Hit és etológia

A humánumról és a törődésről a Füst Milán Páholyban

A Füst Milán Szellemi Páholy estéit mindeddig a hallgatók - mintegy 400 érdeklődő - különleges figyelme kísérte. Így volt ez akkor is, amikor Donáth László evangélikus lelkész és Csányi Vilmos etológus professzor volt a vendégünk. Mondjuk úgy: Csányi Vilmos a teremtett világ avatott ismerője, míg Donáth László a teremtő isteni Ige tudósa. A beszélgetést Benedek István Gábor vezette. Kivételesen szomorú kérdés került szóba: a halál. Pontosabban az a tény, hogy Donáth László a legutóbbi időben három olyan jelentős személyt kísért utolsó útjára - Bossányi Katalint, újságírót, Simó Sándor és Schiffer Pál filmrendezőket -, akik szabadgondolkodású, liberális elkötelezettségű emberek voltak, távol álltak a tételes vallástól, a zsidó kultúrától is, nem voltak evangélikusok sem; mégis a végső búcsúnál Donáth László állt a sírjuknál.

A lelkész megindító válaszában kifejtette: az ember halála a lét legintimebb pillanata. Ezért nem engedhető meg, hogy mint az örökkévalóhoz közelálló személy, indokainak mélységeit kutassa. Elfogadja a búcsúzó utolsó kérését, és teljesíti legszentebb kötelezettségét. Elmondta: temetéskor nem nézheti az egyén életútját. De örül, hogy itt a Goldmark teremben mondhatja el: családi értelemben is közel érzi magához a zsidóságot, magáénak tudja Ábrahám, Izsák és Jákob istenét, s ha munkája során valakinél eljön a végtisztesség ideje, akkor számára nem a szertartás külsősége, hanem a lélek bensőséges útja a fontos. Donáth László elmesélte kötődéseinek másik otthonát is, édesapja jászsági rokonságáét. Jászárokszálláshoz köti ez a szál. A lényeg: benne lenni, benne élni a közösségben. Ez erőt, tartást ad, kialakítja az igazi szolidaritás érzését. Ugyanígy a család maga is a Mindenséghez köti az embert, s végeredményben ezek az együttélések jelentik a társadalmat. E gondolatmenethez kapcsolódott az est másik vendége, Csányi Vilmos. Nehéz kérdésre kellett válaszolnia. A zsidóság - és talán nemcsak a holokauszt óta, de azóta mindenképpen - tele van szorongással, olykor akár félelemmel is. Leküzdhető-e ez az ősi érzés, és eljön-e az az idő, amikor az embert nem fékezik le ezek a megkötések? Meghívott természettudósunk a szorongást alapvető állati tulajdonságnak nevezte, olyan genetikai örökségnek, amely létezésünk állandó és múlhatatlan veszélyeztetettségéből fakad. E gondolat megvilágításához olyan történetet mesélt el, amely egyben visszakanyarodott Donáth László gondolataihoz is.

Nagymamájáról mesélt nekünk a neves etológus, akivel nagyon sok időt töltött el ifjú korában, s akitől az emberi tartást, valamint az életigenlő derűt örökölte. Nagymamájának hosszú életet adott a sors, kilencvenes évei felé haladva szólította csak el a halál. Temetése katolikus szertartás szerint folyt le, de előtte tort ült a család, a szomszédság. A kedves halott sorsát, történeteit közösen említették föl, vidáman idézték a szeretetben eltelt eseményeket. Ezt a hangulatot törte meg a szertartás, amely a résztvevőkből a szorongást hozta elő. Az előbbi nevetés pár perc múltán sírásra fordult, ketten elájultak, s Csányi Vilmos számára nyomasztóvá vált a helyzet, mivel az egyáltalán nem illett a nagymama szellemiségéhez. A természettudós ma sem érti, miért kellett ennek így, ebben a formában megtörténnie? Nem lehetne ezt másképp is csinálni? - tette föl a kérdést magának. A történet azonban nem ért véget ezzel. A közelmúltban ugyanis az etológus együtt dedikált ismert rabbi ismerősével, akinek elmesélte az előbbi történetet, annak végső kérdésével együtt.

Ki kell állnunk az igazságunk mellett

A rabbi erre a következőket mesélte: Egyik híve, mamájának temetése előtt furcsa kéréssel állt elő. Azt mondta, az édesanyja nagyon vidám ember volt, vicceitől a rokonság mindig megvidámodott. Vagyis a család azt szeretné, ha a rabbi e viccekből néhányat fölidézne a szertartáson. Ez az akció oly jól sikerült, mesélte a rabbi, hogy a megjelent gyászolók csak úgy dőltek a nevetéstől ...

- Lehet tehát másképp is - vonta le a történetek tanulságait Csányi Vilmos. - Az ember megkonstruálhatja maga körül a mikrotársadalmat, ami adott esetben föloldja a feszültséget, eltünteti a félelmet, a szorongást. Ezért - fejezte be gondolatát -amikor rám kerül a sor, akkor Donáth László barátom rendelkezésére áll az engedélyem, miszerint én is azt szeretném majd, ha derűsen távoznék e földi világból.

Ebben a szövegkörnyezetben logikusnak tűnt a beszélgetés vezetőjének közbevetése, hogy azért a jelenlegi politikai közhangulatban nem is olyan könnyű megfeledkezni a szorongásokról. „Ez igaz — felelte Donáth László. - Viszont ha azonnal reagálunk az igazságtalanságokra, ha nevén nevezzük őket, és nem engedjük, hogy belevigyenek bennünket valami nem kívánt helyzetbe, máris könnyebb a lelkünk. Ki kell állnunk az igazságunk mellett."

A lelkész ekkor gyermekkoráról mesélt. Megtudhattuk, hogy édesapját politikai ellenfelei bebörtönözték. Szabadulása után egyszer csak arra lett figyelmes, hogy fia építőkockákból folyton mauzóleumokat épít és temetéseket játszik el ... Miután Mérei Ferenc és Binét Ágnes pszichológusok megállapították, hogy a gyermek ugyan tökéletesen normális, de az édesapa börtönbeli élete a kisfiú lelkét megviselte, olyan megoldásokat javasoltak, amelyek más játékokkal segítették feloldani a szörnyűségesen nyomasztó élményt.

A felnövekvő gyermek azonban később sem szabadult meg e szorongásoktól. Miután képviselővé választották, ellátogatott apja egykori cellájába, majd az ország legtöbb börtönébe. „Mert vannak sebek, amelyek begyógyíthatatlanok, de törődni kell a sebekkel, mert különben veszedelmessé válhatnak" - vallotta magáról a Füst Milán Páholyban. „S csak miután ennyi börtönt megjártam - mondta -, úgy éreztem, hogy talán már nem lenne szükségem azokra a fakockákra sem, amelyek kifejezték a szorongásaimat."

És akkor még egy börtöntörténet. Donáth László nemrég részt vett a Kisfogház udvarán tartott megemlékezésen Mécs Imrével, Szilágyi Júliával (Szilágyi József lányával) és Mirjammal, a lelkész nagyobbik lányával. Az előzőekben megismert okoknál fogva - s mivel meghívót sem kapott -, vonakodott elmenni a gyászeseményre, ám amikor a megemlékezés előtti estén Szilágyi Júlia felhívta őt, hogy ugye eljön, nem tudott nemet mondani. „Ez ugyanaz a kategorikus imperatívusz, mint egy temetés esetében" - kapcsolódott vissza a lelkész újra az előzőekben kifejtett problémakörhöz.

- A megemlékezésen négyünkön kívül legfeljebb húszan lehettek. Két órán át voltunk az udvaron, de hadd húzzam alá: az idő békességben telt el addig a pontig, amikor is egy rabbi, egy katolikus pap, egy református püspök, valamint egy unitárius és egy evangélikus lelkész megáldotta, beszentelte a Kisfogház udvarát, majd a katolikus pap meghintette az emléktáblára vésett neveket. És én nem tudtam mást csinálni, mint hogy néhány névről le kellett törölnöm a szentelt vizet: Losonczy Gézáéról, Maléter Páléról, Szilágyi Józseféről és Nagy Imrééről. S nem azért, mert ők nem voltak hívő emberek, hanem azért, mert a hitük ma is él, aki pedig lehintette a nevüket, ki tudja, hitt- e valaha valamiben? És a hamis gesztusoknak nincs helye, nem lehet a halottakat kisajátítani ilyen vagy olyan célra. Mécsest állítottunk, talán ez volt az egyetlen lehetséges emberi gesztus ... - fejezte be nehéz élményét Donáth László.

- Vajon kapunk-e olyan térképet az Örökkévalótól, amelynek segítségével képesek lehetünk eligazodni az életben? -kérdezte a műsorvezető ezután Csányi Vilmost. - Mert most sokan úgy érezzük, mintha eltévedtünk volna ... A megszólított így kezdte:

- Hadd bocsássam előre: ateista vagyok. A hittel élő embernek megadatik a teremtés menedéke, a kozmikus valóság és igazság birtoklása, szemben a kétkedő-kötekedő ember bizonytalanságaival, egyensúlytalanságával.

Majd kifejtette, hogy mint természettudós értelemszerűen foglalkozik az ember összefüggéseivel, s kutatásainak eredményei alapján úgy látja, az elmúlt évmilliók során, az emberré válás útján mégiscsak azok a csoportok maradtak fenn, amelyek képesek voltak önmaguk számára perspektívát adó hitet teremteni és e hittel élni.

A zsidó életben nincs „főhatóság"

A tudós úgy vélte, a legelemibb hitet a saját csoportban való bizalom-bizodalom szülte meg, az a tapasztalat, amely megvilágította a kis közösségben élő ősök számára, hogy a csoport, amelyben él, őelőtte is létezett és őutána is élni fog. Ezáltal volt képes az ember először hinni valami olyan tartalomban, amely meghaladta egyéni létét. És ez a hit biológiai képességgé vált, olyan kódolt valósággá, amely megteremthette számukra a szellemi világokat és később magát az Istent.

- Csakhogy ugyane színnek visszája is van - folytatta az etológus. - A mai kor legnagyobb problémája ugyanis éppen az előbb pozitív módon említett kiscsoportok, kisközösségek felbomlása. E közösségekben pozitív módon rend volt, közös hagyomány, értékrendszer, mindenki tudhatta, hová tartozik, és hogyan kell élnie. És mit látunk ma? A modern ember körül széthullik a család, a rokonság, a választások kényszeredettek, és előjön a magány. Ezért vagyunk olykor oly tanácstalanok és elveszettek.

Donáth László korántsem ilyen szkeptikus. Igaz, a személyiség nem egyszer tehetetlen az ember körül atomizálttá váló világban, de még ha így van is, megmarad jó-néhány szilárd pont. A szülők szeretete és értékrendje, amelyhez - ha máshoz nem is mindig kötődni tudunk. Ha magunkban nem is vagyunk képesek tájékozódni, ők mindig ott lesznek, s velünk vannak szeretteink is, akik segíthetnek ...

- Például akkor, amikor felködlik a zsidó közösséget veszélyeztető antiszemitizmus, a kirekesztés, a megkülönböztetés megannyi aggasztó jelensége - hangzott a következő kérdés.

Csányi Vilmos ezzel kapcsolatban egy etológus konferenciát idézett föl, ahol az egyik előadó humorosan a következő megállapítást tette: az emberek csak vércsoportjuk szerint nem utálják egymást. E kijelentés minket, hallgatókat is nevetésre indított, ám ha elgondolkodunk azon, hogy e megjegyzés nem is áll olyan messze a valóságtól, kevesebb vidámsággal figyelünk Csányi Vilmos további gondolataira. Hiszen a tudós úgy látja: alapvető emberi tulajdonságunk, hogy akiket valamilyen módon meg lehet különböztetni, azokat nagy valószínűség szerint ki is rekesztjük a magunk világából.

Az emberek ugyanis ellenségképet alakítanak ki a „másokról", a kisebbségben élőkről és a különböző csoportokról. Ez ősi örökség ... Ami az antiszemitizmust illeti, Csányi Vilmos elmondta - s ezzel nem kis derűt fakasztott a hallgatóságban -, személyesen is érintve van ezügyben, hiszen ha ő maga nem is zsidó, de „feleségeim valamennyien zsidók voltak és vannak". Így fiát is „első kézből" érinti ez a probléma. Azt is megemlítette azonban, ezek a kötődések nem véletlenek, mint ahogy az sem véletlenszerű, hogy egészen fiatal kora óta zsidó társaságban érzi jól magát, ahol nyitottan vitatkozhat, beszélgethet, fölszabadulhat. „És ez a nyitottság - fogalmazott a természettudós - nem véletlen, a zsidó kultúrából fakad. A zsidó közösség életében nincs egy főhatóság - lásd a Talmudot -, mindenki vitathatja a tételeket, s mindez olyan elmebeli készségeket fejlesztett ki, amely a kulturális öröklődés révén megvan."

A félelem megöli a lelket!

Donáth László bölcsességben nem maradva el beszélgető társától, újabb emlékeket osztott meg velünk. Édesapját idézte, akit az 1956-os forradalom napjaiban mezőgazdasági miniszterré kívántak jelölni. Csakhogy Kádár János azért nem helyeselte kinevezését, mert nem megfelelő a származása. A történethez tartozik, hogy Kádárral „nem megfelelő" származású politikus társa együtt bujkált - evangélikus kommunistaként - a nyilasok alatt, s akkor még igen jó, „elvtársi" viszonyban voltak.

- Vagyis az ember sohasem tudhatja, mikor és kitől kell félnie - szögezte le Donáth László. - Mindennek ellenére - folytatta -a félelem megöli a lelket, és ezért nem szabad hagyni, hogy a gyűlölet győzedelmeskedjen rajtunk. Hiszen bármennyire is utálhatnak minket, elsősorban azokkal van dolgunk, akiket szeretünk, és akik viszont szeretnek bennünket. Ha pedig még ez sem adatna meg nekünk, egy valaki akkor is van, aki szeret: a Jóisten. Ez kell, hogy fenntartson és vezessen mindnyájunkat.

Csányi Vilmos mintegy a beszélgetésnek ezt a részét lezárva, kifejtette, hogy azért ne legyünk naivak, országunk nem olyan, amilyennek szeretnénk. Az emberek itt is sokfélék, gyarlók is vannak köztük szépszámmal, de a mi dolgunk nem a kesergés, hanem a segítés, a változtatás és a jobbá tétel akarása.

A Páholy szünetében - írásban - igen sok kérdés érkezett a vendégekhez. Ezek a politikai helyzetről, a kirekesztésről, a roma kultúra kérdéseiről, erkölcsi és társadalmi problémákról szóltak. Csányi Vilmos annyi más között aláhúzta: Vezető politikusaink legnagyobb mulasztása, hogy elhallgatnak égető problémákat, a lakosság elől elfedik az ország bajait. Az emberek az őszinte szavak értékét pontosan ismerik, és a manipulálás visszahatása súlyos károkat okoz. Donáth László az antiszemitizmusról még megjegyezte: ez nem a zsidók ügye, ez az egész magyar társadalom problémája. Miként a politikának kötelessége felvállalni a nehéz sorsú közösségek ügyét is, legyenek ezek menekültek, romák vagy hajléktalanok. Helyzetük jobbításán kell fáradozni s nem lesöpörni őket. Sajnos a magyar társadalomban Bocskaitól Nagy Imréig állnak előttünk a példák, hogy csak a nemzet megosztásában voltunk és vagyunk sikeresek, nem pedig a progresszív egység elérésében. Normális léptékű élete csak akkor lehet itt mindenkinek, ha ugyanazokat a normákat ismerjük el mindenkire, amelyek az emberi életet megtartják és értékeit tiszteletben tartják. Ebben nincs alku. Ezért nincs, nem lehet külön roma ügy és zsidó ügy. Ez mindegyikünk ügye, rólunk szól - mutatott utat az evangélikus lelkész. S hogy mi adhat példát a zsidóságnak saját történelméből a felelős életre? Donáth László erre is kitért:

Visszautalva Csányi Vilmosnak a kisközösségekről szőtt gondolataihoz, a babilóniai fogságban élő zsidók sorsát idézte fel.

Az oda deportáltak ugyanis megtartották hitüket és a reményt. Ezért sikerült hetven év multával a fényes visszatérés az ősök földjére, Jeruzsálem és a templom újjáépítése. Kell tehát a közösség, a zsinagógai közösség, a közös hit és a tradíció, ha ilyen marokba szorított országban élünk. S ha ez megvan, akkor egyben kötelességünk is -szüleink, dédszüleink jussán, bárhonnan jöttek is ide az őseink - a köz jobb létén való munkálkodásunk.

Közösség, összetartozás, hit és vállalás

E fölkavaró és tettekre sarkalló felhívást Csányi Vilmos a következő dimenzióval tette még teljesebbé: az ember szeret közösen létezni, építeni, konstruálni, hinni, s ha lehetősége adatik, hogy ennek megfelelően éljen, akkor érzelmileg is azonosul közösségével. £s valóban, e beszélgetés egyik legfontosabb mondanivalója az lehet a számunkra, legyünk itthon bármilyen nagy gondban, a szeretet és a közös sors felelős vállalása átsegít bennünket a bajokon.

„Hölgyeim és uraim - zárta az estet a műsor vezetője -, a kulcsszavak már elhangzottak: közösség, összetartás, együvé tartozás, a hit vállalása. S ha ezek megvannak, akkor talán abból a völgyből is kijuthatunk, ahol - úgy érezzük, néha szorongva - manapság élünk."

Szécsi József: A csoda a zsidó irodalomban

„Nem minden órában történik csoda..."

(Megillát 7 b)

I. A csoda a Tánáchban

A csodát a héber Bibliában legalább nyolcféle szó fejezi ki: ót, mófét, gevurá, gedullá, nifláót, nész és a pele szavak. A görög fordítású Septuagintában a szémejosz és a terász a megfelelőjük, elsődlegesen az ót - mófét páros fordításánál.

A héber Biblia a mi csoda szavunk értelmében tágabb jelentésű szót használ, a „pele" és a „nifláót" szavakat. A csodáknak egy bizonyos fajtáját bibliai fogalomnak lehet tekinteni, mivel saját terminus technicusukkal jelölik. Ezek a jelek, az ót és a mófét; vagyis rendkívüli vagy meglepő események, amelyeket Isten azért küldött, hogy demonstrálja hatalmát és aka-ratát bizonyos helyzetekben, amikor az embert valamiről meg kellet győzni.

A csodával kapcsolatos elképzelések az Egyiptomból való kiszabadulás történetéből ele-mezhetők ki. Az Örökkévaló megígérte /Semót 7,3-5/, hogy sok jelet /ót/ és csodát /mófét/ mutat Egyiptomban. Az ót a Tánáchban 74-szer fordul elő. Olyan esemény, amely közvetít valamit, amiből valamire következtetni lehet. Az ót és a mófét együttszereplése jelentésük hasonlóságára utal /főleg a Devárimban/.

A mófét az ót-tól eltérően a Bibliában nem fordul elő profán értelemben. Olyan jelre vagy jelképes cselekvésre utal, amelyet a próféta visz végbe vagy rendel el, hogy az Örökké-való szavának értelmét megtudja, vagy megerősítse. Nem szükségszerű, hogy a mófét-ot ter-mészetfölötti lény vigye végbe, de a mófét mindig a kinyilatkoztatás szolgálatában áll. Ami ennek a bizonyítására alkalmas, az lehet ót és mófét, még ha a természet erőit nem is múlja felül. A Tehilim 106,2 az Örökkévaló „hatalmas tetteiről": „gevurá" beszél az egyiptomi sza-badulással kapcsolatban. Másutt ugyanezzel az eseménnyel kapcsolatban „nagy tettek"-ről: gedolót szól. Ezzel szinonim a „csodadolgok" nifláót és a „félelmetes tettek": „norá ót" kife-jezések a Tehilim 106,22kk-ben. A Semót 15,11-ben Egyiptommal kapcsolatban a „pele" szó áll. Másutt az egyszerű „náásze": „tett" szó áll az Örökkévaló nagy tettére /Semót 34,10/. A Tehilim 145,4-6-ban egyszerre fordul elő a náásze, a gevurá, a nifláót és a gedullá. A héber attól függően sem tesz különbséget, hogy az adott esemény megfelel-e a természet törvényei-nek vagy sem.

Jelek szerepelhetnek jóslatok bizonyítékaiként. Így „Bét-Él" oltárának összeomlása an-nak a jele volt, hogy a későbbi lerombolásról szóló jóslat igaz volt /1Melá-chim 13,1-6/. A fontosabb jelek Egyiptomban jelentek meg: pl. a bot kígyóvá változott, hogy megmutassa: Móse valóban az Örökkévaló küldötte /Semót 4,1-7/. A tíz csapás a fáraót sújtotta, hogy elfo-gadja az isteni parancsot és elengedje a népet. A Devárim 13. fejezete felveti egy olyan jelnek a problémáját, amelyet egy hamis próféta mutatott. Ez lehet egy valódi, az Örökévalótól kül-dött jel azért, hogy próbára tegye az embereket, melyeknek semmilyen körülmények között sem szabad engedelmeskedni. A jeleket, mint jóslatbizonyítékokat, a bibliai időkben szüksé-ges eseményeknek tekinthették.

Néhány bibliai csoda több mint jel, vagyis a céljuk tovább megy annál, minthogy az iste-ni hatalom bizonyítéka legyen. Izráel megmenekült, az egyiptomi hadsereg a Vörös-tenger kettéválása nyomán elpusztult; vagy pl. az emberek vízhez és élelemhez jutottak a sivatagban különböző csodálatos események során. Szamária /2Meláchim 6,8-7,20/ és Jeruzsálem /2Me-láchim 19,35/ is csodás módon elkerülte az ostromló hadseregek hódítását. Az ilyen csodákat tekinthetjük közvetlen isteni beavatkozásnak az emberi történelem kritikus pillanataiban. Azonban még ezekben az esetekben sem hiányzik teljesen a fogalom „jel" eleme. Dátánt és Abirámot követőikkel együtt elnyelte a föld. Ez csupán büntetés volt, amelynek a hitelességét a helyzet követelte meg. Móse szavai /Bámidbár 16,28-30/ viszont tisztán jelként értelmezik ezt az eseményt. Az is tisztán megfogalmazódik, hogy amikor Izráel látta az egyiptomi sereg pusztulását a tengerben, hittek az Örökkévalónak és Mósénak /Semót 14,31/. A Biblia nem tesz különbséget a „jel" és a csodás isteni beavatkozás között az emberi történelemben. Van egy harmadik fajtája is a csodáknak, melyben a csodatévő személye a csodatörténetben primér hangsúlyt kap. Ilyenek az Élijáhu és Elísá történetek. A vallástörténet mutat hasonló példákat, a héber Bibliában szinte teljesen kettőjük személyéhez kötődnek.

A Bibliában lehetnek költött csodák, így a didaktika műfajához tartozó Jóná, Tóvijáhu és Ijób történetek drámai kerete, a Dániél 1-6 haggádája, a 2Makkabeus könyv egyes elbeszélé-sei, vagy az Jesájáhu könyv két csodája /37,36k; 38,7k/. A csodák az üdvtörténet döntő pilla-nataiban a leggyakoribbak: Móseval és Jehósuával a szövetségkötés és a honfoglalás idején, Élijáhuval és Elísával a szövetség helyreállítóival.

