Hit és etológia

A humánumról és a törődésről a Füst Milán Páholyban

A Füst Milán Szellemi Páholy estéit mindeddig a hallgatók - mintegy 400 érdeklődő - különleges figyelme kísérte. Így volt ez akkor is, amikor Donáth László evangélikus lelkész és Csányi Vilmos etológus professzor volt a vendégünk. Mondjuk úgy: Csányi Vilmos a teremtett világ avatott ismerője, míg Donáth László a teremtő isteni Ige tudósa. A beszélgetést Benedek István Gábor vezette. Kivételesen szomorú kérdés került szóba: a halál. Pontosabban az a tény, hogy Donáth László a legutóbbi időben három olyan jelentős személyt kísért utolsó útjára - Bossányi Katalint, újságírót, Simó Sándor és Schiffer Pál filmrendezőket -, akik szabadgondolkodású, liberális elkötelezettségű emberek voltak, távol álltak a tételes vallástól, a zsidó kultúrától is, nem voltak evangélikusok sem; mégis a végső búcsúnál Donáth László állt a sírjuknál.

A lelkész megindító válaszában kifejtette: az ember halála a lét legintimebb pillanata. Ezért nem engedhető meg, hogy mint az örökkévalóhoz közelálló személy, indokainak mélységeit kutassa. Elfogadja a búcsúzó utolsó kérését, és teljesíti legszentebb kötelezettségét. Elmondta: temetéskor nem nézheti az egyén életútját. De örül, hogy itt a Goldmark teremben mondhatja el: családi értelemben is közel érzi magához a zsidóságot, magáénak tudja Ábrahám, Izsák és Jákob istenét, s ha munkája során valakinél eljön a végtisztesség ideje, akkor számára nem a szertartás külsősége, hanem a lélek bensőséges útja a fontos. Donáth László elmesélte kötődéseinek másik otthonát is, édesapja jászsági rokonságáét. Jászárokszálláshoz köti ez a szál. A lényeg: benne lenni, benne élni a közösségben. Ez erőt, tartást ad, kialakítja az igazi szolidaritás érzését. Ugyanígy a család maga is a Mindenséghez köti az embert, s végeredményben ezek az együttélések jelentik a társadalmat. E gondolatmenethez kapcsolódott az est másik vendége, Csányi Vilmos. Nehéz kérdésre kellett válaszolnia. A zsidóság - és talán nemcsak a holokauszt óta, de azóta mindenképpen - tele van szorongással, olykor akár félelemmel is. Leküzdhető-e ez az ősi érzés, és eljön-e az az idő, amikor az embert nem fékezik le ezek a megkötések? Meghívott természettudósunk a szorongást alapvető állati tulajdonságnak nevezte, olyan genetikai örökségnek, amely létezésünk állandó és múlhatatlan veszélyeztetettségéből fakad. E gondolat megvilágításához olyan történetet mesélt el, amely egyben visszakanyarodott Donáth László gondolataihoz is.

Nagymamájáról mesélt nekünk a neves etológus, akivel nagyon sok időt töltött el ifjú korában, s akitől az emberi tartást, valamint az életigenlő derűt örökölte. Nagymamájának hosszú életet adott a sors, kilencvenes évei felé haladva szólította csak el a halál. Temetése katolikus szertartás szerint folyt le, de előtte tort ült a család, a szomszédság. A kedves halott sorsát, történeteit közösen említették föl, vidáman idézték a szeretetben eltelt eseményeket. Ezt a hangulatot törte meg a szertartás, amely a résztvevőkből a szorongást hozta elő. Az előbbi nevetés pár perc múltán sírásra fordult, ketten elájultak, s Csányi Vilmos számára nyomasztóvá vált a helyzet, mivel az egyáltalán nem illett a nagymama szellemiségéhez. A természettudós ma sem érti, miért kellett ennek így, ebben a formában megtörténnie? Nem lehetne ezt másképp is csinálni? - tette föl a kérdést magának. A történet azonban nem ért véget ezzel. A közelmúltban ugyanis az etológus együtt dedikált ismert rabbi ismerősével, akinek elmesélte az előbbi történetet, annak végső kérdésével együtt.

Ki kell állnunk az igazságunk mellett

A rabbi erre a következőket mesélte: Egyik híve, mamájának temetése előtt furcsa kéréssel állt elő. Azt mondta, az édesanyja nagyon vidám ember volt, vicceitől a rokonság mindig megvidámodott. Vagyis a család azt szeretné, ha a rabbi e viccekből néhányat fölidézne a szertartáson. Ez az akció oly jól sikerült, mesélte a rabbi, hogy a megjelent gyászolók csak úgy dőltek a nevetéstől ...

- Lehet tehát másképp is - vonta le a történetek tanulságait Csányi Vilmos. - Az ember megkonstruálhatja maga körül a mikrotársadalmat, ami adott esetben föloldja a feszültséget, eltünteti a félelmet, a szorongást. Ezért - fejezte be gondolatát -amikor rám kerül a sor, akkor Donáth László barátom rendelkezésére áll az engedélyem, miszerint én is azt szeretném majd, ha derűsen távoznék e földi világból.

Ebben a szövegkörnyezetben logikusnak tűnt a beszélgetés vezetőjének közbevetése, hogy azért a jelenlegi politikai közhangulatban nem is olyan könnyű megfeledkezni a szorongásokról. „Ez igaz — felelte Donáth László. - Viszont ha azonnal reagálunk az igazságtalanságokra, ha nevén nevezzük őket, és nem engedjük, hogy belevigyenek bennünket valami nem kívánt helyzetbe, máris könnyebb a lelkünk. Ki kell állnunk az igazságunk mellett."

A lelkész ekkor gyermekkoráról mesélt. Megtudhattuk, hogy édesapját politikai ellenfelei bebörtönözték. Szabadulása után egyszer csak arra lett figyelmes, hogy fia építőkockákból folyton mauzóleumokat épít és temetéseket játszik el ... Miután Mérei Ferenc és Binét Ágnes pszichológusok megállapították, hogy a gyermek ugyan tökéletesen normális, de az édesapa börtönbeli élete a kisfiú lelkét megviselte, olyan megoldásokat javasoltak, amelyek más játékokkal segítették feloldani a szörnyűségesen nyomasztó élményt.

A felnövekvő gyermek azonban később sem szabadult meg e szorongásoktól. Miután képviselővé választották, ellátogatott apja egykori cellájába, majd az ország legtöbb börtönébe. „Mert vannak sebek, amelyek begyógyíthatatlanok, de törődni kell a sebekkel, mert különben veszedelmessé válhatnak" - vallotta magáról a Füst Milán Páholyban. „S csak miután ennyi börtönt megjártam - mondta -, úgy éreztem, hogy talán már nem lenne szükségem azokra a fakockákra sem, amelyek kifejezték a szorongásaimat."

És akkor még egy börtöntörténet. Donáth László nemrég részt vett a Kisfogház udvarán tartott megemlékezésen Mécs Imrével, Szilágyi Júliával (Szilágyi József lányával) és Mirjammal, a lelkész nagyobbik lányával. Az előzőekben megismert okoknál fogva - s mivel meghívót sem kapott -, vonakodott elmenni a gyászeseményre, ám amikor a megemlékezés előtti estén Szilágyi Júlia felhívta őt, hogy ugye eljön, nem tudott nemet mondani. „Ez ugyanaz a kategorikus imperatívusz, mint egy temetés esetében" - kapcsolódott vissza a lelkész újra az előzőekben kifejtett problémakörhöz.

- A megemlékezésen négyünkön kívül legfeljebb húszan lehettek. Két órán át voltunk az udvaron, de hadd húzzam alá: az idő békességben telt el addig a pontig, amikor is egy rabbi, egy katolikus pap, egy református püspök, valamint egy unitárius és egy evangélikus lelkész megáldotta, beszentelte a Kisfogház udvarát, majd a katolikus pap meghintette az emléktáblára vésett neveket. És én nem tudtam mást csinálni, mint hogy néhány névről le kellett törölnöm a szentelt vizet: Losonczy Gézáéról, Maléter Páléról, Szilágyi Józseféről és Nagy Imrééről. S nem azért, mert ők nem voltak hívő emberek, hanem azért, mert a hitük ma is él, aki pedig lehintette a nevüket, ki tudja, hitt- e valaha valamiben? És a hamis gesztusoknak nincs helye, nem lehet a halottakat kisajátítani ilyen vagy olyan célra. Mécsest állítottunk, talán ez volt az egyetlen lehetséges emberi gesztus ... - fejezte be nehéz élményét Donáth László.

- Vajon kapunk-e olyan térképet az Örökkévalótól, amelynek segítségével képesek lehetünk eligazodni az életben? -kérdezte a műsorvezető ezután Csányi Vilmost. - Mert most sokan úgy érezzük, mintha eltévedtünk volna ... A megszólított így kezdte:

- Hadd bocsássam előre: ateista vagyok. A hittel élő embernek megadatik a teremtés menedéke, a kozmikus valóság és igazság birtoklása, szemben a kétkedő-kötekedő ember bizonytalanságaival, egyensúlytalanságával.

Majd kifejtette, hogy mint természettudós értelemszerűen foglalkozik az ember összefüggéseivel, s kutatásainak eredményei alapján úgy látja, az elmúlt évmilliók során, az emberré válás útján mégiscsak azok a csoportok maradtak fenn, amelyek képesek voltak önmaguk számára perspektívát adó hitet teremteni és e hittel élni.

A zsidó életben nincs „főhatóság"

A tudós úgy vélte, a legelemibb hitet a saját csoportban való bizalom-bizodalom szülte meg, az a tapasztalat, amely megvilágította a kis közösségben élő ősök számára, hogy a csoport, amelyben él, őelőtte is létezett és őutána is élni fog. Ezáltal volt képes az ember először hinni valami olyan tartalomban, amely meghaladta egyéni létét. És ez a hit biológiai képességgé vált, olyan kódolt valósággá, amely megteremthette számukra a szellemi világokat és később magát az Istent.

- Csakhogy ugyane színnek visszája is van - folytatta az etológus. - A mai kor legnagyobb problémája ugyanis éppen az előbb pozitív módon említett kiscsoportok, kisközösségek felbomlása. E közösségekben pozitív módon rend volt, közös hagyomány, értékrendszer, mindenki tudhatta, hová tartozik, és hogyan kell élnie. És mit látunk ma? A modern ember körül széthullik a család, a rokonság, a választások kényszeredettek, és előjön a magány. Ezért vagyunk olykor oly tanácstalanok és elveszettek.

Donáth László korántsem ilyen szkeptikus. Igaz, a személyiség nem egyszer tehetetlen az ember körül atomizálttá váló világban, de még ha így van is, megmarad jó-néhány szilárd pont. A szülők szeretete és értékrendje, amelyhez - ha máshoz nem is mindig kötődni tudunk. Ha magunkban nem is vagyunk képesek tájékozódni, ők mindig ott lesznek, s velünk vannak szeretteink is, akik segíthetnek ...

- Például akkor, amikor felködlik a zsidó közösséget veszélyeztető antiszemitizmus, a kirekesztés, a megkülönböztetés megannyi aggasztó jelensége - hangzott a következő kérdés.

Csányi Vilmos ezzel kapcsolatban egy etológus konferenciát idézett föl, ahol az egyik előadó humorosan a következő megállapítást tette: az emberek csak vércsoportjuk szerint nem utálják egymást. E kijelentés minket, hallgatókat is nevetésre indított, ám ha elgondolkodunk azon, hogy e megjegyzés nem is áll olyan messze a valóságtól, kevesebb vidámsággal figyelünk Csányi Vilmos további gondolataira. Hiszen a tudós úgy látja: alapvető emberi tulajdonságunk, hogy akiket valamilyen módon meg lehet különböztetni, azokat nagy valószínűség szerint ki is rekesztjük a magunk világából.

Az emberek ugyanis ellenségképet alakítanak ki a „másokról", a kisebbségben élőkről és a különböző csoportokról. Ez ősi örökség ... Ami az antiszemitizmust illeti, Csányi Vilmos elmondta - s ezzel nem kis derűt fakasztott a hallgatóságban -, személyesen is érintve van ezügyben, hiszen ha ő maga nem is zsidó, de „feleségeim valamennyien zsidók voltak és vannak". Így fiát is „első kézből" érinti ez a probléma. Azt is megemlítette azonban, ezek a kötődések nem véletlenek, mint ahogy az sem véletlenszerű, hogy egészen fiatal kora óta zsidó társaságban érzi jól magát, ahol nyitottan vitatkozhat, beszélgethet, fölszabadulhat. „És ez a nyitottság - fogalmazott a természettudós - nem véletlen, a zsidó kultúrából fakad. A zsidó közösség életében nincs egy főhatóság - lásd a Talmudot -, mindenki vitathatja a tételeket, s mindez olyan elmebeli készségeket fejlesztett ki, amely a kulturális öröklődés révén megvan."

A félelem megöli a lelket!

Donáth László bölcsességben nem maradva el beszélgető társától, újabb emlékeket osztott meg velünk. Édesapját idézte, akit az 1956-os forradalom napjaiban mezőgazdasági miniszterré kívántak jelölni. Csakhogy Kádár János azért nem helyeselte kinevezését, mert nem megfelelő a származása. A történethez tartozik, hogy Kádárral „nem megfelelő" származású politikus társa együtt bujkált - evangélikus kommunistaként - a nyilasok alatt, s akkor még igen jó, „elvtársi" viszonyban voltak.

- Vagyis az ember sohasem tudhatja, mikor és kitől kell félnie - szögezte le Donáth László. - Mindennek ellenére - folytatta -a félelem megöli a lelket, és ezért nem szabad hagyni, hogy a gyűlölet győzedelmeskedjen rajtunk. Hiszen bármennyire is utálhatnak minket, elsősorban azokkal van dolgunk, akiket szeretünk, és akik viszont szeretnek bennünket. Ha pedig még ez sem adatna meg nekünk, egy valaki akkor is van, aki szeret: a Jóisten. Ez kell, hogy fenntartson és vezessen mindnyájunkat.

Csányi Vilmos mintegy a beszélgetésnek ezt a részét lezárva, kifejtette, hogy azért ne legyünk naivak, országunk nem olyan, amilyennek szeretnénk. Az emberek itt is sokfélék, gyarlók is vannak köztük szépszámmal, de a mi dolgunk nem a kesergés, hanem a segítés, a változtatás és a jobbá tétel akarása.

A Páholy szünetében - írásban - igen sok kérdés érkezett a vendégekhez. Ezek a politikai helyzetről, a kirekesztésről, a roma kultúra kérdéseiről, erkölcsi és társadalmi problémákról szóltak. Csányi Vilmos annyi más között aláhúzta: Vezető politikusaink legnagyobb mulasztása, hogy elhallgatnak égető problémákat, a lakosság elől elfedik az ország bajait. Az emberek az őszinte szavak értékét pontosan ismerik, és a manipulálás visszahatása súlyos károkat okoz. Donáth László az antiszemitizmusról még megjegyezte: ez nem a zsidók ügye, ez az egész magyar társadalom problémája. Miként a politikának kötelessége felvállalni a nehéz sorsú közösségek ügyét is, legyenek ezek menekültek, romák vagy hajléktalanok. Helyzetük jobbításán kell fáradozni s nem lesöpörni őket. Sajnos a magyar társadalomban Bocskaitól Nagy Imréig állnak előttünk a példák, hogy csak a nemzet megosztásában voltunk és vagyunk sikeresek, nem pedig a progresszív egység elérésében. Normális léptékű élete csak akkor lehet itt mindenkinek, ha ugyanazokat a normákat ismerjük el mindenkire, amelyek az emberi életet megtartják és értékeit tiszteletben tartják. Ebben nincs alku. Ezért nincs, nem lehet külön roma ügy és zsidó ügy. Ez mindegyikünk ügye, rólunk szól - mutatott utat az evangélikus lelkész. S hogy mi adhat példát a zsidóságnak saját történelméből a felelős életre? Donáth László erre is kitért:

Visszautalva Csányi Vilmosnak a kisközösségekről szőtt gondolataihoz, a babilóniai fogságban élő zsidók sorsát idézte fel.

Az oda deportáltak ugyanis megtartották hitüket és a reményt. Ezért sikerült hetven év multával a fényes visszatérés az ősök földjére, Jeruzsálem és a templom újjáépítése. Kell tehát a közösség, a zsinagógai közösség, a közös hit és a tradíció, ha ilyen marokba szorított országban élünk. S ha ez megvan, akkor egyben kötelességünk is -szüleink, dédszüleink jussán, bárhonnan jöttek is ide az őseink - a köz jobb létén való munkálkodásunk.

Közösség, összetartozás, hit és vállalás

E fölkavaró és tettekre sarkalló felhívást Csányi Vilmos a következő dimenzióval tette még teljesebbé: az ember szeret közösen létezni, építeni, konstruálni, hinni, s ha lehetősége adatik, hogy ennek megfelelően éljen, akkor érzelmileg is azonosul közösségével. £s valóban, e beszélgetés egyik legfontosabb mondanivalója az lehet a számunkra, legyünk itthon bármilyen nagy gondban, a szeretet és a közös sors felelős vállalása átsegít bennünket a bajokon.

„Hölgyeim és uraim - zárta az estet a műsor vezetője -, a kulcsszavak már elhangzottak: közösség, összetartás, együvé tartozás, a hit vállalása. S ha ezek megvannak, akkor talán abból a völgyből is kijuthatunk, ahol - úgy érezzük, néha szorongva - manapság élünk."

Szécsi József: A csoda a zsidó irodalomban

„Nem minden órában történik csoda..."

(Megillát 7 b)

I. A csoda a Tánáchban

A csodát a héber Bibliában legalább nyolcféle szó fejezi ki: ót, mófét, gevurá, gedullá, nifláót, nész és a pele szavak. A görög fordítású Septuagintában a szémejosz és a terász a megfelelőjük, elsődlegesen az ót - mófét páros fordításánál.

A héber Biblia a mi csoda szavunk értelmében tágabb jelentésű szót használ, a „pele" és a „nifláót" szavakat. A csodáknak egy bizonyos fajtáját bibliai fogalomnak lehet tekinteni, mivel saját terminus technicusukkal jelölik. Ezek a jelek, az ót és a mófét; vagyis rendkívüli vagy meglepő események, amelyeket Isten azért küldött, hogy demonstrálja hatalmát és aka-ratát bizonyos helyzetekben, amikor az embert valamiről meg kellet győzni.

A csodával kapcsolatos elképzelések az Egyiptomból való kiszabadulás történetéből ele-mezhetők ki. Az Örökkévaló megígérte /Semót 7,3-5/, hogy sok jelet /ót/ és csodát /mófét/ mutat Egyiptomban. Az ót a Tánáchban 74-szer fordul elő. Olyan esemény, amely közvetít valamit, amiből valamire következtetni lehet. Az ót és a mófét együttszereplése jelentésük hasonlóságára utal /főleg a Devárimban/.

A mófét az ót-tól eltérően a Bibliában nem fordul elő profán értelemben. Olyan jelre vagy jelképes cselekvésre utal, amelyet a próféta visz végbe vagy rendel el, hogy az Örökké-való szavának értelmét megtudja, vagy megerősítse. Nem szükségszerű, hogy a mófét-ot ter-mészetfölötti lény vigye végbe, de a mófét mindig a kinyilatkoztatás szolgálatában áll. Ami ennek a bizonyítására alkalmas, az lehet ót és mófét, még ha a természet erőit nem is múlja felül. A Tehilim 106,2 az Örökkévaló „hatalmas tetteiről": „gevurá" beszél az egyiptomi sza-badulással kapcsolatban. Másutt ugyanezzel az eseménnyel kapcsolatban „nagy tettek"-ről: gedolót szól. Ezzel szinonim a „csodadolgok" nifláót és a „félelmetes tettek": „norá ót" kife-jezések a Tehilim 106,22kk-ben. A Semót 15,11-ben Egyiptommal kapcsolatban a „pele" szó áll. Másutt az egyszerű „náásze": „tett" szó áll az Örökkévaló nagy tettére /Semót 34,10/. A Tehilim 145,4-6-ban egyszerre fordul elő a náásze, a gevurá, a nifláót és a gedullá. A héber attól függően sem tesz különbséget, hogy az adott esemény megfelel-e a természet törvényei-nek vagy sem.

Jelek szerepelhetnek jóslatok bizonyítékaiként. Így „Bét-Él" oltárának összeomlása an-nak a jele volt, hogy a későbbi lerombolásról szóló jóslat igaz volt /1Melá-chim 13,1-6/. A fontosabb jelek Egyiptomban jelentek meg: pl. a bot kígyóvá változott, hogy megmutassa: Móse valóban az Örökkévaló küldötte /Semót 4,1-7/. A tíz csapás a fáraót sújtotta, hogy elfo-gadja az isteni parancsot és elengedje a népet. A Devárim 13. fejezete felveti egy olyan jelnek a problémáját, amelyet egy hamis próféta mutatott. Ez lehet egy valódi, az Örökévalótól kül-dött jel azért, hogy próbára tegye az embereket, melyeknek semmilyen körülmények között sem szabad engedelmeskedni. A jeleket, mint jóslatbizonyítékokat, a bibliai időkben szüksé-ges eseményeknek tekinthették.

Néhány bibliai csoda több mint jel, vagyis a céljuk tovább megy annál, minthogy az iste-ni hatalom bizonyítéka legyen. Izráel megmenekült, az egyiptomi hadsereg a Vörös-tenger kettéválása nyomán elpusztult; vagy pl. az emberek vízhez és élelemhez jutottak a sivatagban különböző csodálatos események során. Szamária /2Meláchim 6,8-7,20/ és Jeruzsálem /2Me-láchim 19,35/ is csodás módon elkerülte az ostromló hadseregek hódítását. Az ilyen csodákat tekinthetjük közvetlen isteni beavatkozásnak az emberi történelem kritikus pillanataiban. Azonban még ezekben az esetekben sem hiányzik teljesen a fogalom „jel" eleme. Dátánt és Abirámot követőikkel együtt elnyelte a föld. Ez csupán büntetés volt, amelynek a hitelességét a helyzet követelte meg. Móse szavai /Bámidbár 16,28-30/ viszont tisztán jelként értelmezik ezt az eseményt. Az is tisztán megfogalmazódik, hogy amikor Izráel látta az egyiptomi sereg pusztulását a tengerben, hittek az Örökkévalónak és Mósénak /Semót 14,31/. A Biblia nem tesz különbséget a „jel" és a csodás isteni beavatkozás között az emberi történelemben. Van egy harmadik fajtája is a csodáknak, melyben a csodatévő személye a csodatörténetben primér hangsúlyt kap. Ilyenek az Élijáhu és Elísá történetek. A vallástörténet mutat hasonló példákat, a héber Bibliában szinte teljesen kettőjük személyéhez kötődnek.

A Bibliában lehetnek költött csodák, így a didaktika műfajához tartozó Jóná, Tóvijáhu és Ijób történetek drámai kerete, a Dániél 1-6 haggádája, a 2Makkabeus könyv egyes elbeszélé-sei, vagy az Jesájáhu könyv két csodája /37,36k; 38,7k/. A csodák az üdvtörténet döntő pilla-nataiban a leggyakoribbak: Móseval és Jehósuával a szövetségkötés és a honfoglalás idején, Élijáhuval és Elísával a szövetség helyreállítóival.

A J hagyomány csak az egyiptomiak vízbefulladásáról tud, a P forrás a tenger kettéválá-sáról is. A napcsoda pl. a Jehósuá 10,12kk-ben idézet az epikus Jásár könyvéből. Elijáhu és Elísá történetébe legendás elemek vegyülhettek. A hívő számára e nehézségek ellenére is egy-értelmű volt, hogy az Örökkévaló tud és tesz is csodát. A bibliai ó- és újszövetségi csodaprob-lémában nem az a kérdés, hogy vannak-e csodák, hanem az, hogy az adott csoda Istentől va-ló-e vagy sem? Isten csodatévő erejében való hit sokszor hiányzott a pusztában /Tehilim 78,32/, a próbatételek miatt a nép lázongott, és maga is próbára tette az Örökkévalót /Semót 17,2; Tehilim 95,9/ csodákat követelve.

A Bibliában nem vetődik fel a csodáknak természetes vagy természetfölötti volta, amely kérdés a későbbi korok gondolkodóit komolyan érdekelte. Egy alkalommal a héber Biblia a csodát „teremtés"-ként említi /Bámidbár 16,30/, amely jelzi azon fogalomnak az ismeretét, amelyet a modern időkben a természettörvények felfüggesztéseként fognak föl. A felhő le-ereszkedésének csodáját /Bámidbár 9,18-23/, amely egy természetes jelenség, bár a leírásban váratlan esemény volt, teljes jogú csodaként értelmezik. Az Örökkévaló csodatévő hatalmát a Biblia nem kérdőjelezi meg.

A csodákkal kapcsolatos ellenszenv a bibliamagyarázók egy rétegének meghatározó szempontja lett. Ha pl. néhány forrásban több a csodaelbeszélés, akkor azok kevésbé hitelt érdemlőek. Az apologetikus hajlamú kutatók csökkenteni próbálják a bibliai csodák jelentő-ségét, hogy ezzel tegyék a Bibliát szalonképesebbé. A Biblia csodaelbeszélései azonban nem öncélúak. Az örökkévaló bizonyítja Izráel történetében, hogy sorsát közvetett vagy közvetlen módon alakítja. Elképzelhető csodanélküli hit, biblikus hit azonban csak csodával.

II. A csoda Tánách és a Talmud közti időben

Egyik legfontosabb szövegtanúnk a qumráni Genesis Apocryphonban található elbeszé-lés. Ávrahám a Biblia első gyógyítója /Berésít 20,17/: „Ávrahám pedig imádkozott Istenhez, és meggyógyította Isten Ávimelechet, feleségét és szolgálóit, úgyhogy ismét szülhettek". Ávrahám itt közvetítő, mert a gyógyulás az Örökkévaló beavatkozásának eredménye. Qumránban a fáraó a beteg, a betegség egy „gonosz lélek" műve, aki azért küldetett, hogy állandóan korbácsolja őt és az udvar férfiait, ezzel védve Szárát. Hivatták Ávrahámot. Gyó-gyítása így van leírva a Genesis Apocryphonban /20:16-09/: „Imádkoztam, és kezemet ráhe-lyeztem; a korbácsolás eltávozott tőle, és a gonosz elüldöztett és meggyógyult." Vermes Géza megjegyzi /A zsidó Jézus. Budapest, 1995. 88./: „Az imának, a kézrátételnek és a gonoszt elűző rendreutasító szavaknak ez a kombinációja külön figyelemét érdemel, minthogy szem-betűnő párhuzamot mutat Jézus gyógyító és démonűző módszerével." A kézrátétel Vermes Géza szerint /ibid. 88./ a Septuagintában jelenik meg először /2Meláchim 5,11/. A héber szö-veg szerint Náámán annak a reményének ad hangot, hogy Élijáhu „elhúzza, meglengeti" kezét a leprával fertőzött testrész fölött, a görög fordító azonban ezt az igét a „ráteszi a kezét" kife-jezéssel fordítja.

Az ókori chászidok, a chásszídim vagy jámborok egyik fő jellemzője, hogy úgy gondol-ták: imáikkal csodát tehetnek. Honi i.e. az I. században működött. A rabbik Kör-vonónak, Josephus Óniásnak hívta az Igaznak nevezett Honit. A Talmud így írja le egy csodáját /Táánit 3:8/: „Így szóltak egyszer Honihoz, a Kör-vonóhoz: Mondj imát, hogy essen az eső! Imádko-zott, de az eső nem esett. Erre mit csinált ? Megvont egy kört, beleállt és azt mondta az Isten előtt: Világnak Ura, gyermekeid hozzám fordultak, mert olyan vagyok előtted, mint a Te há-zadnak fia. A hatalmas Névre esküszöm, hogy addig nem mozdulok el innen, amíg nem mu-tatsz kegyességet gyermekeid iránt. Ekkor elkezdett szemerkélni az eső. - Nem ezét kértem - mondta -, hanem esőt, amely megtölti a ciszternákat, mélyedéseket és barlangüregeket ! Erre felhőszakadás kezdődött. - Nem ezt kértem, hanem a kényelem, áldás és ajándék esőjét ! Erre elkezdett esni rendesen az eső." Két unokája, leányának fia, Hánán és fiának fia, Ábbá Hilkijá szintén ismertek voltak esőcsináló képességeikről.

Vermes Géza hajlik a karizmatikus judaizmusnak Galileával való összekapcsolására. Hániná ben Doszá ennek talán legmarkánsabb talmudi képviselője. Hániná ben Doszá műkö-dése i.e. 70-re tehető. A Misna szerint az első századi chászid egy teljes órát töltött el azzal, hogy szívét Isten felé irányítsa /Beráhót 33 a/: „Miközben Rabbi Hániná ben Doszá imádko-zott, egy mérges csúszómászó belemart, ám ő nem szakította félbe imáját." Háninának semmi baja nem esett, és a történet egy másik változatában a kígyó azonnal elpusztult. Hániná, mint Jézus és mint általában a chászidok, a jogi és rituális ügyekkel szemben a hangsúlyt az erköl-csi kérdésekre helyezték.

Vermes Géza megállapítja /ibid. 108./: „Mivel a halákha a rabbinikus judaizmus sarok-kövévé vált, egyáltalán nem meglepő, hogy népszerű vallásosságuk vonzereje ellenére Jézust, Haninát és a többieket lassan de biztosan a valódi tiszteletreméltóság határain kívülre szorítot-ták."

III. A csoda a Talmudban

A Talmud általában a „nész" szóval jelöli a csodát. Ezt a szót a héber Bibliában „jel" ér-telemben használják. A bibliai csodákat a talmudi tanítók, bölcsek megkérdőjelezés nélkül elfogadják. Vallásfilozófiai szempontból három dolog foglalkoztatta a bölcseket: 1, a teremtés és a csoda viszonya; 2, a csodának a vallási igazságban játszott szerepe; 3, és a mindennapi csoda, amely nem szól bele a teremtés rendjébe.

A rabbik szerint a csodák eleve elrendelt és elrendezett részei a teremtés aktusának. „Rabbi Johánán úgy mondta, hogy az Örökkévaló megyegyezett a tengerrel, hogy megnyíljon Izráel gyermekei előtt...

Rabbi Jeremiás ben Eleázár azt mondta, hogy nemcsak a tengerrel, hanem mindennel, amit a Teremtés hat napja alatt teremtett... Isten megparancsolta az égnek és a földnek, hogy elcsöndesedjenek Móse előtt; a Napnak és a Holdnak, hogy megálljanak Jehósuá előtt; a hol-lóknak, hogy táplálják Élijáhut; a tűznek, hogy ne égesse meg Hánánját, Misáéit és Azárját; az oroszlánnak, hogy ne bántsa Dániélt, az égboltnak, hogy megnyíljon Jechezkél hangjára; és a halnak, hogy elnyelje Jónást." /Genesis Rabba 5,45/ Ugyanebben a gondolatmenetben a Misna /Ávot 5:6/ felsorol tíz dolgot, amelyet Isten a sábbátnak, a teremtés napjának estéjén, szürkületkor teremtett, köztük a föld száját, amely megnyílt, hogy elnyelje Kórét /Bámidbár 16,32/; Bálám beszélő szamarának száját /Bámidbár 22,28/; a mannát /Semót 16,4/; és Móse botját /Semót 4,17/. A talmudi bölcsek az egyetemes törvényeket a kivételeken keresztül is felfedezték, a csodákon keresztül, amelyeket külön meg kellett teremteni, amelyek részei a világnak és csak a megfelelő időben jelennek meg.

A Biblia utáni korban a zsidó vallásfilozófia egyik alapvető tétele az, hogy a csodák nem a vallási igazságok bizonyítékai. Ennek tórai indoka a Bámidbár 13,2-4: ,,/2/ Midőn majd támad köztetek próféta vagy álomlátó, és ad számotokra jelt vagy csodát, /3/ s bekövetkezik a jel és a csoda, amelyről szólt neked, mondván: menjünk más istenek után, amelyeket nem ismersz és szolgáljuk őket - /4/ ne hallgass ama prófétának szavára vagy amaz álomlátóra, mert megkísért benneteket az Örökkévaló, a ti Istenetek, hogy megtudja, vajjon szeretitek-e az Örökkévalót, a ti Isteneteket egész szívetekkel és egész lelketekkel." A rabbik ezt még egy meglepő esettel hangsúlyozzák: Rabbi Eliézer ben Hirkánosz egy sor csodát említett meg azért, hogy bizonyítsa Isten uralmának helyességét, de Rabbi Jósuá ezt megvetően visszauta-sította, mondván: „A Tóra nem a mennyekben van!", és Rabbi Jósuá ellenvéleményét fogad-ták el /Bává Meciá 59a/. Az Devárim 13,2-4 „azt tanította a bibliai zsidóságnak, hogy a cso-dák nem vallási igazságok, mert Igazságtalan esetekben is gyakorolhatók. A Talmud a bibliai koron túli csodák lehetőségét pedig kereken tagadta." /Magyar Zsidó Lexikon, Szerk. Újvári Péter Budapest, 1929. 182./

A rabbik mindent elkövetnek, hogy hangsúlyozzák az élet mindennapi csodáit, amelyek nem a természeti törvények felfüggesztésével jelennek meg. „Gyertek és lássátok, hány csodát tesz az Örökkévaló, áldott legyen a neve, az emberrel, aki erről mit sem tud. Ha egy ember megrágatlanul venné magához a kenyeret, az leszállna a beleibe és felsértené. Az Örökkévaló azonban teremtett egy kutat a torkába, amely lehetővé teszi, hogy biztonságban szálljon alá." /Exodus Rabba 24:1/ Ez a gondolat jelenik meg a zsidó imakönyv napi hálaadó imádságában /Módim/: „Mert a Te csodáid naponta velünk vannak, valamint a Te csodatetteid, a Te jótéte-ményeid, amelyeket Te minden időben véghezviszel este, reggel és éjjel." A hétköznapi élet csodáit a rabbik a Talmudban többre tartják a bibliai csodáknál: „Nagyobb csoda az, ha egy beteg veszedelmes betegségéből megszabadul, mint az, ami történt akkor, amikor Hánájá, Misáéi és Ázárjá megszabadultak a tüzes kemencéből." /Nedárim 41a/; a nagy nyomorban élő család támogatás útján való megsegítése pedig nagyobb csoda, mint Izráel megszabadulása a Vörös-tengernél /Peszáchim 118a/.

Ebben az összefüggésben nem érdektelen a szintén hálaadó zsidó ima a Talmudban, me-lyet két ünnepre: a Hanukára és a Púrimra vonatkoztatnak: „Mert a csodák, amiket Te viszel véghez, a mi atyáink jutalma." /Szoferim 20:6; a szöveg a Szeder R. Amramban található/ A rabbik hangsúlyozzák a Hanuka-történet csodás jellegét, amikor az egy napra való tiszta olaj nyolc napig égett, bár tudtak volna új olajat hozni /Sábbát 21b/. Az ünnepnek sok szokása, szabálya kötődik ehhez az eseményhez, mintegy a „csoda népszerűsítése miatt" /Sábbát 23b/. Ez a csoda azonban nem hasonlítható a bibliai csodákhoz, és a Púrimtörténetben nincs is Deus ex machina jellegű csoda. Általában ezek az ún. „természetes csodák" körébe tartoznak. A Vöröstenger szétválasztását tekinti a zsidó hagyomány a legnagyobb bibliai csodatételnek /Peszáchim 118a/.

Bár a Talmud teli van legendákkal és csodatörténetekkel, melyek az arra legméltóbbak-nak jelentek meg /Táánit 21-25/, általánosan elfogadott az a nézet, hogy a csodák kora /valószínűleg a népnek, mint egésznek a javára szolgáló/ lejárt, mert „Azoknak jelentek csak meg, akik hajlandóak voltak magukat feláldozni az Örökkévaló Nevének megszentelése érde-kében, és mi nem vagyunk méltóak arra, hogy nekünk csodák jelenjenek meg." /Beráchót 20a; Táánit 18b; Szánhedrin 94b/

Tíz kisebb csoda mégis megtörtént a Második Szentély fennállásának idején /Ávot 5:5/. Köztük olyanok, pl. hogy senkit sem mart meg a kígyó vagy a skorpió Jeruzsálemben, hogy mindig lehetett szállást találni /ti. az ún. zarándok ünnepek idején/, és hogy az eső sohasem oltotta ki az oltár tüzét.

Tiltott dolog a csodákra támaszkodni /Peszáchim 64b/. „Nem szabad veszélyes helyre állni és azt mondani, hogy 'csoda fog velem történni', mert lehet, hogy nem fog megtörténni, és ha mégis, az levon az ember erényeiből" /Táánit 20b/. Az azonban, „akivel a csoda megtör-ténik, nem ismeri fel a csodát." /Niddá 31a/ Amikor a zsidó népet ért csodatétel helyére érke-zünk, különleges áldást kell mondani /Beráchót 9:1 és 54a/.

Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete c. könyvében így írt /Budapest, 1943. 306-8./:

„A Talmud szerint a csodáknak bizonyító ereje nincsen. Ha a csodás megnyilatkozás igazságot képvisel, akkor elfogadhatjuk azt; ha azonban a csodás tünemény hazug elveket akar bizonyítani, ügyet sem vetünk rá." /ibid. 306./

Rabbi Eliézer a bölcsekkel egy jogi kérdésben vitát folytatott. A bölcsek nem akarják el-ismerni igazát, mire a sértett mester így kiáltott fel: „Bizonyítson mellettem az a jánoskenyér-fa!" - és kimutatott a tanház udvarán álló fára, mire a fa gyökerestül kiszakadt a földből, és a magasba emelkedett. A bölcsek így feleltek: „Nem adatik bizonyíték egy jánoskenyérfából." Rabbi Eliézer újra szólt: „Bizonyítson mellettem a vízcsatorna!" - és íme szavára a csatorna vizei felfelé áramlottak. A bölcsek ezt mondták: „Nem bizonyíték a vízcsatorna sem." Rabbi Eliézer a ház falát hívta tanúnak Igaza mellett. A ház falai meghajoltak, és beomlással fenye-gettek. A bölcsek azonban rendíthetetlen nyugalommal mondták: „A ház falának sincs bizo-nyító ereje." Ekkor égi hang szólalt meg: „Miért vitáztok Rabbi Eliézer ellen? Erre felállt Rabbi Jósuá és így szólt: Nem az égben vagyon /ti. a jogi döntés alapja/, mi nem törődünk az égi hanggal." /Bába Meciá 59b/

A csodával nem lehet és nem szabad hamis tételt, helytelen jogi következtetést, az érte-lemmel ellenkező, abszurd tanokat bizonyítani. A földi dolgoknak az elbírálása az emberi értelem hatáskörébe tartozik, a csodát ilyen viták elbírálásába bevonni helytelen dolog, mert a csoda sem változtathat az igazságon.

Rabbi Abánu Rabbi Jochánán nevében mondta: „Ha azt mondja a próféta... légy bálvány-imádó, még ha a napot az égboltozat közepén megállítja is, akkor se hallgass rá!" /Szánhedrin 100a/ A rabbinikus felfogás nem ismeri el a természetfölöttinek tartott jelenség igazságképző illetékességét és bizonyító erejét /Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete. Budapest, 1943. 308./.

A púrimi lakomán, vigasságon két mester olyan sok italt fogyasztott, hogy ítélőképessé-güket teljesen elveszítették. Az egyik mester alkoholos indulatában megölte a másikat. Ami-kor kijózanodott, meglátta barátja holttestét. Az Örökkévalóhoz könyörgött, hogy tegyen cso-dát és keltse életre társát. Az Örökkévaló meghallgatta kérését és feltámasztotta a holtat. A következő évi púrim alkalmával a bortól megmámorosodott és gyilkossá lett mester ismét lakomára hívta barátját, egykori áldozatát. Barátja azonban szabadkozva, így hárította el a meghívást: „Nem minden órában történik csoda!" /Megillá 7b/.

Jegyzet

A dolgozatban első részében előforduló héber bibliai könyvek és személynevek és azok-nak napjainkban szokásos magyar átírásai:
héber magyar
könyvek:
Berésít - 1 Mózes
Semót - 2 Mózes
Bámidbár - 4 Mózes
Devárim - 5 Mózes
Jehósuá - Józsue
1-2 Meláchim - 1-2 Királyok
Jesájáhu - Izaiás
Jirmejáhu - Jeremiás
Jechezkél - Ezékiel
Jóná - Jónás
Tehilim - Zsoltárok
Dániél - Dániel
Ijób - Jób
személynevek:
Ávrahám - Ábrahám
Szárá - Sára
Móse - Mózes
Élijáhu - Illés
Elísá - Elizeus
Náámán - Námán
Ávimelech - Abimelek
Dátán - Dátám
Avirám - Abirám
Tóvijáhu - Tóbiás
(Befejező része a következő számban.)

Novák Attila: A családi gyökerek

A családi gyökerek mindenki útját meghatározzák, s ez Theodor Herzlnél is így volt. A Herzl-család mind a két ága máshonnan érkezett Magyarországra. Herzl anyja, Jeanette Diamant 1837 júliusában született Pesten. A Diamant-család, mint oly sokan a magyar zsidók közül, Morvaországból és Szlovákiából származott. Bár erre forrásaink nincsenek, úgy tudni, hogy az első Diamant 1683-ban, katonaként érkezett a Rajna-vidékről Magyarországra. Theodor Herzl egyik nagybátyja, Wilhelm Diamant pedig részt vett az 1848/49-es forrada-lomban, és a főhadnagyságig vitte a ranglétrán. Jennette apja, Hermann Hirsch Diamant jó-módú textilkereskedő volt. A lelkileg kissé instabil, de sikeres és gazdag Diamant-család több vonását is örökölte Herzl. Álmodozó, melankolikus tekintete, sötét szeme minden bizonnyal anyai örökségének része. Szellemiségében is sokat köszönhet anyjának, aki a német kultúra elkötelezett híve volt, és gyermekeibe is megpróbálta azt beleplántálni. Herzl regényeiben többször is megörökítette anyját, a Das neue Ghetto (Az új gettó) Sámuelnéja (Frau Sámuel), vagy az Altneuland („Ősújország") Dávid anyja alakjában a Jeanette Diamantról mintázott domináns női egyéniség jelenik meg.

Herzl apja érdekes famíliából származott. Sokan - így az egyik életrajzírója, az algériai eredetű francia zsidó André Chouraqui is - szefárdnak tartotta a családot, ugyanis Theodor Herzl nagyapja, Simon a Belgrád melletti Zimonyból (Semlin) jött Magyarországra. Azonban a kutatások bebizonyították, hogy a család eredetileg Morvaországból származik, és onnan került le délre. A szefárdizmus, azaz a spanyol-portugál eredetű szefárd zsidósághoz való kö-tődés tudata sok askenázi családban jelen volt: szégyellvén a „halzsíros atyafiságot", inkább spanyol-portugál zsidóknak vallották magukat. A szefárdok egyébként mind a mai napig na-gyon büszkék eredetükre, nagy szefárd tudósoknál szokásban volt a levél végére odabiggyesz-tett héber betűrövidítés, a sza-mech-tet, azaz a „szfaradi tachor" („tiszta szfaradi") megjelölés, ami a szefárd etnikai tisztaságra utalt. A zsidó hagyományban egyébként már régtől jelen van az etnikai puritás hagyománya, a babilóniai zsidóság aranykorában is megkülönböztettek tisz-ta és kevert zsidó területeket, a XIX. században pedig az arisztokráciával nem rendelkező ke-let-közép-európai zsidóság saját nemességre törekvő vágyait öltöztette a grandeur, ugyanak-kor arisztokratikusnak tekintett szefárd zsidóság álruhájába.

Herzl szefardizálása

A XIX. század második felében pedig (és nem csak zsidóknál) egész Közép-Európában, főleg a Monarchiában végigsöpört a mór stílus. A Kelet egyrészt „érdekes" és jórészt ismeret-len volt, másrészt a spanyol zsidó-arab aranykorra gondolva sokan vallás és tudomány har-monikus együttélését, a kultúra felívelését és egyfajta korai „liberalizmust" találtak meg „visszafelé" a történelemben A múltbatekintő idealizálásból mór kupolák, díszes, keleties ornamentikák születtek. Ludwig Förster, a Dohány-utcai és a szegedi zsinagóga tervezője, de mások is, mint a budapesti Rumbach-utcai zsinagóga tervezője Ottó Wagner, ezen elképzelés szerint alkották meg (később) zsidó „templomaikat", melyek ráadásul még a magyarok „kele-ti" származására is jól rímeltek. Herzl szefardizálása pedig később komoly politikai jelentő-ségre tett szert, mert az Izraelbe az 1950-es években bevándorolt (és csak részben) szefárd észak-afrikai zsidóság identitását úgy próbálta még hangsúlyosabbá tenni, hogy etnikai mó-don próbált csatlakozni az egyébként askenázi csinálmánynak tekintett cionizmushoz. E jó-részt iszlám kultúrájú zsidóság egyébként teljesen más, közel-keleti elemeket vitt be a zsidó állam életébe, és nem olyanokat, amilyeneket Herzl megálmodott.

A Herzl-család mindenesetre már több generáción keresztül élt délen. A családot eredeti-leg minden bizonnyal Leibl vagy Loebl néven illették, ez változott később Herzre és Herzlre (a szív héberül: „lev"). A Herzl nevet megvásárolták, a Loebl pedig előnévvé változott. A névváltoztatásnak konkrét oka is volt, III. Károly 1726-os rendelete következtében a zsidó családokban csak a legidősebb fiú házasodhatott, ezért változtatták meg a nevet, hogy ezen a sanyarú állapoton változtassanak. A Herzl-család 1739-ben Belgrádból Zimonyba költözött, amikor az osztrákok arra kényszerültek, hogy Belgrádot átadják a törököknek. 1753-ban a család letelepedési jogot kapott.

Simon Loew Herzl, Theodor nagyapja sokgyermekes családból származott, és a család több tagja nem maradt meg mindenáron zsidónak. Bár Simon élete végéig megtartotta a ha-gyományt, például a zsidó újév, Rós Hasana napján sófárt fújt a zsinagógában és Jom Kippur-kor is elmondta a Kol Nidré („Minden fogadalom") kezdetű ősi, archaikus csengésű arámi nyelvű imát, bátyjai már korántsem voltak annyira hűek régi vallásukhoz. Moritz és Heschel Herzl még az 1850-es években görög ortodoxnak keresztelkedtek „ki". Simon nagyapa pedig elvette a zimonyi illetőségű és nem túl gazdag Rebecca Bilitzet, hogy a kor hagyományai sze-rint népes zsidó családot alapítson meg.

Visszatekintve a félmúltból, Zimony bizony többnek bizonyult kellemes délvidéki em-léknél. Simon nagyapa ugyanis tanítványa volt kora egyik kiemelkedő szefárd ha-chamjának (talmudtudós, bölcs), a „cionista" (akkor még nem így hívták) gondolatokat hirdető Juda Hai-Alkalaj (1798-1878) rabbinak. A szarajevói születésű nagy tudású tanító, akiről Jehuda Burla, izraeli író „Vágyak és küzdelmek" címmel regényt írt, Cvi Hirsch Kalischer rabbival és Moses Hessel együtt a modern politikai cionizmus legfontosabb szellemi előfutárának számít. Alkalaj rabbi Minhat Jehuda (Júda ajándéka) című művében a zsidó hagyomány fogalmi rendszerébe ágyazva, nemzeti programot fogalmazott meg. Véleménye szerint a Messiás eljö-vetele nem egyik napról a másikra fog lejátszódni, hanem hosszabb folyamatként fog megva-lósulni. A zsidó tradíció két Messiást ismer; az első József Fia Messiás, aki részt vesz Góg és Magóg harcában, visszahódítja Izrael földjét, majd elesik a csatában. A másik, Dávid Fia Messiás pedig bevezeti népét az ígéret Földjére. Alkalaj álláspontja szerint József Fia Messiás nem személy, hanem processzus, ennek tartalma pedig a területszerzés Palesztinában. Más, praktikus szempontokat is felvetett: szerinte mindenkit meg kell tanítani a beszélt héber nyelvre, és zsidó alkotmányozó nemzetgyűlést kell létrehozni. A rabbi a tradíció köntösében adta elő mondandóját, azaz - miközben új gondolatait megfogalmazta - vigyázott arra, hogy bibliai és talmudi forrásokkal támassza alá minden állítását. Erre nemcsak azért volt szüksége, mert hogyha kerülni akart bárminemű konfliktust a rabbinikus világgal, akkor bármiféle újí-tásnak, héberül hiddusnak (mely elsősorban a halachikus, azaz a joganyagra vonatkozik) csak és kizárólag a zsidó tradíció keretén belül volt szabad elhangoznia, de azért is, mert Alkalaj rabbi - aki élete végén kivándorolt Palesztinába - maga is csak e hagyomány szótárát használ-va volt képes beszélni.

Alkalaj rabbi látomásának helyszíne Palesztina, a Török Birodalom meglehetősen fejlet-len tagja volt. Déli része az önállóbb Jeruzsálemi körzet, vagy törökül mutasarriflik, északi körzete pedig a bejrúti vilajethez, míg a Jordán folyón túli része a damaszkuszi vilajethez tar-tozott. 1880 és 1905 között 20-25.000 orosz és román zsidó áramlott be Palesztinába, vagy ahogy a zsidók mondták, Erec Jiszraelbe. Alkalaj egyébként sok országban megfordult, hogy propagálja eszméit, és Erec ]iszráel Betelepítését Célzó Társaságokat szervezett, cionista röp-irata pedig 1852-ben angolul is megjelent.

