árut Bp felvinni. Megpakoltunk egy nagy teher gépkocsit és mi ketten a gépkocsi vezetővel elindultunk, hogy a tollat értékesítsük.
Alig értünk azonban Bp felé már a Soroksári út elején azt mondta a Gajda (szegény nyugodjon, mivel már befejezte az életét) Boriska forduljunk vissza hiszen itt még háború van. A villamos vezetékek, úgy szintén a kisvonat a járda kövezete mind barikáttá volt megcsinálva a gyárak előtt gépfegyverek voltak felállítva szörnyű látvány tárult elénk. A házak vagy összedőlve vagy feltámasztva az emeletek egyik oldala leszagadva hogy a harmadik emelettől végig látszott még a fürdőszoba is. Erre azt feleltem ha már elindultunk gyerünk meglátjuk mi lesz. Első utunk a Méh Vállalat Missintéri irodájához vezetett itt egy ember a ker. oszt vezető volt bent az tartott ügyeletet, mikor meglátott majd elájult hogy mi hogy mertünk most feljönni mondtam áruban van a Váll pénze a dolgozókat elsején nem tudjuk kifizetni. Azt mondta hagyjam ott a súlyjegyzéket és mennyiért kívánjuk értékesíteni majd ha lecsillapodnak a viszonyok akkor az illetékes árufelelős elintézi. Most azonban nagyon siessünk a Tollfeldolgozó Vállalathoz és rakjuk le az árut ha lesz valaki egyáltalán ott és nagyon siessünk haza mivel délutánra ismét nagy felvonulások lesznek és megtörténhet hogy kiszúrják a kerekeinket és nem tudunk még haza se menni. Siettünk szerencsénk volt egyetlen ember az igazgató tartott ügyeletet az is nagyon meg volt lepve, de segített lepakolni, hogy minél gyorsabban hagyjuk el a várost. Vissza felé még rosszabb volt az utunk Mivel semmiféle jármű nem közlekedett így az autónk elé feküdtek az emberek hogy felszállhassanak és haza tudjanak jutni, persze hogy megálltunk és pillanatok alatt megtelt a kocsink és nyugodtan hazaértünk. Az emberek a szállásukhoz közel leugráltak a kocsiról. Ez volt egy borzalmas utunk. Aztán minden hónapba még sokáig feljártunk, de este 6 óra után kijárási tilalom volt úgyhogy a mostani Béke szállóba aludtunk étkeztük, és csak másnap reggel jöhettünk haza. Ez elég nagy megpróbáltatást jelentett számunkra mivel nagyon sietnünk kellett a szállóba mert nem egyszer puska ropogástól kellett valamelyik kapu alá beugrani. De hála az I. ezt is keresztül vészeltük. Igaz a Sárikám többször volt kísértésnek kitéve a kollégái barátai részéről hogy ő is disszidáljon, de ő kitartott elvei mellett hogy soha semmilyen körülmények között nem hagyja el hazáját, és a családját. Úgy éltünk és élünk ma is szeretetben és megelégedésben (mintahogy a közmondásban) „addig kell nyújtózkodni amíg a takaró ér“ én soha nem voltam az életemben igényes vagy elégedetlen amit a sors rám adott úgy kellett elfogadnom. A szegény apánk elvesztése volt a legnagyobb csapásunk, de a gyerekeimben minden kárpótolva lett. Szülőszeretők, szorgalmasak és becsületesek. Minden ismerős azt mondja én vagyok a legboldogabb anya a világon és ez úgy is igaz. Teltek az évek és én boldogan dolgoztam mivel tudtam, hogy van értelme az életemnek.1
Sárikám elvégezte az egyetemet tanárnő lett és Bp. kapott állást. Laci fiam a Miskolci Egyetemen végezte tanulmányait első elemitől kezdve egészen a vörös diplomáig kitűnő tanuló volt. Csak sajnos második egyetemista volt amikor is súlyos beteg lett amit az orvosok sem tudtak eleinte megállapítani hogy a tüdejének mi is a baja. Az egész betegségét én előttem titkolta szorgalmasan írta a leveleket és a látogatóival a Miskolci Egyetem városban tétette postára hogy biztos legyen a felől hogy én nem tudok meg semmit a betegségéről, míg egy napon a tüdő kórházból levél érkezett hogy igazoljam a munkahelyem, elképzelhető a kétségbeesésem rögtön telefonon felhívtam roppant csodálkozott hogy honnan tudom? Közöltem vele hogy a kórház értesített. Én tudattam Sárikával és ő is én is azonnal leutaztunk az én fiam borzalmas állapotba volt, miután nem ismerték fel a betegségét tüdőtöltést kapott ami inkább ártott mint használt és nem javult. Sárikám elintézte hogy pár hónap után a Budakeszi Tüdőszanatóriumba vigyék. Elutazott érte és mentővel vitték ki a vasúthoz saját felelősségére vitte el. Mentő várta Bp is. Sajnos ott sem volt semmi eredmény és pár hónap után hazaküldték. Itthon a tudtom nélkül bejárt a tüdőgondozóba míg később be is fektették ahol is hosszas vizsgálat után megállapították hogy műtétre van szüksége. Ugyanaz időben én készültem egy hajnali vonattal Szentesre utazni, és egy rossz lépés következtében az állomáson bokatörésem lett. Bevittek a sebészeti klinikára de mindjárt nem tudták gipszbe tenni miután pillanatok alatt feldagadt nagyon, és meg kellett várni míg lelohadt ez egy hétig is eltartott. Én azt sem tudtam hogy Laci fiamat műteni kell, de azt sem hogy ugyanebben az időben van ő is a földszinten abban az épületben. Csak egyszer egyik napon meglátogatott felöltözve mintha az utcáról jött volna. Közben engem aztán hazahoztak és itthon kellett feküdni, utána egy hétre tudtam meg hogy Lacika túl van a műtéten. Ez a boka törés jól jött miután utána 4 hónapig ki voltam írva, és tudtam a fiamat ápolni ha nem vagyok otthon utókezelésre újra 4 hónapra vissza kellett volna mennie a tüdőszanatóriumban. Anyagilag nem ért károsodás miután a vonatjegy biztosítva volt, és a betegségem alatt ki volt egyenlítve a táppénz. Végre 2 évi betegség után újra megkezdhette tanulmányait az egyetemen. Nagy boldogság volt részemről hogy ott lehettem a diploma kiosztásánál. Előző délután érkeztem Miskolcra részt vettem a délutáni búcsúztatásnál és este a fáklyás felvonulásuknál ahol is előre figyelmeztetett hogy másnap nehogy felkiáltsak akkor nem tudtam mire vélni ezeket a szavakat. Másnap délelőtt az Egyetem Aulájában rengeteg szülő jelenlétében kiosztották a diplomát minden egyes végzős hallgatónak. Előzőleg a rektor és a miniszter helyettes nagyon szép beszédet mondott hogy aki a tanulásban és a társadalmi munkában élen járt az vörösdiplomában részesül a bányászokkal együtt 700-an végeztek és ebből 7 en kaptak vörösdiplomát mivel csak ennyien érdemelték meg. A felsorolásnál az én fiamat szólították elsőnek nem tudtam a boldogságtól szóhoz jutni nemhogy felkiabálni mint ahogy előző éjszaka figyelmeztetve voltam akkor tudtam meg hogy az mit is jelentett hogy ne kiabáljak, de első gondolatom az volt ha ezt az édesapja megérte volna, milyen nagyon boldog lett volna. Utána ebédre kivitt Miskolc-Tapolcára este bál volt, és az én drága fiam mindenhova elvitt. A jó tanulás eredménye lett, hogy az Egyetem kisz szervezete által eljutott Leningrádba is. A kislányom elvégezte az egyetemet és magyar orosz szakos tanár lett. Felkerült Bpestre tanárnak. A kisebbik sok rosszat átélt fiacskám is lassan leérettségizett, így a nehezén úgy gondoltam túl vagyok. Ő mindenképp abban az időben színész szeretett volna lenni, és oda is jelentkezett de a követelményeknek nem felelt meg. Miután már máshova abban az évben semmilyen felvételre nem lehetett jelentkeznie (még szakmunkás tanulónak sem vették fel) elment 3 műszakos segédmunkásnak a húsárugyárba ez egyike a legnagyobb fájdalmas korszaka volt az életemnek mikor éjszakai műszakra kellett mennie este 10- reggelig télen abban a fagyos zimankós időben, de szerencsére ez az év is letelt, és elmehetett a Délmagyarországi Gázművekhez technikusnak. 3 év alatt elvégezte, és közbe beiratkozott a felső fokú villamos tagozatra is, így egyszerre járt ipari iskolába és üzemmérnöki diplomát is szerzett 3 év alatt. Közbe 23 éves korában megnősült ami nem tartott egy évnél tovább válással végződött. Laci fiam felkerült Bpestre és elkezdte a komoly kenyérkereső munkát. Sok nélkülözéssel kellett megbirkóznia miután kevés fizetése volt abban az időben egy kezdőnek még ha piros mérnöki diplomát szerzett, ami azt jelentette hogy egész tanulmányi ideje alatt kitűnő tanuló volt. Nagyon szorgalmas igyekvő volt úgy a tanulásban mint egyébb Kisz munkában de meg is volt a jutalma. Sárika leányom férjhez ment hála az égnek jó becsületes ember lett a párja. 3 hónapi házasság után a férjét kiküldték a Kínai Magyar Nagykövetségre Attasénak miután ott végezte tanulmányait ez az időszak megint részemre sok izgalmat jelentett miután ott is közben amíg ott voltak nem volt nyugtom a sok zavargások miatt amik ott történtek és az újság a tv vagy a rádió közölt. Egy nap Laci fiam azt mondta menj el itthon ne izgasd magad feleslegesen hátha nem is olyan nagy a baj mint amit te beképzelsz. Biztatás nem sok kellett és én elindultam Pekingbe a Kultúr forradalom kellős közepébe hogy személyesen győződjek meg a valóságról. Az út részemre nagy élményt jelentett. Repülőn még sohasem ültem. Mielőtt elmentem beteg voltam a sok izgalomtól kórházba is kerültem de az orvosok tanácsára elindultam miután részemre ez volt a gyógyszer hogy meggyőződhettem személyesen hogylétükről. Jól voltak 2 kis unokám akik kint születtek szépen fejlődtek. Odafelé az utam nem volt hosszú 2 nap és ismerős családdal utazhattam, sok élményben volt részem persze más körülmények között többet láthattam volna, de így is nekem egy életre szóló élmény volt. Láttam a Kínai nagy falat és a volt Császári kertet a nyári nyaralóval. 6 hétig voltam kint. Visszafelé már hosszabb volt az út majd 1 hétig tartott november végén Szibériában elég változó az idő és a repgépnek többször le kellett szállni míg Moszkvába értünk. Ott is megszálltunk egy remek hatalmas szállóban és 2 nap is kimentünk a reptérre míg a gép elindulhatott. Ez nekem csak jó volt miután így volt alkalmam ha egyedül is de a várost és a Metró állomásokat nagyjából megnézni. Ragyogó szépek az Állomások csillogó fény és festmény mindenütt, ahol megállt a vonat kiszálltam körülnéztem gyönyörködtem a sok szép szobrokba képekbe, és újra tovább mentem egész délután fillérekért a föld alatt voltam. Végre haza értem és pár hónap után a családom is megérkezett, és teljes volt üjra a nyugalom. Pistám a Felsőfokú élelmiszer ipari Isk helyezkedett el iskolái befejezése után, majd 3 évre kiment az NDK-ba munkára ez is gyarapította a tudását és a nyelvet is megtanulta valamelyest. Egy évben két hétre én is meglátogattam Kalmarstadtban ahol dolgozott, ez ismét egy nagyon kedves élmény volt számomra. Nagyon szép az út vonaton csak igen hosszú de sok szép látnivaló végig az Elba folyó mellett ment a vonat, és az én drágám várt Drezdában az állomáson. Dresdát és a Cvingert látni az is egy felejthetetlen szép hely és a város is nagyon tetszett. 3 év elteltével újra elfoglalta régi munkahelyét. László, aki végtelen szorgalmát mindig és mindenütt megbecsülték, a munka szeretete mellett nyelveket tanult németet, angolt, lehetősége volt 2 évre kiküldjék ösztön díjas Japán tanulmányútra ami neki is nagy öröm volt, és nekem is. Persze kezdődött újra a folytonos rettegés hogy vajon nem lesz-e baja betegség stb. az utazásainál és az egész ott tartózkodása alatt. Nagyon becsületesen betartotta amit elutazása előtt ígért hogy minden héten kapok tőle értesítést hogylétéről a 2 év alatt 94 levelet írt jóformán úgy referált mindenről mintha mellette lettem volna, és ez nekem igen nagy megnyugvást jelentett sajnos rossz idegrendszeri állapotom miatt. De az a tudat hogy fejlesztheti tudását és sokat lát, tapasztal, és ismét egy új nyelv lesz a birtokába ez nekem még az egészségemnél is többet jelentett. Nagyon nagyon nehezen letelt az idő amit napok számlálásával értem el, és ismét láthattam lefogyva, de egészségesen. Beutazta visszafele jövet Ázsiát, Indiát és még sok területet és hogy én is láthassam legalább azokat a területeket amerre járt, mindenről felvételt készített, és most azzal szórakoztat hogy levetíti időnként. Hála a teremtőnek akibe én rendületlenül hiszek, mire visszajött elkészült a gyönyörű öröklakása és most nagyon boldogan itt élek mellette. Mindig mióta az eszem tudom az volt a vágyam, Budán hegyen erdőbe fák között élni és ez most beteljesült mivel valóban fejedelmi életem van a gondolatomat még el sem mondom, és mindent teljesít azon van hogy azt a sok nélkülözést, és fáradtságot amit gyerekkorom óta átéltem most mindez pótolva legyen. Én is úgy érzem hogy a hátralevő életemben a gyerekeimben minden boldogságot megtaláltam amit egy anya az életben kívánhat, csak egy bánatom van hogy ezt az édesapjuk megélhette volna milyen boldog és büszke lenne rájuk. Kisfiam aki szintén megtesz mindent hogy boldognak láthasson mikor 1 éve kint volt szolgálati úton Lipcsébe engem is kivitt, nagyon boldogan emlékszem vissza az ott töltött 10 napra. Kislányom aki nagyon boldog és megelégedett feleség és anya a 2 drága szép kitűnő tanuló unokámmal és férjével, aki szintén családunk büszkesége

Gyermekeim és unokáim2 mind hozzájárulnak az én nyugodt boldog öregségemhez és szeretnék még nagyon sokáig gyönyörködni bennük csak sajnos telik most már nagyon gyorsan az idő két hét és 70 éves leszek. Még kimondani is sok hát még azt a sok viszontagságot átélni, de sohasem voltam elégedetlen a sorsommal még a legmostohább időben sem, és mindig azon imádkoztam hogy nekik jó legyen és azt gondolom és hiszem hogy nálamnál boldogabb anya nem létezik a földön.

Lábjegyzetek

Kb egy oldal itt személyes okokból ki lett hagyva, ahol a gyerekek jelenlegi (akkori) életét irja le.
2 Ez a három szó beszúrás a szerkesztőtől van, ami a kihagyott részt hivatott áthidalni.

Palotás Katalin: Üldözöttek színháza

A szabadság szószéke

Volt egyszer egy színház Budapesten, a zsidóüldözések idején. Zsidó színészek, rendezők már nem léphettek színpadra, s ezért az üldözött, a kiszorított művészek, köztük a korszak legnagyobb sztárjai, így például Ráday Imre, Beregi Oszkár, Pártos Géza, Ascher Oszkár, Salamon Béla, Kellér Dezső, Simon Zsuzsa, Mányai Lajos a hitközség kultúrtermében, a nevezetes Goldmarkban léphettek csak fel. A német megszállásig. Mert utána már ott sem. Munkatáborokba, gettókba, náci lágerekbe hurcolták őket. A legendás Goldmarkról, a szellemi szabadság egyedülálló jelképéről Palotás Katalin és Lakatos Iván készített filmet. Ezt mutatták be a Spinoza Házban nemrég.
Idézet egy 1938-as újságcikkből: „A magyar felsőház óriási többséggel megszavazta a zsidótörvényt!” Rövidesen, a második zsidótörvény már hat százalékra korlátozta a zsidók arányát a különböző szellemi, művészi pályákon. Tömegesen váltak munkanélkülivé a zenészek, a színészek a szabad foglalkozású művészek.
Hevesi Simon akkori pesti főrabbi így írt erről visszaemlékezéseiben: „Az első zsidótörvény még törvény sem volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta azt. (...) A „gleichschaltolást” mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el”. Hevesi alapítója volt az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesületnek. Az OMIKE 1939-ben „Művészakciót” indított a kirekesztett alkotók megmentéséért. Egyik vezetőjének, Ribáry Géza ügyvédnek sikerült elérnie, hogy Hóman Bálint akkori kultuszminiszter és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter hozzájárult egy zsidó színház létrehozásához…
A Wesselényi utcai Goldmark Termét alakították át teátrummá. A színházavatóra 1939 novemberében került sor. Ribáry megnyitóbeszéde a filmben is elhangzik: „Nagyérdemű közönség! Kitárom szívemet, amely a szenvedőké, mert zsidó. Lelkemet, mely megalázottságában is büszke, mert magyar. Kérem önöket, ne hagyják, hogy kialudjon a fáklya, amelyet ma gyújtunk meg, és amely a zsidó magyar művészekre borult sötét éjszakában most az egyetlen reménysugarat jelenti.”
A Goldmark Színházat a korszak leghaladóbb szellemű alkotói vezették. Az igazgató Bánóczi László volt. Ő korábban, 1904-ben, Lukács Györggyel és Benedek Marcellel alapította meg a Thália Társaságot, a századelő egyetlen magyar avantgárd színházát. 1908-ban betiltották őket. Bánóczi aztán harmincegy évvel később „újrakezdte” színházszervező munkáját a Goldmarkban. Művészeti vezetőjük Bálint Lajos dramaturg lett, akit a Nemzeti Színházból távolították el a zsidótörvények miatt.
A Goldmarkot „láthatatlan színháznak” is nevezték. Műsoraikat ugyanis nem hirdethették nyilvánosan; zárkörű rendezvényekre kaptak engedélyt. Elvileg csak a zsidó hitközség tagjai látogathatták. Bánócziék viszont több ezres pártolói kört szerveztek: a támogatásokból több mint 400 művészt, színházi szakembert foglalkoztattak. Óriási repertoárral, minden műfajban játszottak. Bemutattak kabarékat, bohózatokat is, délelőttönként Lakner bácsi gyerekszínháza szórakoztatta a kicsiket.
A zenei részleget Komor Vilmos karmester vezette. Fellépett – többek között – Fischer Anni, Kadosa Pál, Fischer Sándor, vagy az amerikai Metropolitanben világhírt szerzett Ernster Dezső operaénekes. A prózai tagozat vezető színésze és főrendezője Beregi Oszkár volt. Őt nemcsak a hazai közönség imádta. Amikor Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnő még 1906-ban nálunk turnézott, megnézte a Nemzetiben a Rómeót Beregivel. A táncosnő az előadás után gratulált a kollégának, naplójában pedig azt írta róla: „Égő fekete tekintetét úgy mélyesztette az enyémbe, oly lobogó rajongással és magyaros szenvedéllyel, hogy ebben az egyetlen pillantásában benne volt a budapesti tavasz.” Nem csoda, ha a két művész között különös szerelem szövődött.
A magyar színészóriást a kor legnagyobb német rendezője, Max Reinhardt leszerződtette Berlinbe. Beregi mégis hazajött. A zsidótörvényekkel azonban őt is megfosztották a színpadtól, így került a Goldmarkhoz. A színházavatón Hamlet monológját adta elő. Önéletrajzában később így idézte fel az estet: „Elmondtam a Lenni vagy nem lennit, de nem úgy, ahogyan Hamlet mondja minden korokon keresztül, hanem úgy, ahogy a Goldmark Színház valamennyi nézője és a színházon kívüli megsanyargatottak érzik és kiáltanak a nagyvilágba. Minket egyszerre fosztottak meg a szellemi munkásságunktól és a fizikai megélhetésünktől. Az utóbbit talán kibírtuk volna. De a szótól, amit belénk fojtottak, fuldokoltunk. A Goldmark Teremben való munkásság anyagilag jelentéktelen volt, de megadta nekünk a szószéket.”
E szószék adott lehetőséget Ráday Imrének, Ascher Oszkárnak, Pártos Erzsinek, Pártos Gézának, Peti Sándornak, Mányai Lajosnak, feleségének, Simon Zsuzsának. Simon Zsuzsa színésznő, rendező volt, 1945 után pedig több színház igazgatója is.
A filmben elhangzik Simon Zsuzsa egyik utolsó rádióinterjúja, amelyben elmeséli, hogyan ismerkedett meg férjével, Mányai Lajossal a Goldmarkban. Egy előadásban együtt is játszottak ott. A harmadik felvonásban Simon Zsuzsának – szerepe szerint – el kellett búcsúznia Mányaitól. De az este, a valóság átrendezte a darabot. Mindenki tudta, ha Mányai aznap kimegy a színpadról, azonnal indul munkaszolgálatra. A színésznő a búcsújelenet után mégis rezzenéstelenül folytatta monológját. „Akkor tudtam meg, mi az – színésznek lenni” – emlékezett Simon Zsuzsa a riportban.
Mivel a Goldmark társulatából idővel egyre több művészt vittek el munkaszolgálatra, az előadásokat másodszereposztással játszották. Amatőröket is felvettek a társulatba. Képzésükre „fiókszínházakat” nyitottak a Páva utcai és a Bethlen téri zsinagógában, s a Hollán utcai izraelita kultúrteremben. Az utóbbi stúdiót Simon Zsuzsa vezette, több darabot is rendezett ott. Ifjú asszisztense Zsudi József volt. A ma már nyolcvan fölött járó művész a „láthatatlan színház” egyik utolsó tanúja. Ő a dokumentumfilmben is beszél azokról az időkről.
Mi is felkerestük őt. Elmondta, versimádó fiatalemberként 1940-ben, érettségi után jelentkezett a zsidó színházhoz, s afféle mindenes lett Simon Zsuzsa mellett:
– Rendkívül kemény, szigorú nő volt, nem tűrt semmiféle lazaságot. Mindenre figyelt, azt is észrevette, ha a jelmezek közül egy nyakkendő hiányzott. Amikor sok évvel később magam is rendező lettem a Vidám Színpadon, kimentem a sírjához, és megköszöntem neki mindent. Tőle tanultam a színházi fegyelmet, és azt is, hogyan, miként kell egy társulatot irányítani.
Ahogy Zsudi mesélte, a „láthatatlan színházban” ősbemutatókat is tartottak, például Pap Károly Mózesét, amelynek egyik epizódszerepét egy ifjú amatőr, Appel György alakította. Ő később Aczél György néven a honi kultúrpolitika főideológusa lett…
A Goldmark Teremben rendszeresen fellépett Salamon Béla, Kellér Dezső is. A kabaréjeleneteket Vadnai László és Nóti Károly írta.
– Sosem beszéltek a megaláztatásaikról, az eltiltásokról, a panaszaikról. Megszállottan próbáltunk, szeretet és összetartás volt köztünk. A színpadon elfelejtettük a félelmeinket – mondja Zsudi József. Hozzátéve: a nácik bevonulásáig viszonylagos rendezettségben éltek.
A filmben Karádi Béla is megszólalt:
– Bölcsészhallgatóként az izraelita magyar egyetemisták menzájára jártam ebédelni. Ott ismerkedtem meg az OMIKE művészeivel. Akkoriban az étteremben próbáltak. Egyik rendezőjük, Gellért Lajos – korábban a Nemzeti híres színésze volt – megkérdezte tőlem, tudok-e súgni. Mondtam, a gimnáziumban osztálytársaimnak súgtam már. Kezembe nyomta Szép Ernő Aranyóra című darabját, hogy próbáljak ebből súgni nekik. Aztán a másnapi próbára is elhívtak. Náluk maradtam.
A színház történetének utolsó napját is Karádi Béla idézi fel a filmben:
– 1944. március 19-én, vasárnap délután előadásra készültünk a Goldmark Teremben, amikor a Síp utcai portáról felszóltak: „Német urak vannak itt.” Három SS katona várt lent. Az egyikük megkérdezte: „Ön a magyar zsidóság vezetője?” Mire én: „Úgy nézek ki 22 évesen?” A németek közölték, másnap reggel a zsidó hitközség vezetői jelenjenek meg a svábhegyi Majestic szállodában, az SS főhadiszállásán. Ha nem lesznek ott, engem vonnak felelősségre. Este előadásunk lesz – mondtam. „Azt már ne tartsák meg” – felelték.
Pár nap múlva mutatták volna be Gorkij Éjjeli menedékhelyét. A premier már elmaradt.
A négyszáz fős társulatnak több mint a fele pusztult el a háborúban. Akik mégis túlélték a poklot, próbáltak felejteni. Zsudi József megmenekült a deportálásból, később a Vidám Színpad főrendezője lett. Ott is együtt dolgozott Salamon Bélával, Kellér Dezsővel. De a Goldmarkról, a vészkorszakról nem beszéltek. Ha mégis szóba került, Salamon közbevágott: „Aranyoskám, hagyjuk ezt!”
Karádi Béla Mauthausenben élte meg a háború végét, majd Bárdos Artúr a Belvárosi Színházba hívta őt rendezni. A hatvanas években a Cirkusz és Varieté Vállalat művészeti vezetőjének nevezték ki. 1982-ben ment nyugdíjba. Zsudi József negyven év után vonult vissza a Vidám Színpadtól. És bár tartották egymással a kapcsolatot, háborús emlékeikről a film elkészüléséig ők is hallgattak.