A J hagyomány csak az egyiptomiak vízbefulladásáról tud, a P forrás a tenger kettéválá-sáról is. A napcsoda pl. a Jehósuá 10,12kk-ben idézet az epikus Jásár könyvéből. Elijáhu és Elísá történetébe legendás elemek vegyülhettek. A hívő számára e nehézségek ellenére is egy-értelmű volt, hogy az Örökkévaló tud és tesz is csodát. A bibliai ó- és újszövetségi csodaprob-lémában nem az a kérdés, hogy vannak-e csodák, hanem az, hogy az adott csoda Istentől va-ló-e vagy sem? Isten csodatévő erejében való hit sokszor hiányzott a pusztában /Tehilim 78,32/, a próbatételek miatt a nép lázongott, és maga is próbára tette az Örökkévalót /Semót 17,2; Tehilim 95,9/ csodákat követelve.

A Bibliában nem vetődik fel a csodáknak természetes vagy természetfölötti volta, amely kérdés a későbbi korok gondolkodóit komolyan érdekelte. Egy alkalommal a héber Biblia a csodát „teremtés"-ként említi /Bámidbár 16,30/, amely jelzi azon fogalomnak az ismeretét, amelyet a modern időkben a természettörvények felfüggesztéseként fognak föl. A felhő le-ereszkedésének csodáját /Bámidbár 9,18-23/, amely egy természetes jelenség, bár a leírásban váratlan esemény volt, teljes jogú csodaként értelmezik. Az Örökkévaló csodatévő hatalmát a Biblia nem kérdőjelezi meg.

A csodákkal kapcsolatos ellenszenv a bibliamagyarázók egy rétegének meghatározó szempontja lett. Ha pl. néhány forrásban több a csodaelbeszélés, akkor azok kevésbé hitelt érdemlőek. Az apologetikus hajlamú kutatók csökkenteni próbálják a bibliai csodák jelentő-ségét, hogy ezzel tegyék a Bibliát szalonképesebbé. A Biblia csodaelbeszélései azonban nem öncélúak. Az örökkévaló bizonyítja Izráel történetében, hogy sorsát közvetett vagy közvetlen módon alakítja. Elképzelhető csodanélküli hit, biblikus hit azonban csak csodával.

II. A csoda Tánách és a Talmud közti időben

Egyik legfontosabb szövegtanúnk a qumráni Genesis Apocryphonban található elbeszé-lés. Ávrahám a Biblia első gyógyítója /Berésít 20,17/: „Ávrahám pedig imádkozott Istenhez, és meggyógyította Isten Ávimelechet, feleségét és szolgálóit, úgyhogy ismét szülhettek". Ávrahám itt közvetítő, mert a gyógyulás az Örökkévaló beavatkozásának eredménye. Qumránban a fáraó a beteg, a betegség egy „gonosz lélek" műve, aki azért küldetett, hogy állandóan korbácsolja őt és az udvar férfiait, ezzel védve Szárát. Hivatták Ávrahámot. Gyó-gyítása így van leírva a Genesis Apocryphonban /20:16-09/: „Imádkoztam, és kezemet ráhe-lyeztem; a korbácsolás eltávozott tőle, és a gonosz elüldöztett és meggyógyult." Vermes Géza megjegyzi /A zsidó Jézus. Budapest, 1995. 88./: „Az imának, a kézrátételnek és a gonoszt elűző rendreutasító szavaknak ez a kombinációja külön figyelemét érdemel, minthogy szem-betűnő párhuzamot mutat Jézus gyógyító és démonűző módszerével." A kézrátétel Vermes Géza szerint /ibid. 88./ a Septuagintában jelenik meg először /2Meláchim 5,11/. A héber szö-veg szerint Náámán annak a reményének ad hangot, hogy Élijáhu „elhúzza, meglengeti" kezét a leprával fertőzött testrész fölött, a görög fordító azonban ezt az igét a „ráteszi a kezét" kife-jezéssel fordítja.

Az ókori chászidok, a chásszídim vagy jámborok egyik fő jellemzője, hogy úgy gondol-ták: imáikkal csodát tehetnek. Honi i.e. az I. században működött. A rabbik Kör-vonónak, Josephus Óniásnak hívta az Igaznak nevezett Honit. A Talmud így írja le egy csodáját /Táánit 3:8/: „Így szóltak egyszer Honihoz, a Kör-vonóhoz: Mondj imát, hogy essen az eső! Imádko-zott, de az eső nem esett. Erre mit csinált ? Megvont egy kört, beleállt és azt mondta az Isten előtt: Világnak Ura, gyermekeid hozzám fordultak, mert olyan vagyok előtted, mint a Te há-zadnak fia. A hatalmas Névre esküszöm, hogy addig nem mozdulok el innen, amíg nem mu-tatsz kegyességet gyermekeid iránt. Ekkor elkezdett szemerkélni az eső. - Nem ezét kértem - mondta -, hanem esőt, amely megtölti a ciszternákat, mélyedéseket és barlangüregeket ! Erre felhőszakadás kezdődött. - Nem ezt kértem, hanem a kényelem, áldás és ajándék esőjét ! Erre elkezdett esni rendesen az eső." Két unokája, leányának fia, Hánán és fiának fia, Ábbá Hilkijá szintén ismertek voltak esőcsináló képességeikről.

Vermes Géza hajlik a karizmatikus judaizmusnak Galileával való összekapcsolására. Hániná ben Doszá ennek talán legmarkánsabb talmudi képviselője. Hániná ben Doszá műkö-dése i.e. 70-re tehető. A Misna szerint az első századi chászid egy teljes órát töltött el azzal, hogy szívét Isten felé irányítsa /Beráhót 33 a/: „Miközben Rabbi Hániná ben Doszá imádko-zott, egy mérges csúszómászó belemart, ám ő nem szakította félbe imáját." Háninának semmi baja nem esett, és a történet egy másik változatában a kígyó azonnal elpusztult. Hániná, mint Jézus és mint általában a chászidok, a jogi és rituális ügyekkel szemben a hangsúlyt az erköl-csi kérdésekre helyezték.

Vermes Géza megállapítja /ibid. 108./: „Mivel a halákha a rabbinikus judaizmus sarok-kövévé vált, egyáltalán nem meglepő, hogy népszerű vallásosságuk vonzereje ellenére Jézust, Haninát és a többieket lassan de biztosan a valódi tiszteletreméltóság határain kívülre szorítot-ták."

III. A csoda a Talmudban

A Talmud általában a „nész" szóval jelöli a csodát. Ezt a szót a héber Bibliában „jel" ér-telemben használják. A bibliai csodákat a talmudi tanítók, bölcsek megkérdőjelezés nélkül elfogadják. Vallásfilozófiai szempontból három dolog foglalkoztatta a bölcseket: 1, a teremtés és a csoda viszonya; 2, a csodának a vallási igazságban játszott szerepe; 3, és a mindennapi csoda, amely nem szól bele a teremtés rendjébe.

A rabbik szerint a csodák eleve elrendelt és elrendezett részei a teremtés aktusának. „Rabbi Johánán úgy mondta, hogy az Örökkévaló megyegyezett a tengerrel, hogy megnyíljon Izráel gyermekei előtt...

Rabbi Jeremiás ben Eleázár azt mondta, hogy nemcsak a tengerrel, hanem mindennel, amit a Teremtés hat napja alatt teremtett... Isten megparancsolta az égnek és a földnek, hogy elcsöndesedjenek Móse előtt; a Napnak és a Holdnak, hogy megálljanak Jehósuá előtt; a hol-lóknak, hogy táplálják Élijáhut; a tűznek, hogy ne égesse meg Hánánját, Misáéit és Azárját; az oroszlánnak, hogy ne bántsa Dániélt, az égboltnak, hogy megnyíljon Jechezkél hangjára; és a halnak, hogy elnyelje Jónást." /Genesis Rabba 5,45/ Ugyanebben a gondolatmenetben a Misna /Ávot 5:6/ felsorol tíz dolgot, amelyet Isten a sábbátnak, a teremtés napjának estéjén, szürkületkor teremtett, köztük a föld száját, amely megnyílt, hogy elnyelje Kórét /Bámidbár 16,32/; Bálám beszélő szamarának száját /Bámidbár 22,28/; a mannát /Semót 16,4/; és Móse botját /Semót 4,17/. A talmudi bölcsek az egyetemes törvényeket a kivételeken keresztül is felfedezték, a csodákon keresztül, amelyeket külön meg kellett teremteni, amelyek részei a világnak és csak a megfelelő időben jelennek meg.

A Biblia utáni korban a zsidó vallásfilozófia egyik alapvető tétele az, hogy a csodák nem a vallási igazságok bizonyítékai. Ennek tórai indoka a Bámidbár 13,2-4: ,,/2/ Midőn majd támad köztetek próféta vagy álomlátó, és ad számotokra jelt vagy csodát, /3/ s bekövetkezik a jel és a csoda, amelyről szólt neked, mondván: menjünk más istenek után, amelyeket nem ismersz és szolgáljuk őket - /4/ ne hallgass ama prófétának szavára vagy amaz álomlátóra, mert megkísért benneteket az Örökkévaló, a ti Istenetek, hogy megtudja, vajjon szeretitek-e az Örökkévalót, a ti Isteneteket egész szívetekkel és egész lelketekkel." A rabbik ezt még egy meglepő esettel hangsúlyozzák: Rabbi Eliézer ben Hirkánosz egy sor csodát említett meg azért, hogy bizonyítsa Isten uralmának helyességét, de Rabbi Jósuá ezt megvetően visszauta-sította, mondván: „A Tóra nem a mennyekben van!", és Rabbi Jósuá ellenvéleményét fogad-ták el /Bává Meciá 59a/. Az Devárim 13,2-4 „azt tanította a bibliai zsidóságnak, hogy a cso-dák nem vallási igazságok, mert Igazságtalan esetekben is gyakorolhatók. A Talmud a bibliai koron túli csodák lehetőségét pedig kereken tagadta." /Magyar Zsidó Lexikon, Szerk. Újvári Péter Budapest, 1929. 182./

A rabbik mindent elkövetnek, hogy hangsúlyozzák az élet mindennapi csodáit, amelyek nem a természeti törvények felfüggesztésével jelennek meg. „Gyertek és lássátok, hány csodát tesz az Örökkévaló, áldott legyen a neve, az emberrel, aki erről mit sem tud. Ha egy ember megrágatlanul venné magához a kenyeret, az leszállna a beleibe és felsértené. Az Örökkévaló azonban teremtett egy kutat a torkába, amely lehetővé teszi, hogy biztonságban szálljon alá." /Exodus Rabba 24:1/ Ez a gondolat jelenik meg a zsidó imakönyv napi hálaadó imádságában /Módim/: „Mert a Te csodáid naponta velünk vannak, valamint a Te csodatetteid, a Te jótéte-ményeid, amelyeket Te minden időben véghezviszel este, reggel és éjjel." A hétköznapi élet csodáit a rabbik a Talmudban többre tartják a bibliai csodáknál: „Nagyobb csoda az, ha egy beteg veszedelmes betegségéből megszabadul, mint az, ami történt akkor, amikor Hánájá, Misáéi és Ázárjá megszabadultak a tüzes kemencéből." /Nedárim 41a/; a nagy nyomorban élő család támogatás útján való megsegítése pedig nagyobb csoda, mint Izráel megszabadulása a Vörös-tengernél /Peszáchim 118a/.

Ebben az összefüggésben nem érdektelen a szintén hálaadó zsidó ima a Talmudban, me-lyet két ünnepre: a Hanukára és a Púrimra vonatkoztatnak: „Mert a csodák, amiket Te viszel véghez, a mi atyáink jutalma." /Szoferim 20:6; a szöveg a Szeder R. Amramban található/ A rabbik hangsúlyozzák a Hanuka-történet csodás jellegét, amikor az egy napra való tiszta olaj nyolc napig égett, bár tudtak volna új olajat hozni /Sábbát 21b/. Az ünnepnek sok szokása, szabálya kötődik ehhez az eseményhez, mintegy a „csoda népszerűsítése miatt" /Sábbát 23b/. Ez a csoda azonban nem hasonlítható a bibliai csodákhoz, és a Púrimtörténetben nincs is Deus ex machina jellegű csoda. Általában ezek az ún. „természetes csodák" körébe tartoznak. A Vöröstenger szétválasztását tekinti a zsidó hagyomány a legnagyobb bibliai csodatételnek /Peszáchim 118a/.

Bár a Talmud teli van legendákkal és csodatörténetekkel, melyek az arra legméltóbbak-nak jelentek meg /Táánit 21-25/, általánosan elfogadott az a nézet, hogy a csodák kora /valószínűleg a népnek, mint egésznek a javára szolgáló/ lejárt, mert „Azoknak jelentek csak meg, akik hajlandóak voltak magukat feláldozni az Örökkévaló Nevének megszentelése érde-kében, és mi nem vagyunk méltóak arra, hogy nekünk csodák jelenjenek meg." /Beráchót 20a; Táánit 18b; Szánhedrin 94b/

Tíz kisebb csoda mégis megtörtént a Második Szentély fennállásának idején /Ávot 5:5/. Köztük olyanok, pl. hogy senkit sem mart meg a kígyó vagy a skorpió Jeruzsálemben, hogy mindig lehetett szállást találni /ti. az ún. zarándok ünnepek idején/, és hogy az eső sohasem oltotta ki az oltár tüzét.

Tiltott dolog a csodákra támaszkodni /Peszáchim 64b/. „Nem szabad veszélyes helyre állni és azt mondani, hogy 'csoda fog velem történni', mert lehet, hogy nem fog megtörténni, és ha mégis, az levon az ember erényeiből" /Táánit 20b/. Az azonban, „akivel a csoda megtör-ténik, nem ismeri fel a csodát." /Niddá 31a/ Amikor a zsidó népet ért csodatétel helyére érke-zünk, különleges áldást kell mondani /Beráchót 9:1 és 54a/.

Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete c. könyvében így írt /Budapest, 1943. 306-8./:

„A Talmud szerint a csodáknak bizonyító ereje nincsen. Ha a csodás megnyilatkozás igazságot képvisel, akkor elfogadhatjuk azt; ha azonban a csodás tünemény hazug elveket akar bizonyítani, ügyet sem vetünk rá." /ibid. 306./

Rabbi Eliézer a bölcsekkel egy jogi kérdésben vitát folytatott. A bölcsek nem akarják el-ismerni igazát, mire a sértett mester így kiáltott fel: „Bizonyítson mellettem az a jánoskenyér-fa!" - és kimutatott a tanház udvarán álló fára, mire a fa gyökerestül kiszakadt a földből, és a magasba emelkedett. A bölcsek így feleltek: „Nem adatik bizonyíték egy jánoskenyérfából." Rabbi Eliézer újra szólt: „Bizonyítson mellettem a vízcsatorna!" - és íme szavára a csatorna vizei felfelé áramlottak. A bölcsek ezt mondták: „Nem bizonyíték a vízcsatorna sem." Rabbi Eliézer a ház falát hívta tanúnak Igaza mellett. A ház falai meghajoltak, és beomlással fenye-gettek. A bölcsek azonban rendíthetetlen nyugalommal mondták: „A ház falának sincs bizo-nyító ereje." Ekkor égi hang szólalt meg: „Miért vitáztok Rabbi Eliézer ellen? Erre felállt Rabbi Jósuá és így szólt: Nem az égben vagyon /ti. a jogi döntés alapja/, mi nem törődünk az égi hanggal." /Bába Meciá 59b/

A csodával nem lehet és nem szabad hamis tételt, helytelen jogi következtetést, az érte-lemmel ellenkező, abszurd tanokat bizonyítani. A földi dolgoknak az elbírálása az emberi értelem hatáskörébe tartozik, a csodát ilyen viták elbírálásába bevonni helytelen dolog, mert a csoda sem változtathat az igazságon.

Rabbi Abánu Rabbi Jochánán nevében mondta: „Ha azt mondja a próféta... légy bálvány-imádó, még ha a napot az égboltozat közepén megállítja is, akkor se hallgass rá!" /Szánhedrin 100a/ A rabbinikus felfogás nem ismeri el a természetfölöttinek tartott jelenség igazságképző illetékességét és bizonyító erejét /Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete. Budapest, 1943. 308./.

A púrimi lakomán, vigasságon két mester olyan sok italt fogyasztott, hogy ítélőképessé-güket teljesen elveszítették. Az egyik mester alkoholos indulatában megölte a másikat. Ami-kor kijózanodott, meglátta barátja holttestét. Az Örökkévalóhoz könyörgött, hogy tegyen cso-dát és keltse életre társát. Az Örökkévaló meghallgatta kérését és feltámasztotta a holtat. A következő évi púrim alkalmával a bortól megmámorosodott és gyilkossá lett mester ismét lakomára hívta barátját, egykori áldozatát. Barátja azonban szabadkozva, így hárította el a meghívást: „Nem minden órában történik csoda!" /Megillá 7b/.

Jegyzet

A dolgozatban első részében előforduló héber bibliai könyvek és személynevek és azok-nak napjainkban szokásos magyar átírásai:
héber magyar
könyvek:
Berésít - 1 Mózes
Semót - 2 Mózes
Bámidbár - 4 Mózes
Devárim - 5 Mózes
Jehósuá - Józsue
1-2 Meláchim - 1-2 Királyok
Jesájáhu - Izaiás
Jirmejáhu - Jeremiás
Jechezkél - Ezékiel
Jóná - Jónás
Tehilim - Zsoltárok
Dániél - Dániel
Ijób - Jób
személynevek:
Ávrahám - Ábrahám
Szárá - Sára
Móse - Mózes
Élijáhu - Illés
Elísá - Elizeus
Náámán - Námán
Ávimelech - Abimelek
Dátán - Dátám
Avirám - Abirám
Tóvijáhu - Tóbiás
(Befejező része a következő számban.)

Novák Attila: A családi gyökerek

A családi gyökerek mindenki útját meghatározzák, s ez Theodor Herzlnél is így volt. A Herzl-család mind a két ága máshonnan érkezett Magyarországra. Herzl anyja, Jeanette Diamant 1837 júliusában született Pesten. A Diamant-család, mint oly sokan a magyar zsidók közül, Morvaországból és Szlovákiából származott. Bár erre forrásaink nincsenek, úgy tudni, hogy az első Diamant 1683-ban, katonaként érkezett a Rajna-vidékről Magyarországra. Theodor Herzl egyik nagybátyja, Wilhelm Diamant pedig részt vett az 1848/49-es forrada-lomban, és a főhadnagyságig vitte a ranglétrán. Jennette apja, Hermann Hirsch Diamant jó-módú textilkereskedő volt. A lelkileg kissé instabil, de sikeres és gazdag Diamant-család több vonását is örökölte Herzl. Álmodozó, melankolikus tekintete, sötét szeme minden bizonnyal anyai örökségének része. Szellemiségében is sokat köszönhet anyjának, aki a német kultúra elkötelezett híve volt, és gyermekeibe is megpróbálta azt beleplántálni. Herzl regényeiben többször is megörökítette anyját, a Das neue Ghetto (Az új gettó) Sámuelnéja (Frau Sámuel), vagy az Altneuland („Ősújország") Dávid anyja alakjában a Jeanette Diamantról mintázott domináns női egyéniség jelenik meg.

Herzl apja érdekes famíliából származott. Sokan - így az egyik életrajzírója, az algériai eredetű francia zsidó André Chouraqui is - szefárdnak tartotta a családot, ugyanis Theodor Herzl nagyapja, Simon a Belgrád melletti Zimonyból (Semlin) jött Magyarországra. Azonban a kutatások bebizonyították, hogy a család eredetileg Morvaországból származik, és onnan került le délre. A szefárdizmus, azaz a spanyol-portugál eredetű szefárd zsidósághoz való kö-tődés tudata sok askenázi családban jelen volt: szégyellvén a „halzsíros atyafiságot", inkább spanyol-portugál zsidóknak vallották magukat. A szefárdok egyébként mind a mai napig na-gyon büszkék eredetükre, nagy szefárd tudósoknál szokásban volt a levél végére odabiggyesz-tett héber betűrövidítés, a sza-mech-tet, azaz a „szfaradi tachor" („tiszta szfaradi") megjelölés, ami a szefárd etnikai tisztaságra utalt. A zsidó hagyományban egyébként már régtől jelen van az etnikai puritás hagyománya, a babilóniai zsidóság aranykorában is megkülönböztettek tisz-ta és kevert zsidó területeket, a XIX. században pedig az arisztokráciával nem rendelkező ke-let-közép-európai zsidóság saját nemességre törekvő vágyait öltöztette a grandeur, ugyanak-kor arisztokratikusnak tekintett szefárd zsidóság álruhájába.

Herzl szefardizálása

A XIX. század második felében pedig (és nem csak zsidóknál) egész Közép-Európában, főleg a Monarchiában végigsöpört a mór stílus. A Kelet egyrészt „érdekes" és jórészt ismeret-len volt, másrészt a spanyol zsidó-arab aranykorra gondolva sokan vallás és tudomány har-monikus együttélését, a kultúra felívelését és egyfajta korai „liberalizmust" találtak meg „visszafelé" a történelemben A múltbatekintő idealizálásból mór kupolák, díszes, keleties ornamentikák születtek. Ludwig Förster, a Dohány-utcai és a szegedi zsinagóga tervezője, de mások is, mint a budapesti Rumbach-utcai zsinagóga tervezője Ottó Wagner, ezen elképzelés szerint alkották meg (később) zsidó „templomaikat", melyek ráadásul még a magyarok „kele-ti" származására is jól rímeltek. Herzl szefardizálása pedig később komoly politikai jelentő-ségre tett szert, mert az Izraelbe az 1950-es években bevándorolt (és csak részben) szefárd észak-afrikai zsidóság identitását úgy próbálta még hangsúlyosabbá tenni, hogy etnikai mó-don próbált csatlakozni az egyébként askenázi csinálmánynak tekintett cionizmushoz. E jó-részt iszlám kultúrájú zsidóság egyébként teljesen más, közel-keleti elemeket vitt be a zsidó állam életébe, és nem olyanokat, amilyeneket Herzl megálmodott.

A Herzl-család mindenesetre már több generáción keresztül élt délen. A családot eredeti-leg minden bizonnyal Leibl vagy Loebl néven illették, ez változott később Herzre és Herzlre (a szív héberül: „lev"). A Herzl nevet megvásárolták, a Loebl pedig előnévvé változott. A névváltoztatásnak konkrét oka is volt, III. Károly 1726-os rendelete következtében a zsidó családokban csak a legidősebb fiú házasodhatott, ezért változtatták meg a nevet, hogy ezen a sanyarú állapoton változtassanak. A Herzl-család 1739-ben Belgrádból Zimonyba költözött, amikor az osztrákok arra kényszerültek, hogy Belgrádot átadják a törököknek. 1753-ban a család letelepedési jogot kapott.