A Herzl-család tehát, a téves közfelfogás ellenére askenázi volt, azonban Zimonyban él-tek, és így nem tudták magukat kivonni a Balkán újjáéledő nemzeti mozgalmainak hatása alól. A Minhat Juda szerzőjére óriási hatást gyakorolt Görögország 1829-ben elnyert függetlensé-ge, pedig ez csak kezdete volt a török uralom visszaszorulásának és a balkáni nemzeti államok megalakulásának. A Balkánon, csakúgy, mint a világ más térségeiben, Anglia és Franciaor-szág egyre erősebben volt jelen, és maga mögé utasította a régi birodalmakat, az oroszokat és a törököket. Ráadásul a világ felosztásáért folytatott küzdelemben a nyugati technika termékei kezdtek legalább olyan súllyal latba esni, mint Oroszország és Törökország óriási embertö-megei.

Herzl apja, Jakab (Jacob) (1835-1902) szüleinek harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Tizenegy éves koráig látogatta a zimonyi chédert, a tradicionális, kizárólag vallási ismereteket nyújtó zsidó elemi iskolát, majd négy osztályt a német iskolában végzett. Fiatalon Debrecenben telepedett le, később, 1856-ban Pestre költözött. Élete szerencsésen alakult: a szállítmányozási és bizományosi üzletben komoly sikereket ért el. Magánélete is jó fordulatot vett, elvette Hermann Diamant lányát, Jeanette-t, és ezzel is vagyonát gyarapította. Az 1873-as gazdasági válság idején az egyik vállalkozása tönkrement, és meglehetősen sok pénzt vesz-tett, ugyanakkor volt ereje az újrakezdéshez, így élete végéig képes volt arra, hogy anyagilag támogassa a fiát.

A házaspárnak két gyermeke született, az első, Pauline 1859-ben, míg őt Herzl Tivadar követte, aki 1860. május 2-án látta meg a napvilágot és a Benjámin Zeév héber nevet kapta.

Herzl gyerekkora: Pest-Buda felvirágzása

A Herzl-család Tabak-gasse-i lakásának helyt adó ház helyén ma, szorosan egybeépülve a Dohány-utcai zsinagógával, a Zsidó Múzeum épülete helyezkedik el. Az épületek együtt hatalmas komplexumot alkotnak, jelenleg itt helyezkedik el a magyarországi neológ zsidóság hitközségi központja. A pesti születés ténye persze még nem garantálja a szülőhelyhez fűződő emocionális vagy intellektuális kötődést. Herzl 1889-ben a londoni Jewish Chronicle-ben meglehetősen nagy távolságtartással nyilatkozott pesti szülőföldjéről: „1860-ban születtem Budapesten, ahhoz a zsinagógához közel, amelyikben a rabbi nemrégiben a legkomolyabban bírált azért, mert becsülettel több megbecsülést és szabadságot próbálok meg szerezni a zsi-dóknak, mint amennyivel ma rendelkeznek. Húsz évvel később a „Kiadó" felirat jelent meg annak a Dohány-utcai háznak a kapuján, ahol először megláttam a napvilágot". (Idézi: Handler, 1983.) Az ilyen és ehhez hasonló memoárrészletek csak arra szolgáltak, hogy alapot adjanak többek - így Amos Elon izraeli író - által is a „pesti német fiú''-ként ábrázolásának, ami nem fedi a valóságot. Pest akkor már nem volt „német város". A Nemzeti Színházat töb-ben látogatták, mint a pesti német színházakat, és több rangos magyar irodalmi lap is műkö-dött a városban, mint például Jókai Mór lapja, A Hon. Jókai és Herzl Jakab egyébként ismer-ték egymást, hiszen Jókai noteszeiben az 1870-es évek elején többször is előfordult Jakab papa" neve. Másrészt Herzl nagyon is kötődött Budapesthez, és bár később, 1878-ban a csa-lád Bécsbe költözött, de Pauline nővére halála után minden évben felkereste pesti sírját. Ami Herzl-nek a magyar fővároshoz fűződő ambivalens viszonyát illeti, nos, ennek komoly oka volt. Herzlt nemcsak rabbik kritizálták, hanem komoly színházi kudarcok is érték Budapesten, ezért viszonya nem „a" magyarokhoz vagy Magyarországhoz, hanem a város zsidó vezetőihez és színházi uraihoz volt feszültségekkel terhes. Élete végéig tökéletesen beszélt magyarul, és az ország újjáéledő és sokféle irányultságú modern magyar kultúráját is jól ismerte. Bár Israel Zangwill, angol zsidó író, a későbbi territorialista mozgalom atyja Herzl magyar „képzelőerejérői" beszélt, az „alapító atya" magyarsága megkérdőjelezhető. Identitása ugyanis nem kizárólag a magyar tájhoz, de nem is az osztrákhoz (ha van ilyen) kötötte, hanem Buda-pesthez és Bécshez. Azt is mondhatnánk, hogy közép-európai bécsi zsidó identitással rendel-kezett, de ennek legalább annyira a részét alkotta a gyermekkorban megismert magyar, mint az osztrák-német irodalom és kultúra, hiszen elsősorban írói öntudattal rendelkezett.

A lakosság 20 százaléka zsidó volt

Herzl a gyarapodás éveiben lépett be a történelembe, szülővárosa Európa egyik legdina-mikusabban fejlődő metropolisza volt. Rohamos magyarosodása modernizációját pedig nem hogy nem késleltette, hanem párhuzamosan együtt haladt vele. A pestbudai glóbusznak már ekkor megmutatkozott egy határozott jellegzetessége: erősen központosított, ugyanakkor a nemzeti öntudatot növelő kísérletek teremtettek ezen a tájon óriási és tágas köz-, és magán-épületeket. Az Európához, illetve a világhoz való minél előbbi fel- vagy visszacsatlakozás igénye, egy nagy felzárkózási kísérlet hozta létre azt a modern, lüktető metropoliszt, amely a Herzl-családnak is otthont adott, és amely tárt kapukkal várta a vidékről beáramló, etnikailag és vallásilag heterogén emberek népes seregét. Elég csak figyelemmel kísérni a város lakos-ságának gyarapodását. 1851-ben 178.000, 1870-ben több, mint 270.000 ember lakta az akkor még mindig Pest-Budának nevezett urbanizációs központot. 1890-re Budapest lakossága kö-zel félmillió volt, és évente újabb és újabb betelepülők növelték a városi lakosok létszámát.

A Herzl-család, amely a magyarországi zsidóság asszimilálódott rétegéhez tartozott, nagy zsidó közösség közepette élt a városban. A zsidók Pesten majdnem a lakosság húsz százalékát alkották, ami tetemes létszámot, több mint negyvenezer főt jelentett. A közösség jó részének magyarosodási szándékát jelezte a hitközség kebelében létrejött MIKÉFE, azaz Magyar Izrae-lita Kézműves- és Földmívelő Egylet. A forradalom, melyben oly sok magyar zsidó részt vett, valamennyire kárpótolni akarta őket a korábbi diszkriminatív gyakorlatért. Az 1849-es szege-di országgyűlés, cserébe a tömeges zsidó részvételért, emancipálta a zsidókat, de mivel idő nem volt rá, törvényerőre sohasem emelkedett. A forradalom letörése után, az abban való részvételük miatt, kollektív büntetés sújtotta a magyar zsidókat, tekintélyes summát, egymil-lió-kétszázezer forintot róttak ki rájuk, melyet aztán később, Ferenc József jóvoltából a Rabbiképző építésére fordíthattuk. A magyarországi zsidóság nagy része a magyar asszimilá-ció mellett voksolt, és erre az Izraelita Magyar Egylet képében szervezetet is létrehoztak, mely a zsidó iskolák magyarosításáért szállt harcba. Az 1867-es emancipációs törvény egyen-jogúsította a zsidókat, mint egyéneket, de nem mint közösséget, erre 1895-ig várni kellett; ekkor viszont, hasonlóan a katolikusokhoz, reformátusokhoz és az evangélikusokhoz, rende-zett helyzetbe jutott a zsidóság: „bevett" vallás, „történelmi egyház" lett. A zsidó közösséget mélyen érintette az 1868-as országos zsidó gyűlés: itt világosan kettévált a belső életében csak a XVI. századi halachikus kódexre, a Sulchan Aruchra támaszkodó ortodoxia és az azt megre-formálni, illetve a modern élet kívánalmaihoz alkalmazkodni óhajtó neológia. A zsidók nö-vekvő társadalmi befogadottságát jelzi, hogy Wahrmann Mór személyében zsidó országgyű-lési képviselője lett a magyar parlamentnek. Fontosságát, súlyát az is mutatta, hogy ő volt az a pesti képviselő, aki benyújtotta a város egyesítését célzó törvényjavaslatot. Herzl Jakab, aki-nek vagyonát a híres rokon, Heltai Jenő többszázezer forintra becsülte, nagy gondot viselt fia nevelésére. Heltai Jenő apja, Salamon testvére volt Herzl Jakabnak, innen eredt a rokonság. Herzl Jakab családja a kor szokása szerint magánnevelőt, egy Iricz Adolf nevű fiatal joghall-gatót vett fel Herzl Tivadar mellé, aki napi egy órában tanult írni-olvasni. A gyermek fogé-konyságát bizonyítja, hogy pár héten belül már magyarul, németül és franciául írt néhány sort a szüleinek. A gyermekkorában csak Dórinak becézett Herzl Tivadar 1870-ben kezdte meg tanulmányait a Pesti Városi Főreáltanodában, ahol - saját bevallása szerint - „a modem tudo-mányokra helyezték a fő hangsúlyt. Abban az időben de Lesseps volt a nap hőse, és én kidol-goztam egy tervet egy másik földnyelv átvágására". Ferdinánd Lesseps az 1869-ben átadott Szuezi-csatorna építője volt, és ő vezette azt a Panama-társaságot, mely később korrupciós ügyeivel oly nagy veszélybe sodorta nemcsak a francia zsidóságot, de a francia demokráciát is. Mindenesetre Herzl már ekkor jelét mutatta a modern technika iránti rajongásának, s ez a tulajdonsága (mely azért sohasem társult szakértelemmel) élete végéig megmaradt. Ugyanak-kor nem szabad azt elfelejtenünk, hogy ez a vonása csak kora egyik legfontosabb vonását in-teriorizálta, és ez a „bensővé" vált „külső" vonás egyébként is találkozott az iskola erős ter-mészettudományos oktatásával.

Bár-Micvó rítusok

A pesti Reáltanodát 1855-ben alapították, és 1861-ben változott át az oktatás nyelve né-metről magyarra. A gimnáziummal ellentétben, hat osztályos volt, a tanévet pedig négy ne-gyedévre osztották. Herzl Tivadar nem volt rossz tanuló, bár kiemelkedő tanulmányi eredmé-nyeket sem mondhatott magáénak. A későbbi történtek fényében bizarrnak tűnik, hogy nem volt különösebben erőssége a vallási stúdium, és csak a második évben javította fel lényege-sen eredményét. Andrew Handler véleményével szemben, aki lehetségesnek tartotta, hogy egyáltalán nem is volt bár-micvója („a törvény fia": 13 éves korban lezajló zsidó „férfiváavatási szertartás", melytől kezdve kötelező a zsidó vallási parancsok betartása), Heltai Jenő, családi elbeszélésből határozottan idézi: „Arra emlékszem, hogy édesapám még felnőtt koromban is beszélt Tivadar Bar-Micvájáról, amelyet a nagytemplomban tartottak. Tivadar volt a Maftir. Erős, acélos hangon énekelte az ősi dallamot, amelyre Iricz Adolf hit-oktató tanította. Akkor már a Mária Valéria utcai Thonet-házban laktak Jakab bácsiék. Annyi szobájuk volt, hogy én azt meg sem tudtam számolni. Ez a sok szoba mind tele volt vendéggel a Bar-Micva ünnepélyen, amelyen Tivadar,- mint ahogy szüleim neki magának később is sok-szor említették - megható, saját szerzeményű versét olvasta fel..." (Zsoldos Andor, 1981.) A bár-micvó szertartás Közép-Kelet-Európában más és más rítus szerint zajlott. Magyarorszá-gon általában a születésnapot követő hétfőn vagy csütörtökön tartották az ünnepséget, mely-nek keretében a gyermek maftir lett, azaz őt érte az a megtiszteltetés, hogy a tóraszakasz fel-olvasása után következő prófétai olvasmányt, a haftarát felolvasta. Ennek megtanulásához nem kellett nagyon héberül tudni, hanem, mint valószínűleg a fenti esetben is, bemagoltatták a gyerekkel a szöveget. A Herzl-család egyébként nem volt túlzottan vallásos, bár Jakab min-den péntek délután elment a zsinagógába, hogy köszöntse „Szombat Királynő" bejövetelét, és utána otthon a hagyományos ünnepi vacsorával tette emlékezetessé a napot. Arra azonban semmilyen jel nem utalt, hogy szigorúan betartották volna a vallási előírásokat, inkább egyfaj-ta vallási minimumot tartottak meg, ami viszont éppen megfelelt a hagyomány abszolút szigo-rától elszakadó, de az asszimiláció hosszú útjának egyáltalán nem a végén tartó átlagos pesti neológ zsidó vallásosságának. A család társadalmi közege szintén a zsidóság volt, az embe-rekkel kialakult érintkezési kötelékeiket ekkor még meghatározta a régi rítusközösség, bár a kor viszonylagosan befogadó volt az ország „hasznára" lévő zsidókkal, és ez már csökkentette a zsidók és nem-zsidók társadalmi és társasági távolságát.

Több magyar nyelvű írása volt

Herzl szervezési készsége már korán megmutatkozott. 1874 februárjában, iskolájában Wir néven alapított testvérével, valamint Wilhelm Diamant nevű unokatestvérével együtt iro-dalmi társaságot. A társaság alapszabályait is ő dolgozta ki; ő volt az elnök, míg a titkár Isidor Deutsch lett. Az 1874 áprilisáig működő kör erősen a német nyelvű irodalom hatása alatt állt, elsősorban a Magyarországon született német költő, Nikolaus Lenau és Hölderlin hatása érvé-nyesült. Ülésein a tagok a saját írásaikat is felolvasták, így Herzl több, németül írott műve is előadásra került. Ezek a következők voltak: Amazim és a Genius (legenda), A barátok (mese), Az elvarázsolt hárfa (mese), Párizstól Cambessáig (versek), Harc a bosszú jogáért (rajz), A tanár a pácban (tréfa), A bajusz (fordítás Arany Jánosból), A haldokló komédiás (vers), Ke-gyetlen gyilkosság (vers). A Herzllel foglalkozó óriási irodalom nagy része - Handler kivéte-lével - nem vesz tudomást a magyar nyelvű műveiről. Pedig több magyar nyelvű írást is maga után hagyott. „A világ első hegedűművésze" címűben egy 1714-es velencei versenyről írt. De megigézte őt Arany János és Vörösmarty Mihály is. Vörösmartyról „A magyar költő" című írásában a költőnek a halállal és a romlással való megigézettségét tárgyalta. Szintén fontos „Toldi Miklós" nevű munkája, mely Arany hatalmas művének összefoglalása. A Herzlben pusztán csak véletlenül és csak néha magyarul írót látók perdöntő bizonyítékot láthatnak ab-ban, hogy több dolgozata csak német tükörfordítás. Ugyanakkor több olyan magyar írása is van, mely nem ide sorolható, és amely magyar irodalom-, és kultúrtörténeti szempontból is értékelhető. „Az oxigén" című dolgozata az égés kémiai folyamatát taglalja, és azt is meg-vizsgálja, hogy az oxigénnek más nyelvekben milyen szó felel meg. Azt is megállapítja, hogy magyarul ez a szó az éleny. Megvizsgálja kémiai összetevőit és felsorolja azokat a tudósokat, akik hozzájárultak a felfedezéséhez. Más írásaiban egy közeli fürdőhelyen eltöltött vakációt ábrázol, valamint „visszarepül" a XVII. századba, és német tájon kalandozva az évszakok változásait rajzolja meg. A legszórakoztatóbb „A bölcsek köve (humoristicus novella)" című írása, melynek hőse egyetemi rektor és kémikus, aki egy csodálatos vegyülettel akarja fel-idézni a Föld szellemét. Erről Herzl Tivadar megjegyzi, hogy ez a „csoda" nem volt egyéb, mint az az igen kellemetlen szagú kalapzsír, melyet alföldi pásztorok használnak a legelésző marhák megvadítására, mégpedig úgy, hogy meggyújtják. Esszét írt Savonaroláról is, de ezt négy tervezet előzi meg, míg el nem készült a végleges verzió „Girolamo Savonarola" cím-mel. A „Catilina összesküvése" a romlott, erkölcstelen patríciusokat vádolja, míg az „I. Napó-leon"-ban a történelmi személyiség a legendával keveredik.

Ebből az időből két, apjának írt feljegyzés maradt fenn, ám később meglehetősen sokat írt gyakran üzleti úton lévő szülőjének. Újságírói vénája hamar megmutatkozott, korán elkez-dett lapokba is publikálni, a PesterLloyd-nak, a Falk Miksa által kiadott lapnak is írt. Egyéb-ként magyarul később is kiválóan tudott, és nem felejtette el a nyelvet; erre rokona, Heltai Jenő később visszaemlékezett: „Tivadar anyanyelve magyar volt, és mikor évek múlva talál-koztam vele, soha nem volt észrevehető magyar beszédjén semmiféle akcentus. Tökéletesen ismerte a magyar irodalmat, rengeteg magyar verset tudott könyv nélkül, mégpedig nemcsak azokat, amelyeket az iskolában kellett megtanulnia, hanem főképpen Arany Jánosnak, Petőfi-nek, Kiss Józsefnek igen sok versét..." (Heltai; Zsoldos A 1981)

Sok nyelvű tanárok, poliglott diákok

Herzl 1875 februárjában elhagyta a Reáltanodát, és később ezt az iskola antiszemitizmu-sával indokolta, melyet a magyar hátteret nem ismerők közül sokan (így Carl E. Schorske is) minden további nélkül elfogadtak. 1898-ban kiadott angol nyelvű „Önéletrajz"-ában („Autobiography") így vallott erről: „Akkor, amikor elvesztettem a logaritmusok és a trigo-nometria iránti (korai) olthatatlan érdeklődésemet, kifejezetten antiszemita tendencia uralko-dott a Realschulé-ban. Egyik tanárunk a „pogányok" szó jelentését megvilágítva, a követke-zőket mondta: Ezek között vannak a bálványimádók, a mohamedánok és a zsidók. Ezután a sajátos okfejtés után elegem lett a Realschulé-ból és inkább ehelyett olyan intézményben akar-tam tanulni, ahol humaniórákat is tanítanak". Herzl, aki máskor is hajlamos volt arra, hogy utólagos szellemi állapotait vetítse vissza a múltra, és döntései megokolására kulturális-történeti genezist konstruáljon meg, itt minden bizonnyal nem mond igazat. Valószínűleg ar-ról volt szó, hogy a logaritmusok terén megmutatkozó fogyatékossága miatt vitték át, vagy a saját elhatározásából választotta a humántárgyak oktatására sokkal nagyobb hangsúlyt helye-ző gimnáziumot. Herzl már idézett önéletrajzi részletével azt akarta bebizonyítani, hogy ő az „örök antiszemitizmus" által már gyermekkorában érintett személy, valamint hogy az olvasók egy művelt német kultúrájú osztrák zsidó, és nem egy magyar patrióta írásait olvassák.

Herzl Tivadar tanulmányait a „Pesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgymnasium"-ban folytatta tovább. Az 1822 decembere óta működő iskolában 1861-ig a tanulók megválaszthat-ták, hogy milyen nyelven válaszolnak a tanáruk kérdéseire. A következő évben az evangéli-kus Presbitérium memorandumot küldött a Pesti Izraelita Hitközség központjához, kérve, hogy jelöljenek ki az iskolába egy olyan vallástanárt, aki tud magyarul, mert az összes zsidó diák már tud a nyelven. Az iskolát azért preferálták a zsidó diákok, mert a katolikus gimnázi-umok szigorú rendelkezései miatt főleg ide jöhettek, ezért kifejezetten zsidó iskolának számí-tott.

És jött Istóczy, az antiszemita

Herzl első bizonyítványa 1876 februárjából származik, és általában jó tanulónak mutat-kozott, 1877 júniusára viszont sokat esett jegyeinek az átlaga. Az ok abban rejlik, hogy az ekkor még kizárólag írói identitással rendelkező kamasz Herzlnek rengeteg idejét vette el a betűkkel való foglalatoskodás. Nem csak Falk Miksa lapjába, de Silberstein-Eötvös Adolf orgánumába, a Pester Journalba is írogatott. Ekkor már a bécsi Leben című hetilapba is meg-megeresztette szarkasztikus tudósításait a budapesti országgyűlésről, melyek méltó elődei voltak szellemes francia parlamenti tudósításainak. A gimnáziumi évekről romantikus és vi-lágfájdalommal telített emlékei voltak Herzlnek. Egy 1882-ben keletkezett irodalmi skiccében („In meiner Vaterstadt"; „Szülővárosomban") erről így írt: „A gimnázium a költői évek bor-zasztó érzésével és titkos örömével, amelyet az egyszerű és a nyárspolgár csak serdülőéveknek nevez … Az út, amely a város végéig vezet. Egykori barátommal gyakran ki-kijártam arra, ha szép volt az idő. Hogy miért? Részben, hogy a cigarettázás szenvedélyének hódoljunk, másfe-lől pedig — költőien szólva — hogy nézzük a naplementét és hogy akkori bizalmasommal be-szélhessek..." Egyik volt iskolatársa pedig így emlékezett vissza rá, a koraérett kamaszra: „Fekete és nyurga, bár elegánsan öltözött fiú, mindig sziporkázóan szellemes, és annak elle-nére, hogy humornak és viccnek a kedvelője, általában meggondolt, ironikus, sőt szarkaszti-kus. Ezek a tulajdonságok természetesen nem tették őt népszerűvé, bár népszerűtlen sem volt".

A Herzl-családot 1878. februárja legelején óriási tragédia érte. Pauline, Dóri testvére, aki szabadidejében amatőr színésznő volt, tífuszban meghalt. A későbbi Altneuland („Ösújország") című regény Mirjamját minden bizonnyal nővéréről mintázta Herzl Tivadar, akinek a halálát akkor még nem érezte át. Pauline halála véglegessé tette a család elhatározá-sát, hogy Bécsbe költözzenek. Dóri itt magántanuló lett, majd 1878 júniusában visszatért Bu-dapestre, hogy letegye a vizsgáit, majd a záróvizsgát. A legjobb eredményt vallásból és né-metből érte el, míg görögből, matematikából, történelemből és földrajzból csak „sufficiens" („elégséges") sikeredett. Júliusban megkapta kézzel írott, latin nyelvű érettségi bizonyítványát is, a „Testimonum maturatis"-t. Ugyanezen év április 8-án mondta el Istóczy Győző antisze-mita beszédét a budapesti parlamentben. A két eseménynek látszólag semmi köze sincs egy-máshoz, de az biztos, hogy Theodor Herzl életében új szakasz kezdődött, és elszállt annak az esélye, hogy magyar író váljon belőle. A kizárólag a saját költői-írói-újságírói ambíciói meg-valósításával foglalkozó, a zsidó középosztályhoz tartozó, budapesti Herzl Tivadarból bécsi Theodor Herzl lett, akiről sejteni sem lehetett, hogy később mivé válik. A formálódó szemé-lyiség életének új szakaszához érkezett, a család pedig immár a császárvárosban próbálta elfe-ledni Pauline-t és a Tabak-Gassét, Budapestet és Debrecent.

Borsányi Schmidt Ferenc: A meditáció helye a zsidó szellemiségben

Nagyon kevesen hallottak a zsidó kultúra, s ebben különösen a zsidó vallás egy fontos szellemi-lelki gyakorlatáról, a zsidó szellemiség talaján létrejött és abból táplálkozó meditáció-módszerekről. Kevesen hullottak róla, még kevesebben ismerik. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a kabbala irodalmát és történetét, vagy olvasgatjuk a chaszid rebék történeteit, a személyükhöz és életükhöz, cselekedeteikhez fűződő legendákat, megtudjuk, hogy a zsidó hagyomány Igen jelentős, már a bibliai időkben is gyakorolt és ma is alkalmazott, a pszichét és a tudatot fejlesztő, iskolázó módszere a meditáció. Technikáját és nemzedékről — nemzedékre hagyományozott elméletét tekintve rendkívül kifinomult, kidolgozott támasza, előmozdítója az elmélyedt szellemi, és ezen belül a vallási életnek. Gyakorlása a próféták kora óta napjainkig töretlen, élő része a zsidó szellemiségnek, ennek ellenére manapság kevéssé ismert, mondhatnánk, rejtett kincse kultúránknak.

A zsidó meditáció napjainkban leginkább a kevésbé nyitott ultra-ortodoxiában és a korunkbeli zsidó reneszánsz mozgató ereje, a chaszidizmus különféle irányzataiban követhető nyomon. Ahhoz, hogy megérthessük a jelenkori, főleg kelet-közép-európai csekély ismertségének, elterjedtségének okát, hogy miért oly kevés ember - zsidó és nem zsidó egyaránt - hallott a zsidó meditációról, figyelembe kell vennünk néhány történelmi tényt és eseményt.

A II. világháború során, alig több mint hatvan esztendeje, a világ zsidó népességének 30-40 százalékát meggyilkolták. A jól ismert tény mellett azt is meg kell jegyeznünk, hogy a megsemmisített zsidó közösségeknek több mint 80, talán 90 százaléka a hagyományokat őrző vidéki lakossághoz tartozott. A Római Birodalom óta fennálló nemzedékláncolatokat, közösségeket nem egészen harmincpercnyi idő alatt semmisítettek meg. Ezeknek és a hasonló alapoknak a tragikus megszűnése, hiánya, az ősi hagyományok több évszázada folyamatos, töretlen átadásának hirtelen megszakadása felmérhetetlen károkat okozott a zsidó szellemiség, a tudás, az ismeretek fennmaradásában, különösen a kabbala és benne a zsidó meditáció és egyéb kontemplatív gyakorlatok továbbadásában.

A holokausztot nagy veszteségekkel túlélt közösségek figyelme és energiája elsősorban arra irányult, hogy a zsidó szellemiség, a zsidó vallási és közösségi élet alapjait újra lerakják és életben tartsák. Az életben maradt tanítókra elképzelhetetlenül nehéz munka várt, hiszen a megsemmisített családi kör, a családi háttér feladatait is magukra kellett vállalni. Munkájuk gyümölcseként új tanító-nemzedékek sarjadtak. A nem a régi követelmények, hanem a sürgető szükséglet alapján válogatott emberanyagból nőtt új tanítók az alapszintű ismereteket természetesen megfelelő módon terjesztették, de a magasabb diszciplínákat, elvontabb ismereteket, mint a meditáció elmélete és gyakorlata, már nem mindig a kívánatos szinten és formában adták elő, ha az effajta kérdések egyáltalán felmerültek a tanítás folyamán.

A zsidó vallás, a judaizmus, valóban ősi múltra tekint vissza. A legrégibb folyamatosan fennálló és élő, emberek milliói körében gyakorolt, megszakítás nélkül áthagyományozott vallási, szellemi és nemzeti tradíció. A kereszténység és az iszlám misztikus, elmélkedő hagyományainak nagy többsége a judaizmusból átvett gyökerekből sarjadzott. Ha áttekintjük a vallások történetét, nyilvánvaló, hogy a zsidó vallás már jó másfélezer éves múltat tudhatott maga mögött a buddhizmus keletkezésekor.

A judaizmus mélységes múltja, egyedülállóan gazdag szellemiségű hagyománya, történetének számos évszázada során több meditáció-módszer születéséhez adta meg az inspirációt, a tápláló szellemiség talaját és a megtartó keretet. A zsidó meditációs és szellemi gyakorlatoknak több, egymástól néhány vonatkozásban eltérő, különböző típusa, válfaja ismert. Ezek közül néhány cselekvő jellegével, míg mások a mélységes nyugalom, az elcsitult elme mozdulatlanságával tűnnek ki. A gyakorlatok egyike - héber nevén ávodá - e speciális jelentésében a szellemi és érzelmi kötöttségektől való megszabadulást tartalmazza, valamint annak képességét, hogy a végső valóságot, annak felfoghatatlan mélységeit akár intuitív módon - a szokványostól eltérő tudatállapotban - megláthassuk, abba beleláthassunk, vagyis felfoghassuk, helyesebben: átélhessük. Azok az utak, azok a módszerek, amelyek ilyen pszichés feltételeket eredményeznek, ilyen tudatállapotokhoz vezetnek, jelentősen különböznek egymástól. A Talmud egy helyén úgy találjuk, hogy az Örökkévaló szemében minden ember egyforma; a mindennapok valóságában azonban figyelemre méltó különbségek mutatkoznak az emberek között. Ez a tapasztalati tény magyarázza az elmélkedés különféle módszereinek kialakulását, amelyek figyelembe veszik az emberek között észlelhető lelki alkatok sokféleségét, illetve ezek igényei szerint; módosultak. A módszerek e többfélesége lehetőséget ad a lelki-szellemi átélés egy-egy embertípushoz leginkább illő, annak leginkább megfelelő útjának választásához.

A zsidó meditáció eredete

A zsidó meditáció gyökerei természetesen a Tanachban, a zsidó Bibliában találhatók. Ha csak a Tórát, Mózes öt könyvét tekintjük át ebből a szempontból, hamarosan kitűnik, hogy a Tanachnak már e kezdő és legfontosabb könyvei is bővelkednek a meditációra vonatkozó utalásokban. A zsidó meditáció kezdetei azonban] könnyebben nyomon követhetők, valamint a meditáció hagyományai sokkal teljesebb kifejtésre kerülnek a prófétai könyvekben. A „próféta" szó héber megfelelője: návi. A szó tövéből két olyan szó is alkotható, amelyek valamilyen vonatkozásban összefüggenek a próféták meditáció-gyakorlásával. A „návuv" (üresnek lenni) arra mutat, hogy a meditáló üressé válik az önös gondolatok, az énközpontú megnyilvánulások számára; egyénisége megszabadul egojának nyűgétől. A „návi" szóból alkotott másik fogalom a „nává", vagyis folyik, előre csörgedez. A próféta volt az üreges nád, a nádból készített furulya, amelyen keresztül áramlik az Örökkévaló szelleme és dallama.

Van egy másik kérdés, amire felvilágosítást kapunk a prófétáktól. A próféták -csakúgy, mint más archetipusos személyiségek - Ábrahám és Sára, teljesen megvilágosodott emberek voltak, azonban ez a magasabb szintű tudatállapot nem csökkentette a közösségük, a népük iránti felelősség érzetét. Az állandóan, folyamatosan érzett felelősség a „tikkun olám", vagyis a világ jobbítása, megjavítása iránt mindenkor a zsidó szellemiség, a zsidó misztikus gondolkodás alapvető részét képezte. Ez a beállítottság nemzedékről nemzedékre mélyebbre eresztette a gyökereit. A kabbala korai mesterei, tanítói szellemi törekvéseik a meditáció révén elért-átélt „felemelkedéseik" révén, amelyek eljuttatták őket a tudat olyan régióiba, amelyek messze túl helyezkednek el azon a szinten, amelyet általában „mochin gádlut"-nak, kiterjesztett tudatnak, vagy „megvilágosodásnak" neveznek, gyakran pszichikai, fizikai veszélyeknek tették ki magukat. Gondolataik, írásaik ismeretében azonban nyilvánvaló, hogy ezeket a törekvéseiket mindig és kizárólag az a magasztos vágy irányította, hogy a világ, az emberek megjavuljanak, és hogy siettessék a Messiás eljövetelét a világ érdekében.

A misztikus törekvéseknek és közöttük a meditációnak a Tóra szövegére épített ösvényét a társadalmi felelősségérzetnek és a misztikus fejlődés célkitűzésének ilyesfajta együttese jellemezte. Valakinek a szellemi szintjét, nevezetesen azt, hogy elérte-e a meditáció kitűzött és megvalósítható célját, a megvilágosodást, nem tudjuk anélkül vizsgálni, felmérni, hogy figyelembe ne vegyük e személy kapcsolatát barátaival, hozzátartozóival, munkatársaival, gyermekeivel és a közösséggel, amelyben él.

A zsidó hagyományban, a hagyományt követő zsidó életben a neves tanítókat és a prófétákat szinte lehetetlen kiragadni a körülöttük fennálló különféle társadalmi összefüggésekből, vagy elválasztani koruk és környezetük jelentős társadalmi kérdéseitől, gondjaitól. Ezt, és az ilyesfajta gondolatokat érzékelteti, fejezi ki teljes átéléssel Mikhá próféta könyve (6: 6-8.): „Mivel járuljak elébe az Örökkévalónak, hajoljak meg a magasság Istene előtt? Járuljak-e eléje égőáldozatokkal, egyéves borjakkal? Kedvét találja-e az Örökkévaló kosok ezreiben, olajpatakok tízezreiben? Oda adjam-e elsőszülöttemet bűntettemért, testem gyümölcsét lelkem vétkéért? Megmondta neked, ember, mi a jó s mit kíván az Örökkévaló tőled, ha csak nem azt, hogy jogot cselekedjél és szeretetet kedvelj és alázatosan járj Isteneddel!"

A szokványos szint fölé emelkedett szellemiség, a megvilágosodás könyörületesség és az igazságosság iránti elkötelezettség nélkül nem sokat ér. A „megvilágosodásnak", vagyis a meditáció tulajdonképpeni céljának zsidó értelmezése megköveteli, hogy a „megvilágosodott" ne érezze - ne helyezze - magát a sokak, vagyis a társadalom érdekei, szükségletei, igényei és gondjai fölé; szellemi kiemelkedése révén ne távolodjon el, ne szakadjon ki embertársai köréből. Ez a felfogás megtalálható és nyomon követhető a Tóra alapjaira épült ősi hagyományainkban, és ugyancsak jelen van napjaink zsidó gondolkodásában. Prófétáink nem szerzeteskolostorok biztonságot, nyugodalmat kínáló magányában éltek, hanem kivétel nélkül és mindenkor népük körében tanítottak, együtt viselték, érezték és gyakran szenvedték mindazt, ami a nép egészét érte, foglalkoztatta.

Ugyanezt mondhatjuk el a korai és a későbbi korok chászid rebéiről, és természetesen a ma közöttünk-körülöttünk élő, tevékenykedő chászidokról is. Ennek a családias jellegűnek nevezhető társadalmi és kulturális kapcsolatnak a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen kulcsfontosságú magatartásforma a zsidó meditáció és a hozzá kapcsolódó „megvilágosodás", vagyis a sikeres meditáció során létrejövő újfajta tudatállapot pontosabb megértése szempontjából.

Idáig eljutván eszmefuttatásunkban, jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon milyen volt, miképpen működött a zsidó meditáció a kezdeti idők gyakorlatában. A Tanakhban, a zsidó Bibliában fennmaradt szövegek, különösen a prófétai könyvek tanúsága szerint ez az ősi időkben gyökerező hagyomány számos módszert, lehetőséget ismert arra vonatkozóan, hogy miként emelje fel, hogyan juttassa magasabb tudatállapotba a meditálót. Ezek egyike volt a zene. A zene nyújtotta az egyik lehetőséget, mondhatnánk: segédeszközt arra, hogy a meditáló tudata, visszahúzódva a „köznapi" gondolatok, az ezekből eredő gondolatfűzések szövevényéből, az összpontosítottság állapotába kerüljön, hogy így megszabadulva a szokványos tudat szülte illúzióktól, ezek fölé emelkedhessen.

A chaszidizmus a zsidó zenének valóságos reneszánszát hozta. A misztikus mesterek, a kabbalát tanulmányozó és művelő rabbik számára a dallamok gazdag forrásai voltak a misztikus élménynek, telve voltak misztikus jelentéssel. A Zóhár, a kabbala legfontosabb könyve, gyakran szól a zenéről, a dallamokról. Ezt a mondatot is ott olvashatjuk: „A legmagasabb egekben van egy bizonyos templom, amelynek kapui csak a dal erejével nyithatók ki."

A C'fáton (Izrael) élt és munkálkodott kabbalisták - közöttük Jichák Lurijá, S'lo-mo Álkábec és Jiszráél Nádzsárá rabbik -több, széles körben ismertté vált dallamot alkottak, olyanokat, amelyeknek kedveltsége az évszázadok során is fennmaradt.

„Szolgáld az Örökkévalót örömmel, vidámsággal" - visszhangozzák a chászidok a Bá'ál Sém Tov kora óta. „Gyermek csak öröm révén születhet. Ugyanez vonatkozik - mondja a chaszidizmus alapítója - arra, aki azt szeretné, ha imái eredményt hoznának. Öröm kell, hogy áthassa a felajánlott imát!" Mózes ötödik könyvének (D'várim) azt a versét (16: 15.), amelyet a Tóra S'mi- i ni Áceret, a Sátrak Ünnepének nyolcadik, befejező napjára ír elő, a Best (Bá'ál Sém Tov) életünk mindennapjaira alkalmazta: „[...] meg fog téged áldani az Örökkévaló, a te Istened minden termésedben és kezed minden munkájában; és légy mindig vidám."

A zsidó meditáció korunkbeli nagy ismerője, Avram Davis említi egy írásában azt a Jeruzsálemi idős embert, aki éveinek súlya és láthatóan reumatikus természetű betegségeinek nem kevésbé nyomasztó terhei alatt görnyedten, Szimchát Torá ünnepén, a táncolók között termett, magához ölelt egy Tóra-tekercset (kb. 20 kg.), és táncolni kezdett. Lassú tánclépésekkel haladt körbe, mozdulatai egyre fürgébbek lettek, tartása kiegyenesedett. Lépései fokozatosan könnyebbé váltak, forgott a Tórával, magasan a feje fölé tartva a felöltöztetett szent tekercset. Arca lángolt, úgy lendült a zsinagóga kövezetén, mint egy suhanó fáklya.

A meditáció feladata, rendeltetése

Ha sorra vesszük a világ létező, élő kultúráit, s bennük a hozzájuk kötődő, általuk megőrzött meditáció-hagyományt, mindegyikükre jellemző, közös tulajdonságként összegezhetjük: a meditáció a tudat összpontosításának egy módszere. Rendeltetése, hogy a Lényeg meglátásának és a mindent felölelő, általános törvényszerűségek megértésének egy új, magasabb szintjére lendítse a tudatot, a felfogó elmét. A zsidó vallásban és a talaján felépült szellemi kultúrában a meditáció elsődleges, talán legfontosabb feladata, hogy „megnyissa a szívet" és felkészítse a tudatot arra, hogy éppen a meditáció szellemi-lelki folyamata révén közvetlenné válhat a kapcsolat az Örökkévaló és a halandó ember között. A nem rutinszerű, az átéléssel, a teljes és összpontosított figyelemmel (kávvánával) elmondott ima — a meditáció egyik módja -vezet az egyesüléshez (az általános vallástudományból ismert unio mysticához), amelyben a hétköznapok gondjaiban, törődéseiben, de még az örömeiben is elfáradt, eltompult emberi szellem - nevezhetjük léleknek is - találkozik Alkotójával. A vallási előírások megtartása és a hozzájuk való töretlen kötődés, a Tóra tanításának, szellemiségének szüntelen szem előtt tartása, végső soron a tudatnak ezt a fokozott összpontosítását is hivatottak segíteni, aminek legmagasabb, végső szintje a szüntelen ragaszkodás (az egyesülés) tudati állapota, a d'vékut.

A zsidó vallás több mint két évezredre visszatekintő legfontosabb megnyilvánulása, a folyamatos tanulás is ennek a szellemi-tudati állapotnak megvalósulását célozza.

Zsidó meditáció - modern világ

A zsidó történelem hosszú évezredei és töretlen vallási-szellemi hagyománya során a meditáció különféle formákat öltött, él több típusa, módszere alakult ki. Manapság általában három fő típusát különböztetjük meg:

1.) Felépített, külső irányultságú meditáció, hagyományos héber elnevezéssel: hiton'nut. Ennek lényege a valamely fizikai vagy mentális tárgyra irányított figyelem, s az így megvalósuló kontempláció, vagyis elmélkedés, amelyet megfelelő tudatállapot elérésekor már meditációnak nevezünk. A külső, tehát nem gondolati, vagy érzetjelenségként mutatkozó tárgy (fizikai vagy szellemi objektum) mintegy segédeszközként kerül alkalmazásra a figyelem megfelelő szintű összpontosítása, a magasabb rendű tudatosság létrejöttéhez. Ezt a fajta meditációt - mint már említettük — „külső" típusnak nevezzük, mert a meditáló egy kívül levő tárgyra - egy menórára, gyertyalángra, egy leírt szóra, a Tóra egy papírra vetett mondatára vagy éppen a Chumásban fellapozott oldalára - irányítja a tudatát. Ez a tudat kötöttségeitől való megszabaduláshoz vezet, hiszen nem arra a tudattartalomra irányul, összpontosul a figyelem, ami önmagában jelen van, hanem egy tőle független dolog, egy külső tárgy felé.

„Felépítettnek" is nevezzük ezt a típust, mert naponként és többször ismételhető, és minden alkalommal ugyanazt a mintát, azonos szerkezetet követi.

2.) Ezt a típust belső irányultságúnak nevezzük; héber fogalommal általában a „hitbod'dut" szóval jelöljük. A meditáló belülre, önmagába irányítja figyelmét; éber figyelemmel kíséri gondolatait és érzéseit, amelyek benne keletkeznek. Az ilyen típusú meditáció általában csendes, de nem feltétlenül kell, hogy csendben történjen. Míg a tudat szemlélődik önnön tartalmán, a benne alakuló képeken, gondolatfűzéseken, a száj utat engedhet az ima spontán szavainak, mondatainak is.

Gyakran idézik a braclavi cáddik, rabbi Náchmán ben Szimchá (1772-1811) beszélgetéseit Istennel, mint a hitbod'dut egyik legszebb példáját. A meditációnak ez a típusa arra irányul, hogy fokozza az áhá-vá, a szeretet erejét. Ezt úgy éri el, hogy a Boré' Báruch Hu-ra, a Teremtőre összpontosítja a tudatát, minthogy Isten ott lakozik minden ember lelkében. Ez azt jelenti, hogy átadjuk magunkat és feloldódunk a szeretet önkéntelen áramlásában.

3.) A meditáció harmadik típusa lényegét tekintve nem-irányított. Ez a módszer oly módon igyekszik megközelíteni a Végtelent, hogy nem veszi igénybe a meditáció végcéljához segítő eszközöket, az „utat" egyengető fogódzókat. Az Egyetlennel való egyesülést azonnal, s nem valamely, a tudatban végbemenő fokozatos történés eredményeként keresi. Valójában e meditációmódszerek mindegyike az Egységnek ezt az állapotát célozza meg, de a nem-irányított meditáció mellőzi az ösvényt simábbá tevő apróbb kitérőket és egyéb támaszként használható praktikákat. Ez a módszer maga a hirtelen, azonnali ráébredés, a keresett Valóság közvetlen tapasztalása.

A meditáció szintjei

A korunkbeli meditáció mesterek többsége az ismertetett három meditáció-típust általában két osztályba sorolja:

A.) Dinamikus vagy törekvő meditáció, amelyben a tudat aktív.

B.) Elernyesztő, elcsendesedő meditáció, amelyben a tudat a teljes nyugalom állapotába kerül.

A zsidó meditáció korábban említett osztályozása is kínál egy kettős csoportosítást:

1.) Az, amely a meditálót fokozatos szellemi kibontakozáshoz vezeti;

2.) Az, amelyik azonnali ráébredést, hirtelen belátást eredményez.

Aryeh Kaplan (1940-1983), a kabbala és a zsidó meditáció oly korán elhunyt tudós kutatója, számos kitűnő könyv szerzője azt hangsúlyozta, hogy a meditáció különféle módszerei a kabbala virágkorától kezdődően egy általános, közösnek tekinthető rendszerbe sorolhatók. A meditáló először a hágá-meditáció szintjére kerül, ami egy kívülre, a szubjektumon kívül lévő tárgyra irányuló kontempláció, elmélkedés. A meditáló tehát egy önmagán kívüli anyagi vagy szellemi tárgyra irányítja tudatát. Elcsendesíti, nyugalmi állapotba hozza elméjét, amihez segítségül hívhat egy ismételgetett dallamot, szót, hangot vagy egy tetszés szerinti tárgyat. Az elme így előálló nyugalmi állapotában közelíti meg a bitul (megszüntetés) állapotát, amit a szakszövegek az ego megsemmisítésének, megszüntetésének neveznek. A Talmud ezt a szellemi felemelkedést a „termek" vagy „paloták" metaforájával írja le. Ez a már ismert „fokozatosan előre haladó meditáció", amit dinamikus, vagy törekvő meditációnak is neveztünk, mert ebben a tudat aktív aspektusában van jelen.

Ahogy a meditáló tudata magasabb szintre emelkedik, a meditáció „szijách" nevű formájába lép. Ez a tudat kiürítését jelenti, ami a kabbala szimbolikájában és szóhasználatában úgy fogalmazódik meg, mint a tudat „elengedése" az ún. „paloták" egyikébe, vagyis a transzcendentális szférába. A szijách-meditáció tehát nem más, mint a tudat aktív „tisztára törlése".

A hágá- és a szijách-meditáció a gyakorlatban néha egybe olvad; a kabbalisztikus kifejezésmód ilyenkor a „belépés a pardészbe", vagyis a „gyümölcsöskertbe lépésről" beszél.

A meditációnak ezt a magasabb szintjét megfelelő mester irányítása, ellenőrzése nélkül nem ajánlott gyakorolni; a Talmud több helyen figyelmeztet erre.

A tanuló előrehaladása során alkalmassá válik a kávváná tudatállapotának átélésére.

Dov Baer, a mezericsi mággid (1704-1772), a chaszidizmus talán legjelentősebb mestere mondta: „Amikor magadra gondolsz, a semmi ('ájin, 'éjn) jelenjen meg tudatodban, és teljességgel feledkezz meg magadról. S akkor felül fogsz emelkedni az időn ...eljutsz oda, ahol minden egyenlő: élet és halál, óceán és szárazföld."

Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944-45)

1. A csillagos házak

A fővárosi zsidók elkülönítése

Budapesten a zsidó lakosság 1941-ben 184 453 fő volt, az összlakosság 15,8 %'át tette ki. Az 1941. évi XV. tc. alapján zsidónak minősítettek további 37 931, jiddis anyanyelvűnek pe-dig 408 személyt. Az 1944. március 19-i német megszállás után helyzetük gyökeresen válto-zott, májusban súlyosra fordult.

Május 3-án jelent meg az első rendelkezés a zsidók lakásainak összeírásáról, ezután a "tömörítésükre" irányuló előmunkálatok lendületet vettek. Endre László államtitkár június 9-én tartott értekezletet a belügyminisztériumban a "budapesti zsidók összeköltöztetésének ügyében". A megvalósítás végső formát Dorogi Farkas Ákos polgármester (16-án falragasz-okon megjelent) leiratában öltött, aki elrendelte, hogy a zsidók június 21-éig költözzenek ösz-sze az e célból sárga csillaggal megjelölt épületekbe. Intézkedése először 2600 házról szólt, s alaposan megbolygatta a főváros lakosságát.

A 21-i rövid, tarthatatlan határidőt 24-ére, szombat éjfélre tolták ki. A polgármester 22-én közölte a zsidók által lakható épületek kerületenkénti végleges listáját. Ezeket valamennyi utcai bejárat külső részén 51x36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű kanárisárga csillaggal kellett megjelölni, valamint "állandóan ép és tiszta állapotban" kellett tartani. A sárga csillag jelzés az adókerületi adószámviteli osztálynál volt beszerezhető.

A csillagos házak kijelölése nagy izgalmat keltett, számukat a hatóságok napok alatt 1840-re csökkentették. Az egykorú becslések szerint június 24-éig - az Eichmann SS-Obersturmbannführer vezette Judenkommando parancsára alakult - Zsidó Tanács legalább 170 000 zsidót költöztetett össze. (Közben közhírré tették: csillagtalan házban zsidó semmifé-le címen nem lakhat.) Az összezsúfolt zsidóknak családonként általában egy szoba jutott. Még egy szoba sem, ha a család négynél több tagú volt, és a szoba alapterülete nem haladta meg a 25 nm-t. Továbbá szobát kaptak a foglalkozásuk okán az orvosok, ügyvédek, mérnökök, ipart űzők. A csillagos házak keresztények lakta lakásait itt nem laknak zsidók! felirású, a székes-főváros címerével ellátott nyomtatvánnyal jelölték. Az összeköltöztetés, kényszerű lakáselha-gyás okozta megrázkódtatás több tucat - főleg idősebb - zsidó, köztük házaspárok öngyilkos-ságához vezetett.

A csillagos házaknak alig valamivel több, mint 10 %-a volt Budán. Ezek főként a Nap-hegyen, az Alkotás utcában, a Városmajor utcában, a Keleti Károly utcában és a mai Bartók Béla úton voltak. Óbudán a Vörösvári úton, a Bécsi úton, a Pacsirtamező utcában, valamint a Lajos utcában, az Ürömi úton és a Szőlő utcában.