Keretes:
Palotás Katalin, a budapesti Reader’s Digest szerkesztőségének munkatársa. Miután drámatörténettel is foglalkozott, baráti társaságában felvetődött: jó volna filmet készíteni az „üldözöttek színházáról”. Kutatni kezdte a méltatlanul elfelejtett Goldmark, zsidó színpad történetét. Kiderült, néhányan még élnek az egykori társulatból. Akkor vetődött fel, hogy a visszaemlékezéseket filmen kellene megörökíteni.
A Krónika Alkotóközösség és Filmalapítvány vezetője, Lakatos Iván rendező vállalta a forgatást. A filmet a Magyar Mozgókép Közalapítvány és az NKA támogatta. De mire a pénz összegyűlt, az „utolsó tanúk” közül már csak ketten maradtak.
– Az ő megszólaltatásukkal és az eredeti dokumentumok egy részének bemutatásával szerettünk volna emléket állítani e csodálatos színháznak. Háború volt, tombolt a zsidóüldözés és bennük – ilyen viszonyok köz is – volt annyi erő, hogy a közönséggel megpróbálják elfeledtetni a borzalmakat. A művészi elhivatottság és az összetartás példaképei ők – mondta Palotás Katalin forgatókönyvíró.
A filmet a 41. Magyar Filmszemlén is bemutatták illő elismeréssel.

Palotás Katalin: Üldözöttek színháza

A szabadság szószéke

Volt egyszer egy színház Budapesten, a zsidóüldözések idején. Zsidó színészek, rendezők már nem léphettek színpadra, s ezért az üldözött, a kiszorított művészek, köztük a korszak legnagyobb sztárjai, így például Ráday Imre, Beregi Oszkár, Pártos Géza, Ascher Oszkár, Salamon Béla, Kellér Dezső, Simon Zsuzsa, Mányai Lajos a hitközség kultúrtermében, a nevezetes Goldmarkban léphettek csak fel. A német megszállásig. Mert utána már ott sem. Munkatáborokba, gettókba, náci lágerekbe hurcolták őket. A legendás Goldmarkról, a szellemi szabadság egyedülálló jelképéről Palotás Katalin és Lakatos Iván készített filmet. Ezt mutatták be a Spinoza Házban nemrég.
Idézet egy 1938-as újságcikkből: „A magyar felsőház óriási többséggel megszavazta a zsidótörvényt!” Rövidesen, a második zsidótörvény már hat százalékra korlátozta a zsidók arányát a különböző szellemi, művészi pályákon. Tömegesen váltak munkanélkülivé a zenészek, a színészek a szabad foglalkozású művészek.
Hevesi Simon akkori pesti főrabbi így írt erről visszaemlékezéseiben: „Az első zsidótörvény még törvény sem volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta azt. (...) A „gleichschaltolást” mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el”. Hevesi alapítója volt az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesületnek. Az OMIKE 1939-ben „Művészakciót” indított a kirekesztett alkotók megmentéséért. Egyik vezetőjének, Ribáry Géza ügyvédnek sikerült elérnie, hogy Hóman Bálint akkori kultuszminiszter és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter hozzájárult egy zsidó színház létrehozásához…
A Wesselényi utcai Goldmark Termét alakították át teátrummá. A színházavatóra 1939 novemberében került sor. Ribáry megnyitóbeszéde a filmben is elhangzik: „Nagyérdemű közönség! Kitárom szívemet, amely a szenvedőké, mert zsidó. Lelkemet, mely megalázottságában is büszke, mert magyar. Kérem önöket, ne hagyják, hogy kialudjon a fáklya, amelyet ma gyújtunk meg, és amely a zsidó magyar művészekre borult sötét éjszakában most az egyetlen reménysugarat jelenti.”
A Goldmark Színházat a korszak leghaladóbb szellemű alkotói vezették. Az igazgató Bánóczi László volt. Ő korábban, 1904-ben, Lukács Györggyel és Benedek Marcellel alapította meg a Thália Társaságot, a századelő egyetlen magyar avantgárd színházát. 1908-ban betiltották őket. Bánóczi aztán harmincegy évvel később „újrakezdte” színházszervező munkáját a Goldmarkban. Művészeti vezetőjük Bálint Lajos dramaturg lett, akit a Nemzeti Színházból távolították el a zsidótörvények miatt.
A Goldmarkot „láthatatlan színháznak” is nevezték. Műsoraikat ugyanis nem hirdethették nyilvánosan; zárkörű rendezvényekre kaptak engedélyt. Elvileg csak a zsidó hitközség tagjai látogathatták. Bánócziék viszont több ezres pártolói kört szerveztek: a támogatásokból több mint 400 művészt, színházi szakembert foglalkoztattak. Óriási repertoárral, minden műfajban játszottak. Bemutattak kabarékat, bohózatokat is, délelőttönként Lakner bácsi gyerekszínháza szórakoztatta a kicsiket.
A zenei részleget Komor Vilmos karmester vezette. Fellépett – többek között – Fischer Anni, Kadosa Pál, Fischer Sándor, vagy az amerikai Metropolitanben világhírt szerzett Ernster Dezső operaénekes. A prózai tagozat vezető színésze és főrendezője Beregi Oszkár volt. Őt nemcsak a hazai közönség imádta. Amikor Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnő még 1906-ban nálunk turnézott, megnézte a Nemzetiben a Rómeót Beregivel. A táncosnő az előadás után gratulált a kollégának, naplójában pedig azt írta róla: „Égő fekete tekintetét úgy mélyesztette az enyémbe, oly lobogó rajongással és magyaros szenvedéllyel, hogy ebben az egyetlen pillantásában benne volt a budapesti tavasz.” Nem csoda, ha a két művész között különös szerelem szövődött.
A magyar színészóriást a kor legnagyobb német rendezője, Max Reinhardt leszerződtette Berlinbe. Beregi mégis hazajött. A zsidótörvényekkel azonban őt is megfosztották a színpadtól, így került a Goldmarkhoz. A színházavatón Hamlet monológját adta elő. Önéletrajzában később így idézte fel az estet: „Elmondtam a Lenni vagy nem lennit, de nem úgy, ahogyan Hamlet mondja minden korokon keresztül, hanem úgy, ahogy a Goldmark Színház valamennyi nézője és a színházon kívüli megsanyargatottak érzik és kiáltanak a nagyvilágba. Minket egyszerre fosztottak meg a szellemi munkásságunktól és a fizikai megélhetésünktől. Az utóbbit talán kibírtuk volna. De a szótól, amit belénk fojtottak, fuldokoltunk. A Goldmark Teremben való munkásság anyagilag jelentéktelen volt, de megadta nekünk a szószéket.”
E szószék adott lehetőséget Ráday Imrének, Ascher Oszkárnak, Pártos Erzsinek, Pártos Gézának, Peti Sándornak, Mányai Lajosnak, feleségének, Simon Zsuzsának. Simon Zsuzsa színésznő, rendező volt, 1945 után pedig több színház igazgatója is.
A filmben elhangzik Simon Zsuzsa egyik utolsó rádióinterjúja, amelyben elmeséli, hogyan ismerkedett meg férjével, Mányai Lajossal a Goldmarkban. Egy előadásban együtt is játszottak ott. A harmadik felvonásban Simon Zsuzsának – szerepe szerint – el kellett búcsúznia Mányaitól. De az este, a valóság átrendezte a darabot. Mindenki tudta, ha Mányai aznap kimegy a színpadról, azonnal indul munkaszolgálatra. A színésznő a búcsújelenet után mégis rezzenéstelenül folytatta monológját. „Akkor tudtam meg, mi az – színésznek lenni” – emlékezett Simon Zsuzsa a riportban.
Mivel a Goldmark társulatából idővel egyre több művészt vittek el munkaszolgálatra, az előadásokat másodszereposztással játszották. Amatőröket is felvettek a társulatba. Képzésükre „fiókszínházakat” nyitottak a Páva utcai és a Bethlen téri zsinagógában, s a Hollán utcai izraelita kultúrteremben. Az utóbbi stúdiót Simon Zsuzsa vezette, több darabot is rendezett ott. Ifjú asszisztense Zsudi József volt. A ma már nyolcvan fölött járó művész a „láthatatlan színház” egyik utolsó tanúja. Ő a dokumentumfilmben is beszél azokról az időkről.
Mi is felkerestük őt. Elmondta, versimádó fiatalemberként 1940-ben, érettségi után jelentkezett a zsidó színházhoz, s afféle mindenes lett Simon Zsuzsa mellett:
– Rendkívül kemény, szigorú nő volt, nem tűrt semmiféle lazaságot. Mindenre figyelt, azt is észrevette, ha a jelmezek közül egy nyakkendő hiányzott. Amikor sok évvel később magam is rendező lettem a Vidám Színpadon, kimentem a sírjához, és megköszöntem neki mindent. Tőle tanultam a színházi fegyelmet, és azt is, hogyan, miként kell egy társulatot irányítani.
Ahogy Zsudi mesélte, a „láthatatlan színházban” ősbemutatókat is tartottak, például Pap Károly Mózesét, amelynek egyik epizódszerepét egy ifjú amatőr, Appel György alakította. Ő később Aczél György néven a honi kultúrpolitika főideológusa lett…
A Goldmark Teremben rendszeresen fellépett Salamon Béla, Kellér Dezső is. A kabaréjeleneteket Vadnai László és Nóti Károly írta.
– Sosem beszéltek a megaláztatásaikról, az eltiltásokról, a panaszaikról. Megszállottan próbáltunk, szeretet és összetartás volt köztünk. A színpadon elfelejtettük a félelmeinket – mondja Zsudi József. Hozzátéve: a nácik bevonulásáig viszonylagos rendezettségben éltek.
A filmben Karádi Béla is megszólalt:
– Bölcsészhallgatóként az izraelita magyar egyetemisták menzájára jártam ebédelni. Ott ismerkedtem meg az OMIKE művészeivel. Akkoriban az étteremben próbáltak. Egyik rendezőjük, Gellért Lajos – korábban a Nemzeti híres színésze volt – megkérdezte tőlem, tudok-e súgni. Mondtam, a gimnáziumban osztálytársaimnak súgtam már. Kezembe nyomta Szép Ernő Aranyóra című darabját, hogy próbáljak ebből súgni nekik. Aztán a másnapi próbára is elhívtak. Náluk maradtam.
A színház történetének utolsó napját is Karádi Béla idézi fel a filmben:
– 1944. március 19-én, vasárnap délután előadásra készültünk a Goldmark Teremben, amikor a Síp utcai portáról felszóltak: „Német urak vannak itt.” Három SS katona várt lent. Az egyikük megkérdezte: „Ön a magyar zsidóság vezetője?” Mire én: „Úgy nézek ki 22 évesen?” A németek közölték, másnap reggel a zsidó hitközség vezetői jelenjenek meg a svábhegyi Majestic szállodában, az SS főhadiszállásán. Ha nem lesznek ott, engem vonnak felelősségre. Este előadásunk lesz – mondtam. „Azt már ne tartsák meg” – felelték.
Pár nap múlva mutatták volna be Gorkij Éjjeli menedékhelyét. A premier már elmaradt.
A négyszáz fős társulatnak több mint a fele pusztult el a háborúban. Akik mégis túlélték a poklot, próbáltak felejteni. Zsudi József megmenekült a deportálásból, később a Vidám Színpad főrendezője lett. Ott is együtt dolgozott Salamon Bélával, Kellér Dezsővel. De a Goldmarkról, a vészkorszakról nem beszéltek. Ha mégis szóba került, Salamon közbevágott: „Aranyoskám, hagyjuk ezt!”
Karádi Béla Mauthausenben élte meg a háború végét, majd Bárdos Artúr a Belvárosi Színházba hívta őt rendezni. A hatvanas években a Cirkusz és Varieté Vállalat művészeti vezetőjének nevezték ki. 1982-ben ment nyugdíjba. Zsudi József negyven év után vonult vissza a Vidám Színpadtól. És bár tartották egymással a kapcsolatot, háborús emlékeikről a film elkészüléséig ők is hallgattak.

Keretes:
Palotás Katalin, a budapesti Reader’s Digest szerkesztőségének munkatársa. Miután drámatörténettel is foglalkozott, baráti társaságában felvetődött: jó volna filmet készíteni az „üldözöttek színházáról”. Kutatni kezdte a méltatlanul elfelejtett Goldmark, zsidó színpad történetét. Kiderült, néhányan még élnek az egykori társulatból. Akkor vetődött fel, hogy a visszaemlékezéseket filmen kellene megörökíteni.
A Krónika Alkotóközösség és Filmalapítvány vezetője, Lakatos Iván rendező vállalta a forgatást. A filmet a Magyar Mozgókép Közalapítvány és az NKA támogatta. De mire a pénz összegyűlt, az „utolsó tanúk” közül már csak ketten maradtak.
– Az ő megszólaltatásukkal és az eredeti dokumentumok egy részének bemutatásával szerettünk volna emléket állítani e csodálatos színháznak. Háború volt, tombolt a zsidóüldözés és bennük – ilyen viszonyok köz is – volt annyi erő, hogy a közönséggel megpróbálják elfeledtetni a borzalmakat. A művészi elhivatottság és az összetartás példaképei ők – mondta Palotás Katalin forgatókönyvíró.
A filmet a 41. Magyar Filmszemlén is bemutatták illő elismeréssel.

Róbert Péter: Zsidó szakadás – Hamburgtól Nagymihályig

Mindenki tud a különböző zsidó vallási irányzatok létezéséről. Keletkezésükről, az ellentétek kezdetéről, az eltávolodás gyökeréről már kevesebben hallottak.
Köves Slomó rabbi új könyve sokat segíthet a múlt megismerésében. A problémák eredetét, a külföldi események magyarországi hatását vizsgálja.
Historiográfiai bevezetés nyitja a könyvet, amely felhívja a figyelmet a zsidó nép páratlanul szoros kapcsolatára a történelemmel. Kereszthivatkozásnak nevezi az ebben megnyilvánuló kölcsönösséget és a vallásban találja meg hosszú históriája titkát. Két fontos eseményt emel ki: az 1818-as hamburgi konzervatív-reformer polémiát és az 1865-ös nagymihályi „zsinatot”, kiegészítve ezek alapos tárgyalását az addigi zsidó szakadások érintésével és utalva a következményekre.
Számolva az olvasók különböző ismeretszintjével, könyve első részét az írott és a szóbeli tan meghatározásának szenteli, táblázattal és a szokásjogok rangsorolásával. Következő részben felsorol néhány példát az eddigi szakadásokra a zsidó történelemben és az egység helyreállítására, a haszidizmust is említve. Ezek a részek mintegy bevezetik a fő mondanivalót tárgyaló anyagot. A Berlintől Hamburgig című rész fejezetei a rabbinikus irodalom tükrében mutatják be az első reform-konzervativ zsidó polémiát Európában Történelmi helyzetképpel kezdi, amely az éledező nacionalizmus hatását vizsgálja a kor zsidóságára, különösen érdekesek Würtemberg állam zsidópolitikájáról tett megállapításai. Időrendileg érdekes Mendelssohn álláspontja a szertartások reformjáról, pl. az orgona bevezetéséről. A berlini reformtemplomok után Chorin Áron volt az első hazai reform-rabbi, aki követte a német példát. Velük szemben léptek fel az Éle divré hábrit szerzői és a híres pozsonyi Chátám Szofer, azaz Scheiber Mózes. Ők a hagyományok védelmében léptek fel.
A könyv hátralévő kétharmada a nagymihályi tanácskozással foglalkozik imponáló tárgyi tudással. Az előzmények sejtetik a későbbi nagy zsidó belvitákat. Már szóba kerül a tervezett. Rabbiképző ügye.
Maga a gyűlés csak két napig tartott, de határozatai – amelyeket itt olvashatunk először teljes egészében magyarul – azóta is irányadóak az orthodoxia számára.
Két fejezetben hosszan értelmezi őket, majd aláíróikat mutatja be, nem mulasztva el a héber aláírások jellegzetességeiről felvilágosítani az olvasót. Valóságos életrajzi lexikon az aláíró rabbik azonosítása című fejezet, amely némely település zsidó lélekszámát is közli. Szerinte is „mispohológia” az, ahogyan a családi vonatkozásokat jelzi Köves Slomó. A jegyzetekből olyan érdekességeket tudunk meg, hogy Vas Zoltán kommunista politikus az egyik aláíró rabbi unokája volt!
Külön fejezetet szentel az egységet fenntartani igyekvő haszidok álláspontjának. Végszava azt kutatja, miért és hogyan vált a 80 észak-keleti magyarországi rabbi által hozott döntvények sora az idők folyamán oly meghatározóvá, az orthodoxia „alkotmányává”? Az okot emancipáció és asszimiláció sajátos folyamatában látja.
Köves Slomó értékes munkájának kiemelhető kincse a terjedelmes jegyzet apparátus, a kronológiai táblázat, amely 1895-ig követi a zsidó eseményeket, benne térképpel és az aláírók családi kötelékeinek rajzolatával.
A könyvben leírt események hatással voltak a tágabb magyar történelemre. Ennek ellenére az a legfőbb erénye és újszerűsége, hogy belülről, zsidó szemmel és tollal ábrázolja lefolyásukat. Ezért ajánlhatjuk a Noran Libro gondozásában megjelent munkát zsidó és nemzsidó olvasónak.