Simon Loew Herzl, Theodor nagyapja sokgyermekes családból származott, és a család több tagja nem maradt meg mindenáron zsidónak. Bár Simon élete végéig megtartotta a ha-gyományt, például a zsidó újév, Rós Hasana napján sófárt fújt a zsinagógában és Jom Kippur-kor is elmondta a Kol Nidré („Minden fogadalom") kezdetű ősi, archaikus csengésű arámi nyelvű imát, bátyjai már korántsem voltak annyira hűek régi vallásukhoz. Moritz és Heschel Herzl még az 1850-es években görög ortodoxnak keresztelkedtek „ki". Simon nagyapa pedig elvette a zimonyi illetőségű és nem túl gazdag Rebecca Bilitzet, hogy a kor hagyományai sze-rint népes zsidó családot alapítson meg.

Visszatekintve a félmúltból, Zimony bizony többnek bizonyult kellemes délvidéki em-léknél. Simon nagyapa ugyanis tanítványa volt kora egyik kiemelkedő szefárd ha-chamjának (talmudtudós, bölcs), a „cionista" (akkor még nem így hívták) gondolatokat hirdető Juda Hai-Alkalaj (1798-1878) rabbinak. A szarajevói születésű nagy tudású tanító, akiről Jehuda Burla, izraeli író „Vágyak és küzdelmek" címmel regényt írt, Cvi Hirsch Kalischer rabbival és Moses Hessel együtt a modern politikai cionizmus legfontosabb szellemi előfutárának számít. Alkalaj rabbi Minhat Jehuda (Júda ajándéka) című művében a zsidó hagyomány fogalmi rendszerébe ágyazva, nemzeti programot fogalmazott meg. Véleménye szerint a Messiás eljö-vetele nem egyik napról a másikra fog lejátszódni, hanem hosszabb folyamatként fog megva-lósulni. A zsidó tradíció két Messiást ismer; az első József Fia Messiás, aki részt vesz Góg és Magóg harcában, visszahódítja Izrael földjét, majd elesik a csatában. A másik, Dávid Fia Messiás pedig bevezeti népét az ígéret Földjére. Alkalaj álláspontja szerint József Fia Messiás nem személy, hanem processzus, ennek tartalma pedig a területszerzés Palesztinában. Más, praktikus szempontokat is felvetett: szerinte mindenkit meg kell tanítani a beszélt héber nyelvre, és zsidó alkotmányozó nemzetgyűlést kell létrehozni. A rabbi a tradíció köntösében adta elő mondandóját, azaz - miközben új gondolatait megfogalmazta - vigyázott arra, hogy bibliai és talmudi forrásokkal támassza alá minden állítását. Erre nemcsak azért volt szüksége, mert hogyha kerülni akart bárminemű konfliktust a rabbinikus világgal, akkor bármiféle újí-tásnak, héberül hiddusnak (mely elsősorban a halachikus, azaz a joganyagra vonatkozik) csak és kizárólag a zsidó tradíció keretén belül volt szabad elhangoznia, de azért is, mert Alkalaj rabbi - aki élete végén kivándorolt Palesztinába - maga is csak e hagyomány szótárát használ-va volt képes beszélni.

Alkalaj rabbi látomásának helyszíne Palesztina, a Török Birodalom meglehetősen fejlet-len tagja volt. Déli része az önállóbb Jeruzsálemi körzet, vagy törökül mutasarriflik, északi körzete pedig a bejrúti vilajethez, míg a Jordán folyón túli része a damaszkuszi vilajethez tar-tozott. 1880 és 1905 között 20-25.000 orosz és román zsidó áramlott be Palesztinába, vagy ahogy a zsidók mondták, Erec Jiszraelbe. Alkalaj egyébként sok országban megfordult, hogy propagálja eszméit, és Erec ]iszráel Betelepítését Célzó Társaságokat szervezett, cionista röp-irata pedig 1852-ben angolul is megjelent.

A Herzl-család tehát, a téves közfelfogás ellenére askenázi volt, azonban Zimonyban él-tek, és így nem tudták magukat kivonni a Balkán újjáéledő nemzeti mozgalmainak hatása alól. A Minhat Juda szerzőjére óriási hatást gyakorolt Görögország 1829-ben elnyert függetlensé-ge, pedig ez csak kezdete volt a török uralom visszaszorulásának és a balkáni nemzeti államok megalakulásának. A Balkánon, csakúgy, mint a világ más térségeiben, Anglia és Franciaor-szág egyre erősebben volt jelen, és maga mögé utasította a régi birodalmakat, az oroszokat és a törököket. Ráadásul a világ felosztásáért folytatott küzdelemben a nyugati technika termékei kezdtek legalább olyan súllyal latba esni, mint Oroszország és Törökország óriási embertö-megei.

Herzl apja, Jakab (Jacob) (1835-1902) szüleinek harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Tizenegy éves koráig látogatta a zimonyi chédert, a tradicionális, kizárólag vallási ismereteket nyújtó zsidó elemi iskolát, majd négy osztályt a német iskolában végzett. Fiatalon Debrecenben telepedett le, később, 1856-ban Pestre költözött. Élete szerencsésen alakult: a szállítmányozási és bizományosi üzletben komoly sikereket ért el. Magánélete is jó fordulatot vett, elvette Hermann Diamant lányát, Jeanette-t, és ezzel is vagyonát gyarapította. Az 1873-as gazdasági válság idején az egyik vállalkozása tönkrement, és meglehetősen sok pénzt vesz-tett, ugyanakkor volt ereje az újrakezdéshez, így élete végéig képes volt arra, hogy anyagilag támogassa a fiát.

A házaspárnak két gyermeke született, az első, Pauline 1859-ben, míg őt Herzl Tivadar követte, aki 1860. május 2-án látta meg a napvilágot és a Benjámin Zeév héber nevet kapta.

Herzl gyerekkora: Pest-Buda felvirágzása

A Herzl-család Tabak-gasse-i lakásának helyt adó ház helyén ma, szorosan egybeépülve a Dohány-utcai zsinagógával, a Zsidó Múzeum épülete helyezkedik el. Az épületek együtt hatalmas komplexumot alkotnak, jelenleg itt helyezkedik el a magyarországi neológ zsidóság hitközségi központja. A pesti születés ténye persze még nem garantálja a szülőhelyhez fűződő emocionális vagy intellektuális kötődést. Herzl 1889-ben a londoni Jewish Chronicle-ben meglehetősen nagy távolságtartással nyilatkozott pesti szülőföldjéről: „1860-ban születtem Budapesten, ahhoz a zsinagógához közel, amelyikben a rabbi nemrégiben a legkomolyabban bírált azért, mert becsülettel több megbecsülést és szabadságot próbálok meg szerezni a zsi-dóknak, mint amennyivel ma rendelkeznek. Húsz évvel később a „Kiadó" felirat jelent meg annak a Dohány-utcai háznak a kapuján, ahol először megláttam a napvilágot". (Idézi: Handler, 1983.) Az ilyen és ehhez hasonló memoárrészletek csak arra szolgáltak, hogy alapot adjanak többek - így Amos Elon izraeli író - által is a „pesti német fiú''-ként ábrázolásának, ami nem fedi a valóságot. Pest akkor már nem volt „német város". A Nemzeti Színházat töb-ben látogatták, mint a pesti német színházakat, és több rangos magyar irodalmi lap is műkö-dött a városban, mint például Jókai Mór lapja, A Hon. Jókai és Herzl Jakab egyébként ismer-ték egymást, hiszen Jókai noteszeiben az 1870-es évek elején többször is előfordult Jakab papa" neve. Másrészt Herzl nagyon is kötődött Budapesthez, és bár később, 1878-ban a csa-lád Bécsbe költözött, de Pauline nővére halála után minden évben felkereste pesti sírját. Ami Herzl-nek a magyar fővároshoz fűződő ambivalens viszonyát illeti, nos, ennek komoly oka volt. Herzlt nemcsak rabbik kritizálták, hanem komoly színházi kudarcok is érték Budapesten, ezért viszonya nem „a" magyarokhoz vagy Magyarországhoz, hanem a város zsidó vezetőihez és színházi uraihoz volt feszültségekkel terhes. Élete végéig tökéletesen beszélt magyarul, és az ország újjáéledő és sokféle irányultságú modern magyar kultúráját is jól ismerte. Bár Israel Zangwill, angol zsidó író, a későbbi territorialista mozgalom atyja Herzl magyar „képzelőerejérői" beszélt, az „alapító atya" magyarsága megkérdőjelezhető. Identitása ugyanis nem kizárólag a magyar tájhoz, de nem is az osztrákhoz (ha van ilyen) kötötte, hanem Buda-pesthez és Bécshez. Azt is mondhatnánk, hogy közép-európai bécsi zsidó identitással rendel-kezett, de ennek legalább annyira a részét alkotta a gyermekkorban megismert magyar, mint az osztrák-német irodalom és kultúra, hiszen elsősorban írói öntudattal rendelkezett.

A lakosság 20 százaléka zsidó volt

Herzl a gyarapodás éveiben lépett be a történelembe, szülővárosa Európa egyik legdina-mikusabban fejlődő metropolisza volt. Rohamos magyarosodása modernizációját pedig nem hogy nem késleltette, hanem párhuzamosan együtt haladt vele. A pestbudai glóbusznak már ekkor megmutatkozott egy határozott jellegzetessége: erősen központosított, ugyanakkor a nemzeti öntudatot növelő kísérletek teremtettek ezen a tájon óriási és tágas köz-, és magán-épületeket. Az Európához, illetve a világhoz való minél előbbi fel- vagy visszacsatlakozás igénye, egy nagy felzárkózási kísérlet hozta létre azt a modern, lüktető metropoliszt, amely a Herzl-családnak is otthont adott, és amely tárt kapukkal várta a vidékről beáramló, etnikailag és vallásilag heterogén emberek népes seregét. Elég csak figyelemmel kísérni a város lakos-ságának gyarapodását. 1851-ben 178.000, 1870-ben több, mint 270.000 ember lakta az akkor még mindig Pest-Budának nevezett urbanizációs központot. 1890-re Budapest lakossága kö-zel félmillió volt, és évente újabb és újabb betelepülők növelték a városi lakosok létszámát.

A Herzl-család, amely a magyarországi zsidóság asszimilálódott rétegéhez tartozott, nagy zsidó közösség közepette élt a városban. A zsidók Pesten majdnem a lakosság húsz százalékát alkották, ami tetemes létszámot, több mint negyvenezer főt jelentett. A közösség jó részének magyarosodási szándékát jelezte a hitközség kebelében létrejött MIKÉFE, azaz Magyar Izrae-lita Kézműves- és Földmívelő Egylet. A forradalom, melyben oly sok magyar zsidó részt vett, valamennyire kárpótolni akarta őket a korábbi diszkriminatív gyakorlatért. Az 1849-es szege-di országgyűlés, cserébe a tömeges zsidó részvételért, emancipálta a zsidókat, de mivel idő nem volt rá, törvényerőre sohasem emelkedett. A forradalom letörése után, az abban való részvételük miatt, kollektív büntetés sújtotta a magyar zsidókat, tekintélyes summát, egymil-lió-kétszázezer forintot róttak ki rájuk, melyet aztán később, Ferenc József jóvoltából a Rabbiképző építésére fordíthattuk. A magyarországi zsidóság nagy része a magyar asszimilá-ció mellett voksolt, és erre az Izraelita Magyar Egylet képében szervezetet is létrehoztak, mely a zsidó iskolák magyarosításáért szállt harcba. Az 1867-es emancipációs törvény egyen-jogúsította a zsidókat, mint egyéneket, de nem mint közösséget, erre 1895-ig várni kellett; ekkor viszont, hasonlóan a katolikusokhoz, reformátusokhoz és az evangélikusokhoz, rende-zett helyzetbe jutott a zsidóság: „bevett" vallás, „történelmi egyház" lett. A zsidó közösséget mélyen érintette az 1868-as országos zsidó gyűlés: itt világosan kettévált a belső életében csak a XVI. századi halachikus kódexre, a Sulchan Aruchra támaszkodó ortodoxia és az azt megre-formálni, illetve a modern élet kívánalmaihoz alkalmazkodni óhajtó neológia. A zsidók nö-vekvő társadalmi befogadottságát jelzi, hogy Wahrmann Mór személyében zsidó országgyű-lési képviselője lett a magyar parlamentnek. Fontosságát, súlyát az is mutatta, hogy ő volt az a pesti képviselő, aki benyújtotta a város egyesítését célzó törvényjavaslatot. Herzl Jakab, aki-nek vagyonát a híres rokon, Heltai Jenő többszázezer forintra becsülte, nagy gondot viselt fia nevelésére. Heltai Jenő apja, Salamon testvére volt Herzl Jakabnak, innen eredt a rokonság. Herzl Jakab családja a kor szokása szerint magánnevelőt, egy Iricz Adolf nevű fiatal joghall-gatót vett fel Herzl Tivadar mellé, aki napi egy órában tanult írni-olvasni. A gyermek fogé-konyságát bizonyítja, hogy pár héten belül már magyarul, németül és franciául írt néhány sort a szüleinek. A gyermekkorában csak Dórinak becézett Herzl Tivadar 1870-ben kezdte meg tanulmányait a Pesti Városi Főreáltanodában, ahol - saját bevallása szerint - „a modem tudo-mányokra helyezték a fő hangsúlyt. Abban az időben de Lesseps volt a nap hőse, és én kidol-goztam egy tervet egy másik földnyelv átvágására". Ferdinánd Lesseps az 1869-ben átadott Szuezi-csatorna építője volt, és ő vezette azt a Panama-társaságot, mely később korrupciós ügyeivel oly nagy veszélybe sodorta nemcsak a francia zsidóságot, de a francia demokráciát is. Mindenesetre Herzl már ekkor jelét mutatta a modern technika iránti rajongásának, s ez a tulajdonsága (mely azért sohasem társult szakértelemmel) élete végéig megmaradt. Ugyanak-kor nem szabad azt elfelejtenünk, hogy ez a vonása csak kora egyik legfontosabb vonását in-teriorizálta, és ez a „bensővé" vált „külső" vonás egyébként is találkozott az iskola erős ter-mészettudományos oktatásával.

Bár-Micvó rítusok

A pesti Reáltanodát 1855-ben alapították, és 1861-ben változott át az oktatás nyelve né-metről magyarra. A gimnáziummal ellentétben, hat osztályos volt, a tanévet pedig négy ne-gyedévre osztották. Herzl Tivadar nem volt rossz tanuló, bár kiemelkedő tanulmányi eredmé-nyeket sem mondhatott magáénak. A későbbi történtek fényében bizarrnak tűnik, hogy nem volt különösebben erőssége a vallási stúdium, és csak a második évben javította fel lényege-sen eredményét. Andrew Handler véleményével szemben, aki lehetségesnek tartotta, hogy egyáltalán nem is volt bár-micvója („a törvény fia": 13 éves korban lezajló zsidó „férfiváavatási szertartás", melytől kezdve kötelező a zsidó vallási parancsok betartása), Heltai Jenő, családi elbeszélésből határozottan idézi: „Arra emlékszem, hogy édesapám még felnőtt koromban is beszélt Tivadar Bar-Micvájáról, amelyet a nagytemplomban tartottak. Tivadar volt a Maftir. Erős, acélos hangon énekelte az ősi dallamot, amelyre Iricz Adolf hit-oktató tanította. Akkor már a Mária Valéria utcai Thonet-házban laktak Jakab bácsiék. Annyi szobájuk volt, hogy én azt meg sem tudtam számolni. Ez a sok szoba mind tele volt vendéggel a Bar-Micva ünnepélyen, amelyen Tivadar,- mint ahogy szüleim neki magának később is sok-szor említették - megható, saját szerzeményű versét olvasta fel..." (Zsoldos Andor, 1981.) A bár-micvó szertartás Közép-Kelet-Európában más és más rítus szerint zajlott. Magyarorszá-gon általában a születésnapot követő hétfőn vagy csütörtökön tartották az ünnepséget, mely-nek keretében a gyermek maftir lett, azaz őt érte az a megtiszteltetés, hogy a tóraszakasz fel-olvasása után következő prófétai olvasmányt, a haftarát felolvasta. Ennek megtanulásához nem kellett nagyon héberül tudni, hanem, mint valószínűleg a fenti esetben is, bemagoltatták a gyerekkel a szöveget. A Herzl-család egyébként nem volt túlzottan vallásos, bár Jakab min-den péntek délután elment a zsinagógába, hogy köszöntse „Szombat Királynő" bejövetelét, és utána otthon a hagyományos ünnepi vacsorával tette emlékezetessé a napot. Arra azonban semmilyen jel nem utalt, hogy szigorúan betartották volna a vallási előírásokat, inkább egyfaj-ta vallási minimumot tartottak meg, ami viszont éppen megfelelt a hagyomány abszolút szigo-rától elszakadó, de az asszimiláció hosszú útjának egyáltalán nem a végén tartó átlagos pesti neológ zsidó vallásosságának. A család társadalmi közege szintén a zsidóság volt, az embe-rekkel kialakult érintkezési kötelékeiket ekkor még meghatározta a régi rítusközösség, bár a kor viszonylagosan befogadó volt az ország „hasznára" lévő zsidókkal, és ez már csökkentette a zsidók és nem-zsidók társadalmi és társasági távolságát.

Több magyar nyelvű írása volt

Herzl szervezési készsége már korán megmutatkozott. 1874 februárjában, iskolájában Wir néven alapított testvérével, valamint Wilhelm Diamant nevű unokatestvérével együtt iro-dalmi társaságot. A társaság alapszabályait is ő dolgozta ki; ő volt az elnök, míg a titkár Isidor Deutsch lett. Az 1874 áprilisáig működő kör erősen a német nyelvű irodalom hatása alatt állt, elsősorban a Magyarországon született német költő, Nikolaus Lenau és Hölderlin hatása érvé-nyesült. Ülésein a tagok a saját írásaikat is felolvasták, így Herzl több, németül írott műve is előadásra került. Ezek a következők voltak: Amazim és a Genius (legenda), A barátok (mese), Az elvarázsolt hárfa (mese), Párizstól Cambessáig (versek), Harc a bosszú jogáért (rajz), A tanár a pácban (tréfa), A bajusz (fordítás Arany Jánosból), A haldokló komédiás (vers), Ke-gyetlen gyilkosság (vers). A Herzllel foglalkozó óriási irodalom nagy része - Handler kivéte-lével - nem vesz tudomást a magyar nyelvű műveiről. Pedig több magyar nyelvű írást is maga után hagyott. „A világ első hegedűművésze" címűben egy 1714-es velencei versenyről írt. De megigézte őt Arany János és Vörösmarty Mihály is. Vörösmartyról „A magyar költő" című írásában a költőnek a halállal és a romlással való megigézettségét tárgyalta. Szintén fontos „Toldi Miklós" nevű munkája, mely Arany hatalmas művének összefoglalása. A Herzlben pusztán csak véletlenül és csak néha magyarul írót látók perdöntő bizonyítékot láthatnak ab-ban, hogy több dolgozata csak német tükörfordítás. Ugyanakkor több olyan magyar írása is van, mely nem ide sorolható, és amely magyar irodalom-, és kultúrtörténeti szempontból is értékelhető. „Az oxigén" című dolgozata az égés kémiai folyamatát taglalja, és azt is meg-vizsgálja, hogy az oxigénnek más nyelvekben milyen szó felel meg. Azt is megállapítja, hogy magyarul ez a szó az éleny. Megvizsgálja kémiai összetevőit és felsorolja azokat a tudósokat, akik hozzájárultak a felfedezéséhez. Más írásaiban egy közeli fürdőhelyen eltöltött vakációt ábrázol, valamint „visszarepül" a XVII. századba, és német tájon kalandozva az évszakok változásait rajzolja meg. A legszórakoztatóbb „A bölcsek köve (humoristicus novella)" című írása, melynek hőse egyetemi rektor és kémikus, aki egy csodálatos vegyülettel akarja fel-idézni a Föld szellemét. Erről Herzl Tivadar megjegyzi, hogy ez a „csoda" nem volt egyéb, mint az az igen kellemetlen szagú kalapzsír, melyet alföldi pásztorok használnak a legelésző marhák megvadítására, mégpedig úgy, hogy meggyújtják. Esszét írt Savonaroláról is, de ezt négy tervezet előzi meg, míg el nem készült a végleges verzió „Girolamo Savonarola" cím-mel. A „Catilina összesküvése" a romlott, erkölcstelen patríciusokat vádolja, míg az „I. Napó-leon"-ban a történelmi személyiség a legendával keveredik.

Ebből az időből két, apjának írt feljegyzés maradt fenn, ám később meglehetősen sokat írt gyakran üzleti úton lévő szülőjének. Újságírói vénája hamar megmutatkozott, korán elkez-dett lapokba is publikálni, a PesterLloyd-nak, a Falk Miksa által kiadott lapnak is írt. Egyéb-ként magyarul később is kiválóan tudott, és nem felejtette el a nyelvet; erre rokona, Heltai Jenő később visszaemlékezett: „Tivadar anyanyelve magyar volt, és mikor évek múlva talál-koztam vele, soha nem volt észrevehető magyar beszédjén semmiféle akcentus. Tökéletesen ismerte a magyar irodalmat, rengeteg magyar verset tudott könyv nélkül, mégpedig nemcsak azokat, amelyeket az iskolában kellett megtanulnia, hanem főképpen Arany Jánosnak, Petőfi-nek, Kiss Józsefnek igen sok versét..." (Heltai; Zsoldos A 1981)

Sok nyelvű tanárok, poliglott diákok

Herzl 1875 februárjában elhagyta a Reáltanodát, és később ezt az iskola antiszemitizmu-sával indokolta, melyet a magyar hátteret nem ismerők közül sokan (így Carl E. Schorske is) minden további nélkül elfogadtak. 1898-ban kiadott angol nyelvű „Önéletrajz"-ában („Autobiography") így vallott erről: „Akkor, amikor elvesztettem a logaritmusok és a trigo-nometria iránti (korai) olthatatlan érdeklődésemet, kifejezetten antiszemita tendencia uralko-dott a Realschulé-ban. Egyik tanárunk a „pogányok" szó jelentését megvilágítva, a követke-zőket mondta: Ezek között vannak a bálványimádók, a mohamedánok és a zsidók. Ezután a sajátos okfejtés után elegem lett a Realschulé-ból és inkább ehelyett olyan intézményben akar-tam tanulni, ahol humaniórákat is tanítanak". Herzl, aki máskor is hajlamos volt arra, hogy utólagos szellemi állapotait vetítse vissza a múltra, és döntései megokolására kulturális-történeti genezist konstruáljon meg, itt minden bizonnyal nem mond igazat. Valószínűleg ar-ról volt szó, hogy a logaritmusok terén megmutatkozó fogyatékossága miatt vitték át, vagy a saját elhatározásából választotta a humántárgyak oktatására sokkal nagyobb hangsúlyt helye-ző gimnáziumot. Herzl már idézett önéletrajzi részletével azt akarta bebizonyítani, hogy ő az „örök antiszemitizmus" által már gyermekkorában érintett személy, valamint hogy az olvasók egy művelt német kultúrájú osztrák zsidó, és nem egy magyar patrióta írásait olvassák.