Pesten a csillagos házak 70 %-át a Lipótvárosban, Terézvárosban és az Erzsébetvárosban jelölték ki. A többi kerületben elszórtan voltak "zsidóházak". Az épületekbe a zsidókat gya-korlatilag bezárták. Június 25-től a házak elhagyását először csak délután 14 és 17 óra között engedélyezték, később ezt enyhítették. Délelőtt 11 órától léphettek ki az utcára. Eletüket to-vábbi közlekedési és elkülönítési korlátozások, állandósult ellenőrzések nehezítették.

A csillagos házak mintája a Németországban 1939-ben kialakított Judenhaus-rendszer volt. Magyarországon ez módosult, a fővárosi zsidók túszként is számításba jöttek. A közpon-tosított gettó helyett a bombaveszélyes körzetekbe kívánták a zsidókat telepíteni, egyfajta védelemként az egész lakosságnak az 1944 áprilisától indult, kiterjedt légitámadásokkal szemben. Az erőszak nyomán a zsidók által kiürített, közel 19 000 lakást némi hivatali huza-vona után keresztényeknek utalták ki. (A visszamaradt bútort, felszerelést a zsidóknak nem volt szabad eladni, a keresztényeknek megvenni.)

A csillagos házakból a deportálást először a vidéki zsidóság kiszállítása után, júliusi ter-vezték. A június 26-i koronatanácson -nemzetközi tiltakozások, az ún. auschwitz jegyzőkönyv hatására - váratlan fordulat| történt. Horthy Miklós kormányzó kijelentette: "A budapesti zsi-dóság deportálását pedig szüntessék be!" Július elején a deportál; magyar megszállottal: Endre László és Bal László államtitkárok az SS tisztjeivel, az Eichmann kommandóval mégis a bu-dapesti deportálás előkészületeivel foglalkoztak Zászlószentelés ürügyén többezer csendőrt hoztak a fővárosba, akiket Horthy kormányzó főként az Esztergomról meglepetésszerűen ve-zényelt magyar páncéloshadtest főváros felvonultatásával távolíttatott el. A csillagos házak lakói július 8-ára ekként megmenekültek. (Az eseményt Koszorús Ferenc vezérkari ezredes márvány emléktáblája örökíti meg a Dohány utca 1. sz. épület falán.)

Az augusztusi deportálás elmarad

Az SS nem mondott le a fővárosi deportálásról, a semleges államok még Budapesten működő diplomáciai képviseleteinek kiállási azonban életmentő jelentőségű volt. Az SS elle-nében Krausz Miklós, a Jewish Agency for Palestina képviseletének budapesti vezetője és George Mandel-Mantello, San Salvador genfi főkonzulja nagy munkát végzett. Krausz a ma-gyar zsidók palesztinai kivándorlásának engedélyezéséért is sokat fáradozott. Carl Lutz, a budapesti zsidómentés egyik megalapozója és végsőkig kitartó személyisége volt segítségére. A svájci követségi tisztviselőnek nem volt ilyen hivatali megbízása. Erkölcsi meggyőződés-ből, humanitástól indíttatva cselekedett.

Július 24-én Weisz Arthur nagykereskedő fővárosi, Vadász utca 29. szám alatti házában (Üvegház) megnyílt a svájci követség Idegen Érdekeket Képviselő Osztályának kivándorlási irodája. Lutz támogatásával lendületes mentőmunka indult. A Sztójay-kormány határozata alapján névlisták készültek. Ezekre építve a minisztertanács által engedélyezett 7 000 személy helyett ugyanennyi családnak osztottak ki védlevelet. Mentőmunkát végzett a Svéd Vöröske-reszt is. Valdemar Langlet vezette budapesti irodája május óta menlevelet (Schutzbrief) adott az üldözötteknek. 16 részleget állított fel, majd több intézményt folyamatosan védnöksége alá helyezett. A Svéd Királyi Követség - már korábbi elhatározás alapján - svéd rokonokkal, kö-zelebbi svéd kapcsolatokkal rendelkezőknek Ivan Danielsson követ aláírásával svéd útlevelet adott, melynek tulajdonosa "védettséghez" jutott. Július 9-én Budapestre érkezett Raoul Wal-lenberg svéd követségi titkár. Kifejezetten a zsidó üldözötteket segítő céllal, melyhez az anyagi hátteret az amerikai Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board) biztosította. A svéd követség "C" osztálya lista alapján a svéd kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak svéd védleve-let, mentesítő igazolványt (Schutzpass) bocsátott ki. Kiállítói azon fáradoztak, hogy megkísér-lik az "útleveleseket" Svédországba kiuaztatni.

Spanyolország budapesti követsége a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül szervezte öt-száz zsidó gyermek és ötven-hetven kísérő Magyarországról Tangerba szállítását. A kiutazást a németek megakadályozták. ltot kormányzati háttérrel Ángel Sanz Briz Spanyol ügyvivő visszatérőleg és határozottan fellépett a veszélyeztetett magyar zsidók védelmében. (Kevésbé ismert, hogy a mentést külügyminisztériuma fontos megbízásaként teljesítette.) Francia nyel-vű, ideiglenes Spanyol útlevéllel látott el 352 zsidót, további 1898 pedig - spanyol "rokonsá-ga" in - spanyol védlevelet kapott. Legnagyobb részük megmenekült. A portugál diplomaták mintegy ezer magyar zsidó életét oltalmazták meg.

A követségi mentőmunka kapcsán Budapesten augusztusban és szeptemberben a magyar hatóságok által engedélyezettnél jóval több védlevél került kibocsátásra. Az ilyen okmányok iránti igény rohamosan növekedett, mert birtokosaik bátrabban mozogtak. Többen próbálkoz-tak, hogy a csillagos házakat elhagyják, és valamiképp felújítsanak vagy megteremtsenek rejtőzéshez, meneküléshez vezető kapcsolatokat. Az augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen sorolt adatokat fenntartással kezeljük, túlzónak tartjuk. Mégis, a számok mögött valós folya-matok voltak, a védlevelekre is épített bujkálás egyre kiterjedtebbé vált.

Jaross Andor belügyminiszter összegezéséből: "a Budapesten tartózkodó zsidók létszáma 280 000-re tehető. Zsidó lakásokban 170 000 zsidó van nyilvántartva. A hiányzó 100 000 zsi-dó keresztény lakásokban elbújva tartózkodik, vagy másutt szerzett magának búvóhelyet. A megkeresztelkedett zsidók száma Budapesten 20 000-re tehető." Az utóbbiakkal kapcsolatban kijelentette, hogy "ezeknek a kikeresztelkedett zsidóknak kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani". Tájékoztatója a napirenden tartott német deportálási tervekből fogant.

Augusztus derekán a német biztonsági szervek összehangolt, zsaroló fenyegetőzései mind nyíltabbá váltak. A csillagos házakba szorított zsidók körében a legnagyobb izgalom, félelem és kétségbeesés lett úrrá. Képviselőik Lutzhoz és Wallenberghez fordultak, hogy se-gítsenek a semleges államok budapesti követségeit a deportálással szembeni közös megmoz-dulásra bírni. A pánik jelei is megjelentek, az ügyben sürgős tiltakozást Angelo Rotta pápai nuncius készítette elő.

Augusztus 21-én a magyar kormányhoz Rotta pápai nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos Branquinho portugál, Ángel Sanz Briz spanyol és Antoine I. Kilchmann svájci ügyvivő jegyzéket intézett. Erélyes tiltakozásukban leszögezték, abszolút megengedhetetlen-nek tartják, hogy "faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embe-reket". A keresztény civilizáció nevében kérték, ne legyen több deportálás. A magyar kor-mány véget ennek az eljárásnak, melynek "sohasem lett volna szabad elkezdődnie". A 25-ére kitűzött budapesti deportálás -feltehetőleg Heinrich Himmlernek, az SS mi vezérének állás-foglalása után -elmaradt. (A gyors román átállási fordulat, Párizs eleste bizonyára közreját-szott.) A magyar fél jegyzékben javasolta, hogy a magyar zsidók ügyeinek intézését a néme-tek adják át ennek fejében a csillagos házakból a zsidóságot munkába állítják. A munkára képteleneket a Magyar Vöröskereszt közreműködésével vidéki táborokba helyezik. Lakatos Géza kormányával 28-án olyan megállapodás született, hogy a zsidó lakosságot a háború ér-dekeire való tekintettel Budapestről eltávolítják, vidéken koncentrálják és munkára fogják.

Az új magyar-német egyezség miatt a fővárosban előkészületek indultak a munkaszolgá-latra alkalmatlanok, az idős és gyermek zsidók vidéki táborokba koncentrálására. Ezt összefo-gással: elnyújtott orvosi vizsgálatokkal, megújított "sorozással" sikerült elszabotálni, mert attól lehetett tartani, hogy a megvalósítás Eichmann újabb deportálási eleteinek kedvez. (A Budapesten letartott, majd Sárvárra, internálásra szállított zsidókat a németek ekkor is - bo-nyodalmak nélkül - deportálták.) A vesztett háborúból tervezett magyar kiválás előtt figye-lemre méltó változások történtek. Horthy Miklós kormányzó kihallgatáson fogadta Stern Sa-mut, a Zsidótanács elnökét. A zsidó kivándorlások ügyében Komoly Ottó, a Budapesti Men-tőbizottság vezetője ifjú Horthy Miklóssal vette fel a kapcsolatot. Megindult a budapesti zsi-dóság megmenekülését is jelentő katonai lépések szervezése. Összeköttetés létesült a Magyar Front és az ellenállást latolgató, vállaló zsidó csoportok között. Tárgyalás indult Lázár Károly testőr altábornaggyal a zsidó munkaszolgálatosok (520 munkaszolgálatos századot tartott nyilván ekkor a Zsidó Hadviseltek Bizottsága) esetleges felfegyverzéséről, a zsidó ön-védelem megszervezéséről.

A budai várban, szűk körben latolgatott "kiugrás" csekély és végig nem gondolt előké-születeit árulások sorozata törte meg. Az október 15-i, második német fegyveres beavatkozás és a Szálasi-puccs újabb tragikus fordulatot hozott.

A Szálasi-terror idején

Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt,-Hungarista Mozgalom teljhatalmú vezérének hatalomra jutásakor az országban 250 000-280 000 (csillagos házakban lakó és rejtőzködő, valamint munkaszolgálatos) zsidó várta rettegve sorsát. Szálasitól és híveitől, a gátlástalan csőcseléktől semmi jót nem várhattak. Bár magát hívő kereszténynek, buzgó katolikusnak tartotta, Szálasit vad antiszemitizmus fűtötte. Végső célja a totálisan zsidómentes Magyaror-szág volt.

Szálasi napok alatt jóváhagyta, hogy a Budapesten lévő zsidókból a munkaképeseket "a háború végéig, kölcsönzsidóként" gyalogmenetekben indítsák útnak Németországba. Veesenmayer birodalmi megbízott követelésére és a fővárosba visszatért Eichmann-nal teljes egyetértésben abba is beleegyezett, hogy a zsidó munkaszolgálatos századok állományából 50 000 főt adjanak át a németeknek. A végrehajtás gyorsan ment. Beregfy Károly honvédelmi miniszter parancsára Hegyeshalomban elsőként tizenötezernyi zsidó férfi munkaszolgálatost adtak német kézre. November végén a fővárosi Józsefvárosi pályaudvarról vagonokban sánc-munkára szállíttatták a semleges államok követségeinek oltalmába vett, emiatt védettnek ne-vezett (inkább hitt) munkaszolgálatos századokat is. 18 000-nyi állományukban a magyar kultúra, a tudomány több zsidó származású kiválósága talált addig menedékre.

Közben a csillagos házakból a HM-rendeletre "honvédelmi szolgálatra" bevonult és a ki-terjedt razziákon összeszedett zsidókat a nyilaskeresztes pártszolgálatosok főként az óbudai téglagyárba kísérték. A Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén (Bécsi út 136.sz.) létesí-tett gyűjtőtáborba "tömörítették" a deportálandó zsidók ezreit, de bárkit, akit a nyilas fegyve-resek utcai vagy lakásrazziákon elfogtak, az országból "eltávolítandónak" szántak. Az óbudai téglagyárban a Nemzetközi Vöröskereszt delegátusa, Friedrich Born egykorú jelentése szerint egy időben 5000-6000 ember zsúfolódott össze. Részben a szabad ég alatt egy-három napig vártak a vezénylésre, majd a Bécsi úton elindultak nyugatnak a németeknek való "kölcsön-adás" felé.

Nőket a csillagos házakból munkaszolgálatra vezényeltek a Kerepesi úti új ügetőpályára, a KISOK pályára és más gyülekezőhelyekre is. A továbbiakban a főváros környéki erődíté-seknél földmunkákat végeztettek velük.

Az első zsidó menetoszlopok november 6-ától tűntek fel a bécsi országúton. Egy hét alatt 27 000 mindkét nembeli foglyot indítottak a rendészeti hatóságok a Piliscsabán, Dorogon, Süttőn, Szőnyön, Gönyün, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron át Hegyeshalomban végződő 250 km-es útra. A szökéseket sűrű razziákkal próbálták megakadályozni. A menetet kezdettől útszéli temetetlen holttestek jelezték.

Az SS-nek ígért magyar "kölcsönzsidók" 2000-4000 fős oszlopai - Friedrich Born szerint hetven százalékuk nő volt - rettegve vonszolták magukat a napi harminc kilométeres szaka-szokon. Bottal és puskatussal hajtották őket, míg a napi menetcélt el nem érték. Az éjszakázás legtöbbször a szabadban történt, vagy barakkban, dunai uszályon, istállóban, gyárépületben vagy pajtában. Gönyűn négy kikötött uszályon éjszakáztattak, ahol többen az öngyilkosságba menekültek sorsuk elől. Hegyeshalomban a 12 éves gyerektől a matrónáig csoportokban vár-tak a menetelők az SS-nek való átadásra. A halotti anyakönyvbe november 27-éig jegyezték be az elhalálozásokat, 93 végkimerülésben elhalt és 18 kiütéses tífuszos zsidóét. A beérkezet-tekről így írtak egy beszámolóban: "Állapotuk semmiféle más lelki nélkülözés vagy testi szenvedés által sújtott emberével össze nem hasonlítható".

A csillagos házakból Hegyeshalomba gyalogoltatott zsidók legnagyobb részét november 20-áig átadták az SS-nek. A deportáltak csoportjairól Zurndorfban (elcsatolt magyar község, Zurány) Rudolf Hoess SS-Obersturmbannführer, a birkenaui halálgyár korábbi parancsnoka rendelkezett. Több női csoportot Dachauba, Ravensbrückbe, ezek melléktáboraiba, másokat pedig vissza Magyarországra, a határmenti erődítő munkatáborokba szállítottak tovább.

A Pozsonytól Kőszegig húzódó Niederdonau erődvonalon 1945 márciusa végéig 35 000, zömmel budapesti zsidó robotolt. Húsz munkatáborba sorolták őket: köztük Ágfalva, Balf, Fertőrákos, Hidegség, Kőszeg, Donnerskirchen, Siegendorf, Rechnitz sokak számára jelentett végállomást. Az erődítésen kíméletlenül hajszolták a foglyokat, a legyengült, megbetegedett zsidó férfiakat és nőket őreik agyonverték, agyonlőtték. A szüntelen robotban minden harma-dik sáncmunkás elpusztult. Hasonló körülmények uralkodtak a Kőszegtől délre, a hármas ha-tárig kijelölt erődvonalon is. Összegezhetetlen a veszteség, amely az értelmetlen erődrendszer építése idején a hazai szellemi életet érte. Itt halt meg a neves irodalmárokból Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor, és Faddi-Förstner Dénes festő, a kórusmozgalmat szervező Vándor Sándor, Gosztonyi Lajos publicista és még sokan mások.

Az 1944. év utolsó két hónapjában a Szálasi rezsim ötvenezernél több munkaszolgálatost, a fővárosból gyalogmenetben elhurcolt zsidót adott az SS kezére. Az út közben elpusztult százakról nincs pontos számadat.

2. A pesti gettók

A gettók létrehozása

Szálasi Ferenc "nemzetvezető" november közepén arról döntött, hogy Budapesten egy nagy gettót állíttat föl, oda összpontosítja mindazokat a zsidókat, akiknek nincs kül- földi ál-lampolgárságot igazoló érvényes véd- levelük, védőútlevelük. Az új elkülönített, lezárt zsidó-negyed terve a főváros második gettójának létesítését jelentette, mert az úgynevezett nemzet-közi vagy védett gettó az Új-Lipótváros déli részén már a nyáron létrejött. (Lakói naponta reg-gel 8-9 óra között léphettek csak ki az utcára.)

A nemzetközi vagy védett gettó gyakorlatilag a semleges követségek által védett házak együttesét jelentette: a pesti Duna-parton, a Pozsonyi út, Szent István körút és Szent István park ki- jelölt házaiban szervezték meg. Ez a gettó korábban sem élvezett különleges státust, jogi- lag megalapozottat semmiképpen sem. Október 15-e után is csak nevében volt "védett". A felfegyverzett, zsákmányoló nyilaskereszteseknek kiváló célpontot nyújtott. A prédára le-sők - nem minden alap nélkül - úgy vélték, hogy ezekbe a házakba húzódtak a tehetősebb zsi-dók ezrei. Olyanok, akiknek elég pénzük vagy összeköttetésük volt, hogy svéd, svájci, portu-gál, spanyol, vagy éppen vatikáni védlevelekhez jussanak. Felismerték, hogy a "védett házak előtt álló rendőrposzt aligha fog ellenállni, nem nyújthat védelmet a nyilas osztagok túlerejé-vel szemben. A nyilasok november 23-ától kezdték meg éjszakánként a kifosztott zsidókat belelőni a Dunába. November végén a Zsidó Tanács megpróbált tiltakozni a központi vagy nagy gettó megszervezése ellen. Arra hivatkozott, hogy a zsidóságnak "minden anyagi és egyéb eszköze hiányzik, lehetetlen egy kijelölt város- részt úgy berendezni, hogy az még csak a legelemibb követelményeknek is megfeleljen."

A beadvány szerzői még reménykedtek. "Szerény véleményünk szerint a kormányzatnak sem lehet szándéka a Magyarországon ma még megmaradt zsidóságot olyan körülmények közé hozni, amely a pusztulást jelenti számunkra." Hiába hívták föl az illetékesek figyelmét, hogy "az összeköltöztetés csak a 16 éven aluli gyermekeket, az öregeket és a betegeket érinte-né, hiszen a zsidók egy része időközben külföldi "védetté" vált (óvatos becslések szerint is több tízezer ember szerzett magának hamis vagy valódi védőútlevelet, védlevelet), a munkaképes korú zsidókat pedig már régen bevonultatták munkaszolgálatra".

A "hungarista" Belügyminisztérium tisztviselői a Zsidó Tanács tiltakozását semmibe vet-ték. November végén a csillagos házak még megmaradt lakóinak a beköltözése megindult a Dohány utca - Nagyatádi Szabó István utca (ma Kertész) - Király utca és Károly körút hatá-rolta 0,3 négyzetkilométernyi területre. Csak annyit vihettek magukkal, amennyit a kezükben képesek voltak. A Zsidó Tanács tagjainak többsége mindent elkövetett, hogy a még nemzeti-szocialista uralom alatt lévő Európa utolsó és egyetlen nagyobb zsidó tömeget magában fogla-ló gettójának élelmezéséről, lakóinak biztonságáról valamiképp gondoskodjon. A gettót kör-zetekre osztotta, szervezeteket állított fel.

Szálasi parancsára december 10-én a központi gettó négy kapuját lezárták. A zsidóknak csak befelé volt út. 243 épületbe 70 000-nél több embert költöztettek ismét össze. A lakóépü-letek, lakások száma a főváros ostroma miatt állandóan csökkent.

A gettóélet nyomorúsága

Az állami hatóságok által kiutalt nyomorúságos fejadagon felül segítségre csak egyes diplomáciai képviseletektől és a Nemzetközi Vöröskereszttől, valamint ez utóbbi nemzeti szervezeteinek budapesti képviselőitől számíthattak. Rajk Endre, készletügyi kormánybiztos 915 kalóriaértékű napi fejadagot engedélyezett. A Zsidó Tanács hiába hivatkozott a közismert tényre: egy 70 kg súlyú felnőttnek, ha nem dolgozik, naponta legkevesebb 2200-2500 kalóriá-ra van szüksége az életben maradáshoz, a zsidóknak kiutalt fejadag emeléséről nem lehetett szó.

Az éhezés csak egyike volt a központi gettóba parancsoltakra zúdult szenvedésnek. Ki-törni nem volt hová, és a túlzsúfoltság a rossz higiéniás feltételekkel együtt súlyos egészség-ügyi vezetett. December végén meghatározó és megoldhatatlan gond volt pl. szappanhoz, fertőtlenítőszerekhez jutni. Állandósult a gyógyszerhiány, feltételek hiányában rosszabbodott az egészségügyi és kórházi ellátás. Mindezeket tetézte, hogy nem tudták hol eltemetni a halot-takat.

A zsidó szükségkórházakba a betegek többsége kritikus állapotban került. Összeomlott idegzettel százak kíséreltek meg öngyilkosságot, másokat golyó okozta sebesülésekkel hoztak be a nyilasok fegyveres támadásai után. Néhányukat azután, hogy belelőtték őket a Dunába vagy szovjet tüzérségi támadások nyomán. Nem kevesen az öregséggel, hiányos táplálkozás-sal vagy fertőzésekkel összefüggő krónikus betegség miatt szorultak kórházi ápolásra. A dr. Frank György, dr. Róth József és dr. Tauber László sebészcsoport szinte csodákat művelt. Az áramszolgáltatás hiánya miatt sok sürgős operációt házi készítésű gyertyák vagy zseblámpák fényében végzett el.

1945. január 3. után a holttestek többségét a Kazinczy utcai rituális fürdőépületbe gyűj-tötték. Miután a kádak, a csarnokok megteltek, a hullákat az épületek udvarain tárolták (a kórházak és a Zsidó Tanács székházánál). Később rakásba halmozták több kiürített üzlethelyi-ségben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

Mikor a gettó felszabadult, területén háromezernyi temetetlen holttest volt. Szállítóeszkö-zök híján 2218 halottat több tömegsírba temettek a Dohány utcai zsinagógával szomszédos Hősök Temploma körüli kertben. Máig ott nyugszanak.

Január elején a zsidó vezetők közül már csak Domonkos Miksát és Stöckler Lajost lehe-tett megtalálni. A legteljesebb odaadással dolgoztak sorstársaikért. A tűzcsapásoktól vonagló város káoszában is kapcsolatot tartottak mindazokkal, akiktől bármilyen segítségre, jóindulat-ra számíthattak.

A magas palánkkal kerített halálnegyedben a Nemzetközi Vöröskereszt mindvégig mű-ködött. Valamennyi zsidó kórház, otthon és menhely csakúgy, mint a népkonyhák és más közhasznú létesítmények a delegáció védelme alatt álltak. Ezt a két vöröskeresztes delegátus (Friedrich Born és Hans Weyermann) külső és gettóbeli intézkedései, az épületeken elhelye-zett feliratok, a használatos bélyegzők egyaránt tanúsították.

A gettóban a Nemzetközi Vöröskereszt titkárságot, anyaggazdálkodási irodát, élelmiszer-elosztót tartott fenn. Ezek - népkonyhákkal, kirendeltségekkel - az életmentést szolgálták. A szervezett segítség addig tartott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt szinte valamennyi irodáját és áruraktárát le nem rombolták.

A központi ellátás (minden gettólakó napi egytál ételt kapott) összefüggött az ostromolt főváros helyzetének alakulásával. Minél reménytelenebbé váltak Szálasi híveinek kilátásai, annál rémisztőbb tetteket követtek el a teljességgel kiszolgáltatott zsidókkal szemben. Min-dennapi rohamokat szenvedtek el a védett gettó lakói is. A diplomáciai védelem, az egyezmé-nyekre hivatkozás mit sem segített. A nyilaskeresztes pártházak gyakorlatilag rablótanyákul szolgáltak. A kirajzó fegyveresek kényükre-kedvükre zsidóellenes fosztogató és öldöklő had-járatokat szerveztek.

A gettó fenntartásában a munkaszolgálatosok Wilhelm György és Komlósi István vezette 35 főnyi szakasza is résztvett. Ezer veszélyen át hordták be az élelmet. (A hegyeshalmi (gya-logmenetekkor élelmiszer eljuttatásával, életmentő gyógyszerek osztásával szereztek tapaszta-latot, érdemeket.) A rémkorszak meghatározó mozzanata volt, hogy "ellenőrzés" címén az élelmiszerszállítmányok nyilasok általi dézsmálása, elkobzása visszatérőleg megtörtént. A munkaszolgálatos szakasz sokoldalúan segített az elhagyott zsidó gyermekeken és otthonaik ellátásában is.

A gettóba a cionista ifjú aktivisták is hordtak élelmet. Többen korábbi illegális tapaszta-lataikat hasznosították, továbbfejlesztették. Változatos módon, kimeríthetetlen leleménnyel "arizálódtak". A kisebb-nagyobb zsidó önvédelmi osztagok állandó készültségben éltek. Ha kellett, valamilyen katonai egység egyenruhájában (használták a közlekedési alkalmazottak ruháit is), máskor hamis papírokkal, megvesztegetéssel segítették be az élelmiszereket, a vö-röskeresztes szállítmányokat a gettó raktáraiba és konyháiba. Áldozatos mentőmunkájukban a gyermekek védelmére, ellátására külön figyelmet fordítottak. Az apróságokat biztonságosabb helyekre szállították, esetenként ki is hozták a nagy gettó legtöbbet szenvedett, tűzben pusz-tult részeiből. A cionista ellenállók nem riadtak vissza az alkalmi fegyveres védelmi fellépé-sektől sem. A nemzetközi gettó és a nagy gettó környékén figyelték a mozgást, segítettek a menekülőknek, rejteket keresőknek. Nyilas őrjáratokat igazoltattak, előfordult, hogy sikerrel "elvezényelték" őket. Megelőző, védőakciókat szerveztek, kivégzésre összeterelt, a Duna partjára hurcolt zsidó csoportok mentése érdekében. Fegyveres fellépésük hat-nyolc alka-lommal kisebb-nagyobb csoportok megmentését eredményezte.

Az önvédelmi harcban a cionisták súlyos veszteségeket is szenvedtek. Az idősebb veze-tők közül 1945. január l-jén a nyilasok agyonlőtték Komoly Ottó cionista vezetőt, és végeztek Weisz Arthurral, a Vadász utcai üvegház ezreket védelmező parancsnokával is.

A gettó végnapjai

Január közepén a nagy gettó megsemmisítése a közvetlen megvalósuláshoz ért. Épületei és lakói egyaránt leromlottak, pusztultak. Német és magyar fegyveresek arra szövetkeztek, hogy a szovjet csapatok bevonulása előtt a zsidónegyed ellen "villámakciót" hajtanak végre. Az elhatározás ideje és módja, a terv pontos tartalma dokumentumok hiányában ismeretlen. Az egykorú, a félelem szülte híresztelésekre - felrobbantásra, légibombázással megsemmisí-tésre -nincs bizonyosság. A legendákhoz soroljuk a "gettó felrobbantása megakadályozásá-nak" (főként egyéni nyilatkozatokban, sajtócikkekben megtestesült) történetét és új keletű variánsait.

A hiányos és csekély dokumentáció, a gettó elleni és további, más nyilas merényletek alapján arra következtethetünk, hogy egy kiterjedt gyilkos "zsidóakció" terve nem zárható ki. A mozgolódás tényéről a zsidó vezetőknek visszatérőleg jelentős segítséget nyújtó Szalai Pál értesítette Schmidthuber tábornokot, a Feldherrnhalle páncélgránátos ezred parancsnokát. A tábornok intézkedett a nagy gettó elleni fegyveres fellépés leállítására, a német és magyar szervezők ellen. Szalai Pál embermentő fellépését a túlélés elemeként értékeljük.

Minderre a főváros pesti oldalán folyt utcai harcok végóráiban került sor. (A nagyban megfogyatkozott nemzetközi gettónál különösebb harcok nem voltak, január 16-án felszaba-dult.) A szovjet frontcsapatok - a gettóval kapcsolatos parancsuk a hadtörténetírás előtt máig ismeretlen - 16-án és 17-én megközelítették a nagy gettót. 17-én éjjel a Wesselényi utcai get-tókapu közelében behatolt az első szovjet járőr, majd 18-án a közvetlen harci cselekmények már a gettón túli részeken zajlottak. A rettenetes állapotba taszított, zömmel csontig fogyott, testileg-lelkileg meggyötört zsidók kiszabadultak, új életet kezdhettek.

Pálos Miklós: "Mengele szerette a főztömet"

avagy Vera néni „lemezei"

Zsidókórház akkor és most

Zavarban voltam. Azt kérdezték tőlem: „Férfi vagy női beteg meglátogatását vállalja a Szeretetkórházban?" Nem tudtam, minek alapján válasszak. Aztán a „gyengébb nem" mellett döntöttem.

Utólag visszagondolva próbáltam megfejteni: miért? Talán mert felrémlett gyerekkorom-ból a „pisi szagú", nyűgös nagypapa riasztó emléke, aki a pécsi lakásunk vendégszobájában halt meg. Ez kitörölhetetlen, a gyerektudatig is eljutó első találkozás volt a nyomasztó kör-nyezetben elhúzódó haldoklással.

Lehet, hogy az utolsó szembesülés a halállal egyben kapaszkodás volt az élethez, amikor a már két évtizede beteg feleség kezét kényszerűen elengedve készültem a magányra. Eköz-ben volt időm megszokni a női kórtermek szomorú, mégis családias légkörét.

Egy emberöltőnyi fővárosi élet után

Miközben a kétszintes egyetlen épületből álló Amerikai úti zsidó Szeretetkórház szűk fo-lyosóin bolyongtam, felidéződött kamaszkorom emléke: a Szabolcs utcai Zsidókórház három utcára néző épületegyüttese, ahol mi, a zsidó iskolák diákjai olyannyira magas színvonalú „ellátásban" részesültünk, hogy a magamfajta kamaszok egy-egy vészjósló dolgozatírás előli menekvésként - az ambulancián dolgozó megértő nővérektől - hiányzást igazoló dokumen-tumhoz juthattak.

Tudott volt, hogy a 40-es években ott nagy számú elismert zsidó orvosprofesszor dolgo-zott, és szerzett tekintélyt, szakmai nevet magának 6s a Szabolcs utcai kórnak.

A németek bevonulását követően, 1944. márciusában a kórház műtőjéből vitte e1 az SS Sisa György sebészfőorvost, aki a Karinthy Frigyest operáló (lásd „Utazás a koponyám kö-rül") világhírű svéd Olivecrona professzor műtétjeinél is szakértőként asszisztált. Az Orszá-gos Rabbiképző Rökk Szilárd utcai épületében létesített ideiglenes toloncházba került nem akármilyen társaságba. Már ott „élvezték a németek vendégszeretetét" a „felső ezerhez" tarto-zó zsidók - köztük Ulman báró, Csáky gróf, a milliomos Wertheimer Adolf és a textilgyáros Goldberger család férfi tagjai, akiket mindjárt a megszállás első napjaiban gyüjtöttek be.

Sisa professzort ott érte az a „megtiszteltetés", hogy a német parancsnokságnál tolmács-ként szolgálatot teljesítő, Takács nevű sváb SS-őrmester tyúkszemét a zsidó elit szeme láttára kellett kivágnia. Személyes tanúként állíthatom: a náci elégedett volt a lábápolással, de nem annyira, hogy a professzort a kistarcsai internálótáborba induló transzportból kivetesse. On-nan már a többiekkel együtt menthetetlenül „közvetlen" járat vitte Auschwitzba.

Aki 100 évesnek mondja magát

Egyéves özvegység után kopogtattam a Síp utcában, a Zsidó Szociális Segély Alapít-ványnál. Munkatársai kérésemre készségese megadták egy 86 éves holokausztot túlélő sze-mély nevét, de azt nem tudták, melyik szobában található a teljesen magányos, évek óta ott fekvő Fischl Vera. Ráadásul a kórház portáján sem volt pontos beteglista, Közel egy órába tellett, mire a második emelet sarokszobájában érdeklődésemre az egyik beteg bizonygatta: „Az ajtó mögötti ágyon fekvő lehet a keresett asszony, nála még sohasem járt látogató."

A hosszú vaságyban fiúsra nyírt, ősz hajú, lehunyt szemű nő. A takaró domborulatából következtethetően - feltűnően kis növésű test...

- Csókolom, Vera néni - köszöntem én, a 75 éves ifjú az „örökbe fogadott" betegnek. - A Síp utcából tudtam meg a nevét ... És ha elfogad, akkor ezentúl szívesen látogatom rendszere-sen.

A felnyíló, feltűnően világos kék szemekben semmi csodálkozás. Első mondatai pedig úgy indulnak, mintha eddig folyékonyan magában beszélt volna, és éppen csak hangosra vál-tana. Már az első percekben kiderül: imponáló szókinccsel fogalmaz.

- Ne haragudjon - mondta —, pontosan emlékszem a 60-70 évvel ezelőtti napokra is, de hogyan kerültem ide, és mi történt tegnap, azt nem tudom. Egyáltalán: most hol vagyok.

- A zsidó Szeretetkórházban, Vera néni, ahová évekkel ezelőtt súlyos betegen hozták be.

- Kalocsáról?

- Nem, Budapestről. Elesett a lakásában. Most a zsidó Szeretetkórházban van, Zuglóban, az Amerikai úton.

- Arra még sohasem jártam. De szívesen megnézném, milyen állapotban van a házunk Kalocsán, a főutcán ... Tudom, én már többet nem állok talpra ... Összetörött minden csontom, a lábam pedig nem jól forrt össze, nem tudom kinyújtani sem. Azért vagyok ilyen kicsi, és örökre ágyhoz kötött.

Próbálom megtudakolni:

- Mit szeretne enni, mit hozzak kintről?

- Velem mindenki olyan jó ... - kezdi, és az elkövetkező látogatások során megértem: a haláltábort túlélőnek ez a mindennapok mottója.

Miután kiderül, hogy konkrét kívánságra nem számíthatok, a fogatlanságára tekintettel váltogattam a csemegéket. Legjobban a banán és a piskóta vált be. Ezeket nem kellett rágni, és ezekkel nem kellett etetni Vera nénit. Két keze ugyanis, pontosabban 10 ujja közül nyolc, kábelgyári német kényszermunka közben örökre megbénult.

Ha éppen olyankor érkeztem hozzá látogatóba, amikor ebédet osztottak, valóságos akro-bata mutatványnak lehettem tanúja: hogyan használja az evőeszközt a deportálásból nyomo-rékon hazatért - de magatehetetlennek mégsem nevezhető - végtelen türelemmel megáldott túlélő.

Kezdetben még bizonytalan voltam: téved vagy túloz, amikor 100 évesnek mondja ma-gát.

- Most mondja meg: miért élek? Igaz, hozzám mindenki olyan jó ... Csak egy bánatom van, de erről senki nem tehet... Ha látnék olvasni, akkor nem lennének olyan hosszúak a na-pok. Nagyon sok könyvem volt, de már nem olvashatom őket. Viszont várok levelet Olaszor-szágból. Odament Gábor, a kalocsai mozitulajdonos, aki a nővéremnek udvarolt, és engem mindig jegy nélkül beengedett a filmekhez. Ó még időben elmenekült. Tudja a címemet, bi-zonyosan írni fog. Ha levél jön tőle, akkor, majd maga felolvassa, ugye?

Amikor elköszönök, még nem tudom eldönteni, írjak-e levelet Gábor nevében, hogy le-gyen mit felolvasnom. Érzem, Vera néninek fontos lenne tudni: van, aki most is gondol rá. De szabad-e, lehet-e becsapni, hiszen tiszta perceiben tudja: egyedül maradt. Én csak egy látogató vagyok, egy idegen.

„Most mondja meg ..."

Talán fél év kellett ahhoz, hogy Vera néni összes „örök lemezét" megismerjem. No meg felkészüljek a kérdéseire, amelyekre belső monológjaiban hiába keresi a választ. Néha hoz-zám, a lassan megszokott, szívesen fogadott látogatóhoz ő is készült kérdésekkel, mintegy bizonyítva, hogy emlékszik a jelenre, legalábbis arra, ez a „banános-piskótás" ember hírt hoz a külvilágból:

- Hogy tanulnak az unokái? Miért nem nekik viszi a banánt?

Aztán ismét vissza Kalocsára:

- Megtalálnám még a lakóházunkat és a sok-sok rokont, ismerőst?

Lassanként igyekeztem kidolgozni egy stratégiát: igazat mondani úgy, hogy ne vegyem el teljesen a reményt, a visszaidézhető emlékeket, a magányt enyhítő álmodozást.

Egyszer például, amikor a múlt évben a kalocsaiak tiltakoztak az illegális határátlépő idegenek befogadása ellen, megpróbáltam friss napi hírként beszélni szülővárosa életéről... Aztán megértettem, hogy a „100 éves" Vera néninek ez már nem illeszthető az otthont jelentő szülővárosa emlékei közé.

Gondolatairól igazán a saját életére vonatkozó, inkább költői kérdések árulkodnak. Ezek többségére - rájöttem - megvan a saját válasza is, inkább csak újra játszotta a „lemezeket", és - úgy mellékesen - ellenőrizni próbálja rajtam keresztül a külső világ reagálását.

A leggyakrabban megfogalmazott, mindig újra elővett lemezek:

- Most mondja meg: hogyan lehet az, hogy akkora családból egyedül én maradtam meg?

- Most mondja meg: hogyan lehet, hogy én, aki a legvéznább, a legsatnyább voltam a családban, éppen én éltem túl azt a rettenetet.

- Most mondja meg: itt fekszem, ki tudja mióta és meddig? Nincs egyetlen ép testrészem, de olyan étvágyam van, mint egy bélpoklosnak? Még bakfis koromban sem ettem ennyit.

- Most mondja meg: hogyan lehet, hogy a sok rokon, barát, ismerős közül senki sem ke-res meg?

- Most mondja meg: miért éppen magának, a vadidegennek - igaz, hogy zsidó - jutott eszébe, hogy engem látogasson?

Próbálom megmagyarázni a tágra nyílt, de vaksin tompa szemekkel néző, figyelmesen fülelő, évek óta mozdulatlanságra kárhoztatott embernek:

- Vera néni, én is egyedül maradtam. A pécsí transzporttal elhurcolt családomból senki sem tért vissza. Sorstársi mivoltom teszi természetessé, nekem is némi megnyugvást nyújt, hogy Vera nénit látogathatom, Vera néni hallgatja, „emészti" a magyarázatot, válaszából azonban nem derül ki, elfogadta-e sorstársi mivoltomat. - Velem mindenki olyan jó ... - hang-zik a mindenre érvényes sóhaj. És puha ajkán mosoly játszik, mint aki ismeri a mondást: "Ha mosolyogsz, visszasugárzik rád." - Miért? - kérdezi újra.

Mert Vera néni a Szeretetkórház legtürelmesebb lakója - próbálok logikus és érzelmi ér-vet felhozni az iránta való magatartásra.

- Nem vagyok türelmes. Már nem! Most mondja meg: érdemes-e így élni még 100 éve-sen is? ... Tudom, tudom: csak 1913-ban születtem, Kalocsán egy jósnő azt mondta: hosszú életű leszek. Akkor 15 éves voltam. És örömmel segítettem mindenkin. Rendszeresen ebédet vittem az idős szomszédunknak. Engem szerettek az emberek ... Mengele a főztömet szerette. Meg is dicsért érte. Azért maradtam életben, mert a konyhára kerültem. Mengele fess, szép férfi volt. Kérte, hogy jó magyarosan főzzek neki...

- Mengele?! De Vera néni...! - hülededezem, és elcsuklik a hangom. - Igen. Mengele. Mindenki félt tőle. A családom is. Én a konyhán dolgoztam. Akkor még mozogtak az ujjaim. Aztán elvittek egy másik táborba, ahol kábeleket, huzalokat gyártottak, amiket nekünk kellett feltekerni. Amikor megérkeztek az amerikaiak, lehettem vagy 30 kiló. Egy kábelköteg fél mázsát nyomott. - Lehunyja a szemét. Még nem alszik. Hang nélkül motyog. Már nem moso-lyog. Az elmúlt 3 évben, amióta látogatom, ez a Mengele-lemez többször elhangzik.

Van, amikor még „cifrázza" is:

- Jól emlékszem ... Egyszer annyira ízlett neki, amit főztem, hogy azt mondta: csokoládét ad. De nem kaptam meg tőle.

Amíg hallgatom, vigyázok, nehogy Vera néni észre vegye, hideg futkos a hátamon.

Évek alatt már kellően „rákészültem" a Mengele témára, és igyekeztem kibogozni kellő távolságtartással az ügy valóságtartalmát. Csak annyit lehetett kideríteni: tudja, hogy Mengele - rajta kívül - az egész családját a gázkamrába küldte. Hogy ő miért került a másik oldalra? Azt nem tudta sem akkor, sem most... De az életben maradásra kell lennie valamilyen magya-rázatnak! Lehet, hogy Vera néni ennek a receptjét találta ki?

Pelenka felnőtteknek

A számtalanszor visszatérő „Hozzám mindenki olyan jó ..." - elsősorban a jelenre, a kór-háziakra, különösen az ápolónőkre vonatkozott. Korábbi, más kórházakbeli látogatásaim so-rán szerzett szomorú tapasztalataim - különösen az „elfekvőkben" - meggyőztek: Vera néni jogosan érzékeli, hogy a vele, velük foglalatoskodó fehérköpenyesek minden rutinos mozdu-lata azt sugallja: „Sok gond van veletek, de nem haragszunk, ezt vállaltuk!"

A betegek korosztályát és a túlélők rokon nélküliségét tekintve itt aligha számíthatnak a nővérek „hálapénzre". Hálára is csak annyiban, hogy többnyire azok veszik igénybe az ápolók idejét-erejét, akik mozgásképtelenek. Azok is csak módjával. Nagyon ritkán nyomják meg a „sürgős" csengőt. Sőt a szobabeliek egymásra is figyelnek.

- Vera néninek szappanra, hálóingre van szüksége - figyelmeztet egy szobatársa, aki mindkét lábának amputálása után szellemileg teljesen frissen került ide.

Az ápolók viszont közlik, Vera nénit mosdatják, nincs szüksége külön szappanra. A háló-inget illetően megjegyzik: köszönettel fogadják, de nem tudják garantálni, hogy mosás után éppen az kerül vissza Vera nénihez.

A legnagyobb gond a kórházban: néha bizony kevésnek bizonyul a pelenka. Nagyon drá-ga, a betegek többségének azonban nélkülözhetetlen ez a higiéniai - hivatalos nevén gyógy-ászati - segédeszköz, de a magatehetetleneket olyankor sem hagyják sokáig megalázó állapot-ban.

Itt a „nagyvizit" sem egyszerűen a főorvos és „sleppjének" végigvonulása a kórtermeken. A szeretetkórházi vizit ráérős tempójába beleférnek a személyes hangú megnyugtató szavak. A családias hangulat nem képmutató felületességet leplez, hanem emberi kontaktust jelent a kórház lakói és a gondjukat viselő egészségügyiek között.

Így aztán Vera néni a főorvosi vizit alatt is nyugodtan majszolja a frissen kapott piskótát.

Micva — férfi hiánnyal

Már harmadik éve voltam amatőr látogatója Vera néninek, amikor a hagyományos „micva-napon" „Jótevő-toborzó férfihangra" címmel felhívással fordultam hitsorsosaimhoz.

Tudni kell, hogy a „Síp utcaiak" jóvoltából szervezett önkéntes segítő gárda rendszeresen látogatja a magányosan élő betegeket előzetes bejelentés alapján a lakásukon és a Szeretet-kórházban fekvő ápoltakat, elsősorban azokat, akiknek már senkijük sincs.

A legutóbbi „micva-napot" előkészítő megbeszélésen azonban kiderült, hogy a rendsze-resen közreműködő, közel száz ajánlkozó között összesen három férfi akadt. Úgy gondolom, a férfiakat rá kellene ébreszteni: a jótett, a segítőkészség nem mond ellent a férfiasságnak.

Lehet, hogy özvegy zsidó férfi kevesebb van, mint nő. De - személyes tapasztalat alapján is állíthatom - a magányos idős férfi általában még nehezebben dolgozza fel az egyedüllétet, hiszen a nők a mamák, illetve nagymamák szerepében könnyebben jutnak feladathoz. A férfi-ak lelki tartása érdekében is fontos tehát, hogy kivegyék részüket a „micva" szolgálatból.

Az sem mellékes, hogy tőlünk, zsidó férfiaktól elvárható, hogy azokat segítsük elsősor-ban, akik éppen zsidó voltuk miatt maradtak teljesen egyedül.

Aki pedig gyermekével, unokájával szeretné a másik ember iránti együttérzésből szárma-zó örömét megízleltetni, az minden szónál többet érhet el, ha példát mutat. Uraim, férfitársa-im, itt a lehetőség!

Jómagam a 13 éves, vegyes házasságban született Dávid unokámat vittem magammal a túlélő Vera nénihez.

Láttam rajta: először nagyon zavarban volt a zsúfolt, hatágyas szobában fekvő, többségé-ben nyöszörgő beteg nénik láttán. Köszönni is elfelejtett. Aztán - talán a haldokló nagymama jutott eszébe, akit férfiasan meglátogatott a kórházban - tőle szokatlanul halkan megpróbált választ adni a nagypapa „100 éves betegének" kérdésére: „Te vagy az, aki csillagász akar len-ni?"

Kifelé jövet már a kórház kapujában Dávid azt kérdezte:

— Nagypapa, valóban örült nekem Vera néni, vagy téged irigyelt, mert neki nem lehetett unokája?

Vargyai Gyula: Kádár Gábor - Vági Zoltán Aranyvonat

Fiatal történészek míves könyve az Aranyvonatról

Fejezetek a zsidó vagyon történetéből

Osiris, Budapest 2001

Az idősebb magyar történész nemzedék „vándoréveit" is tekintve - Goethével és Wilhelm Meisterrel szólva - keveseknek jutott osztályrészül, hogy öt ország levéltáraiban kutatva készíthessék el munkájukat. Talán frivolitás - Szerb Antalt plagizálva -, ha azt állítjuk, hogy így szinte mérhetetlen előny keletkezik az egyik és hendikep a másik olda-lon. Állításunk feloldását csak a közép- és a közelmúlt ösztöndíj politikájával és az ennek szerencsére nem mindig megfelelő gyakorlat vizsgálatával tudnánk megoldani, ami itt és most természetesen lehetetlen. Annyi mindenesetre rögtön leszögezhető, hogy az ifjú szerzők teljes mértékig éltek, és nem visszaéltek a lehetőséggel, több kontinens tucatnyi archívumában kutatva imponáló szakmai alázattal keresték a válaszokat jól megfogalmazott kérdéseikre. Így elmondható, hogy nemcsak a kutatás földrajzi kiterjedtségére, ha-nem az annak eredményeként születő mű színvonalára is joggal utalhat a jelző: nemzet-közi.

Nem kívánunk paradoxont fogalmazni, de a szerzők előnybe kerültek akkor is, amikor a kutatás eredményeként napvilágra hozott rendkívül heterogén „joganyagot" - ezek egy része nemzetközi szerződésként, míg mások esetleg a különböző nemzetiségű adminisztrációk parancsainak formájában szövegeztettek - nem jogászként, ám történészként értékel-ték és értelmezték. És azonnal összevetették azzal, amit igen helyesen fontosabbnak tar-tottak - a praxissal. A recenzens azonban siet kijelenteni - gondolva egy német irodalom-történészre, aki Tacitusról vélte, hogy bár műfaji értelemben nem írt drámát, korának fájdalma mégis drámaíróvá tette -, hogy a szerzők munkájuk során akár a legbonyolultabb jogi kategóriák feloldására is sikerrel vállalkoztak.

Még egy általánosabb megjegyzés: e sorok írója, több mint 40 éves egyetemi oktató munkája során megingathatatlanul vallotta, hogy a történettudomány nem tehető alkal-mazott tudománnyá. Ha azzá tesszük, nem tud megfelelni a rankei vagy tacitusi krédó-nak. Most pedig szembesül egy könyvvel, amely történetiségében akár szakértői jelentésként is olvasható lett volna évtizedekkel korábban, sőt, a kézirat ilyen jellegű aktuali-tását napjainkban sem veszítette el.

Ám nézzük magát a könyvet, amely Magyarország 1944—45-ös történetét illetően is új kutatási eredmények egész sorát osztja meg az olvasóval. Részletesen és mégis tömören olvashatunk a magyar zsidóság második világháború előtti gazdasági helyzetéről éppúgy (17-26.), mint arról, amit a szerzők 1944 kapcsán — jó érzékkel utalva a tulajdonosok el-len a táborokban viselt „háború" fizikai totalitására - „gazdasági megsemmisítésként" aposztrofálnak. A szemünk előtt tárul fel a zsidóság elpusztításának eddig méltánytalanul elhanyagolt vetülete, amelyet a megszálló és a megszállt államhatalom racionálisan meg-tervezett, és amit a végrehajtás során az egyéni haszonszerzés vágya kísért (26-40). Lát-hatjuk, amint az áldozatok vagyona a tulajdonosok halála után hónapokkal a gyilkosok akaratából útra kél az „aranyvonaton", és átlépi az ország határát (51-63.), hogy azon túl a győztesek kezébe kerülve „bolygó hollandiként" hányódjon a nagyhatalmi érdek és a nemzetközi jog öntörvényűen értelmezett „jogtalanságának" Szküllája és Kharübdisze között. Részletesen előtűnik a hidegháború bélyegét hordozó amerikai és restitúciós politika alfája és omegája: az egykori kényszerű szövetségessel, a „Gazda" által irányított rezsimmel és annak kelet-európai „szatellitáival" való szembenállás (63-79.). A kiterjedt kutatómunka és a kötet jóvoltából e folyamatnak nemcsak a pontos részleteivel, de a benne rejlő, gyakran kafkai tollra kívánkozó ellentmondásokkal (98-110.), és a kurrens hazai és angolszász interpretációs kísérletek önellentmondásaival is megismerkedhetünk (127-132.).