Schöner Alfréd: Vízesés a sivatagban*

Benedek István Gábor fordítása: Énekek Éneke

Kedves Barátaim!

Igaza van a latin mondásnak: habent sua fata libelli, a könyveknek meg van a maguk sorsa. A héber világlátás, ezt a gondolatot kiszínesíti. Idézem: Hákol Táluj BeMázál „Minden a szerencse függvénye”
Még a könyvek kiadása, publikálása is, hiszen Benedek István Gábor Énekek Éneke, azaz Sir HáSirim kötetének remek fordítása is évtizedeken keresztül a fiók mélyén pihent. És kiadásra várt.
A zsidó hagyomány szerint Salamon, Izrael második királya igen összetett személyiség volt. Életének szinte minden eseménye rögzítődött a hagyományban. A Szentírásban, vagy a posztbiblikus irodalomban. A talmudban, adott esetben a poszttalmudi literatúrában Az elmúlt évszázadokban, talán még az utolsó évszázadban is gazdagodott.
Emlékszem, az ötvenes évek legvégén, amikor a budapesti héderbe, majd jesivába jártam a pesti jesíva rabbijai – ahogy mi hívtuk - a „rebbék” spontán módon exegetálták a szöveget. Akkor nagyobb részt még nem tudtuk, hogy ilyen esetekben a saját érzéseiket és gondolataikat is belevihették, a költői szövegbe.
Salamon királyt a zsidó hagyomány olyan költőnek tartja, akinek élete három szakaszra oszlik, és mindegyikhez kötődik egy fennkölt irodalmi produktum. Fiatal korának úgymond irodalmi remeke a „Sir HáSirim” az „Énekek Éneke”, amely Benedek István Gábor fordításában napvilágot látott. Ha javasolhatnám – a minden elismerést és köszönetet megérdemlő – Wesley János Kiadónak, hogy a második kiadásban a kötet egyik oldalára az eredeti héber szöveget, a másik oldalára a veretes magyar fordítást helyezze. Ez a szellemi produktum még a mostanit is felülmúlhatná, különleges filológiai-spirituális élmény lenne.
Amikor Salamon király már érett, bölcs ember, tartja a hagyomány, akkor írja meg Mislé Slomo-t, azaz Salamon példabeszédei című gnoma-gyűjteményét. Ekkor egy érett gondolkodó, tapasztalatokkal áthatott, de ereje teljében lévő személyiség fogalmazza meg az életről, a világról vallott – divatos kifejezéssel élve azt mondhatnám – ars poetica-ját.

Életének utolsó szakaszában – így szól a hagyomány – Kohelet néven levonja az élet konklúzióját. Tépelődő bölcsességet árasztanak szavai. Talán úgy gondolta, hogy az utókornak érdemes lenne ebben is elmerülni!
Ha a salamoni életutat, ha szabad ezt a kifejezést használni, irodalmi életpályát, akarná az ember analizálni, akkor e három kötetnek az egymással való összevetése, egymás utáni tanulása és tanítása gazdagabbá tehetné tudásunkat!
Kedves István, ha Neked is ajánlhatnék egy újabb „programot”, lefordíthatnád nekünk Mislé könyvét, majd Koheletet is, azzal a gyönyörű szép magyarsággal, amellyel Te rendelkezel, és amelyet manapság már nagyon kevesen tudnak.
Benedek István Gábor előszavában beszél a scheiberi időkről. Komoróczy professzor is ezt tette itt e könyvbemutatón. Mindannyiunk számára, akik Scheiber tanítványai voltunk a mai napig fontos a tudós óriás spirituális hagyatéka, kinek szelleme áthatja a magyarországi és a nemzetközi judaisztikával, hebraisztikával foglalkozó emberek, kutatók gondolkodását. A scheiberi életpályának nagyon-nagyon fontos szakasza volt az ötvenes évek utolsó egynéhány esztendeje.
BIG, a műfordító előszavából idézek:
„Igazgatónk módjával adta a dicséretet: a mércét magának is túl magasra állította. Öntevékeny fordításomra csak jóval később tért vissza. „Majd az Évkönyvben leközöljük” – mondta, de rögtön hozzátette: „Csiszolgass rajta.” Az Évkönyv akkoriban nem, és még sokáig nem jelent meg. (E korszakot követően 197O-ben látott napvilágot, az egykori IMIT Évkönyvek nyomán a MIOK Évkönyv. Sch. A.). Magam is megváltam az intézettől, de a hexameteres fordítás nem merült feledésbe. Ehhez hozzájárult, hogy Dán Róbert tanulótársam, 1964-ben, a pécsi Jelenkorban közzétette a maga szép fordítását…”
Pista! Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy megemlítetted kedves és szertetett, és ma már – azt kell mondani - méltatlanul elfelejtett nagyszerű barátunkat, Dán Róbertet, akit alig ötven éves korában de facto ereje, fiatalsága teljében ragadott el a gyilkos kór. Az ELTÉ-n volt akkor a Könyvtártudományi Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára. A mai napig nem tudjuk pótolni a hiányát.
Szerzőnk a fordítás előszavában más helyütt így ír a Rabbiképző ötvenes évek végi szellemi vibrálásáról, hiszen a scheiberi Sir HáSirim fordítási bravúrt, annotáció áradatot, kultúr- és eszmetörténeti kavalkádot más spirituális élmények is gazdagították:
„Elképesztő világ nyílt meg a húsz év körüli diákok előtt, a lenyűgöző versek hatása alól senki nem vonhatta ki magát. És mert akkoriban Benoschofsky Imre óráin – többek között – az Iliásszal és az Odüsszeiával ismerkedtünk, számomra kézenfekvőnek tetszett, hogy Scheiber Sándorhoz a kötelező vizsgadolgozat mellé benyújtsam a mű fordítását – hexameterben. Tudtommal mindmáig ez az Énekek Énekének, egyetlen teljes hexameter fordítása.”
Jómagam tíz esztendővel később, amikor többek között Beer Ivánnal, Csulóval, Landival, Balla Imrével, Zucker Istvánnal, Silber Ivánnal koptattuk az Alma Mater padjait, kiszélesedett a pedagógiai „csoda”. Scheiber és Beno mellett egy harmadik óriás is tanított – többek között – bennünket: Szemere Samu.
A modernkori, a XX. századi magyar filozófiatörténet egyik kiemelkedő alakja volt ő nemcsak általános és zsidó filozófiatörténetet tanított nekünk, hanem Hamlet szemináriumot is vezetett. Fél éven keresztül analizálta a shakespeari drámát. Mondatról mondatra fűzött a darabhoz inter- és transzdiszciplináris magyarázatokat. Megismétlődött tehát az imént említett korszak. „Dor Holéch Vedor Bá”, hogy klasszikus textust idézzünk, az egyik nemzedék a másik után ugyanígy ismerte meg, s vitte tovább a hagyományt.
Komoróczy professzor úr az Énekek Éneke fordításának bevezetésében lenyűgözően szól a „Profán és szent ének” multidiszciplináris kapcsolatairól, hol mikor, milyen más világirodalmi remekekbe, jelenik meg ez az összetett motívumsorozatában. Szabadjon néhány adalékot fűzni grandiózus gondolataihoz. Hiszen a Sir HáSirim sok-sok motívummal fűződik a zsidó tradícióhoz.
Példaképpen említeném meg a hatodik fejezet harmadik versében található gyönyörű szöveg részt:
„Kedvesemé vagyok én
És ő is vágyik utánam.”
Ennek a négy szónak a kezdő betűi: Álef , Lámed, Váv, Lámed.
Összeolvasva ezeket, a bütüket, kirajzolódik a szó: „elul” azaz egy kora őszi hónap név. Amikor hodes elul köszönt be, közelednek a Nagyünnepek, akkor a mi neológ hagyományokat őrző szemináriumunkban is ez a vezérlő mondat. Transzcendentális kapcsolat a Mindenható és Izráel között. Szent a szövetség, amely Isten és a választott népe, Izráel között megköttetett.
Komoróczy professzor úr kötetünk előszavában rámutat az Énekek Éneke és a Peszách közötti összefüggésre. Kiegészítésképpen megemlítem: szfárádi közösségekben, a zsinagógában olvassák fel a Sir HáSirimet. Nem könyvből. Úgy, mint máskor a háftárákat, hanem ugyanúgy, mint a Megillát, Eszter könyvét, tekercsből.
A zsidó hagyomány egyik drámai eseménysora a földi lét egyik utolsó mozzanata, a táhárá. Az eseményt felejthetetlen lírával érzékelteti Hajnal Anna, a Tiszta, tiszta, tiszta… című költeményében. (MIOK Évkönyv, 197O. pp. 65-73) Az elmúlás pillanatát követő legdrámaiabb szakasz, amikor még a halott temetetlen, és a táhárá, a halott mosdatás, azaz a halott utolsó útra való felkészítése történik. Ekkor Sir HáSirim versét kell e „szent munkával” foglalkozó embereknek recitálnia. E szokás is valami szavakkal kifejezhetetlent, egészen különleges misztériumot rejt magában.
1991-ben, Jeruzsálemben éltem családommal. Ott vészeltem át az Öböl- háborút. 1991. január 16-án támadta meg Irak Izraelt. Életemben először találkoztam a halálfélelem fogalmával. De facto halálfélelem. A rádió bemondta éjjel tizenegy óra harminc perc körül, hogy hét perc múlva rakéta becsapódás lesz Izraelben. Akkor már kilőtték az első scud-ot. Két gyerekemmel és a feleségemmel egy 12 négyzetméteres beton szobába bezárva.
Jön a rakéta?
Hova csapódik be?
És lesz atomfegyver?
Lesz benne biológiai fegyver?
Ha egyedül vagyok, akkor is féltem volna. De ott volt mellettem a feleségem és a két kiskorú gyermekem. Elborzadtam.
Első sábeszkor, első szombaton mikor végre talán néhány órára ki lehetett menni, a lakásunktól nem messze lévő, Irakból alijázott zsidók alapította, zsinagógában imádkoztam. A szombatköszöntő L’chá Dodi előtt egymásra néztek a zsinagóga hívei, és együtt mondták el a Sir HáSirim szövegét. Felejthetetlenül fájdalmas dallammal. Énekelték kétszázan, háromszázan, négyszázan.
Együtt.
Elmondhatatlan ellentmondást éreztem. Irakból valamikor kivándorolt zsidó emberek énekeltek az élet igenléséről, a szépségről. És akkor a XX. század végén ugyanarról a helyről, Irakból 70 rakéta vágódott be arra a földre ahol a Tóra adatott Izraelnek, az egész világnak. Furcsa ellentmondása a történelemnek. De tudom, hogy a Sir HáSirim, minden rakétánál, fegyvernél erősebb. Hol lesznek már diktátorok, diktatórikus hatalmak, amikor a zsinagógákban még fel-felcsendül:
„Sir HáSirim áser LiSlomo. Jisákéni MiNisikot Pihu ki Tovim Dadechá MiJájin..”
Utolsó gondolatom, amelyet szeretnék megosztani Önökkel, kedves Barátaim: köszönet Benedek István Gábornak. Kicsit elfogult vagyok BIG-gel, hiszen nemcsak kiváló újságíró, ragyogó szerkesztő, de tehetséges tollú író, fordító is. Minden mondata külön élmény. Kívánom, hogy tudásodból mennél többet adj számunkra, a héber és magyar kultúra szerelmeseinek.
Nagy szerencse, hogy Németh Árpád kiváló grafikust választottad. Gyönyörűek a kiegészítő illusztrációk. Illenek e remekműhöz.
Szeretném megköszönni a Wesley Kiadónak a nagy ívű segítséget, a kötet megjelentetését.
Hölgyeim és Uraim!
A modern kori T’nach kiadások egyik patinás kötetéből, amelynek alapját a Keter Árám Cubá képezi (Keter Jerusálájim, T’nach HáUniverszitá HáIvrit BiJerusálájim, Jeruzsálem, 2004. második kiadás), idézem a Sir HáSirim I. fejezetének 14. mondatát:
„Ciprusfürt Én Gediből a szerelmem.”
Önök közül, aki már volt Izraelben vajon járt-e Én Gedi-ben? Én Gedi a világ egyik legmélyebben fekvő települése. Kb. 400 méterrel a tengerszint alatt. Az oktató, kutató embernek ez a hely egy különös misztérium, mert légvonalban 40, vagy 50 km távolságra fekszik Qumrántól, a modernkori kutatás egyik legfontosabb bázisától. Amikor Erecben vagyok, akkor mindig elmegyek abba az irányba. Megnézni a qumráni barlangok nyomát, vagy éppen az ottani állandó kiállítást.
Vagy lemegyek Én Gedibe. Én Gedi különösen kedves számomra. Ott van, a modern ember számára, az egyik legnagyobb természeti csoda. A sivatag, a homok- és sziklavilág kellős közepén ott dübörög egy négy egységből álló vízesés. 400-450 méter mélyen a tengerszintje alatt, vízesést láthat az ember. Ha ott áll a hívő lélek, és érzi azt a gyönyörűen sugárzó vízözönt és a szivárvány ezer apró kis darabját, érzékeli, hogy mit jelent a sivatagban a vízesés!
A sivatagban mit jelent az áldott víz?
A magyarországi könyvkiadás sivatagában fel-felcsillan a zuhatag.
Áldott vízesés, amely megtermékenyít, gazdagabbá tesz.
BIG kötete – azt hiszem – vízesés a sivatagban.

* Elhangzott a WJF dísztermében Benedek István Gábor Énekek Éneke fordításának könyvbemutatóján

Solymár József: Fülembe csendül

Lehet, hogy a takarékosság mián kezdődött el a nagy kutakodás a rádió archívumában mi jámbor hallgatók, csak ennek örülhetünk. Megszólalnak olyan szeretve tisztelt személyek, akiket élőként láthatni, mégis megismerhetni nem volt alkalmunk.
Egy ilyen nagy és elgondolkoztató élményem volt, amikor az egyik éjszakán Karinthy Frigyes énekét hallgathattam. Karinthy nemcsak beszélt, hanem dalolt is, mégpedig érezhetően nagy kedvvel. Rákóczi közkedvelt „honvágydalát” adta elő, valamely nem ismert színműből vagy netán operettből szakadt ki és kezdett önálló életet.
Hazafias dalokkal mindenkor jól el voltunk látva, így ezek közül kiemelkedni, de évtizedeken át közkedveltként fennmaradni – figyelemre méltó sikernek számít.

Karinthynak nemcsak kellemes bársonyos baritonhangja volt, de hallásával sem volt semmi hiba. Érezhettem volt, hogy ezt a dalt nem úgy véletlenül választotta ki, de baráti társaságban – talán kint a leányfalui üdülő kertjében nyárestéken, borozgatva – szívesen előadta. A 2009-es éjszakában hallgatva az immár térben és időben nagyon messziről jövő éneket, volt alkalmam eltöprengeni azon, vajon Karinthy számára miért nem volt kicsit sok a jóból, a csatakürtből, a tárogatósdiból, a honfibúból. Vajon egy nagyvárosi derék zsidó értelmiségi komolyan hiszi-e, hogy a Duna-Tisza partján szebben dalol a madár?
Azt mondtam magamnak, hogy mi sok évtized múltán mai szemmel próbálunk véleményt alkotni régi ügyekről. Mert eltűnt az időben bizony olyan események történtek, amelyek más megvilágításba helyezik a korább történteket. Vajon ily nyíltszívűen, ártatlanul, naivan dalolgatott volna a szarkasztikus életszemléletéért, időnként kegyetlen humoráról nevezetes Karinthy, ha tudja, mi történik nem sokkal halála után?
Aztán anélkül, hogy most pontosan megfogalmazott és kerekded válasz elkészítésére törekedtem volna, szépen hátratoltam ezt az ügyet is memóriám valamely rekeszébe, ahonnan talán soha elő nem került volna, ha… Ha nem kapom meg ajándékként egy a Don kanyarba vitt munkaszolgálatosok sorsát taglaló könyvet. Ez a könyv jobban felzaklatott, mintsem várni lehetett.
Nem tartozom a holokauszt tagadók, vagy annak lekicsinylői közé. Újra, meg újra végignézem a dokumentumfilmeket, kézbe veszem a szörnyű időket felidéző írásokat. Sem feladni, sem hamisítani nem szabad a történteket, mint ahogyan a következő évtizedekben történteket sem.
Kamasz fiúként éltem át a háborús éveket. Lehetnének tehát személyes élményeim, de nincsenek, vagy alig vannak. Szerencsés csillagzat alatt születtem. Családom tagjai, a környezetben élők s a falumban lakók, ha segíteni nem tudtak vagy nem mertek, de legalább a sajnálatot, az együttérzést nem tagadták meg az üldözöttektől. Így lassacskán kialakult bennem egy olyan emlékkép, hogy a zsidókat a Hitler megszállta Európa minden részében üldözték, és kollaboránsok mindenütt akadtak.
Nálunk is Eichmann volt a főnök, Endre Lászlóban, Bakyban legfeljebb lelkes együttműködőre talált, miként a csendőrök, a nyilasok is szabadjára engedték gyilkos ösztöneiket, de a nácik követelődzése nélkül nem történt volna meg az, ami megtörtént.
És akkor itt van ez a könyv, amely az orosz frontra vitt munkaszolgálatosok sorsát taglalja. Ebben a német beavatkozásnak nyomát sem találni. Ez, sajnos, a kezdettől a végéig magyar belügy volt.
A zsidó katonák az első világháborúban még mondhatni egyenjogúként halhattak hősi halált, de kaphattak előléptetést, kitüntetést. Aztán a Horthy korszak viszonylag konszolidált időszakában is katonai behívót kaptak még a zsidók, de később a politika már nem bízta rájuk a Hon védelmét. Az pedig „igazságtalan” lett volna, hogy ők csak lébecoljanak, gyarapodjanak, miközben mások a hazát szolgálják. Erre az ideológiára építve alakították ki a munkaszolgálat széleskörű rendszerét. Sajnos a magyar hadsereg törzstisztjeinek nagy része Hitler rajongója volt, és alig várták, hogy háborús érdemeket szerezzenek.
Már a munkaszolgálat szervezésénél megmutatkozik a gonosz szándék. Nagy gonddal válogatták a keresztény keretbe alkalmas személyeket, és „megfelelő szakképzésben” részesítették őket. A munkaszolgálatos századok általában 200-250 fővel szerveződtek, amelyre húszfős „keret” ügyelt.
Ezek a „hősök” eleinte még adtak valamit a látszatra. A fegyelmezés kezdetben futtatással, fekvőtámaszokkal folyt, de hamarosan a kikötés és a gúzsbakötés jött divatba. (Kíváncsi volnék, hogy olvasóink közül hányan tudják, hogy e két vad szadista eljárás között mi a különbség. Most el nem mondom; próbálják kinyomozni!)
A keretlegényekkel közölték: akkor jöhetnek haza, ha elfogyasztják a rájuk bízott állományt. Eleinte még „szemérmesen” távolabb vitték a kivégzendőket, de aztán irtották az állományt úton-útfélen.
A munkaszolgálatosként kihurcolt 50-60 ezerből alig 6000-en tértek haza. Nem tudom, hogy a haláltáborok esetén sokkal rosszabb volt-e ez az arány?!
Mivel afféle csökött és csökönyös íróember vagyok, akarva akaratlanul is kerestem a témát ezekben a visszaemlékezésekben. Két olyan mozzanatot mondok el most, ami azt bizonyítja, hogy a keret majdnem mindent megengedhetett magának. És a keret szórakozott.

Az első

Egymás mellé kerültek a besorozott harcoló katonák és a munkaszolgálatosok. Az egyik katonának eltűnt a cigarettája és egy zsidó munkaszolgálatost vádolt meg azzal: ő lopta el. Amikor pedig kiderült a zsidó bűntelensége, a katona bocsánatot kért tőle, hogy ártatlanul megvádolta.
A keret parancsnoka ezen oly mértékben felháborodott, hogy agyonlőtte a bocsánatot kérő honvédet, és ha már nála volt a pisztoly, az ártatlanul megvádolt zsidót is agyonlőtte. Ne maradjon nyoma a szégyenteljes esetnek.