Herzl Tivadar tanulmányait a „Pesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgymnasium"-ban folytatta tovább. Az 1822 decembere óta működő iskolában 1861-ig a tanulók megválaszthat-ták, hogy milyen nyelven válaszolnak a tanáruk kérdéseire. A következő évben az evangéli-kus Presbitérium memorandumot küldött a Pesti Izraelita Hitközség központjához, kérve, hogy jelöljenek ki az iskolába egy olyan vallástanárt, aki tud magyarul, mert az összes zsidó diák már tud a nyelven. Az iskolát azért preferálták a zsidó diákok, mert a katolikus gimnázi-umok szigorú rendelkezései miatt főleg ide jöhettek, ezért kifejezetten zsidó iskolának számí-tott.

És jött Istóczy, az antiszemita

Herzl első bizonyítványa 1876 februárjából származik, és általában jó tanulónak mutat-kozott, 1877 júniusára viszont sokat esett jegyeinek az átlaga. Az ok abban rejlik, hogy az ekkor még kizárólag írói identitással rendelkező kamasz Herzlnek rengeteg idejét vette el a betűkkel való foglalatoskodás. Nem csak Falk Miksa lapjába, de Silberstein-Eötvös Adolf orgánumába, a Pester Journalba is írogatott. Ekkor már a bécsi Leben című hetilapba is meg-megeresztette szarkasztikus tudósításait a budapesti országgyűlésről, melyek méltó elődei voltak szellemes francia parlamenti tudósításainak. A gimnáziumi évekről romantikus és vi-lágfájdalommal telített emlékei voltak Herzlnek. Egy 1882-ben keletkezett irodalmi skiccében („In meiner Vaterstadt"; „Szülővárosomban") erről így írt: „A gimnázium a költői évek bor-zasztó érzésével és titkos örömével, amelyet az egyszerű és a nyárspolgár csak serdülőéveknek nevez … Az út, amely a város végéig vezet. Egykori barátommal gyakran ki-kijártam arra, ha szép volt az idő. Hogy miért? Részben, hogy a cigarettázás szenvedélyének hódoljunk, másfe-lől pedig — költőien szólva — hogy nézzük a naplementét és hogy akkori bizalmasommal be-szélhessek..." Egyik volt iskolatársa pedig így emlékezett vissza rá, a koraérett kamaszra: „Fekete és nyurga, bár elegánsan öltözött fiú, mindig sziporkázóan szellemes, és annak elle-nére, hogy humornak és viccnek a kedvelője, általában meggondolt, ironikus, sőt szarkaszti-kus. Ezek a tulajdonságok természetesen nem tették őt népszerűvé, bár népszerűtlen sem volt".

A Herzl-családot 1878. februárja legelején óriási tragédia érte. Pauline, Dóri testvére, aki szabadidejében amatőr színésznő volt, tífuszban meghalt. A későbbi Altneuland („Ösújország") című regény Mirjamját minden bizonnyal nővéréről mintázta Herzl Tivadar, akinek a halálát akkor még nem érezte át. Pauline halála véglegessé tette a család elhatározá-sát, hogy Bécsbe költözzenek. Dóri itt magántanuló lett, majd 1878 júniusában visszatért Bu-dapestre, hogy letegye a vizsgáit, majd a záróvizsgát. A legjobb eredményt vallásból és né-metből érte el, míg görögből, matematikából, történelemből és földrajzból csak „sufficiens" („elégséges") sikeredett. Júliusban megkapta kézzel írott, latin nyelvű érettségi bizonyítványát is, a „Testimonum maturatis"-t. Ugyanezen év április 8-án mondta el Istóczy Győző antisze-mita beszédét a budapesti parlamentben. A két eseménynek látszólag semmi köze sincs egy-máshoz, de az biztos, hogy Theodor Herzl életében új szakasz kezdődött, és elszállt annak az esélye, hogy magyar író váljon belőle. A kizárólag a saját költői-írói-újságírói ambíciói meg-valósításával foglalkozó, a zsidó középosztályhoz tartozó, budapesti Herzl Tivadarból bécsi Theodor Herzl lett, akiről sejteni sem lehetett, hogy később mivé válik. A formálódó szemé-lyiség életének új szakaszához érkezett, a család pedig immár a császárvárosban próbálta elfe-ledni Pauline-t és a Tabak-Gassét, Budapestet és Debrecent.

Borsányi Schmidt Ferenc: A meditáció helye a zsidó szellemiségben

Nagyon kevesen hallottak a zsidó kultúra, s ebben különösen a zsidó vallás egy fontos szellemi-lelki gyakorlatáról, a zsidó szellemiség talaján létrejött és abból táplálkozó meditáció-módszerekről. Kevesen hullottak róla, még kevesebben ismerik. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a kabbala irodalmát és történetét, vagy olvasgatjuk a chaszid rebék történeteit, a személyükhöz és életükhöz, cselekedeteikhez fűződő legendákat, megtudjuk, hogy a zsidó hagyomány Igen jelentős, már a bibliai időkben is gyakorolt és ma is alkalmazott, a pszichét és a tudatot fejlesztő, iskolázó módszere a meditáció. Technikáját és nemzedékről — nemzedékre hagyományozott elméletét tekintve rendkívül kifinomult, kidolgozott támasza, előmozdítója az elmélyedt szellemi, és ezen belül a vallási életnek. Gyakorlása a próféták kora óta napjainkig töretlen, élő része a zsidó szellemiségnek, ennek ellenére manapság kevéssé ismert, mondhatnánk, rejtett kincse kultúránknak.

A zsidó meditáció napjainkban leginkább a kevésbé nyitott ultra-ortodoxiában és a korunkbeli zsidó reneszánsz mozgató ereje, a chaszidizmus különféle irányzataiban követhető nyomon. Ahhoz, hogy megérthessük a jelenkori, főleg kelet-közép-európai csekély ismertségének, elterjedtségének okát, hogy miért oly kevés ember - zsidó és nem zsidó egyaránt - hallott a zsidó meditációról, figyelembe kell vennünk néhány történelmi tényt és eseményt.

A II. világháború során, alig több mint hatvan esztendeje, a világ zsidó népességének 30-40 százalékát meggyilkolták. A jól ismert tény mellett azt is meg kell jegyeznünk, hogy a megsemmisített zsidó közösségeknek több mint 80, talán 90 százaléka a hagyományokat őrző vidéki lakossághoz tartozott. A Római Birodalom óta fennálló nemzedékláncolatokat, közösségeket nem egészen harmincpercnyi idő alatt semmisítettek meg. Ezeknek és a hasonló alapoknak a tragikus megszűnése, hiánya, az ősi hagyományok több évszázada folyamatos, töretlen átadásának hirtelen megszakadása felmérhetetlen károkat okozott a zsidó szellemiség, a tudás, az ismeretek fennmaradásában, különösen a kabbala és benne a zsidó meditáció és egyéb kontemplatív gyakorlatok továbbadásában.

A holokausztot nagy veszteségekkel túlélt közösségek figyelme és energiája elsősorban arra irányult, hogy a zsidó szellemiség, a zsidó vallási és közösségi élet alapjait újra lerakják és életben tartsák. Az életben maradt tanítókra elképzelhetetlenül nehéz munka várt, hiszen a megsemmisített családi kör, a családi háttér feladatait is magukra kellett vállalni. Munkájuk gyümölcseként új tanító-nemzedékek sarjadtak. A nem a régi követelmények, hanem a sürgető szükséglet alapján válogatott emberanyagból nőtt új tanítók az alapszintű ismereteket természetesen megfelelő módon terjesztették, de a magasabb diszciplínákat, elvontabb ismereteket, mint a meditáció elmélete és gyakorlata, már nem mindig a kívánatos szinten és formában adták elő, ha az effajta kérdések egyáltalán felmerültek a tanítás folyamán.

A zsidó vallás, a judaizmus, valóban ősi múltra tekint vissza. A legrégibb folyamatosan fennálló és élő, emberek milliói körében gyakorolt, megszakítás nélkül áthagyományozott vallási, szellemi és nemzeti tradíció. A kereszténység és az iszlám misztikus, elmélkedő hagyományainak nagy többsége a judaizmusból átvett gyökerekből sarjadzott. Ha áttekintjük a vallások történetét, nyilvánvaló, hogy a zsidó vallás már jó másfélezer éves múltat tudhatott maga mögött a buddhizmus keletkezésekor.

A judaizmus mélységes múltja, egyedülállóan gazdag szellemiségű hagyománya, történetének számos évszázada során több meditáció-módszer születéséhez adta meg az inspirációt, a tápláló szellemiség talaját és a megtartó keretet. A zsidó meditációs és szellemi gyakorlatoknak több, egymástól néhány vonatkozásban eltérő, különböző típusa, válfaja ismert. Ezek közül néhány cselekvő jellegével, míg mások a mélységes nyugalom, az elcsitult elme mozdulatlanságával tűnnek ki. A gyakorlatok egyike - héber nevén ávodá - e speciális jelentésében a szellemi és érzelmi kötöttségektől való megszabadulást tartalmazza, valamint annak képességét, hogy a végső valóságot, annak felfoghatatlan mélységeit akár intuitív módon - a szokványostól eltérő tudatállapotban - megláthassuk, abba beleláthassunk, vagyis felfoghassuk, helyesebben: átélhessük. Azok az utak, azok a módszerek, amelyek ilyen pszichés feltételeket eredményeznek, ilyen tudatállapotokhoz vezetnek, jelentősen különböznek egymástól. A Talmud egy helyén úgy találjuk, hogy az Örökkévaló szemében minden ember egyforma; a mindennapok valóságában azonban figyelemre méltó különbségek mutatkoznak az emberek között. Ez a tapasztalati tény magyarázza az elmélkedés különféle módszereinek kialakulását, amelyek figyelembe veszik az emberek között észlelhető lelki alkatok sokféleségét, illetve ezek igényei szerint; módosultak. A módszerek e többfélesége lehetőséget ad a lelki-szellemi átélés egy-egy embertípushoz leginkább illő, annak leginkább megfelelő útjának választásához.

A zsidó meditáció eredete

A zsidó meditáció gyökerei természetesen a Tanachban, a zsidó Bibliában találhatók. Ha csak a Tórát, Mózes öt könyvét tekintjük át ebből a szempontból, hamarosan kitűnik, hogy a Tanachnak már e kezdő és legfontosabb könyvei is bővelkednek a meditációra vonatkozó utalásokban. A zsidó meditáció kezdetei azonban] könnyebben nyomon követhetők, valamint a meditáció hagyományai sokkal teljesebb kifejtésre kerülnek a prófétai könyvekben. A „próféta" szó héber megfelelője: návi. A szó tövéből két olyan szó is alkotható, amelyek valamilyen vonatkozásban összefüggenek a próféták meditáció-gyakorlásával. A „návuv" (üresnek lenni) arra mutat, hogy a meditáló üressé válik az önös gondolatok, az énközpontú megnyilvánulások számára; egyénisége megszabadul egojának nyűgétől. A „návi" szóból alkotott másik fogalom a „nává", vagyis folyik, előre csörgedez. A próféta volt az üreges nád, a nádból készített furulya, amelyen keresztül áramlik az Örökkévaló szelleme és dallama.

Van egy másik kérdés, amire felvilágosítást kapunk a prófétáktól. A próféták -csakúgy, mint más archetipusos személyiségek - Ábrahám és Sára, teljesen megvilágosodott emberek voltak, azonban ez a magasabb szintű tudatállapot nem csökkentette a közösségük, a népük iránti felelősség érzetét. Az állandóan, folyamatosan érzett felelősség a „tikkun olám", vagyis a világ jobbítása, megjavítása iránt mindenkor a zsidó szellemiség, a zsidó misztikus gondolkodás alapvető részét képezte. Ez a beállítottság nemzedékről nemzedékre mélyebbre eresztette a gyökereit. A kabbala korai mesterei, tanítói szellemi törekvéseik a meditáció révén elért-átélt „felemelkedéseik" révén, amelyek eljuttatták őket a tudat olyan régióiba, amelyek messze túl helyezkednek el azon a szinten, amelyet általában „mochin gádlut"-nak, kiterjesztett tudatnak, vagy „megvilágosodásnak" neveznek, gyakran pszichikai, fizikai veszélyeknek tették ki magukat. Gondolataik, írásaik ismeretében azonban nyilvánvaló, hogy ezeket a törekvéseiket mindig és kizárólag az a magasztos vágy irányította, hogy a világ, az emberek megjavuljanak, és hogy siettessék a Messiás eljövetelét a világ érdekében.

A misztikus törekvéseknek és közöttük a meditációnak a Tóra szövegére épített ösvényét a társadalmi felelősségérzetnek és a misztikus fejlődés célkitűzésének ilyesfajta együttese jellemezte. Valakinek a szellemi szintjét, nevezetesen azt, hogy elérte-e a meditáció kitűzött és megvalósítható célját, a megvilágosodást, nem tudjuk anélkül vizsgálni, felmérni, hogy figyelembe ne vegyük e személy kapcsolatát barátaival, hozzátartozóival, munkatársaival, gyermekeivel és a közösséggel, amelyben él.

A zsidó hagyományban, a hagyományt követő zsidó életben a neves tanítókat és a prófétákat szinte lehetetlen kiragadni a körülöttük fennálló különféle társadalmi összefüggésekből, vagy elválasztani koruk és környezetük jelentős társadalmi kérdéseitől, gondjaitól. Ezt, és az ilyesfajta gondolatokat érzékelteti, fejezi ki teljes átéléssel Mikhá próféta könyve (6: 6-8.): „Mivel járuljak elébe az Örökkévalónak, hajoljak meg a magasság Istene előtt? Járuljak-e eléje égőáldozatokkal, egyéves borjakkal? Kedvét találja-e az Örökkévaló kosok ezreiben, olajpatakok tízezreiben? Oda adjam-e elsőszülöttemet bűntettemért, testem gyümölcsét lelkem vétkéért? Megmondta neked, ember, mi a jó s mit kíván az Örökkévaló tőled, ha csak nem azt, hogy jogot cselekedjél és szeretetet kedvelj és alázatosan járj Isteneddel!"

A szokványos szint fölé emelkedett szellemiség, a megvilágosodás könyörületesség és az igazságosság iránti elkötelezettség nélkül nem sokat ér. A „megvilágosodásnak", vagyis a meditáció tulajdonképpeni céljának zsidó értelmezése megköveteli, hogy a „megvilágosodott" ne érezze - ne helyezze - magát a sokak, vagyis a társadalom érdekei, szükségletei, igényei és gondjai fölé; szellemi kiemelkedése révén ne távolodjon el, ne szakadjon ki embertársai köréből. Ez a felfogás megtalálható és nyomon követhető a Tóra alapjaira épült ősi hagyományainkban, és ugyancsak jelen van napjaink zsidó gondolkodásában. Prófétáink nem szerzeteskolostorok biztonságot, nyugodalmat kínáló magányában éltek, hanem kivétel nélkül és mindenkor népük körében tanítottak, együtt viselték, érezték és gyakran szenvedték mindazt, ami a nép egészét érte, foglalkoztatta.

Ugyanezt mondhatjuk el a korai és a későbbi korok chászid rebéiről, és természetesen a ma közöttünk-körülöttünk élő, tevékenykedő chászidokról is. Ennek a családias jellegűnek nevezhető társadalmi és kulturális kapcsolatnak a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen kulcsfontosságú magatartásforma a zsidó meditáció és a hozzá kapcsolódó „megvilágosodás", vagyis a sikeres meditáció során létrejövő újfajta tudatállapot pontosabb megértése szempontjából.

Idáig eljutván eszmefuttatásunkban, jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon milyen volt, miképpen működött a zsidó meditáció a kezdeti idők gyakorlatában. A Tanakhban, a zsidó Bibliában fennmaradt szövegek, különösen a prófétai könyvek tanúsága szerint ez az ősi időkben gyökerező hagyomány számos módszert, lehetőséget ismert arra vonatkozóan, hogy miként emelje fel, hogyan juttassa magasabb tudatállapotba a meditálót. Ezek egyike volt a zene. A zene nyújtotta az egyik lehetőséget, mondhatnánk: segédeszközt arra, hogy a meditáló tudata, visszahúzódva a „köznapi" gondolatok, az ezekből eredő gondolatfűzések szövevényéből, az összpontosítottság állapotába kerüljön, hogy így megszabadulva a szokványos tudat szülte illúzióktól, ezek fölé emelkedhessen.

A chaszidizmus a zsidó zenének valóságos reneszánszát hozta. A misztikus mesterek, a kabbalát tanulmányozó és művelő rabbik számára a dallamok gazdag forrásai voltak a misztikus élménynek, telve voltak misztikus jelentéssel. A Zóhár, a kabbala legfontosabb könyve, gyakran szól a zenéről, a dallamokról. Ezt a mondatot is ott olvashatjuk: „A legmagasabb egekben van egy bizonyos templom, amelynek kapui csak a dal erejével nyithatók ki."

A C'fáton (Izrael) élt és munkálkodott kabbalisták - közöttük Jichák Lurijá, S'lo-mo Álkábec és Jiszráél Nádzsárá rabbik -több, széles körben ismertté vált dallamot alkottak, olyanokat, amelyeknek kedveltsége az évszázadok során is fennmaradt.

„Szolgáld az Örökkévalót örömmel, vidámsággal" - visszhangozzák a chászidok a Bá'ál Sém Tov kora óta. „Gyermek csak öröm révén születhet. Ugyanez vonatkozik - mondja a chaszidizmus alapítója - arra, aki azt szeretné, ha imái eredményt hoznának. Öröm kell, hogy áthassa a felajánlott imát!" Mózes ötödik könyvének (D'várim) azt a versét (16: 15.), amelyet a Tóra S'mi- i ni Áceret, a Sátrak Ünnepének nyolcadik, befejező napjára ír elő, a Best (Bá'ál Sém Tov) életünk mindennapjaira alkalmazta: „[...] meg fog téged áldani az Örökkévaló, a te Istened minden termésedben és kezed minden munkájában; és légy mindig vidám."

A zsidó meditáció korunkbeli nagy ismerője, Avram Davis említi egy írásában azt a Jeruzsálemi idős embert, aki éveinek súlya és láthatóan reumatikus természetű betegségeinek nem kevésbé nyomasztó terhei alatt görnyedten, Szimchát Torá ünnepén, a táncolók között termett, magához ölelt egy Tóra-tekercset (kb. 20 kg.), és táncolni kezdett. Lassú tánclépésekkel haladt körbe, mozdulatai egyre fürgébbek lettek, tartása kiegyenesedett. Lépései fokozatosan könnyebbé váltak, forgott a Tórával, magasan a feje fölé tartva a felöltöztetett szent tekercset. Arca lángolt, úgy lendült a zsinagóga kövezetén, mint egy suhanó fáklya.

A meditáció feladata, rendeltetése

Ha sorra vesszük a világ létező, élő kultúráit, s bennük a hozzájuk kötődő, általuk megőrzött meditáció-hagyományt, mindegyikükre jellemző, közös tulajdonságként összegezhetjük: a meditáció a tudat összpontosításának egy módszere. Rendeltetése, hogy a Lényeg meglátásának és a mindent felölelő, általános törvényszerűségek megértésének egy új, magasabb szintjére lendítse a tudatot, a felfogó elmét. A zsidó vallásban és a talaján felépült szellemi kultúrában a meditáció elsődleges, talán legfontosabb feladata, hogy „megnyissa a szívet" és felkészítse a tudatot arra, hogy éppen a meditáció szellemi-lelki folyamata révén közvetlenné válhat a kapcsolat az Örökkévaló és a halandó ember között. A nem rutinszerű, az átéléssel, a teljes és összpontosított figyelemmel (kávvánával) elmondott ima — a meditáció egyik módja -vezet az egyesüléshez (az általános vallástudományból ismert unio mysticához), amelyben a hétköznapok gondjaiban, törődéseiben, de még az örömeiben is elfáradt, eltompult emberi szellem - nevezhetjük léleknek is - találkozik Alkotójával. A vallási előírások megtartása és a hozzájuk való töretlen kötődés, a Tóra tanításának, szellemiségének szüntelen szem előtt tartása, végső soron a tudatnak ezt a fokozott összpontosítását is hivatottak segíteni, aminek legmagasabb, végső szintje a szüntelen ragaszkodás (az egyesülés) tudati állapota, a d'vékut.

A zsidó vallás több mint két évezredre visszatekintő legfontosabb megnyilvánulása, a folyamatos tanulás is ennek a szellemi-tudati állapotnak megvalósulását célozza.

Zsidó meditáció - modern világ

A zsidó történelem hosszú évezredei és töretlen vallási-szellemi hagyománya során a meditáció különféle formákat öltött, él több típusa, módszere alakult ki. Manapság általában három fő típusát különböztetjük meg:

1.) Felépített, külső irányultságú meditáció, hagyományos héber elnevezéssel: hiton'nut. Ennek lényege a valamely fizikai vagy mentális tárgyra irányított figyelem, s az így megvalósuló kontempláció, vagyis elmélkedés, amelyet megfelelő tudatállapot elérésekor már meditációnak nevezünk. A külső, tehát nem gondolati, vagy érzetjelenségként mutatkozó tárgy (fizikai vagy szellemi objektum) mintegy segédeszközként kerül alkalmazásra a figyelem megfelelő szintű összpontosítása, a magasabb rendű tudatosság létrejöttéhez. Ezt a fajta meditációt - mint már említettük — „külső" típusnak nevezzük, mert a meditáló egy kívül levő tárgyra - egy menórára, gyertyalángra, egy leírt szóra, a Tóra egy papírra vetett mondatára vagy éppen a Chumásban fellapozott oldalára - irányítja a tudatát. Ez a tudat kötöttségeitől való megszabaduláshoz vezet, hiszen nem arra a tudattartalomra irányul, összpontosul a figyelem, ami önmagában jelen van, hanem egy tőle független dolog, egy külső tárgy felé.

„Felépítettnek" is nevezzük ezt a típust, mert naponként és többször ismételhető, és minden alkalommal ugyanazt a mintát, azonos szerkezetet követi.

2.) Ezt a típust belső irányultságúnak nevezzük; héber fogalommal általában a „hitbod'dut" szóval jelöljük. A meditáló belülre, önmagába irányítja figyelmét; éber figyelemmel kíséri gondolatait és érzéseit, amelyek benne keletkeznek. Az ilyen típusú meditáció általában csendes, de nem feltétlenül kell, hogy csendben történjen. Míg a tudat szemlélődik önnön tartalmán, a benne alakuló képeken, gondolatfűzéseken, a száj utat engedhet az ima spontán szavainak, mondatainak is.

Gyakran idézik a braclavi cáddik, rabbi Náchmán ben Szimchá (1772-1811) beszélgetéseit Istennel, mint a hitbod'dut egyik legszebb példáját. A meditációnak ez a típusa arra irányul, hogy fokozza az áhá-vá, a szeretet erejét. Ezt úgy éri el, hogy a Boré' Báruch Hu-ra, a Teremtőre összpontosítja a tudatát, minthogy Isten ott lakozik minden ember lelkében. Ez azt jelenti, hogy átadjuk magunkat és feloldódunk a szeretet önkéntelen áramlásában.