A pénz, a vagyon megszerzése

A könyv második felében a szerzők akaratából, az önmaga által mesterségesen keltett homályból Kurt Becher személyében a színre lép egy SS egyenruhás alak, aki -1944-ben, miközben mások a halálról döntenek - a pénz, a vagyon megszerzése terén csillogtatja képességeit. Működése bonyolult ügyek nehezen áttekinthető sorozata: a Weiss Manfréd-vagyon megszerzése, a Kasztner-vonat útnak indítása és a mozdítható magyar ipari kapa-citás „evakuációja". Később mégis látjuk, amint a gettó megmentőjének (196-200.), a ha-lálmenetek és deportálások leállítójának pózában tetszeleg (180-187.). A sokat vitatott vagy éppen alig ismert ügyek történeti összefüggéseinek hálójában, valamint a személyi motivációk és kényszerek bonyolult rendszerében a szerzők szorgalmasan összegyűjtött - és gyakran új - forrásokra támaszkodva biztos kézzel vezetik az olvasót. Az említett ügyekben, valamint az auschwitzi megsemmisítés leállításra vonatkozó himmleri parancs születése közben eljátszott valós (188-196.) -legtöbbször valójában el sem játszott - sze-repének tisztázása a szerzők megkérdőjelezhetetlen érdeme. Mindez azért is fontos, mert ezekben a csomópontokban (is) - ha magyar történészként szabad ilyet megfogalmazni - a magyar história egybeesett az Egyetemes történelem jelentős momentumaival.

Tézis — antitézis

A kötet - ha még lehet - ezeken túl is szomorú újdonságokkal szolgál. Sok minden feltá-rul az auschwitzi halálgyár történetének itthon kevéssé ismert magyar vonatkozású epi-zódjaiból (13-14, 188-192.), és még ma is a Kákánián és Kafkán túllépő valóság döbbe-netét kínálja, amit a 204. oldalon olvashatunk Bergen-Belsen utolsó napjairól: „...a környéken állomásozó Altorjai ezredes vezette magyar páncélos kiképző iskola csatlakozott a foglyokat kívülről őrző SS-ekhez. A magyar alakulat egyes részei tisztjeik kezdemé-nyezésére ekkor már beléptek a Waffen-SS-be. Újvári főhadnagy utasította embereit: 'ha valamelyik häftling kijön a bunkerből, agyon kell lőni.' Baló ezredes, a zsidó és politikai foglyokkal kapcsolatban a következő parancsot adta katonáinak: 'Ha valamelyikőtöknek nem tetszik a pofa, lőjétek le.' A következmények nem is maradtak el: a magyar SS-ek, főleg a tisztek, 'passzióból lövöldözték a foglyokat'."

Amit talán kifogásolhat a recenzens, az a mikrotörténetírásra jellemző vonások olykori feltűnése. (Vö.: pl. 44-45.) A téma feltárásának igényéből fakadó eseti túlrészletezettség, amikor az információ közlése diszfunkcionálissá válik. Ez viszont ellenpontozódik akkor, amikor a szerzők e „műfajban" akár balzaci hatást is képesek elérni. Később a szerzők busásan ellensúlyozzák ezt, amikor részleteiben igen árnyalt, szinte tökéletes portrét rajzolnak Kurt Becherről (219-222.). Forráskritikai érzékük - legtöbbször Ariadne segítő fonala nélkül - a legellentmondásosabb helyzetekben, az egymással feleselő tanúvallo-mások dzsungelében is segítségükre sietett.

A recenzenst azonban műfaja az ördög ügyvédjének szerepére is kényszeríti. Így, leg-alább is néhol, vitára kötelezett. Ezért megemlíti, hogy az érintetlen zsidó közösség tex-tus félreérthető az 1944-es szindrómát illetően: „...ebben az időszakban pusztult el Kelet-Közép-Európa utolsó, szinte még érintetlen zsidóközössége..." (11.). Ha az előzményeket tekintjük - és nemcsak a négy zsidótörvényt, de a közigazgatás gyakorlatát is -, úgy a szerzők megállapítása az Endlösungra szűkítve helyes, egyébként árnyalást kíván. Talán homousion-homoiusionnak minősíthető, hogy a recenzens „...a holokauszt történetében a magyar fejezet több szempontból is speciális helyet foglal el ..." (11-12) megállapítást - az igen meggyőző indoklás mellett is - egyetlen szó változtatásával módosítaná: a speciá-list egyedivé formálná. Azt pedig hadtörténészként jegyzi meg, hogy Németország kalku-lálható katonai veresége a szerzők által írottaknál jóval összetettebb folyamatok jelen és jövőidejét alkotta. (12.) Szellemes és még igaz is a szerzők állítása, amelyet a 17. oldalon olvashatunk: „...az 1919-ben berendezkedő konzervatív-keresztény orientációjú Horthy-rezsim az 1918-1919-es forradalmak antitéziseként definiálta magát...", ám nem utal a struktúra igen heterogén voltára. Már a születés pillanatában voltak királyválasztók és legitimisták, mindkettő tarka frakciókkal, aztán megszületett a halasztók szekértábora, amely az említettek egymással vívott küzdelmeit részben kioltva járult hozzá az 1919-ben még alig körvonalazható konszolidációhoz. Mindez persze aligha fontos a könyv té-mája szempontjából. Hasonló hierarchiájú a recenzens megjegyzése, amikor a Monarchi-át összetartó kompromisszumhálóban a szerzők által legerősebbnek vélt szálat csupán je-lentősként értelmezi. Bár elismerve, hogy véleményét inkább a közjog, a kormányzattörténet alakítja, mint az istóczy győzőkön derülők közigazgatása (19.).

Többször fölmerült a magyar jogalkotásban is szerephez jutó német presszió kérdése (23.), amely igen összetett. Politikailag könnyebben hozzáférhető, a törvényhozásban vi-szont a jobb és a szélsőjobboldal tevékenységében érhető inkább tetten. Bonyolítja a kér-dést 1942-től a Kállay-kormány tevékenysége, amely főleg a nemzetközi helyzet - helye-sebb a háború eseményeiről szólni - és a magyarországi szélsőjobb mindent alulmúló, anti-intellektuális magatartásának következtében a követelésekben jelentkező német igé-nyeket visszafogta, ezekre pótcselekvésekkel is igyekezett válaszokat adni.

Megjegyzést kívánhat, hogy a kormányzó helyén maradásának más vetülete is volt. E nélkül október 15-ét - az elvetélt kísérletet — aligha lehetett volna úgy-ahogy előkészíte-ni (28).

Némi rendező elemet adott volna az aranyvonat kincsein osztozkodó amerikai tisztek és főtisztek magatartásával kapcsolatban a 72-73., 75-76. oldalakon találhatóak számára, ha a szerzők már itt éppúgy különbséget tettek volna a tényállások szándékos és gondatlan alakzatai között, mint azt később (vö. 109.) sikeresen meg is kísérelték. A büntetőjog ke-retei között maradva: e sorok írója úgy véli, hogy az egyetemes történelem bármely idő-szakában, bármely hadsereg megtette azt, amit a 117. oldalon olvashatunk a francia kato-nai adminisztráció működéséről. Plutarkhosznál találjuk: Sulla üzent a delphoi jósdának, hogy kincsei nála bizony nagyobb biztonságban lesznek.

Végül néhány megjegyzés. A szerzők a terjedelmi keretekből adódóan, mozaikjaikkal is kifejezték: ismereteikkel uralják a náci döntési mechanizmus lényegét, amelyet jogosan minősítenek kaotikusnak. (153-154.) Némi bizonytalanság csak Himmlert illetően fedez-hető fel, döntéseinek motívumait illetően. A Reichsführer SS Hitler iránti hűsége valóban sokszor változott, de 1944. július 20-a egy ideig cezúrává vált (169., 172., 177.). Ehhez hozzáfűzhető: míg Braham Himmler egyik döntésének motívumát helytelenül ítélte meg (181.), addig a szerzők a legvalósabbhoz kerültek közel (192-195.).

Fontos mű

Nem szerencsés felvetni, hogy a Wehrmacht és a Kriegsmarine, a Seestreitkrafte együtt-működésének hiánya - Dánia kapcsán - így félrevezethető. Ha a Wehrmacht helyett OKW-ről szólunk, javítunk (133.). Kasztner 1947. augusztus 7-én a budapesti gettó lakó-inak „megmentéséről" tett vallomásában nemcsak logisztikai hiba, ám ilyen értelemben abszurdum is található (180.). A jasi-kisinyovi támadó hadműveletek pedig nemcsak a román, de a német alakulatok ellen is irányultak, amelyeket a Dél-Hadseregcsoport fogott össze Friessner vezérezredes parancsnoksága alatt. A támadás következményei persze azonnal jelezték a különbségeket: míg a németek harcolva vonultak vissza, a román seregtestek ezt harc nélkül tették meg.

Összefoglalva az eddigieket csak annyit állapíthatunk meg, hogy az „Aranyvonat" jól átgondolt, magas színvonalon kivitelezett kutatásokra épülő fontos mű, amelyet a szerzők feszes struktúrába tagolva, néha kifejezetten élvezetes stílusban tárnak az olvasók elé a magyar és az egyetemes történelem eddig érdemtelenül kevéssé vizsgált összefüggéseiről. A könyv olvasását követően akár Zeusz homloka és Pallasz Athéné is eszünkbe jut-hat a szerzők „fegyverzettségét" illetően. Pedig ifjú korukból adódóan - mindketten a harmincon innen - szakmai fölényük még nem válhatott rutinná.

Fekete György: Hóman Bálintról - vagy sokkal többről …

A Hóman Bálint politikai vita talán végre lezáródik, de ha késve is, visszatérünk rá, mert jelezni szeretnénk, hogy a magyarországi zsidóság számára fontos és fájdalmas ez a té-ma. Pontosabban e téma megközelítése. És mert félő, hogy a nyilasok, a csendőrök, a fasiszták és ideológusaik lassan hősi halottak lesznek, akik előtt az utókornak tisztelegnie kell, hát szeretnénk e közleménnyel is leszögezni: NEM! Nem alkuszunk: szavunkat felemeljük a latrok szentté avatása ellen. Nem akarunk nemzeti koszorút tenni mondjuk Rátz Jenő szálasista miniszterelnök-helyettes sírjára, és nem akarunk virágot vinni - Bárdossy avagy a nemzetvezető emlékét ápolandó.

A Heti Válasz 30. számában (2001. nov. 2.) Bódis András jegyzett cikket Hóman Bálint-nak, a Gömbös-, Darányi-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormány egykori — majd utóbb háborús bűnösként életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt (és az MTA-ból kizárt) - kultuszminiszterének esetleges rehabilitálásáról („Kegyelet után kegyelem?" címmel). Cik-kében igyekszik bemutatni ezt a félhivatalos közreműködéssel ünnepélyesen újra temetett politikust, akit a szélsőjobboldali nézetek kivételével az összes szakmai megközelítés (vagyis historiográfiai konszenzus) mindmáig elmarasztal a honi zsidótörvények „él-harcos" támogatásában, a hitleri Németországgal való szövetség propagálásában, a Szovjetunió elleni magyar hadüzenet kormánytagként történt megszavazásában s a II. világ-háború hazánkra nézve is katasztrofális meghosszabbításában; még ha mindezt (és ezzel az egésszel óhatatlanul együttjáró erkölcsi vétkeket, politikai aljasságokat és jogi értelemben vett bűnöket) az érintett személy csupán második vonalbeli hatalmi figuraként és „szalonképes" („úri") antiszemita tálalással jelenítette is meg. B. A. politikus-jellemzése azonban a Hóman-képet hogy-hogy nem, de hamisra retusálja. Itt az ábrázolt személy nem annyira bűnös, inkább a kommunista hatalom, a szovjet uralom áldozata, és mint ilyen - haló poraiban - jogi rehabilitációt (vagy kegyelmet) érdemel. Jeles tudós voltára (valamint kutúra- és művelődésgondozó, továbbá oktatásfejlesztő szaktevékenységére) tekintettel pedig visszaállítandó az akadémiai tagsága.

E dolgozat azért vált ki belőlem a kérdésben más fórumon (az Élet és Irodalom múlt év novemberi számaiban) kifejtett véleményemen némiképp túlmutató következtetéseket, mert a kibontakozni látszó „Hóman-vita" azóta a Magyar Demokrata hasábjaira is átgyűrűzött (Hank Ildikó: Akiket nem rehabilitáltak. 2001. dec. 13.), és lassan rendre visszatérő témája lett a médiának. Ráadásul úgy tűnik, hogy immár nemcsak egy tudós ember közéleti cselekedeteinek politikai mérlegelése a tét, hanem sokkal többről van szó: a holokauszt szellemi előkészítésében vállalt közreműködés megbocsáthatóságáról. Avagy a problematika ekként is megfogalmazható: Tolerálható-e, akár visszamenőleg, a politikai antiszemitizmus — Auschwitz történelmi tudásával ?...

Ám maradjunk egyelőre közvetlenül az Excellenciás Úrnál. B. A. - írása egyik alcímében - „Tragikus hős"-nek nevezi Hóman Bálintot. Vajon indokoltan-e? Ahhoz hogy bárki hőssé váljék - ez dramaturgiai alaptétel! - mindenekelőtt szilárd jellem, megrepeszthetetlen erkölcsösség, erős belső koherencia szükségeltetik, s ezek talaján - például - felcse-rélhetetlensége a pillanatnyinak érzett előnyöknek a hosszú távúnak minősült érdekekkel. Más szóval, megerőszakolva a hasonlatot, opportunista ember akkor lehet hős, amikor kutyából szalonna lesz. Márpedig tudóspolitikusunk opportunizmusa - tetszik, nem tet-szik - állásfoglalásaiban, cselekedeteiben meghatározóan tetten érhető. Nem kompromisszumzsonglőr (mint egynémely kimagasló személyisége történelmünknek), hanem csupán kisszerű megalkuvó! Tragikuma legfeljebb abban összeegyeztethető, hogy képességei, ilyen-olyan más tulajdonságai, tudományos fáradozása alapján nagyobbra és ne-mesebbre volt hivatott, mint ahová jutott, pontosabban juttatta önmagát. Mert mi másként értékelhető, hogy 1943-ban, amikor még táplálta magában a hitleri győzelembe vetett hi-tet, külföldi munkára kívánja telepíttetni a magyar zsidóságot (holott akkortájt csak a „vak és süket" tagadta -az itthoni hatalmi eliten belül - a magyar határokon túl teljes gőz-zel zajló hitlerista népirtást). Feláldozni majd egymillió zsidómagyart a vélt leendő győztes kegyeiért - azokban az időkben ez volt az ő „hazafiassága". 1944-ben - persze - köpönyeget vált. A németek elodázhatatlan háborús vereségére rádöbbenve ellenzi (no nem nyilvánosan!) a tömeges deportálást - háború utáni „jó pontnak" személye és Magyaror-szág részére. Hajlok arra, hogy az ebben az évben felmutatott többi politikai pozitívumát is (tiltakozás a német megszállás ellen, a Sztójai-kormányba való invitálás elutasítása, interveniálás zsidónak minősített barátai és kiemelkedő kulturális személyiségek javára tör-ténő kivételezésért - szintén „intern") ugyancsak opportunizmusa motiválta nagyrészt. És esetleg a lelkiismerete, hiszen ekkor már nem pusztán tudhatott a zsidók lemészárlásáról, hanem kvázi látta érintett honfitársai megalázását, elhurcoltatását. Mindazonáltal díszvendégként demonstrált olyan tömeggyűlésen, ahol ünnepélyesen iktatták be a deportálás helyi levezénylését vállaló új megyei főispánt (miközben a szónok Baky László azzal dicsekedett, hogy a Tiszától keletre már több mint 320 ezer zsidót koncentráltak gyűjtőtáborokban.) Hogyan lenne hasonlítható e magatartás Bajcsy-Zsiliszky Endrééhez, aki tűzharccal köszöntötte a rátörő gestapósokat, s elfogadta hazája szabadságáért, elveiért a ha-lált (elutasítva a véletlen kínálta szökési lehetőséget is).

A hivatkozott H. Válasz-cikk - az objektivitás álcájával - sajnos hallgat arról, hogy a „valódi végtisztesség" és az államilag „ceremonizált" búcsúztatás távolról sem ekvivalens. Hallgatását aztán valótlan állításokkal is megtetézi. Például: „... a németek pedig közve-tett megszállással fenyegették Magyarországot, ha nem nyilvánítja magát hadban álló félnek a Szovjetunióval szemben." Ezt ugyanis a legkevésbé sem támasztja alá a Kosáry Domokosra történő hivatkozás, akinek visszaemlékezésében Hóman félt attól, hogy a németek legázolják Magyarországot. Eszerint B. A. előtt nem ismeretes Werth Henrik 1941-es vezérkari főnök - forráskritikai közhelynek számító - memoranduma, amelyben presszionálni igyekszik a legfőbb magyar vezetést azon náci katonai álláspont tolmácso-lásával, miszerint (a lényeget interpretálva most): a németek semmit nem kérnek vagy követelnek, de minden önkéntes felajánlást szívesen fogadnak ... Csúsztatás e megállapí-tás is: „A kormány tagjaként - Hóman [betoldás tőlem - F. Gy.] - részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni érában megbocsáthatatlannak értékeltek." Nos, mint tudjuk, az ú.n. „1945 utáni éra" az antifasiszta új magyar államiság volt (a kor min-den gyarlósága dacára), továbbá az úgymond megbocsáthatatlanság nem kizárólag az akkori - térségünkre érvényes - szovjet dominanciára vezethető vissza, hanem - legalább annyira - a (polgári) demokratikus politikai szerveződés lényegét képező humanisztikus értékrendre is. Hóman tehát, akárhogy csűrjük-csavarjuk, tényleg önmagának köszönhet-te a bíróság elé állítást (és ezen bizonyos eljárásjogi kifogásolhatóságok sem változtatnak - tudniillik a hatályos magyar jog szerint a parlament lett volna illetékes őt felelősségre vonni).

A tisztesség érdekében engedtessék meg, hogy a hómanrehabilitációs vita egyik baloldali résztvevőjét ugyancsak e helyütt bíráljam. Az Élet és Irodalom dec. 7-i számában Ladá-nyi Andor („Még egyszer Hóman Bálintról" címmel) tulajdonképpen arra utal, hogy az ominózus néhai miniszter büntetőjogi elítélése nem volt jogos, legfeljebb jogszerűnek tartható, vagy talán még annak sem! Tudományetikai vétség híján pedig — és ebben teljesen egybevág nézete B. A.-éval, sajnos szintén felhasználhatóan a vizsgált tárgykör an-tiszemita vélekedései számára — az akadémiára visszavehető. Konklúziója egy hihetetlen ellentmondás: „Ami Hóman 1939 utáni politikai tevékenységének egészét illeti: az indokolttá tette a politikai és erkölcsi felelősség felvetését, a büntetőjogi felelősségre vonást azonban - a vonatkozó jogszabályok mellett - elsősorban az akkori körülmények magyarázzák. (...) jogi rehabilitációjának, figyelembe véve az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság 1994- évi vonatkozó határozatait is - nincs jogi alapja." Nem sokkal később meg: „Tekintettel arra, hogy Hóman politikai tevékenysége tudományos munkás-ságát befolyásolta, annak értékét semmiképpen sem csökkentette, az Akadémia jelenlegi alapszabályai értelmében szerintem nincs jogi akadálya annak [valamennyi kiemelés tőlem - F. Gy.], hogy az MTA Király Tibor akadémikus jogi szakvéleménye alapján méltá-nyosságból - precedens teremtése nélkül - Hóman Bálint tagságát 1918. évi megválasztá-sától haláláig folyamatosnak nyilvánítsa." Ez az álláspont azért is képtelenség, mert az 1945-ös — „az erkölcsi vagy állampolgári" épségében „súlyos csorbát szenvedett" tagok kizárását az MTA-ból megengedő - akadémiai alapszabály-módosítást a távolról sem kommunista, illetve szovjetbérenc Kornis Gyula és Moór Gyula akadémikusok ösztönzésével fogadták el (különben e tényt Ladányi maga említi).

Hamis állítás abból kiindulni, hogy Hóman politikai tevékenysége nem érinti a szakmai munkásságát. Ugyanis éppen a szakmai tevékenysége, presztízse legitimálta a politikai szereplését! Hóman 1938-ban történész-miniszterként érvelt a Képviselőházban. E megjelenésében hazudta, hogy a magyarországi zsidók, egyedül a honi nemzetiségek közül, képtelennek bizonyultak asszimilálódni, (Így válik el nála a politikus és a történész szerepköre ...) Sőt, később a vészkorszak teljes ismeretében, perében is úgy nyilatkozott, hogy ő pusztán visszaszorítani akarta a zsidókat, mindössze az arányszámuknak úgymond megfelelő részesítésüket kívánta jogokból, vagyonból stb. Ugyanígy indokolták beterjesztői az első és második zsidótörvényt.

Leszögezendő, hogy olyan személyiségeket, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ságvári End-re, Kiss János, Tartsay Vilmos stb. mindenkor a hazafiaink közé soroljuk, helyük örökké a Panteonban van. De az irántuk táplált tisztelet megköveteli, hogy az olyan személyeket, mint Szálasi, Rajniss, Fiala vagy Bárdossy (sőt akár Hóman) stb., ne soroljuk közéjük vagy melléjük, hanem ez utóbbiakat országveszejtőnek tekintsük. Hiszen ők (ez utóbbi-ak) - közvetve-közvetlenül - nem „csupán" a magyar zsidóság halomra gyilkolásáért fele-lősek, hanem Magyarország teljes háborús véradójáért, vagyis a mintegy kilencszázezer halottunkért.

Minden a II. világháborúban elpusztult magyar állampolgár nemzeti veszteség. Mind-egyik gyászolandó, minden „érintett" mögött és után megtört lelkű családtagok, barátok sora húzódik, s nemzedékeket mérgező trauma állapítható meg. Ugyanakkor a magyar zsidósággal összefüggésben mégsem felejthető, hogy vesztesége a magyar nemzet akkori összes vérveszteségén belül - a különböző kutatók számításai (Varga, Stark, Für stb.) szerint - öt a négyhez, illetve öt a három és félhez arányban részesedett. Továbbá az sem, hogy a lágerekben veszett zsidók nagyobbik része nem katonakorú és férfi volt, hanem kisdedek, nagyobbacska gyermekek, serdülők, nők és öregek voltak. Amiképpen az sem tagadható, hogy kiirtásukat több éven át tartó, s nap mint nap átélt megbélyegzés, megalázás, a személyes anyagi javakból történő kiforgatás, a kedves emléktárgyaktól való megfosztás, helyzetenként sértegetés, le-köpés, megveretés, összegezve, társadalmi kiközösítés előzte meg; hogy végül - a népirtás sine qua non-jaként - lemondjon róluk, szuverenitásból „törvényesen" kitaszítsa, és aztán marhavagonokba verje őket a védelmükre kötelezett magyar állam - holott legalább annyira törvénytisztelő, dolgos, szellemi-anyagi téren kreatív, fegyelmezetten adófizető és a szentistváni birodalomért katonaként is har-colni kész állampolgárok voltak, mint a nemzsidó magyarok, de talán még inkább (ugyanis asszimilációs illúzióktól és kompenzációs kényszertől szenvedtek). És ezek ma is sajgó fájdalmak. Amikor Hómant (meg elvbarátait) - komplexen, hiszen így fair! - értékeljük, az efféle összefüggéseket és párhuzamos történéseket nem civilizált megnyilvá-nulás szem elől téveszteni.

A Hóman-rehabilitáció kérdésében -pontosan a vázolt nagyobb és fajsúlyosabb összefüggések okán! - nem halogatható tovább az állásfoglalások őszintesége és egyértelműsége. Csak ezáltal biztosítható, hogy a magas akadémia továbbra se legitimálja, még közvetve sem, a zsidóölés „szélárnyékos" támogatását vagy az ahhoz való „csendestársi", kényszerű-kényszerűtlen asszisztálást. Jóllehet, az ún. utca emberének fogalma sincs Hóman Bá-lintról. Valószínűleg tudni sem akar róla. Ám hogy bántja-e az egyike a másikát származása, vallása stb. miatt, az - felfogásom szerint - ilyen vitákon is múlik. Természetesen Hóman történeti munkái a jövőben, úgymint a legutóbbi időkben, a szükségleteknek megfelelően folyamatosan kiadandók, illetve a szaktörténészi tevékenysége méltánylandó, munkássága - a maga helyén és értékén - az oktatás keretei között tartandó. Ellenben Hóman Bálintnak soha nem lehet már helye a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, mert ez ellenkezne a jó erkölccsel. És ez még a M. Demokratában kifejtett nézettel is kvadrál. H. I. ugyanis imigyen fogalmazott: „A hazaárulók, az ország és a magyarság érdekei ellen dolgozók nem nevezhetők magyar tudósoknak, legyenek bármilyen rendűek, rangúak."

Svéd László: „Légy résen!"

A zsidó cserkészek kiakolbólítása a Magyar Cserkészszövetségből

Éppen 61 esztendeje annak, hogy a Magyar Cserkészszövetség rendkívüli közgyűlése egyhangúlag — nagy ováció közepette - kizárta soraiból az izraelita vallású cserkészeket, cserkészcsapatokat. A mai cserkészvezetők java része alkalmasint felületesen ismeri a mozgalom történetének ezt a defektusát. Akik pedig tájékozottak az ügyben, emberileg érthető módon nem szívesen beszélnek róla. Ám ha a téma olyannyira kihull az idők rostáján, hogy még a cserkészet historikusai sem nyúlnak utána, az öreg hiba. Ismereteim szerint csupáncsak egy történész foglalkozott érdemben ennek az ifjúsági mozgalomnak a magyar-zsidó problematikájával, jelesen: Gergely Ferenc. „A magyar cserkészet története. 1910-1948" című értekezése 1989-ben jelent meg a Göncöl Kiadó gondozásában. A magyar cserkészetnek gazdag erkölcsi-pedagógiai hagyományai vannak. De történetét sajátságos kinövések is terhelik, és azokra nem helyes fátylat borítani. Annál kevésbé, mert zavaros világunkban a klasszikus cserkész-eszmeiség megőrzése, a mozgalom demokratikus önakaratának érvényesítése megköveteli, hogy a mozgalmi cselekvések összefüggő, kozmetikázatlan sorozatából vonjuk le a történeti tanulságokat.

A zsidóság persze nem felejtheti, de nem is képes elfelejteni a hajdani „keresztény nemzeti kurzus" bárminő jogfosztó intézkedését. De a sérelmes emlékekre való hagyatkozás nem elegendő a józan ítélet kialakításához. Kivált nem egy olyan, alapjában véve egészséges mozgalom esetében, mint amilyen a cserkészet is volt.

Albion ege ködös, Magyarország ege viharos volt. A magyar cserkészetet nem lehet angol mércével mérni. A magyar cserkészet a hajdani magyar politika csinálóinak járszalagjára került. A cserkészet nem léphetett ki a történelemből. A cserkészetnek végre kellett hajtania a maga zsidótörvényét. A zsidóknak ideiglenesen ki kellett vonulniuk a hivatalos cserkészetből. Ez rasszista intézkedés volt a javából! Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk. Azt tudniillik, hogy a korabeli Magyarországon a cserkészet volt az egyetlen olyan konzervatív, nemzeti színezetű ifjúsági mozgalom, melynek soraiban 1940-ig több ezer zsidó fiatal tevékenykedhetett. Igaz, mozgásterükben sosem volt idillikus állapot. Kezdettől fogva ádáz harcot kellett vívniuk a kor minden rendű és rangú antiszemitáinak konok kirekesztő törekvésével szemben. A folyamatos önvédelmi kényszer viszontagsága azonban nem csökkenti, ellenkezőleg, növeli az évtizedes fennmaradás politikai, történeti jelentőségét.

Teleki Pál kétes szerepe

A náci eszmeiségű magyar szélsőjobb szemében a búrkalapos, londoni központú, zsidókkal körített cserkészet mindig is amolyan kakukktojásnak tűnt az árja homogenitású, a „radikális nemzetiek" felé ilyen-olyan mértékben nyitott ifjúsági egyesülések tengerében. A vigyázó szemeiket Berlin felé vető szájhazafiak nemcsak „bűnei miatt támadták a szövetséget, hanem azért is, mert ártani akartak Teleki Pálnak, az általuk gyűlölt antináci beállítottságú miniszterelnöknek, aki - mint tiszteletbeli főcserkész és a legfelsőbb nemzetközi cserkészgrémium 9 tagú londoni irodájának tagja - tekintélyével, nevével mindhalálig fémjelezte a magyar cserkészetet.

A cserkészek kongresszusának előestéjén erősödtek a Teleki Pál elleni támadások a London által is támogatott zsidó cserkészek állítólagos „babusgatása" miatt. A szélsőjobb „jóvoltából" maga a parlament is színtere lett ennek a vagdalkozásnak. Palló Imre nyilas képviselő ugyanis a képviselőház 1940. november 13-i ülésén interpellált a miniszterelnökhöz „az angol mintájú magyarországi cserkészet zsidó vonatkozásai tárgyában". Palló tartalmi és szervezeti tekintetben egyaránt kritizálta a cserkészetet. A meglevő „idegen szellem" bizonyságául felhozta a cserkésztörvény negyedik parancsát, amely így szólt: „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint ... Mindnyájan egy atyának gyermekei, egy családnak tagjai, egy célért küzdő bajtársak vagyunk. A cserkészt a cserkésszel vallási, nemzeti társadalmi különbségeken túl, közös eszmék, közös törvény, közös fogadalom köt össze testvéri szeretettel ... Minden cserkészt, ha ismeretlen is, szívesen üdvözölj, örömmel támogasd, oszd meg vele, amid van, hogy ha rászorul, mert testvérek vagyunk." A szöveg citálása után Palló felordított: „Kikérem a magyar cserkészifjúság nevében, hogy neki a zsidó és az angol cserkész a testvére legyen!" Ezek után a cserkészet általa zsidóknak minősített „exponensei" ellen ágált. Ennek kapcsán lezsidózta többek között Witz Bélát, a szövetség exelnökét, a bazilika prépostját is, aki mellesleg szólva bácskai sváb ember volt. Palló végezetül Teleki Pál nemzetközi státuszát ócsárolta, kijelentvén: „Nincs szükségünk olyan ifjúsági mozgalomra, amely Londonban székel, nincsen szükségünk olyan ifjúsági mozgalomra, amelynek angol egyenruhája van. Minden angol kapcsolatot meg kell szüntetni."

Teleki Pál a november 22-i ülésén - tehát mindössze 3 héttel a cserkészparlament összejövetele előtt - válaszolt Palló Imre interpellációjára. A mozgalom „zsidó ügyeit" illetően megjegyezte: „A helyzet az, hogy amikor Magyarországon ez a mozgalom megindult és mikor a háború után újra megindították, talán nem szükséges jellemeznem a háború előtti időt, de a háború utáni időben is volt korszak, amikor a numerus clausust, amelyet magam hoztam, megcsonkították. Mi magyar cserkészvezetők az előtt állottunk, hogy bennhagyjuk a mozgalomban a zsidó csapatokat, vagy kitesszük őket, s akkor a kormány nekik esetleg más, paralell cserkészetet tesz lehetővé. Mi az utóbbi mellett határoztuk el magunkat, és kijelenthetem, hogy a külügyi vezető kivételével az aktív vezetőségben senki zsidó nem volt." Teleki úgy állította be, hogy a zsidó külügyér ideiglenes alkalmazását az illető nyelvismerete tette szükségessé. Valószínűbb azonban, hogy Molnár Frigyes kinevezése egyszerűen Londonnak tett gesztus volt.

Teleki méltatta a cserkészet atyját, az előző nap elhunyt angol származású Balden Powellt. Midőn hangsúlyozta, hogy az angol eredet nem követelt semmi néven nevezendő angol mentalitást, Bajcsy Zsilinszky Endre közbeszólt: „Ami az angol eredetet illeti, az sem szégyen, nem kell mentegetni."

Álnok felszólalók

A közgyűlés előzményei semmi jóval nem kecsegtették a zsidó cserkészeket. A HM és a VKM mindjobban fokozta a nyomást a szövetség nacionalizálására, militarizálására, árjásítására. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán eufórikus közhangulat keletkezett, s az „adakozó" Hitler nimbusza rohamosan nőtt. Szeptemberben a szélsőjobboldali pártok egyesületek a Nyilaskeresztes Párttal. A vezér a börtönből amnesztiával kiszabadult Szálasi Ferenc lett. November 20-án Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Teleki Pál és Csáky külügyminiszter ugyanazon a napon látogatást tett a Führernél Berlinben. Megbeszélésük kapcsán Teleki egyebek közt felvetette a zsidókérdést, és hangsúlyozta, hogy a „zsidókat a békekötéskor el kell távolítani Európából."

A magyar cserkészvezérkar 1940. december 15-én ilyen közegben rendezte meg a szövetség egyik legdrámaibb közgyűlését.

A cserkészparlament a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ülésezett 1162 küldött részvételével. Megjelent Teleki Pál tiszteletbeli főcserkész is, az éppen Németországban vendégeskedő Hóman Bálint kultuszminiszter képviseletében pedig Tárczay Felicidesz Román minisztériumi osztályfőnök. A közgyűlés fő feladata volt az alapszabály módosítása. A mértékadó szövetségi vezetők abban a hitben ringatóztak, hogy ezzel a művelettel ki lehet venni a németek és nyilasok méregfogát, következésképpen meg lehet menteni a cserkészetet a gleichschaltolástól.

Kétségtelen, hogy a közgyűlési vita pikantériája a tervezett zsidótlanítás ügyében csúcsosodott ki. Éry Emil országos ügyvezető elnök így vezette be az erre vonatkozó javaslat „vitáját": „Az a javaslat, amely a közgyűlés előtt van, a következő nagy mozzanatot akarja úgy hangsúlyozni, hogy ezekben a kérdésekben többet senki kétségeket ne támaszthasson mozgalmunkkal szemben. Az egyik a mi mozgalmunk teljes keresztény jellege. /Éljenzés/ Azóta már a mi felügyelő hatóságunk a vallás és közoktatási miniszter (Hóman Bálint - S.L.) és ő így szólt hozzánk /olvassa/: «Mint a magyar ifjúság nemzetnevelésének intézője, kötelességemnek tartom felhívni a cserkészszövetség figyelmét a zsidókérdés megoldására is, amely kérdés megoldásánál azt tartanám helyesnek, ha újabb zsidó cserkészcsapatok szervezéséhez az engedély nem adatnék meg. Kívánatosnak tartanám továbbá azt, hogy olyan rendelkezés adassák ki a Magyar Cserkészszövetség vezetősége részéről, mely szerint a már meglévő zsidó cserkészcsapatokba semmiféle újabb felvétel ne legyen eszközölhető. Ez tenné lehetővé azt, hogy ezek a cserkészcsapatok elsorvadjanak, és a magyar cserkészet teljesen zsidómentes legyen.»"

Éry Emil úr így folytatta: „Minthogy a cserkészet törekvéseit szándékozott a miniszter úr alátámasztani, köszönettel vettük az ő kérését, és mi tulajdonképpen a javaslatban túlmentünk ezen, mert mi a javaslat megalkotásánál olyan szöveget vettünk, hogy ne csupán megvárjuk a kihalását annak a 13 csapatnak és annak a 2000 zsidó cserkésznek, hanem úgy módosítjuk az alapszabályokat, hogy már most zárjuk ki őket szövetségünkből."

Zsidó nem kérhet semmit

Az idevágó döntést megelőzte a búrkalap viselésének eltiltása. A szövetség már korábban rendszeresítette a Bocskai-sapkát, ám azt a cserkészkalappal párhuzamosan lehetett viselni. A közgyűlés azonban - nem utolsósorban Hóman Bálint szorgalmazására - általános követelményként kívánta rögzíteni az alapszabályban a Bocskai-sapka viselését s a cserkészkalap használatának megtiltását.

Az elnök az előterjesztett javaslatok egyhangú elfogadását remélte. Minthogy azonban a kalapletiltás ügyében 10 képviselő ragaszkodott a titkos szavazáshoz, kérésüket az alapszabály értelmében teljesíteni kellett. A szavazás eredménye a következő volt: leadtak 889 szavazatot. Az érvényes szavazatokból 651 az előterjesztett javaslat mellett, 229 ellene szólt.

Midőn dr. Virágh István kérte a szavazás elrendelését a további javaslatok felett, egyik küldöttársa bekiabált: „Zsidó nem kérhet semmit!" Ezután Bíró Lukács küldött indítványozta az alapszabály további korrekcióra váró részeinek szelektálását a döntés mikéntjének megítélése végett. „Tegyünk különbséget a vitás és nem vitás pontok között - mondotta. - Van néhány nem vitás pont, azokat egyszerre akár közfelkiáltással letárgyalhatjuk, a vitás pontokra pedig én is titkos szavazást kérek. Melyek a vitásak és melyek a nem vitásak? A zsidók kizárása nem vitás! /Hatalmas éljenzés és taps/ Felelősségem teljes tudatában és cserkészmivoltom átérzése tudatában merem állítani, hogy amikor a IV. törvényt akarjuk megváltoztatni, ott esetleg lehet vita, de itt nem."

Sem vitára, sem titkos szavazásra már nem került sor. A küldöttek az alapszabály további módosítására vonatkozó javaslatokat hozzászólás nélkül, egyhangúlag elfogadták, így többek között azt a korrekciót is, amely így hangzott: „A szövetség krisztusi világnézetű és magyar nemzeti alapon áll." A kissé dodonai szöveg azt a realitást takarta, hogy a zsidókat 1940. december 15-én kiebrudalták a Magyar Cserkészszövetségből.

A cserkészparlament ilyen értelmű döntése után a zsidó csapatok megbízásából szót kért és kapott dr. Sommer László csapatparancsnok. Búcsúbeszédében a következőket mondta: „Igen tisztelt közgyűlés! Nehéz feladatom van. Jelen deklarációt a zsidó felekezeti cserkészcsapatok nevében olvasom fel. A szövetségi közgyűlésen legjobb tudomásom szerint zsidó magyar cserkészek érdekében évtizedek óta az első és előreláthatólag hosszú időre az utolsó felszólalás van elhangzóban. Nem lesz talán szerénytelen az a kérésem, méltóztassék ügyünknek ezekben a számunkra kimondhatatlanul fájdalmas percekben türelmet és figyelmet szentelni. Felszólalásom 7 percig tart, kérem tegye a közgyűlés lehetővé, hogy a megbízott feladatnak eleget tehessek. Ellenjavaslatokat nem sorakoztatunk fel. Ki kell azonban jelentenünk a legszigorúbb lelkiismeretvizsgálat után is, hogy a zsidó magyar cserkészcsapatok sem a 'magyarabb magyar és emberibb ember' közös eszméjéhez soha hűtlenek nem voltak, sem a Hungária jelvényt be nem mocskolták. Ha fogadalom kapcsán felvetődött a kérdés, elfogadjuk-e életünk alapjául a krisztusi világnézetet, szent meggyőződéssel feleltünk igent. A krisztusi, csakúgy mint a nálunk ennek ellenértéke gyanánt hangoztatott bibliai világnézet, a mi prófétánk fogalmazásában így hangzik: 'Ne tedd felebarátodnak, amit magadnak nem kívánsz!' Ez a meghatározás szavaiban is alig, értelmében pedig semmit nem különbözik a Vezetők Könyvének meghatározásától. Mindannyiunk világnézetét közösen és egységesen a cserkésztörvény határozza meg. Ennek követelményei egyaránt megfelelnek a krisztusi és a zsidó vallási világnézetnek, valamint a cserkésztörvények egyaránt erkölcsi követelményeket támasztanak a cserkésszel szemben, éspedig azonos követelményeket, különbség nélkül. Nem fedezhető fel e téren sem olyan válaszfal, mely minket keresztény cserkésztestvéreinktől elzárna."

Felemás válasz

Dr. Sommer László így fejezte be felszólalását: „Hálásak vagyunk és maradunk a Szövetségnek, hogy a magyar cserkészszellem részeivé lehettünk. Ha mennünk kell, fájó szívvel megyünk ... Most pedig még egyszer és százszor és változatlanul: jó munkát, magyar cserkésztestvérek!"

Dr. Sommer László ünnepélyes nyilatkozatára Papp Antal országos elnök ekként válaszolt : „Mélyen Tisztelt Rendkívüli Közgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy az elhangzott deklarációra én is rövid deklarációval válaszoljak innen az elnöki székből. A magyar cserkészet nem politizál. A magyar cserkészet tehát ezt a kérdést nem kezeli politikai kérdésként. A második kijelentésem az, hogy a magyar cserkészet a zsidóságot nem vizsgálja faji alapon, és a kérdést nem kívánja ilyen szempontból kezelni. Ellenben kijelentem azt, hogy a legminimálisabb joga minden nagyobb társulásnak, hogy ha inkluzíve akar alakulni, vagy mondjuk exkluzívé, úgy tényleg akarata szerint alakulhasson. Amint vannak zsidó egyesületek is, amelyekbe fel sem vesznek minket, mi is megengedhetjük magunknak azt az elhatározást, hogy keresztény mozgalom akarjunk lenni, mint ahogy eredetileg is így indult a cserkészmozgalom. /Éljenzés/ Ebben az elhatározásban tehát ne tessék semmiféle személyi vagy faji szempontokat bevonni, mert itt egyszerűen arról van szó, hogy a mozgalmunk miként kíván megalakulni és miként kívánja munkáját folytatni. Mi nem mehetünk bele sem politikai, sem faji, sem másféle bírálatba, de ezt az egyetlen jogunkat, amelyet minden törvény elismer, kérem respektálni és ilyen értelemben szíveskedjenek magyarázni a mai javaslatot. Ennek előrebocsátása után méltóztatnak napirendre térni a deklaráció felett."

A közgyűlés tehát dr. Sommer László deklarációja felett napirendre tért.

A Belügyminisztérium 1941 novemberében hagyta jóvá a Magyar Cserkészszövetség alapszabályának módosítását. Ezzel a zsidó cserkészek kirekesztése jogerőre emelkedett.

Benedek István Gábor: Erdély, 1944

Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság romániai tudósítója kitűnő újságíró. Bizonyára sok nagyszerű dolgot ír még az életben, hiszen fiatal ember, de hogy olyan fontos könyvet aligha tesz, tehet le az asztalra, mint amilyet 2001-ben Kolozsvárott a Minerva Művelődési Egyesülettel megjelentetett, az biztos. A mű címe hosszú, de pontos és megrendítően kifejező: „Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók menekülése és mentése a magyar-román határon 1940-1944 között". A fülszöveget is ide másolom: „Az áttanulmányozott dokumentumok és vallomások, a túlélőkkel készített beszélgetések azt bizonyítják, hogy a magyar-román határon keresztül lebonyolított menekülés és menekítés a lehetőségekhez képest igen kismértékű volt. 1944-ben Torda felé legfeljebb 1500 személy menekült át a határon, Aradnál nem több, mint 5000 személy, a magyar-román határ többi pontján pedig kevesebb, mint 400. A menekültek egyharmada Magyarországról és más európai államokból érkezett, mintegy kétharmada pedig észak-erdélyi volt."

Nos, Tibori Szabó Zoltán könyvét kétszeres érdeklődéssel olvastam. Egyfelől kitűnő történelemkönyv olyan dolgokról, amit mi magyar holokauszt túlélők nem tudtunk, nem is tudhattunk, vagy rosszul, pontatlanul tudtunk. Másfelől megszólalt a hiúságom. 1986-ban Vámos György kollégámmal mi is megírtunk egy könyvet „Tépd le a sárga csillagot" címmel, és ebben a negyvenes évek magyar cionista (sómér há-cáir) mozgalmáról írtunk. Akkoriban a téma nemcsak újdonságnak számított, hanem ismeretlen adataival megrázó is volt. Kitűnt, hogy egy maroknyi zsidó fiatal (közülük többen Szlovákiában nőttek fel) többféle mentőakciót szervezett a nácik megszállta, a csendőr és nyilas terrorral súlyosbított Budapesten. Nos, a mi cionistáink közül többen elmondták, hogy volt egy „bejáratott" útvonaluk Erdélyen át Romániába, ahonnan - nyilván sok pénzért, jó nexusokkal - el lehetett jutni Törökországba, a szabadságba. (Egy másik könyvemben, amelynek harmada a belzi nagy rabbi, Aharon Rokéách élettörténetével foglalkozik, ugyancsak érintem az erdélyi-romániai menekülési útvonalat, hiszen a lengyel cádikot is így vitték át a határokon.)

De itt most nem morzsákat kapunk, hanem miénk az egész vekni! Tibori Szabó Zoltán ugyanis jószerével teljeskörűen dolgozta fel témáját. Románia hiába a szomszédunk, kevéssé ismerjük történelmét. A román hatalom milyenségét Trianon után. Nem tudjuk az erdélyi magyarok és székeik viszonyát a zsidósághoz. A zsidók belső viszonyait. Hát most kitárul előttünk ez borzasztó térkép is!

Az interjúalanyok személyes elbeszélését értékes tanulmányok, esszék vezetik be. Az azonnal kiderül: Közép-Kelet-Európában, a Balkánon zsidóként élni túl veszélyes kaland volt akkor is, és alighanem az ma is. Hogy mégis miért vállaljuk ezt a viszontagságos sorsot? Író vagyok, magyar az anyanyelvem, a szenvedélyem, a börtönöm és a (szerény) megélhetésem is. Arany János versein nőttem fel. Önmagam kifejezése a létem. És egyszer csak Tibori Szabó könyvében ezt olvasom Brassai Viktor zsidó költőről és versmondóról: „a magyar költészet tette őt magyarrá. Arany, Petőfi, Babits, József Attila." Tehát ott, Kolozsváron is...

Szóval, a bécsi döntés során Hitler módosítja a régi határokat. Észak-Erdélybe bevonulnak a magyarok. Katonástól, csendőröstől, főjegyzőstől, és azonnal megindul a zsidók összeterelése, a férfiak elhurcolása, elállítják a gettókat, és a németek útba indítják a vagonokat Lengyelországba.

A zsidók vagyonát lefoglalják, ellopkodják, lakásaikba szittya vitézek költöznek, öltönyeikbe fajvédők öltöznek. Természetesen sok minden más is történik. Bátor férfiak menekülési útvonalakat keresnek. A még bátrabbak a németekkel paktálnak. Kasztner doktor irányításával létre is jön a fantasztikus üzlet: Bergen-Belsenen át Svájcba érkeznek a szerencsések. Gazdagok, elsősorban gazdagok, akik finanszírozták az akciót, aztán orvosok, rabbik, írók ... Az ügyesek román és magyar csempészeket fizetnek le, s átszöknek az új határon. A baksis ugyan török szó, ott is, itt is ismerik, de Kosztolányi Dezső egyszer azt írta (Esti Kornél): románnak lenni, az nem nemzetiség; az foglalkozás. Nos, aki a baksist szerencsés órában és szerencsés helyzetben adta át, nagy eséllyel megmenekült. De mint láttuk: ők, az így életben maradottak nem voltak többen hétezernél. A többiek, legkevesebb 150 000 Erdélyben még honos, művelt, szorgos ember elpusztult. A nagyon kevés visszajött közül néhány személlyel Tibori Szabó Zoltán e könyv kapcsán találkozott, a velük készült interjúk teszik ki a könyv nagy részét. Megrázó, drámai történetek bontakoznak ki tolla alól.

Sajnos a szerző kicsit elveszi tőlünk a reményt, azt sugallja: ne legyen sok illúziónk. Vészhelyzetben nincs, rettenetesen kevés a segítő jobb. És borzasztó tud lenni, ha a sovén, faji gőg összekeveredik a szabadjára engedett rablási ösztönnel, kivált, ha a történelmi helyzet tálcán kínálja a zavarost...

Szóval, értékes művet kaptunk a szerzőtől. Örültünk, hogy sok ismerős névre is bukkantunk, például a kolozsvári Új Kelet c. lap Izraelbe vándorolt szerkesztőire, Marton Endrére és Rössel Mordechájra, színészekre (Kovács György) s egy áldott, bátor keresztény papra, Márton Áronra.

Kovács László: Ungarnlager - Bergen-Belsen és ami utána következik

Kovács László, tisztelt nyíregyházi Olvasónk az alábbi memoár-tanulmányrészletet küldte be szerkesztőségünkbe. Készséggel közöljük.

A Bergen-Belsen-i KZ „Ungarnlager"-ét, azaz a magyar tábort 1944. július 8-án nyitották meg. A táborba, fennállásának egész ideje alatt, közvetlenül Budapestről (tehát más nagy u.n. törzstábort nem érintve) összesen 2 (csak kettő) magyar zsidókat szállító deportációs szerelvény érkezett.

Az első, a Kasztner-Becher-féle „Muster-zug"=( minta vonat) 1683 prominens magyar zsidóval július 9-én gördült be a célállomás rámpájára. Utasait az előző nap megnyitott magyar tábor barakkjaiban helyezték el. A csoport részére a Svájcba történő kiutazási engedélyt H. Himmler, az SS birodalmi vezetője augusztus elején adta meg. Ennek alapján a Bergen-Belsen-i KZ-t a vonat utasai két csoportban hagyták el. Az első csoport augusztus 18-án 318 fővel, amely 21-én érkezett St. Gallenba, a második csoport december 4-én mintegy 1360(?) fővel, amely 6-án vagy 7-én érkezett meg Svájcba.