A másik

történet az önként kéjjel ölt, nem parancsra költői igazság hitelességét tanúsítja. Egy bizonyos Juhász őrmester a Don partján a bunker behavazott tetejére mezítelenül zavarta fel a gonosz tréfára kijelölt munkaszolgálatosokat. Aztán kártyát adott a kezükbe, hogy úgy érezzék magukat, mintha kávéházban lennének.
Egy szökés alkalmával úgy akarták végrehajtani a század tizedelését, mintha a teljes több mint kétszáz fős létszám meglenne, pedig a szerencsétlenek már csak tizenhatan maradtak.
Mint korábban leírtam, a „keret” keresztény tagjait (így tartották számon őket) különös gonddal válogatták és készítették fel. Hősök voltak a páriákkal szemben, csak a front összeomlása után kerültek veszélybe.
Akadt közöttük tisztességes ember és olyan parancsnok is, akinek emlékezetére fát ültettek Jeruzsálemben.
Bizony, sok már régen asszimilálódott vagy asszimilálódó zsidónak, sárga karszalagosnak vagy fehér karszalagosnak kellett tudomásul vennie, hogy undorral löki ki magából a társadalom, amelyhez tartozott, és amelyben jól érezte magát.
Az egyik visszaemlékezés arról szól, hogy a frontra hurcolt zsidó munkaszolgálatosok a magyar határhoz érve, a marhavagonokban alkalmi dalárdára szerveződve, előbb a Himnuszt énekelték el, majd Rákóczi honvágydala következett, különös tekintettel arra, hogy Latorca partján a nóta más.
A keretlegények pedig dühösen rohangáltak és üvöltöztek, hogy azonnal hagyják abba, de fenyegetőzésüknek nem volt foganatja. A század csak énekelt, búcsúzott.
Így most egymás mellé került a két esemény. A zseniális író a rádióban dalol, a halálba hurcolt áldozatok a marhavagonban. A dal ugyanaz, és elhangzása között egy bő évtized, ha eltelik. És milyen drámai a különbözőség!
Vajon Karinthy naiv volt, vagy jövendőt megsejtő? A munkaszolgálatosok miért éppen ezt az édes bús dalt énekelték?
Ezen a ponton egyetlen szép kerek mondattal befejezhetném ezt az írást, de ide tartozik még egy nagyon régi emlék.
Ezelőtt majdnem nyolcvan esztendővel az én családom az elsők között fedezte fel és vette igénybe Hajdúszoboszló gyógyhatású vizét. Azért engedhettük meg magunknak a három, négy napos nyári kúrát, mert vasutas család lévén, lényegében ingyen utaztunk. A nagyalföldi faluban parasztháznál béreltünk szobát. Hazulról vittük a szalonnát, a kolbászt, a tojást, a zsírt, a vajat, a száraztésztát, talán még a zöldséget és a krumplit is. Én szoboszlói vendéglőt belülről éveken át nem láttam. A luxus az volt, hogy mi, gyerekek a fürdőben fagylaltot és málnaszörpöt kaptunk, apám pedig fröccsözgetett.
Nem a legkorábbi években, később rögződött emlékezetemben a következő jelenet.
A nagymedence szélénél, csupán derékig a vízben, egymás mellett pesti úriasszonyok ülnek szépen kifestve, ondolált hajjal, sok ékszerrel. Öt-hat hölgy, s csupán egy fiatalember van velük, aki feléjük fordulva benn áll a vízben. Talán arra ügyel, hogy valaki, egy fickándozó gyermek le ne pocsolja a hölgyeket.
A társaság eddig csak beszélgetett, de most váratlanul dalolni kezd. A hazafias dalt, amely akkoriban talán divatos lehetett, én csak akkor, és csak tőlük hallottam. Egy rövid részletét mégis megjegyeztem:
Viribusz unitisz, egység és erő,*
Most hulljon porba mind a pártütő,
Hát kéz a kézbe emberek,
Most másra nincs idő.
Kicsit még ringatták is a felsőtestüket, s látszott rajtuk, hogy átérzik a mondanivaló igazságát.
Mi anyámmal talán a fagylaltozásból jöttünk. Ő megállt odébb a medence partján és nézte őket, majd halkan csak ennyit mondott:
– Szegények…
Én pedig ott és akkor nem értettem, miért is lennének szegények ezek a látszólag jómódú, nyaralgató hölgyek. Nem kerestem mellőlük a férfiakat. Gyanútlanok, naivak voltunk? Nem hiszem. Megpróbáltuk elhitetni önmagunkkal, hogy másként van, ami már van, és másként lesz, ami lesz.
A fülünkbe csendülő múltra emlékeztető dalok – úgy tűnik – mindvégig velünk maradnak.

A szerkesztő megjegyzése:
Régen, régen divat volt: jeles emberek jelmondatot választottak maguknak. I. Ferenc József császár és király szívesen tüntette fel e latin bölcsességet hivatalos iratain. Horthy Miklós, aki a közös uralkodó tengerésze, később szárnysegédje volt, noha 1919-ben szakított a Habsburg-házzal, sőt lövetett IV. Károlyra, szívesen vette kölcsön és alkalmazta a hajdani híres uralkodó „Viribus unitis” jelszavát. A kis versike ma történelmi tréfának hat, hiszen, ki volt a pártütő? Horthy Miklós! Azaz az ő feje hull a porba – a hajdani dal szerint.

Szarvas Ferenc: Kristályváza ezüstszegéllyel

Bő 12 évig voltam belgyógyász osztályvezető főorvos a Szegedi Kórházban. Az állást a Szegedi Orvostudományi Egyetem docenseként nyertem el, majd ugyanoda tértem vissza egyetemi tanárnak. A két intézmény egyébként 2007-ben egyesült, és így a kórház (és a többi egészségügyi intézmény) is a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Kar Klinikai Központjának a része lett.
Feleségem nagyon szereti a virágot, és persze én is. Így aztán nálunk mindig van friss, nyílóvirág. A múltkor egy csokorra való rózsa: piros, sárga és fehér került – talán véletlenül – abba a bizonyos, egyébként csak ünnepélyes alkalmakkor elővett vázába; feleségem ugyanis tudja, hogy mennyire sajnálnám, ha megsérülne. Gyönyörű talpas kristály váza ez, peremén ezüst szegéllyel, de amiért, vagy méginkább: Akikért igazán becses nekem, az az idős házaspár, akiktől holtuk után kaptam. Ha ránézek erre a vázára, szinte újra látom őket: pedig hát rég elmentek már mindketten. I. nénit a könyörtelen betegség ragadta el, P. bácsi pedig önszántából követte őt.
Minden orvos és egészségügyi dolgozó, aki betegellátással foglalkozik, elkerülhetetlenül találkozik elveszített „esetekkel”, ki ritkábban, ki gyakrabban, de a halált nem lehet és nem is szabad megszokni. A gyógyító orvos számára – az életfunkciónak a biológiailag lehetséges élettartam végén bekövetkező természetes leállását kivéve – minden halál kudarc. Bárhol dolgozzon is az orvos, tapasztalhatja, hogy a halál mindig megviseli és azt is tudja, amit jó anyámtól régen sokszor hallottam: Nem az hal meg, aki koros, hanem aki soros (vagyis akinek elérkezett az ideje). Kései öregkorban persze, amikor a szenvedő számára csupán csak teher már az élet, könnyebb elfogadni a csendes elmúlást, mint amikor a világra rácsodálkozó, nyiladozó értelmű gyermek vagy reményteljes fiatalember élete szakad meg. De ezzel együtt is: az orvos esküje minden élet védelmére egyformán érvényes, arra az életre, amely elsősorban nem mennyiség, hanem minőség.
Mindezeken túl természetes, hogy mélyebben érint bennünket az olyanok elvesztése, akiket régebben vagy közelebbről ismerünk, kisebb-nagyobb bajaikkal évekig kezeltünk, gondoztunk. Természetes, hogy ilyenkor kialakul egy – bizonyos fokig kölcsönös – kötődés beteg és orvosa között, Tisztelet, barátság, szimpátia, vonzalom: megannyi pozitív tartalmú kapcsolat képezheti a bizalom alapját, aminek a megszakadása, történjen az bármely okból, fájdalommal jár. Különösen igaz ez, amikor a törés visszavonhatatlan és örökre szól.
P. bácsiékat fiatal osztályos orvosként ismertem meg, és az első perctől megvolt a kölcsönös szimpátia, ami az évek során csak erősödött, és kitartott mintegy 2 évtizedig, haláluk órájáig. Azt hiszem, még a XIX. század szülöttei voltak; életüket, sorsukat derékba törte a II. világháború. Puszta létük megmaradt, de családjukat elvesztették, és javaikkal együtt odalett a produktív életszakaszban felépített egzisztencia. Aztán a közös sors valahogy összehozta őket, egymásra találtak, és összekötötték életüket. Túl voltak már azon a koron, hogy gyermekáldásra számítsanak vagy örökbefogadásra vállalkozzanak. Így hát csak egymás támaszai lehettek, tiszteletre méltó ragaszkodással és szeretettel. Korábbi életükről csak ritkán és keveset szóltak, de egy-egy félbe maradt mondat vagy szomorkássá merevedő mosoly sokszor többet mond minden elbeszélésnél. Ügyes-bajos dolgaikban, ha kellett, kedves szomszédok segítettek; a házban, ahol laktak, volt lift, így az emelet sem jelentett gondot. Egészében véve szerényen, de szépen teltek nyugdíjas napjaik. Azon kevesek közé tartoztak, akiket adjunktusként otthonukban is meglátogattam, ha pl. influenzajárvány idején vagy más okból nem tudtak bejönni a klinikára; a város szívében lévő lakásuk hazafelé menet könnyen útba esett. Az orvosi ténykedés végeztével szívesen időztem náluk, közben egy kicsit a napi fáradalmakat kipihenve; és amíg I. néni egy könnyű kávét készített, mi jót beszélgettünk P. bácsival, aki jó humorú, idős korára is mindig pedáns megjelenésű, tiszteletet és bizalmat ébresztő személyiség volt. Szeretett beszélni a gyógynövényekről és termesztésükről, ami szakmája volt, és ami bennem gyerekkorom székfűvirágos tavaszi mezőit idézte fel. Ezen a közös talajon elindulva mindig volt témánk bőven.
A megpróbáltatások és tragédiák után újraindult élet csendes harmóniájának I. néni lassan, de megállíthatatlanul romboló betegsége vetett véget. Kezelték más városban is, végül a betegség manifesztációi szerint i tartós klinikai ápolás igénybevételére kényszerült. Tél volt, nagy hóval, csúszós utakkal, de idős férje, növekvő aggodalommal így is naponta látogatta. Azért is, hogy ezt könnyebben megtehesse, meg az amúgy is esedékes ellenőrző vizsgálatokra, felvettük a belklinikára. Innen csupán néhány métert kellett a szabadban megtenni a szomszédos klinikáig, ahol felesége feküdt, és egyszerűbb volt a telefonkapcsolat is. Végül mégis ismét hazament, de a napi látogatások – ha másként nem, taxival – tovább tartottak. Aztán egy kora-hajnalban, rosszat sejtve felhívta a klinikát, és az éjszakás nővértől megtudta, hogy nincs már felesége; ekkor bevette a végzetes adag altatót. Reggel még élve találtak rá a szomszédok, akik mentőt hívtak, de röviddel a klinika ambulanciájára érkezés után beteljesedett végakarata.
Az ezüsttel szegélyezett kristályvázát később – nyilván az ő rendelkezésük szerint – külföldről érkezett távoli rokonok adták át nekem.

(„Válogatás napáldozattájban” címmel 2009-ben jelentek meg Szarvas Ferenc írásai a Medicina Kiadónál)

Szász Eszter: Masa Tamás, a zene varázslója

Sokkal több mint klezmer

Mi köze van egymáshoz egy belvárosi glat kóser étteremnek és egy 11 éves klezmer zenekarnak? A SabbathSong klezmer együttes vezetője, Masa Tamás ezt a helyet választotta interjúnk helyszínéül, és nem véletlenül. Hetente egyszer itt lépnek fel, és a közönség nagyon szereti őket.
Masa Tamás nem akart együttest alapítani, a Szentírás és a héber nyelv szeretete mégis erre a pályára vitte. Barátaival együtt alakította meg a Sabbathsong, a „több mint klezmer“ együttest. Első lemezük 2000-ben jelent meg.
Rendszeresen fellépnek a Zsidó Nyári Fesztiválon valamilyen produkciójukkal, de játszanak irodalmi felolvasóesteken, számos eseményen országszerte és az elmúlt évtized alatt több mint 100 esküvőn táncoltatták meg a násznépet .
– Miért éppen klezmer zene a profiljuk?
– Mondhatjuk úgy, hogy fellépésünk a Szentírással kezdődött. Engem mindig is nagyon érdekelt a Biblia, és nagyon szerettem volna megtanulni héberül. A klezmer műfaja is érdekelt. A Nagyfuvaros utcai zsinagógában az akkori főrabbi, Deutsch László tanított az alefbészre. A tanulás évzáró úgynevezett talmud tóra rendezvényén ajándékképpen, néhány általunk kedvelt héber dalt adtunk elő az együttes későbbi zongoristájával, Bencével. Az eseményről felvétel is készült, amelyet később, Raj Tamás főrabbi úr is meghallgatott, és ő azt mondta, hogy annyira szívből jött és megérintette a zene, hogy technikánkat érdemes lenne fejleszteni. Az ő biztatására kezdtem el, szervezni az együttest. A barátaimból. Általában kilencen zenélünk, és ehhez csatlakoznak a vendégek. Mára már sokszor 12-en, sőt a legutóbbi koncertünkön 17-en léptünk fel. A tavaly nyári Zsidó Fesztivál után, már big banddé bővült a Sabbathsong Klezmer együttes. Öt éve egy roma csapat is muzsikál velünk.
– Milyen dalok találhatóak a repertoárban?
– A zenekar legtöbb száma énekelt dalokra épül. A dalokat feleségemmel együtt éneklem. Tágítottuk a repertoárt. Elég széles skálán próbáljuk a klezmert játszani. Szlogenünk: „több mint klezmer“ is, éppen ezt fejezi ki. Nem csak a Közép-Kelet-Európa zsidó népzenéjét dolgozzuk fel, hanem nagyon sok izraeli dalt, mizrachi (keleti) zenét, sőt musicalt is játszunk. Az indíttatásunk is nagyon sokszínű : az együttesben zsidók és keresztények, sőt romák is játszanak. Egy biztosan közös bennünk: mindannyian hiszünk a Szentírás igazságaiban.
– A zenekar tagjainak nagy része egy keresztény gyülekezetbe is jár. A keresztény világot is megszólítják? Mi kell ahhoz, hogy a hallgatók ezeket a dalokat spirituálisan is átérezzék?
– Az elmúlt nyáron napvilágot látott egy könyv, mely a Tóra és az Újszövetség kapcsolatát boncolgatja. Ezt a kötetet az Országos Rabbiképző Egyetem bizottsága a következőképpen ajánlja: „Bizonyítja, hogy a Tóra és az Újszövetség több dologban harmonizál, mint ahogyan azt a közvélekedés tartja.” Az együttes is, a válaszfalakat szeretné lerombolni a zsidóság és a Korán s a későbbi progresszív kereszténység között. Az évszázadokon keresztül mesterségesen felállított ellentéteket szeretnénk megszüntetni.
Engem a Szentírás felé a zsidóság indított el. Azt láttam, hogy minden, ami a Bibliában „le van írva” a zsidósággal kapcsolatban, annak nagy része megvalósult. Éppen ezért kezdtem el héberül tanulni, éppen ezért érdekelt a zsidó kultúra is.
A Sabbathsong egész munkássága az antiszemitizmus, rasszizmus lerombolására épül, a zsidóság számára pedig, ahogy több rabbi is megfogalmazta, vigasztalást, reményt nyújtunk. Jesája próféta azt mondja, „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!“
Másrészt, igazából ez az örömzene: szeretjük a zenét, a zsidóságot és Izraelt. A mai anticionista, Izraelellenes légkör mind a világi, mind az igazi keresztény körökben sajnos, igen erős. És tarka-barka, ám nem valóságos elméleteket kreálnak. Egyértelmű és 1948 óta is ezt erősíti, méghozzá letagadhatatlanul és világosan az Örökkévaló álláspontja, Izraelre és Jeruzsálemre nézve: „...örökkévaló ékességgé teszlek, és gyönyörűséggé nemzetségről, nemzettségre.” De ne hagyjuk ki Jesája próféciáját, okulásul: „...és meghajolva mennek hozzád a téged nyomorgatók fiai, és leborulnak lábaid talpához mind a te megutálóid...”
Bármi sokféle zenei és vallási háttérből jöttünk, de mindannyiunkban él az Igének, a Tanachnak a szeretete. A próféciák, az imák vagy zsoltárrészletek megéneklése, amikben hiszünk, ezért nem slágerszövegként, hanem valóságosan énekeljük őket. Ez tartja össze az együttest.

– Mit várnak el a dalok éneklőitől?
– Az általunk előadott dalokról sokan azt gondolják slágerek, amelyeket olyan sokszor hallottak, hogy a könyökükön jön ki. Az emberek azt gondolják, annyiszor énekelték már ezeket a dalokat, hogy nincs igazán mögöttük tartalom, nem hisznek bennük. Viszont ha minket hallgatnak, azt mondják, mi nem csak „úgy elénekelgetjük“ ezeket a dalokat. Mi a „titok“? Mi szó szerint hiszünk ezekben a zsoltárokban, bibliarészletekben, talán ezért van, hogy a mi dalaink kicsit másképp szólnak.
A jiddis nyelven előadott dalok, nem kifejezetten bibliai szövegek, de vidám zenék. Azokat is nagy szeretettel énekeljük.
– Meséljen az Eszter könyve musicalről!
– Repertoárunk harmadik része, a musical-irány 2004-ben kezdődött. Megkeresett minket Rostás Csaba roma énekes, táncos, és azt mondta, szeretne táncjátékot csinálni az Eszter könyvéből, és minket választana szövegírónak.
Ennek előzménye, hogy 2003-ban bemutattuk a Yoshke című darabunkat, amely 24 jiddis dal, összekötő szövegekkel. Lényegében egy menyegző története, de nagyon sok színházi elemet tartalmaz. Ezt a koncertünket látta Kállai István, az Operettszínház dramaturgja, megtetszett neki az együttes, és azt mondta, hogy szeretne írni valamit a zenekar számára. Éppen akkor készültek a Budapest klezmer banddal a Menyasszonytáncra, de azért elmesélt nekünk egy valóságos történetet, hogy annak idején, az Operettszínház akkori igazgatója, Fényes Szabolcs, bár nem volt zsidó származású, nagyon sok zsidó embert bújtatott a raktárszínházban és az otthonában. Miközben ezek a művészek bujkáltak, hogy elüssék a rossz hangulatot és a félelmeiket, elkezdtek játszani. Ez adta nekünk az alapötletet az Eszter musicalhez (A Láthatatlan Kéz). A keretjátékot így írtuk meg Pintér Burus Sándor barátommal. Hogy a színházban vannak összezárva zsidó, roma, és egyéb menekültek.
A mi sztorink keretjátéka 1944-ben játszódik a. Egy állástalan, éhes operaénekesnő egy civilben lévő nyilas tiszt táskáját lopja el. A nyilas üldözi őt, egészen addig, amíg megérkeznek abba a pinceszínházba, ahol együtt bujkálnak a zsidó művészek, akikhez később csatlakoznak roma zenészek. Amikor ez a színes kis társaság együtt van, berobban a kijárat, és ők valamennyien bent rekednek. A pánik elkerülése, valamint a víz és az élelem hiányában elkezdenek játszani. Megtalálják Eszter könyvének forgatókönyvét, és kiosztják a szerepeket. A nyilas tiszt Hámánt alakítja. A történet, persze visszaugrik a perzsa korba, ami nem kevés áthallást tesz lehetővé a mai korra. A musical eleje és a vége 60 évvel később játszódik, ugyanabban a pinceszínházban, ahol most már az unoka dolgozik, és újra be szeretné mutatni a darabot.
A történet egyértelműen kíván szólni az antiszemitizmus és rasszizmus ellen.
– Talál valami hasonlóságot a három idősíkban?
– Természetesen nem véletlenül választottuk ezt a fajta dramaturgiát. A történet aktuális: nem titkoltan mutatjuk meg a mai kor Hámánjait. A lényeg persze a zene: az előadásban sok humorral és sokszínű zenei paletta segítségével, a három kor zenéit felhasználva mutatjuk be a nézőnek Eszter könyvét.
– Milyen a darab fogadtatása?
– Senkit nem hagy vélemény nélkül. A nézők nem egyszer hosszú tapssal, felállva köszönték meg a darabot, de volt olyan látogató is, akinél kicsit „kiverte a biztosítékot”, és felháborodottan távozott.
– Tervezik más történet feldolgozását is?
– Igen. Nagyon sok ötletünk van, már vázlatok formájában is. Mindenképpen alternatívát szeretnénk nyújtani azok számára, akiknek a mai színházi kultúra sérti a jó ízlését és sokszor emberi méltóságát.
Mivel társulatunk sok képzett muzsikussal, színésszel dolgozhat, több műfajban is vannak terveink. Feleségem, Masa Anita és Létay Kiss Gabriella sokat segít nekem. Új lemezzel is készülünk új zenei köntösbe öltöztetett dalokkal, musical részletekkel. Sztárvendégeink koncertfelvételeinek válogatása biztos sikernek számítanak.