3.) A meditáció harmadik típusa lényegét tekintve nem-irányított. Ez a módszer oly módon igyekszik megközelíteni a Végtelent, hogy nem veszi igénybe a meditáció végcéljához segítő eszközöket, az „utat" egyengető fogódzókat. Az Egyetlennel való egyesülést azonnal, s nem valamely, a tudatban végbemenő fokozatos történés eredményeként keresi. Valójában e meditációmódszerek mindegyike az Egységnek ezt az állapotát célozza meg, de a nem-irányított meditáció mellőzi az ösvényt simábbá tevő apróbb kitérőket és egyéb támaszként használható praktikákat. Ez a módszer maga a hirtelen, azonnali ráébredés, a keresett Valóság közvetlen tapasztalása.

A meditáció szintjei

A korunkbeli meditáció mesterek többsége az ismertetett három meditáció-típust általában két osztályba sorolja:

A.) Dinamikus vagy törekvő meditáció, amelyben a tudat aktív.

B.) Elernyesztő, elcsendesedő meditáció, amelyben a tudat a teljes nyugalom állapotába kerül.

A zsidó meditáció korábban említett osztályozása is kínál egy kettős csoportosítást:

1.) Az, amely a meditálót fokozatos szellemi kibontakozáshoz vezeti;

2.) Az, amelyik azonnali ráébredést, hirtelen belátást eredményez.

Aryeh Kaplan (1940-1983), a kabbala és a zsidó meditáció oly korán elhunyt tudós kutatója, számos kitűnő könyv szerzője azt hangsúlyozta, hogy a meditáció különféle módszerei a kabbala virágkorától kezdődően egy általános, közösnek tekinthető rendszerbe sorolhatók. A meditáló először a hágá-meditáció szintjére kerül, ami egy kívülre, a szubjektumon kívül lévő tárgyra irányuló kontempláció, elmélkedés. A meditáló tehát egy önmagán kívüli anyagi vagy szellemi tárgyra irányítja tudatát. Elcsendesíti, nyugalmi állapotba hozza elméjét, amihez segítségül hívhat egy ismételgetett dallamot, szót, hangot vagy egy tetszés szerinti tárgyat. Az elme így előálló nyugalmi állapotában közelíti meg a bitul (megszüntetés) állapotát, amit a szakszövegek az ego megsemmisítésének, megszüntetésének neveznek. A Talmud ezt a szellemi felemelkedést a „termek" vagy „paloták" metaforájával írja le. Ez a már ismert „fokozatosan előre haladó meditáció", amit dinamikus, vagy törekvő meditációnak is neveztünk, mert ebben a tudat aktív aspektusában van jelen.

Ahogy a meditáló tudata magasabb szintre emelkedik, a meditáció „szijách" nevű formájába lép. Ez a tudat kiürítését jelenti, ami a kabbala szimbolikájában és szóhasználatában úgy fogalmazódik meg, mint a tudat „elengedése" az ún. „paloták" egyikébe, vagyis a transzcendentális szférába. A szijách-meditáció tehát nem más, mint a tudat aktív „tisztára törlése".

A hágá- és a szijách-meditáció a gyakorlatban néha egybe olvad; a kabbalisztikus kifejezésmód ilyenkor a „belépés a pardészbe", vagyis a „gyümölcsöskertbe lépésről" beszél.

A meditációnak ezt a magasabb szintjét megfelelő mester irányítása, ellenőrzése nélkül nem ajánlott gyakorolni; a Talmud több helyen figyelmeztet erre.

A tanuló előrehaladása során alkalmassá válik a kávváná tudatállapotának átélésére.

Dov Baer, a mezericsi mággid (1704-1772), a chaszidizmus talán legjelentősebb mestere mondta: „Amikor magadra gondolsz, a semmi ('ájin, 'éjn) jelenjen meg tudatodban, és teljességgel feledkezz meg magadról. S akkor felül fogsz emelkedni az időn ...eljutsz oda, ahol minden egyenlő: élet és halál, óceán és szárazföld."

Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944-45)

1. A csillagos házak

A fővárosi zsidók elkülönítése

Budapesten a zsidó lakosság 1941-ben 184 453 fő volt, az összlakosság 15,8 %'át tette ki. Az 1941. évi XV. tc. alapján zsidónak minősítettek további 37 931, jiddis anyanyelvűnek pe-dig 408 személyt. Az 1944. március 19-i német megszállás után helyzetük gyökeresen válto-zott, májusban súlyosra fordult.

Május 3-án jelent meg az első rendelkezés a zsidók lakásainak összeírásáról, ezután a "tömörítésükre" irányuló előmunkálatok lendületet vettek. Endre László államtitkár június 9-én tartott értekezletet a belügyminisztériumban a "budapesti zsidók összeköltöztetésének ügyében". A megvalósítás végső formát Dorogi Farkas Ákos polgármester (16-án falragasz-okon megjelent) leiratában öltött, aki elrendelte, hogy a zsidók június 21-éig költözzenek ösz-sze az e célból sárga csillaggal megjelölt épületekbe. Intézkedése először 2600 házról szólt, s alaposan megbolygatta a főváros lakosságát.

A 21-i rövid, tarthatatlan határidőt 24-ére, szombat éjfélre tolták ki. A polgármester 22-én közölte a zsidók által lakható épületek kerületenkénti végleges listáját. Ezeket valamennyi utcai bejárat külső részén 51x36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű kanárisárga csillaggal kellett megjelölni, valamint "állandóan ép és tiszta állapotban" kellett tartani. A sárga csillag jelzés az adókerületi adószámviteli osztálynál volt beszerezhető.

A csillagos házak kijelölése nagy izgalmat keltett, számukat a hatóságok napok alatt 1840-re csökkentették. Az egykorú becslések szerint június 24-éig - az Eichmann SS-Obersturmbannführer vezette Judenkommando parancsára alakult - Zsidó Tanács legalább 170 000 zsidót költöztetett össze. (Közben közhírré tették: csillagtalan házban zsidó semmifé-le címen nem lakhat.) Az összezsúfolt zsidóknak családonként általában egy szoba jutott. Még egy szoba sem, ha a család négynél több tagú volt, és a szoba alapterülete nem haladta meg a 25 nm-t. Továbbá szobát kaptak a foglalkozásuk okán az orvosok, ügyvédek, mérnökök, ipart űzők. A csillagos házak keresztények lakta lakásait itt nem laknak zsidók! felirású, a székes-főváros címerével ellátott nyomtatvánnyal jelölték. Az összeköltöztetés, kényszerű lakáselha-gyás okozta megrázkódtatás több tucat - főleg idősebb - zsidó, köztük házaspárok öngyilkos-ságához vezetett.

A csillagos házaknak alig valamivel több, mint 10 %-a volt Budán. Ezek főként a Nap-hegyen, az Alkotás utcában, a Városmajor utcában, a Keleti Károly utcában és a mai Bartók Béla úton voltak. Óbudán a Vörösvári úton, a Bécsi úton, a Pacsirtamező utcában, valamint a Lajos utcában, az Ürömi úton és a Szőlő utcában.

Pesten a csillagos házak 70 %-át a Lipótvárosban, Terézvárosban és az Erzsébetvárosban jelölték ki. A többi kerületben elszórtan voltak "zsidóházak". Az épületekbe a zsidókat gya-korlatilag bezárták. Június 25-től a házak elhagyását először csak délután 14 és 17 óra között engedélyezték, később ezt enyhítették. Délelőtt 11 órától léphettek ki az utcára. Eletüket to-vábbi közlekedési és elkülönítési korlátozások, állandósult ellenőrzések nehezítették.

A csillagos házak mintája a Németországban 1939-ben kialakított Judenhaus-rendszer volt. Magyarországon ez módosult, a fővárosi zsidók túszként is számításba jöttek. A közpon-tosított gettó helyett a bombaveszélyes körzetekbe kívánták a zsidókat telepíteni, egyfajta védelemként az egész lakosságnak az 1944 áprilisától indult, kiterjedt légitámadásokkal szemben. Az erőszak nyomán a zsidók által kiürített, közel 19 000 lakást némi hivatali huza-vona után keresztényeknek utalták ki. (A visszamaradt bútort, felszerelést a zsidóknak nem volt szabad eladni, a keresztényeknek megvenni.)

A csillagos házakból a deportálást először a vidéki zsidóság kiszállítása után, júliusi ter-vezték. A június 26-i koronatanácson -nemzetközi tiltakozások, az ún. auschwitz jegyzőkönyv hatására - váratlan fordulat| történt. Horthy Miklós kormányzó kijelentette: "A budapesti zsi-dóság deportálását pedig szüntessék be!" Július elején a deportál; magyar megszállottal: Endre László és Bal László államtitkárok az SS tisztjeivel, az Eichmann kommandóval mégis a bu-dapesti deportálás előkészületeivel foglalkoztak Zászlószentelés ürügyén többezer csendőrt hoztak a fővárosba, akiket Horthy kormányzó főként az Esztergomról meglepetésszerűen ve-zényelt magyar páncéloshadtest főváros felvonultatásával távolíttatott el. A csillagos házak lakói július 8-ára ekként megmenekültek. (Az eseményt Koszorús Ferenc vezérkari ezredes márvány emléktáblája örökíti meg a Dohány utca 1. sz. épület falán.)

Az augusztusi deportálás elmarad

Az SS nem mondott le a fővárosi deportálásról, a semleges államok még Budapesten működő diplomáciai képviseleteinek kiállási azonban életmentő jelentőségű volt. Az SS elle-nében Krausz Miklós, a Jewish Agency for Palestina képviseletének budapesti vezetője és George Mandel-Mantello, San Salvador genfi főkonzulja nagy munkát végzett. Krausz a ma-gyar zsidók palesztinai kivándorlásának engedélyezéséért is sokat fáradozott. Carl Lutz, a budapesti zsidómentés egyik megalapozója és végsőkig kitartó személyisége volt segítségére. A svájci követségi tisztviselőnek nem volt ilyen hivatali megbízása. Erkölcsi meggyőződés-ből, humanitástól indíttatva cselekedett.

Július 24-én Weisz Arthur nagykereskedő fővárosi, Vadász utca 29. szám alatti házában (Üvegház) megnyílt a svájci követség Idegen Érdekeket Képviselő Osztályának kivándorlási irodája. Lutz támogatásával lendületes mentőmunka indult. A Sztójay-kormány határozata alapján névlisták készültek. Ezekre építve a minisztertanács által engedélyezett 7 000 személy helyett ugyanennyi családnak osztottak ki védlevelet. Mentőmunkát végzett a Svéd Vöröske-reszt is. Valdemar Langlet vezette budapesti irodája május óta menlevelet (Schutzbrief) adott az üldözötteknek. 16 részleget állított fel, majd több intézményt folyamatosan védnöksége alá helyezett. A Svéd Királyi Követség - már korábbi elhatározás alapján - svéd rokonokkal, kö-zelebbi svéd kapcsolatokkal rendelkezőknek Ivan Danielsson követ aláírásával svéd útlevelet adott, melynek tulajdonosa "védettséghez" jutott. Július 9-én Budapestre érkezett Raoul Wal-lenberg svéd követségi titkár. Kifejezetten a zsidó üldözötteket segítő céllal, melyhez az anyagi hátteret az amerikai Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board) biztosította. A svéd követség "C" osztálya lista alapján a svéd kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak svéd védleve-let, mentesítő igazolványt (Schutzpass) bocsátott ki. Kiállítói azon fáradoztak, hogy megkísér-lik az "útleveleseket" Svédországba kiuaztatni.

Spanyolország budapesti követsége a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül szervezte öt-száz zsidó gyermek és ötven-hetven kísérő Magyarországról Tangerba szállítását. A kiutazást a németek megakadályozták. ltot kormányzati háttérrel Ángel Sanz Briz Spanyol ügyvivő visszatérőleg és határozottan fellépett a veszélyeztetett magyar zsidók védelmében. (Kevésbé ismert, hogy a mentést külügyminisztériuma fontos megbízásaként teljesítette.) Francia nyel-vű, ideiglenes Spanyol útlevéllel látott el 352 zsidót, további 1898 pedig - spanyol "rokonsá-ga" in - spanyol védlevelet kapott. Legnagyobb részük megmenekült. A portugál diplomaták mintegy ezer magyar zsidó életét oltalmazták meg.

A követségi mentőmunka kapcsán Budapesten augusztusban és szeptemberben a magyar hatóságok által engedélyezettnél jóval több védlevél került kibocsátásra. Az ilyen okmányok iránti igény rohamosan növekedett, mert birtokosaik bátrabban mozogtak. Többen próbálkoz-tak, hogy a csillagos házakat elhagyják, és valamiképp felújítsanak vagy megteremtsenek rejtőzéshez, meneküléshez vezető kapcsolatokat. Az augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen sorolt adatokat fenntartással kezeljük, túlzónak tartjuk. Mégis, a számok mögött valós folya-matok voltak, a védlevelekre is épített bujkálás egyre kiterjedtebbé vált.

Jaross Andor belügyminiszter összegezéséből: "a Budapesten tartózkodó zsidók létszáma 280 000-re tehető. Zsidó lakásokban 170 000 zsidó van nyilvántartva. A hiányzó 100 000 zsi-dó keresztény lakásokban elbújva tartózkodik, vagy másutt szerzett magának búvóhelyet. A megkeresztelkedett zsidók száma Budapesten 20 000-re tehető." Az utóbbiakkal kapcsolatban kijelentette, hogy "ezeknek a kikeresztelkedett zsidóknak kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani". Tájékoztatója a napirenden tartott német deportálási tervekből fogant.

Augusztus derekán a német biztonsági szervek összehangolt, zsaroló fenyegetőzései mind nyíltabbá váltak. A csillagos házakba szorított zsidók körében a legnagyobb izgalom, félelem és kétségbeesés lett úrrá. Képviselőik Lutzhoz és Wallenberghez fordultak, hogy se-gítsenek a semleges államok budapesti követségeit a deportálással szembeni közös megmoz-dulásra bírni. A pánik jelei is megjelentek, az ügyben sürgős tiltakozást Angelo Rotta pápai nuncius készítette elő.

Augusztus 21-én a magyar kormányhoz Rotta pápai nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos Branquinho portugál, Ángel Sanz Briz spanyol és Antoine I. Kilchmann svájci ügyvivő jegyzéket intézett. Erélyes tiltakozásukban leszögezték, abszolút megengedhetetlen-nek tartják, hogy "faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embe-reket". A keresztény civilizáció nevében kérték, ne legyen több deportálás. A magyar kor-mány véget ennek az eljárásnak, melynek "sohasem lett volna szabad elkezdődnie". A 25-ére kitűzött budapesti deportálás -feltehetőleg Heinrich Himmlernek, az SS mi vezérének állás-foglalása után -elmaradt. (A gyors román átállási fordulat, Párizs eleste bizonyára közreját-szott.) A magyar fél jegyzékben javasolta, hogy a magyar zsidók ügyeinek intézését a néme-tek adják át ennek fejében a csillagos házakból a zsidóságot munkába állítják. A munkára képteleneket a Magyar Vöröskereszt közreműködésével vidéki táborokba helyezik. Lakatos Géza kormányával 28-án olyan megállapodás született, hogy a zsidó lakosságot a háború ér-dekeire való tekintettel Budapestről eltávolítják, vidéken koncentrálják és munkára fogják.

Az új magyar-német egyezség miatt a fővárosban előkészületek indultak a munkaszolgá-latra alkalmatlanok, az idős és gyermek zsidók vidéki táborokba koncentrálására. Ezt összefo-gással: elnyújtott orvosi vizsgálatokkal, megújított "sorozással" sikerült elszabotálni, mert attól lehetett tartani, hogy a megvalósítás Eichmann újabb deportálási eleteinek kedvez. (A Budapesten letartott, majd Sárvárra, internálásra szállított zsidókat a németek ekkor is - bo-nyodalmak nélkül - deportálták.) A vesztett háborúból tervezett magyar kiválás előtt figye-lemre méltó változások történtek. Horthy Miklós kormányzó kihallgatáson fogadta Stern Sa-mut, a Zsidótanács elnökét. A zsidó kivándorlások ügyében Komoly Ottó, a Budapesti Men-tőbizottság vezetője ifjú Horthy Miklóssal vette fel a kapcsolatot. Megindult a budapesti zsi-dóság megmenekülését is jelentő katonai lépések szervezése. Összeköttetés létesült a Magyar Front és az ellenállást latolgató, vállaló zsidó csoportok között. Tárgyalás indult Lázár Károly testőr altábornaggyal a zsidó munkaszolgálatosok (520 munkaszolgálatos századot tartott nyilván ekkor a Zsidó Hadviseltek Bizottsága) esetleges felfegyverzéséről, a zsidó ön-védelem megszervezéséről.

A budai várban, szűk körben latolgatott "kiugrás" csekély és végig nem gondolt előké-születeit árulások sorozata törte meg. Az október 15-i, második német fegyveres beavatkozás és a Szálasi-puccs újabb tragikus fordulatot hozott.

A Szálasi-terror idején

Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt,-Hungarista Mozgalom teljhatalmú vezérének hatalomra jutásakor az országban 250 000-280 000 (csillagos házakban lakó és rejtőzködő, valamint munkaszolgálatos) zsidó várta rettegve sorsát. Szálasitól és híveitől, a gátlástalan csőcseléktől semmi jót nem várhattak. Bár magát hívő kereszténynek, buzgó katolikusnak tartotta, Szálasit vad antiszemitizmus fűtötte. Végső célja a totálisan zsidómentes Magyaror-szág volt.

Szálasi napok alatt jóváhagyta, hogy a Budapesten lévő zsidókból a munkaképeseket "a háború végéig, kölcsönzsidóként" gyalogmenetekben indítsák útnak Németországba. Veesenmayer birodalmi megbízott követelésére és a fővárosba visszatért Eichmann-nal teljes egyetértésben abba is beleegyezett, hogy a zsidó munkaszolgálatos századok állományából 50 000 főt adjanak át a németeknek. A végrehajtás gyorsan ment. Beregfy Károly honvédelmi miniszter parancsára Hegyeshalomban elsőként tizenötezernyi zsidó férfi munkaszolgálatost adtak német kézre. November végén a fővárosi Józsefvárosi pályaudvarról vagonokban sánc-munkára szállíttatták a semleges államok követségeinek oltalmába vett, emiatt védettnek ne-vezett (inkább hitt) munkaszolgálatos századokat is. 18 000-nyi állományukban a magyar kultúra, a tudomány több zsidó származású kiválósága talált addig menedékre.

Közben a csillagos házakból a HM-rendeletre "honvédelmi szolgálatra" bevonult és a ki-terjedt razziákon összeszedett zsidókat a nyilaskeresztes pártszolgálatosok főként az óbudai téglagyárba kísérték. A Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén (Bécsi út 136.sz.) létesí-tett gyűjtőtáborba "tömörítették" a deportálandó zsidók ezreit, de bárkit, akit a nyilas fegyve-resek utcai vagy lakásrazziákon elfogtak, az országból "eltávolítandónak" szántak. Az óbudai téglagyárban a Nemzetközi Vöröskereszt delegátusa, Friedrich Born egykorú jelentése szerint egy időben 5000-6000 ember zsúfolódott össze. Részben a szabad ég alatt egy-három napig vártak a vezénylésre, majd a Bécsi úton elindultak nyugatnak a németeknek való "kölcsön-adás" felé.

Nőket a csillagos házakból munkaszolgálatra vezényeltek a Kerepesi úti új ügetőpályára, a KISOK pályára és más gyülekezőhelyekre is. A továbbiakban a főváros környéki erődíté-seknél földmunkákat végeztettek velük.

Az első zsidó menetoszlopok november 6-ától tűntek fel a bécsi országúton. Egy hét alatt 27 000 mindkét nembeli foglyot indítottak a rendészeti hatóságok a Piliscsabán, Dorogon, Süttőn, Szőnyön, Gönyün, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron át Hegyeshalomban végződő 250 km-es útra. A szökéseket sűrű razziákkal próbálták megakadályozni. A menetet kezdettől útszéli temetetlen holttestek jelezték.

Az SS-nek ígért magyar "kölcsönzsidók" 2000-4000 fős oszlopai - Friedrich Born szerint hetven százalékuk nő volt - rettegve vonszolták magukat a napi harminc kilométeres szaka-szokon. Bottal és puskatussal hajtották őket, míg a napi menetcélt el nem érték. Az éjszakázás legtöbbször a szabadban történt, vagy barakkban, dunai uszályon, istállóban, gyárépületben vagy pajtában. Gönyűn négy kikötött uszályon éjszakáztattak, ahol többen az öngyilkosságba menekültek sorsuk elől. Hegyeshalomban a 12 éves gyerektől a matrónáig csoportokban vár-tak a menetelők az SS-nek való átadásra. A halotti anyakönyvbe november 27-éig jegyezték be az elhalálozásokat, 93 végkimerülésben elhalt és 18 kiütéses tífuszos zsidóét. A beérkezet-tekről így írtak egy beszámolóban: "Állapotuk semmiféle más lelki nélkülözés vagy testi szenvedés által sújtott emberével össze nem hasonlítható".

A csillagos házakból Hegyeshalomba gyalogoltatott zsidók legnagyobb részét november 20-áig átadták az SS-nek. A deportáltak csoportjairól Zurndorfban (elcsatolt magyar község, Zurány) Rudolf Hoess SS-Obersturmbannführer, a birkenaui halálgyár korábbi parancsnoka rendelkezett. Több női csoportot Dachauba, Ravensbrückbe, ezek melléktáboraiba, másokat pedig vissza Magyarországra, a határmenti erődítő munkatáborokba szállítottak tovább.

A Pozsonytól Kőszegig húzódó Niederdonau erődvonalon 1945 márciusa végéig 35 000, zömmel budapesti zsidó robotolt. Húsz munkatáborba sorolták őket: köztük Ágfalva, Balf, Fertőrákos, Hidegség, Kőszeg, Donnerskirchen, Siegendorf, Rechnitz sokak számára jelentett végállomást. Az erődítésen kíméletlenül hajszolták a foglyokat, a legyengült, megbetegedett zsidó férfiakat és nőket őreik agyonverték, agyonlőtték. A szüntelen robotban minden harma-dik sáncmunkás elpusztult. Hasonló körülmények uralkodtak a Kőszegtől délre, a hármas ha-tárig kijelölt erődvonalon is. Összegezhetetlen a veszteség, amely az értelmetlen erődrendszer építése idején a hazai szellemi életet érte. Itt halt meg a neves irodalmárokból Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor, és Faddi-Förstner Dénes festő, a kórusmozgalmat szervező Vándor Sándor, Gosztonyi Lajos publicista és még sokan mások.

Az 1944. év utolsó két hónapjában a Szálasi rezsim ötvenezernél több munkaszolgálatost, a fővárosból gyalogmenetben elhurcolt zsidót adott az SS kezére. Az út közben elpusztult százakról nincs pontos számadat.

2. A pesti gettók

A gettók létrehozása

Szálasi Ferenc "nemzetvezető" november közepén arról döntött, hogy Budapesten egy nagy gettót állíttat föl, oda összpontosítja mindazokat a zsidókat, akiknek nincs kül- földi ál-lampolgárságot igazoló érvényes véd- levelük, védőútlevelük. Az új elkülönített, lezárt zsidó-negyed terve a főváros második gettójának létesítését jelentette, mert az úgynevezett nemzet-közi vagy védett gettó az Új-Lipótváros déli részén már a nyáron létrejött. (Lakói naponta reg-gel 8-9 óra között léphettek csak ki az utcára.)