A második - közvetlenül Budapestről érkező szerelvény - 1944. december 14-én hozta a mintegy 2000 főből álló szállítmányát Bergen-Belsenbe, akiket szintén a magyar táborban helyeztek el. A Bergen-Belsenben lévő magyar zsidó női és férfi foglyok további tömegei a birodalom területén lévő többi koncentrációs táborból érkeztek.

Strasshofból Bergen-Belsenbe 1944. december 7-én érkezett, és ott a magyar táborban került elhelyezésre a magyar zsidók mintegy 2200 fős szállítmánya. A csoportban sok család, köztük gyermekek is voltak.

Strasshofból Bergen-Belsen-i KZ-ba több magyar zsidót szállító deportációs szerelvény nem érkezett.

E szállítmány útba indításának oka ismeretlen, tisztázatlan. Egy korán kiadott kiürítési parancs (?) a munkaképtelenek szelekciója (?) egy újabb „mintavonat" (?) lehetett. Sajnos a „végső megoldás" végrehajtása során sokszor fordult elő az üldözöttek ezreinek életébe kerülő, ismeretlen motivációjú döntés.

Felszabadulás: 1945. április 15.

A tervezett Blitzkrieg kudarca miatt az egyre hátráló német alakulatok mindenütt szembesültek korábbi tömeggyilkosságaikkal. A helyszínek és az élő tanúk beszéltek. Ezért a gaztettek bizonyítékainak eltüntetésére H. Himmler elrendelte, hogy sem KZ, sem élő fogoly nem adható át az ellenségnek. E himmleri parancs alapján került sor a KZ-k kiürítésére, az építmények lerombolására, valamint a megszállt területeken levő megsemmisítő táborokban és az Einsatz-gruppe-k tömeggyilkosságainak színhelyein a korábbi tömegsírok feltárására, a tetemek máglyákon történt elégetésére. A KZ-k kiürítése — akár vasúton, akár gyalogosan történt - újabb tömeggyilkosságok végrehajtására nyújtott lehetőséget a háború elvesztése és a saját sorsuk kilátástalansága miatt ekkorra már teljesen elállatiasodott SS legénységnek. Az útba indított evakuációs szerelvényeknek, gyalogmeneteknek csak elenyésző hányada érkezett meg - ha egyáltalán megérkezett - a célállomásokra.

Az angolszász szövetségesekkel egy esetlegesen megköthető különbéke reményében Himmler a Bergen-Belsen-i KZ kiürítését 1945 elején megtiltotta, és elrendelte a tábor és foglyainak átadását a Brit Királyi Hadseregnek. Az 1933 óta a KZ-kben eltöltött szolgálati helyein , de Auschwitz II-Birkenau parancsnokaként különösen hírhedt, sokszoros gyilkos fenevad J. Kramer, Bergen-Belsen akkori SS parancsnoka (aki Birkenauból magával hozta több férfi és női szadista beosztottját is), saját itteni bűntetteinek bizonyítékaitól is meg akart szabadulni. Ezért a himmleri parancs ellenére (!) megkezdte a tábor kiürítését. Februártól a tábor felszabadításáig 12701 foglyot evakuáltatott. Februárban 4170, márciusban további 1740 foglyot indíttatott útba. Ezeket (egy 105 fős, Isztambulba tartó csoport kivételével) Buchenwald, Dachau, Neuengamme és Stutthof KZ-kbe, illetve ezek külső altáboraiba szállíttatta.

A Bergen-Belsen-i KZ-t a Brit Királyi Hadsereg VIII. Páncélos Hadtestének alakulatai szabadították fel 1945. április 15-én.

1945 áprilisának első harmadában, tehát a felszabadulást közvetlen megelőző napokban Kramer a Bergen-Belsen-i KZ-ből theresien-stadti úti céllal további három, foglyokat szállító vasúti szerelvényt indíttatott útba.

Az elsőt április 6-án 2500 fővel, ehhez másnap (7-én) egy további 179 főből álló fogoly csoport szállító-vagonjait csatolták. Az így összesen 2679 fős evakuációs fogoly szállítmány tagjainak életét a Magdeburg melletti Farslebennél 1945. április 13-án mentették meg a felszabadító - szovjet - csapatok.

A másodikat, a magyar tábor 1712 foglyából álló szerelvényt április 9-én indították. E szállítmány 12 napos utazás után — útközben egy szörnyű angolszász légitámadást is átélve — érkezett meg Theresienstadtba, ahol 1584 foglyot tudtak azonosítani.

A harmadikat, a 46 vagonból álló és 2400 főt szállító, az utasok többségének holland állampolgársága miatt „holland transzportnak" (lásd DEGOB névsort) elnevezett szerelvényt április 10-én indították útba. E szerelvénynek több mint 400 magyar utasa volt, akik közül minden valószínűség szerint sokan, vagy mindnyájan a december 7-i 2200 fős strasshofi szállítmánnyal érkeztek Bergen-Belsenbe. A szállítmányban megtalálható volt több mint 15 állam, közöttük dél-amerikai államok, de az USA állampolgárai is. A szerelvény utasai között sok család, nők, férfiak és gyermekek voltak, akik rövidebb-hosszabb ideje szenvedtek már a náci táborokban. A mártírok névsorában lévők életkora 1 és 78 év közötti. Gyötrelmes, hosszú, beláthatatlan következményekkel járó utazást szántak nekik gyilkosaik: átlósan átutazni a háború végén lévő, ostromlott Németországon. Kramer és a szerelvény kíséretének tagjai a felszabadulás előtti napokban tudatosan tették ki a pusztulás veszélyének e szerencsétlen emberek életét.

Mivel a szerelvény a célállomásra nem futott be, a háborús viszonyok közötti felfordulásban sokáig nem is keresték, és hír sem volt felőle, ezért kapta a „Verlorenen Transport" (az elveszett szállítmány) elnevezést.

A szerelvény összesen mintegy 500-550 km-es útvonalán a főbb megállók: Soltau, Muns-ter, Uelzen, Lüneburg, Büchen, Hagenow-Land, Wittenbergé, Nauen, Berlin-Spandau, Lübbenau, Senftenberg, Schipkau, Finsterwalde, Doberlug-Kirchain, végül Tröbitz. Az út során többször volt egy, sőt két napos megálló is.

Az eddig is sokat szenvedett embertömeg számára az utazás körülményeit is elviselhetetlenné tette az SS kíséret. A szerencsétlen embereknek szánt megpróbáltatások tragikus végkifejlete azonban ekkor még nem volt sejthető, előre látható. Az élelem- és ivóvíz-hiány, a katasztrofális tisztasági és egészségügyi feltételek, valamint a fűtetlen marhavagonokban lévő óriási zsúfoltság és a közel két hetes bezártság hatására az utazás során a tömegben kiütéses tífuszjárvány tört ki. Többen megőrültek, éhen haltak, sokan végelgyengülésben, kiütéses tífuszban vagy más betegségben vesztették életüket.

A szerelvényt - amelyről úgy gondolták: náci katonákat szállít - menet közben és a várakozások során a megállókban gyakran támadták mélyrepülésben a szövetséges légierő gépei bombával, géppuska- és gépágyú tűzzel; ez is számos áldozatot követelt.

Amikor a vonat megállt valahol, az SS kíséret a vagonajtók kinyitása után a még életben lévőkkel a halottakat kirakodtatta és a sínek mentén temettette el. Mint minden tábor kiürítése során összeállított vasúti és/vagy gyalogmeneteknél, itt is történt az SS kíséret részéről minden különösebb indok nélküli, a foglyok életét követelő fegyverhasználat. A mi — írja a szerző - evakuálásunk során pl. az SS az általa pusztán szórakozásból lelőtt vagy más okból elhunyt bajtársaink eltemetésére kirendelt társainkat is belelőtte a velük kiásatott tömegsírokba. Az elföldelést az SS banditák fejezték be.

Az utazás szörnyűségeit csak egy akkor és ott lévő át/túlélő tudná - ennyi év után ő is csak megközelítő pontossággal - elmondani. (Most már késő, de az elmúlt évtizedek alatt fel lehetett volna kutatni és megszólítani pl. a szerelvény mozdonyvezetőjét, fűtőjét, vagy más tanúkat is.)

Az SS-ek elmenekültek

A szerelvény április 20-án vagy 21-én gördült át Tröbitz vasútállomásán Falkenberg irányába. A lezárt vagonok ablakaiban fehér vásznak lobogtak. Azok, akik a szerelvényt. akkor látták, bizonyára sohasem felejtik el, mert mintha szellemvonatot láttak volna a szemük előtt elrobogni.

A szerelvény a beutersitzi vasútállomás után megállásra kényszerült, továbbhaladása lehetetlenné vált, mert a falkenbergi vasúti csomópont kereszteződését egy nem sokkal azelőtti légitámadás szétrombolta, továbbá egy Hitler-Jugend kötelék felrobbantotta a Fekete-Elsteren átívelő vasúti hidat. Mivel a térségben harci cselekményekkel lehetett számolni, a helyszínen és környékén települt harcoló Wehrmacht alakulatok parancsnoka a sokáig ott várakozó szerelvény visszafordítására adott parancsot. Eközben a hosszú kényszervárakozás alatt az SS kíséret a szerelvény mozdonyával elmenekült Doberlug irányába. A Wehrmacht parancsnok határozott fellépésére a szerelvényt április 22-én a beutersitzi széngyár üzemi tolatómozdonya visszavontatta a Tröbizthez közeli, a tőle nyugatra levő 106,7-es vasúti km szelvényhez.

Az utolsó hősi áldozatok

Április 23-án a reggeli órákban a Szovjet Hadsereg előrenyomuló alakulatai a 106,7 km szelvénynél bukkantak rá a 13 napos út után ott veszteglő, lezárt vagonokból álló szerelvényre. Amikor a katonák a vagonajtókat kinyitották, az eléjük táruló látvány minden emberi képzeletet felülmúlóan iszonyatos volt. A több éves háború borzalmaitól már megedződött katonaszemeknek is sokkoló volt a most látott kép. A vagonokban bűz, ürülék, szenny, férgek, paraziták. Elgennyesedett sebekkel tele testű, csontig lesoványodott, félig megfagyott élőhalott árnyékok, alakok töltötték meg a vagonokat. A még élők többsége is csak motyogni tudott, a gyengeségtől mozgásképtelenek voltak. Közöttük olyan társaik holttestei hevertek, akik napokkal azelőtt vagy akkor veszítették életüket. Nem tudták kirakni és eltemetni őket, mivel az életben levőknek jártányi erejük sem volt, az SS kíséret pedig egész egyszerűen nem nyitotta ki a vagonajtókat.

A felszabadítók szavakban ki nem fejezhető, irtózatos körülmények között ezernyi meggyötört, kiéhezett és halálos beteget találtak, akiken nagyon gyorsan kellett segíteni. A parancsnokok azonnali életmentő intézkedéseket vezettek be, hogy enyhítsék a szerencsétlenek szenvedéseit, és csökkentsék a halálozás arányait. A közvetlen életveszélyben lévő csoport ápolására, gyógyítására és ellátására egy hatalmas méretű tábori kórház személyzetét és felszerelését telepítették a környékre. Mindent megtettek a kiütéses tífuszjárvány továbbterjedésének megakadályozására és mielőbbi megszüntetése érdekében. A környéket hermetikusan elzárva a külvilágtól, karantént vezettek be, és igen rövid idő alatt végrehajtották a nagy létszámú tífuszbeteg fertőtlenítését.

A felszabadítottak nagy részét Tröbitz és Schilda községek elhagyott házaiban, egy kb. 300 fős csoportot Nordfeldben, egy volt hadifogolytábor barakkjaiban helyezték el. További kisebb csoportok a riesai kórházban és más települések lakótelepein kerültek ápolás alá.

A bányász-település Tröbitznek akkor mintegy 700 lakosa volt, és most e 700 őslakoshoz több mint ezer kiéhezett, legyengült, meggyötört halálos beteg került. A környéken ekkor több volt a felszabadult fogoly, mint a polgári lakos. Fogolytársaik gyógyítása érdekében a szerelvényen levő fogoly-orvosok és az egészségesek közül sok önkéntes segítő azonnal munkához látott. Többen közülük beteg bajtársaik gyógyulása után maguk is megfertőződtek a halálos kórtól, és életükkel fizettek önfeláldozásukért. Nevüket a tröbitzi zsidó temető emlékfala őrzi meg az utókor számára.

Az azonnal foganatosított gyors intézkedések ellenére félelemmel, aggodalommal terhes napok, hetek következtek. A rettenetes fertőző betegség, a tífusz lett úrrá a környéken. A halál állandó vendég volt, a nap minden szakában történtek halálesetek. Az alatt a nyolc hét alatt, amíg a járvány tartott, tífuszban és más betegségekben Trö-bitzben és a környékén telepített szükségkórházakban több mint négyszáz gyermek, nő és férfi vesztette életét.

A halálvonat június 21-én elhunyt utolsó áldozatai a 41 éves magyar Sólyom Ilona, az 59 éves holland Martha Levenbach-Schwimmer és az ugyancsak holland 31 éves Clara Miller Mulder-Wessel voltak.

Ury János: Agymosás 1944-ben

Érdekes cikk jelent meg a Népszabadság 1997. június 24-i számában. Miután a téma újra és újra előkerül a lapokban, fontosnak tartjuk magunk is közölni.

A 15. amerikai légi hadsereg Magyarország felett 1968 embert veszített, 1069 eltűnt a bevetések során, 481 fogságba esett, és 377-nek sikerült a holttestét megtalálni. Az ejtőernyővel kiugrott repülőszemélyzetet földet érés után nemegyszer támadás érte a lakosság részéről. Az atrocitások több halálos áldozattal jártak. 1945 júliusában 87 ilyen esetet vizsgáltak ki a magyar hatóság és a SZEB képviselői (Jánkfalvi Zoltán nyíregyházi kutató barátom éppen ezeken az ügyeken dolgozik).

A repülőszemélyzetek elleni támadások fő oka az a nagyfokú uszító, fasiszta propaganda, amelyet a magyar vezetés folytatott 1944-ben a szövetséges hatalmak ellen. Elegendő a korabeli sajtó átlapozása ennek bizonyítására. Például a Magyar Futár képekkel illusztrált cikkében a következő olvasható: „Az élve elfogott pilótákra és hajózó személyzet tagjaira vetett egyetlen pillantás elárulja: miért olyan kegyetlenek a szövetségesek támadásai, s mi az oka, hogy ilyen lelkiismeretlen cinizmussal dobják le a robbanó gyermekjátékszereket... A bűnöző klasszikus típusa egytől-egyig valamennyi fogoly vagy amerikai zsidó, akit az európai nemzetek elleni gyűlölet csillapíthatatlan dühe hajt minél vadabb rombolásra."

Az újságok nagy többsége egymást túllicitálva gyártotta a legképtelenebb „híreket", valójában uszító hazugságokat az angolszász repülők állítólagos rémtetteiről. Aljasságban, embertelenségben rajtuk is túltett Budapest bombázása után a Hungarista Mozgalom. A következő röpcédulákat terjesztette: „Bombázták Budapestet, szemet szemért! Minden magyar életért száz zsidót!" „Követeljük: telepítsék a zsidókat a légitámadások által veszélyeztetett városrészekbe!"

Marcel Reich-Ranicki: Amikor a szerelemnek a zene a tápláléka

Fordította Jólesz László

Marcel Reich-Ranicki ma az egyik legismertebb (és legelismertebb) irodalmi és zenei kritikus Németországban. Idős ember, nyolcvanon felül van. Kettős neve, Reich és Ranicki, személyének kettősségéből - merthogy Ő lengyel is, német is - vagy mivel éppenséggel zsidó is (sőt!), a hármasságából? - ered. Életírása, a „Mein Leben" 1999-ben jelent meg Németországban, és rövid két hónap alatt három (!) kiadást jelentetett meg kiadója, a tekintélyes Deutsche Verlags-Anstalt. A könyv - amelyhez egy Németországban élő barátom révén jutottam - olyan, mintha egy modern pikareszk regény volna. Letehetetlen olvasmány, amely nem csupán írójának hallatlanul változatos, nem keresett kalandokban, csaknem kikerülhetetlen, halálos veszedelmekben bővelkedő sorsáról, vak véletlenekről, félelmekről, ürömökről, furcsa találkozásokról szól. Képet kap az olvasó - egyebek közt - a varsói nevezetes gettóról. Arról a gettóról, amelyről sokat és mégis keveset tudunk. Ebben a könyvben ennek a halálra ítélt közösségnek a belső életéről ad hírt egy olyan tanú, akt maga tapasztalt meg mindent „odabent" és ad hírt hitelesen a varsói gettó mindennapjairól. A terjedelmes könyvnek éppen a gettóval foglalkozó fejezetei közül az egyiket adom át most az olvasónak.

A zsidókat embertelenül gyötörték a varsói gettóban. Iszonyatosságokat kellett megélniük. De néha szépeket és csodálatosakat is. Szenvedtek. De szerettek is. Csakhogy a szerelem akkor igen sajátságos volt. Schnitzlernél mondja egyszer egy bécsi nő: „Ugyan, maradj velem. Ki tudja, élünk-e még holnap." A gettóbeli szerelemre minden napon és minden órában ránehezedett a kérdés: vajon holnap élünk-e még? A szerelem nyugtalan volt és gyors, türelmetlen, sietős. Éhezés és flekktífusz idejében, a legszörnyűbb szorongás és a legmélységesebb megalázottság idejében létezett ez a szerelem.

Az emberek, mindenekelőtt a fiatalok, úgyszólván tapadtak egymáshoz, a másiknál kerestek oltalmat és biztonságot és segítséget is. Hálásak voltak a boldogság óráiért vagy esetleg csupán perceiért. Én azóta tudom, hogy az a lebegő gyötrelem, amiről Goethe Klarchenje énekel, mindig hozzátartozik a szerelemhez, mindig kísért - inkább tudattalanul, mint tudatosan - a félelem, hogy a szerelem, ez a páratlan, ez az alig felfogható valami éppen olyan hirtelen ér véget, amilyen hirtelen támadt.

Nem, nem a szerelem múlékonysága irritálta akkor a szerelmeseket, hanem az állandó, a szüntelen fenyegetés, a német fenyegetés: minden, még a legszebb pillanatban is azzal kellett számolnia az embernek, hogy katonák váratlanul puskatussal zörgetik meg vagy mindjárt be is törik az ajtókat. Félni kellett, hogy brutálisan betódulnak a szobába. Jó esetben egy vagy két órát tölthetett egymással, egymásért egy emberpár.

És a szokásos félelem, ami gyakran, akár békében, akár háborúban, megnehezítette fiatal emberek életét, amitől mindenképpen szenvedtek, a szorongás, a félelem a terhességtől. A gettóban senki sem akart gyermeket. Azonban nem mindig sikerült elhárítani a terhességet, különösen, ha az óvszerek, amikkel az ember segíteni akart magán, nem ritkán sérülékenyek voltak -s ezt gyakran csak akkor vették észre, amikor már késő volt. Terhességet megszakíttatni nem volt nehéz: a gettóban sok nőorvos volt, segítőkész emberek, akik nem kértek magas honoráriumot.

Nekünk, Tosiának és nekem, igazában jó dolgunk volt. Tosia az anyjával egy bútorozott szobában lakott - és az anyjánál megvolt az a szép szokása, hogy a délutánokat többnyire házon kívül töltötte. így m magunkban lehettünk ott. Kölcsönösen elmeséltük egymásnak az életünket (és noha alig voltunk húsz évesek, már egyet-mást tudtunk mesélni). Mickiewicz- és Tuwitn-, Goethe- és Heine-verseket olvastunk. Ő, Tosia, meg akart engem nyerni a lengyel költészetnek, én őt a német költészetre akartam téríteni és csábítani. Mind a ketten győztünk, és persze némelykor cserbenhagytuk az olvasmányainkat. Anélkül, hogy ismertük volna Freud megállapítását, megismerkedtünk „az élet és halál polaritásával", boldogság és boldogtalanság összevegyülésével. A szerelem volt az a narkotikum, amivel elaltattuk félelmünket - a félelmet a németektől.

A kaddist mondta

Amikor utána elmentem tőle, igyekezve, hogy még kijárási tilalom előtt otthon legyek, akkor a nyomorúság, a bajok közepette csak arra tudtam gondolni, amit az imént átéltem. - „Alom, nem lehet való" — ezek a szavak, amiket Sophie a Rózsalovag legvégén énekel, jártak a fejemben, újra meg újra ismételtem, némán ismételgettem őket magamnak anélkül, hogy igazában tudomásul vettem volna azt, ami körülöttem zajlik.

Útközben váratlanul megpillantottam egy hullát, nyilván egy éhenhalt koldus tetemét - és megláttam a szürkületben egy már nem fiatal, rongyokba burkolózott férfit, aki ott állt a járdán fekvő holttest mellett. Ez, tekintetét az elhaltra irányítva, mondott, pontosabban mormolt valamit, amit én nem értettem. Bizonyára a kaddist mondta, halotti imákat. A járókelők gyorsan mentek el mellettük, mint akik menekülnek, én ugyancsak sebesen követtem őket, siettem tovább, fejemben Hofmannstahl sorai cikáztak, de aztán hátra kellett fordulnom. A holttestet időközben letakarták újságpapírral. Egészen közelről lövéseket és kiáltásokat hallottam. Féltem. Amikor később már feküdtem az ágyamban és a németek lövöldözésének nem akart vége szakadni, Tosiára gondoltam, és azokra a német költeményekre, amiket felolvastam neki, azokra a versekre, amelyek elfeledtették velünk mindazt, ami naponta fenyegetett bennünket, amire a legszörnyűbb barbárság minden órájában számíthattunk. Volt azonban valami, ami még erősebben, még mélyebben hatott, mint a költészet, ami a legbensőbb lényünket felkavarta, ami minket kábulatba ejtett. Ez a valami a zene volt.

Nem bánták meg

A zsidók, különösen a kelet-európai országokból valók, mindig is muzikálisnak számítottak. A Varsói Opera és a Lengyel Rádió zenekari tagságában, a sok szórakoztató, tánc- és dzsessz-zenekarokban - mindenütt kevés zsidó szerepelt. Ezek most a gettóban voltak, és valamennyien munkanélküliek. Minthogy többségükben nem volt megtakarított pénzük, napról napra nőtt a nyomorúságuk.

Akkoriban meglepő hangzásokat lehetett hallani: az egyik udvarban Beethoven hegedűversenyét, a másikban Mozart klarinétversenyét, persze mind a kettőt zenekari kíséret nélkül. Még ma is magam előtt látok egy fehér hajú asszonyt, aki egy olyan hangszeren játszott, amelyet nyilván aligha lehetett volna várni a gettó egyik utcáján; a nő fölemelt fejjel, energikusan hárfán játszott valami francia számot, talán Debussyt vagy Ravelt. Sok járókelő hökkenten állt meg, némelyikük odatett egy bankjegyet vagy egy pénzdarabot.

Végül néhány muzsikusnak hamarosan ötlete támadt: hiszen a gettóban lehetne egy szimfonikus zenekart szervezni. Hogy ezzel a nemes művészetet szolgálják, és az embereknek örömet és élvezetet nyújtsanak? Korántsem, nekik más járt a fejükben: keresni akartak valamennyit, hogy csillapíthassák az éhségüket. Hamarosan kiderült, hogy a gettóban nehézség nélkül lehetséges nagy vonószenekart szervezni: jó hegedűsökben és brácsásokban, csellistákban és bőgősökben nem volt hiány. A fúvósokkal nehezebb volt. Falragaszokon és az egyetlen (egyébként igen rossz) gettóújságban közölt hirdetés útján kerestek alkalmas jelölteket. Jelentkeztek is trombitások, harsonások, klarinétosok és dobosok dzsessz- és tánczenekarokból - hamar bebizonyosodott, hogy ezek, ámbár soha nem dolgoztak szimfonikus zenekarban, kifogástalanul el tudták játszani Schubertet vagy Csajkovszkijt.

De hiányzott háromféle fúvós hangszer. És hamarosan egy különös hirdetést lehetett olvasni: sürgősen keresnek kürtösöket, oboásokat és fagottosokat. Mivel nem jelentkezett senki, más módon kellett segíteni a bajon, ha szimfóniákat akartak előadni: az oboaszólamokat klarinéton játszották, a fagottot basszusszaxofonon - és nem is igen hangzottak rosszul. A legnehezebben a kürtöt pótolták. Egy - mindenesetre fölöttébb kérdéses - megoldás mellett döntöttek: azt tenorszaxofonnal helyettesítették. Dirigensekkel nem volt baj: belőlük négy is volt a gettóban, és mindegyik jól értette a mesterségét, egyikük meg éppenséggel igen kitűnő muzsikus volt.

Simon Pullmann, aki 1890-ben született Varsóban, a szentpétervári konzervatóriumban a híres Auer Lipótnál tanult hegedűt, később főképp Bécsben működött mint hegedűművész, kamarazenész és dirigens. Hogy nem sikerült nagy karriert befutnia, talán azzal függhetett össze, hogy sohasem tanulta meg a könyökét használni. 1939-ben meglátogatta a családját Varsóban - és aztán már nem tudta idejében elhagyni Lengyelországot. Így a gettóba került, és csakhamar az ott működő zenészek között joggal számított a legjelentősebbnek.

Rendkívüli ember volt: öntudatos és becsvágyó, de igen csendes és tartózkodó és mindig igen-igen udvarias. A zenekari próbákon, amiken én gyakran ott voltam, soha nem hallottam tőle egyetlen türelmetlen vagy éppen hangos szót sem. Bruno Walter - mesélik - egy hamisan fúvó fuvolást ezekkel a szavakkal oktatta ki: „Itt én fiszt javaslok." Ilyen volt Simon Pullmann is. A zsidóknak - vélte - még ezek között a rettenetes körülmények között is becsületbeli kötelességük jó zenét játszani. Nem tűrt meg kontármunkát, sem mentegetődzést, sokáig és alaposan próbált, és így a többi dirigenst, akik talán hajlamosak voltak lazán venni a dolgokat - és ezt ki vethette volna a szemükre? - arra kényszerítette, hogy fáradhatatlanul végezzék a munkájukat, és magas színvonalra törekedjenek.

Minthogy a zenekar vonósai a fúvósoknál jóval magasabb nívón álltak, Pullmann eleinte, érthető módon, vonószenére koncentrált. Játszottak Vivaldit és Boccherinit, Bachot és Mozartot egészen Csajkovszkij C-dúr szerenádjáig. Gond mindig akadt. Volt, hogy valamely mű teljes kottaanyaga megvolt, de hiányzott a partitúra, máskor volt partitúra, de hiányzottak az egyes hangszerek kottái. Ezeket kézzel kellett másolni. Ám sohasem hiányoztak olyanok, akik önként, díjazás nélkül vállalták ezt a munkát.

Nagyon kedvelt volt öt, négykezes zongorára írt Brahms-keringő. Ezeket Theodor Reiss, egy a gettóban élő komponista, átírta vonós zenekarra, miután Pullmann-tól olyat kapott, amihez szegény feje nem juthatott hozzá: kottapapírt. Ennek az átiratnak az ősbemutatója fölöttébb sikeres volt, Reisst a dirigens a pódiumra kérte, de az nem akart előre menni. Mindjárt lehetett látni, hogy nem az ilyenkor szokásos szerénykedésről van szó. Végül Reiss mégis odament, sietve és félszegen meghajolt, aztán gyorsan eltűnt a közönség között. A2 öltözéke miatt szégyenkezett: nyilván nem volt zsakettje, csak egy rendkívül szegényes kabát volt rajta.

Kamarazenét is, elsősorban kvartetteket és kvintetteket játszatott Pullmann virtuóz vonósaival, és azok csodálatosan játszottak: Beethoven Nagy fugáját - op. 133 -, az adagiót Bruckner Kvintettjéből és Verdi Kvartettjét. A zenészek, akiknek a hagyományos repertoárjuk kedvesebb lett volna, időnként panaszkodtak, mondván, hogy Pullmann túlságosan sokat követel tőlük. Végül mindig beadták a derekukat — és nem bánták meg.

Kamarazene télikabátban

Alig lehet elképzelni, mekkora odaadással próbáltak akkor, micsoda lelkesedéssel muzsikáltak. Amikor 1988-ban a ZDF-ben (Zweites Deutsches Fernsehen) előkészítettük az „Irodalmi Kvartett"-műsort, megkérdezték, milyen zenét kívánok a műsor elejére és végére. £n Beethoven op. 59. Nr. 3, C-dúr kvartettjének az allegro molto első taktusait kértem, amiket a vonósok a gettóban különösen jól játszottak. Valahányszor csak hallom az „Irodalmi Kvartettében Beethovennek ezeket a taktusait, mindig azokra a muzsikusokra gondolok, akik ezeket a gettóban játszották. Valamennyiüket elgázosították.

Bármennyire is a vonós művek voltak a hangsúlyosabbak, a szimfonikus zene, minden akadály ellenére, egyáltalán nem szenvedett hátrányt. Játszottak Haydnt és Mozartot, Beethovent és Schubertet, Webert és Mendelssohnt, Schumannt és Brahmst, tehát mint a világon mindenütt, elsősorban német zenét - de Berliozt és Csajkovszkijt, Grieget és Dvofakot is. Röviden és tömören: a modern zene kivételével - amit nem tudtak játszani - mindent játszottak, amihez csak hozzájutottak. Csakugyan mindent?

A Wehrmacht varsói bevonulása után néhány hónappal a német hatóságok utasítására felrobbantották Frédéric Chopin szobrát. 1940. június 3-án a Lengyel Főkormányzóság Propagandahivatala megtiltja olyan zeneművek bemutatását, amelyek összefüggésben vannak a lengyel nemzeti hagyománnyal. A rendeletet Hans Frank főkormányzó helyettese, Josef Bühler államtitkár írta alá. Mint hamar kiderült, ez a tilalom Chopin valamennyi művére is vonatkozik.

1942 áprilisában a rendelkezést lazítják: Chopinnek, valamint a Lengyelországban nem ok nélkül nagyon tisztelt Mieczyslaw Karlowitznak - ő 1870-től 1909-ig élt - némely művét most ismét engedélyezik, de ez a rendelkezés a varsói „zsidó lakónegyedre", mint ez a rendelkezésben kifejezetten bennefoglaltatik, nem vonatkozik, így a gettóban Chopin egyetlen taktusa sem hangozhatik el, csupán egyik-másik fiatal zongorista játszotta el - fölöttébb könnyelműen - ráadásnak valamelyik kevéssé ismert darabját, és ha aztán valaki megkérdezte, ugyan ki a zeneszerző, csak nem Chopin , ironikus mosollyal válaszoltak: dehogyis, Róbert Schumann.

A koncerteket eleinte a „Melody Palace" nevű régi tánclokál és varieté épületében rendezték, ami határos volt a gettó falával. Később jobb és nagyobb termet találtak: egy modern mozit, ami soha nem üzemelt, mivel építése közvetlenül a második világháború előtt fejeződött be. Ennek a „Femina" nevű mozinak a termét, ami kilencszáz férőhelyes volt, szerencsére könnyen és gyorsan be lehetett rendezni koncertek befogadására.

Kamarazenéhez - a gettóban három vonós kvartett volt, és mind a három igen jó - és szólisták fellépéséhez kisebb termeket használtak, mindenekelőtt egy népkonyhát; ebben délutánonként voltak a koncertek, nem sokkal azután, hogy a (siralmas) levest kiosztották. A teremben káposzta- és répaszag terjengett, de az emberek nem zavartatták magukat: Schubertet hallgatták, vagy Brahmst. A termeket télen gyakran nem fűtötték, olyankor hát kabátban ültek - a közönség is, a zenészek is. Ha az áramot kikapcsolták, akkor karbidlámpákkal segítettek magukon.

Koncertek többé nem voltak

Adódtak teljesen másfajta nehézségek is. Ki voltunk éhezve mindnyájan - többé vagy kevésbé. Mármost hegedűsök vagy csellisták akkor is szépen tudtak játszani a hegedűjükön vagy a csellójukon, ha éhesek. Ez nem érvényes a trombitásokra vagy a harsonásokra, hiszen nekik nagyobb fizikai erőfeszítést kell kifejteniük. Az éhség befolyással van a fúvósokra. Ezért egy gettóbeli tehetős orvos a koncertek előtt (a koncertek többnyire déli 12 óra körül kezdődtek) az egész zenekart meghívta reggelire - így aztán a fúvósok jobban bírták a fújást és a vonósoknak is jobb volt a hangulatuk.

Azokon a szólistákon kívül, akik már a háború előtt elismert művészek voltak Lengyelországban, felléptek a gettóban fiatal hegedűsök, zongoristák vagy énekesek is. Jól emlékszem egy tizenkilenc vagy húszéves, nagyon rokonszenves és intelligens muzsikusra, Richárd Spirára. Ő Beethoven Es-dúr zongoraversenyét játszotta, a gettóban először zenekarral. Tanára, az egyik legjelentősebb lengyel zongorapedagógus, akkor Varsóban lakott, de természetesen kívül a gettón, hiszen nem volt zsidó. így, noha alig két kilométernyire voltak egymástól, Spira nem látogathatta meg mesterét, a mesternek nem volt szabad felkeresnie tanítványát. Ám a gettóban volt még telefon, ha csak kevés is. A megoldás ez volt: Spira telefonba bejátszotta tanárának az egész koncertet, és órákig tartó beszélgetésekben kapott tőle pontos útmutatásokat. A tanítvány diadala, a gettófal ellenére, egyszersmind tanárának a diadala is volt.

A gettó zenei életének legsikeresebb és legnépszerűbb figurája Marysia Ajzensztadt volt, ez az egészen fiatal, éppen húszéves, fekete hajú, lányos bájú szopránénekesnő, akit a háború előtt még senki nem ismert. Gluck- és Mozart-áriákkal, Schumann- és Brahms-dalokkal debütált. Hogy a létfenntartáshoz szükséges anyagiakat megkeresse, igen hamar fellépett egy kávéházban is (kávé nem volt a kávéházakban, de némelyekben zenei kínálattal szolgáltak), s ott Johann Strausst énekelt, és Lehár Ferencet. A mindennap zsúfolt kávéházak közönsége lelkesedett érte - és a kritika szintén.

Kritika? Nos: a német hatóságoktól engedélyezett, a varsói gettóban hetenként kétszer megjelenő, lengyel nyelvű újság, a „Gazeta Zydowska" közölt hangverseny beszámolókat is. A kritikus, Wiktor Hart, csodálója volt Marysia Ajzensztadtnak. Az ő éneklése — írta - „a legmagasabb művészetről, mértéktartásról és egyszerűségről tanúskodik, ez az énekesnő igen-igen gyorsan lett igazi mestere művészetének". Vajon ki volt ez az elragadtatott Wiktor Hart? Ha neve ma felbukkan kortörténeti könyvekben, akkor zárójelben ott egy kérdőjel vagy egy szöveg: „nem megállapítható". De magunk között hadd árulom el: ez a Wiktor Hart én voltam ...

Egy ismerősöm, aki a „Gazeta Zydowska" tárcarovatát vezette, tudta, hogy engem érdekel a zene, és megkérdezett, tudnék-e neki egy recenzenst ajánlani. Ajánlottam neki egy csöndes embert, aki rendes hegedűs volt, és kiválóan ismerte a zenét. Az illető meg is írt három vagy négy szép ismertetést, de aztán beteg lett. Megkértek rá, hogy én helyettesítsem. Haboztam, mert még soha életemben nem publikáltam kritikát. Féltem. Ámde a feladat tetszett. így hát beleegyeztem, egyelőre csak két vagy három hétre. De másképp alakult, és rendszeresen írtam a hangversenyekről szóló beszámolóimat az újságban -mindaddig, amíg hangversenyek többi már nem voltak.

Nem a stílusom miatt

Ennek során egészen jól nemigen éreztem magam. Kétségtelen, a háború előtt már sok zenét hallgattam (többnyire a rádióban és hanglemezekről), és a zenetörténetet illetően meglehetősen jó ismeretekkel rendelkeztem. Hogy azonban én nyilvánosan ítéljek meg tapasztalt és kiváló már rég elismert művészeket, még ha voltak is lelkiismeret-furdalásaim - az már kicsit több volt a soknál, pontosabban: arcátlanság volt. Én ezt tudtam, mégis csináltam. Ha ma akkori cikkeimet olvasom szégyellem magam. Nem a stílusom miatt noha én, az ember alig hinné, Beethoven! egy ízben „titánnak" neveztem, és Schubertet „nagy mesternek". Ilyesmiket olvasva, még ma is elpirulok. És egyáltalán nem arról van szó, hogy a húszéves recenzens olykor-olykor valamit nagyon felmagasztalt. De milyen alapon kifogásoltam é: korholtam ezt a zenészt vagy amazt? Milyen alapon okoztam fájdalmat tisztességesen igyekvő muzsikusoknak?

Talán részben felmentést adhat nekem, hogy én - és ebben biztos vagyok - meggondolatlanul soha nem írtam, és azonfelül annak a szakembernek, akit elősző csak rövid időre kellett volna helyettesítenem, rendszeresen kikértem a tanácsát. De ha belegondolok, milyen fájdalmat éreztek ezek a zsidó muzsikusok nem sokkal a koncertek után, akkor minden szkeptikus vag' negatív ítéletemet, amit akkor fogalmaztam, még ma is bánom. Némelyik meg jegyzésem számomra már nem is értheti így tiszteletteljesen írok Haydn üstdobszimfóniájának a bemutatásáról, amit azonban „A Zsidó Szimfonikus Zenekartól független okokból nem lehetett végigjátszani." Mire akartam ezzel célozni úgy, hogy nem mondom meg? Csődöt mondott a világítás? Vagy netán németek jöttek és szétkergettek minket? Nem, hiszen azt nem felejtettem volna el.

A nácik tapsoltak

Egy másik koncertre, amit németek valóban meglátogattak, nagyon jól vissza tudok emlékezni. Mozart nagy g-moll szimfóniája volt műsoron. A negyedik tétel első taktusai közben valami szokatlan történt: két vagy három egyenruhás német lépett be a terembe. Ilyen még soha nem volt. Mindenki megdermedt, a karmester is meglátta őket, de vezényelt tovább. A g-moll szimfóniának ezt az utolsó tételét soha életemben nem hallottam a hegedűk és a brácsák ennyire kifejezett tremolójával játszani. Ez nem a dirigens felfogása volt, ez a zenészek félelme miatt következett be. Hiszen nem lehetett tudni, most mi a németek szándéka. Vajon mindjárt elüvöltik magukat: „Kifelé, kifelé"? Mindenkit össze fognak verni? Pimaszságnak fogják minősíteni, hogy a zsidók muzsikálnak, talán még lövöldözni is fognak?

De azok csak álltak, álltak és egyelőre nem csináltak semmit. A zenekar végigjátszotta a szimfóniát. Akkor a közönség elkezdett tapsolni, tétován és láthatóan aggodalmaskodva. £s most valami tökéletesen váratlan, igen, felfoghatatlan történt. A két vagy három egyenruhás, nos, nem üvöltözött: tapsoltak, mi több, barátságosan integettek. Aztán távoztak - anélkül, hogy valakit is bántalmaztak volna. Németek voltak, mégis civilizált emberek módjára viselkedtek. Ez a gettóban még hetekig beszédtéma volt.

A koncertek mindig igen látogatottak voltak, a szimfónia-hangversenyeken a terem többnyire zsúfolásig volt. Dacolva a bajjal? Az éhezőket, a nyomorúságban élőket nem a dac küldte a koncerttermekbe, hanem a vigasz és az emelkedettség utáni vágy — s ezek a szavak lehetnek ugyan el-koptatottak, itt mégis helyükön vannak. A szakadatlanul életükért aggódok, a névsorolvasások közt vegetálok egyetlen órára vagy kettőre szóló védelem és menedék keresésében voltak, azt keresték, amit oltalmazó rejteknek neveznek, sőt talán a boldogságot keresték. Egy biztos: rá voltak utalva egy ellenvilágra.

Így aztán nem véletlen, hogy az Eroica, az Ötödik és a Hetedik mellett a Pastorale is a legkedveltebb Beethoven-művek közé tartozott: olyan helyen, ahol nem voltak rétek, nem voltak erdők, patakok, ligetek, ott sokan, akik különben nem tartották sokra Beethoven programzenéjét, hálásan hallgatták „a falusi tájra érkezéskor derűs érzések ébredését" és más idillikus jeleneteket - és nem „jóllehet", hanem „éppen mert" ezeknek az idilleknek nem volt semminő kapcsolatuk a környezetükhöz.

Az elhagyottak és a magukra maradtak voltak azok - akkor úgy rémlett nekem -, akik tülekedtek a koncertekre, de legelsősorban is a szerelmesek. Akik egymásra találtak, úgy érezték, a zene igazolja őket. És Shakespeare-t idézték: „Amikor a szerelemnek a zene a tápláléka..." Egy napon, egy különösen szép koncert után, arra kértem Tosiát, ígérje meg nekem, hogy ha ő életben marad és én nem, Beethoven Hetedikjének allegrettóján gondoljon rám. O, Tosia, ehhez az érzelgős hangulathoz, ami engem ilyen hirtelen elfogott, némi meglepetésemre, nem volt partner. O már nem tud változtatni rajta, mondta, hogy neki korántsem csak az allegrettónál kell rám gondolnia, hanem minden olyan zenénél, amelyet együtt hallgattunk. Ilyen szentimentálisán beszélgettünk egymással.

A zenében tehát a párok ismét egymásra ismertek, a fiatalok éppen úgy, mint az idősebbek. És a költészetben? Voltak a gettóban irodalmi rendezvények is, de a hangversenyeknél jóval ritkábban, és nem is voltak annyira látogatottak. Való igaz -alapjában ez banalitás -, hogy a zene az emberekre végletes szituációkban közvetlenebbül hat, mint a kimondott szó, hogy erősebb érzelmeket kelt, és képes a fantáziát megmozgatni.

Mozart szebb volt

Ez a boldogság nem tartott sokáig: a szimfóniakoncerteket a német hatóságok hamarosan betiltották. Vajon a zsidó lakónegyed biztosa képtelen volt elviselni a koncertek kiválóságát? Nem engedhető meg - írja egy, a „Zsidótanács" elnökéhez intézett levelében -, hogy a gettóban „árja" komponisták műveit adják elő. Ezért zenekari koncertek 1942. április 15-től két hónapra be vannak tiltva. Szólisták még tarthattak kisebb mértékben koncerteket, de kizárólag zsidó komponisták műveire szorítkozhattak. Ettől kezdve főleg Mendelssohnt, Offenbachot, Meyerbeert vagy Anton Rubinsteint játszhattak, és inkább szükségszerűségből olyan operett-szerzőket, mint Ábrahám Pál, Leo Fali vagy Kálmán Imre.

Abbahagytam a kritikaírást, és egy másik, ebben a szituációban, ahogy hittem, hasonlíthatatlanul fontosabb feladatot vállaltam: a „Zsidótanács" főépületében, aminek volt egy nagy terme, szóló- és kamarazenei hangversenyeket szerveztem. A műsor első felében egy zongoraművész vagy egy vonósnégyes játszott, a másodikban egy énekesnő lépett fel, vagy egy hegedűs. A belépőjegyek, mint egyébként íi gettóban minden más koncert esetében, nagyon olcsók voltak, az összes bevétel a zenészeknek jutott.

Minket, fiatalabbakat mindez nem elégített ki, nyilván így nem tudtuk zenei igényünket kielégíteni. Ezért szabályos hanglemez-koncerteket szerveztünk. Persze hanglemez csak korlátozott mennyiségben volt, és azok is csaknem mindig az öreg többnyire összekarcolt sellaklemezek voltak, de a mi zene utáni éhségünkben e; nem számított. Szűk lakásokban találkoztunk, tizenöten vagy akár tizennyolcan is amennyien elfértünk egy szobában. Az ilyen találkozók voltaképpen tilosak voltak, de mi elég vakmerőek voltunk, hogy ezzel ne törődjünk. Mindegyik vendég hozott valamit magával - egy Bach-szvitet vagy partitát, egy Mozart-hegedűversenyt egy Beethoven-szonátát vagy egy Brahms-szimfóniát.

Nekem úgy tetszik, hogy soha, egész életünkben nem játszott a zene olyan szerepet, mint abban a komor időben. Ámbár éhesek voltunk, és a félelem szüntelenül ott ült a csontjainkban, mégis ennyire magával ragadott és fellelkesített bennünket Mozart - vagy talán éppen azért? Mindenesetre szabad elhinni nekem: a varsói gettóban Mozart sokkal szebb volt. Életemnek ebben a szakaszában tehát a neme zene félretolta a német irodalmat. Nemsokára megint fordult a kocka. Nem volt az tán számunkra zene - de lett, teljesen váratlanul, irodalom, mindenekelőtt neme irodalom.

Dokumentum - Így látnak ők

Egy lap az internetről

Katona Rezsőné: Hogyan őrizte meg a zsidóság emlékezetét Sátoraljaújhely és környékének magyar népessége?

1990. január 5-én a Szabad Szóban megjelent Kállai Eszter cikke, melyben pályázati lehetőséget kínál fiatalok számára. A pályázatnak a két világháború között élt zsidó polgárok életvitelét, szokásait kellett bemutatnia. Iskolánkban hasonló témával már foglalkozott a Konstantin ]ózsef gimnáziumi tanár vezette történelem szakkör. Az általuk megfogalmazott kérdőívet több, a holokausztból megmenekült újhelyi zsidó polgárnak elküldték. Választ senki sem adott rá; vagy udvarias kitérő felelettel utasították el, vagy - kevésbé udvariasan -tiltakozva a zaklatás ellen. Úgy látszott, hogy a sebek nehezebben gyógyulnak be, mint hittük, s az átélt szörnyűségek után még nagy a bizalmatlanság. A pályázati felhívás hatására Konstantin József és Katona Rezsőné tanárok vezetésével újból elkezdődött a munka. Az adatok gyűjtésében nemcsak a diáktársak, hanem a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnázium tanárai is részt vettek. Kutatási területük volt nemcsak Sátoraljaújhely városi lakossága, hanem a környékbeli falvaké is.

Így született meg ez a dolgozat, melynek írása közben a szerzők számára már egyre inkább az bizonyult érdekesnek és izgalmasnak, hogyan emlékezik vissza a magyar lakosság a két világháború közt vele együtt élt zsidóságra, s kevésbé az, hogy mire emlékszik vissza.

Kenézlő

A zsidók nagy része kereskedelemmel, ipari tevékenységgel foglalkozott. A falusi nép körében elterjedt, hogy azért ilyen foglalkozásúak a zsidók, mert nem szeretnek dolgozni. Közismert volt, hogy szombaton nem raktak tüzet, mást bíztak meg -pénzért - ezzel a tevékenységgel. Szombatonként Fridrich Hennán házában gyűltek össze. Ez az épület a mai napig fennáll. Volt egy Fridrich nevű kereskedő és uzsorás is. Terményért lehetett nála vásárolni. Klán Zoltán is kereskedő volt, s a falu szabómestere is, neve Modlinger. Nagyon ügyesen dolgozott. A zsidók főleg baromfit fogyasztottak, de nem ők vágták le, hanem egy ezzel megbízott ember. Az így elkészített étel kóser volt. A kenézlői zsidóságot a II. világháború idején a saját zsinagógájukban gyűjtötték össze, és deportálták Németországba. A falubeli zsidók közül senki sem tért vissza, csak a szomszéd faluból egy Skatz nevű férfi. A zsidó temető máig fennmaradt, de sírjait senki sem látogatja. Az egykori zsidó házakban ma is élnek, és ezért jó állapotban vannak (pl. Steinerék, Grünwaldék háza, ők borkereskedők voltak).

Rudabányácska

Családi szokásokról: A házasságkötés előtt két héten vagy egy hónapon át a mennyasszony és a vőlegény nem találkozhatott. A házasságkötés színhelyére mindketten külön házból érkeztek. A lány az esküvő előtt egy hosszú, fehér inget varrt, amit a vőlegény az esküvőn vett föl, s később is minden hosszúnapon. Halála után ebben temették el. Ha a vőlegény vagy a mennyasszony árva volt, az esküvő előtt el kellett menniük az elhunyt szülő sírjához, s csak azután kelhettek egybe. A válást a főrabbi engedélyezte, de csak azért, hogy kevesebb bűnt kövessenek el. Ha valaki meghalt, a család nyolc napig gyászolt, vezekelt. Nyolc napig szalmán ültek és éjjel is azon aludtak. Ezalatt a szomszédok főztek számukra. Minden évfordulón mécsest gyújtottak. A halottakat nem koporsóban, hanem egy száldeszkán temették el, lepelben.

Minthogy a lányok haját a házasságkötés előtt vagy közvetlen utána levágták, az asszonyok életük végéig kopaszok voltak, parókát hordtak, éjszaka kendő volt a fejükön. A férfiaknak sem volt szabad valamilyen sapka nélkül lenniük, sapkában is aludtak. Ha imádkoztak, a férfiak kezükre és fékjükre szíjjal egy kis dobozt erősítettek, fejükre vászon leplet tettek. A zsidó férfiak nem borotválkoztak, hagyták pajeszüket is megnőni. A zsinagógában csak akkor végeztek istentiszteletet, ha tíznél több felnőtt volt jelen. A nők nem számítottak.