Szécsi József: Miász günájkósz ándrá - egy páli intelem

Szécsi József
vallásfilozófus, a Keresztény-Zsidó Társaság főtitkára

Korai zsidó források
a pasztorális levelek „egyfeleségű” szövegeinek értelmezéséhez

A monogámia és a poligámia zsidó vallási joggyakorlatát korábban már elemeztük (Szécsi J.: A monogámia és a poligámia zsidó vallás joggyakorlata. Remény 2009. 12.évf. 1.sz.6-14. Budapest, 2009.). Jelen dolgozatunkban az újszövetségi iratokban szereplő ún. pasztorális levelekben, az első és második Timóteus és a Titusz levélben előforduló néhány szövegnek korabeli, más zsidó forrásokkal való egybevetése alapján készítettünk analízist és vontunk le következtetéseket.
A poligámia, a pátriárkák példáját tekintve, elfogadott és helyes volt1. A Tóra több rendelkezése értelmében ugyancsak törvényes volt a többnejűség2, sőt a levirátusi házasság esetében a Törvény általi követelményként volt érvényben3. Jézus korában is a zsidó vallási törvények és szokások alapján gyakorolták. Josephus Flavius kifejezésre juttatta azt a tényt, hogy egyidejűleg több asszonnyal élni egy házasságban, az nem más, mint a nép atyái a hagyományainak követése4. A Misná sorrendszerűen tárgyalja a kérdéskört. Egy átlagembernek kettőtől ötig terjedhet feleségei száma5; a királynak megengedett volt 18 asszonyt feleségül venni6. Régebbi háláchikus Midrás a Deutronomiumhoz (21,15) fordul7 azon esetben, ha valakinek nem csupán kettő, hanem négy felesége van8. Egy neves tekintély, Ráb (Kr.u. +247) azt tanácsolta, hogy ne vegyen a férfi két feleséget egymás mellé, de ha egy embernek két felesége van, akkor a saját személyes biztonsága érdekében még egy harmadikat is vegyen el feleségül9. Ezen korabeli utalásokat tekintve is feltételezhető az, hogy a többnejűség az újszövetségi időben, tehát az első században ritka jelenség lehetett. Az, hogy ez nem volt elterjedt életforma, arról maga az élet, annak napi problémái gondoskodtak. Egy sor elvi szempontot állítottak föl a zsidóság tanítói arra vonatkozóan, hogy aki négy feleséget vesz el, az gondolja át mindazt, ami egy férfiúra nézve kötelező, hogy feleségeit el tudja tartani. Ez rövid úton eltartási nehézségekhez vezethet, neki azonban táplálni (ti. ellátni – etetni, felruházni) kell őket10. Az otthon békéjének (slom bájit) fenntartása egy alapvető szempont a zsidó gondolkodásban, a két feleség léte azonban felveti a családi civódás, veszekedés problémáját.11
A többnejűség meglétére korai rabbinikus forrásokban kevés adatot találunk. Tudjuk, hogy pl. Nagy Heródesnek 10 felesége volt12.
Jeruzsálemben volt két papi család, akik közismertek voltak arról, hogy ők mellékfeleségektől, tehát többnejű házasságból származtak, amelyben a házas férfiú több feleséget vett el magának13.
Rabi Jósze ben Cháláftá (Kr.u. 150 körül) beszámol arról, hogy testvérének özvegyével levirátusi házasságra lépett, mely frigyből neki öt fia született. Nem egyértelmű a szövegekből az, hogy ezen levirátusi házasság előtt Rabi Jósze ben Cháláftá házas volt-e?14
A Jeruzsálemi Talmud elbeszéli egy ember levirátusi házasságát is, amikor is a férfi testvéreinek tizenkét özvegyével kötött házasságot15.
Két babiloni tekintély, Ráb (Kr.u. +247) és Rab Náchmán (Kr.u. 320) azt állították, hogy ha valaki (ti. egy nős férfi) a lakóhelyéről egy másik helyre elmegy, és ott tartózkodásának rövid idején belemegy egy házasságba (ti. feleségül vesz egy másik nőt is)16, ez egy olyan eljárás, amely kétségtelenül egy régebbi alapelv ellen vét, mely szerint senki ne tartson különböző helyiségekben feleségeket.
Csak nagyon ritkán olvashatunk arról, hogy a tanítók, bölcsek helytelenítik a többnejűséget17. A leginkább egyértelműen Rabbi Jehudá ben Báthirá fogalmazott (Kr.u. 100 körül)18.

Az „egyfeleségű”

A Bibliában a poligámia korán megjelenik (pl. Genesis 4,19–25 19). Az ókori Izraelben törvényesen elfogadott házassági formának számított. A törvénykönyvek is feltételezik a többnejűséget (Exodus 21,10 20; Deuteronomium 21,15) 21. A Deuteronomium (21,15) két feleséget magától értetődő dologként említi. A bibliai narratívák szerint olyan házasságokat is kötöttek, melyeket a későbbi mózesi törvények tiltottak, pl. Jákob két testvért vett el feleségül, holott ez a Leviticus (18:18)22 szerint tilos volt. A feleségek száma attól függött, hogy a férfi mennyire volt jómódú. A gazdagoknak, amilyen a király volt, sok feleségük volt (2Sámuel 5,13 23; 1Királyok 11,1–8)24.
Uralkodóházak esetében a poligámia a hatalom és a gazdagság jele volt. Többfeleségű férfi volt pl. Jákób (Genesis 29,15), Ézsau (Genesis 36,1), Gedeon (Bírák 8,30) és a legtöbb király (2Sámuel 3,2: Dávid; 1Királyok 11,3: Salamon; 2Krónikák 11,21: Roboám; 2Krónikák 13,21: Abijjá; 2Krónikák 24,3: Jóás etc.). A fogság utáni zsidóságban is megmaradt a poligámia.

Bizonyos irányzatok azonban a monogám házasságideált képviselték és ellene voltak a poligámiának. Elsősorban a Genesis 1,27-re25 és a Deuteronomium 17,17-re26 hivatkoztak. Különösen a prófétai irodalom használta Isten és Izrael viszonyának ábrázolására a házasság képét. A prófétai teológia a monogám házasságot tekinthette ideális házasságnak (Izaiás 54,5 27; Jeremiás 2,2; 3,8 28; Ezékiel 16,7-14 29; Ózeás 2,3-4 30). Jézus a prófétai hagyomány vonalát követte, amikor az Genesis 1,27-re és a 2,24-re31 hivatkozva a házasságról beszélt (Máté 19,4)32. A Második Templom korában a poligámia és a válás élénken foglalkoztatták a zsidó jogtudományt és a közvéleményt.
A későbbi időből vannak adatok arra, hogy az egynejűséget tökéletesebbnek tartották a többnejűségnél. A Genesis 2,24 szövegét így értelmezhették (Tóbiás 8,6-7)33. A próféták az Örökkévaló és Izrael közti viszonyt a házassághoz hasonlították, mely egynejűséget tételez föl, nem jöhetett szóba az, hogy az Isten más népekkel, mint mellékfeleségekkel is házasságot, szövetséget kössön (Ózeás 2,18–22 34; Jeremiás 2,2; 3,8; Ezékiel 16,2.7; Izaiás 50,1; 54,5; 62,5)35. Így Istennek és Izraelnek szövetsége, másképpen házassága utalás lehet egy legfelsőbb példára, amely követendő. A főpap csak szüzet vehetett feleségül, elvált asszonyt, vagy özvegyet nem (Leviticus 21,13-15)36. A Példabeszédek 5,18; 31,10–31 37 és más hasonló szövegek, melyek a feleséggel való helyes életet dicsérik, egy feleségről szólnak, és nem polemizálnak a többnejűség kérdésével. Jézus korában a poligámia háttérbe szorulhatott.
Az Újszövetség nem reflektál a monogámia-poligámia kérdéskörére, de a monogám házasságot tartja szem előtt, amikor házasságtörés és válás témáját tárgyalja (Máté 5,32; 19,9)38. Nem hoz példákat a többnejűséggel kapcsolatban, és a levirátusi házasságot sem veti el. A bibliai Isten és népe viszonylathoz hasonlóan Jézusnak és egyházának a kapcsolatát is a monogám házasság fejezi ki (Efezusi 5,23 39; Jelenések 19,7 40).
A páli levelek korpuszában az ún. pasztorális levelek41, a két Timóteus és a Titusz levél, a bennük található 306 hapax legomenonnal bizonyára nem közvetlen páli eredetűek. Az első század második felében kialakuló görög-típusú egyházstruktúrát jelenítik meg, mely új egyházszervezeti forma azonban csak az első század fordulóján Antiochiai szent Ignác leveleiben nyeri el világos kontúrjait. Markáns része a leveleknek az erkölcsös, jó magaviseletű, jótettekkel teli élet, melyben kiemelkedően fontosnak tartja a szerző a gyülekezeti vezetők életvitelét. Az episzkoposz és a preszbüterosz még egymással felcserélhető címek, melyek a diakonosszal együtt azt az intést kapják Páltól, hogy csak akkor válasszák ki őket e feladatkörre, ha egyfeleségűek42.
Azon elvárás, hogy a püspöknek egy felesége legyen, számunkra magától értetődően esetleg azt jelenti, hogy csak egyszer házasodhat meg. Akkoriban ez azt jelenthette, hogy az episzkoposznak csak egy, tehát egyidejűleg csak egy feleséggel élhet házasságban. Úgy látszik, hogy az 1Timóteus 3,2 csupán a több feleséggel való egyidejű házasságot tiltotta. A szöveg felveti azt a kérdést, hogy ha ez csak a gyülekezeti elöljárók, tisztségviselők felé volt elvárás az egyfeleségű házasság, akkor ez az egyszerű hívek felé nem merült fel követelményként. Tehát az első keresztény közösségekben – ha elvétve is – de akadtak többnejűségben élők.
Másként viszonyul kérdéskörünkhöz egy analóg, hasonló hely, az 1Timóteus 5,9: „Az özvegyek sorába csak olyant kell választani, aki legalább hatvan éves, aki csak egyetlen férfi felesége volt.”43 A poliandria, a szó eredeti értelmében véve, ami olyan házasságot jelent, melyben egy asszonynak egyidejűleg több törvényes férje van, Izraelben ilyen sohasem volt, sem elvben sem gyakorlatban. Ilyen esetre az 1Timóteus 5,9 nem vonatkoztatható. Utalhat azonban az 1Timóteus 5,9 a poliandria egy rejtett formájára, amikor is egy törvényesen elvált asszony csakhamar egy új házasságba ment bele, és rövid idővel ezután ismét egy elválás és újraházasodás, kétszer és háromszor és négyszer megköttetett. Talán a poliandria e rejtett formája ellen irányulhat az 1Timóteus 5,9 verse.

A monogámia kezdete

Az a szemlélet, hogy a „miász günájkósz ándrá” – egy feleségű férfi (1Timóteus 3,2) ugyanazt jelentené, mint az „enósz andrósz güné” – egy férfi felesége (1Timóteus 5,9), csak akkor helyes, ha mindkét nemre ugyanolyan házasságjog vonatkozna.
A bibliai megfogalmazás szerint Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, ketten egy testté lesznek, mely kapcsolatot ember szét ne válassza. Amikor többnejűségről olvasunk a Biblia lapjain, nem merül fel kérdésként az, hogy ez a második vagy több feleség esetében ne ugyanígy lenne. Az ókori és későbbi zsidó gondolkodás és joggyakorlat komolyan foglalkozott a többnejűség kérdésével, mely egyértelműen a monogámia irányába mozdult el. A főpap kiemelt vezető, erkölcsi tekintély volt, rá házassági-törvényi szigorítások vonatkoztak. Ugyanezt a szemléletet alkalmazta Pál a püspök-presbiter-diakónus házassági szabályaival kapcsolatban is, mely házassági elvárások nem jelentkeztek a hívek vonatkozásában. A Leviticus 21,15 szerint a főpapra azért érvényesek különleges szabályok „hogy nemzetsége törzsét össze ne keverje nemzete köznépével, mert én, az Úr, szentséget kívánok tőle.” Tehát a vallási vezetőnek szentnek, kiemelt erkölcsi tekintélynek kell lenni. Pál ezen szentség-törvényt jelenítheti meg az episzkoposz-preszbüterosz-diakonosz „egyfeleségű” elvárás-rendelkezésében.
A kereszténység az egynejűséget törvényre emelte, egyedül a mormonok azok, akik a poligámiát istennek tetsző dolognak tartják. A XVI. században az anabaptisták gyakorolták. A Korán a poligámiát megengedi. Az iszlámban a négy feleség engedélyezése számunkra a Talmud négy feleségről szóló szövegeit idézi. Mohamed voltaképpen redukálta a többnejűség számait, tehát a négy feleség a házasság intézményének szigorítását jelenti az iszlámban.
A kezdeti keresztény gyülekezetekben tehát lehettek többnejűségben élők, nyilván elsődlegesen azok között, akik ezen életformával együtt fogadták el Jézust messiásnak. A Második Szentély pusztulása és az első század fordulója közti időben azonban mereven a monogám házasság irányába tolódhattak el a keresztény családok életformái, hiszen utána ez kérdésként fel sem merül már a századforduló után.
Ha Hillél, Sámmáj és Gámáliel az időszámításunk kezdetének időszakában meghatározó zsidó tanítói tekintélyek voltak, akkor ugyanezt a szerepkört, magatartásformát gyakorolhatta Pál is az induló Jézust követők világában. Hillél és Sámmáj két magatartásformát valósított meg és gyakorolt tanítási szinten, egy enyhébbet és egy szigorúbbat, egy liberálisabbat és egy ortodox vonalat. Ez a gyakorlat általában mindig jelentkezett, amikor valami még mozgalmi, kialakuló stádiumban volt és van, később valamilyen ötvözetben, vagy kizárásos alapon egy irányt vett fel. Pál tanításai, vallásfilozófiája, teológiája, gyakorlati etikája, életmódra, életformára vonatkozó meglátásai, tanácsai vagy elvárásai meghatározóak voltak a korai kereszténységben és egészen napjainkig. Ha lett volna Pál mellett egy Hillél, tehát egy mérsékeltebb irányzat, vagy valamilyen más hasonló nagy tekintélyű és hatású személyiség az első század közepén, akkor ez színesítette volna a kor és a későbbi kereszténység világlátását és magatartását. Pálnál találkozunk olyan mondatokkal, hogy ez az ő véleménye és tanácsa, tehát nem Jézus rendelkezése. Ha lett volna egy másik erős tanítói személyiség, talán ő más, vagy más irányú elvárásokat is megfogalmazott volna. Péternek nem maradtak fenn olyan markáns, nagy ívű és egyéni hangvételt tükröző vallási írásai és a napi életre vonatkozó elvárásai, mint Pálnak. A pasztorális levelekben – 1-2 Timóteus, Titusz – olvassuk, hogy az episzkoposz, a preszbüterosz, a diakonosz egyfeleségű legyen. Ez az ő nézete volt.
A Tízparancsolat az ókori Kelet intelemirodalmához tartozik, tehát nem parancsok, hanem intelmek, elvárások, tanácsok. Később már parancsként szerepelnek. A zsidóság ún. lex naurálisa, természettörvénye, vagy szívbe írt törvénye volt és van az ún. 7 noéi törvény, melyet a nemzsidóknak is be kell tartani, és akkor ugyanúgy az Eljövendő Világ részesei lesznek, mint a zsidók, akiknek a teljes Tórát be kell tartani, a 613 parancsolattal együtt. Ezen noéi alaptörvényeket szabták meg tulajdonképpen a kereszténységet felvevőknek törvényi minimumként. A zsidó gondolkodás az ismert bibliai koroktól kezdődően pluralisztikus. A kereszténység sem egy teljesen homogén egységes egész. Kétezer éves történelme folyamán sokféle teológiai irány feszült egymásnak vagy élt békében egymás mellett.
Pál azért lehetett meghatározó személyisége az induló kereszténységnek, mert nem volt más hasonló nagy vallási tekintély mellette. Jézus tanítványi köre nem magasan kvalifikált zsidó tanítókból állt, hanem galileai szegénylegényekből. Jézus után nem maradt egyetlen sor sem, Pálnak pedig volt rabbinikus műveltsége, intelligens, az adott gondolkodási készletet napi szinten felhasználni és alakítani tudó készsége. Személye, tanítása így meghatározó lett.