A nemzetközi vagy védett gettó gyakorlatilag a semleges követségek által védett házak együttesét jelentette: a pesti Duna-parton, a Pozsonyi út, Szent István körút és Szent István park ki- jelölt házaiban szervezték meg. Ez a gettó korábban sem élvezett különleges státust, jogi- lag megalapozottat semmiképpen sem. Október 15-e után is csak nevében volt "védett". A felfegyverzett, zsákmányoló nyilaskereszteseknek kiváló célpontot nyújtott. A prédára le-sők - nem minden alap nélkül - úgy vélték, hogy ezekbe a házakba húzódtak a tehetősebb zsi-dók ezrei. Olyanok, akiknek elég pénzük vagy összeköttetésük volt, hogy svéd, svájci, portu-gál, spanyol, vagy éppen vatikáni védlevelekhez jussanak. Felismerték, hogy a "védett házak előtt álló rendőrposzt aligha fog ellenállni, nem nyújthat védelmet a nyilas osztagok túlerejé-vel szemben. A nyilasok november 23-ától kezdték meg éjszakánként a kifosztott zsidókat belelőni a Dunába. November végén a Zsidó Tanács megpróbált tiltakozni a központi vagy nagy gettó megszervezése ellen. Arra hivatkozott, hogy a zsidóságnak "minden anyagi és egyéb eszköze hiányzik, lehetetlen egy kijelölt város- részt úgy berendezni, hogy az még csak a legelemibb követelményeknek is megfeleljen."

A beadvány szerzői még reménykedtek. "Szerény véleményünk szerint a kormányzatnak sem lehet szándéka a Magyarországon ma még megmaradt zsidóságot olyan körülmények közé hozni, amely a pusztulást jelenti számunkra." Hiába hívták föl az illetékesek figyelmét, hogy "az összeköltöztetés csak a 16 éven aluli gyermekeket, az öregeket és a betegeket érinte-né, hiszen a zsidók egy része időközben külföldi "védetté" vált (óvatos becslések szerint is több tízezer ember szerzett magának hamis vagy valódi védőútlevelet, védlevelet), a munkaképes korú zsidókat pedig már régen bevonultatták munkaszolgálatra".

A "hungarista" Belügyminisztérium tisztviselői a Zsidó Tanács tiltakozását semmibe vet-ték. November végén a csillagos házak még megmaradt lakóinak a beköltözése megindult a Dohány utca - Nagyatádi Szabó István utca (ma Kertész) - Király utca és Károly körút hatá-rolta 0,3 négyzetkilométernyi területre. Csak annyit vihettek magukkal, amennyit a kezükben képesek voltak. A Zsidó Tanács tagjainak többsége mindent elkövetett, hogy a még nemzeti-szocialista uralom alatt lévő Európa utolsó és egyetlen nagyobb zsidó tömeget magában fogla-ló gettójának élelmezéséről, lakóinak biztonságáról valamiképp gondoskodjon. A gettót kör-zetekre osztotta, szervezeteket állított fel.

Szálasi parancsára december 10-én a központi gettó négy kapuját lezárták. A zsidóknak csak befelé volt út. 243 épületbe 70 000-nél több embert költöztettek ismét össze. A lakóépü-letek, lakások száma a főváros ostroma miatt állandóan csökkent.

A gettóélet nyomorúsága

Az állami hatóságok által kiutalt nyomorúságos fejadagon felül segítségre csak egyes diplomáciai képviseletektől és a Nemzetközi Vöröskereszttől, valamint ez utóbbi nemzeti szervezeteinek budapesti képviselőitől számíthattak. Rajk Endre, készletügyi kormánybiztos 915 kalóriaértékű napi fejadagot engedélyezett. A Zsidó Tanács hiába hivatkozott a közismert tényre: egy 70 kg súlyú felnőttnek, ha nem dolgozik, naponta legkevesebb 2200-2500 kalóriá-ra van szüksége az életben maradáshoz, a zsidóknak kiutalt fejadag emeléséről nem lehetett szó.

Az éhezés csak egyike volt a központi gettóba parancsoltakra zúdult szenvedésnek. Ki-törni nem volt hová, és a túlzsúfoltság a rossz higiéniás feltételekkel együtt súlyos egészség-ügyi vezetett. December végén meghatározó és megoldhatatlan gond volt pl. szappanhoz, fertőtlenítőszerekhez jutni. Állandósult a gyógyszerhiány, feltételek hiányában rosszabbodott az egészségügyi és kórházi ellátás. Mindezeket tetézte, hogy nem tudták hol eltemetni a halot-takat.

A zsidó szükségkórházakba a betegek többsége kritikus állapotban került. Összeomlott idegzettel százak kíséreltek meg öngyilkosságot, másokat golyó okozta sebesülésekkel hoztak be a nyilasok fegyveres támadásai után. Néhányukat azután, hogy belelőtték őket a Dunába vagy szovjet tüzérségi támadások nyomán. Nem kevesen az öregséggel, hiányos táplálkozás-sal vagy fertőzésekkel összefüggő krónikus betegség miatt szorultak kórházi ápolásra. A dr. Frank György, dr. Róth József és dr. Tauber László sebészcsoport szinte csodákat művelt. Az áramszolgáltatás hiánya miatt sok sürgős operációt házi készítésű gyertyák vagy zseblámpák fényében végzett el.

1945. január 3. után a holttestek többségét a Kazinczy utcai rituális fürdőépületbe gyűj-tötték. Miután a kádak, a csarnokok megteltek, a hullákat az épületek udvarain tárolták (a kórházak és a Zsidó Tanács székházánál). Később rakásba halmozták több kiürített üzlethelyi-ségben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

Mikor a gettó felszabadult, területén háromezernyi temetetlen holttest volt. Szállítóeszkö-zök híján 2218 halottat több tömegsírba temettek a Dohány utcai zsinagógával szomszédos Hősök Temploma körüli kertben. Máig ott nyugszanak.

Január elején a zsidó vezetők közül már csak Domonkos Miksát és Stöckler Lajost lehe-tett megtalálni. A legteljesebb odaadással dolgoztak sorstársaikért. A tűzcsapásoktól vonagló város káoszában is kapcsolatot tartottak mindazokkal, akiktől bármilyen segítségre, jóindulat-ra számíthattak.

A magas palánkkal kerített halálnegyedben a Nemzetközi Vöröskereszt mindvégig mű-ködött. Valamennyi zsidó kórház, otthon és menhely csakúgy, mint a népkonyhák és más közhasznú létesítmények a delegáció védelme alatt álltak. Ezt a két vöröskeresztes delegátus (Friedrich Born és Hans Weyermann) külső és gettóbeli intézkedései, az épületeken elhelye-zett feliratok, a használatos bélyegzők egyaránt tanúsították.

A gettóban a Nemzetközi Vöröskereszt titkárságot, anyaggazdálkodási irodát, élelmiszer-elosztót tartott fenn. Ezek - népkonyhákkal, kirendeltségekkel - az életmentést szolgálták. A szervezett segítség addig tartott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt szinte valamennyi irodáját és áruraktárát le nem rombolták.

A központi ellátás (minden gettólakó napi egytál ételt kapott) összefüggött az ostromolt főváros helyzetének alakulásával. Minél reménytelenebbé váltak Szálasi híveinek kilátásai, annál rémisztőbb tetteket követtek el a teljességgel kiszolgáltatott zsidókkal szemben. Min-dennapi rohamokat szenvedtek el a védett gettó lakói is. A diplomáciai védelem, az egyezmé-nyekre hivatkozás mit sem segített. A nyilaskeresztes pártházak gyakorlatilag rablótanyákul szolgáltak. A kirajzó fegyveresek kényükre-kedvükre zsidóellenes fosztogató és öldöklő had-járatokat szerveztek.

A gettó fenntartásában a munkaszolgálatosok Wilhelm György és Komlósi István vezette 35 főnyi szakasza is résztvett. Ezer veszélyen át hordták be az élelmet. (A hegyeshalmi (gya-logmenetekkor élelmiszer eljuttatásával, életmentő gyógyszerek osztásával szereztek tapaszta-latot, érdemeket.) A rémkorszak meghatározó mozzanata volt, hogy "ellenőrzés" címén az élelmiszerszállítmányok nyilasok általi dézsmálása, elkobzása visszatérőleg megtörtént. A munkaszolgálatos szakasz sokoldalúan segített az elhagyott zsidó gyermekeken és otthonaik ellátásában is.

A gettóba a cionista ifjú aktivisták is hordtak élelmet. Többen korábbi illegális tapaszta-lataikat hasznosították, továbbfejlesztették. Változatos módon, kimeríthetetlen leleménnyel "arizálódtak". A kisebb-nagyobb zsidó önvédelmi osztagok állandó készültségben éltek. Ha kellett, valamilyen katonai egység egyenruhájában (használták a közlekedési alkalmazottak ruháit is), máskor hamis papírokkal, megvesztegetéssel segítették be az élelmiszereket, a vö-röskeresztes szállítmányokat a gettó raktáraiba és konyháiba. Áldozatos mentőmunkájukban a gyermekek védelmére, ellátására külön figyelmet fordítottak. Az apróságokat biztonságosabb helyekre szállították, esetenként ki is hozták a nagy gettó legtöbbet szenvedett, tűzben pusz-tult részeiből. A cionista ellenállók nem riadtak vissza az alkalmi fegyveres védelmi fellépé-sektől sem. A nemzetközi gettó és a nagy gettó környékén figyelték a mozgást, segítettek a menekülőknek, rejteket keresőknek. Nyilas őrjáratokat igazoltattak, előfordult, hogy sikerrel "elvezényelték" őket. Megelőző, védőakciókat szerveztek, kivégzésre összeterelt, a Duna partjára hurcolt zsidó csoportok mentése érdekében. Fegyveres fellépésük hat-nyolc alka-lommal kisebb-nagyobb csoportok megmentését eredményezte.

Az önvédelmi harcban a cionisták súlyos veszteségeket is szenvedtek. Az idősebb veze-tők közül 1945. január l-jén a nyilasok agyonlőtték Komoly Ottó cionista vezetőt, és végeztek Weisz Arthurral, a Vadász utcai üvegház ezreket védelmező parancsnokával is.

A gettó végnapjai

Január közepén a nagy gettó megsemmisítése a közvetlen megvalósuláshoz ért. Épületei és lakói egyaránt leromlottak, pusztultak. Német és magyar fegyveresek arra szövetkeztek, hogy a szovjet csapatok bevonulása előtt a zsidónegyed ellen "villámakciót" hajtanak végre. Az elhatározás ideje és módja, a terv pontos tartalma dokumentumok hiányában ismeretlen. Az egykorú, a félelem szülte híresztelésekre - felrobbantásra, légibombázással megsemmisí-tésre -nincs bizonyosság. A legendákhoz soroljuk a "gettó felrobbantása megakadályozásá-nak" (főként egyéni nyilatkozatokban, sajtócikkekben megtestesült) történetét és új keletű variánsait.

A hiányos és csekély dokumentáció, a gettó elleni és további, más nyilas merényletek alapján arra következtethetünk, hogy egy kiterjedt gyilkos "zsidóakció" terve nem zárható ki. A mozgolódás tényéről a zsidó vezetőknek visszatérőleg jelentős segítséget nyújtó Szalai Pál értesítette Schmidthuber tábornokot, a Feldherrnhalle páncélgránátos ezred parancsnokát. A tábornok intézkedett a nagy gettó elleni fegyveres fellépés leállítására, a német és magyar szervezők ellen. Szalai Pál embermentő fellépését a túlélés elemeként értékeljük.

Minderre a főváros pesti oldalán folyt utcai harcok végóráiban került sor. (A nagyban megfogyatkozott nemzetközi gettónál különösebb harcok nem voltak, január 16-án felszaba-dult.) A szovjet frontcsapatok - a gettóval kapcsolatos parancsuk a hadtörténetírás előtt máig ismeretlen - 16-án és 17-én megközelítették a nagy gettót. 17-én éjjel a Wesselényi utcai get-tókapu közelében behatolt az első szovjet járőr, majd 18-án a közvetlen harci cselekmények már a gettón túli részeken zajlottak. A rettenetes állapotba taszított, zömmel csontig fogyott, testileg-lelkileg meggyötört zsidók kiszabadultak, új életet kezdhettek.

Pálos Miklós: "Mengele szerette a főztömet"

avagy Vera néni „lemezei"

Zsidókórház akkor és most

Zavarban voltam. Azt kérdezték tőlem: „Férfi vagy női beteg meglátogatását vállalja a Szeretetkórházban?" Nem tudtam, minek alapján válasszak. Aztán a „gyengébb nem" mellett döntöttem.

Utólag visszagondolva próbáltam megfejteni: miért? Talán mert felrémlett gyerekkorom-ból a „pisi szagú", nyűgös nagypapa riasztó emléke, aki a pécsi lakásunk vendégszobájában halt meg. Ez kitörölhetetlen, a gyerektudatig is eljutó első találkozás volt a nyomasztó kör-nyezetben elhúzódó haldoklással.

Lehet, hogy az utolsó szembesülés a halállal egyben kapaszkodás volt az élethez, amikor a már két évtizede beteg feleség kezét kényszerűen elengedve készültem a magányra. Eköz-ben volt időm megszokni a női kórtermek szomorú, mégis családias légkörét.

Egy emberöltőnyi fővárosi élet után

Miközben a kétszintes egyetlen épületből álló Amerikai úti zsidó Szeretetkórház szűk fo-lyosóin bolyongtam, felidéződött kamaszkorom emléke: a Szabolcs utcai Zsidókórház három utcára néző épületegyüttese, ahol mi, a zsidó iskolák diákjai olyannyira magas színvonalú „ellátásban" részesültünk, hogy a magamfajta kamaszok egy-egy vészjósló dolgozatírás előli menekvésként - az ambulancián dolgozó megértő nővérektől - hiányzást igazoló dokumen-tumhoz juthattak.

Tudott volt, hogy a 40-es években ott nagy számú elismert zsidó orvosprofesszor dolgo-zott, és szerzett tekintélyt, szakmai nevet magának 6s a Szabolcs utcai kórnak.

A németek bevonulását követően, 1944. márciusában a kórház műtőjéből vitte e1 az SS Sisa György sebészfőorvost, aki a Karinthy Frigyest operáló (lásd „Utazás a koponyám kö-rül") világhírű svéd Olivecrona professzor műtétjeinél is szakértőként asszisztált. Az Orszá-gos Rabbiképző Rökk Szilárd utcai épületében létesített ideiglenes toloncházba került nem akármilyen társaságba. Már ott „élvezték a németek vendégszeretetét" a „felső ezerhez" tarto-zó zsidók - köztük Ulman báró, Csáky gróf, a milliomos Wertheimer Adolf és a textilgyáros Goldberger család férfi tagjai, akiket mindjárt a megszállás első napjaiban gyüjtöttek be.

Sisa professzort ott érte az a „megtiszteltetés", hogy a német parancsnokságnál tolmács-ként szolgálatot teljesítő, Takács nevű sváb SS-őrmester tyúkszemét a zsidó elit szeme láttára kellett kivágnia. Személyes tanúként állíthatom: a náci elégedett volt a lábápolással, de nem annyira, hogy a professzort a kistarcsai internálótáborba induló transzportból kivetesse. On-nan már a többiekkel együtt menthetetlenül „közvetlen" járat vitte Auschwitzba.

Aki 100 évesnek mondja magát

Egyéves özvegység után kopogtattam a Síp utcában, a Zsidó Szociális Segély Alapít-ványnál. Munkatársai kérésemre készségese megadták egy 86 éves holokausztot túlélő sze-mély nevét, de azt nem tudták, melyik szobában található a teljesen magányos, évek óta ott fekvő Fischl Vera. Ráadásul a kórház portáján sem volt pontos beteglista, Közel egy órába tellett, mire a második emelet sarokszobájában érdeklődésemre az egyik beteg bizonygatta: „Az ajtó mögötti ágyon fekvő lehet a keresett asszony, nála még sohasem járt látogató."

A hosszú vaságyban fiúsra nyírt, ősz hajú, lehunyt szemű nő. A takaró domborulatából következtethetően - feltűnően kis növésű test...

- Csókolom, Vera néni - köszöntem én, a 75 éves ifjú az „örökbe fogadott" betegnek. - A Síp utcából tudtam meg a nevét ... És ha elfogad, akkor ezentúl szívesen látogatom rendszere-sen.

A felnyíló, feltűnően világos kék szemekben semmi csodálkozás. Első mondatai pedig úgy indulnak, mintha eddig folyékonyan magában beszélt volna, és éppen csak hangosra vál-tana. Már az első percekben kiderül: imponáló szókinccsel fogalmaz.

- Ne haragudjon - mondta —, pontosan emlékszem a 60-70 évvel ezelőtti napokra is, de hogyan kerültem ide, és mi történt tegnap, azt nem tudom. Egyáltalán: most hol vagyok.

- A zsidó Szeretetkórházban, Vera néni, ahová évekkel ezelőtt súlyos betegen hozták be.

- Kalocsáról?

- Nem, Budapestről. Elesett a lakásában. Most a zsidó Szeretetkórházban van, Zuglóban, az Amerikai úton.

- Arra még sohasem jártam. De szívesen megnézném, milyen állapotban van a házunk Kalocsán, a főutcán ... Tudom, én már többet nem állok talpra ... Összetörött minden csontom, a lábam pedig nem jól forrt össze, nem tudom kinyújtani sem. Azért vagyok ilyen kicsi, és örökre ágyhoz kötött.

Próbálom megtudakolni:

- Mit szeretne enni, mit hozzak kintről?

- Velem mindenki olyan jó ... - kezdi, és az elkövetkező látogatások során megértem: a haláltábort túlélőnek ez a mindennapok mottója.

Miután kiderül, hogy konkrét kívánságra nem számíthatok, a fogatlanságára tekintettel váltogattam a csemegéket. Legjobban a banán és a piskóta vált be. Ezeket nem kellett rágni, és ezekkel nem kellett etetni Vera nénit. Két keze ugyanis, pontosabban 10 ujja közül nyolc, kábelgyári német kényszermunka közben örökre megbénult.

Ha éppen olyankor érkeztem hozzá látogatóba, amikor ebédet osztottak, valóságos akro-bata mutatványnak lehettem tanúja: hogyan használja az evőeszközt a deportálásból nyomo-rékon hazatért - de magatehetetlennek mégsem nevezhető - végtelen türelemmel megáldott túlélő.

Kezdetben még bizonytalan voltam: téved vagy túloz, amikor 100 évesnek mondja ma-gát.

- Most mondja meg: miért élek? Igaz, hozzám mindenki olyan jó ... Csak egy bánatom van, de erről senki nem tehet... Ha látnék olvasni, akkor nem lennének olyan hosszúak a na-pok. Nagyon sok könyvem volt, de már nem olvashatom őket. Viszont várok levelet Olaszor-szágból. Odament Gábor, a kalocsai mozitulajdonos, aki a nővéremnek udvarolt, és engem mindig jegy nélkül beengedett a filmekhez. Ó még időben elmenekült. Tudja a címemet, bi-zonyosan írni fog. Ha levél jön tőle, akkor, majd maga felolvassa, ugye?

Amikor elköszönök, még nem tudom eldönteni, írjak-e levelet Gábor nevében, hogy le-gyen mit felolvasnom. Érzem, Vera néninek fontos lenne tudni: van, aki most is gondol rá. De szabad-e, lehet-e becsapni, hiszen tiszta perceiben tudja: egyedül maradt. Én csak egy látogató vagyok, egy idegen.

„Most mondja meg ..."

Talán fél év kellett ahhoz, hogy Vera néni összes „örök lemezét" megismerjem. No meg felkészüljek a kérdéseire, amelyekre belső monológjaiban hiába keresi a választ. Néha hoz-zám, a lassan megszokott, szívesen fogadott látogatóhoz ő is készült kérdésekkel, mintegy bizonyítva, hogy emlékszik a jelenre, legalábbis arra, ez a „banános-piskótás" ember hírt hoz a külvilágból:

- Hogy tanulnak az unokái? Miért nem nekik viszi a banánt?

Aztán ismét vissza Kalocsára:

- Megtalálnám még a lakóházunkat és a sok-sok rokont, ismerőst?

Lassanként igyekeztem kidolgozni egy stratégiát: igazat mondani úgy, hogy ne vegyem el teljesen a reményt, a visszaidézhető emlékeket, a magányt enyhítő álmodozást.

Egyszer például, amikor a múlt évben a kalocsaiak tiltakoztak az illegális határátlépő idegenek befogadása ellen, megpróbáltam friss napi hírként beszélni szülővárosa életéről... Aztán megértettem, hogy a „100 éves" Vera néninek ez már nem illeszthető az otthont jelentő szülővárosa emlékei közé.

Gondolatairól igazán a saját életére vonatkozó, inkább költői kérdések árulkodnak. Ezek többségére - rájöttem - megvan a saját válasza is, inkább csak újra játszotta a „lemezeket", és - úgy mellékesen - ellenőrizni próbálja rajtam keresztül a külső világ reagálását.

A leggyakrabban megfogalmazott, mindig újra elővett lemezek:

- Most mondja meg: hogyan lehet az, hogy akkora családból egyedül én maradtam meg?

- Most mondja meg: hogyan lehet, hogy én, aki a legvéznább, a legsatnyább voltam a családban, éppen én éltem túl azt a rettenetet.

- Most mondja meg: itt fekszem, ki tudja mióta és meddig? Nincs egyetlen ép testrészem, de olyan étvágyam van, mint egy bélpoklosnak? Még bakfis koromban sem ettem ennyit.

- Most mondja meg: hogyan lehet, hogy a sok rokon, barát, ismerős közül senki sem ke-res meg?

- Most mondja meg: miért éppen magának, a vadidegennek - igaz, hogy zsidó - jutott eszébe, hogy engem látogasson?

Próbálom megmagyarázni a tágra nyílt, de vaksin tompa szemekkel néző, figyelmesen fülelő, évek óta mozdulatlanságra kárhoztatott embernek:

- Vera néni, én is egyedül maradtam. A pécsí transzporttal elhurcolt családomból senki sem tért vissza. Sorstársi mivoltom teszi természetessé, nekem is némi megnyugvást nyújt, hogy Vera nénit látogathatom, Vera néni hallgatja, „emészti" a magyarázatot, válaszából azonban nem derül ki, elfogadta-e sorstársi mivoltomat. - Velem mindenki olyan jó ... - hang-zik a mindenre érvényes sóhaj. És puha ajkán mosoly játszik, mint aki ismeri a mondást: "Ha mosolyogsz, visszasugárzik rád." - Miért? - kérdezi újra.

Mert Vera néni a Szeretetkórház legtürelmesebb lakója - próbálok logikus és érzelmi ér-vet felhozni az iránta való magatartásra.

- Nem vagyok türelmes. Már nem! Most mondja meg: érdemes-e így élni még 100 éve-sen is? ... Tudom, tudom: csak 1913-ban születtem, Kalocsán egy jósnő azt mondta: hosszú életű leszek. Akkor 15 éves voltam. És örömmel segítettem mindenkin. Rendszeresen ebédet vittem az idős szomszédunknak. Engem szerettek az emberek ... Mengele a főztömet szerette. Meg is dicsért érte. Azért maradtam életben, mert a konyhára kerültem. Mengele fess, szép férfi volt. Kérte, hogy jó magyarosan főzzek neki...