Az ünnepekről: Szombaton nem végeztek munkát, nem vettek pénzt a kezükbe. Az alkalmazottaknak sem szombaton, sem vasárnap nem kellett nehéz fizikai munkát végezniük, csak a mindennapi halaszthatatlan dolgokat: marhák etetése, tehenek fejese stb. A nem izraelita alkalmazottaktól is elvárták, hogy megtartsák saját vallásuk előírásait, ha nem így tettek, elbocsátották őket. A szombat péntek este kezdődött, az első csillag feljöttekor, és szombat este az első csillag feljöttéig tartott.

Hosszúnap: 24 órás böjtölés volt ez az ünnep, egész nap nem ettek semmit, nem is ittak, csak imádkoztak. A kisebb gyerekeknek cukrot adtak. Tavasszal volt egy hét, amikor szintén böjtöltek. Ezen a héten csak tejjel készített ételeket ettek. Minden hónapban - ha tiszta volt az ég -köszöntötték a teliholdat. Ilyenkor kimentek a ház udvarára égő gyertyával és imádkoztak.

A húsvéti pászkához való gabonát learatták, ha jó volt az idő. A learatott gabonát nem rakták keresztbe, hanem azonnal hazaszállították. Otthon külön csűrbe rakták. A cséplés előtt a cséplőgépet lemosták, a malmot őrlés előtt kitakarították. A búzát csillagos éjjel vitték a malomba. Éjszaka megőrölték, és haza is vitték. Húsvét előtt az egész házat kitakarították, a zsebeket kifordították, kirázogatták, nehogy liszt maradjon benne. A kamrát, ahol a liszt állt, becsukták, és a húsvét alatt többet már nem nyitották ki, miután kivették belőle a pászkának valót. A húsvéti ünnep nyolc napja alatt pászkát és céklalevest ettek. Húsvét alatt máskor nem használatos edényben főztek, s ha nem volt ilyen, a meglévőt mosták ki hamuval.

Sátoraljaújhely

Gyermekkoromban a Pipa utcai Salamon féle szatócsboltban vásároltunk. Könyvre is lehetett vásárolni, azaz hitelezett a kereskedő a megbízható, régi vevőknek. Engem, mint kislányt Salamon bácsi többször megkínált cukorkával (igaz, hó végén ez is szerepelt aztán a könyvünkben), és mindig megnézhettem a legújabb kis Salamont. Erre az örvendetes eseményre csaknem minden tavasszal sor került, mert Salamonéknak népes családja volt. Megrendítő volt számomra az auschwitzi bőröndmúzeumban látni egy ócska vulkánfieber bőröndöt, és rajta a feliratot: Salamon, Sátoraljaújhely ... A családból senki sem jött vissza.

A rendelkezésünkre álló adatok szerint megállapíthatjuk, hogy a falusi zsidóság foglalkozási összetétele a következő volt: kiskereskedő 54,55%, házaló kereskedő 6,8%, iparos 20%, földbirtokos 4,54%, értelmiség 4,5%, gazdálkodó 4,5%, egyéb 8,6%. A városi lakosságban szembetűnő az értelmiségiek és a tisztviselők magasabb aránya: értelmiségi 33,8%, tisztviselő 9,78%, bankár 6,52%, nagykereskedő 16,21%, kiskereskedő 22,82%, iparos 11,95%. A visszaemlékezésekben feltűnő a zsidó kereskedők és értelmiségiek elismerő említése, szakmai megbecsülése. A zsidóság gazdasági, társadalmi megítélése általában reális.

A mai újhelyiek más városnál talán jobban is kénytelenek emlékezni a múltra, az egykor élőkre. Ennek szándéka hozta létre az első világháború után az ún. hősök temetőjét. Kelet-Magyarország legnagyobb hadikórháza ugyanis Újhelyen működött, s az itt meghaltakat - nemzeti hovatartozástól függetlenül - a köztemetőből elrekesztett közös sírkertben temették el. A város lakossága és ifjúsága az utóbbi években újra megbecsüléssel gondozza ezt az emlékhelyet. Ez a szellemiség terelte rá Új hely figyelmét a zsidó temetőre, a zsidó mártírok emlékművének szükségességére. Az ún. ótemetőt, ahol a magyarországi chaszidizmus kiváló alakja, az újhelyi „csodarabbi", Moses Teitelbaum van eltemetve, egy nemzetközi zsidó szervezet hozatta rendbe néhány évvel ezelőtt.

Bárdos Pál: Egy önéletírás ürügyén

Aliza Barak Ressler izraeli pedagógus. Végzett pszichológus és az úgynevezett problematikus gyerekek nevelésének szakértője. Tanár és szakfelügyelő volt, és egy pedagógiai főiskoláról ment nyugdíjba. Kiálts, kislány, kiálts! címmel írt könyvet gyermekkori emlékeiről, amely kötet elnyerte az izraeli Közoktatási Minisztérium Ifjúsági Osztálya díját, és oktatási segédkönyv lett. A PolgArt Könyvkiadó Ács Gábor fordításában magyarul is kiadta a visszaemlékezést, a szerzővel a sajtótájékoztatón találkoztam személyesen. Kedves, szelíd ember, a világon mindenütt ilyenek a jobb pedagógusok. Könyve is „gyerekközpontú", fikciója az, hogy unokája faggatására fogalmazza meg emlékeit. A történet nem mindennapi.

A szlovákiai Nagymihályon született kislány szüleivel és még néhány bujkálóval együtt vagy három éven át lapul föld alatti üregekben, hogy a deportálást elkerülje. Összeakadnak két jó emberrel, a Tököly házaspárral és egy derék pappal, aki segíti őket a rejtőzésben - és szembekerülnek a többi emberrel, akik vad, elvakult gyűlölettel bánnak velük, vagy általános hullarablásra használják a történelmi lehetőséget. Ez utóbbi általános tapasztalat, veremben tengődésük története azonban egyedi és ritka sors a kelet-európai zsidóság történetében.

A tanárnő korrekt elbeszélő, szavai általában hitelesek, a részletek természetesek, az egész históriát csak helyenként zavarja meg, hogy a szerzőnő olykor naiv kijelentéseket tesz. Honnan is tudná, hogy csapattisztek nem foglalkoznak hadműveleti tervek készítésével, és hasonlók. Becsületes, önmagát sem kímélő elbeszélő, szinte érezni a veremben hónapokon át bujkáló és tisztálkodáshoz nem jutó emberek nehéz testszagát.

A cím valószínűleg hatásvadászó, de megvesztegető az a szerénység, ahogyan a szerző elmeséli a teljesen fölösleges műtétet, amelyet rajta végrehajtottak, és amely az egész bujkálást lehetővé tette. Szeretettel és tisztelettel ír halott szüleiről, de ábrázolni nem tudja őket! Az már másféle képességet kívánna, írói tehetséget, amelyhez nem elég a jó stílus. Csakhogy más dolog az lemondási kényszer, az idős korban föltámadt kötelesség. Hogy el kell mondani...

És fél évszázada mondják, mondjuk. Ez a történet nem akar véget érni. Sem a szépirodalomban, sem a történettudományban. Pedig alighanem ráunt a világ. Még közvetlenül a háború után ömlőitek a könyvek. Aki csak valamennyire is írástudó volt, jelentkezett tanúnak. Aztán elcsendesedett a terep. Az izraeli közvélemény más alapmítoszokat alakított ki, az ott születettek nem szívesen olvasták a hat millió zsidó halálhírét. Amerikában tartottak a felelősség firtatásától, Svájc hallgatott, lapult, Németország szégyenkezett, a Szovjetunió és csatlósai pedig új antiszemita korszakot nyitottak. A lágerek népéről csak szórványpublikációk szóltak, s ami a legrémisztőbb: sorra lettek öngyilkosok a koncentrációs táborokat megjárt, onnan megtért, és élményeikről beszámoló nagy írók! Primo Levi vagy Tadeusz Borowski halála figyelmeztetés: nem akarja őket hallani a világ. Izraelben, az USA-ban, Európában legalább jelentős történelmi áttekintések készültek - csak mostanában jelennek meg magyarul. Nálunk csend volt, felejtés, tagadás, a nyomok eltüntetése. Privát vonatkozásáról képanyagot, dokumentumokat kellene találnom a deportálások idejéről szóló novelláskötet illusztrációjának — szinte semmit sem lelek. Nem ítélkezem. A tulajdon apám és apai családom képei azért hiányoznak, mert anyám felejteni akart, és ezért kidobálta őket.

Ha anyámat próbálom megérteni, el kell viselnem az általános társadalmi amnéziát is ... Mit tehetnék?

De az emlékek feltörnek. Még él az utolsó korosztály, amelyik ott volt. Az a korcsoport, amelyik tudja. Az a nemzedék, amelyik megtépázódott a zsidóüldözésben. Ők még szólni akarnak. Kétségbeesetten átadni a másik nemzedéknek az ördögi kor élményét, a démoni pillanatot.

Heroikus és tragikus törekvés. Igazi író belepusztul. Alizia Barak Resslernek és sok-sok naiv elbeszélő társának van lelkiereje fölidézni és újraélni ezt a történetet. Tapintatot és szeretetet érdemelnek érte. Unokáik tiszteletét. A jó lelkiismeret nyugalmát.

Mostanában megint sok visszaemlékezés jelenik meg. Reméljük, a szerzők megkönnyebbülnek. Mert azt is tudni kell: a világ rájuk unt. Minek újra emlegetni? Ezt már hallottuk ... És különben is, új szerencsétlenségek jöttek és fájdalmak és szenvedések. Mire hát ez a végtelen történetfolyam?

Nem tudjuk pontosan, hogyan jöttek létre a nagy eposzok, a keletkezésmítoszok. A népek eredetmitológiái, a késő bronz- és kora vaskori zseniális összegező szellemi tünemények. Lehet, hogy valahogy így ... Ilyen előzmények után.

Herczog László programja - Új fény

Herczog Lászlót, az Ortodox Hitközség főtitkárát legalább 25 éve ismerem. A megszólítás - a név leírása nem helyes. Ugyanis megjelenésében - ahogyan aranykeretes szemüvegén keresztül az emberre néz -, jellegzetes mosolyában van valami kisfiús, ezért majdnem mindenki Herczog Lacinak nevezi. Jóllehet tudjuk, a magyarországi zsidóság egyik meghatározó személyisége ő, 600 brisz (cirkumcízió) fűződik a nevéhez, a Dessewffy utcai templom mindenese: előimádkozik, megőrizve a hagyományos dallamvilágot, Tórát olvas, az ima utáni és közötti tanulást vezeti, számos kezdeményezés elindításában vett és vesz részt. Előttünk nőtt fel a feladatokhoz, bontakozott ki egyénisége, ezért érzi a közösség magához oly közel. Szomorúak voltunk, mikor egészségügyi okokból rövid ideig passzivitásba vonult, annál nagyobb az öröm, hogy ismét aktív és új ötletekkel lép elő. Új fényt (héberül: Or Chadas) éleszt, és erre oda kell figyelnünk. Or Chadas a neve azon alapítványnak, amelynek élén Herczog Laci áll.

A bemutatkozás, a tervek ismertetése úgy kezdődött, hogy valamit már letett az asztalra, illetve elénk tárt. A Dessewffy utcai imahelyiség emeleti részében a női karzat mögött kialakítottak egy csinos kis helyiséget, amely azért is alkalmas oktatásra, mert semmilyen iskolai jelleg nincs benne. Ennek a zsinagógának vannak oktatási hagyományai, chéder is működött itt annak idején, a negyvenes években magam is jártam oda. Mielőtt a kezdeményezés élesztéséről beszélnénk, ismerjük meg közelebbről Herczog Laci életútját, amely nyitott könyv, mégis érdemes belelapozni, mert jellemző a korra, másrészt a családi indíttatásnak nagy a szerepe pályája alakulásában. Beszéljünk először tehát az ősökről.

A nagyapa Nagybörzsönyben volt vendégfogadó tulajdonos, kiváló vallási nevelésben részesült, valamelyik jeles jesívába járt. Házában sokan megfordultak, híres vendégei voltak, talán még Elijáhu próféta is járt nála. Úgy történt, hogy ismeretlen vendég érkezett a községbe. A vendéglős nagyapa szobájába vitte a vacsorát, amikor látta, hogy az utazó előtt ott a szédertál és a Hágádat olvassa. Kérdő tekintetére ő azt válaszolta, hogy ma pészach séni - második pészach - van, Ijjár hó 14 - Ugyanis a Tóra előírja, hogy aki annak idején valamilyen okból (utazás, betegség miatt) a pészachi áldozatot nem mutathatta be az ünnep alatt, egy hónap múltán pótolhatja mulasztását. Ma annyi maradt a hagyományból, hogy ilyenkor pászkát szoktak enni. Mivel a vendég a teljes szertartást megtartotta, a házigazda leült melléje és csatlakozott hozzá. Hajnalban valami meleg itallal akart kedveskedni az idegennek, benyitott a szobába, amelyet üresen talált. Nem értette, hiszen az előtérből ki sem mozdult, azon keresztül lehetett a házat elhagyni, mégis a vendégnek nyoma veszett. Még a csendőrparancsnok segítségét is kérte, aki a legényeivel átkutatta az erdőt, de lábnyomokat sem találtak ... Örök rejtély, hogy ki lehetett a látogató. Talán csak nem ... a Próféta?

Jeles érettségi

Egy másik tisztes vendég nevét mindnyájan ismerjük: Reich Koppéi főrabbi szeretett oda járni, élvezte a nagyapa társaságát, a falu nyugalmát, az erdő csendjét, amely pihenésre igen alkalmas volt. A család közelebbről megismerte a rabbi - legyen emléke áldott - egyéniségét, gondolatmenetét, amely Lacira, az unokára (szülői közvetítéssel) nagy hatással lett.

Az apa. Herczog Gyula a híres pozsonyi jesívát végezte, szmicháját - rabbi vizsgáját -Akiva Szajfer, a nagy dinasztia harmadik leszármazottja írta alá. A család tisztelete Chászám Szajfer és hagyománya iránt talán innen eredeztethető. Nagytudású ember volt, aki Újpesten élt, és a háború után kényszerből fakereskedéssel foglalkozott. A zsidó életbe bekapcsolódva az újpesti, akkor teljesen önálló ortodox hitközség titkári teendőit látta el. Kitűnő előimádkozónak ismerték. Ötvenhatban kopogtattak az ajtaján, Teichmann Jakab neológ rabbi állt az ajtóban, és áldását kérte; ma kell indulnia, külföldre távozik. A válaszfal leomlott, egy zsidó áldott meg egy zsidót, aki így könnyebb szívvel vágott a nehéz, ismeretlen útnak. Ez a momentum is élénk nyomot hagyott az unoka életében, azt sem felejtette el, hogy Újpestről indult útnak, itt ápolták szülői kezek. Minden, ami Újpesten történik - a labdarúgó csapatot is beleértve -, ma is érdekli.

Az unoka. Herczog László szerencsésnek mondható annyiban, hogy gyermekkorában indította be Jesíva kátánját, kis Jesíváját Benedikt Sándor (Z.L. - legyen emléke áldott) a Dob utca 35-ben. Ez a hatvanas évek elején bátor cselekedetnek számított. A Weisz házaspár, a sakter és felesége gondoskodott a gyerekekről, oktatásuk a már említett alapító mellett Steinberger, népszerű nevén Stea, valamint mások látták el. H.L. 1950-ben született, 9 éves lehetett, mikor a tanulásba bekapcsolódott, és folytatta is, míg az általános iskolát el nem végezte. Sok kiváló személyiség volt tanulótársa. Igen fontos ismereteket sajátítottak el. Hálával emlékszik vissza erre a korszakra. Ezután a zsidó gimnázium következett, 1968-ban érettségizett. Csak dicsérni tudja tanárait, elsősorban Zsoldos Jenő (Z.L.) igazgatót. Ez jó időszaka volt az iskolának. Huszonegyen érettségiztek. Később persze olyan periódus következett, amikor az iskolának körülbelül összesen ennyi hallgatója volt. Megjegyezzük, közben Lacinak 17 éves korában elhunyt az édesapja.

A színjeles érettségi bizonyítvány megszerzése után orvosi egyetemre jelentkezett. A felvételinél olyan kérdéseket tettek fel neki, hogy miért nem KISZ-tag? Talán azért, mert a zsidó gimnáziumban nem volt politikai alapszervezet. 18 pontot gyűjtött össze. Ennyi ponttal vettek fel embereket az egyetemre, őt azonban nem. Sem először, sem másodszor. Ekkor a Szabolcs utcai volt zsidó kórház kórbonctani osztályán helyezkedett el, hogy közel legyen az egészségügyi szakmához. Sok kiváló zsidó orvos dolgozott akkoriban az intézetben.

Amikor a harmadik felvételi után sem vették fel, feladta a további küzdelmet. Berkovics Miksa kolbászüzemében helyezkedett el. Az idős, köztiszteletben álló tulajdonos már nagybeteg volt, így az üzleti kiszolgálás mellett az üzemvezetés, az árubeszerzés, az áruelhelyezés is a feladata lett. Különösen Berkovics bácsi halála után, amikor Hanna néninek kellett segítenie...

Ezután a kóser baromfibolt lett a következő állomás a Kazinczy utcában néhány házzal arrébb a kolbászüzlettől. Mivel a baromfit vidéken vágták, az eladás mellett az árut Pestre kellett hozni, s a különböző boltokba, az elárusítóhelyekre kellett eljuttatni. Ezt a munkát korábban a sokgyermekes Löf-ler József látta el, aki mail, illetve mohéi is volt, de hirtelen külföldre távozott. Ekkor merült fel a gondolat, hogy Herczog László ez utóbbi területet is átvegye.

Találkozás Reichmannal

Az ortodox főrabbi, Majse Weisz foglalkozott még a cirkumcízióval, de idős, beteg ember lévén az utódlás kérdése reálisnak látszott. Többször elő is fordult, hogy egy Angliából érkező vendég-mail, Jiszroél Stern (Brudi) látta el e feladatot. A nagyon népszerű és csupaszív Brudi szívesen vállalta H.L. betanítását, aki kedvet is érzett a munkához. Részint azért, mert ez óriási micve. Másrészt e tevékenységben az orvosi előtanulmányait, régi késztetését kamatoztathatta.

Tanulása akadálya az útlevél volt. Egy 27 éves fiatalembernek akkoriban nagyon nehezen adtak útlevelet, mert „kiutazása közérdeket sért". A hivatalos indoklás szerint ... Szeifert Gézánénak, az M.I.O.K. főtitkárának és mások közbenjárásának köszönhetően mégis Londonba utazhatott. Brudi állta a szavát, betanította a fiatalembert, akinek diplomáját lord Jakobovics londoni főrabbi írta alá. Herczog Laci ezirányú tevékenysége átlépte az országhatárt. Szlovákiába, Romániába és máshová is hívták. Egyik alkalommal a mail tisztjére Herczog Lacit kérték fel, Majse Weiszt szándoknak hívták meg. A héber szó támaszt jelent, ő tartja a műtét alatt a gyermeket az ölében. Az idős rabbi így közelről láthatta ifjú kollegája munkáját, amellyel annyira elégedett volt, hogy átadva a funkciót, ő többet nem vállalt málenolást. Így tett korábban a sakter feladattal is. Letette a sakterkést, és többször nem vágott, minden energiáját a rabbinikusi teendőkre koncentrálta. Rendkívül tisztességes, nagyon lelkiismeretes ember volt. Egy házban lakott a másik ortodox rabbival, Schück Jenővel a Kertész utcában. Ez utóbbiról H.L. véleményt az, hogy méltó utóda volt a nagy magyar ortodox rabbiknak, ragyogóan forgatta a tollat, kitűnő tanulmányt írt az IMIT évkönyvébe í pozsonyi Szóferekről.

Schück főrabbi munkakörét, a hitközség (Síp u. 12.) Ortodox Hitéleti Osztálya vezetését Herczog Laci vette át. Feladata volt a tárgyi feltételek szavatolása, a pesti és vidéki templomok közösségi életének szervezése. Ezt követően a BIH szertartási osztályának vezetése következett, később a Dob utca 35-ben az ortodox tagozat főtitkára lett, lényegében közvetlen munkatársa a nagytekintélyű elnöknek, Fixler Hermannak. Templomát nem változtatta meg, maradt a Dessewffy utcában. Szakirányú tevékenysége többek között kiterjed az ortodox chevrára, a temetések intézésére is. A politikai légkör tisztulásával lehetőség nyílt 12 osztályos iskola létesítéséhez a visszakapott Wesselényi utcai épületben. A tárgyalásokon Dávid Moskovits oldalán az első perctől kezdve részt vett, mint aki a Cheszed Löávráhám Alapítványt képviselte.

Ó találta meg Albert Reichmannt, akivel Izraelben tárgyaltak a King Hotelben és fő finanszírozója lett a Wesselényi utcai intézménynek.

Az alapítványi iskola kuratóriumának elnöki tisztére Glatz Ferencet, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökét kérték fel, aki akkor miniszter volt, s egy ideig el is látta e megtisztelő teendők sorát. Glatz egy nívós, egységes iskola felállítását szorgalmazta, mivel hosszú távon azt látta életképesnek. Rony Lauder is jelentkezett alapítványával, hiszen máshol is léteznek vallásos Lauder iskolák, tehát az elképzelés reálisnak látszott, hogy két erős pilléren nyugodjon az alapítvány. A tárgyalások azonban nem bizonyultak sikeresnek, így külön utakon két alapítványi iskola jött létre.

Herczog László az egységes iskola híve volt, most azonban már nem bánja, hogy így történt, mert a különböző színárnyalatokból a választás is könnyebb lehet. Az indításnál igen jó erőket nyertek meg: Hajdú Pétert, a Tanárképző Főiskola egyik vezető tanárát igazgatónak, a sudártermetű Efraim Frisch-t a diákok számára vallási igazgatónak. A nagyon lelkes - sajnos már elhunyt — Mikes Katát iskolatitkárnak. Útnak indítottak egy akkor úttörőszámba menő kezdeményezést, az alapítványi iskolát.

Családi hagyomány

Ugyanebben az időtájban más mozgások is voltak. Negyvenfős Talmud-Tórát működtettek a Dob u. 35-ben lévő egykori iskolaépületben, amely szellemi elődje volt a Wesselényi utcai iskolának. A Dessewffy utcai imaház udvarában a kitűnő sliach-küldött, Alex vezetésével Bné Akiva ifjúsági szervezet működött. A Wesselényi utcai iskola sokszoros vezetőváltáson átesve, ezer gonddal küszködve, de ma is funkcionál, ősztől óvoda is üzemel az épületben, tehát óvodától az érettségiig terjed az oktatás skálája.

Herczog László látja a zsidóság mai gondjait, bár sok sikeres kezdeményezés jött létre az iskolarendszeren belül és azon kívül is, például az ORZSE Liturgiái Szakának rendkívüli a népszerűsége, azután ott van a Lubavicsi Jesíva, Zév Paskez kezdeményezése a Dob utcában, a Talmud-Tórák számos templomban, mind hatásos terápia, mégsem teljesen eredményes. Valami hiány mutatkozik. A zsinagógák minjen gondokkal küzdenek, igen sok azok száma, akiket nem sikerült megnyerni, megszólítani.

A Dessewffy utcai imaház egyik oszlopos tagja, Deblinger Edward és felesége, Lea asszony nagyapjának, Stuhl Ferenc emlékére alapítványt hozott létre. Herczog László kezdeményezésére „Új fény" lett a neve, mert 1910-ben a környék polgárai ezen a néven alapítványt hirdettek a zsinagóga és a benne működő Bikur Cholim betegápoló egylet fenntartása érdekében. Tudjuk, hogy 1870-ben a Nyugati Pályaudvar piros sapkás hordárai alapították a Dessewffy utcai imaházat. Valószínűleg a század elején szükséges volt a polgárok csatlakozása a templom és az egyesület további működése érdekében. Az alapítvány elnevezése tehát tradicionális, indítéka pedig, hogy minden jelenlegi fény - intézmény - pislákoljon, sőt lobogjon, gazdagodjon tovább, ha újabb fényforrás társul hozzájuk. A gondolat szerint a modern, vallásos embert igényei szerint kell megszólítani, ezért olyan előadássorozatot terveznek, amely minden nap más, rendkívül változatos, a 21. század gondolkodásának megfelelően. Színes választékot kínál például a Háláchá és az orvostudomány kapcsolata, vagy a komputer és más technikai eszközök ismerete. És ez a menü mindig változtatható! Nagyon fontos, hogy érzékenyen figyelik az érdeklődés alakulását. A tanári vagy inkább előadói karban kezdetben az ORZSE és a Wesselényi utcai iskola képviselői találhatók, de a sor nyilván bővül és változik. Nincs előítélet ortodoxok vagy neológok között, sem az előadókat, sem a hallgatókat illetően. Meg szeretnék alapítani a Mizrachi egyletet, mert a modern, vallásos zsidó emberhez ez áll legközelebb, esetleg felújítva azokat a hagyományokat, amelyet Grosberg Slomó pirché-je ápolt a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, vagy amilyen Dávid Singer Aguda elképzelése. A későbbiekben ifjúsági klubot szeretnének létrehozni, a Bné Akiva mozgalom megújítására.

Két dolog lebeg Herczogh László szeme előtt. Mondottuk, családi hagyomány volt a felejthetetlen Reich Koppéi tanításainak a tisztelete. Nagyon kevesen tudják róla, hogy korának modern gondolkodású, szinte liberális nézetű tudósa volt, akinek elképzelése nyomán alakították ki a Tajrász Emesz polgári iskolát, amely világi tárgyakat is oktatott. Számos szociális intézményt hozott létre. Veje alapította a Tiferet Bachurim legényegyletet, a Pirché elődjét. Gondolkodott a húszas években a Mizrachi elismerésén. Az akkori körülmények között azonban ez nem jöhetett létre. Még az Agudát sem tudták megvalósítani. Háború után az unokái ezt megtették.

Elve volt, hogy a nagyvárosban jesíva ne működjön, hanem csak távol a város fényétől, zajától, eldugott, poros kicsiny helységekben, pl. az akkori Pakson, vagy Vácott, Beleden, Büdszentmihályon, Mádon, Verpeléten tanuljon a fiatalság, Pesten maradjon meg az ezen tanulmányokat előkészítő iskolák sora, a chéderek vagy a kis jesívák a gyerekek számára, a Talmud-Tórák, a Sász egyletek a felnőttek számára.

E két korosztályt, a gyerekeket és a felnőtteket szeretné megszólítani H.L. is. Volt egy időszak, amikor a gyerekek Szarvason vagy a zsidó iskolákban előbb találkoztak identitásukkal, mint a szülők, és ők vitték a szüleiket a zsidósághoz közel. Ez az ajtónyitás nagy korszaka volt. Ez a spontán időszak kifulladni látszik, és megint a szülőket kell megkeresni, hogy jöjjenek hozzánk és hozzák el gyermekeiket is.

A másik gondolat: ne legyen válaszfal ortodox és neológ között, aki jön, legyen szívesen látva. Boruch hábó, legyen áldott, aki érkezik. Akár a mizrachi egyletbe, akár az előadásokra. A két hitközség szétválásáról gondolatok gomolyognak a fejemben, amelyek komoly kérdést sugallnak. Az kétségtelen, hogy az egyesülés „felülről" jött létre. De az élni akarás kialakította az elviselhetőség formáját. Az ortodoxia mint tagozat fontos feladatokat kapott: a kasrusz biztosítását, a brisz lehetőségét, a mikve (fürdő) felügyeletét. Tehát a vallás gyakorlásának legfontosabb feltételeiért felelnek. A nehéz körülmények között megoldódtak e lehetőségek, így a zsidóságon belül tekintélyt szereztek, elismerésben volt részük. Senki sem vitatta fontosságukat. Mégis volt valami egység, együvé tartozás, amelynek szétbontása új konfliktus forrása lehet... Mindkét oldalon kialakult igazságok ezek, amelyeket éppen emiatt lehetetlen gyorsan és igazán jól megoldani.

Különben a neológia jelentése is megváltozott, most két cím van, Dob u. 35. és Síp u. 12. Számos olyan zsinagóga működik, amely az utóbbihoz tartozik, de a szertartás benne pontosan olyan, mintha a Dob utcához kötődne. Számos tagúk szombattartó és „kóserajkú". A templomválasztást sokszor a lakóhelyhez való közelség határozza meg. Nagy kérdés, amelyet fel is teszek Herczog Lászlónak és kérem válaszát: nem kellett volna mérlegelni a szétválást, amely gondot, szembenállást, pártoskodást eredményezhet, pedig közös sorsról, egyetlen vallásról van szó.

Herczog László kis gondolkodás után azt válaszolja, hogy mérlegelésre nem volt lehetőség, mert annak idején azon nagyságok, akik aláírták a két hitközség kényszerű egyesítését, olyan feltétellel tették azt, hogy ha lehetőség lesz az önállóságra, akkor erre törekedni kell. A testvéri osztozkodásban csak egyetlen szempont lehet, hogy mindkét fél feladatát el tudja látni, intézményeit fenn tudja tartani. De a két vezetőség közötti esetleges vita a zsidó testvérekre nem terjedhet ki. Az Or Chadas - Új fény - hangsúlyozni kívánja, hogy minden zsidó előtt megnyitja akár az oktatási centrum, akár a Mizrachi egylet kapuit - mindennemű megkötés nélkül. Szellemi egység lehet formai megbontás mellett is. Ennek a fordítottja is igaz.

Herczog László hiszi, hogy az újralobbantott fény, amely a Dessewffy hagyományaiból táplálkozik, messzire sugározza a világosságot, és így forrását megtalálják mindazok, akiknek fontosak ezek a dolgok. De itt volt az idő, azaz lépni kellett, látva a már vázolt gondokat. A jövő lesz bírája annak, hogy jó irányban és eredményesen tették-e meg e lépéseket.

Deutsch Gábor

Naftali-Kraus: Az áldozat visszatér a tett színhelyére

Egy Csurka interjú hiteles története

Részlet egy szenzációs könyvből, amely a 2002-es nyári könyvhétre jelenik meg

A telefon csörgött Klári néni Lenin körúti lakásán. Egy titkárnő jelentkezett, azt mondta, hogy a parlamentből beszél.

- És? - vágtam közbe nagyon is udvariatlanul.

- Azt szeretném mondani, uram, ha meghallgatna, hogy Kapolyi László iparügyi miniszter szeretne Önnel beszélni.

Igyekeztem nagyon udvarias lenni, de nem ismertem a könnyed magyar társalgási nyelvet. Így csak annyit nyögtem ki, hogy gondolom, tévedés forog fenn, mivel a miniszter úr honnan is ismerne engem. Válaszként a titkárnő átadta a kagylót, és most immár Kapolyi jelentkezett, és azt mondta, hogy ha én vagyok Naftali Kraus, akkor sok jót hallott rólam, és nagyon kér, jöjjek be hozzá a parlamentbe egy rövid, kötetlen beszélgetésre. Kocsit küld, visznek, hoznak, csak jöjjek. Mondtam, hogy jó, semmi akadálya. A beszélgetés persze magyarul folyt, és amikor elmondtam feleségemnek, miről van szó, haladék nélkül megrémült. Ki tudja, ki ez, és mit akar, és miért nem jön ő ide, és nem veszélyes-e az ilyen találkozó és a többi.

Megvolt nálam az Izraelt képviselő svájci követség telefonszáma, tudtam, ki ott az izraeli referens. Mondtam tehát nejemnek: itt van ez a szám, ha másfél órán belül nem vagyok itt, és nem is telefonálok, hívd ezt a számot, és mondd meg, hogy eltűntem.

Csöngettek, a sofőr érkezett. Nőmtől érzékeny búcsút vettem, aki úgy nézett rám, mintha utoljára látna. Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem - mondtam héberül. A sofőr már a liftben lefelé megkérdezte, szabadna-e tudnia, milyen nyelven beszéltem. Héberül, mondtam, a zsidók nyelvén, mire közölte, hogy az apja zsidó.

- A miniszter úr is zsidó? - kérdeztem, de azt mondta, hogy nem tudja.

Ekkor láttam először a magyar parlamentet belülről. Szigorú, de gyors ellenőrzés után máris a miniszter irodájában voltunk. Ha jól emlékszem, 1989 végén vagy 1990 elején történt ez. Romániából jöttünk át Pestre egy 17 órás szörnyűséges vonatutazás után. A vízumot Rosen bukaresti főrabbi egyik bennfentes samesza, bizonyos Domnu Diamant szerezte meg, miután tudtam, hogy semmi kilátás azt a romániai magyar nagykövetségen megkapni.

„Befektetők" - zsidó iskola fejében

Irodájában Kapolyi László rögtön a tárgyra tért. Első látásra és hallásra jobb benyomást tett rám, mint egy átlagos kommunista funkci, olyannyira, hogy rá is kérdeztem, kommunista-e. Nevetett, és megkérdezte, tudom-e hány kommunista volt Magyarországon 45-ben, a szovjet csapatok érkezése előtt. Mondtam, hogy nagyjából 50. Mire elálmélkodott, hogy milyen jól értesült vagyok.

- Ennyivel kaptuk az országot, és ennyivel adjuk vissza - mondta. És én megdicsértem az őszinteségét.

Lévén iparügyi miniszter a Grósz Károly, illetve a Németh Miklós vezette kormányokban, valaki besúgta Kapolyinak, hogy nekem jó kapcsolataim vannak Nyugaton. Hozzak befektetőket - mondta —, nem fogom megbánni. Ezt egy olyan ujjmozdulat kíséretében tette, ami a pénzszámlálás nemzetközi kódja. Azt feleltem, engem a pénz nem érdekel, nekem ne jöjjön ilyen shaylocki mozdulatokkal.

- Akkor mi érdekli? - kérdezte.

- A zsidó nevelés - feleltem. - Intézze el, hogy nyissanak három zsidó iskolát, kettőt Pesten, egyet vidéken, mondjuk Debrecenben, és én annyi befektetőt hozok hogy Dunát lehet rekeszteni velük.

Kapolyi úgy nézett rám, mint egy frissen jött ufóra. Alighanem a párt KB ülése jelent meg lelki szemei előtt. Kisvártatva mégis azt felelte:

- Kérése nem kivihetetlen. Itt most nagy változások vannak, lesznek, és ennek keretében minden lehetséges.

Ebben maradtunk. Az órámra pillantottam, és megrémültem. Éppen most telt le a másfél óra, tehát nejem e percben telefonál és fellármázza a svájci követséget. Kértem, hadd szóljak haza, a számunk azonban foglalt volt. Csak harmadszorra sikerült a hívásom. Kiderült, az asszony már tárcsázta a követséget, de szerencsére ott is foglalt volt a vonal. Megnyugtattam, hogy minden rendben, és maximum fél órán belül ott vagyok a Lenin körúton.

Kapolyival barátságban váltunk el. Soha többé nem találkoztunk.

A butikok országa

Barátaimnak azt mondtam Tel Aviv-ban, Magyarországra én a zsidók miatt megyek, a többi nem érdekel. Mit láttam?

Az eladdig tespedt, letargiába süllyedt „vidám barakk", ahol mindenki „magának kapart", és az életideál a Trabant és egy vidéki vityilló volt (de egy kiló kenyér három hatvanba került), most meglódult minden irányban. Naponta jelentek meg új lapok, régi-új szenzációkkal. Ahogy a párt eltűnt a süllyesztőben, és új pártok alakultak, előbújt az antiszemitizmus.

Már korábban is voltak maszek üzletek, lángossütők stb., de most majdnem minden házban nyílt egy butik, ahol olcsó és bóvli konfekciót vagy Nyugatról behozott cuccokat vesztegettek. A dollár drága, a forint olcsó, a nyugati turistáknak Magyarország tejjel-mézzel és nescaféval folyó Kánaán benyomását keltette.

Jávoréknak egy emelettel lejjebb volt a butikjuk a Lenin körúton. Kedves, heimis házaspár, lányuk Párizsban, fiuk Pesten, aki akkor kezdte csinálni a Fekete Doboz leleplező videokazettáit. Egyszer bementünk megnézni, mi van a butikban. Feleségemnek megtetszett egy csomó olcsó rongy, főleg kötöttáru, minden méretben. Jávor Lászlóról még kiderült, hogy jól ismerte apát a Teleki térről, még a hanghordozásuk is hasonlított.

- Én egy minjen-man vagyok - közölte velem, és felsorolt néhány közeli zsinagógát, ahova rendszeresen eljárt hétköznap.

- És szombaton? - kérdeztem.

- Szombaton nem, mert akkor megy a legjobban az üzlet.

A következő években minden ékesszólásomat bevetettem, hogy meggyőzzem Jávor urat és feleségét, hogy „érdemes" az üzletet szombaton bezárni.

- Nem megy — mondta ki a szentenciát.

- Csak jomkipurkor tartok zárva. Mit akar, drága Kraus úr, hiszen régen a Teleki téren is csak a maga apja meg még 2-3 biboldó tartott zárva szombaton?!

Szomorúan vallottam be, hogy igazat beszél. De azért a kapott mezüzét feltették - igaz, hogy belülre -, de nekem Matild néném jutott eszembe és hallgattam. „Ál tádun et chávérchá..." - korholtam magam, és megtapogattam belső zsebemben az izraeli útlevelemet. Én két hét múlva megyek haza — Jávorék ittmaradnak.

Egy másik szimpatikus butikost évekkel később ismertünk meg az Irinyi utcában. Az üzlet a Gortvai család tulajdona. Györgyi asszony maga tervezi az édesnél édesebb gyerekruhákat, az árak elviselhetőek. A mezüzét kitették (belülről), és szombaton semmi könyörgésre sem hajlandók zárva tartani. „A legnagyobb jécer hőre, a párnósze" - mondta egyszer a hadházi Ros Jesive, de akkor mi - 16-17 éves fiúk - megmosolyogtuk őt. Mit tud ő a jécer ho-reről, amit szemünkben ott és akkor – de nem csak ott és nemcsak akkor - a ringó-fenekű parasztlányok képviseltek. A Ros Jesivének abban az időben hét gyereke és egy duplaszéles felesége volt, és úgy tűnt, hogy ő már túl van mindezen ...

„Vesszen a főrabbi!"

Az egyre gyakrabban emlegetett antiszemitizmust én akkoriban nem észleltem személyesen. Sőt, nekem úgy tűnt, hogy az elsősorban azon zsidó kommunisták vesszőparipája, akik a pozícióikat féltik. Azonban - figyelmeztettem magamat - nem szabad átesni a ló másik oldalára. Most, hogy az egyház szabadon működik majd, kétségtelen, hogy újra érvényesülnek a régi dogmák az „elátkozott nép"-ről, a „bolygó Ahasvér"-ről, aki utálat és gyűlölet tárgya, mivel nem fogadta el Jézust, a názáreti József és Mirjám fiát, mint Megváltót. Márpedig mi nem fogadtuk el.

Az éledező magyar antiszemitizmus akkori vezéralakja egy hajdani író, Csurka István volt. Mint a kormányzó párt, az MDF egyik vezető funkcionáriusa, ő járt abban a hírben, hogy antiszemita. Ezt cikkei támasztották alá, amelyek a Magyar Fórumban jelentek meg. Ez a lap 1988 végén indult, mint az MDF jobboldalának szócsöve. Mihelyt azonban néhai Antall József miniszterelnök megelégelte Csurkát, és kitessékelte őt a pártból, Csurka sokkal szélsőségesebb és lapja sokkal antiszemitább lett.

Érdekelt a jelenség, és megkértem barátomat, az író és rádiós Rapcsányi Lászlót, próbáljon nekem egy interjút kieszközölni Csurkával. A dolog könnyebben ment, mint gondoltam - Baranczó Kati is besegített, aki első könyvem kiadása körül bábáskodott -, és csakhamar szemtől-szemben ültem a híres vagy „hírhedt" magyar antiszemitával.

Elöljáróban Csurka kereken cáfolta, hogy ő antiszemita volna. Neki semmi baja nincs a zsidókkal. Csakhogy azt nem mondta, hogy néhányan a legjobb barátai közül zsidók. Ó csupán azon bolsevista rádiósok, újságírók ellen van, akik a letűnt rendszer kiszolgálói voltak - tele van velük a rádió és a sajtó —, és most, amikor a rendszerváltás - jogosan és logikusan - ki akarja ebrudalni őket, eszükbe jutott, hogy ők zsidók; az antiszemitizmus rémét festik a falra, és emögött akarnak megbújni.

Tagadhatatlan, hogy volt ebben valami. Az 56-os forradalom leverői, akik véres bosszúhadjáratot indítottak a szovjet tankok biztos fedezéke mögül, „Fehér Könyveik"-ben váltig festették a falra az antiszemitizmus rémét. Többek között arról beszéltek, hogy a pesti utcákon zsidókat lincseltek meg, pedig azok gyűlölt ávós tisztek voltak, akik véletlenül zsidónak születtek, de kora gyerekkoruktól hátat fordítottak a régi zsidóságnak, és minden kapcsolatot megszakítottak annak vallásával, akárcsak Kun Béla, Rákosi és társaik. Ebben én nem voltam Csurka vitapartnere. (A szerkesztő viszont vitapartnere Kraus Naftali úrnak, akinél kénytelen árnyaltabban látni a magyar politikát és benne az említett szereplők ténykedését.)

Egy héttel az interjú előtt - ami valahol Angyalföldön zajlott le a Magyar Fórum snassz irodahelyiségében - a pesti utcán megjelentek kisméretű falragaszok és még kisebb szórócédulák, amelyek szövege így szólt: „Samir! Te majomforma zsidó! Méltóan képviseled külsőddel Izrael gyermekeit! A gettóba veled és minden hittársaddal! Nem akarunk újra zsidóuralmat! Éljen Paskay, vesszen a főrabbi! A zsidóember most is dúskál a javakban. Vegyük el tőle! Zsidók! Menjetek haza Izraelbe! Magyarország a keresztényeké! "

Csurka kategorikusan cáfolta, hogy antiszemita volna. Sőt, szerinte Magyarországon nincs antiszemitizmus. Ezt több ízben is hangsúlyozta az interjú során.

- Akkor ki az a „törpe kisebbség", akiről pártja, az MDF választási hadjárata során beszélt?

- Az a néhányszáz kommunista funkcionárius, akik a magyar médiát uralják - mondta -, történetesen zsidók. Ezek 42 éven át uralkodtak rajtunk, és ezeknek most el kell tűnniük. Nem beszéltem zsidókról, nem is gondoltam zsidókra, csak kommunistákra. Az azonban igaz, hogy ezen aparatcsikok között van nem kevés zsidó is ...

Csurka: nem vagyok antiszemita

Csurka elereszti füle mellett megjegyzésemet, hogy ezek a „zsidók" semmiféle ismérv szerint - nemzeti, vallási vagy kulturális - nem számíthatók zsidóknak, kivéve talán a nürnbergi törvényeket, és folytatja a lerágott csontot Kun-Kohn Béláról és Rákosi négyesfogatáról, valamint természetesen Appel Henrikről, aki őt lehetetlenné tette, és kitiltotta a magyar irodalomból.

Emiatt Csurka nagyon levert volt, bár váltig állította, hogy őt semmiféle személyes érzés nem fűti. Ezzel szemben arra panaszkodott, hogy ez a „törpe kisebbség" rossz hírét kelti a világban, a nyugati sajtó állandóan támadja őt, mint antiszemitát, „pedig én nem vagyok antiszemita". Itt felemelte a hangját, és megismételte, amit már mondott:

„Magyarországon nincs antiszemitizmus. Van szóbeszéd, itt-ott egy újságcikk, de ez természetes 42 év szófojtás után."

Csurka főleg a rivális pártot, az SZDSZ-t támadta, amely szerinte „politikai okokból" felvetette a nemlétező zsidókérdést. „Ez a párt tele van zsidókkal, valóságos zsidópárt, és vezetői közt is sok a zsidó." Ennek bizonyítására Csurka megemlítette, hogy az egyik pesti rabbi is képviselő lett az SZDSZ színeiben. Ok azért lengetik az antiszemitizmus zászlaját, hogy szavazatokat vadásszanak.

Ugyanez a Csurka egy perccel később azzal dicsekedett, hogy az ő pártja, az MDF egy zsidó származásút ajánlott a parlament elnökéül, bizonyos Szabad Györgyöt. „Azonkívül a pártnak több zsidó képviselője is van" - mondta. Itt és ekkor nem volt már szó választási fogásról.

Az igazság az volt, hogy sok zsidó intellektuel hitte azt, hogy megtalálta a helyét a szabadelvű liberális SZDSZ-ben, de egy pártot, amely akkor egymillió szavazatot kapott, kikiáltani zsidó pártnak, az demagógia volt a javából. De Csurka nem zavartatta magát. Befolyása - alelnökként - nagy volt pártjában. Ezt Antall végül is - amikor már őt személy szerint is támadta - megunta, és akkor bizony Csurka kint találta magát az MDF-ből. Később önálló pártot alapított, amely az 1998. évi választásokon 15 mandátumot szerzett. Képviselői megnyilatkozásai, valamint a párt hetilapjának a „Magyar Fórum"-nak alaphangja erősen antiszemita és zsidóellenes. Csurka volt az, aki kitalálta a „Tel Aviv-Washington-Párizs" tengely meséjét, és nála a globalizáció elleni harcnak azóta is kimondottan antiszemita éle van. Ebben kitünteti magát a lap egyik (betért zsidó) munkatársa, aki 15 évet élt Izraelben, és minden felgyülemlett paranoiáját most a zsidók és Izrael ellen fordítja.

- Nincs valami alapja azon érvelésnek — kérdeztem hajdan Csurkától -, miszerint az ön pártja (az akkori MDF) nem határolta el magát az antiszemita felhangoktól, és ezt érezvén bizonyos körökben népszerűségre tett szert, ami számokban kb. félmillió voksot jelentett?

- Ennek az ellenkezője az igaz. Csak és kizárólag az MDF képes megnyugtatni a kedélyeket, és leszerelni azt a hisztériát, amit az ellenpárt (SZDSZ) keltett. Az MDF ma az egyetlen párt Magyarországon, amely garantálni tudja, hogy a zsidók itt békességben éljenek. Nem hagyom, hogy áldatlan vitákba keverjenek, nem vagyok elkeseredett, pedig állandóan gyalázkodnak, és olyan dolgokat tulajdonítanak nekem, amikhez semmi közöm nincs.

„Magyarország - zsidók nélkül...?"

Nem említi név szerint, de a Házmestersirató szerzője zsigerből gyűlöli Aczél Györgyöt, a Kádár korszak ismert kultúr-diktátorát, aki őt - Csurkát - lehetetlenné tette. Persze akkor is gyűlölné, ha Aczél nem születik Appel Henrikként, és nem lett volna zsidó származású ateista, hanem katolikus vagy református szülők gyermeke ... De a zsidó „származás" mitológiája teszi a gyűlöletet misztikussá.

- A fentiek fényében, Csurka úr, egyáltalán érdekelt abban, hogy zsidók éljenek Magyarországon? Hiszen annyi bajnak forrásai ők, és Izrael, ha így van, hajlandó befogadni őket.

- Magyarország nagyon megsínylené - gazdasági és kulturális vonatkozásban egyaránt -, ha a zsidók elhagynák. Nem vagyunk érdekeltek ebben. Abszolút nem. A zsidók megbecsült, egyenjogú állampolgáraink, és biztosítva van együttélésük velünk békében és biztonságban.

Csurka még hozzátette, hogy - kormánydelegációval - rövidesen Izraelbe remél látogatni. Az interjú 1990 áprilisában készült, és május 18-án jelent meg a Máá-rivban héberül, majd egyidejűleg a Hét Tükre című magyar nyelvi hetilapban magyarul, és New Yorkban - jiddisül, magyar és jiddis kommentárjaimmal.

Ezekben a napokban kezdődött el a valaha tehetséges írónak második politikai karrierje. Amikor e sorokat írom (2001 derekán), Csurka egy 14 tagot számláló parlamenti frakció vezetője, más szóval a demagóg populista MIÉP elnöke, aki nagyon reméli, hogy a következő választások során kormányra kerül, mivel a jelenleg kormányzó FIDESZ-nek szüksége lesz rá, mint koalíciós partnerre, ha felszínen akar maradni. Csurka az interjú óta több botrányba keveredett. Egy bizonyos 28 millió forintos filmügyi támogatást kérnek számon tőle, aminek ellenértékét nem írta meg. Pártjának kiugrott vezetőségi tagja - bizonyos Szabó Lukács - azzal vádolta, hogy ő és élettársa személyes diktatúra alapján vezetik a pártot. A zsidók félnek tőle, bár mióta a parlamentbe került, Csurka személy szerint talán kevesebbet zsidózik, és ha az antiszemitizmus kerül szóba, azt előkelőén a tőle jobbra lévő nyilas-hungarista bőrfejűekre testálja. Mégis, önmagáért beszél, és fentieket cáfolja az az uszító hangú szennylap, amely Demokrata néven egyebek között aberrált zsidó szerzők írásaival uszít a zsidók ellen. Itt égbekiált L. I. esete.

Akkori interjúmat azzal zártam, hogy nem kell elvenni Csurka alól a létrát. Ha egyszer ő nyilvánosan kijelenti, hogy nem antiszemita, engedni kell őt a fáról lemászni, és nem kell ezt megakadályozni azzal, hogy „elvesszük lába alól a létrát". Vagyis „ne csináljunk mi Csurkából antiszemita mártírt" - írtam.