Lábjegyzet

Genesis 16,2: Azt mondta Sárai Ábrámnak: »Íme, az én méhemet bezárta az Úr, hogy ne szüljek. Menj be hát a szolgálómhoz, hátha legalább az ő révén nyerek gyermeket!« Ábrám hallgatott Sárai szavára.
Genesis 25,6: a mellékfeleségek fiait pedig megajándékozta, s még életében elküldte fia, Izsák mellől a Keleti vidékre.
Genesis 29,23.28: (23) Este aztán bevitte hozzá Leát, a lányát, ő pedig bement hozzá. (28) Beletörődött tehát abba, amit apósa akart. Letöltötte a hét esztendőt, aztán feleségül vette Ráchelt is.
Genesis 30,4.9: (4) Feleségül adta tehát neki Bilhát, aki, (9) Amikor Lea látta, hogy ő nem szül, odaadta a férjének szolgálóját, Zilpát.
Genesis 37,2: Jákob nemzetségtörténete a következő. József tizenhét esztendős korában, még mint ifjú, a nyájat legeltette testvéreivel. Bilhának és Zilpának, apja feleségeinek fiai mellett volt. Egyszer valami igen nagy vétek miatt bevádolta testvéreit apjánál.
Genesis 46,10: Simeon fiai: Jámuel, Jámin, Áhod, Jákin, Szohár és Saul, a kánaáni asszony fia.
Bírák 8,30: Hetven olyan fia volt, aki az ő ágyékából származott, mert több felesége volt.
2 Exodus 21,8.10: (8) Ha nem talál tetszésre a gazdája szeme előtt, akié lett, akkor engedje meg, hogy kiváltsák! Ahhoz azonban nincs joga, hogy idegen embernek eladja, mert igazságtalanul bánt vele. (10) Ha az második asszonyt vesz magának, akkor se tagadja meg tőle az ételt, a ruházatot és a házastársi jogot.
Deuteronomium 21,15: Ha valakinek két felesége van, egy kedves meg egy gyűlölt, s azok fiúkat szülnek tőle, s a gyűlöltnek a fia lesz az elsőszülött.
3 Deuteronomium 25,5: Ha a fivérek együtt laknak, s az egyik közülük meghal a nélkül, hogy fia lenne, akkor az elhunytnak a felesége ne menjen máshoz feleségül, hanem férjének fivére vegye el és támasszon utódot fivérének.
4 Josephus Flavius: Antiquitates Iudaicae 17,1,2; De bello Iudaico 1,24,2.
5 Jevámót 4,11: Ha négy testvér négy asszonnyal köt házasságot, és gyermek nélkül halnak meg, akkor a legidősebb testvér (a túlélő testvérek között), ha ő akarja, ezek az asszonyok vele mindnyájan, mint sógorral megházasodhatnak, a jog ezt biztosítja. – Ha az egyiknek (ti. az egyik testvérnek), akinek két felesége volt
(ugyanebben az időben) és meghalt, úgy (ti. az életben maradt testvér) megszabadul a sógorházasság végrehajtásától vagy sarulehúzással (ti. az életben maradt) feleségek egyikétől (vagyis az életben maradt testvér az elhalálozott testvérének csak egyik özvegyét kell feleségül vennie.).
Jevámót 16,1: Ha egy asszony, akinek a férje a mellékfeleségével egy távoli országba elutazott, és onnét kapott egy jelentést, hogy „A te férjed meghalt!”, akkor ő nem házasodhat meg, és nem köthet sógorházasságot sem, amíg ő (ti. az otthonmaradt asszony) bizonyosan nem tudja azt, hogy az a mellékfeleség terhes-e (ti. csak akkor esik el a sógorházasság kötelezettségétől, és csak ezzel nyeri el szabadságát, hogy mással megházasodhasson).
Ketubbót 10,1: Ha valaki két feleséggel volt házas (egyidejűleg) és meghalt, úgy megelőzi az első felség (az öröklési igényével) a másodikat, az örökségben az első a másodiknak az örökösödését.
Ketubbót 10,4: Ha valaki három asszonnyal házasodott meg és meghalt, és a házasságlevél az egynek 100 zuz-t, a másiknak 200 zuz-t és a harmadiknak 300 zuz-t határozott meg, nekik (hagyatékul) csak 100 zuz áll rendelkezésükre, vagyis egyenlő módon részesülnek (ti. az örökségből).
(A zuz: Egy zuz súlya, 96 szem árpa súlyával egyenlő. A dinárt általánosa négy zuznak tekintették, tekintet nélkül arra, hogy tiszta ezüst volt-e, vagy a (talmudi) korszakban használatos pénzérméről volt szó. A dinárok alatt azt az érmét értették, ami a talmudi korban általánosan használt volt: hét rész rézből és egy rész ezüstből állt. Így egy szelá (négy dinár értékű pénzérme) fél zuz [tiszta] ezüstöt tartalmazott.
Ketubbót 10,5: Ha valakinek négy felesége van és meghal, akkor az első (jogi igényével) megelőzi a másodikat, a második a harmadikat, a harmadik a negyediket…
Kiddusin 2,6: Ha valaki (egyidőben) két feleséggel egybekel, aminek az értéke (ti. az eljegyzéskor a vőlegény részéről adandó ajándék értéke csak) egy peruta volt (a legkisebb váltópénz)…, akkor az eljegyzés nem érvényes. (Az egyidejű eljegyzés két nővel megengedhető, csupán az asszonynak adandó eljegyzési tárgynak legalább egy peruta értéket kell képviselni, de két asszony esetében egy peruta kevés, így az eljegyzés érvénytelen volt.)
Kiddusin 2,7: Egyszer öt nővel történt meg az - akik között volt két nővér is -, hogy egy férfi teliszedett egy kosár fügét… és azt mondta: Nézzétek, legyetek ti ezen kosár által eljegyezve! Egyik közülük (ti. az öt nő közül) átvette a kosarat mindnyájuk részére (mivel ez volt az eljegyzés). A bölcsek azonban felvilágosították őket: A nővérek nem lettek eljegyezve (mivel a törvény tiltja az egyidejű házasságot két nővérrel: Leviticus 18,18; valamint az eljegyzés a három asszonnyal is érvénytelen.)
Leviticus 18,18: De feleségül se végy senkit az ő leánytestvére mellé, hogy ellenkezés ne legyen, ha felfeded ő mellette amannak szemérmét az ő életében.
Bechórót 8,4
Keritót 3,7
Baraita Gittin 34b
6 Szánhedrin 2,4: A királynak nem kell sok feleséget elvennie (Deuteronomium 17,17), hanem (csak) 18-at. Szifrá Deuteronomium 17,17 § 159 (105b)
Szánhedrin 4,5; 21a. Az utóbbi helyeken a királyt 24, sőt 48 asszony illeti meg.
7 Deuteronomium 21,15: Ha valakinek két felesége van, egy kedves meg egy gyűlölt, s azok fiúkat szülnek tőle, s a gyűlöltnek a fia lesz az elsőszülött.
8 Szifrá Deuteronomium 21,15 § 215 (113a): „Ha egy férfinek két felesége van” Deuteronomium 21,15. Itt csak két asszonyról hallok; honnan, honnét lenne sok? Az Írás azt tanítja: „asszonyok”.
- A bigámia kérdéséhez II.Rábbán Gámáliél (Kr.u. 90 körül) mondott egy példázatot (Ávódá Zárá 55a)
9 Peszáchim 113a: Ráb (Kr.u. +247) mondta Ráb Ászinak: Ne végy magadnak két feleséget; ha azonban elveszel kettőt, akkor végy egy harmadikat is (ketten tudnak közösen ellened cselekedni, a harmadik azonban feléd hajlik és biztosan megsúgja azt, amit ellened a másik kettő tervez). Másként hangzik Rábász tanácsa (Kr.u. +352) Jevámót 63b: Nagyon dühös az asszony a házasságlevélre (hogy nem lehet őt elbocsátani azon ok miatt), amikor egy mellékfeleség kerül az ő oldalára! Akkor az emberek azt mondják: Te a társnőiden keresztül (ti. a mellékfeleségek által), és nem a tüskés bozóton át (fog egy csúf-rossz asszony megjavulni-megszépülni).
10 Jevámót 65a: Rábá (Kr.u. +352) mondta: Egy férfinek szabad több feleséget is az (ti. az ő első feleségéhez) elvenni, de csak akkor, ha képes őket táplálni.
11 Targum Rút 4,6: A Messiás mondta: Nem változtatok azon szokáson, hogy ha valakinek egy felesége van, nincs megengedve az, hogy mellé egy másikat is elvegyen. Ez otthoni veszekedéshez vezet, és a birtok (ti. egzisztencia) tönkremeneteléhez. Számodra az lenne a megoldás, ha egyáltalán nem volna feleséged, így nem tudom (e szokást, ti. hogy egy felesége lehet egy férfinek) feloldani.
Bechórót 32b: Res Lakis (Kr.u. 250 körül) mondta: Izráel közössége mondja az Isten előtt: Világnak Ura, ha egy férfi egy asszonyt az első felesége mellé elvesz, visszaemlékszik első cselekedetére, Te azonban elhagysz és elfelejtesz engem (Izaiás 49,14: Azt mondta Sion: Elhagyott engem az Úr, és Uram megfeledkezett rólam.).
12 Heródes 10 feleségéből kilencről van Josephus Flaviusnál egy feljegyzés: (Antiquitates Iudaicae 17,1,3).
13 Jevámót 15b: Én (Rabbi Jehósuá, Kr.u. 90 körül) igazolom felétek két nagy jeruzsálemi családról, Ceboim házának családjára vonatkozóan, aki Akhmai házából való, és Qufái házának családjára vonatkozóan, aki ben Mekosestől származik, hogy ők mellékfeleségek utódai voltak (ti. gyermekei) és, hogy a főpaphoz tartoztak és az oltárszolgálatot látták el. – A nevek megtalálhatók a párhuzamos helyeken: Jevámót 1,10 és Jeruzsálemi Talmud Jevámót 1,3a.
14 Jeruzsálemi Talmud Jevámót 1,2b.9: Rabbi ben Cháláftá (Kr.u. 150 körül) volt a testvérének feleségével levirátusi házasságban, és öt szántást szántott (ti. házaséletet élt) melyből öt ütetvénye származott (ti. 5 fia született).
Hasonló kérdést tárgyaló szövegek: Sábbát 118b; Genesis Rabba 85 (54c).
15 Jeruzsálemi Talmud Jevámót 4,6b,35: Volt egyszer 13 testvér, akik közül 12 gyermek nélkül halt meg. Elmentek (ti. a 12 özvegy) és követelték a rabbi előtt (Jehudá I. Kr.u. +217 ?), hogy számára (ti. a túlélő testvér részére) a levirátusi házasságot engedélyezze. A rabbi ezt mondta neki (ti. a férfinek): Menj, kösd meg a levirátusi házasságot! Ő ezt válaszolta: Nincs rá lehetőségem (ti. anyagi az ellátásukra). Ekkor kijelentették (ti. az özvegyek) egymás és mások felé is, hogy: Az én hónapomat magamnak akarom (ti. az év 12 hónapjából számomra megítélni az egyik hónapot), melyben a táplálékomról én gondoskodok. Ő mondta (ti. a túlélő testvér): Ki gondoskodik az ellátásotokról, ha az egy csatának van a hónapja? A rabbi azt mondta: Én fogok gondoskodni majd róluk a csata hónapjában. Ezután imádkozott értük és ők eltávoztak. Három év múlva eljöttek (ti. a rabbihoz). 36 gyermeket hoztak, jöttek és felálltak a rabbi háza előtt. A férj bement és jelezte neki (ti. a
rabbinak): Itt kint üdvözölni kíván téged a gyermekek falva. A rabbi kinézett az ablakon és látta őket. Ezt mondta nekik: Mi a kérésetek? Ők ezt válaszolták: Kérjük, add nekünk (ti. a táplálékot) a csata hónapjára valót. Ekkor ő (ti. a rabbi) odaadta nekik a csata hónapjára valót (ti. a táplálékot).
16 Jómá 18b=Jevámót 37b
17 Midrás Sámuel 1 § 7 (23a): Neki két felesége volt: 1Sámuel 1,2 („Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták. Fenennának voltak gyermekei, Annának viszont nem voltak gyermekei.”)…. Rabbi Lévi (Kr.u. 300 körül) mondta Rabbi Chámá ben Chánina (Kr.u. 260 körül) nevében: Az Írás kezdődik az ő dicséretével (Elkáná 1Sámuel 1,1: „Volt egy Ramátaim-Szófímból, Efraim hegységéről való ember, akit Elkánának hívtak.”) és aztán megemlíti az ő nehézségét (ugyanis, hogy két felesége volt). A Pesziktá Rábbá-ban 43 (181b) mondja Rabbi Jóná (Kr.u. 350 körül) a rabbik nevében (Kr.u. 217 körül): - Jevámót 65a: Rabbi Ammi (Kr.u. 300 körül) mondta: ….Én mondom: Ha valaki egy másik asszonyt vesz el felesége asszonyt mellé, az bocsássa el (az első felséget válólevéllel) és fizesse ki, amit a házassági szerződés előír.
18 Ávót d'Rabbi Nátán: Rabbi Jehúdá ben Báthirá (Kr.u. 100 körül) mondta: Jób így gondolkodott (31,2): „És mi a jutalmam Istentől felülről, s örökrészem a Mindenhatótól a magasságból?” (ti. tekintettel a házasságra). Ha az első ember tudta volna, hogy neki 10 felesége lehet, akkor Isten adott volna neki. Ő azonban csak azt tudta, hogy neki csak egy feleség adatik. Ezért legyen nekem is elegendő egy asszony, amely az én részem!
19 Genesis 4,17-19: (17) Káin aztán megismerte feleségét, s az fogant, és megszülte Hénokot. Majd várost épített, s azt elnevezte a fia nevéről Hénoknak. (18) Hénok aztán nemzette Irádot, Irád pedig nemzette Mehujaélt, Mehujaél pedig nemzette Matuzsálemet, Matuzsálem pedig nemzette Lámeket. (4,19) Ez két feleséget vett: az egyiknek a neve Áda, a másiknak a neve Cilla.
20 Exodus 21,10: Ha az második asszonyt vesz magának, akkor se tagadja meg tőle az ételt, a ruházatot és a házastársi jogot.
21 Deuteronomium 21,15: Ha valakinek két felesége van, egy kedves meg egy gyűlölt, s azok fiúkat szülnek tőle, s a gyűlöltnek a fia lesz az elsőszülött.
22 Leviticus 18,18: Feleséged nővérét társfeleségül el ne vedd mellé és szemérmét fel ne fedd az ő életében.
23 2 Sámuel 5,13: Jeruzsálemben, miután Hebronból odaköltözött, Dávid még vett magának mellékfeleségeket és feleségeket, s így még születtek Dávidnak fiai és lányai.
24 1Királyok 11,1-3: (1) Salamon király azonban sok idegen nőt szeretett meg: a fáraó lányán kívül moabita, ammonita, edomita, szidoni és hetita nőket, (2) azok közül a népek közül való nőket, amelyek felől azt mondta az Úr Izrael fiainak: »Ne menjetek be lányaikhoz, s közülük se menjen be senki sem a ti lányaitokhoz, mert bizonnyal elfordítják szíveteket, hogy az ő isteneiket kövessétek.« Ezekhez ragaszkodott Salamon forró szerelemmel. (3) Hétszáz királynői rangban levő felesége és háromszáz mellékfelesége volt és feleségei elfordították szívét az Úrtól.
25 Genesis 1,27: Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.
26 Deuteronomium 17,17: Ne legyen neki nagyon sok felesége, hogy magukhoz ne édesgessék szívét, se mérhetetlen mennyiségű ezüstje s aranya.
27 Izaiás 54,5 Mert a te alkotód a férjed: Seregek Ura az ő neve; és Izrael Szentje a megváltód: az egész föld Istenének hívják őt.
28 Jeremiás 2,2: Menj, és kiáltsd Jeruzsálem fülébe: Így szól az Úr: Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, jegyességed idejének szeretetére; amikor utánam jöttél a pusztában, a be nem vetett földön.
Jeremiás 3,8: Látta, hogy éppen azért, mert házasságtörést követett el az elpártolt Izrael, elbocsátottam őt, és válólevelet adtam neki; mégsem félt nővére, a hűtlen Júda, hanem elment, és ő is paráználkodott.
29 Ezékile 16,2.7.: (2) Emberfia, add tudtára Jeruzsálemnek az ő utálatosságait...(7) Megsokasítottalak, mint a mező füvét, és te megsokasodtál, megnőttél, fejlődésnek indultál és eljutottál az asszonyi szépséghez; emlőd megduzzadt és szőrzeted kinőtt; de meztelen voltál és szégyenkeztél…
30 Ózeás 2,3-4: (3) Mondjátok majd fivéreiteknek: „Én népem„! és nővéreiteknek: „Van irgalom„! (4) Szálljatok perbe anyátokkal, szálljatok vele perbe, mert ő nem feleségem nekem, és én nem vagyok férje neki. Távolítsa el paráznaságának jeleit arcáról és házasságtöréseinek jelvényeit emlői közül,
31 Genesis 2,24: Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.
32 Máté 19,4-5: (4) Ő ezt felelte: Nem olvastátok, hogy Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket? (Genesis 1,27) Aztán így folytatta: (5) Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz (Genesis 2,24).
33 Tóbiás 8,6-7: (6) Te alkottad Ádámot és segítőtársul adtad neki Évát, és kettőjüktől származik az emberi nem. Azt mondtad, nem jó az embernek egyedül lenni: Alkossunk neki hozzá hasonló segítőtársat. (7) Én most nem élvezetvágyból veszem el nővéremet, hanem tiszta szándékkal. Engedd, hogy irgalmat találjak és találjon ő is, és egészségben öregedjünk meg mindketten.
34 Ózeás 2,18-22: (18) Akkor majd -- mondja az Úr -„Férjem”-nek hív ő engem, és nem mond többé „Baál”-nak. (19) És én eltűntetem a Baálok nevét szájából, és nem említik többé nevüket. (20) Azon a napon majd szövetséget kötök kedvükért a mező vadjával, az ég madarával s a föld csúszó-mászójával. És kipusztítom az íjat, a kardot és a háborút az országból, és nyugodalmas álmot adok nekik. (21) És eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak igazsággal és törvénnyel, jósággal és szeretettel, (22) eljegyezlek magamnak hűséggel, és ismerni fogod az Urat.
35 Izaiás 50,1: Így szól az Úr: Hol van anyátok válólevele, amellyel elbocsátottam őt? Vagy ki az én hitelezőm, akinek eladtalak titeket? Íme, bűneitek miatt adtalak el titeket, és vétkeitek miatt bocsátottam el anyátokat. Iz Izaiás 62,5: Mert ahogy feleségül veszi az ifjú a szüzet, úgy vesz feleségül a te fölépítőd; és ahogy örül a vőlegény a menyasszonynak, úgy örül majd neked Istened.
36 Leviticus 21,13-15: (13) Szűz lányt vegyen feleségül, (14) özvegyet, eltaszítottat, becstelent vagy parázna nőt el ne vegyen, hanem csak népéből való hajadon leányt, (15) hogy nemzetsége törzsét össze ne keverje nemzete köznépével, mert én, az Úr, szentséget kívánok tőle.«
37 Példabeszédek 5,18: Áldott legyen a forrásod, és vigadj ifjúkorod feleségével!
Példabeszédek 31,10: Derék asszonyt ki talál? Becse a korallokét messze meghaladja!...
38 Máté 5,32: Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki elbocsátja feleségét - kivéve a paráznaság esetét -, házasságtörővé teszi, és aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör.
Máté 19,9: Mondom hát nektek: aki elbocsátja feleségét - hacsak nem paráznaság miatt -, és mást vesz el, házasságot tör.
39 Efezusi 5,23
mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője.
40 Jelenések 19,7: Örvendezzünk és vigadjunk, és adjuk meg neki a dicsőséget, mert eljött a Bárány menyegzője és a jegyese felkészült!
41 A „pasztorális levél” elnevezés már Aquinói Szt Tamásnál jelentkezik, de elterjedtté csak 1755-től vált Paul Anton teológus révén.
42 1Timóteus 3,2
43 1Timóteus 5,9

Bibliográfia

BARTH, K.: Der Roemerbrief (1929)
BARTHA T. szerk.: Keresztyén bibliai lexikon. Budapest (1993)
BARTON, J.-MUDDIMAN, J.: The Oxford Bible Commentary (2001)
BENJAMIN: Polygamy. in. Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
BLACK, M.: The Scrolls and Christian Origins (1961)
BORNKAMM, G.: Paulus (1969)
BRUCE, F.F.-Haberman, J.-Peli, P.H.: Perushim. In. Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
BUBER, M.: Zwei Glaubensweisen (1950)
Ben-CHORIN, S.: Paulus (1970)
DAVIES, W. D.: Paul and the Rabbinic Judaism (1952)
EPSTEIN, L.M.: Marriage Laws in the Bible and the Talmud (1942)
FALK,Z.: Jewish Matrimonial Law in Middle Ages (1966) 1–34.
FLUSSER, D.: Saul of Tarsus - Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
GINZBERG, L.:Perushim ve-Hiddushim ba-Yerushalmi, 1 (1941)
GUTTMANN, J.: Beitraege zur Geschichte der Philosophie des Mittelalters. (1911)
GUTTMANN,M.: Zur Einleitung in die Halacha, 1 (1909)
HAAG, H.szerk.: Bibliai Lexikon Budapest (1989)
HERR, M.D.: Monogamy. in. Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
HOFFMANN, D.: Ha-Mishnah ha-Rishonah (1913)
HOLTZ, G.: Die Pastoralbriefe (1972) 76.
JAKOBOVITS. I.: Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
KLAUSNER, J.: From Jesus to Paul (1943)
KNOX, W. L.: St. Paul (1932)
LOEW,L.: in: Ben Chananja, 3. 1860, 317–29, 529–39, 657–67; 4. 1861, 111–5, 257–9, 271–3. - reprint L. Loew: Gesammelte Schriften, 3. (1893) 33–86.
NEUFELD, E.: Ancient Hebrew Marriage Laws (1944)
NOCK, A. D.: St. Paul (1955)
MONTGOMERY, J.A.: Aramaic Incantation Texts from Nippur (1913)
MROUYA, H.S.: Les Esséniens (1959)
PINES, S.: The Jewish Christians of the Early Centuries of Christianity According to a New Source (1966)
RABINOWITZ, L.I.: Betulah. In the Talmud and Halakhah. in: JQR, 58. (1967/68) 152–60.
ROSENTHAL, F.: in: Jubelschrift... Hildesheimer (1890) 37–53.
PREUSS, J.: Biblisch-talmudische Medizin (1923) 558–61.
SAFRAI, S.: Bet Shammai; Hillel, school of; Shammaites - Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
SANDMEL, S.: The Genius of Paul (1958)
SHALOM, M.P.: Betulah. Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
SIMON, M.:Jewish Sects at the Time of Jesus (1967)
STEINMANN, J.: St. John the Baptist and the Desert Tradition (1958)
STRACK, H.L.- BILLRBECK, P.: Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch. München (1926) 3.köt.647-650.
STRECKER, G.: Das Judenchristentum in den Pseudoklementinen (1958)
SCHOEPS, H. J.: Theologie und Geschichte des Judenchristentums (1949)
SCHWARZ, A.: Die Erleichterungen der Schammaiten und die Erschwerungen der Hilleliten (1893)
SCHWEITZER, A.: Paul and his Interpreters (1912)
THOMAS, J.: Le mouvement baptiste en Palestine et Syrie (1935)
VAJDA, G.: La théologie ascétique de Bahya ibn Paquda. (1947)

Szécsi József: „Írtam 35 percnyi Schönberg zenét az én stílusomban”

Interjú Kocsis Zoltánnal Arnold Schönberg Mózes és Áron c. operájának 2010. január 16-i budapesti bemutatóján, az opera harmadik felvonásának világpremierjén1