- Mengele?! De Vera néni...! - hülededezem, és elcsuklik a hangom. - Igen. Mengele. Mindenki félt tőle. A családom is. Én a konyhán dolgoztam. Akkor még mozogtak az ujjaim. Aztán elvittek egy másik táborba, ahol kábeleket, huzalokat gyártottak, amiket nekünk kellett feltekerni. Amikor megérkeztek az amerikaiak, lehettem vagy 30 kiló. Egy kábelköteg fél mázsát nyomott. - Lehunyja a szemét. Még nem alszik. Hang nélkül motyog. Már nem moso-lyog. Az elmúlt 3 évben, amióta látogatom, ez a Mengele-lemez többször elhangzik.

Van, amikor még „cifrázza" is:

- Jól emlékszem ... Egyszer annyira ízlett neki, amit főztem, hogy azt mondta: csokoládét ad. De nem kaptam meg tőle.

Amíg hallgatom, vigyázok, nehogy Vera néni észre vegye, hideg futkos a hátamon.

Évek alatt már kellően „rákészültem" a Mengele témára, és igyekeztem kibogozni kellő távolságtartással az ügy valóságtartalmát. Csak annyit lehetett kideríteni: tudja, hogy Mengele - rajta kívül - az egész családját a gázkamrába küldte. Hogy ő miért került a másik oldalra? Azt nem tudta sem akkor, sem most... De az életben maradásra kell lennie valamilyen magya-rázatnak! Lehet, hogy Vera néni ennek a receptjét találta ki?

Pelenka felnőtteknek

A számtalanszor visszatérő „Hozzám mindenki olyan jó ..." - elsősorban a jelenre, a kór-háziakra, különösen az ápolónőkre vonatkozott. Korábbi, más kórházakbeli látogatásaim so-rán szerzett szomorú tapasztalataim - különösen az „elfekvőkben" - meggyőztek: Vera néni jogosan érzékeli, hogy a vele, velük foglalatoskodó fehérköpenyesek minden rutinos mozdu-lata azt sugallja: „Sok gond van veletek, de nem haragszunk, ezt vállaltuk!"

A betegek korosztályát és a túlélők rokon nélküliségét tekintve itt aligha számíthatnak a nővérek „hálapénzre". Hálára is csak annyiban, hogy többnyire azok veszik igénybe az ápolók idejét-erejét, akik mozgásképtelenek. Azok is csak módjával. Nagyon ritkán nyomják meg a „sürgős" csengőt. Sőt a szobabeliek egymásra is figyelnek.

- Vera néninek szappanra, hálóingre van szüksége - figyelmeztet egy szobatársa, aki mindkét lábának amputálása után szellemileg teljesen frissen került ide.

Az ápolók viszont közlik, Vera nénit mosdatják, nincs szüksége külön szappanra. A háló-inget illetően megjegyzik: köszönettel fogadják, de nem tudják garantálni, hogy mosás után éppen az kerül vissza Vera nénihez.

A legnagyobb gond a kórházban: néha bizony kevésnek bizonyul a pelenka. Nagyon drá-ga, a betegek többségének azonban nélkülözhetetlen ez a higiéniai - hivatalos nevén gyógy-ászati - segédeszköz, de a magatehetetleneket olyankor sem hagyják sokáig megalázó állapot-ban.

Itt a „nagyvizit" sem egyszerűen a főorvos és „sleppjének" végigvonulása a kórtermeken. A szeretetkórházi vizit ráérős tempójába beleférnek a személyes hangú megnyugtató szavak. A családias hangulat nem képmutató felületességet leplez, hanem emberi kontaktust jelent a kórház lakói és a gondjukat viselő egészségügyiek között.

Így aztán Vera néni a főorvosi vizit alatt is nyugodtan majszolja a frissen kapott piskótát.

Micva — férfi hiánnyal

Már harmadik éve voltam amatőr látogatója Vera néninek, amikor a hagyományos „micva-napon" „Jótevő-toborzó férfihangra" címmel felhívással fordultam hitsorsosaimhoz.

Tudni kell, hogy a „Síp utcaiak" jóvoltából szervezett önkéntes segítő gárda rendszeresen látogatja a magányosan élő betegeket előzetes bejelentés alapján a lakásukon és a Szeretet-kórházban fekvő ápoltakat, elsősorban azokat, akiknek már senkijük sincs.

A legutóbbi „micva-napot" előkészítő megbeszélésen azonban kiderült, hogy a rendsze-resen közreműködő, közel száz ajánlkozó között összesen három férfi akadt. Úgy gondolom, a férfiakat rá kellene ébreszteni: a jótett, a segítőkészség nem mond ellent a férfiasságnak.

Lehet, hogy özvegy zsidó férfi kevesebb van, mint nő. De - személyes tapasztalat alapján is állíthatom - a magányos idős férfi általában még nehezebben dolgozza fel az egyedüllétet, hiszen a nők a mamák, illetve nagymamák szerepében könnyebben jutnak feladathoz. A férfi-ak lelki tartása érdekében is fontos tehát, hogy kivegyék részüket a „micva" szolgálatból.

Az sem mellékes, hogy tőlünk, zsidó férfiaktól elvárható, hogy azokat segítsük elsősor-ban, akik éppen zsidó voltuk miatt maradtak teljesen egyedül.

Aki pedig gyermekével, unokájával szeretné a másik ember iránti együttérzésből szárma-zó örömét megízleltetni, az minden szónál többet érhet el, ha példát mutat. Uraim, férfitársa-im, itt a lehetőség!

Jómagam a 13 éves, vegyes házasságban született Dávid unokámat vittem magammal a túlélő Vera nénihez.

Láttam rajta: először nagyon zavarban volt a zsúfolt, hatágyas szobában fekvő, többségé-ben nyöszörgő beteg nénik láttán. Köszönni is elfelejtett. Aztán - talán a haldokló nagymama jutott eszébe, akit férfiasan meglátogatott a kórházban - tőle szokatlanul halkan megpróbált választ adni a nagypapa „100 éves betegének" kérdésére: „Te vagy az, aki csillagász akar len-ni?"

Kifelé jövet már a kórház kapujában Dávid azt kérdezte:

— Nagypapa, valóban örült nekem Vera néni, vagy téged irigyelt, mert neki nem lehetett unokája?

Vargyai Gyula: Kádár Gábor - Vági Zoltán Aranyvonat

Fiatal történészek míves könyve az Aranyvonatról

Fejezetek a zsidó vagyon történetéből

Osiris, Budapest 2001

Az idősebb magyar történész nemzedék „vándoréveit" is tekintve - Goethével és Wilhelm Meisterrel szólva - keveseknek jutott osztályrészül, hogy öt ország levéltáraiban kutatva készíthessék el munkájukat. Talán frivolitás - Szerb Antalt plagizálva -, ha azt állítjuk, hogy így szinte mérhetetlen előny keletkezik az egyik és hendikep a másik olda-lon. Állításunk feloldását csak a közép- és a közelmúlt ösztöndíj politikájával és az ennek szerencsére nem mindig megfelelő gyakorlat vizsgálatával tudnánk megoldani, ami itt és most természetesen lehetetlen. Annyi mindenesetre rögtön leszögezhető, hogy az ifjú szerzők teljes mértékig éltek, és nem visszaéltek a lehetőséggel, több kontinens tucatnyi archívumában kutatva imponáló szakmai alázattal keresték a válaszokat jól megfogalmazott kérdéseikre. Így elmondható, hogy nemcsak a kutatás földrajzi kiterjedtségére, ha-nem az annak eredményeként születő mű színvonalára is joggal utalhat a jelző: nemzet-közi.

Nem kívánunk paradoxont fogalmazni, de a szerzők előnybe kerültek akkor is, amikor a kutatás eredményeként napvilágra hozott rendkívül heterogén „joganyagot" - ezek egy része nemzetközi szerződésként, míg mások esetleg a különböző nemzetiségű adminisztrációk parancsainak formájában szövegeztettek - nem jogászként, ám történészként értékel-ték és értelmezték. És azonnal összevetették azzal, amit igen helyesen fontosabbnak tar-tottak - a praxissal. A recenzens azonban siet kijelenteni - gondolva egy német irodalom-történészre, aki Tacitusról vélte, hogy bár műfaji értelemben nem írt drámát, korának fájdalma mégis drámaíróvá tette -, hogy a szerzők munkájuk során akár a legbonyolultabb jogi kategóriák feloldására is sikerrel vállalkoztak.

Még egy általánosabb megjegyzés: e sorok írója, több mint 40 éves egyetemi oktató munkája során megingathatatlanul vallotta, hogy a történettudomány nem tehető alkal-mazott tudománnyá. Ha azzá tesszük, nem tud megfelelni a rankei vagy tacitusi krédó-nak. Most pedig szembesül egy könyvvel, amely történetiségében akár szakértői jelentésként is olvasható lett volna évtizedekkel korábban, sőt, a kézirat ilyen jellegű aktuali-tását napjainkban sem veszítette el.

Ám nézzük magát a könyvet, amely Magyarország 1944—45-ös történetét illetően is új kutatási eredmények egész sorát osztja meg az olvasóval. Részletesen és mégis tömören olvashatunk a magyar zsidóság második világháború előtti gazdasági helyzetéről éppúgy (17-26.), mint arról, amit a szerzők 1944 kapcsán — jó érzékkel utalva a tulajdonosok el-len a táborokban viselt „háború" fizikai totalitására - „gazdasági megsemmisítésként" aposztrofálnak. A szemünk előtt tárul fel a zsidóság elpusztításának eddig méltánytalanul elhanyagolt vetülete, amelyet a megszálló és a megszállt államhatalom racionálisan meg-tervezett, és amit a végrehajtás során az egyéni haszonszerzés vágya kísért (26-40). Lát-hatjuk, amint az áldozatok vagyona a tulajdonosok halála után hónapokkal a gyilkosok akaratából útra kél az „aranyvonaton", és átlépi az ország határát (51-63.), hogy azon túl a győztesek kezébe kerülve „bolygó hollandiként" hányódjon a nagyhatalmi érdek és a nemzetközi jog öntörvényűen értelmezett „jogtalanságának" Szküllája és Kharübdisze között. Részletesen előtűnik a hidegháború bélyegét hordozó amerikai és restitúciós politika alfája és omegája: az egykori kényszerű szövetségessel, a „Gazda" által irányított rezsimmel és annak kelet-európai „szatellitáival" való szembenállás (63-79.). A kiterjedt kutatómunka és a kötet jóvoltából e folyamatnak nemcsak a pontos részleteivel, de a benne rejlő, gyakran kafkai tollra kívánkozó ellentmondásokkal (98-110.), és a kurrens hazai és angolszász interpretációs kísérletek önellentmondásaival is megismerkedhetünk (127-132.).

A pénz, a vagyon megszerzése

A könyv második felében a szerzők akaratából, az önmaga által mesterségesen keltett homályból Kurt Becher személyében a színre lép egy SS egyenruhás alak, aki -1944-ben, miközben mások a halálról döntenek - a pénz, a vagyon megszerzése terén csillogtatja képességeit. Működése bonyolult ügyek nehezen áttekinthető sorozata: a Weiss Manfréd-vagyon megszerzése, a Kasztner-vonat útnak indítása és a mozdítható magyar ipari kapa-citás „evakuációja". Később mégis látjuk, amint a gettó megmentőjének (196-200.), a ha-lálmenetek és deportálások leállítójának pózában tetszeleg (180-187.). A sokat vitatott vagy éppen alig ismert ügyek történeti összefüggéseinek hálójában, valamint a személyi motivációk és kényszerek bonyolult rendszerében a szerzők szorgalmasan összegyűjtött - és gyakran új - forrásokra támaszkodva biztos kézzel vezetik az olvasót. Az említett ügyekben, valamint az auschwitzi megsemmisítés leállításra vonatkozó himmleri parancs születése közben eljátszott valós (188-196.) -legtöbbször valójában el sem játszott - sze-repének tisztázása a szerzők megkérdőjelezhetetlen érdeme. Mindez azért is fontos, mert ezekben a csomópontokban (is) - ha magyar történészként szabad ilyet megfogalmazni - a magyar história egybeesett az Egyetemes történelem jelentős momentumaival.

Tézis — antitézis

A kötet - ha még lehet - ezeken túl is szomorú újdonságokkal szolgál. Sok minden feltá-rul az auschwitzi halálgyár történetének itthon kevéssé ismert magyar vonatkozású epi-zódjaiból (13-14, 188-192.), és még ma is a Kákánián és Kafkán túllépő valóság döbbe-netét kínálja, amit a 204. oldalon olvashatunk Bergen-Belsen utolsó napjairól: „...a környéken állomásozó Altorjai ezredes vezette magyar páncélos kiképző iskola csatlakozott a foglyokat kívülről őrző SS-ekhez. A magyar alakulat egyes részei tisztjeik kezdemé-nyezésére ekkor már beléptek a Waffen-SS-be. Újvári főhadnagy utasította embereit: 'ha valamelyik häftling kijön a bunkerből, agyon kell lőni.' Baló ezredes, a zsidó és politikai foglyokkal kapcsolatban a következő parancsot adta katonáinak: 'Ha valamelyikőtöknek nem tetszik a pofa, lőjétek le.' A következmények nem is maradtak el: a magyar SS-ek, főleg a tisztek, 'passzióból lövöldözték a foglyokat'."

Amit talán kifogásolhat a recenzens, az a mikrotörténetírásra jellemző vonások olykori feltűnése. (Vö.: pl. 44-45.) A téma feltárásának igényéből fakadó eseti túlrészletezettség, amikor az információ közlése diszfunkcionálissá válik. Ez viszont ellenpontozódik akkor, amikor a szerzők e „műfajban" akár balzaci hatást is képesek elérni. Később a szerzők busásan ellensúlyozzák ezt, amikor részleteiben igen árnyalt, szinte tökéletes portrét rajzolnak Kurt Becherről (219-222.). Forráskritikai érzékük - legtöbbször Ariadne segítő fonala nélkül - a legellentmondásosabb helyzetekben, az egymással feleselő tanúvallo-mások dzsungelében is segítségükre sietett.

A recenzenst azonban műfaja az ördög ügyvédjének szerepére is kényszeríti. Így, leg-alább is néhol, vitára kötelezett. Ezért megemlíti, hogy az érintetlen zsidó közösség tex-tus félreérthető az 1944-es szindrómát illetően: „...ebben az időszakban pusztult el Kelet-Közép-Európa utolsó, szinte még érintetlen zsidóközössége..." (11.). Ha az előzményeket tekintjük - és nemcsak a négy zsidótörvényt, de a közigazgatás gyakorlatát is -, úgy a szerzők megállapítása az Endlösungra szűkítve helyes, egyébként árnyalást kíván. Talán homousion-homoiusionnak minősíthető, hogy a recenzens „...a holokauszt történetében a magyar fejezet több szempontból is speciális helyet foglal el ..." (11-12) megállapítást - az igen meggyőző indoklás mellett is - egyetlen szó változtatásával módosítaná: a speciá-list egyedivé formálná. Azt pedig hadtörténészként jegyzi meg, hogy Németország kalku-lálható katonai veresége a szerzők által írottaknál jóval összetettebb folyamatok jelen és jövőidejét alkotta. (12.) Szellemes és még igaz is a szerzők állítása, amelyet a 17. oldalon olvashatunk: „...az 1919-ben berendezkedő konzervatív-keresztény orientációjú Horthy-rezsim az 1918-1919-es forradalmak antitéziseként definiálta magát...", ám nem utal a struktúra igen heterogén voltára. Már a születés pillanatában voltak királyválasztók és legitimisták, mindkettő tarka frakciókkal, aztán megszületett a halasztók szekértábora, amely az említettek egymással vívott küzdelmeit részben kioltva járult hozzá az 1919-ben még alig körvonalazható konszolidációhoz. Mindez persze aligha fontos a könyv té-mája szempontjából. Hasonló hierarchiájú a recenzens megjegyzése, amikor a Monarchi-át összetartó kompromisszumhálóban a szerzők által legerősebbnek vélt szálat csupán je-lentősként értelmezi. Bár elismerve, hogy véleményét inkább a közjog, a kormányzattörténet alakítja, mint az istóczy győzőkön derülők közigazgatása (19.).

Többször fölmerült a magyar jogalkotásban is szerephez jutó német presszió kérdése (23.), amely igen összetett. Politikailag könnyebben hozzáférhető, a törvényhozásban vi-szont a jobb és a szélsőjobboldal tevékenységében érhető inkább tetten. Bonyolítja a kér-dést 1942-től a Kállay-kormány tevékenysége, amely főleg a nemzetközi helyzet - helye-sebb a háború eseményeiről szólni - és a magyarországi szélsőjobb mindent alulmúló, anti-intellektuális magatartásának következtében a követelésekben jelentkező német igé-nyeket visszafogta, ezekre pótcselekvésekkel is igyekezett válaszokat adni.

Megjegyzést kívánhat, hogy a kormányzó helyén maradásának más vetülete is volt. E nélkül október 15-ét - az elvetélt kísérletet — aligha lehetett volna úgy-ahogy előkészíte-ni (28).

Némi rendező elemet adott volna az aranyvonat kincsein osztozkodó amerikai tisztek és főtisztek magatartásával kapcsolatban a 72-73., 75-76. oldalakon találhatóak számára, ha a szerzők már itt éppúgy különbséget tettek volna a tényállások szándékos és gondatlan alakzatai között, mint azt később (vö. 109.) sikeresen meg is kísérelték. A büntetőjog ke-retei között maradva: e sorok írója úgy véli, hogy az egyetemes történelem bármely idő-szakában, bármely hadsereg megtette azt, amit a 117. oldalon olvashatunk a francia kato-nai adminisztráció működéséről. Plutarkhosznál találjuk: Sulla üzent a delphoi jósdának, hogy kincsei nála bizony nagyobb biztonságban lesznek.

Végül néhány megjegyzés. A szerzők a terjedelmi keretekből adódóan, mozaikjaikkal is kifejezték: ismereteikkel uralják a náci döntési mechanizmus lényegét, amelyet jogosan minősítenek kaotikusnak. (153-154.) Némi bizonytalanság csak Himmlert illetően fedez-hető fel, döntéseinek motívumait illetően. A Reichsführer SS Hitler iránti hűsége valóban sokszor változott, de 1944. július 20-a egy ideig cezúrává vált (169., 172., 177.). Ehhez hozzáfűzhető: míg Braham Himmler egyik döntésének motívumát helytelenül ítélte meg (181.), addig a szerzők a legvalósabbhoz kerültek közel (192-195.).

Fontos mű

Nem szerencsés felvetni, hogy a Wehrmacht és a Kriegsmarine, a Seestreitkrafte együtt-működésének hiánya - Dánia kapcsán - így félrevezethető. Ha a Wehrmacht helyett OKW-ről szólunk, javítunk (133.). Kasztner 1947. augusztus 7-én a budapesti gettó lakó-inak „megmentéséről" tett vallomásában nemcsak logisztikai hiba, ám ilyen értelemben abszurdum is található (180.). A jasi-kisinyovi támadó hadműveletek pedig nemcsak a román, de a német alakulatok ellen is irányultak, amelyeket a Dél-Hadseregcsoport fogott össze Friessner vezérezredes parancsnoksága alatt. A támadás következményei persze azonnal jelezték a különbségeket: míg a németek harcolva vonultak vissza, a román seregtestek ezt harc nélkül tették meg.

Összefoglalva az eddigieket csak annyit állapíthatunk meg, hogy az „Aranyvonat" jól átgondolt, magas színvonalon kivitelezett kutatásokra épülő fontos mű, amelyet a szerzők feszes struktúrába tagolva, néha kifejezetten élvezetes stílusban tárnak az olvasók elé a magyar és az egyetemes történelem eddig érdemtelenül kevéssé vizsgált összefüggéseiről. A könyv olvasását követően akár Zeusz homloka és Pallasz Athéné is eszünkbe jut-hat a szerzők „fegyverzettségét" illetően. Pedig ifjú korukból adódóan - mindketten a harmincon innen - szakmai fölényük még nem válhatott rutinná.

Fekete György: Hóman Bálintról - vagy sokkal többről …

A Hóman Bálint politikai vita talán végre lezáródik, de ha késve is, visszatérünk rá, mert jelezni szeretnénk, hogy a magyarországi zsidóság számára fontos és fájdalmas ez a té-ma. Pontosabban e téma megközelítése. És mert félő, hogy a nyilasok, a csendőrök, a fasiszták és ideológusaik lassan hősi halottak lesznek, akik előtt az utókornak tisztelegnie kell, hát szeretnénk e közleménnyel is leszögezni: NEM! Nem alkuszunk: szavunkat felemeljük a latrok szentté avatása ellen. Nem akarunk nemzeti koszorút tenni mondjuk Rátz Jenő szálasista miniszterelnök-helyettes sírjára, és nem akarunk virágot vinni - Bárdossy avagy a nemzetvezető emlékét ápolandó.

A Heti Válasz 30. számában (2001. nov. 2.) Bódis András jegyzett cikket Hóman Bálint-nak, a Gömbös-, Darányi-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormány egykori — majd utóbb háborús bűnösként életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt (és az MTA-ból kizárt) - kultuszminiszterének esetleges rehabilitálásáról („Kegyelet után kegyelem?" címmel). Cik-kében igyekszik bemutatni ezt a félhivatalos közreműködéssel ünnepélyesen újra temetett politikust, akit a szélsőjobboldali nézetek kivételével az összes szakmai megközelítés (vagyis historiográfiai konszenzus) mindmáig elmarasztal a honi zsidótörvények „él-harcos" támogatásában, a hitleri Németországgal való szövetség propagálásában, a Szovjetunió elleni magyar hadüzenet kormánytagként történt megszavazásában s a II. világ-háború hazánkra nézve is katasztrofális meghosszabbításában; még ha mindezt (és ezzel az egésszel óhatatlanul együttjáró erkölcsi vétkeket, politikai aljasságokat és jogi értelemben vett bűnöket) az érintett személy csupán második vonalbeli hatalmi figuraként és „szalonképes" („úri") antiszemita tálalással jelenítette is meg. B. A. politikus-jellemzése azonban a Hóman-képet hogy-hogy nem, de hamisra retusálja. Itt az ábrázolt személy nem annyira bűnös, inkább a kommunista hatalom, a szovjet uralom áldozata, és mint ilyen - haló poraiban - jogi rehabilitációt (vagy kegyelmet) érdemel. Jeles tudós voltára (valamint kutúra- és művelődésgondozó, továbbá oktatásfejlesztő szaktevékenységére) tekintettel pedig visszaállítandó az akadémiai tagsága.

E dolgozat azért vált ki belőlem a kérdésben más fórumon (az Élet és Irodalom múlt év novemberi számaiban) kifejtett véleményemen némiképp túlmutató következtetéseket, mert a kibontakozni látszó „Hóman-vita" azóta a Magyar Demokrata hasábjaira is átgyűrűzött (Hank Ildikó: Akiket nem rehabilitáltak. 2001. dec. 13.), és lassan rendre visszatérő témája lett a médiának. Ráadásul úgy tűnik, hogy immár nemcsak egy tudós ember közéleti cselekedeteinek politikai mérlegelése a tét, hanem sokkal többről van szó: a holokauszt szellemi előkészítésében vállalt közreműködés megbocsáthatóságáról. Avagy a problematika ekként is megfogalmazható: Tolerálható-e, akár visszamenőleg, a politikai antiszemitizmus — Auschwitz történelmi tudásával ?...