Sokan támadtak emiatt, és ma be kell látnom, hogy igazuk volt. A kiérdemesült Házmestersirató jobb híján ezt a rést választotta magának, amelyen keresztül sikerült betörnie a magyar politikába. A probléma persze az, hogy a kommunista rendszerben felnőtt zsidók nehezen szoknak hozzá a demokratikus rendszer játékszabályaihoz. (A szerző itt rendkívül megbocsátó interjúalanyával. A demokrácia nem Le Pen és nem Haider - ezt tudjuk Európából. A Szerk.)

Ebben az időben kezdtem el írni a Mai Nap című bulvárlapba, amelynek izraeli tudósítója lettem. Első látásra nagyon imponált a dolog, és nem vettem észre, hogy a lap - természeténél fogva - alig foglalkozik külpolitikával, és ha nem vagyok hajlandó kéjgyilkosságokról és a (nemlétező) izraeli Hasfelmetsző Jack-ekről írni, nem nagyon tudok majd ebben a lapban labdába rúgni. Emlékezetes scoopom volt az arab terrorista fenyegetés Herzog izraeli államelnök pesti látogatásakor. A hivatalosak cáfoltak - itt is és ott is -, de a lapnak nagyon tetszett a hír, amely igaznak bizonyult, és amely végre megfelelt a Mai Nap profiljának. Ekkor kezdtem el írni a zsidó Új Életben is, amellyel egyoldalú és keserves „viszonyt" folytattam első látogatásom óta (1984).

A héber dátum és a zsidó bolsik

Ez még a pártállami időszakban történt, még mielőtt interjúm az egyik ÁEH főtisztviselővel Izraelben megjelent. Az elnökasszony bevitt az Új Életben a kollégákhoz, ahol ott találtam a két szerkesztőt. Mindkettő „főrabbi". A beszélgetés kényszeredett és keserves volt, és az egyik szerkesztő, aki fiatal korában jesivában tanult, és ismerte a „kis betűket" , óvatos bibliai idézettel igyekezett tudomásomra hozni, hogy a falnak is füle van.

Sajnáltam őt, bár elvártam volna valamivel bátrabb zsidó kiállást. Habár, ki tudja, mivel zsarolták a Hivatalban, és miket mondott neki a kutyatenyésztő főtisztviselő, amikor rapportra fölrendelte a 3. emeletre. A másik szerkesztő egész idő alatt ki sem nyitotta a száját.

Hogy ne mondjam, a lap a maga nemében pocsék volt, és kitűnt sivárságával a többi egyházi lap közül is, amelyeket jól ismertem. Kérdeztem tisztelettel az első „főrabbit" ( a továbbiakban D.) miként lehet az, hogy egy zsidó lap első oldalán nincs rajta a zsidó, vagyis a héber dátum? És hogyhogy nincs rajta az obligát B"H, a héber ábécé két betűje, ami annak a rövidítése, hogy az „Örökkévaló segítségével"?

Először adta a meglepettet, na de ilyen kérdést, de aztán feltalálta magát, és azt mondta, hogy ez nem magyar-zsidó hagyomány, ez soha nem volt az Új Életen, sem elődjén, a Magyar Zsidók Lapján.

Miután engem sem a bokorban találtak, és jóelőre lefotóztam magamnak - még Izraelben - az illusztris lap egyik 1948-as számát, ahol persze ott volt mind a héber dátum, mind a két betű - a fősz-főr elvtárs kényszeredetten elvigyorodott - nem merem állítani, hogy elmosolyodott -, és azt mondta, hogy azóta sok víz folyt le a ... és ma ez nem időszerű.

Aztán kérdeztem, hogyhogy a lapban nincs semmi zsidó anyag, hanem csak suta, olvashatatlan nosztalgia visszaemlékezések, holokausztozás, az is csak módjával, mert a rendszer ezt sem nagyon engedte, és temérdek politika, meg külföldi hírek arról, hogy milyen jó a zsidóknak Birobidjánban, hogy működik a varsói jiddis színház. Az első oldalon két vezércikk volt: egy politikai, ahol azt lehetett olvasni, hogy milyen bölcs a párt népfrontpolitikája, és milyen megvetendő az izraeli agresszió, míg a másik az ún. „vallási" vezércikk, amit rendszerint a párttag orsz. főrabbi írt, és a kutyapecér cenzúrázott, vagy a lap egyik fősz-főr szerkesztője írt, és az említett pártbonc dehidrálta ki belőle mindazt, ami esetleg a zsidóságra emlékeztethetett volna.

Ekkoriban a Mááriv többek között már megrendelte nekem ezt a férclapot is, és olvasása minden alkalommal szívfájdalmat okozott nekem, főleg ha összehasonlítottam a katolikus Új Emberrel.

Még megkérdeztem, miért nincs valami anyag a zsidó gyerekeknek a zsidó legendakörből, az ősapákról, rabbi Akibárói? A fősz. úgy tett, mintha valami remek ötletet hallott volna: nagyon jó, Kraus úr, elkelne ilyesmi, de nálunk nincs, aki írja.

Mint mondottam, ez 1984-ben volt, első látogatásom során, amikor már olvad-zott a szorító jégpáncél. Amikor a főfunkci, az ezredes Bai László a „bő kabátról" beszélt, amit nem töltenek ki. Alighogy hazaértem, írtam egy három cikkecskéből álló rövid sorozatot: Ki volt Ábrahám, Izsák és Jákob - és elküldtem. Ez a mai napig nem látott napvilágot a lapban.

„Micrájim" - az nem Egyiptom

Még az 1973-as egyiptomi-szír orvtámadás során, amikor Árik Sáron, a jelenlegi miniszterelnök a támadó egyiptomiakat a Szuezi-csatorna másik oldalára parancsolta, és bekerítette inváziós seregüket, a Harmadik Ármádiát, ami óriási blamázs volt Moszkva és a csatlósok kedvencének, Egyiptomnak - a párttag országos főrabbi, S. kitalálta, hogy az Egyiptom szót nem szabad leírni az Új Életben, még akkor sem, ha a heti szakaszban az egyiptomi rabszolgaságról, a Tíz csapásról és a kiszabadulásról van szó. Ehelyett Micrájimot kell írni - ami Egyiptom héber neve, mert ez sértette a tönkrevert egyiptomi ármádia megtépázott becsületét.

Egyébként a 73-as Jom Kipuri háborúnak volt egy édes mellékzöngéje, amelynek ezúttal szenvedő hőse a hírhedt antiszemita, a zsidópapás tévés, Arafat puszipajtása volt. Hősünk az adott időpontban éppen Irakban volt, és az ottani hírközlésnek megfelelően szenzációsan tálalta haza, hogyan támadta meg a „felszabadító" egyesült egyiptomi-szíriai hadsereg az imperialista Izraelt, amikor azok lakosai a zsinagógákban verték a mellüket, bűnbocsánatért esedezve ...

Otthon ezért óriási letolást kapott, mivel a szovjet és a csatlós média, mint egy újabb izraeli kalandor agressziót tálalta az eseményt. A talpraesett Lakli nem maradt adós a válasszal: Kedves Elvtársak! Nekem nincs problémám azzal, hogy az ügy érdekében hazudni kell. Ez rendben van, de akkor tessék szólni, és időben közölni velem, hogy mit kell hazudni. Ugyanis Irakban nagy örömujjongás közepette az ellenkezőjét mondták ...

Így aztán egy fegyelmivel megúszta, amitől később „ellenálló" lett.

A zsidó dátumot és a két betűt én nem hagytam annyiban. Amikor a MIOK egy küldöttsége Tel-Avivban vizitelt, felszólaltam, és megkérdeztem Bakos Lajost, az egyik alelnököt, miért nem lehet egy zsidó lapra két héber betűt felírni, valamint a zsidó dátumot publikálni? Itt mondtam még egy érvet, ami - úgy látszik - nagyon meggyőző volt. Már olyan rosszul állna a szénánk, hogy ez veszélyeztetné a létező szocializmust?

Mindenki nevetett, még B. L. is kényszeredetten mosolygott, Miért ne lehetne? - kérdezte vissza. Soha nem hallottam erről, ez eddig fel sem merült. Amikor megemlítettem a két fősz.főr.-t, csak legyintett.

Két hét múlva kaptam egy telefont, amiben Bakos nevében közölte az egyik titkár, hogy a lapon már rajta van „mind a kettő". Később megtudtam, hogy a vezetőségi ülésen a fősz.főr. váltig ellenállt; azzal érvelt, hogy „a fejével játszik", de mindenki kinevette, és Bakos felolvasott egy elnöki határozatot (!) miszerint mostantól az Új Életen rajta lesz a zsidó dátum - „ahogyan ez volt a Rákosi korszakig" és a két héber betű.

Ez volt az első - ici-pici kis — győzelmem a magyar jevszekció felett annak érdekében, hogy a tetszhalott, elnyomott, megnyomorított zsidóság megszabaduljon szellemi bilincseitől. Az út hosszú és keserves volt, és máig sem ért véget ...

Jegyzetek:
1. Úr románul.
2. Egy ember, aki kiegészíti a Minjent (a Tízeket) a zsinagógában (jiddis)
3. Ne ítéld el felebarátodat, amíg a helyébe nem kerültél (talmudi közmondás)
4. A megélhetés a legnagyobb csábító, kerítő, „rossz ösztön", ami az embert vallástól - itt konkrétan a szombattartástól - eltéríti
5. Gerő (Singer) Ernő, Farkas (Wolf) Mihály, Révai József, és Vas (Weinberger) Zoltán, valamint Aczél György.
6. Lovas István a lap vezető publicistája volt, gyűlölettel írt minden ellen, ami zsidó és izraeli. Egy szép napon kiderült, hogy anyja zsidó, és erre hivatkozva kért és kapott alija engedélyt a Szoch-nuttól 1996-ban
7. Otijot ktánot (héber) - eufémizmus a talmudisztikus tanulmányokra, ahol a kommentárok rendszerint apró betűkkel vannak írva, illetve nyomtatva.

Elkésett posta - Nyílt levél egy igaz keresztényhez

Ajánlás: ezt a levelet 2001. április 25-én írtam. Sem a Népszabadság, sem néhány más megkeresett lap nem kívánta közölni. Talán - különösen így — mégsem tanulság nélküli.

Kedves Vankó Zsuzsa!

Megkönnyeztetett, mert szívemből és lelkemből szólt a Mi a baj a keresztény Magyarországgal? című, a Népszabadság 2001. április 25-i számában megjelent cikke. (Egy nappal Szent György napja után a legszebb ajándéknak tekintettem, amelyet egy magyar kereszténytől névnapomra kaphattam.)

Mielőtt a fentieket bővebben kifejthetném, engedje meg, hogy röviden bemutatkozzam.

Zsidó származású nyugalmazott diplomata és történész vagyok.

Világnézetileg „hívő ateistaként" határozom meg magamat, mert hiszek (a cikkéből is áradó) emberségben, jóságban, szeretetben (szerelemben), szolidaritásban és más nemes eszmékben; de nem hiszek egy mindent tudó és elrendező földöntúli Mindenhatóban. Hogy miért nem? Mert akkor nagyon kellene gyűlölnöm Öt, amiért engedte, hogy imádott Anyám és három nagynéném a német koncentrációs táborok, két nagybátyám a szovjet gulágok poklában pusztuljon el.

Ugyanakkor tisztelem - és kicsit irigylem is - azokat, akik hisznek a túlvilági megváltásban.

Magamat egy teljesen asszimilálódott magyar zsidónak tekintem (hangsúly az előbbin)!

Azt szoktam mondani, hogy zsidóságom két esetben jut eszembe: egyrészt amikor a fentebb említett családi mártírjaimra gondolok (tehát lényegében mindig), továbbá amikor a „keresztény Magyarország" Ön által is elítélt különböző rangú és rendű szószólói ezt eszembe juttatják.

Boldog örömmel üdvözöltem a Magyarországon végbement „bársonyos forradalmat", és szerény lehetőségeim szerint igyekeztem elősegíteni a demokrácia egészében sikeres vajúdását. Annál inkább elszomorítottak a burkolt és nyílt antiszemitizmus egyre gyakoribb megnyilvánulásai. Személy szerint is fájdalmasan érintett a magyar zsidóság pitiáner és diszkriminatív jellegű „kártérítése". Ennek adtam hangot a mellékelt glosszámban:

„Hogyan lett Anyámból szappan, majd szemüvegkeret?

1944 novemberében Édesanyámat — sok százezer sorstársával együtt — a náci gyilkosok, a magyar keretlegények szorgos közreműködésével, a bergen-belseni koncentrációs táborba hurcolták, majd szörnyű szenvedések után elpusztították. Teteméből — a családi legendárium szerint — szappant készítettek ...

Én túléltem ezt a túlélhetetlen és (kár)pótolhatatlan veszteséget, de két testvérem nem: mindketten öngyilkosok lettek.

Most, csaknem tízéves várakozás és hercehurca után mégiscsak kárpótolt az igazságosztó állam: 30 ezer forintot kézbesített ki a posta. Egyharmincadát annak, amit a korábbi kárpótoltak kaptak.

Töredelmesen bevallom, hogy pitiáner módon elfogadtam a pitiáner „kárpótlást", és a pénzt egy — az eladó szerint — „közepes árfekvésű" szemüveg-keret megvásárlására fordítottam. Majdnem kitelt belőle!

Így lett anyámból szappan, majd emlékéből szemüveg-keret.

Benne fogantam, és mostantól fogva a Belőle vásárolt szemüvegkereten keresztül szemlélem ezt a faramuci világot ..."

(Glosszám megírása után, két évvel ezelőtt több lapnak is felajánlottam, de valamennyien elutasították).

Kedves Zsuzsa!

Többször is meg akartam írni a jelenlegi „keresztény kurzussal" kapcsolatos emberi és történészi fenntartásaimat, de úgy érzem, hogy egy nem keresztény tollából ez nem lenne meggyőző. És most ezt Ön megtette helyettem. Köszönet és hála illeti ezért minden „nem keresztény" de azért magát igaz magyarnak valló polgártársam nevében!

Teljesen egyetértve hármas értékrendszerével, magamban így fogalmaztam meg fenntartásaimat: ellenzem a „keresztény Magyarország" elvét és jelszavát, mert akarva-akaratlanul kirekeszti magából mindazokat, akik nem keresztények, és már láthattuk, hogy hová vezet ez a kurzus: félmilliónál több honfitársunk (zsidók és cigányok) faji alapon történő kiirtásához.

Ezért üdvözlök örömmel mindenkit, aki az egyik legnagyobb magyar keresztény gondolkodóhoz, Bibó Istvánhoz hasonlóan felemeli szavát az antiszemitizmus és mindenfajta kirekesztés ellen.

Nagy örömmel olvastam a zsidó-keresztény Fejtő Ferenc közelmúltban megjelent „Magyarság, zsidóság" című szép könyvét A könyvről megjelent recenziómban Fejtőhöz hasonlóan szükségesnek tartottam, hogy idézzem Bibó István megrendítő vízióját: „A deportálásokat a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre ... A deportáltak túlnyomó része a német megsemmisítő táborokba került, a emberi méltóság semmibevevésének olyan körülményei közé, amelynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereket korra és nemre való tekintet nélkül, kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították az ott szokásos halálnemek - a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonkínzatás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé ..."

Sajnálatos, hogy több mint fél évszázaddal e borzalmak után is vannak magukat kereszténynek és magyarnak valló honfitársaink, akik vagy tagadják megtörténtüket vagy - horribile dictu! - nem bánnák megismétlődésüket. A „keresztény Magyarország" hitvallói - akarva- akaratlanul is - a kezükre játszanak!

Kedves Zsuzsa!

Gondolataim alátámasztására leírom Önnek a keresztény-zsidó megbékélés nagyszerű bajnokával, II. János Pál pápával történt személyes találkozómat. Nem értek egyet számos konzervatívnak tűnő nézetével, de halhatatlan történelmi érdemének tartom azt, hogy ő volt az első vatikáni egyházfő, aki megtagadta az „istengyilkos nép" teóriáját, aki a zsidókat „idősebb testvéreinek" nevezte, és ellátogatott a római zsinagógába.

Mindezt meg akartam köszönni neki, amikor több fényképét is tartalmazó „Itália és Magyarország - kapcsolataink képes krónikája" c. kétnyelvű és „kétszívű" albumomat ezekkel az (olasz nyelvre fordított) szavakkal dedikáltam: „II. János Pál Pápának, könyvem egyik hősének ajánlom ezt a művemet, felebaráti tisztelettel és szeretettel egy idősebb testvér, Réti György."

Amikor felolvasva neki a dedikációt, az „idősebb testvér" kifejezéshez értem, éreztem, hogy a fáradt, beteg ember megszorítja karomat, majd félig átölel.

Katartikus élmény volt!

Kedves Zsuzsa!

Azért meséltem el Önnek és nyílt levelem olvasóinak ezt a személyes élményt, hogy „Jézus földi helytartójának" szép példájával érveljek a zsidó-keresztény megbékélés és a schilleri-beethoveni „Minden ember testvér lészen" eszméje mellett.

A „keresztény Magyarország" gondolata nem ezt szolgálja.

Szívem szerint megismételném és "kőtáblába vésném" nagyszerű és példamutató írásának minden sorát. Ehelyett itt csak gondolatzáró sorait idézem azok számára, akik nem olvasták (és akik olvasták):

„Végül is: mi a baj tehát a keresztény állammal? Az, hogy nem keresztény. Lényegileg, alapelvileg nem keresztény, csak a nevében az. A valóságban jogosulatlanul viseli ezt a nevet. Mert nem erkölcsös, nem igazságos. Ellenkezik a szeretet és a szabadság elvével, amely pedig a kereszténység végső és legfőbb fundamentuma."

Erre rezonál Danka Krisztina Krisnahívő honfitársunknak az Ön cikke alatt közölt szép írásának alábbi megállapítása: „... csak akkor lehetünk méltó fiai nemzetünknek, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mi elsősorban emberek vagyunk, és csupán másodsorban egy bizonyos vallás és egy bizonyos nemzet tagjai..."

Bízom abban, hogy többségben vagyunk azok, akik nem a keresztény és így a másokat akarva-akaratlanul kizáró, hanem a valóban európai és a valóban befogadó Magyarország hívei vagyunk. Mert ha nem, akkor egyre gyakoribb lesz a sírrombolás, a zsidózás, a zsidó, a keresztény és más templomok kifosztása és meggyalázása. Mert különben világnagy költőnkkel (József Attilával) együtt „borzadva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék ...?"

(Tartok tőle, hogy a „keresztény Magyarország" hívei - szándékaiktól függetlenéül - az „ordas eszmék" előretörésének tesznek szolgálatot.)

Mély tisztelettel, hálával és felebaráti szeretettel üdvözli

Réti György

Gergely László: „Ne szégyelld!"

Egy képviselőjelölt, aki csak a zsidóságától nem független

Párhuzamos életutak - adhatnánk a címet e cikknek. Mert a válaszoló is, a kér' dező is - és még ki tudja hány és hány kortárs - felnőtt fejjel kezdett igazán eszmél' ni. A párhuzamos életút, a sok tekintetben azonos indíttatás csak mostanában derül ki: nem ritkán a dolgok alanyainak kölcsönös rácsodálkozására. A szülők, nagy szülők szenvedték el a holokauszt rémségeit, ők maguk pedig beleszülettek, be lenőttek egy olyan társadalmi rendbe, amelyben eliminálták az emberek identitástudatát, szabványosított, egységes környezetet kaptak. Idővel szabadabbá, sokneműbbé vált a világ, de veszélyesebbé, gyűlölködőbbé is. A legutóbbi népszámláláskor sokan nem is merték megvallani zsidóságukat. Miért? Erre is keresi - sőt talán meg is találja - a választ Steiner Pál ügyvéd, akinek ambíciója, hogy országgyűlési képviselő legyen egy olyan kerületben, ahol sok zsidó ember él: képviseljen a politikai életben embereket, erkölcsöt, a modern világba illeszkedő jogalkotási normákat.

- Mindketten az a korosztály vagyunk, amelyik nem élte át a II. világháború borzalmait, de a szülők és főleg a nagyszülők elmondásaiból „élményszerűen" ismerjük a rémségeket. Ezek a ma 40-50 körüli emberek talán abban látják leginkább a biztonságos jelenüket, fiaik, lányaik jövőjét, ha zsidóságukat egy olyan társadalom tolerálja, mint amilyen az amerikai. Vagy az angol. A francia. Az Ön világképében ezek hogyan szerepelnek, szerepelnek-e?

- Édesanyám arra nevelt, hogy az ember legyen büszke az identitására. A zsidóságra, s persze másmilyen pozitív determinációra is. Egy humanizált, a szabadságjogokat tiszteletben tartó társadalomban a polgárok szabad akaratától függ, hogy környezete előtt is fel akarja-e vállalni hovatartozását. Ami engem illet: gyerekkorom egy alföldi kisvárosban telt el, s ott a mi szintünkön ilyen „nagy dolgok" nemigen vetődtek fel. De nekem abban sem volt részem, hogy a nagyszüleim, unokatestvéreim, a nagybátyám visszaemlékezéseit meghallgassam. Odavesztek. A folytonosság hiányát nem csupán én, hanem a gyerekem is érzékeli. Persze közvetetten, de a maga teljes brutalitásában mindent megismerhet, megtudhat az ember. Az antiszemitizmusnak sokféle változatát is meg lehet tapasztalni, a régit is, a mait is, az intellektuálisát is, a primitív útszélit is. Ez utóbbinál maradva: fiatal éveimben voltam segédmunkás egy Hajós utcai raktárban, ahol a műszak után a zuhanyzóban a meós kolléga azt mondta: te tepsiszökevény! Nem volt más megoldás, jól megvertem. A lényeg, hogy az embernek előbb az érzelmi, később a tudati kötődésébe bekerül, s nem tud másként élni, csak mint zsidó. Ez független attól, hogy vallásos vagyok-e vagy sem.

- Éltek itt a Kárpát-medencében olyan zsidó magyarok, akik például 1848-49-ben a szabadságharc hőseiként ontották a vérüket hazájukért, a Kiegyezés után, a századfordulón oroszlánrészt vállaltak Budapest világvárossá építésében, iparosításában. Magyarok voltak, s egyben zsidók.

- Számos történeti példát lehet említeni. Az 1870-es, 80-as évek gazdasági csodája ilyen. Vagy utalhatok azokra a sírokra, amelyek az Óbudai Temetőben vannak: a hazai ipar meghatározó személyiségei nyugszanak ott, zsidó származású nagytőkések, akik az ország gazdasági felemelkedését szolgálták. Ezekkel a történeti tényekkel azonban csak akkor kezdtek el foglalkozni, amikor már elszaporodtak az antiszemita megnyilatkozások. Sőt döntően leegyszerűsített alantas gazdasági kérdések formájában jelentek meg ezek a reagálások, mivel arra irányultak, hogy az a bizonyos kisebbség, a zsidóság - a maga más kultúrájával, felfogásával, vallásgyakorlatával - olyan megtermelt vagyon birtokosa, amit el lehet venni, meg lehet szerezni.

- Az ellenségkép itt is jó eszköz volt, kiváltképp akkor, amikor a félművelt tömegeket érzelmi alapon egyszerű szófordulatokkal úgymond démonizálni, szuggerálni lehetett. És mintha hasonlóan volna ez ma is. Ön jogász. Milyen ellenszert lát a normalizált életre?

- A holokauszt az emberiség legborzalmasabb képtelensége, mert teljesen tudatos tömeggyilkosság volt. Az ellenségkép ma is lényeges eszköze ismert politikai erőknek, még akkor is, ha nyíltan nem mondanak ki bizonyos dolgokat. Mégis minden megnyilatkozásuk ilyen alapokra épül, pontosan tudva, hogy nem kell értéket képviselniük, közvetíteniük, nem kell programokat megfogalmazni, szociálpolitikát, egészségpolitikát kidolgozni és elmondani. Egyet kell tenni: zsidózni. Ha valaki megfagy az utcán, elég azt mondani: ez az ő bűnük. így, egyszerűen. E borzasztó gondolkodásnak csak a demokrácia szab határt. A humanista környezet. Az azonos mértékek rendszere. A jog ugyanis egyben nemzetközi konvenció is, és védelmet jelent. A magyar parlamentben is adottak, megteremthetők azok a feltételek, hogy a modern nemzetközi normákat alkalmazva lépjen fel az uszító közbeszéd megnyilvánulásai ellen

- Az emberek, újságíróként gyakran tapasztalom: szoronganak, félnek. Nem szívesen mozdulnak ki az otthonukból. Még a saját házukban, a liftre várva sem szívesen beszélgetnek egymással. Miként tudja ilyen körülmények között - mint képviselőjelölt - megszólítani a választópolgárokat, hogyan szereznek tudomást programjáról, felfogásáról?

- Nem vagyok ennyire pesszimista. Szerintem még az idősebb lakosság is nyitottan él. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a korban már jócskán benne lévő emberek nagyon is bölcsek. Elég nekik pár szót meghallani, és kialakítják a véleményüket, értékítéletet alkotnak még akkor is, ha nem beszélnek róla, nem válaszolnak. Biztos vagyok abban, hogy érdekli őket a képviselőjelölt megnyilatkozása, terve, jövőképe, s azt az információt meg is szerzik maguknak még akkor is, ha nem ülnek be estéről estére gyűlésekre, fórumokra, rendezvényekre. Az a párt, amelyiknek a színeiben indultam független képviselőjelöltként, képes volt és képes lesz megszólítani az embereket a lipótvárosi, új lipótvárosi körzetben.

- Mégsem mindegy az, hogy általános kortünet a bizalmatlanság. És az sem véletlen, hogy a legutóbbi népszámláláson alig több mint tízezren merték vállalni zsidóságukat. Lehet ezt oldani?

- Lehet. Azon is múlik ez, hogy aki a neki fontos közösséget meg akarja találni, az találhassa is meg. Közvetett példa a fiamé, aki egy ideig a leghagyományosabb állami gimnáziumba járt, majd átiratkozott az egyébként minden tekintetben világi zsidó iskolába, a Lauderba. Nem az unszolásomra történt. A gyerek boldogan tanulja a hébert, a judaisztikát. Ez arra példa, hogy lehetővé tették számára, hogy hagyták neki megtalálni azt a közösséget, ami érdekli őt. És ott nyitottan föladták. A gyerek megtartva magyar identitását is, megtalálhatta a számára fontos baráti környezetet. Végső soron ez az a nyitottság, ami az emberek szabadságérzetét, jó közérzetét megteremti, oldva, okafogyottá téve a félelmeket, a szorongásokat. Erre a nyitottságra van szüksége az egész társadalomnak. De megmaradva a zsidóságnál, hasonló példa az MTK vállalása. Számos barátom nyíltan és boldogan rohan hétről hétre a pályára. Ebből az is következik - emlékezzünk csak az utóbbi idők vitáira -, hogy az MTK történetéhez elemi módon hozzátartozik a klub szeretete, vállalása. Ez pedig nem baj, sőt. Következésképp „hivatalból" is számot kellene adni, hogy van értelme a kurázsinak, van ilyen lehetőség a civil bátorságban is, mintsem szégyenlősen elhallgatni csupán azért, hogy ne mondhassák valahol valakik: zsidók vagyunk.

- Bizonyára nem egyedi példa e cikk szerzőjéé, akit kicsi gyerekkorban a nagyapja olykor-olykor titokban vitt el otthonról, hogy együtt lemenjenek a „sil-be" . Akkoriban, 1950-ben az ilyesfajta titok volt a realitás. De most 2002-t írunk, az ötven évesek korosztályának már az unokákról kell gondoskodniuk. Mi a tanácsa a modern világ emberéhez?

- Igen, tanuljon a gyerek angolul, utazzon, üljön a számítógép elé, de az sem baj, ha beíratják őt a Lauderba vagy a Scheiberbe. De mindennél fontosabb az életérzés. A hagyományok ápolása. A zsidó hagyományé és a magyaré, az európai tradícióé. És a méltóság vállalása. Hit a jogban, a demokráciában, a félelem nélküli, szabad életben! Ez az én választási üzenetem és nemcsak 2002-re!

„A" Komlós

Kertész Péter újságíró, író rövidesen - a 2002-es könyvhétre - új könyvvel jelentkezik az Ulpius Ház gondozásában. A mű címe: A Komlós. Most mutatóban néhány interjút, visszaemlékezést közlünk a jelentős politikai humoristáról.

Mikes Lilla

Törött térddel a premieren

A férjem, Gál Péter tíz évig a Rádióban rendezett. A magyar kabaré nagyszerű szakembere volt, hiszen ő alapította a Vidám Színpadot igen nehéz időkben, amikor Révaival kellett neki a nagy meccset megvívni. Amikor a Szabad Európa bemondta, hogy Magyarországtól csak egyet irigylünk, hogy van egy Vidám Színpada, másnap alig mertünk bemenni a színházba, hogy mi lesz ennek a következménye? A férjem alapította a szombat esti rádió kabarét is. A legelső műsort Róna Tiborral csináltatta meg. Amíg Péter a rádióban dolgozott, a szombat esti kabarékat ő rendezte, Marton Frici tőle örökölte ezt.

A Mikroszkóp alapító főrendezője is a férjem volt. Rajta keresztül ismerkedtem meg Komlóssal. Semmi különös nyomot nem hagyott bennem. A színházról az első tárgyalások a lakásunkon folytak. Komlós arról beszélt, hogy valami olyan nevet kellene adni a színháznak, ami kifejezi azt a gondolati tartalmat, hogy az emberek ésszel használják a fejüket. Sok mindent proponáltunk, amit Komlós elvetett, és akkor jutott eszembe a mikroszkóp, mivel az ember górcső alá veszi azt, amit megfigyelni kíván.

Egy másik alkalommal Komlós azért keresett meg minket, hogy legyünk segítségére az új műsor címének a kitalálásában. Olyasmi cím kellene, mondta, hogy használjuk a fejünket, az agyunkat, gondolkodjunk. És akkor a tizenöt éves Eszter lányom, aki most műegyetemi tanársegéd, kibökte, hogy legyen az előadás címe Fő a fejünk. Ez átvitt értelemben is használatos, és tetszett Komlósnak. A cím keletkezésének történetét János egyszer a Mikroszkóp színpadán a közönségnek is elmondta. A gyerek élete első keresetét a színház pénztárában vette fel, száz forint honoráriumot. Emlékszem az első plakátra, nagyon ügyesen volt megrajzolva: egy fazekat ábrázolt, és a fedő alól kikukucskált egy fej.

Az Érem a színházban című műsort ugyancsak a férjem rendezte. Abban volt egy Lear király persziflázs. A premier előtti hetekben futottunk össze Markó Ivánnal az Andrássy úton. Iván panaszkodott, hogy nem jön ki az Operaház akkori művészeti vezetésével, és úgy érzi, nincs a helyén a táncosok között. Péter azt mondta neki, koreografálj nekem egy kis szatirikus táncbetétet a Lear királyhoz. Ez volt Markó Iván pályafutásának az első koreográfiája. Ezt Iván többször elmondta.

Komlós ötlete volt, hogy a színház 1967. október 13-án, pénteken nyisson. Ezt a dátumot azért nem felejtem el, mert kint voltunk Visegrádon, és eltörtem a térdemet. Törött térddel másztam fel a premierre, akkor ugyanis még nem volt lift a második emeletre. Másnap Benedek professzor a műtőben rakta össze a szétszaladt csontjaimat.

Abban az időben alapítottam a Pilvax Irodalmi Szalont, és vezettem közel két éven át. Ez azért érdekes számomra, mert ez volt kvázi a Korona Pódium jogelődje. Ott kezdtem el szisztematikusan magyar irodalmat idegen nyelveken előadni, nagyon fontosnak tartottam az ilyen előadások zsurnalisztikái frissességét, és így találtam ki, hogy legyen napi vendégem. Egyszer például napi vendégem volt Jevtusenko. Leszállt a repülőgépről, kocsival behoztuk a Pilvaxba, és tolmács segítségével egy nagyon érdekes beszélgetést folytattam vele. Mondtam Komlósnak, mit szólna hozzá, ha a Mikroszkópnak is lenne napi vendége? Tetszett neki, és emlékezetem szerint az első napi vendége Pálfy József volt, a közelmúltban elhunyt kiváló zsurnaliszta, a Magyarország c. hetilap volt főszerkesztője.

Somlyó György

Elhallgatott szilencium

Komlós Jánossal az irodalomban találkoztunk. Ott derült ki, hogy egy században voltunk munkaszolgálatosok, csak más szakaszban. 1958-ban volt egy úgynevezett elhallgatott szilenciumom. Ez azt jelentette, hogy a fontosabb irodalmi fórumok - Élet és Irodalom, Csillag, Népszabadság, Magyar Nemzet - nem közölték a verseimet. Nekem viszonylag még szerencsém volt, mert voltak olyan költők, illetve írók, akik sehol sem jelenhettek meg, és ráadásul ezt a fajta szilenciumot még nagydobra is verték.

Javában ettem már a számkivetettek száraz kenyerét, mikor véletlenül találkoztam a New York kávéház közelében Komlóssal, aki akkor a Magyar Nemzet kulturális rovatát vezette. Elpanaszoltam neki nagy bánatomat, mire azt mondta: cseppet se bánkódj, én ezután is közölni fogom a verseidet a Nemzetben. És lőn, ahogy más költők mondanák. Nem általában oldotta fel a szilenciumomat, hanem csak részlegesen, és azt is csupán a saját hatáskörében, de így is sokat segített rajtam.

Egy év elteltével szűnt meg a szilenciumom.

Pálfy József

Ürülési idő 45 másodperc

1963 nyarán született az ötlet, hogy legyen egy, főleg külpolitikával foglalkozó hetilap. Év végére összeállt a csapat, és 1964. február 1-én jelent meg a Magyarország első száma, amelynek én voltam az alapító főszerkesztője. A kulturális rovatra két oldalt szántunk a 32-ből. Amikor a Mikroszkóp Színpadot Komlós János megalapította, felkaptam a fejem, mint egy csataló, tudniillik van egy ifjú kori bűnöm. Én ugyanis annak idején Debrecenben egy szatirikus színpadot hoztam létre és irányítottam szegény, néhai Obersovszky Gyulává együtt 1954-ben, a Nagy Imre kurzus idején, amikor kicsit szabadabban lehetett beszélni, énekelni a színpadon is. A debreceni Dongó Színpad a maga nemében sikeres vállalkozás volt.

Ezt láttam egy pillanat alatt szinte megújulni, amikor a Mikroszkóp alakulásáról hírt szereztem. Ott voltam természetesen az első bemutatkozáson, és egy lelkes cikket írtam róla a Magyarországban, amely akkorra már egy komoly, majdnem százezer heti példányszámos, ismert lappá vált. Gondolom, Jánosnak is jólesett, hogy ilyen szép cikket írtam róla. Huszonöt évvel később, már a fordulat után, a Mikroszkóp alapításának évfordulóján rendezett ünnepségre, ahol szegény Komlós már nem volt ott, ezt a cikket vittem magammal, és felolvastam, egy betű elhagyása nélkül. Büszkén mondtam a végén poénként, hogy íme, ilyen is előfordul, hogy rendszerváltozás ide vagy oda, az ember fel tudja olvasni a saját cikkét huszonöt év elteltével.

Nagyon tetszett nekem ez a vállalkozás. Komlóst jól ismertem, mint újságírót, de ez az új alakban való megjelenése még jobban tetszett, hogy később - mert eleinte ez még nem így volt - felismerte a televízió jelentőségét a mindennapi életben. Akkor ívelt fel a televízió, a családok összejártak nézni a műsort. Komlós kialakíttatott az irodájában egy kis stúdiót, amelyet ipari lánc kötött össze a nézőtérrel. Nagyon sokszor ültem ebben a stúdióban, ami a színpadtól körülbelül 50 méterre volt. A színpad fölött, a nézőtérrel szemben volt három monitor, és azokon jelentem meg én, miközben bent ültem az irodában. Akkorra már, mint televíziós kommentátor is bizonyos ismertségre tettem szert, Ipper Palival, Pintér Pistával, Avar Jancsival és Gedeonnal, aki a közönség kedvence volt a hadarásával, kommentáltuk a Híradóból átvett eseményeket.

A szatirikus kommentárok mellett időnként ironikus beszélgetéseket folytattunk a világpolitika szereplőivel, mint például Nixonnal, Edward Kennedyvel és a Szentatyával. Én, ha emlékezetem nem csal, Edennel és Strauss-szal is beszélgettem. Franz-Joseph Strauss bajor miniszterelnök és nyugat-német hadügyminiszter kedvelt céltáblája volt a sajtónak, nemcsak nálunk, hanem odahaza, Németországban is. A képzelt párbeszéd pedig úgy történt, hogy feltettem egy kérdést, mire megjelent a monitoron a Híradóból kivágott Strauss és válaszolt nekem. Nagyon ötletes dolgokat műveltünk, és főleg rendkívül olcsón.

Nekem volt még egy pluszom, amit nemcsak a Mikroszkóp-televízióban műveltem, hanem a színpadon is. Hogy énekeltem. Politikai blüette-ket - egymagam. Amelyeknek a szerzője is én voltam, természetesen. Például a Mister Alkohol c. sláger dallamára készítettem szöveget azzal kapcsolatban, hogy Wilson akkori angol miniszterelnök meg nem mondom már, hogy éppen mit csinált. Tekintettel arra, hogy a debreceni Dongó Színpados múltamból - ahol sokat énekeltem színpadon - volt színpadi rutinom, a népeknek nagyon tetszett. Mondom ezt több évtized távolából, anélkül, hogy dicsérném magamat, mert egyrészt tényleg tudok énekelni, másrészt valami kis humor csak akadt a szövegben.

Komlósnak volt egy állandó rovata a színházban, az volt a címe, hogy Mai vendég. Amikor a néző belépett az előtérbe, rögtön szemet szúrt neki a plakáton, hogy teszem azt a mai vendég: Pálfy József. Mindig más és más volt. Az első rész vége felé szólított a színpadra Komlós bennünket.

Előtte nagyjából megbeszéltük, hogy miről cserélünk majd eszmét, de az esetek többségében rögtönöztünk. Mindenről szó lehetett, teljesen kötetlenül. Hat perces szám volt, néha hosszabb is. Emlékszem egy kis bugyuta poénra. Aznap az újságban, méghozzá a Komlós újságában (Népszabadság) olvastam egy hülyén megfogalmazott hírecskét, miszerint a közlekedés-rendészet a Nagymező és az Andrássy sarkán, ahol a Mikroszkóp is van, a lámpákat újraszabályozta úgy, hogy a Nagymező utca felől az „ürülési idő" 45 másodperc lett. Felolvastam a hírt, erre ő mondott valamit, én is, a közönség meg a hasát fogta a röhögéstől, hogy a Nagymező utca sarkán hogy lehet ürülni 45 másodperc alatt. Ebbe még belejátszott az is, hogy ott volt egy zöld villamos a Nagymező utca sarkán ...

Havonta háromszor-négyszer voltam Mai vendég a Mikroszkópon. Ez attól is függött, hogyan értem rá. Akkoriban nekem sok vidéki előadásom volt, a tévében hetente kétszer szerepeltem, és ezért nem mindig tehettem eleget a meghívásnak. De így is a legkedvesebb emlékeim között tartom számon, hogy számos alkalommal Komlós János vendége lehettem. Előfordult, hogy előadás közben felhívott a lakásomon, hogy ez és ez történt a világban, mit szólok hozzá. Persze előre megbeszéltük, hogy mi lesz a téma, és akkor ilyen ad hoc poénokat gyártottam hozzá.

Volt gázsi, nem honorált túl, de tisztességesen és főleg fizetett. Ami mindig nagy szó. Gyakorlatilag az 1980-ban bekövetkezett haláláig baráti, munkatársi kapcsolatban voltam Komlós Jánossal. Nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem. Van egy emlékem, ami mindig eszembe juttatja, egy körülbelül 12 centiméteres, kék nyelű babakefe, féltékenyen őrzöm ma is. Ez volt az ő hajkeféje. Egy öltözőben voltunk, és mielőtt kiment a színpadra, lévén ő is eléggé kopasz volt, kabalából végigsimogatta a meglévő hajszálait ezzel a babahajkefével. Halála után a közös öltözőnkben az öltöztető mester adta nekem, hogy őrizzem meg. Azóta is nagy becsben tartom.

Ott voltam a sírkőavatásán a Farkasréti temetőben, 1986-ban. Akkor még MÚOSZ elnök voltam, és beszédet mondtam. Hát körülbelül ennyit tudtam kifacsarni magamból. Lehet, ha otthon találkozom veled, és előveszem a papírjaimat, biztos előbukkant volna még sok minden más Komlós Jánosról, de a hörgőim most nem engednek meg többet ...

Hont (Holczer) Jenő

Akadémiai szintű diskurzusok

1918. május 10-én születtem Kőbányán, egy kis nyomortelepen. Édesapám nyomdászként dolgozott, tizenhármán voltunk testvérek. Négy polgárit végeztem, a család anyagi körülményei nem tették lehetővé, hogy gimnáziumba járjak. Egyetemről nem is álmodhattam. Fogtechnikus tanuló lettem, majd önálló fogtechnikus, végül államilag vizsgázott fogász. Ez a rövid élettörténetem.

A zsidótörvények eleinte közvetlenül nem érintettek, fogtechnikus segédként végig dolgoztam. 1942-ben már a kezemben volt a behívó Galántára, de aztán mégsem kellett berukkolnom munkaszolgálatra. Az egyik nővérem férje aknaszedő volt, és szegénykém 1941-ben elpusztult a fronton. Maradt utána egy nyolc hónapos kisfiú. Én lettem a gyámja, s egyidejűleg a nővérem, sőt az egész családom eltartója. Ugyanabban az évben zuhant le Horthy István, és a gyász Horthy Istvánnét arra indította, hogy kegyet gyakoroljon a hadiözvegyek és a hadiárvák iránt. Mikor megkaptam a behívót, özvegy nővérem addig talpalt, míg ki nem járta a katonai parancsnokságon, hogy nem kellett bevonulnom.

Persze csak halasztást kaptam, mert amikor a németek bejövetele után megjelent a plakáthirdetés, akkor már nem volt pardon. Lehettem volna vak, süket, féllábú, egyetemista, zsidó akkor se kaphatott felmentést. Úgyhogy 1944. május 12-én bevonultam Jászberénybe a 101/306-os századhoz. Ott ismerkedtem meg Komlós Jancsival. Vele együtt tizenhat rabbiképzős volt velünk, de csak egyet láttam rendszeresen imádkozni. Morgensteinnek hívták, később kiment Izraelbe és ott is halt meg. Egy másik bajtársam, Domán István a Hunyadi téri zsinagóga rabbija, a rabbiképző professzora akkor még nem volt szeminarista.

Huszonhat évemmel én voltam a legidősebbek egyike, mivel a századtársaim kilencven százaléka egyetemista volt. Illusztris társaság jött össze, csak néhány nevet említek: Somlyó Gyuri költő, Somogyi Palika humorista, Karinthy Cini író, első osztályú vízilabdázó, őt a Fradi néhány nap után felhozatta Pestre az egyes kórházba. Számosan a háború után lettek ismertek. A Paxinak becézett Ungár Laci, pályája csúcsán már mint dr. Urai László a kardiológiai klinikának volt az angiológus professzora. Kovács Laci - hál' Istennek ő még él - a bőrgyógyászati klinikán volt másodprofesszor. Radványi Jancsi - úgy hívtuk: Bolond Jani - előbb washingtoni nagykövet lett, majd disszidált. Egy másik nagyon érdekes barátunk, Kánya Zoli, Kánya Kata színésznő apja, nemrég halt meg. Guth Laci leendő közgazdász volt a magyar izraelita egyetemisták egyesületének az elnöke, az alelnöke pedig Komlós Jancsi. Dr. Guth László, apja nyomdokaiba lépve, maga is világi nagy tőzsdés lett, a monacói herceggel van lefényképezve de csúnyán végezte, öngyilkos lett. Ő a kapitalizmust képviselte, Komlós Jancsi meg a másik világot, a szocializmust. Ásás közben nem akármilyen párbeszédet folytattak.

Ezt azért említem meg, hogy milyen elmék voltak a munkaszolgálatos századunkban. Akadémiai szintiű diskurzusok folytak. Nehéz volt követni az ő szellemiségüket. Kialakultak, mint mindenhol, klikkek, és a négy polgárit végzett akkori Holczer Jenő nem a legfelsőbb klikkhez tartozott.

Jászberényben csak addig voltunk, amíg összejött a század. Onnan átgyalogoltunk a körülbelül 10-15 kilométerre lévő Pusztamizsére. Mondják Pusztamizsének meg Mizse-pusztának is. Itt egy óriási gyűjtőtábor volt, olyan, mint Nagykátán. Egy földbirtokon szállásoltak el minket, valamiféle dohányszárító pajtában. A munka a körlet tisztogatásából és gyakorlatozásokból állt. A munkaszolgálatosok nem lehettek együtt a katonákkal, csak azokkal, akiket hozzájuk osztottak be. A mi századunknál valódi katona a századparancsnok, dr. Réthelyi Dezső tartalékos főhadnagy, civil foglalkozása bírósági fogalmazó, valamint egy őrmester és egy tizedes volt. Rajtuk kívül még az első világháborúban jogokat szerzett néhány zsidó is a felettesünknek számított. Például egy Selmeczi nevű főhadnagy, aki szintén foglalkozott velünk, de ő nem munkaszolgálatos volt. Akárcsak a három zsidó őrmester: egy Sós nevű, egy Müller bácsi nevű és egy harmadik.

A pusztamizsei tábor parancsnokát, Zentai ezredest a népbíróság nyolc vagy tíz évre ítélte. Én nem ítéltem volna el, mert igazi katonának tartottam akkor is, ha esetleg fenéken rúgta az embert. Ha viszont egy tizedes vagy egy őrmester inzultált egy munkaszolgálatost, Zentai megfenyítette előttünk azt a tisztet. Máskor meg egy tábori szemlén látva, hogy a század nem az előírásnak megfelelően sorakozott fel, több ezer munkaszolgálatos előtt azt kiabálta az egyfolytában ivó parancsnokunknak: maga marrrha, főhadnagy úr, maga marrrha!

Szerencsésen alakult a sorsunk, mert Pusztamizséről felhoztak minket romeltakarító századnak Pestre. A Soroksári és Illatos út sarkán volt a körletünk egy iskolában. Onnan jártunk - az első időben gyalog - a Lehel úti ELO-ba, amely egy hatalmas élelmiszer raktár volt. Vagonokat kellett kirakni, fát, kávét, marmaládés dobozokat, esetleg lisztet. De miután a század szellemileg lényegesen erősebb volt, mint fizikailag, talán ha húszan lehettünk, akik effektíve dolgoztunk. Köztünk — mint utólag megtudtam — az ország egyik legnagyobb földbérlő testvérpárja, a két Elek.

Ahogy 57 év távolából visszaemlékszem, Kornlós az értelmiségiekkel tartott.

Nem sokáig maradtunk az Illatos úton, mert júliusban a körletünket földig lebombázták. Az emeleten lévő tornaterem, ahol laktunk, teljesen eltűnt. A betegek és a szakácsok közül senki nem sérült meg. A célpont alighanem a körletünktől néhány száz méterre lévő Fanto amerikai olajcég több tartálya volt a Dunaparton. A légiriadó alatt a füvön hasalt az egész század a Városligetben, ahol a nyári színház volt, a Vajdahunyad vára és a Széchenyi fürdő között.

Átköltöztünk a Rózsák terére a Brunswick óvónőképzőbe, és onnan már nem az ELO-ba vittek minket munkára, hanem a Budapest légvédelmét ellátó német ütegekhez, amelyek körbevették a várost. Légvédelmi üteg Budatétényben, Nagytétényben, Pomázon, Budafokon, Budaörsön és a Svábhegyen volt. Egy üteg hat ágyúból állt. Mindenhová ment egy munkaszolgálatos szakasz. Ha nem volt légiveszély, takarítottunk. Budatétényben a németek a Törley kastélyban építettek egy gyönyörű úszómedencét, azt ápoltuk és a parkot. Komlós Jancsi a másik században volt, egy olajtartálynál teljesített szolgálatot Budafokon, ahol nemcsak mi voltunk segédszemélyzetként kirendelt zsidók, hanem olaszok is. Ők másodrendű szerepet töltöttek be a németek mellett. Amikor először mentünk Budafokra, odajött az egyik olasz és figyelmeztetett minket, nagyon rendesek voltak hozzánk.

A Rózsák terén október elejéig voltunk, a század maradék részét menetkészen elvitték Nyugatra. Akkorra ugyanis a társaságnak már több mint a fele lógásban volt. Komlós biztos, hogy nem ment Nyugatra, mint ahogy én sem.

Mindjárt a felszabadulás után egy bajtársammal - szegénykém már meghalt - összehívtuk a századból azokat, akiket elértünk. Nem sokkal ezután az utolsó körletünkben, az óvodában is találkoztunk. Komlós ezekre és a későbbi összejövetelekre nem jött el. Eleinte nem is tudtuk, hol keressük. Amennyire erőmből futja, a mai napig összetartom a századot. Azelőtt a Fórum Hotel Bécsi kávéházában volt a törzshelyünk, amióta ez megszűnt, a Sziszi presszóban találkozunk októbertől májusig minden hónap második csütörtökén délután háromkor. Általában tizen-tizenketten jövünk össze. Szinte minden alkalommal kevesebben vagyunk, múlt évben is négyen haltak meg.