Kocsis Zoltán zongoraművészt, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatóját, a mai est karmesterét kérdezem.
– Schönberg Mózes és Áron c. operája kerül bemutatásra, melynek harmadik felvonása világpremier lesz. Hogyan illeszkedik a harmadik felvonás zenei szövete az első két felvonás zenéjéhez, eszmei világához?
– Úgy érzem, hogy a harmadik felvonás zenéje elég szervesen illeszkedik az első két felvonás zenéjéhez. Nincs ugyan benne kórus, és természetesen sok a különbség. Sokkal statikusabb az esemény, ha nagyon szigorúan vesszük, itt tulajdonképpen egy bírósági tárgyalásról van szó. Schönberg elég sok vázlatot hagyott hátra, sok utalás van ezek között a vázlatok között arról, hogy minek hol kell lenni, hogyan képzeli el a harmadik felvonás kezdetét, milyen irányelvek szerint gondolja el a színpadi cselekményt a harmadik felvonásban. Pl. Áron bejövetele, jobban mondva az, ahogyan őt a katonák behurcolják és löknek rajta kettőt, ez is pontosan le van írva. Tehát azt hiszem, hogy a munka ilyen értelemben nem volt nehéz. Sokkal nehezebb volt megragadni azt a kompozíciós technikát, ami Schönberg sajátja, és ami ugyan látszatra nagyon komoly kötöttségeket jelent, de miután meghatároztuk a játékteret, a játéktér nagyságát, a szabályokat, az irányleveket, amely szerint a zenei anyag továbbszövi magát, azt hiszem, hogy ezek után már játék a komponálás. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen írtam 35 percnyi Schönberg zenét az én stílusomban.
– Mózes és Áron alakja hogyan jelenik meg a harmadik felvonásban?
– Az a megoldás, amelyet Schönberg használ az operában az első két felvonásban – mert hangsúlyozom, hogy Schönberg csak az első két felvonás zenéjét írta meg, a harmadiknak csak a szövege maradt fenn – egyfajta különbségtétel a két címszereplő esetében. Ezt a különbséget, amely kezdettől fogva fönnáll és nagyon szemléletesen fejeződik ki a dadogó, beszédhibás Mózes és az ékesszóló, szónoki képességekkel megáldott Áron között, ezt természetesen a harmadik felvonásban is meghagytam. Tehát gyakorlatilag egyfajta Schprechgesang-szerű szerepben Mózes végig beszéli, Áron pedig quasi bel canto végig énekli az operát. A harmadik felvonásban ez úgy borul föl, hogy Áronnak mindössze néhány mondata marad már csak, hiszen erkölcsileg annyira megsemmisül Mózes mellett, hogy a végén már nem is próbálja megzavarni fivérének vallásfilozófiai fejtegetéseit.
– A 2009-es miskolci bemutató2 és a mai között milyen lényeges szcenírozási különbségek vannak?
– Megmondom őszintén, nagyon nem szerettem a miskolci előadást, legalábbis ami a látványtervet illeti. Neológ környezetbe helyezték, zsinagógába, ízléstelennek találtam, hogy a frigyszekrényből tolják elő az aranyborjút, hogy nőket végeznek ki a zsinagógában, hogy a tóratekercset a földhöz vágják… Azt gondolom, hogy sokkal jobban megfelel ez a mostani színpadra állítás a darab szellemének, amely akárhogy is vesszük, akármilyen bonyolult zenei nyelv is az atonalitás vagy a dodekafónia, mégiscsak egy puritán környezetet feltételez. Végső soron a sivatagon keresztül vándoroltak, a sivatagot a színpadon megmutatni nem nehéz – Peter Brook-i eszközökkel is lehet ábrázolni. Nekem ez a mostani színpadra állítás, amely Novák Eszter munkája, sokkal, de sokkal jobban megfelel a darab szellemének, mint a miskolci előadás. Ugyanakkor ezt sem tartom elegendőnek, mert el tudnék képzeli egy olyan - operaszerűbb - színpadra állítást, amely személetesebb, illusztratívabb, de ugyanakkor nagyon vigyázni kell azzal, hogy miből mennyit mutatunk, mi vonja el esetleg a lényegről, a zenéről a figyelmet.
– A világban eddig bemutatott, előadott Schönberg Mózes és Áron operák és felvételek, valamint az általad dirigált mű között milyen eltérés vagy zenei másság van?
– Feltétlenül van eltérés, hiszen komoly sajtóhibákat fedeztünk fel a most a munka során, részint a zenekari anyagban, de még a partitúrában is, sőt meg kell mondanom, hogy egy helyen maga Schönberg is tévedett. Igaz, hogy ez azért volt, mert egy időre abbahagyta a komponálást, amikor Barcelonába ment – ez be is van jegyezve a partitúrába –, és utána újra elkezdte, s akkor talán már az előző részeket nem ellenőrizhette olyan gonddal. Tehát négy vagy öt sajtóhibát kijavítottunk, amelyek minden eddigi felvételen ott vannak. Élek a gyanúperrel, hogy vagy a montírozók vagy a szereplők, vagy esetleg maga a karmester nem járt el kellő gonddal. Még egy lényeges különbség van az eddig hallott operafelvételek és a mostani előadás között. Ragaszkodom Schönberg metronómjelzéseihez. Ezek kezdetben bármennyire megvalósíthatatlanoknak is tűnnek, mégis azt kell mondanom, hogy végső soron megvalósíthatók, és jobban szolgálják a célt, mert illusztratívabban fejezik ki azt a kapkodást, ami pl. az I. felvonás egész harmadik képére jellemző, vagy azt a tanácstalanságot, amely Mózes negyvennapos eltűnését követi a nép körében. Azt hiszem, hogy komolyan kell venni ezeket a tempójelzéseket, mint mindent, amit a szerző leírt a kottában.
– Mi volt az az eszme, ami igazán foglalkoztatott és motivált a komponálás során?
– Tulajdonképpen maga a harmadik felvonás megkomponálása volt számomra a legfontosabb, két okból. A miskolci előadás során előadtuk a harmadik felvonást prózában. Ez nekem nagyon nem tetszett, két dolog miatt. Az egyik az, hogy a második felvonás végén – ha csak ezt a két felvonást vesszük alapul –, Mózes elbukik, legalábbis egy pillanatra megtántorodik. A harmadik felvonásban ezzel szemben, ha prózában adják elő, közös nevezőre kerül Mózes és Áron, ami teljesen nonszensz, mert Mózes megmarad beszédhibásnak, és Áron ékesszólása sem tűnik el. Csak éppen a köznapi beszéd szintjén ez valami olyan módon süllyed – minden szempontból: erkölcsi, etikai, vallásfilozófiai szempontból –, hogy ezt nem hagyhattam, és ez volt a fő motiváció, amiért zenét írtam a harmadik felvonáshoz. Ilyen módon, azt gondolom, és ezt a tegnapi próba is bizonyította, hogy abszolút világos: ki volt kettejük közül az igazán meghatározó, konstruktív történelmi figura!
– Sok sikert a világpremierhez!

Lábjegyzetek

Az interjút a Duna Televízió „Halld Izrael!” c. zsidó vallási műsora sugározta 2010. január 22-én és február 1-én. Szerkesztő: Szécsi József, rendező: Tóth Béla, operatőr: Marossy Géza.
2 2009. június 17-én volt Arnold Schönberg Mózes és Áron c. operájának a magyarországi ősbemutatója, a Nemzeti Filharmonikusok zenekarát és kórusát Kocsis Zoltán vezényelte, karigazgató Antal Mátyás. A félig szcenírozott előadás rendezője az író, rendező Giorgio Pressburger volt.

Szincsok György: Az istenhit, mint logika

Gondolatok Baruch Spinozáról

A tökéletest nem lehet elképzelni. Mi, akik erre vállalkozhatnánk, nem vagyunk tökéletesek, ezért gyakran esünk abba a kísértésbe, hogy az abszolútot, a megtestesíthetetlent a magunk képére formáljuk, így téve három pontot a kétségeink végére. Igen, kipontozzuk a végét, mert a megoldás nem tökéletes: Isten nem képzelhető el, nem adhatunk neki formát, nem ruházhatjuk fel tulajdonságokkal.
Egyes teológusok szerint Aquinói Szent Tamás nem azért hagyta befejezetlenül Summa teologica című művét, mert a halál ebben megakadályozta, hanem, mert váratlanul olyan istenélményben volt része, amelynek tükrében az ő irományai szánalmas próbálkozások voltak csak. Hónapokon keresztül képtelen volt írni, mert azt, amit látott, átélt, nem tudta szavakba önteni.
Mégis, a zsidó hit egyik alappillére lett a tökéletes elképzelhetetlensége. Csak a Mennyei Jeruzsálemben vannak tökéletes formák, és csak a Messiás ruházhatja fel a híveket azzal a képességgel, hogy a tökéletességet egyszer megértsék. Az a tilalom, hogy Isten nevét nem lehet kiejteni, és lényét nem lehet ábrázolni, a tér és idő végtelenségét sugallja. Ha pedig tér és idő elképzelhetetlenül tágítható, akkor a szenvedésnek sincsenek határai. Logikus, ám merész következtetés egy olyan világban, amelyben a gonosz büntetlenül cselekedhet, a jó pedig hasztalan imádkozik Istenéhez, mégis éhezik, vagy ellenségei martaléka lesz.
A logika, az összefüggések, következtetések világa azonban olykor kínos felismerések terepe. „Egyetlen kijelentés sem állíthat magáról semmit, mert a kijelentésjel nem tartalmazza önmagát.”– írja Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezés című művében. Vagyis csak Isten állíthatna bármit is önmagáról, hiszen mindenek fölött, így önmaga fölött is áll. Én, mint egyszerű halandó nem állíthatom azt, hogy igazam van, mert nem én vagyok a megtestesült igazság. Hiába tűnik logikusnak tehát mindaz, amit állítok, fölöttem áll egy mindenható igazság, amellyel nem azonosulhatok. Ez minden vallási vita kiinduló pontja.
Ha elfogadjuk ugyanis azt a nézetet, hogy csak egy mindenek fölött álló lény rendelkezik azzal a tudással, amely alkalmassá teszi az igazság eldöntésére az emberek világában, akkor csak úgy tekinthetünk magunkra, mint a földi események és az isteni tudás között utat kereső halandókra. Így tulajdonképpen lemondunk arról a vágyunkról, hogy valaha is végére járjunk dolgoknak, magyarul, bármiben is biztosak legyünk életünk folyamán. Ha Istent elfogadjuk a mindentudás letéteményesének, akkor csak kívülállóként beszélhetünk róla, vagyis nem hivatkozhatunk rá, mint az igazunkat alátámasztó szellemi tényezőre. Amennyiben Isten és ember között nincs összekötő láncszem, nincs jogunk kimondani egyetlen esetben sem azt, hogy igazunk van, mert kijelentésünkkel hiába hivatkozunk az általunk logikusnak vélt következtetésre, nincs esélyünk egy külső megerősítésre.
Ha azonban Istent nem fogadjuk el egy mindenek felett álló lényként, logikai értelemben szükségünk sincs rá, hiszen épp oly tökéletlen, mint magunk, és akár a helyébe is léphetünk. Elég ironikus, bár elvileg létező alternatíva lenne a földi hatalmasságok számára azt állítani, hogy Isten bizonyos kérdésekben tépelődik, vagy éppen a rossz álláspontot tette a magáévá, mégsem találunk példát erre a világtörténelemben.
Lássuk be, egyik fent említett variáns sem igazán vonzó alternatíva a hatalmat gyakorlók számára, így az emberi leleményesség erőszakot tett a logikán. A keresztény egyház ugyanis Isten igazsága nevében lépett fel, ezzel döntő hatalomra tett szert a halandók világában. Igazságot ugyanis csak olyan helyről érdemes szereznünk, ahol kezeskednek is érte. A pápaság megteremtette azt a hatalmi struktúrát, amely kétezer éve kezeskedik az isteni kijelentések igazságtartalmáért.
Isten a maga tökéletességében a hatalom eredője, tőle kapták jussukat a pápák, az uralkodók, a hadvezérek, és hozzá könyörögtek irgalomért az egyszerű hívek is. Ha valaki úgy vélekedik Istenről, hogy annak bölcsessége elérhetetlen a földi halandók számára, önmagát szolgáltatja ki azoknak, akik ennek az ellenkezőjét vallják. Az antiszemitizmus egyik legfontosabb eredője épp e szakadék a zsidó és keresztény megközelítés között. A zsidók ugyanis ragaszkodtak a tökéletességhez, a megközelíthetetlenhez, míg a katolikus egyház beérte a tökéletesség látszatával, amelyhez megteremtett egy olyan jól működő intézményt, mint az egyház, egyúttal szövetségesévé tette az államot. A keresztények nem értették ezt a különállást, olykor felrótták a zsidóknak a makacsságukat, végső esetben pedig elüldözték őket, vagy pogromokkal fejezték ki dühüket a hajlíthatatlan zsidókkal szemben.
Volt azonban valaki, aki úgy próbálta feloldani ezt az ellentmondást, hogy mind a zsidó, mind a katolikus nézeteket elvetette. Az amszterdami zsidó filozófus, Baruch Spinoza ugyanis úgy vélekedett, hogy az isteni akaratra való hivatkozás a tudatlanok menedéke. Ebből adódóan Istent nem érdeklik az emberek viselt dolgai, így nincs is értelme földi halandókra bíznunk annak eldöntését, hogy mikor cselekedtünk jót, és mikor rosszat. Spinoza szerint a természet képes önmagát szabályozni. Ezzel tulajdonképpen felruházta az embereket azzal a tulajdonsággal, hogy képesek egymagukban is jó döntéseket hozni. Nem csoda, hogy a zsidó közösség kitagadta, a keresztény egyház pedig üldözte tanait, és csak fiatalon bekövetkezett halála mentette meg az inkvizíció kegyetlenkedéseitől. Fő művét, az Etikát így sem publikálhatta életében.
Az istenhit lehetne logikai kérdés, ám az érzelmi küldetés sokkal inkább megfelel a hatalmi elvárásoknak. Ha nem így lenne, olyan kérdésekre kellene választ adnunk: miért gondoljuk, hogy Isten dicsőségre vágyik, hogy szeretetet és gyűlöletet táplál az emberek iránt, hogy megbocsát, vagy büntet. Spinoza megoldási javaslata nem felelt meg egyetlen egyháznak sem, mert le kellett volna mondaniuk az örökkévaló és a halandók közötti közvetítésről. Ez a hatalom elvesztésével járt volna, ami nélkül a hívek akár Spinozának is hihettek volna, aki szerint az emberek az örök-isteni részei.
Ha az ember ilyenformán egyesül az isteni természettel, hová tűnik a tökéletes, az abszolút? Hol van a végső tudás, mi értelme a Messiást várni? És nem utolsó sorban: hová tűnik a hatalom? Nem véletlen, hogy Spinozát az egyik legnaivabb tudósként tartja nyilván az emlékezet. Ha azonban elfogadtatta volna nézeteit a tömegekkel, talán megakadályozta volna az inkvizíció tombolását, a zsidó pogromokat, és a vallásháborúk borzalmait.
Az istenhit azonban még a mai közvélekedés szerint sem lehet logikai kérdés. Nem olyan, mint az elméleti fizika, hogy gyakorlati kísérletek nélkül, pusztán következtetések alapján egy képletben fejezzük ki a törvényszerűségeket. Az ember nem egy érzelmek és tulajdonságok nélküli gép, ahogy Spinoza gondolta, hanem szeretetre vágyó, ugyanakkor gyarló és kapzsi élőlény. A vallásnak küldetése van, mégpedig az, hogy elrejtsük rossz énünket olyan erények mögé, melyeket mások várnak el tőlünk.
Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy Spinoza egy olyan képzelt világban élt, mely nélkülözött bármiféle racionalitást, végezzünk el egy logikai csavart ezen a gondolatmeneten. Mi van akkor, ha Spinoza a világ minden teremtményét tökéletesnek tartotta, és így volt az első gondolkodó, aki eltüntette a halandók és az örökkévaló közötti szakadékot? Ha minden egyes élőlény isteni természetű, akkor lényegéből adódóan épp úgy nevezhetjük tökéletesnek, mint ahogy az istenit is tekinthetjük tökéletlennek. Mi magunk örökkévalók vagyunk, egyben a halandók is. Magunkban hordozzuk a tökéletest, és egyben felmutatjuk a hibákat is, melyek összessége is Isten lényének része. Mintha minden élőlény és szervetlen anyag ugyanannak a lénynek az összetevője lenne. Egyetlen lény sokmilliárdnyi alakban.
Szétválasztás helyett összead, többlényegűből egylényegűt gyúr. Úgy, ahogy mai világunk problémáit tudnánk feloldani. Nem a különbséget keressük, hanem az azonosat, nem az ellentétet élezzük, hanem csillapítjuk, majd eltüntetjük azt. A környezetvédelem, a rasszizmus, a háborúk, a túlnépesedés problémái is csak ezzel a felfogással kezelhetők hatásosan. Igaz, fel kell adnunk a tökéletesség utáni olthatatlan vágyakozásunkat, de mégsem érezzük magunkat egyedül az Univerzumban, mert mindannyian hordozunk egy darabot abból az elképzelhetetlen lényből, melyet Istennek hívunk. Talán épp azért nem tudjuk ábrázolni, és megnevezni Istent, mert akkor minden létezőt egyetlen pontba kellene sűrítenünk, és erre képtelenek vagyunk. Ha azt gondoljuk, hogy más sem képes erre, akkor talán megnyugszunk, és lassan feloldjuk a tökéletesség iránti vágyunkat a bölcsesség tengerében. Hiszen teljes szívünkből tudunk szeretni egy olyan lényt is, akiről jól tudjuk, hogy emberi hibáinak száma végtelen…

Tóth Szilvia: Rembrandt és Lievens kapcsolatáról*

Bródy Sándor utolsó művében, a Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban című regényben (vagy novella-fűzérben) önálló fejezetet, vagy novellát szentel Jan Lievens (1607–1674) festőnek, Rembrandt kortársának. A kötet más pontjain is megemlíti őt. Az írói képzelet időnként megelőzi a tudományos eredményeket. Bródy novellává kerekítve mondja el, amit a XX. század derekától kezdve a művészettörténészek is elmondanak. Felidézi Rembrandt ifjúkori, leideni barátjának emlékét, a közös munka és vetélkedés izgalmát és örömét. A barátság érzelmi hevét, már-már szerelmet, melyet a közös munka is kivált. A barátságot rövid időre egy nő megjelenése árnyékolja be, akinek mind a ketten udvarolnak, de ő „átpártol” Rembrandthoz. A történetet Bródy olyan friss, eleven hangon adja elő, mintha része lett volna hasonló történetben.
Bródy talán ismerte Lievensnek ma a Szépművészeti Múzeumban látható portréját, mely fiatal nőt ábrázol – egy Angyali üdvözlet töredékének tartják –, és még legalább két Lievens-képet az 1906-os leideni kiállításon láthatott.
A Bródy-korabeli művészettörténészek és művészeti írók általában nem tulajdonítottak Lievensnek jelentőséget. Bár a dokumentumok alapján tudhatták, hogy Amszterdamban Rembrandt és Lievens Pieter Lastman tanítványai voltak, majd tanulmányaik befejeztével Leidenben közös műteremben dolgoztak, mindketten leideni születésűek lévén.
W. Bode nem említi Lievens nevét a XVII. századi holland festészetet áttekintő, több kiadásban is megjelent, gyakran idézett művében. Nyolckötetes Rembrandt monográfiájának dokumentációjában viszont közölte Constantijn Huygens (1608–1687) fiatalkori, latin nyelvű önéletrajzának Rembrandtról és Lievensről szóló töredékét.1 Richard Muther sem említi Lievenst Rembrandt monográfiájában2, és festészettörténetétben. Adolf Rosenberg a Wilhelm R. Valentinerrel közösen készített Rembrandt-katalógus előszavában hosszan idéz Huygens önéletrajzából, melyben Frigyes Henrik tudós titkára a két ifjút, Lievenst és Rembrandtot dicséri. Leginkább azért idézi Constantin Huygenst, hogy bizonyítsa Rembrandt korán megmutatkozó rendkívüli tehetségét. Lievensre nem fordít figyelmet.
Émile Verhaeren Rembrandt című esszéjében csak egy felsorolásban említi Lievens nevét, mint Rembrandt tanítványát.
Neves és tekintélyes Rembrandt-kutatók Bródy érzékenységéhez hasonlóan hangsúlyozzák e kapcsolat fontosságát, és Lievens művészetének értékeit3, anélkül, hogy a magyar író nevét valaha is
hallották volna. Pedig Bródy regénye angol fordításban is megjelent („romance” műfaji megjelöléssel) 1926-ban, New Yorkban.
Otto Benesch 1957-ben írta: Rembrandt és Lievens „szoros szellemi közösségben hatalmas lelkesedéssel festettek, és a humanista Constantin Huygens ránk hagyta nagyon érzékletes leírását a lelkesedésnek, mely a két fiatalember munkáját áthatotta”4.
E. H. Gombrich állítja 1969-ben: „A korai éveiben [Rembrandt] közös műteremben dolgozott Lievenssel, és együttműködésük oly szoros volt, hogy néha a gyűjtők bizonyos műveket úgy határoztak meg, hogy „Rembrandt és Lievens munkái”5.
Az 1656-os árverési leltárból tudjuk, hogy Rembrandt birtokában nyolc Lievens kép volt.
Rembrandt és Lievens kapcsolatára azóta fordítanak nagyobb figyelmet, amióta a tudós Constantijn Huygenst fontos politikai posztjai miatt is figyelembe veszik. És amióta a siker természete egyre fokozottabban érdekli a modern esztétákat.
Huygens, aki ifjú korában a leideni egyetemen tanult (egyébként itt tanult Rembrandt, és másik földije, Amszterdam későbbi polgármestere, dr. Tulp is), fiatalkori latin nyelvű emlékirataiban megörökítette a két fiatal festő műtermében tett látogatását. Elragadtatással beszél róluk, mint olyan festőkről, akik a holland művészetet minden más nép és kor művészetével egyenrangúvá tehetik majd. Alacsony származásuk ellenére a holland köztársaság leendő büszkeségeit látja bennük.
Huygens szövegében, amely csak a XIX. század legvégén vált ismertté, két olyan elem van, amit Rembrandttal kapcsolatosan gyakran megismételnek. Egyik, hogy lényegtelennek tartja, kik voltak Rembrandt mesterei, mert Rembrandt mindent önmagától tanult.
Verhaeren a Rembrandt című esszéjében ezt a gondolatot folytatja, amikor Lastmanról lekicsinylően beszél.
Másik, hogy sajnálkozik amiatt, hogy a fiatal művészek nem utaznak tanulmányútra Itáliába. Megértéssel és kétkedéssel jegyzi fel Rembrandt ellenvetését: az itáliai mestereket jobban lehet Hollandiában tanulmányozni, mint Itáliában6.
Huygens arcképét Hágában Lievens festette meg. Rembrandt Huygens közvetítésével kapott megbízást Frigyes Henrik hercegtől a Passió-ciklus elkészítésére. A megrendeléssel kapcsolatban 1936 és 1639 februárja között Rembrandt hét levelet intézett Huygenshez, a herceg személyi titkárához. Kapcsolatuk később megszakadt7, Huygens Rembrandt halálának hírét sem jegyezte fel naplójába.
Huygensről érdemes tudni, hogy John Donne holland fordítója, és szerepe volt Corneille Cid című drámájának amszterdami, holland nyelvű bemutatásában. Újabban, amerikai kutatók elképzelése szerint Rembrandtban és Lievensben Rubens „északi” párját szerette volna megtalálni. Huygens – politikai tevékenységével párhuzamosan – a teológia, filozófia, költészet, fizika és csillagászat területén is tevékenykedett. Zenészként és zeneszerzőként is ünnepelték. Holt nyelvek és élő nyelvek kiváló ismerője – és politikai munkája során használója – volt. Néhány költeménye magyarul is olvasható. Idézem Amszterdam című versét, Orbán Ottó fordításában, mert Rembrandtról és Lievensről szóló naplójegyzeteiben ugyanez az öntudat és büszkeség szólal meg.
Az én csodáimat ne bámészkodva nézd meg,
ha látsz, Idegen, megroggyanjon a térded!
Így kérdezd: honnan ily fönséges tünemény,
kik műveltek csodát a csatornák közén?
Honnan, te arany rét? Bőkezű egek adtak?
Tengernek tárháza, Keletnek és Nyugatnak,
Kétszeres Velence, hol végződik falad?
Kérdezd csak, Idegen! És másokkal magad
ne mondd Párizst, Rómát és Kairót remeknek!
Ki itt áll szótlanul, az mondja a legszebbet.