Komlós Jancsival személyesen egyszer találkoztam a Mikroszkóp Színpadon. A szünetben beszélgettünk néhány percig. Egy másik alkalommal, mikor a Mikroszkóp Kőbányán a zsidó templomban tartotta az előadásait, már nem jártam ilyen sikerrel. Azért mentem el, mert a szívem odahúzott, de már nem volt jegy. Megkértem valakit, szóljon Komlósnak. Az illető azzal jött vissza, hogy az igazgató elvtárs sajnos nem tud kijönni, de majd leültet engem a nézőtéren. Akkor már nem Holczer, hanem Hont voltam, de így is ismert, ugyanis eléggé ismert vagyok zsidó körökben, meg a szakmámban. A felesége - az elvált - és a gyerekei is hozzám jártak, kezeltem őket.

Benedek István Gábor: Rózsa szirmai, tüskéi

Kedves szerzőnk, Rózsa György, hosszú éveken át volt igazgatója a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának. Számos nívós szakmai tanulmánya, esszéje jelent meg. Most (2002) az Argumentum jóvoltából különös kötetet publikált: „Változatok Ingres hegedűjére és Chagall-inspirációk" címmel. Egy igen művelt ember szellemi játékát vehetjük kézbe, ezernyi szóviccel, vidám ötlettel, mondatficammal és sok-sok bölcsességgel. Ha fáradt vagy és szomorú, olvass Rózsából tíz percet, és máris szebbnek, jobbnak, na jó: vidámabbnak látod a világot.

Szerzőnk azért más típusú, jellegű írásokat is becsempész kötetébe. Ezek nyomán kis töredéket kapunk életívéből is. Például, hogy az ötvenes években „bevarrtak". Azaz lecsukták. Meseautó, vallatások, hazug ítélet, Kistarcsa. Egyik előfizetőnk megkritizálta folyóiratunkat: rendben van, írunk a régi zsidó életről, a holokausztról, de keveset az ötvenes évek zsidó életéről. Persze, ez még akkor is igaz, ha több nagyszerű írás mutatta-mutatja föl a zsidó sorsot a Rákosi-érában ...

Egy szó mint száz: úgy gondoltam, Rózsa tréfakönyve helyénvaló cáfolat lesz a bírálatra. íme néhány idézet, szórakozzanak T. Olvasóink jól!

Kelet-közép-európai dilemmák és dilik

Árja párja
Üldözését várja?

Csendőr
Derék
deportőr

Helyünk
a világban,
de mit szól
a Világbank?

Európa
a hozzá vezető
út-övezet
mely oldalán
kikövezett?

Ki állítja
az emberben
ki a fajtiszta?
a rasszista?

1944-es reminiszcencia
Még élek: félek
és újból teremnek
Kun-páterek?

Földrajzi inspirációk

Izrael támogatása
valódi protek-
cionizmus

Szabad fordításban
a héber identiti
eszperantóul judentiti

A mélyből

Ez annak a bácskai öreg magyar parasztembernek, volt spanyol harcosnak az életútja, akinek szinte egy korszakot és embertípust summázó kérdése úgy szólt: „Hol ültünk együtt, komám?" A kérdés a Farkasréti temetőben hangzott el egy volt spanyol harcos temetése alkalmával. Pali bácsi (nevezzük így) amúgy kucsmásan tűnt fel nekem, ahogy a „szanatóriumban" (ez volt a családi szóhasználatban a kisgyerek miatt egy ideig a kistarcsai internálótábor) ismerkedtem meg vele, ahol egy rövid ideig raboskodtunk. Pali bácsi a Titóékat elítélő Kominform-határozatok után e határozatokról nem egyértelműen foglalt állást, aminek következtében, mint Tito kémét bebörtönözték. A hitvány-sovány vacsorakor közösen dúdoltuk a tőle megtanult „Mindegy mi van vacsorára, csak legyen a csutorába" dalocskát. Hosszú évek teltek el a farkasréti véletlen találkozásig. Odamentem hozzá, nem ismert meg. A számára úgy tűnik egyetlen hiteles fogódzó kérdést tette fel azonosításul „Hol ültünk együtt, komám?". És sorolni kezdte a különböző országokban általa frekventált börtönöket, táborokat (meg egy-két hadszínteret is, ahol megfordult). Tarcsánál mondtam, tűz, tűz, ekkor felismert, és magához ölelt. A teljes azonosításhoz azért még - a helyhez és a szituációhoz ugyan nem illően - elsziszegtük a „Mindegy mi van vacsorára ..." - Ez a találkozás eszembe juttatta a vizsgálati mechanizmus egyik jellemző vonását. Magamnak is volt tapasztalata arról az eljárásról, amit úgy lehet összefoglalni: „nem elég, hogy mondják, még igaz is legyen?" Az történt ugyanis, hogy többheti kihallgatási elégedetlenség után megérdeklődték: Ha nem csinált semmit, miért van itt? Zavaromban, kínomban, szinte öntudatlanul erre egy anekdota jutott az eszembe. Egy vidéki kisvárosban a rabbit felkeresi a hitközségi elnök a szombati istentiszteletet követően, hogy a hívők azt mesélik, a templom után kiült a tornácra pipázni. A rabbi esküdözik, hogy ez nem igaz, míg a hitközségi elnök csak erősítgeti a hírt. A vitát végül eképpen zárja le: „Mit akarsz, rabbi, nem elég a hír, még igaz is legyen?" Azonnal visszavezettettek a cellámba, ahol fejjel a falnak dőlve hosszú órákat álltam. De vége lett.

Hát így kapcsolódik ez a történet Pali bácsihoz - „nem elég, hogy mondják?".

Életképek

Chagall kiállításon

Ákom-bákom
színes álom
zenekar a fákon.

Kék égen ősrégen
béget sok zenekari
zsenge bari.

Menyecske
kecske
keveredve.

Vityebszk
a vásznon
áldás a házon.

Ház-rom
dúl-vidul
a pogrom.

Menekülés
hova
Jehova?

Furcsaságok

Zsargon a legnagyobb nyelvi zsarnok.

Szófejtések

Fekete gyermek
Szerencsefia

Gyomorbántalom
Ahasvérus

Levert lázadás
puccs-fuccs

Lusta mentős
morál inszanitéc

Sivatag
indiai hívő

Réti Ervin: A First Lady - A zsebtolvaj-fejedelem - A főparancsnok - A ruhakereskedő

Sydney-ben, a Zsidó Múzeumban

A kezdő tizenévesekből álló iskolás csoport ugyanúgy viselkedik, mint a kortársak bárhol másutt egy múzeumlátogatás során. Vannak, akik erősen figyelnek, mások lélekben talán messze járnak, egykedvű és egymással csivitelő is akad. Mintha az átlagnál azért többen kísérnék érdeklődő figyelemmel az elhangzottakat, amikor a Varsói Gettó rekonstruált modell utcarészlete előtt a lengyelországi túlélő emlékezik. Sydney Zsidó Múzeumának állandó holokauszt-kiállítása - távol Európától - valóban hiánypótló lehet, egy év alatt 91 iskolából fogadott látogatókat, van, ahonnan több osztályt. Ez nemcsak a kiállított tárgyaknak köszönhető (megilletődéssel nézhettem egy vagonból kidobott és véletlenül célba is jutott magyarnyelvű levelezőlapot, valamint a Vadász Ferenc kollegám által felajánlott relikviát, az auschwitzi haláltábor magasfeszültségű drótkerítésének egy darabját), de annak a nagyszámú önkéntes segítőnek is, akik a Vészkorszak túlélőiként találtak új otthonra Ausztráliában.

Számunkra, akik a holokauszttal nem múzeumokban s nem a történelemkönyvek lapjain találkoztunk, érthetően kevés új dokumentumot mutathatott fel a nagy gonddal összeállított kiállítás. Felfedezhettük viszont azt a maga nemében páratlan visszatekintést, amely a zsidók ausztráliai történetéről szól. Azért mertem használni a páratlan kifejezést, mert kevés országban lehet ennyire dokumentáltan nyomon követni a históriát a kezdet kezdetétől. (Természetesen megkönnyíti a dolgot, hogy csupán kétszázegynéhány esztendőről van szó ...)

1788-ban, a fegyencgyarmat megalakításakor, a First Fleet, az Első Flotta hajóin 1500 elítélt érkezett a sydney-i öbölbe, köztük a listák szerint tizennégy zsidó, javarészt olyanok, akiket öt-nyolc évre ítéltek el a londoni bíróságok, csalásért, tolvajlásért. Az utak hamar szétváltak. A tizenhét esztendős Esther Abrahamsba például beleszeretett az a hajóparancsnok-hadnagy, akit később Új-Dél-Wales kormányzójának neveztek ki. Esthert feleségül vette (arról nem szól a fáma, hogy hétéves büntetéséből mennyit engedtek el), számos gyermekük született, s a First Lady nagy megbecsülésnek örvendett. Nemrég olyan kép készült a múzeumban, amelyen három leszármazottja látható.

Isaac „Ikey" Solomont nem ausztráliai tettei miatt említik, hamar elhalálozott, hanem azért, mert róla mintázta Dickens Faginnak, a zsebtolvaj-fejedelemnek híres-hirhedt alakját a Twist Oliver-ban. Rablóból lesz a legjobb pandúr, ezt bizonyítja John Harris sorsa, aki büntetésének letöltése után a gyarmat első rendőre (tehát nem katonai rendfenntartója) lett. Voltak, akik megszöktek s hírhedtté vált bandájukat a „jewish boy-ok" gang-jének nevezték, egyikük azonban megmenekült, mert a bitófán kellett volna végeznie, de háromszor elszakadt a kötél, s ilyenkor a bűnöst kegyelemben részesítették.

Később már a szabad telepesek (free settlers) jöttek, közülük Barnett Levy alapította az első színházat Sydney-ben. Aztán Isaac Nathan, Ausztrália első zeneszerzője, mai kifejezéssel főfoglalkozású muzsikusa. Unokája, Harry Alfred Nathan komponálta egyébként az ötödik kontinens máig legnépszerűbb zeneszámát, az ország félhivatalos himnuszának mondott Waltzing Matildát.

Az első hitközséget 1828-ban alapították Sydneyben. Akkor még magánházakban vagy a George Street valamelyik szállodájában gyűltek össze (a belvárosi utca korabeli makettja ott látható a múzeumban, s elég a cégéreken levő neveket elolvasni, hogy az identitásban biztosak legyünk ...). Aztán 1844-től fölépült a külön zsinagóga, s akkor a fejlődő metropolisnak már 900 zsidó polgára volt. Azután jöttek a nagy bevándorlási hullámok, a XIX. század ötvenes éveiben, a nagy aranyláz idején, a századvégen, az első világháború táján, a válságos európai időszakokban, amelyekre, sajnos, volt példa. (Persze akadtak akadályok, enyhébb vagy szigorúbb kvóták, tilalmak, például a szefárd zsidókra, mert az Egyiptomból érkezők nem fértek az akkori „fehér Ausztrália" politikájába, s külön képriport idézi fel a Johan de Witt gőzös 1947-es kikötését, mert Calwell akkori bevándorlási miniszter gesztusa következtében utasai között meghaladhatta a 25 százalékos kvótát a zsidók aránya.)

Pedig Ausztráliát igencsak gyarapíthatták zsidó polgárai a gazdasági-üzleti életben, a kultúrában, a közéletben, a politikában. Sir Saul Sámuel lett például az ausztráliai parlament első zsidó képviselője 1859-ben, Sir Daniel Levy, a The Australian Hebrew főszerkesztője az új-dél-walesi törvényhozás elnöke s a királynő képviseletében, az államfői posztnak megfelelő főkormányzói tisztet látta el Sir Isaac Isaacs (1931-36), valamint an Cowan (1977-82). A Poroszországból bevándorló Louis Monash először egyedül érkezett Ausztráliába, majd amikor meglátta a lehetőségeket, hazahajózott, feleségül vette régi szerelmét Berthát, majd 1864-ben végleg megtelepedtek itt. Egy évvel később született fiuk, John, aki kereskedő szüleivel szemben katonai pályára lépett. Pályája gyorsan ívelt felfelé, s Sir John Monash tábornok lett az első világháborúban. Neve Gallipolinál vált világhírűvé, s ő volt a többi fronton harcoló ausztrál erők legendás főparancsnoka. A Churchillnek tulajdonított szófordulat szerint ő volt „Our Judas Maccabeus". Nevezik „a diaszpóra legmagasabb rangú katonai vezetőjének" is, aki nyugalomba vonulása után tiszteletbeli elnöke lett az itteni cionista szövetségnek. Ma az ország egyik legjobb egyeteme viseli nevét.

S kihagyható-e a Friedman-saga? Az Enchantress nevű hajó - 144 nap után - 1833. április 21-én kötött ki Ausztráliában, akkor Port Jacksonban. Az utasok között volt a 26 esztendős Isaac Friedman a feleségével és héthónapos kisfiával, akinél a bevándorlási hivatal tisztviselője a „Native of Hungaria" (nem Hungary!) bejegyzést foganatosította. Ók voltak az első magyar bevándorlók Ausztráliában. Az asszony és a gyermek tragikusan korán haltak meg. Sokáig Friedman Izsák volt Ausztrália egyetlen Magyarországról jött polgára. (Amikor Fritzroy kormányzóhoz beadta kérését az állampolgárság elnyerésére, a kérdésre, mikor érkezett, úgy válaszolt, hogy körülbelül 1832-ben. Nyílván meg akarta gyorsítani az ügyintézést, s lám, mára történelmi dokumentum lett a jótékony füllentésből.)

Friedman, először Sydneyben a Clarence Streeten, egy szabadult fegyenc iparengedélyével nyitott ruhaüzletet, majd a már említett George Street-en saját nevén áruházat, amelynek választékát hirdetés formájában is kínálta a lapokban. Később Hobartban, Tasmánia fővárosában egy zsinagóga-építő bizottság elnöke, de irigyei bevádolják, hogy titkos és félpennys érméket veretett saját nevével. Ez 1857-ben volt, s a numizmatikai ritkaságból már csak néhány darab maradt. Abban az időben ugyanis akut váltópénz hiány volt az országban, ezért a hatóságok nem egyszer engedélyt adtak ilyen tokenek kibocsátására.

Ma mintegy negyvenezren vállalják zsidóságukat Sydneyben, ahol 28 zsinagóga működik (16 ortodox, a többi reform, lubavicsi, szefárd), 2 fürdő, 5 iskola, idősek otthona, 10 kóser étkezőhely, két rádióállomás sugároz rendszeresen műsorokat, s megjelenik az Australian Jewish News című hetilap. Ebben volt olvasható az értékelés, hogy „Ausztráliában az antiszemitizmus nem túl elterjedt, de időnként megnyilvánul." A legtöbb zsidó közösség a keleti illetve az északi elővárosokban található, az előbbiekben főként az Európából, így Magyarországról is érkezettek, az utóbbiban például a Dél-Afrikából bevándorlók telepedtek meg. Az Új-Dél-Walesben működő összesen 63 szervezet önállóan tevékenykedik, de 190 tagú képviselő testületük havonta rendszeresen ülésezik, és összehangolja a közös tennivalókat.

S e beszámoló végén álljon az újmódi kívánság, akit még több részlet érdekel, megtalálja: www.citysearch.com.au/syd/sjm .

Vadas Józse: A szivárvány képei

Mai magyar festészeti kiállítás a Zsidó Múzeumban

Minden tematikus tárlatnak - bárhonnan induljon is a kezdeményezés, bármi legyen is a tárgy - a kritikus tapasztalatai szerint enyhe stichje van.

Magyarázatképp beérhetjük azzal is, hogy több évtized megannyi - akár felülről sugallt hivatali, akár alulról érkező szakmai - próbálkozása tanúsítja, hogy az efféle kísérletek nem hoznak látványos eredményt. A művészek nem lesznek aktívabbak, a művek sem invenciózusabbak. Az oka pedig a modern művészet sajátos természete. Az nevezetesen, amiről sok tudományos értekezésben olvashatunk (magyarul főként Németh Lajos írásaiban), hogy míg a klasszikus korokban a társadalom készen szállította az alkotóknak a tematikát (a keresztény európai kultúrában java részt éppen a Biblia révén), a tizenkilencedik századtól fokozatosan maguk a festők, szobrászok határozzák meg, hogy mivel és milyen módon foglalkoznak a műveikben. Életművük jelentősége nem kis részben éppen ebből fakadó eredetiségük függvénye. Hogy új kérdéseket tesznek fel a közönségnek.

Anakronisztikus - eleve kudarcra ítélt - vállalkozás volna tehát a Brit Noah (Noé szövetsége) címmel rendezett kiállítás? Nem mondanám. A fentiek ellenére sem gondolom, hogy felesleges és értelmetlen kísérletbe fogott a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, amikor (még valamikor tavaly ősszel) tematikus tárlaton való részvételre hívott meg huszonöt kortárs festőt, a Festészetet Kedvelők Körével karöltve. Először is Hajdú István olyan egyetemes problematikát jelölt meg Mózes első könyvéből (Szövetség és szivárvány), amelynek áthallása van a jelenre, hiszen azt sugallja, hogy minden veszedelem (ez esetben az özönvíz) ellenére van értelme az emberi létnek és küzdelemnek. Másrészt, mint látható, a művészek (akik valószínűleg sosem hallottak arról, amit Hegel nyomán Németh Lajos a preformáít művészi tartalmak megszűntének nevezett), szerencsére önmagukat adták. Nem bonyolódtak, pusztán a megtisztelő felhívásnak engedve, illusztrációba. Ki szorosabban (ez a ritka), ki csak lazábban (ez az általános) kapcsolódik munkájával a Biblia Isten s ember szövetségét meghirdető szavaihoz és motívumaihoz (mindenekelőtt a szivárványhoz), abban azonban egységesek, hogy hűek maradtak saját világukhoz.

A kurátor Bálványos Anna négy művész nevét említi, mint akik „a fenti Bibliai-idézethez szorosabban kötődő művet készítettek." De az ihletés még az ő esetükben is nagyon áttételes: Baranyay András fotó rajzolatú művének fő motívuma, mintegy az Istent megtestesítő finom kéz. Klimó képén hasonló szerepet kap egy feketéből elővillanó, hatalmas vörös szem; a szövetséget jelképező szivárvány csupán a két másik művésznél: Thury Levente Gólem-fejjel kombinált kompozícióján (tehát egy egészen más összefüggésrendszerben), illetve Bak Imre festményén bukkan fel - ez utóbbi ég felé nyújtózó templomában nem is ív formában, ahogy a Bibliában áll, hanem éppenséggel szabályos függőlegesként.

Külön csoportot alkotnak azok az alkotások, amelyek atmoszférikusán ugyan egészen más természetű világot asszociálnak, mint az Ótestamentum, de egyrészt a formák és színek szinte racionálisan végiggondolt rendszere kozmikus modellt szemléltet, másrészt kompozicionálisan nagy hangsúlyt kap bennük a szivárvány (Keserű Ilona, Gáyor Tibor, Maurer Dóra). Igaz, nem Isten és a földi világ szövetségének jelképeként, sokkal inkább valamiféle magasztos (netán transzcendens) harmónia kifejeződéseként.

Az előbbiekkel épp ellentétes szemléletűek azok a darabok, amelyeken ugyan se Istenre utaló motívum, se szivárvány nem látható, egészében mégis közvetíteni képesek a Vízözön utáni újrakezdés ambivalenciáját, amelyet egyszerre táplál két merőben különböző érzés: az átélt rettenet borzalma s a szövetséget kínáló isteni oltalomból fakadó remény. Ezt a sötétségből felderengő hajnalt örökítette meg mintegy a Föld és az Ég elválásával Dévényi Mónika, majd a jelenség következő fázisát Erdélyi Gábor, a már zavartalan megvilágosodásnak nem is formát, hanem színt (hamvas kéket) keresve. Győri Márton pedig egy szerelmi vallomás ürügyén fest látomást a világegyetemet mozgató erőkről. (Nem ok nélkül, hiszen ilyenkor a mindenség két ember kapcsolatára koncentrálódik.)

Alighanem ennyiből is látható: a nagy célt (a bibliai esemény megelevenítését) csak részben teljesíti a kiállítás. A bemutatott anyag - minőségével — mégis kiemelt figyelmet érdemel. Hajdú István ugyanis csupa jó művészt kért fel. Nem azt mondom, hogy a mai magyar piktúra élcsapatát hívta ide: megsértődnének azok, akik nincsenek itt, és talán (még) nem is minden résztvevő szolgál rá arra, hogy a legjobbak között említsük. De a kiállítók szinte kivétel nélkül tehetséges emberek. Mégpedig nem is egyetlen nemzedékből. Az úgynevezett „nagy generációt" - a már említetteken kívül - Nádler István, Fájó János (mindkettő kvalitásos és jellegzetesen geometrikus képekkel) képviseli; a mai középnemzedéket olyan neves alkotók, mint Fehér László, Gábor Áron, Bukta Imre, s már a trónkövetelők is jelen vannak, hadd utaljak csak Chilf Máriára, Radák Eszterre, Gerber Pálra.

A stiláris változatosságról se feledkezzünk meg! A képek (mégoly vázlatos) jellemzéséből már az olvasó is következtethet arra, hogy bár Hajdú a jobb híján magyar avantgárdnak nevezett progresszív alkotókból szervezte meg a tárlatot, szélesre tárta a kaput. Ennél fogva nagyon különböző szellemi áramlatok és csoportok tagjai vonulnak fel - a geometrikus absztrakció művelőitől az új-expresszionistákig, a műnaívoktól a népies pop art hívéig. S minthogy kifejezetten zsidó tematika alig néhány munkán (Fehér László, Thury Levente, Für Emil) érvényesül, egészében egy mai magyar képzőművészeti kiállítást látunk. Olyant méghozzá, amely bár korántsem ad teljes keresztmetszetet kortárs piktúránkról, de néhány meghatározó trendjét és magas minőségét egyértelműen jelzi. Aki tehát (magyar vagy külföldi látogatóként) idevetődik, az egy kisebbfajta kortárs múzeumban találhatja magát.

Nem utolsósorban ezért, ezért is érdemel dicséretet a rendezőnek(?), szervezőnek(?) az az ötlete, hogy minden egyes kép mellé (alá) szöveges műelemzést helyez el. Nem egyforma színvonalúak ezek a miniesszék, az egyiket művészettörténész írta, a másikat jó barát, az egyik magáról az itt bemutatott darabról szól, a másik csak úgy általában az alkotó törekvéseiről, ha a műfajukat nézem: akad köztük portrévázlat és idézet egy tanulmányból. S mintha a cél sem volna tisztázott: úgy vélem, az írásokat a tájékozatlan közönségnek szánták, csakhogy sok köztük a nehezen felfejthető szakszöveg, amellyel a nagyérdemű nem sokat tud kezdeni. Ha a megvalósítás nem is hibátlan, a szándék mindenképpen dicséretes. Ez az összbenyomásunk a programhoz nem feltétlenül következetes, mégis jó néhány emlékezetes képet felvonultató kiállításról is.

Deutsch Gábor: A Gáon

(Pészachi történet)

2001 nyarán részt vettem egy szolidaritási túrán Izraelben, a MAZSIHISZ szervezésében. A mostani békétlen béke, amikor mindennaposak az incidensek, lövöldözések, megbénította az idegenforgalmat, elijesztette a turistákat. Pedig a tenger kék, a szent helyek továbbra is szentek, és ha az ott lakók naponta kockára teszik életüket, a diaszpórában élő zsidók egy-egy hétre osztozhatnak a sorsukban. E gondolattal töltött meg egy repülőgépnyi utas két szállodát az egyik híres üdülővárosban, Nátánján (Nagy tanyán, ahogy az alapítók - akik között sok volt a magyar ajkú - nevezték a helységet).

Nátánja volt a központ, ahonnan számos helyet kerestünk fel. Ketten laktunk egy szobában, a szervezők arra is gondoltak, hogy lehetőleg hasonló korúak kerüljenek egy fedél alá, talán jobban elviselik egymás társaságát. Szobatársam 65 év körüli középtermetű, kopaszodó férfi lett, akit valamelyik templomban már láttam néhányszor, azt hiszem, a Vasváriban. A hét első felében velünk is tartott minden rendezvényen, kiránduláson. A hét másik felében „disszidált" Jeruzsálembe, hogy a 34 éve nem látott fivérét és családját meglátogassa. Csoportunk vasárnapi programjában szerepelt a szent város meglátogatása. Majd ott csatlakozik hozzánk - közölte, így is történt. Amikor autóbuszunk begördült a megbeszélt helyre, a Külügyminisztérium mögötti parkolóba, szobatársam már ott állt, mellette egy magas, 70 év körüli feketeruhás, feketekalapos, fehérszakállú úrral. Látszott, hogy valamelyik vallásos negyed lakója lehet. Megcsókolták egymást, s mikor szobatársam látta az autóbusz utasainak csodálkozó tekintetét, még egyszer megölelte és megcsókolta kísérőjét, majd beült mellém a buszba.

- A bátyád? - kérdeztem tőle. - Igen - felelte. - A Neture karte-hoz tartozik? - A falak őrzőit hívják így, akik szerint a Messiás eljöveteléig nincs Izraelnek létjogosultsága. - Nem - válaszolta -, ők a Mea Sárimban laknak. Bátyám a Szánzi negyedben él.

Valahogy ismerős volt számomra a férfi, az a huncut mosoly, a hunyorgató kék szem ... Meg is mondtam barátomnak: valahol láttam már a testvéredet. Vállat vont. - Ó Bimbula, ha hallottál róla. - Felkaptam a fejem. - A csodakapus? Szobatársam bólintott. - Hogyne hallottam volna róla - mondtam. - Magam is a Dob utcába jártam iskolába, ismerte őt ott mindenki, mint a Rumbach és Király utca sarkán lévő grund hősét. Nagy mérkőzéseket vívtak közvetlen a háború után a Mizrachival, a Somérokkal és más ifjúsági szervezetek csapatával. Ők a Pirchéhez tartoztak. Aztán tovább értetlenkedtem. - Úgy tudom, karmesternek készült. Kiválóan zongorázott. Hogyan került ilyen távol az indulásától, a szánziak közé? Nem mintha kifogásolnék valamit, de azért beláthatod, ez nagy út lehetett, és talán nem is ok nélkül való. - Igen - bólintott a szobatársam. - Nem ok nélkül történt az, ami történt. A történet úgy kezdődött, hogy a szüleink nem jöttek haza a deportálásból, anyánk Ravensbrückben, apánk Mauthausenben maradt. Hárman vagyunk testvérek, s így a nagymamám és a húga, Eszti néni nyakán maradtunk. Két élénk, mindig éhes fiú és egy lány. Nagymamám és testvére özvegyek voltak, anyagiakkal szűkösen álltak, a Jointtól kaptak támogatást. Biztosan emlékszel, a Dob utcai iskola diákjai két ifjúsági szervezettel, a Pirché Agudával és a Mizrachival álltak kapcsolatban. Bátyámmal az előbbihez tartoztunk, nővérem az utóbbinak volt tagja. Kínoztam is érte eleget, bár ez is vallásos szervezetként működött, de egy árnyalattal talán modernebbnek bizonyult. A Pirché vezetője, a jólelkű Groszberg Slómó (hogy könnyítsen helyzetünkön) elhelyezett minket egy gyermekotthonban. Voltam Mezőkovácsházán, Csornán, Debrecenben. A bátyám is lejött Mezőkovácsházára, de nem érezte jól magát - talán feszélyezte a kollégium rendje vagy kevesellte az ottani világi oktatást, legalább polgári iskolai végzettséget akart, mert akkor még külön volt az elemi és a polgári iskola. Ezért visszament Pestre. Különbözeti vizsgákkal meg is szerezte ezt a végzettséget. Továbbtanulásáról nem lehetett szó, nagymamáék nem tudták biztosítani. Elég volt nekik a nővérünk taníttatása. Bár ő felajánlotta, mivel a bátyám tűnt közülünk a tehetségesebbnek, hogy szívesen cserél vele, elmegy varrni, taníttassák a fiútestvéremet. Fivérem a végén elhelyezkedett egy angyalföldi üzemben lakatosinasnak. Bár a zene érdekelte a legjobban, képezte is volna tovább magát e téren, de volt osztálytársai, barátai egymás után alijáztak. Nem tudták, hogy vallásos fiataloknak lesz-e jövője Magyarországon.

Pénteken Jaffában

Nagyon nehéz szívvel és egy kis aktatáskával a bátyám is csatlakozott hozzájuk. Egy csoport fiú futballistának álcázva magát, Csehszlovákián keresztül Izrael felé tartott. Az út kalandos volt és nehéz. Először Ausztriába, majd Olaszországba jutottak, ott hetekig vártak a hajóra. Aztán elindultak új hazájuk felé.

A hajón osztályon aluli körülmények uralkodtak. A fedélzeten ülőhelyet is alig találtak. Az ellátás borzalmas volt. Főleg az ivóvizet nélkülözték.

Megérkeztek egy pénteki napon Jaffába. Tanácstalanul és éhen-szomjan álltak a kikötőben, sorsukra várva. Egyszer csak megjelent egy szakállas férfi, vállán heveder. Két fiú segítségével húzott egy négykerekű kocsit, amely szódavizes ballonokkal volt tele. Benjámin Münznek hívták a férfit, a Poálé Aguda (vallásos munkáspárt, akkor még létezett) elnöke volt, későbbi miniszter. Szombatra Tel-Avivba családokhoz helyezte el az érkezőket. Vasárnap az ismert vallásos kibucba, a Hoféc Chájjimba irnyította őket. Groszberg Slómó lapja, az „Egység" korábban sokat írt erről a kíbucról itt Pesten, így nem volt ismeretlen az alijázott fiúk előtt. Sok régi barát, hajdani iskolatárs dolgozott itt együtt jó hangulatban. A testvérem mégis minden gólyát megfogott volna, hogy átrepülje vele a „nagy tengert", vissza a nagymamához és nagynénjéhez. Mert úgy érezte - és jól érezte -, hogy nem látja többé őket.

A kibucban pezsgett a kulturális élet, kórus is működött, amelynek munkájába a fivérem bekapcsolódott. Tizenhét évesen - egy összevont kibuc zenekar élén - Beethovent dirigált. Kezdte megszokni az ottani életet. Azt is elfogadta, hogy zenei tanulmányainál fontosabb az, amit most tesz. „Mindennek eljön a maga ideje", idézte magában a Koheletből Salamon bölcs szavait. Tette a dolgát, nem is ügyetlenül. Egy nap behivatta Benjámin Münz, az elnök, közölte, új vallásos kibucot alapítanak valahol a határ szélén, a hegyek alján, szüksége van olyan tapasztalt kibucnyikra, mint amilyen a testvérem. Nem szívesen, de beleegyezett a változtatásba. Az elnököt annyira tisztelte, hogy kérését nem tudta visszautasítani.

Az új hely teljesen kietlen pusztaság volt. Valóban a hegyek alján terült el, és a nulláról indultak. Vizet, villanyt vezettek be, házat építettek. Egy Kárpátokból érkezett öreg zsidó birkatelepet létesített, a fivérem segített neki. A juhász a szakkönyveket a Bibliával egyeztette össze. Jákob pásztorkodását tanulmányozta, ahogyan a pöttyös és csíkos jószágok születését befolyásolta az ősatya. Az izraeli bárányok rendkívül fehérek. Ezért az istállók falát nagyon gyakran meszelték. Vakító fehérség borította a környezetet, az eredmény nem is maradt el; hibátlan, nagy tejhozamú birkák jöttek a világra. A kárpátaljai férfi aztán megbetegedett, meg is halt, a testvéremre maradt a bárányok gondozása. Éjjel-nappali, szombatot is igénylő elfoglaltság jutott neki osztályrészéül. Megszerette az állatokat, élvezte a munkát, belenyugodott, hogy ez lesz a sorsa.

Az éjszakákat az tarkította, hogy a hegyekről, más országokból fegyveres látogatók ereszkedtek le. A kibucnyikok a végén katonai kiképzést kaptak, és őrséget szerveztek az éjszakákra. Hárman alkottak egy megfigyelő egységet. Két fiú és egy lány. A lányt szép hangjára tekintettel Siráhnak - éneknek - nevezték el.

Pénteken levelek

Az egyik éjszaka különösen erős támadás érte őket. Egy golyó ott pattant előttük, a kövön. Hajnalodott, hálaimát mondtak, hogy épségben megúszták az éjszakát, fedezékbe akartak vonulni, aludni néhány órát valamelyik házban, de mikor felálltak, fivérem egész testében remegett, és a lába nem engedelmeskedett neki, nem tudott elindulni. Sirah feltépte a nadrág szárát, csurom vér volt a lába. A gellert kapott golyó megsértette. Szerencsére csontot nem ért; arra már nem volt ereje a lövedéknek. A testvéremet kórházba szállították, hat hetet töltött ott, Sirah minden nap meglátogatta. Amíg odavolt, hárman végezték - de nagyon kedvetlenül - a birtok körüli munkát. „Kislányait" - ahogy nyáját nevezte - mégis ott kellett hagynia, mert amíg lábadozott, az akkor már nagybeteg Benjámin Münz vallásos főiskola jesivába küldte másfél évre. „Hadd tanuljon a fiú, ha nem is azt, amit eredetileg szeretett volna, de legalább a hittudományban legyen járatos" - mondta az elnök.

Siráhval minden héten levelet váltottak. A lány péntek délelőttönként ment postára, a fivérem úgyszintén a sábesz elé ugyanezt tette. Sirah már Izraelben született, szülei Németországból vándoroltak be a harmincas években. Amikor testvérem tanulmányait immár befejezve visszajött a kibucba, összeházasodtak.

Sirah azonban nem akart falun maradni. A határ közelségét nem találta ideálisnak leendő családja számára, és bár óvónőként dolgozott, mégsem a kollektív nevelést képzelte el, ahol csak péntek estétől vasárnapig a szülőké a gyerek. Szerette volna, hogy a születendő gyermekeit állandóan ő nevelje. Környezetük nagyon fájlalta fivéremék távozását. A birkák gondozására véglegesen nem akadt vállalkozó; fel is számolták ezt az ágazatot.

Testvérem ekkor egy eldugott faluban megkereste ott rabbiskodó egykori tanárát, Ráv Singért, vagy ahogy ők nevezték, Singicát. (A Dob utcában minden szeretett tanárnak jutott becenév.) Fölkérte, ő legyen az, aki levezeti az esküvői szertartást.

Másnap útra keltek

Ráv Singer összeadta az ifjú párt, s még egy kis lakodalommal is megvendégelte őket. A kibucban is megtudták az esküvőt. Zsidó szokás szerint hét napig szokták megörvendeztetni az ifjú párt, mindig más helyen, új vendégekkel. Talán innen származik a népi mondóka „hegyen-völgyön hét napig tartó lakodalom"... Vacsorát rendeztek tiszteletükre, méghozzá magyarosat, finom birkapaprikást a felszámolt farm maradékából. Mindenkinek ízlett, csak a testvérem gyomra fordult föl. Maga előtt látta báránykáit, ahogy összebújnak, ha villámlott vagy fegyver ropogott. Szóval, amikor veszélyt éreztek, szinte példát mutattak az embereknek. Éhesen állt föl az asztaltól.

Másnap hajnalban útrakeltek munkát és lakást keresni. Az autóbuszon találkoztak Groszberg Slómóval, a pesti ifjúsági szervezet egykori vezetőjével, aki 56-ban alijázott, és B'né B'rakban élt Tel-Aviv mellett. Történelmi helység, hiszen a Hágádá (Pészachi olvasmány) is említi. Vallásos emberek laknak ott, igen nagy számban magyarajkúak. A kirakatokban magyar nyelvű reklámok kínáltak mindenféle portékát. Legalábbis a hatvanas években.

Nagy építkezések voltak akkoriban a városban, Slómó javasolta, az ifjú pár telepedjen le ott. Állást is ajánlott a fivéremnek. A közelben létesítettek egy bentlakásos iskolát a keleti országokból (Irán, Jemen) érkezett 15-16 éves fiatalembereknek, hogy megtanuljanak írni-olvasni, számolni, és legyen szakma a kezükben. Ott kapott nevelő-tanítói állást. Ezen kívül a Poálé Aguda Bné berabi irodájának adminisztrátorává - titkárává - javasolták az ifjú férjet, aki örömmel vállalta a feladatot. A vallásos munkáspárthoz tartozva a Hisztadrut - a szakszervezet - tagja lett, az ezzel járó kedvezményekkel. Munkája akadt bőven. A katonaságnál a készültségi állományban - régi sebesülése miatt - az egészségügyiekhez osztották be.

Négy lányuk született egymás után. A legidősebb - Kélele - anyánk nevét örökölte. Elérkezett '67 tavasza, életemben először jártam Izraelben, utána egészen mostanáig nem. Velük töltöttem a Pészachot. A nap sütött, a politikai élet köznapi dolgokkal volt elfoglalva, a különböző pártok csendesen fojtogatták egymást, határsértések, incidensek történtek ugyan, de totális háborúra akkor senki nem gondolt. Nyugodtan utaztam vissza Budapestre, lidérces álmomban sem számítottam arra, hogy június elején kitör a hatnapos háború.

Testvérem megfogadta, ha megússza élve a harcokat és hazatérhet a családjához, szakállat növeszt. Megtartotta a szavát. A felszabadult Jeruzsálem nyugati falánál órákon át imádkozott. A gyerekek sorba jöttek, a négy lány után még kettő, és még egy ... Tanácsot kért a Rochovoti rabbitól, akit rendszeresen meglátogatott, ő bíztatta, lesz majd két fia. A nyolcadik és a tizedik gyermeke valóban fiúk lettek.

Állásában változás történt. A számítógépek ha lassan, de teret nyertek Izraelben is. Olyan műszaki érzékű embereket kerestek, akik hamar elsajátítják a modern technikát. Fivéremet érdekelte a dolog, úgy érezte a billentyűk mellett, mintha zongorázna. Rövidesen egy bank komputergazdája lett jó pénzért, és munkatársai megbecsülésének örvendve. Eletében felhőt jelentett a Jom Kippur-i háború, amely után mint tartalékos tiszt, magas rangot kapott, és vörös mágendávidos jelvényjogot a kocsijára, hogy a rábízott legénységet számon tarthassa, kapcsolatba léphessen velük. Aztán megnőttek a gyermekei, a lányok sorban férjhez mentek, hozomány, lakás kellett mindegyiknek. Születtek az unokák, sikerültek, egészségesek lettek. A kérdésre, hogy hány unokája van, azt válaszolta: „az unokákat nevelni kell és nem számolni". De azért egy hétvégén valóságos tábori konyha üzemel a házukban. Vagy negyven emberre főznek. Gond csak a legidősebb lány, Kélere egyik kisfiánál jelentkezett: betegeskedett a gyermek. Valamennyi ajtófélfán lévő mezüzét megvizsgáltatták, de a gyermek még így is nehezen gyógyult ...

A tudós, tanítással foglalkozó apa komoly elhatározásra jutott. Minek a sok beszéd, az üres szó, elég szombaton szólni a családhoz, a környezethez. Van-e annyi jó szó, okos gondolat, hogy hét napra jusson belőle? A csevegés-fecsegés felesleges dolog, nem visz előbbre. A szent iratokat tanulmányozni, a misztikumba, kabalába elmélyedni, ahhoz kommentárt írni lehet csendben is, hallgatagon. Így is tett. Sorozatban születtek meg a kabaláról szóló tanulmányai, könyveinek hosszú sora látott napvilágot. Keresték is az olvasók, egyik kötet sem hiányozhatott a tudománnyal foglalkozó ember polcáról. A konyhára nem sok hasznot hozott, hiszen az értékes könyvekből sehol a világon nem lehet meggazdagodni, sőt.

Közben testvérem még a SCUD-rakéták idején is járta kocsijával B'né B'rakot és környékét, megtanítva a gázálarcok használatára az idősebb embereket.

A lányok jó házasságának kissé gátja volt az otthon szűkössége. Hat lány már férjhez ment. A megmaradt kettőnek is volt jegyespárja, amikor kedvező lehetőség kínálkozott. Hebronban olyan olcsón hirdettek lakást, hogy máshol a felét sem lehetett volna megkapni ezért az árért. Részint, mert a telekárak arrafelé alacsonyak, másrészt új technológiát is alkalmaztak a hirdetések szerint. Néhány ház már el is készült, de foglalóba lényegében az egész árat ki kellett fizetni, mert az építkezés költségeit így tudták szavatolni, érdeklődtek fűtől-fától, elmentek a Rochovot-i rabbihoz, aki azt mondta, ismeri a vállalkozót, becsületes ember; különben bank is áll mögötte.

Az út vége

Pontos tervet dolgoztak ki, főleg Sirah - mert ő a számok nagymestere - , kölcsönt vettek fel a munkatársaktól, a szomszédoktól, bankoktól. Úgy alakult: mindjárt két lakásra fizettek be, kiindulva azon meggondolásból, hogy a fiataloknak pontosan kidolgozott idősávban kell az adósságok részleteit törleszteniük.

A baj csak ott történt, hogy a házak nem épültek fel. Egyesek azt mondta hogy Hebron eredeti néven Kirját Árbá, a Négyek városa, ahol négy házaspár lett e temetve: Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, Jákob és Lea, ahogyan ezt a Szentírás dokumentálja. Ábrahám tisztességes árért megvásárolta Hét fiaitól földet, tehát az zsidó tulajdon, vagyis oda lehet, sőt kell építeni. Mások szerint viszont ott túlnyomó többségben arabok élnek, a betelepítés örökös konfliktus forrása lehet, az építkezés a tárgyalási pozíciókat rontja, így nem szabad, sőt tilos a munkákat folytatni. A hezitálás, a huzavona az építtetők türelmetlensége a vállalkozó idegeire ment, aki eladta az egészet egy banknak. Néhány hónap múltán azonban a bank csődöt jelentett.

A hitelezőknek viszont az adósságot vissza kellett fizetniük. Sőt, lakásmegoldást kellett találni a fiatalok számára. A jószomszédok és jóakarók szemébe kellett nézni, a bankok követeléseit pedig teljesíteni kellett. Elveszett a testvérem jó állása, a B'né B'rack-i lakása, a kocsijuk odalett, és még így is maradt adósságuk, nem is kevés.

Sirah apja Jeruzsálemben meghalt, odaköltözött a család a város szélére, a Sámgári út végére. Találó kifejezés: az út vége, mert ott áll a központi ravatalozó. Előbb-utóbb minden Jeruzsálemi lakó megfordul azon a helyen. A csendes környék jót tett most a fivéremnek, akinek nem hiányzott a nyilvánosság.

Egy úr Mercedes-szel

Nem messze tőlük található a Szánzi ima- és tanház. Ellátogatott oda a testvérem, és örült, hogy szeretettel fogadták. Most szinte az egész napját ott tölti. Melléálltak. Szereztek neki munkát, egy kiszuperált, de azért használható számítógépet, s most azon írja a hozzá fordulók levelezését, fogalmazza meg a mondanivalójukat. Aztán a tanuló felnőtteknek két kancsóból méri egyszerre a finom és illatos teát, amely a fejet tisztítja. Ő is leül a tanulók közé, magyarázza számukra a nem világos összefüggéseket. Van, aki Gáonnak, lángelmének titulálja, s titokban még a kezét is megcsókolják. Hogy aztán ő hazaindulva jól körülnézzen, nem követi-e az utcán egy dühös hitelező. Kivált egy Eisenbach nevű úr állt mellé. A férfi testvére halas, el is látja hallal a családot, és csak azért nem ingyen, mert tudja, hogy azt nem fogadná el. Eisenbach jelentése: Vaspataky. Ő ipszilonnal írja, mondja, mert nemes embernek tarja.

Pészach előtt új fordulatot hozott a dráma. Kélere betegeskedő kisfia, bár már évek óta nem panaszkodott, fáradtan jött haza az iskolából. Táskáját szinte maga mögött húzta. Kissé kövérkés gyermekként, nehezen vette a lélegzetet. Kérte, hadd feküdjön le pár percre. Azonnal elaludt. Anyja megrémült, szaladt a szomszéd házba, ahol egy orvosnő lakott, az jött is rohanva, másfél órát dolgozott a gyereken, de nem tudta visszahozni. Közben a mentők is megérkeztek, de ők sem tudtak segíteni. Kiöntötték minden vizet, amit a házban találtak, ezzel tudatták a környék lakóival, hogy a hallgatag tudósnak elment a kisfia. Jöttek a szomszédok, ismerősök, ismeretlenek, valamennyien kifejezték együttérzésüket.

Mercedessel érkezett egy zömök úr, horgolt kipában, rövid ujjú, kihajtott ingben, két fiával. Keresték a családot. A szomszédok bizalmatlanul bámulták az idegent, nem tudták, mit akarhat. A végén kiderült, Kélele segített. Neki ugyanis megmagyarázta, nem vinni, hanem hozni szeretne. - Nem fogadunk el semmit - mondta Kélele. - Amit adok, azt tőlem el fogja fogadni - felelte a férfi. És néhány szó után valóban elfogadták az ajándékát. Tágas, többszobás, több fürdőszobás lakást bérelt a népes családnak egy évre. Új jégszekrényt hozott megrakottan, új mosógépet, kényelmes ágyakat, és Pészachra mindent, ami ilyenkor szükséges. Az egyik unoka szaladt a nagypapához. - Szaba, ki lehet az adakozó, és hogyan lehet, hogy apa szóba áll vele? - Ó - mondta az én drága testvérem -, csakis Elijáhu, a próféta.

Méghozzá álruhában. Ha nagy szakállal és kalappal jelent volna meg, mindenki rájön, kicsoda ő. De horgolt kipában, ingujjban ki ismerné fel? A Mercedes pedig igazi tüzesszekér. Egy pillanat alatt a mennyekbe száll.

Mikor a testvérem magára maradt, s alaposabban megnézte a névjegyet, mindent megértett. Veje engedékenységét is. Az volt ráírva: „Zebulon és Jisszákár testvérek, együvé tartoznak". Tudni kell, hogy a Szentírásban Jákob két fia közül Zebulon a hajós és vándorkereskedő, Jisszákár pedig a sátorlakó, az otthonülő Tóra-tanulmányozó. Mivel Zebulonnak életmódja miatt a Szentírás tanulmányozására nincs lehetősége, ellátja mindennel testvérét, Jisszákárt, hogy ez utóbbi helyette is elmélyedhessen a Tanban. Jó munkamegosztás. A mai modern Zebulon ezt cselekedte a ma Jisszakarjával.

A szánziak is kitettek magukért Pészach előtt. Vaspataky (Eisenbach) zsákszám cipelte a krumplit. Más bort hozott, húst, halat. Mindezt - és ezt hangsúlyozták - tiszteletük jeléül tették. A testvérem elmesélte nekem, hogy soha nem volt ilyen gondtalan Pészachja, mint az idei. Ekkor olyan hangot hallatott, hogy nem lehetett tudni, sírt-e vagy nevetett.

A rabbi mellett

A tiszteletet és a szeretetet magam is tapasztaltam most szombaton, amikor a MAZSIHISZ szolidaritási túrája segítségével találkoztunk. Előbb elvitt a bátyám a szomszédos Belzi márványpalotába, a nagytemplomba, ahol 500 égős csillár szolgáltatta a fényt. Elhomályosította a szememet. Nem éreztem jól magam. Szívemhez közelebb volt a szánzi templom ósdi zsinagógája, abban a patinás házban, ahol négy egymásba nyíló apró szobában működött. Mindegyikben külön imádkoznak, csoda, de egyik sem zavarja a másikat. A legnagyobban imádkozik a szánzi rabbi. Az ember új világba lép be. Asztalok, falócák, úgy mint hajdanán, a Chevre Thilemben, a Király utca 7. második emeletén, ahol apánk imádkozott. Díszes kazettákból, különböző illatú tubákkal kínálják egymást, mint hajdanában Pesten.

Legalább 55 éve nem szippantottam tubákot. A bátyámat a keleti falhoz ültette a rabbi mellé. Szabadkozott, de a rabbi ragaszkodott hozzá, s így elfoglalta a helyet. Nálunk, a Vasváriban Pesten, a Löchó dajdinál minden bócher táncol. Jeruzsálemben csak a Szanzi-rabbi. Nyugat felé fordulva, 15 perces tánccal köszönti a Sábesz királynőjét, a Menyasszonyt, a zsidóság jelképes jegyesét. A közösség énekkel kíséri a táncot. Az ima után körbefognak. Többen beszélnek itt magyarul, kedvesek a vendéghez. Tudtam, minden mosolyt a bátyámnak köszönhetek.

Másnap a Tóra-olvasásnál olyan tiszteletet adnak, amelyet nem is érdemelek. Harmadiknak szólítanak az emelvényre, ahogyan a rabbikat szokták. Eszembe sem jutott volna ez a kóved. A közösség mosolyogva intett jobbról is, balról is, hogy menjek fel. Az aranysújtásos kaftánban ülő Eisenbach, Vaspataky úr volt a legboldogabb. Az ima után bemutattak a Szanzi rebbének, aki azt mondta, hogy nagyon fontos ember a bátyám. - Hallod - szólt szobatársam, amiközben a repülőgépen helyet foglaltunk -, fontos ember a bátyám! Ezért egyenes a gerince. Kell ennél több? Elérhető ennél több az életben?

Egyetértettem vele, de azért valamit mondtam volna, hogy azért ezek a szanziak ... de barátom közbevágott: - Várjál. Politikáról nem beszéltünk. A Sábesz örömét nem rontottam el. A kérdésed az volt, hogy hogyan került Bimbula - az egykori csodakapus - a szánziak közé. Erre válaszoltam.

Ezután szobatársam kinézett a repülőgép ablakán, és nem szólalt meg Pestig.