Amszterdam, mint Észak Velencéje, az évszázadok folyamán közhellyé vált. A sztereotípiát Bródy is használja 1906-ban, és előzőleg Verhaeren is.
Nem tudom, hogy Bródy olvasott-e, vagy hallott-e Huygensről. 1906-ban, amikor az amszterdami és a leideni kiállításon cikkeit írta, szinte biztos, hogy még nem ismerte. 1909-ben jelent meg Éber László antológiája8, mely a holland államférfi Rembrandtra és Lievensre vonatkozó feljegyzéseit is közli. Bródy akár ismerhette is a kötetet, bár bizonyítékát nem találtam. Ha tudott is Huygensről, nevét nem említi. Regényében nem volt szüksége az alakjára. Huygensről egyébként Verhaeren sem írt esszéjében, bár Émile Michel nevét leírja. Émile Michel volt az a szerző, aki Huygenst, elsősorban a holland levéltári kutatások alapján, bemutatta a francia közönségnek. (Michel tanulmánya szerint, ellentétben Verhaeren esszéjével, Lievens nem volt Rembrandt tanítványa.9)
Az Éber László összeállításában megjelent Művészettörténeti olvasmányok című kitűnő, magyar viszonylatban úttörő szöveggyűjteményt mára szinte teljesen elfelejtették. Pedig nemzetközi összehasonlítás szerint is viszonylag korán olvasható volt benne magyarul Huygens Rembrandtra és Lievensre vonatkozó beszámolója10, az ókor és a XIX. század közt íródott szemelvények között, Arnold Houbraken Rembrandt életrajza és Carel van Mandel festőéletrajzai részletének társaságában.

Lábjegyzetek

* Részlet Tóth Szilvia: Rembrandt-megközeltések. c. könyvéből (Budapest, Hungarovox. 2008. 80-86 pp.)
W. von Bode: Rembrandt. Beschreibendes Verzeichniss seiner Gemälde, VIII. 1905. 171–173.
2 Richard Muther: Rembrandt van Ryn, Brandussche Verlagsbuchhandlung, Berlin, W. 30.
3 Rembrandt and Lievens in Leiden, bevezette Henriette Bolten-Rempt, kiállítási katalógus Christiaan Vogelaar, P. J. M. de Baar – Ingrid W. L. Moerman, Ernst van de Wetering, Rudolf E. O. Ekkart, és Peter Schatborn tanulmányaival, 1991, Waanders Uitgevers, Zwolle, De Lakenhal, Leiden.
A Rembrandt Research Project munkálataival és életmű-katalógusával párhuzamosan készült Werner Sumowski alapvető munkája, a Gemälde der Rembrandt-Schüler I–VI. 1983. Edition PVA.
Többek között G. van den Eeckhout, C. Fabritius, A. de Gelder a második kötetben, J. Lievens a harmadik kötet anyagában szerepelnek.
4 Otto Benesch: Rembrandt, Skira, Genčve, 1957. 9–10.
5 E. H. Gombrich: Rembrandt now, The New York Review of Books, March 12, 1970. vol. XIV. number 5. 10.
6 Kortársak a németalföldi festőművészetről, válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Garas Klára, a szemelvényeket Garas Klára és Takácsy Elek fordították, Gondolat, Budapest, 1967. 87–92.
Huygens szövege kissé ellentmondásos: [Rembrandt Júdás árulása c. festményéről írja] „Mellé lehet állítani Itália minden alkotását, ami a legrégebbi kortól kezdve, mint szép és csodálatra méltó fennmaradt. [...] Ezt a figurát állítom szembe valamennyi korszak művészetével, és szeretném látni azokat a tudatlan embereket (más alkalommal már tiltakoztam ellenük), akik azt gondolják, hogy ma már semmi olyat nem lehet alkotni vagy mondani, amit a régi korokban meg ne tettek, vagy meg ne mondtak volna. Mert állítom, hogy akár Prótogenés, akár Apellés vagy Parrhasios sem hinné, még ha visszatérne is a földre, hogy – és itt elnémulva állok, amikor kimondom – egy fiatalember, egy holland, egy molnár, egy serdülő szakálltalan mi mindent hordott össze és fejezett ki egyetlen figurában. Bravó, Rembrandt! Nem volt oly nagy jelentőségű tény az Ilias és egész Ázsia hírnevének Itáliába való áthelyeződése, mint az, amikor Görögország és Itália legfőbb dicsőségét egy olyan holland ember szerezte meg Hollandiának, aki alig volt szülővárosa falain kívül.” „Ó, bárcsak annyira megismerkednének Raffaellel és Michelangelóval, amennyire én szeretném, ha szemükkel felfalhatnák e hatalmas szellemek alkotásait, milyen gyorsan felülmúlhatnának mindent, ők, akik arra születtek, hogy önmagukat megismerve, a művészetet a tökéletességre emeljék, s Hollandiába hozhatnák az olaszokat.” 88–89., 91.
7 Gary Schwartz, aki Rembrandt kapcsolatrendszerét és megrendelői körét vizsgálja, írja, hogy a művészettörténészek nem figyeltek fel Huygens 1633-ban írt Rembrandt-ellenes gúnyversére. Rembrandtot és Lievenst életükben egyenrangúaknak tartották. Rembrandtról halála után számtalan tanulmányt írtak, és számtalan kiállítást rendeztek műveiből, Lievensnek csak egy kiállítást és egy monográfiát szenteltek. A méltatlanul elfelejtett Lievens újrafelfedezésében H. Gerson szimpátiájának volt nagy szerepe. (Gersonnak köszönhetjük Rembrandt leveleinek kétnyelvű kiadását: Seven letters by Rembrandt, The Hague, L. J. C. Boucher, Publisher, 1961. Bródy ézékenységét Schwartz fejtegetései igazolják.
Gary Schwartz: Rembrandt, Viking, Penguin Books, 1985. 73., 78., 90.
8 Művészettörténeti olvasmányok, összeállította Éber László, Bp., Singer és Wolfner, 1909.
9 Émile Michel: Constantin Huygens, Revue des Deux Mondes, t. CXVIII /1893/ 569–609.
10 A Művészettörténeti olvasmányokat feltünteti bibliográfiájában a Garas Klára válogatásában, előszavával és jegyzeteivel megjelent Kortársak a németalföldi festőművészetről c. antológia

Vanderstein Noémi: Chaim Potok: a Kiválasztott című regényéről

Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, Doktori Iskola I. évfolyam

A XX. századi amerikai zsidó irodalom egyik kiemelkedő alakja Chaim Potok író és rabbi, aki 1929-ben, New Yorkban –Lengyelországból az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt szülők gyermekeként –. született. Számos regény szerzője. Műveinek témája a hászid közösségek, a neológ irányzat és a modern kultúrák között feszülő ellentétek, amelyek a szereplők életét valamennyi esetben jelentősen befolyásolják.
Chaim Potok első regénye: A kiválasztott (The Chosen). 1967-ben jelent meg először nyomtatásban, és a szerző által vártnál nagyobb sikert hozott. A regény eredeti címe: A csend ideje (A Time for Silence).
A legtöbb ember, aki nem olvasta magát a regényt, úgy tartja: a címben szereplő megnevezés olyan személyre vonatkozik, aki egy nagy csoda megvalósítására választatott ki. Ez két lehetőséget foglal magában. Elsőként, valamely csodálatos dolog elkészítését; másodsorban a választás lehetőségét.
A regényben minden főszereplő kihívásokkal néz szembe. Danny és Reuven tizenévesek és barátok. Mindkét fiú a világ új oldalát vizsgálja, miközben szigorú szabályok szerint működő zsidó közösségekben élnek. Apjuk a társadalmat különböző módokon szemléli. David Malter és Reb Saunders a régi értékeket képviselik, de készek az új kihívások elfogadására is. A regény végére az ellentétek fokozatosan eltűnnek. Mind az édesapák, mind fiaik békére találnak szíveikben. Ez a béke fárasztó lelki vívódások eredménye.

Kiválasztottnak lenni

A hagyomány szerint „A zsidók a kiválasztott emberek.” Nem ők választották maguknak ezt a státuszt; valaki más, az Örökkévaló adományozta nekik ezt a pozíciót. Tekintettel arra, hogy az emberek beleszületnek a maguk kultúrájába, minden egyénnek megvan a saját helye a világban. A zsidó emberek különleges világnézetet kapnak örökül elődeiktől, mert beleszületnek egy kultúrával és hagyományokkal teli társadalomba, és egy vallást is örökölnek egyúttal.
Úgy gondolom, hogy az élet akkor nevezhető sikeresnek, ha az egyén mindvégig megőrzi identitását. A zsidó emberek törvényekkel rendelkező országokban élnek, miközben saját vallásos világukban tevékenykednek; így egyszerre különböző kondícióknak is megfelelnek. Mindenesetre ők vannak kiválasztva arra, hogy vallásos családokban éljenek. Továbbá tény az is, hogy nincs lehetőségük saját kulturális identitásukat megválasztani.
A kiválasztott c. regény New York hászid közösségében játszódik, ahol még megmaradt a Kelet-Európából származó közösségek különleges életformája. A regény alaptörténete két vallásos zsidó generációról szól, egyrészről egy fiúról, aki egy időben harcol édesapjával és küzd önmaga ellen is, miközben az édesapa az általa legjobbnak tartott módon szeretné felnevelni a fiát. A főszereplő, Danny az Örökkévaló szavait testesíti meg, tekintettel arra, hogy életét a Tóra szerint éli. Ezen kívül, szeretné megőrizni saját identitását. Ez az oka annak, hogy édesapjával nézeteltérésbe kerül. A regény egyértelműen megmutatja, a zsidó emberek miként ragaszkodnak hagyományaikhoz és lelki örökségeikhez.
A kiválasztott valamennyi karaktere harcol önmaga kiválasztottsága ellen. Valamennyien – születésüktől fogva – kiválasztatottak, de determinációjukon nem változtathatnak.
Reb Saunders elfogadja azt a tényt, hogy zsidónak lenni egyszerre jelenti a Tóra tanulmányozását és az Örökkévaló törvényeinek betartását. Másrészről ő az, aki kiválasztja fia felnevelésének módját. Ő az, aki a csendet választja, tekintettel arra, hogy gyermekkorában őt is ugyanígy nevelte az édesapja.
David Malter számára zsidónak lenni intellektuális és spirituális kötelességet jelent, annak érdekében, hogy az élet jelentéssel töltődjön meg. Ő a harc módját a második világháború után vallásának újjászületésében látja. A zsinagógában történő imádkozás helyett, az új zsidó állam megalapításában való részvételt választja.
Reuven azt gondolja, hogy zsidónak lenni „egy vidám találkozás vallási hagyományokkal és intellektuális tradíciókkal.” Reuven választja meg saját tanulmányai folytatásának módját. Rabbi szeretne lenni annak ellenére, hogy az édesapja matematikusnak szánja őt.
Danny szerint „zsidónak lenni nehéz teher cipelését jelenti, és egyúttal büszke intellektuális hagyományok megőrzését is magában hordozza.” Danny is választ. Megválasztja, hogyan szeretne élni. Kultúrája és jövője kiválasztatott a számára, de a lelkében dúló harc lezárásaként más életmódot választ önmaga számára.
„A Danny és édesapja közötti konfliktus valójában konfliktus a kiválasztottság és a saját út választása között.” Minden szituációban van választás. Azzal, hogy az ember az egyik lehetőséget választja, elveszíti a másikat. Ez azzal jár együtt, hogy közben az egyén megnyeri azt a lehetőséget, amit kiválasztott önmaga számára. Így, a választás veszteséget és nyereséget is jelent.
Másrészről kiválasztottnak lenni is veszteség, mert az ember elveszít valamit, ami nem választatott a számára. Ezzel a veszteséggel azonban megnyeri azt a pozíciót, ami számára választatott.
A kiválasztottság és a választás is emberi felelősség. A kiválasztottságnak és a választásnak egyaránt vannak előnyei és hátrányai is. Más szavakkal, mindkettő magában foglal veszteségeket és nyereségeket is.

Apa–fiú kapcsolat

Ennek a fejezetnek a témája az apa-fiú kapcsolat. Hangsúlyozom a tényt, hogy minden ember életét befolyásolja a családja és a családjával való kapcsolata.
A „Mi a szerepe az édesapának egy gyermek felnevelése során?” kérdés mellett azt is fel kell tenni, hogy „Mi a szerepe a fiúnak a családban?”. A fiú az a személy, aki folytatja életünket, aki követi hagyományainkat és szokásainkat. Ebben az értelemben úgy gondolom, hogy az édesapa és a fiú szerepek felcserélhetőek. Az édesapa is lehet követő, és a fiú is lehet tanár. Ez az eset adódik elő a regényben is.
Fia voltam apámnak …
És ő tanított, mondván,
„Kapaszkodjon szíved szavaimba. …”
(Példabeszédek könyve)
A regényben két pár szerepel: David Malter és Reuven, valamint Reb Saunders és Danny. A közöttük lévő kapcsolat nagyon érdekes, mert ők valamennyien tudnak egymásról, de a két édesapa egyszer sem találkozik a történet során.
Ahogyan az ellentétpárok, úgy a hasonlóságok is megtalálhatóak A kiválasztott című regényben. A hasonlóságok a következők: az édesapák és tanításaik fontossága; valamint a jövőre vonatkozó tervek, beleértve az édesapák elképzeléseit is. „David Malter és Reb Saunders nagy tudással bíró, mély érzelmi világgal rendelkező személyek, akik képességeiket fiaikra ruházzák át.”
„A két édesapa a judaizmust egymással ellentétes módon értelmezik. Valójában, különböző nézeteket vallanak arról, hogyan viselkedik a külvilág. Ezek a különbségek mutatják meg, miként tanítják gyermekeiket az édesapák és miként viszonyulnak hozzájuk, valamint hogyan fejlődnek a fiúk.”
Reb Saunders oktatási módszerében nem ritka a vizsga. Dannyt minden szombaton vizsgáztatja édesapja az egész hászid közösség előtt. Ez az egyetlen helyszín, ahol az édesapa és fiú beszélgetnek egymással, tekintettel arra, hogy Reb Saunders a csend technikájával neveli Dannyt.
Egyetértek Paul Rabinow azon gondolatával, amely szerint „A vizsga kombinál egyfajta megfigyelési hierarchiát és bizonyos normalizáló értékelés technikáját. … A gyakorlás folyamatának középpontjában a bemutatás áll, bemutatni azt, hogyan lesz a tárgynak vélt egyénekből alany, és hogyan lesz az alanyból tárgy.”
Reuven és Danny is édesapák abból a szempontból, hogy ők tanárok is. Jövőjüket illetően elképzelésekkel rendelkeznek azzal együtt, hogy elfogadják édesapáik nézeteit is. A történet végére megtanítják édesapáiknak azt, hogy az ő elképzeléseik is jók és elfogadhatóak a megélhetés szempontjából. Ha úgy tekintünk Dannyre és Reuvenre, mint tanítókra, azaz édesapákra, akkor azt mondhatjuk, hogy Reb Saunders és David Malter az ő fiaik. Így megállapítható, hogy az édesapák is elfogadják fiaik szavait és cselekedeteit.
A regény címe azt sugallja, hogy „Ahogyan Reb Saunders és David Malter hangsúlyozzák, megválaszthatjuk barátainkat, de az édesapáinkat nem. Ez a választhatósági hiány azonban nem teszi értelmetlenné kapcsolatukat.”
„Danny magának választja meg az utat, de megtanulta annak értékét, hogy cáddik legyen, és megtanulta saját családja szellemi örökségének értékét is.”
Úgy gondolom, Chaim Potoknak igaza van abban, hogy „habár nem mi választjuk meg az édesapáinkat és a fiainkat, mégis el kell őket fogadnunk, és tisztelnünk kell őket.”
Úgy vélem, hogy a történetben valamennyi karakter elveszíti eredeti szerepét a családban, de egyúttal nyer is. Új szerepet tölt be a továbbiakban a családban. Ez a nyereség identitásbeli fejlődést jelent. David Malter és Reb Saunders elveszítik az apa-szerepet, de megnyerik a fiú pozícióját. Ezen kívül, Danny és Reuven elveszítik fiú-helyzetüket és megnyerik az apa-szerepet.
Chaim Potok azt mondja, hogy az édesapákat és fiúkat összekötő a szeretetet el kell szakítani, amikor a fiú férfivé válik. Ez a gondolat azt sugallja, hogy az apa-fiú kapcsolat a tinédzserkor végén elszakítható.
Nem értek egyet Chaim Potok ezen állításával. Szerintem az édesapa és a fiú között meglévő kapcsolatot és köteléket csak akkor szabad elengedni, ha mindkét fél eléggé érett a másik fél megértéséhez. Ez azt jelenti, hogy az elszakadás nem életkorfüggő.
Összességében hangsúlyozom: az apa-fiú kapcsolat nagyon lényeges a családban. Nem egyszerű megfelelni az apai feladatoknak, de a fiúi szerepnek sem. A viszony alapjául a megértésnek és a tiszteletnek kell szolgálnia. Úgy gondolom, hogy az édesapák is lehetnek fiúk és a fiúk is lehetnek édesapák. Amikor felcserélődnek a szerepek, az édesapa úgy érzi, elveszíti az apa-szerepet és megnyeri a fiú-pozíciót. Másrészről, a fiú azt érzi, elveszíti a fiú-szerepet és megnyeri az apa-pozíciót. Így, a szerepek felcserélődése fejlődés, amelynek eredményeként pozitív személyiségváltozás következik be.

Összegzés

Írásomban Chaim Potok A kiválasztott című regényét elemeztem két szempont szerint: bemutattam a kiválasztottság és a választás problémakörét, valamint kiemeltem az apa-fiú kapcsolat sajátosságait.
A veszteségek folyamatait vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a kiválasztottság elvesztése lehetővé teszi a választást, mint nyereséget; és fordítva: a választás lehetőségének elvesztése nyereségként magában hordozza a kiválasztottságot. Továbbá, az apa-pozíció elvesztése együtt jár a fiú-szerep elnyerésével; és fordítva: a fiú-lét elvesztése az apa-szerep betöltését eredményezi.
Összességében, hangsúlyozom, hogy veszteség és nyereség egymás nélkül nem létező fogalmak. Elfogadom: „Nem vagyunk képesek önirányító, felelős, kapcsolatokban élő és reflektív emberré válni veszteségek nélkül.” (Viorst Judit: Szükséges veszteségeink. Háttérkiadó Bp., 2002.)