Ám maradjunk egyelőre közvetlenül az Excellenciás Úrnál. B. A. - írása egyik alcímében - „Tragikus hős"-nek nevezi Hóman Bálintot. Vajon indokoltan-e? Ahhoz hogy bárki hőssé váljék - ez dramaturgiai alaptétel! - mindenekelőtt szilárd jellem, megrepeszthetetlen erkölcsösség, erős belső koherencia szükségeltetik, s ezek talaján - például - felcse-rélhetetlensége a pillanatnyinak érzett előnyöknek a hosszú távúnak minősült érdekekkel. Más szóval, megerőszakolva a hasonlatot, opportunista ember akkor lehet hős, amikor kutyából szalonna lesz. Márpedig tudóspolitikusunk opportunizmusa - tetszik, nem tet-szik - állásfoglalásaiban, cselekedeteiben meghatározóan tetten érhető. Nem kompromisszumzsonglőr (mint egynémely kimagasló személyisége történelmünknek), hanem csupán kisszerű megalkuvó! Tragikuma legfeljebb abban összeegyeztethető, hogy képességei, ilyen-olyan más tulajdonságai, tudományos fáradozása alapján nagyobbra és ne-mesebbre volt hivatott, mint ahová jutott, pontosabban juttatta önmagát. Mert mi másként értékelhető, hogy 1943-ban, amikor még táplálta magában a hitleri győzelembe vetett hi-tet, külföldi munkára kívánja telepíttetni a magyar zsidóságot (holott akkortájt csak a „vak és süket" tagadta -az itthoni hatalmi eliten belül - a magyar határokon túl teljes gőz-zel zajló hitlerista népirtást). Feláldozni majd egymillió zsidómagyart a vélt leendő győztes kegyeiért - azokban az időkben ez volt az ő „hazafiassága". 1944-ben - persze - köpönyeget vált. A németek elodázhatatlan háborús vereségére rádöbbenve ellenzi (no nem nyilvánosan!) a tömeges deportálást - háború utáni „jó pontnak" személye és Magyaror-szág részére. Hajlok arra, hogy az ebben az évben felmutatott többi politikai pozitívumát is (tiltakozás a német megszállás ellen, a Sztójai-kormányba való invitálás elutasítása, interveniálás zsidónak minősített barátai és kiemelkedő kulturális személyiségek javára tör-ténő kivételezésért - szintén „intern") ugyancsak opportunizmusa motiválta nagyrészt. És esetleg a lelkiismerete, hiszen ekkor már nem pusztán tudhatott a zsidók lemészárlásáról, hanem kvázi látta érintett honfitársai megalázását, elhurcoltatását. Mindazonáltal díszvendégként demonstrált olyan tömeggyűlésen, ahol ünnepélyesen iktatták be a deportálás helyi levezénylését vállaló új megyei főispánt (miközben a szónok Baky László azzal dicsekedett, hogy a Tiszától keletre már több mint 320 ezer zsidót koncentráltak gyűjtőtáborokban.) Hogyan lenne hasonlítható e magatartás Bajcsy-Zsiliszky Endrééhez, aki tűzharccal köszöntötte a rátörő gestapósokat, s elfogadta hazája szabadságáért, elveiért a ha-lált (elutasítva a véletlen kínálta szökési lehetőséget is).

A hivatkozott H. Válasz-cikk - az objektivitás álcájával - sajnos hallgat arról, hogy a „valódi végtisztesség" és az államilag „ceremonizált" búcsúztatás távolról sem ekvivalens. Hallgatását aztán valótlan állításokkal is megtetézi. Például: „... a németek pedig közve-tett megszállással fenyegették Magyarországot, ha nem nyilvánítja magát hadban álló félnek a Szovjetunióval szemben." Ezt ugyanis a legkevésbé sem támasztja alá a Kosáry Domokosra történő hivatkozás, akinek visszaemlékezésében Hóman félt attól, hogy a németek legázolják Magyarországot. Eszerint B. A. előtt nem ismeretes Werth Henrik 1941-es vezérkari főnök - forráskritikai közhelynek számító - memoranduma, amelyben presszionálni igyekszik a legfőbb magyar vezetést azon náci katonai álláspont tolmácso-lásával, miszerint (a lényeget interpretálva most): a németek semmit nem kérnek vagy követelnek, de minden önkéntes felajánlást szívesen fogadnak ... Csúsztatás e megállapí-tás is: „A kormány tagjaként - Hóman [betoldás tőlem - F. Gy.] - részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni érában megbocsáthatatlannak értékeltek." Nos, mint tudjuk, az ú.n. „1945 utáni éra" az antifasiszta új magyar államiság volt (a kor min-den gyarlósága dacára), továbbá az úgymond megbocsáthatatlanság nem kizárólag az akkori - térségünkre érvényes - szovjet dominanciára vezethető vissza, hanem - legalább annyira - a (polgári) demokratikus politikai szerveződés lényegét képező humanisztikus értékrendre is. Hóman tehát, akárhogy csűrjük-csavarjuk, tényleg önmagának köszönhet-te a bíróság elé állítást (és ezen bizonyos eljárásjogi kifogásolhatóságok sem változtatnak - tudniillik a hatályos magyar jog szerint a parlament lett volna illetékes őt felelősségre vonni).

A tisztesség érdekében engedtessék meg, hogy a hómanrehabilitációs vita egyik baloldali résztvevőjét ugyancsak e helyütt bíráljam. Az Élet és Irodalom dec. 7-i számában Ladá-nyi Andor („Még egyszer Hóman Bálintról" címmel) tulajdonképpen arra utal, hogy az ominózus néhai miniszter büntetőjogi elítélése nem volt jogos, legfeljebb jogszerűnek tartható, vagy talán még annak sem! Tudományetikai vétség híján pedig — és ebben teljesen egybevág nézete B. A.-éval, sajnos szintén felhasználhatóan a vizsgált tárgykör an-tiszemita vélekedései számára — az akadémiára visszavehető. Konklúziója egy hihetetlen ellentmondás: „Ami Hóman 1939 utáni politikai tevékenységének egészét illeti: az indokolttá tette a politikai és erkölcsi felelősség felvetését, a büntetőjogi felelősségre vonást azonban - a vonatkozó jogszabályok mellett - elsősorban az akkori körülmények magyarázzák. (...) jogi rehabilitációjának, figyelembe véve az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság 1994- évi vonatkozó határozatait is - nincs jogi alapja." Nem sokkal később meg: „Tekintettel arra, hogy Hóman politikai tevékenysége tudományos munkás-ságát befolyásolta, annak értékét semmiképpen sem csökkentette, az Akadémia jelenlegi alapszabályai értelmében szerintem nincs jogi akadálya annak [valamennyi kiemelés tőlem - F. Gy.], hogy az MTA Király Tibor akadémikus jogi szakvéleménye alapján méltá-nyosságból - precedens teremtése nélkül - Hóman Bálint tagságát 1918. évi megválasztá-sától haláláig folyamatosnak nyilvánítsa." Ez az álláspont azért is képtelenség, mert az 1945-ös — „az erkölcsi vagy állampolgári" épségében „súlyos csorbát szenvedett" tagok kizárását az MTA-ból megengedő - akadémiai alapszabály-módosítást a távolról sem kommunista, illetve szovjetbérenc Kornis Gyula és Moór Gyula akadémikusok ösztönzésével fogadták el (különben e tényt Ladányi maga említi).

Hamis állítás abból kiindulni, hogy Hóman politikai tevékenysége nem érinti a szakmai munkásságát. Ugyanis éppen a szakmai tevékenysége, presztízse legitimálta a politikai szereplését! Hóman 1938-ban történész-miniszterként érvelt a Képviselőházban. E megjelenésében hazudta, hogy a magyarországi zsidók, egyedül a honi nemzetiségek közül, képtelennek bizonyultak asszimilálódni, (Így válik el nála a politikus és a történész szerepköre ...) Sőt, később a vészkorszak teljes ismeretében, perében is úgy nyilatkozott, hogy ő pusztán visszaszorítani akarta a zsidókat, mindössze az arányszámuknak úgymond megfelelő részesítésüket kívánta jogokból, vagyonból stb. Ugyanígy indokolták beterjesztői az első és második zsidótörvényt.

Leszögezendő, hogy olyan személyiségeket, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ságvári End-re, Kiss János, Tartsay Vilmos stb. mindenkor a hazafiaink közé soroljuk, helyük örökké a Panteonban van. De az irántuk táplált tisztelet megköveteli, hogy az olyan személyeket, mint Szálasi, Rajniss, Fiala vagy Bárdossy (sőt akár Hóman) stb., ne soroljuk közéjük vagy melléjük, hanem ez utóbbiakat országveszejtőnek tekintsük. Hiszen ők (ez utóbbi-ak) - közvetve-közvetlenül - nem „csupán" a magyar zsidóság halomra gyilkolásáért fele-lősek, hanem Magyarország teljes háborús véradójáért, vagyis a mintegy kilencszázezer halottunkért.

Minden a II. világháborúban elpusztult magyar állampolgár nemzeti veszteség. Mind-egyik gyászolandó, minden „érintett" mögött és után megtört lelkű családtagok, barátok sora húzódik, s nemzedékeket mérgező trauma állapítható meg. Ugyanakkor a magyar zsidósággal összefüggésben mégsem felejthető, hogy vesztesége a magyar nemzet akkori összes vérveszteségén belül - a különböző kutatók számításai (Varga, Stark, Für stb.) szerint - öt a négyhez, illetve öt a három és félhez arányban részesedett. Továbbá az sem, hogy a lágerekben veszett zsidók nagyobbik része nem katonakorú és férfi volt, hanem kisdedek, nagyobbacska gyermekek, serdülők, nők és öregek voltak. Amiképpen az sem tagadható, hogy kiirtásukat több éven át tartó, s nap mint nap átélt megbélyegzés, megalázás, a személyes anyagi javakból történő kiforgatás, a kedves emléktárgyaktól való megfosztás, helyzetenként sértegetés, le-köpés, megveretés, összegezve, társadalmi kiközösítés előzte meg; hogy végül - a népirtás sine qua non-jaként - lemondjon róluk, szuverenitásból „törvényesen" kitaszítsa, és aztán marhavagonokba verje őket a védelmükre kötelezett magyar állam - holott legalább annyira törvénytisztelő, dolgos, szellemi-anyagi téren kreatív, fegyelmezetten adófizető és a szentistváni birodalomért katonaként is har-colni kész állampolgárok voltak, mint a nemzsidó magyarok, de talán még inkább (ugyanis asszimilációs illúzióktól és kompenzációs kényszertől szenvedtek). És ezek ma is sajgó fájdalmak. Amikor Hómant (meg elvbarátait) - komplexen, hiszen így fair! - értékeljük, az efféle összefüggéseket és párhuzamos történéseket nem civilizált megnyilvá-nulás szem elől téveszteni.

A Hóman-rehabilitáció kérdésében -pontosan a vázolt nagyobb és fajsúlyosabb összefüggések okán! - nem halogatható tovább az állásfoglalások őszintesége és egyértelműsége. Csak ezáltal biztosítható, hogy a magas akadémia továbbra se legitimálja, még közvetve sem, a zsidóölés „szélárnyékos" támogatását vagy az ahhoz való „csendestársi", kényszerű-kényszerűtlen asszisztálást. Jóllehet, az ún. utca emberének fogalma sincs Hóman Bá-lintról. Valószínűleg tudni sem akar róla. Ám hogy bántja-e az egyike a másikát származása, vallása stb. miatt, az - felfogásom szerint - ilyen vitákon is múlik. Természetesen Hóman történeti munkái a jövőben, úgymint a legutóbbi időkben, a szükségleteknek megfelelően folyamatosan kiadandók, illetve a szaktörténészi tevékenysége méltánylandó, munkássága - a maga helyén és értékén - az oktatás keretei között tartandó. Ellenben Hóman Bálintnak soha nem lehet már helye a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, mert ez ellenkezne a jó erkölccsel. És ez még a M. Demokratában kifejtett nézettel is kvadrál. H. I. ugyanis imigyen fogalmazott: „A hazaárulók, az ország és a magyarság érdekei ellen dolgozók nem nevezhetők magyar tudósoknak, legyenek bármilyen rendűek, rangúak."

Svéd László: „Légy résen!"

A zsidó cserkészek kiakolbólítása a Magyar Cserkészszövetségből

Éppen 61 esztendeje annak, hogy a Magyar Cserkészszövetség rendkívüli közgyűlése egyhangúlag — nagy ováció közepette - kizárta soraiból az izraelita vallású cserkészeket, cserkészcsapatokat. A mai cserkészvezetők java része alkalmasint felületesen ismeri a mozgalom történetének ezt a defektusát. Akik pedig tájékozottak az ügyben, emberileg érthető módon nem szívesen beszélnek róla. Ám ha a téma olyannyira kihull az idők rostáján, hogy még a cserkészet historikusai sem nyúlnak utána, az öreg hiba. Ismereteim szerint csupáncsak egy történész foglalkozott érdemben ennek az ifjúsági mozgalomnak a magyar-zsidó problematikájával, jelesen: Gergely Ferenc. „A magyar cserkészet története. 1910-1948" című értekezése 1989-ben jelent meg a Göncöl Kiadó gondozásában. A magyar cserkészetnek gazdag erkölcsi-pedagógiai hagyományai vannak. De történetét sajátságos kinövések is terhelik, és azokra nem helyes fátylat borítani. Annál kevésbé, mert zavaros világunkban a klasszikus cserkész-eszmeiség megőrzése, a mozgalom demokratikus önakaratának érvényesítése megköveteli, hogy a mozgalmi cselekvések összefüggő, kozmetikázatlan sorozatából vonjuk le a történeti tanulságokat.

A zsidóság persze nem felejtheti, de nem is képes elfelejteni a hajdani „keresztény nemzeti kurzus" bárminő jogfosztó intézkedését. De a sérelmes emlékekre való hagyatkozás nem elegendő a józan ítélet kialakításához. Kivált nem egy olyan, alapjában véve egészséges mozgalom esetében, mint amilyen a cserkészet is volt.

Albion ege ködös, Magyarország ege viharos volt. A magyar cserkészetet nem lehet angol mércével mérni. A magyar cserkészet a hajdani magyar politika csinálóinak járszalagjára került. A cserkészet nem léphetett ki a történelemből. A cserkészetnek végre kellett hajtania a maga zsidótörvényét. A zsidóknak ideiglenesen ki kellett vonulniuk a hivatalos cserkészetből. Ez rasszista intézkedés volt a javából! Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk. Azt tudniillik, hogy a korabeli Magyarországon a cserkészet volt az egyetlen olyan konzervatív, nemzeti színezetű ifjúsági mozgalom, melynek soraiban 1940-ig több ezer zsidó fiatal tevékenykedhetett. Igaz, mozgásterükben sosem volt idillikus állapot. Kezdettől fogva ádáz harcot kellett vívniuk a kor minden rendű és rangú antiszemitáinak konok kirekesztő törekvésével szemben. A folyamatos önvédelmi kényszer viszontagsága azonban nem csökkenti, ellenkezőleg, növeli az évtizedes fennmaradás politikai, történeti jelentőségét.

Teleki Pál kétes szerepe

A náci eszmeiségű magyar szélsőjobb szemében a búrkalapos, londoni központú, zsidókkal körített cserkészet mindig is amolyan kakukktojásnak tűnt az árja homogenitású, a „radikális nemzetiek" felé ilyen-olyan mértékben nyitott ifjúsági egyesülések tengerében. A vigyázó szemeiket Berlin felé vető szájhazafiak nemcsak „bűnei miatt támadták a szövetséget, hanem azért is, mert ártani akartak Teleki Pálnak, az általuk gyűlölt antináci beállítottságú miniszterelnöknek, aki - mint tiszteletbeli főcserkész és a legfelsőbb nemzetközi cserkészgrémium 9 tagú londoni irodájának tagja - tekintélyével, nevével mindhalálig fémjelezte a magyar cserkészetet.

A cserkészek kongresszusának előestéjén erősödtek a Teleki Pál elleni támadások a London által is támogatott zsidó cserkészek állítólagos „babusgatása" miatt. A szélsőjobb „jóvoltából" maga a parlament is színtere lett ennek a vagdalkozásnak. Palló Imre nyilas képviselő ugyanis a képviselőház 1940. november 13-i ülésén interpellált a miniszterelnökhöz „az angol mintájú magyarországi cserkészet zsidó vonatkozásai tárgyában". Palló tartalmi és szervezeti tekintetben egyaránt kritizálta a cserkészetet. A meglevő „idegen szellem" bizonyságául felhozta a cserkésztörvény negyedik parancsát, amely így szólt: „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint ... Mindnyájan egy atyának gyermekei, egy családnak tagjai, egy célért küzdő bajtársak vagyunk. A cserkészt a cserkésszel vallási, nemzeti társadalmi különbségeken túl, közös eszmék, közös törvény, közös fogadalom köt össze testvéri szeretettel ... Minden cserkészt, ha ismeretlen is, szívesen üdvözölj, örömmel támogasd, oszd meg vele, amid van, hogy ha rászorul, mert testvérek vagyunk." A szöveg citálása után Palló felordított: „Kikérem a magyar cserkészifjúság nevében, hogy neki a zsidó és az angol cserkész a testvére legyen!" Ezek után a cserkészet általa zsidóknak minősített „exponensei" ellen ágált. Ennek kapcsán lezsidózta többek között Witz Bélát, a szövetség exelnökét, a bazilika prépostját is, aki mellesleg szólva bácskai sváb ember volt. Palló végezetül Teleki Pál nemzetközi státuszát ócsárolta, kijelentvén: „Nincs szükségünk olyan ifjúsági mozgalomra, amely Londonban székel, nincsen szükségünk olyan ifjúsági mozgalomra, amelynek angol egyenruhája van. Minden angol kapcsolatot meg kell szüntetni."

Teleki Pál a november 22-i ülésén - tehát mindössze 3 héttel a cserkészparlament összejövetele előtt - válaszolt Palló Imre interpellációjára. A mozgalom „zsidó ügyeit" illetően megjegyezte: „A helyzet az, hogy amikor Magyarországon ez a mozgalom megindult és mikor a háború után újra megindították, talán nem szükséges jellemeznem a háború előtti időt, de a háború utáni időben is volt korszak, amikor a numerus clausust, amelyet magam hoztam, megcsonkították. Mi magyar cserkészvezetők az előtt állottunk, hogy bennhagyjuk a mozgalomban a zsidó csapatokat, vagy kitesszük őket, s akkor a kormány nekik esetleg más, paralell cserkészetet tesz lehetővé. Mi az utóbbi mellett határoztuk el magunkat, és kijelenthetem, hogy a külügyi vezető kivételével az aktív vezetőségben senki zsidó nem volt." Teleki úgy állította be, hogy a zsidó külügyér ideiglenes alkalmazását az illető nyelvismerete tette szükségessé. Valószínűbb azonban, hogy Molnár Frigyes kinevezése egyszerűen Londonnak tett gesztus volt.

Teleki méltatta a cserkészet atyját, az előző nap elhunyt angol származású Balden Powellt. Midőn hangsúlyozta, hogy az angol eredet nem követelt semmi néven nevezendő angol mentalitást, Bajcsy Zsilinszky Endre közbeszólt: „Ami az angol eredetet illeti, az sem szégyen, nem kell mentegetni."

Álnok felszólalók

A közgyűlés előzményei semmi jóval nem kecsegtették a zsidó cserkészeket. A HM és a VKM mindjobban fokozta a nyomást a szövetség nacionalizálására, militarizálására, árjásítására. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán eufórikus közhangulat keletkezett, s az „adakozó" Hitler nimbusza rohamosan nőtt. Szeptemberben a szélsőjobboldali pártok egyesületek a Nyilaskeresztes Párttal. A vezér a börtönből amnesztiával kiszabadult Szálasi Ferenc lett. November 20-án Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Teleki Pál és Csáky külügyminiszter ugyanazon a napon látogatást tett a Führernél Berlinben. Megbeszélésük kapcsán Teleki egyebek közt felvetette a zsidókérdést, és hangsúlyozta, hogy a „zsidókat a békekötéskor el kell távolítani Európából."

A magyar cserkészvezérkar 1940. december 15-én ilyen közegben rendezte meg a szövetség egyik legdrámaibb közgyűlését.

A cserkészparlament a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ülésezett 1162 küldött részvételével. Megjelent Teleki Pál tiszteletbeli főcserkész is, az éppen Németországban vendégeskedő Hóman Bálint kultuszminiszter képviseletében pedig Tárczay Felicidesz Román minisztériumi osztályfőnök. A közgyűlés fő feladata volt az alapszabály módosítása. A mértékadó szövetségi vezetők abban a hitben ringatóztak, hogy ezzel a művelettel ki lehet venni a németek és nyilasok méregfogát, következésképpen meg lehet menteni a cserkészetet a gleichschaltolástól.

Kétségtelen, hogy a közgyűlési vita pikantériája a tervezett zsidótlanítás ügyében csúcsosodott ki. Éry Emil országos ügyvezető elnök így vezette be az erre vonatkozó javaslat „vitáját": „Az a javaslat, amely a közgyűlés előtt van, a következő nagy mozzanatot akarja úgy hangsúlyozni, hogy ezekben a kérdésekben többet senki kétségeket ne támaszthasson mozgalmunkkal szemben. Az egyik a mi mozgalmunk teljes keresztény jellege. /Éljenzés/ Azóta már a mi felügyelő hatóságunk a vallás és közoktatási miniszter (Hóman Bálint - S.L.) és ő így szólt hozzánk /olvassa/: «Mint a magyar ifjúság nemzetnevelésének intézője, kötelességemnek tartom felhívni a cserkészszövetség figyelmét a zsidókérdés megoldására is, amely kérdés megoldásánál azt tartanám helyesnek, ha újabb zsidó cserkészcsapatok szervezéséhez az engedély nem adatnék meg. Kívánatosnak tartanám továbbá azt, hogy olyan rendelkezés adassák ki a Magyar Cserkészszövetség vezetősége részéről, mely szerint a már meglévő zsidó cserkészcsapatokba semmiféle újabb felvétel ne legyen eszközölhető. Ez tenné lehetővé azt, hogy ezek a cserkészcsapatok elsorvadjanak, és a magyar cserkészet teljesen zsidómentes legyen.»"

Éry Emil úr így folytatta: „Minthogy a cserkészet törekvéseit szándékozott a miniszter úr alátámasztani, köszönettel vettük az ő kérését, és mi tulajdonképpen a javaslatban túlmentünk ezen, mert mi a javaslat megalkotásánál olyan szöveget vettünk, hogy ne csupán megvárjuk a kihalását annak a 13 csapatnak és annak a 2000 zsidó cserkésznek, hanem úgy módosítjuk az alapszabályokat, hogy már most zárjuk ki őket szövetségünkből."

Zsidó nem kérhet semmit

Az idevágó döntést megelőzte a búrkalap viselésének eltiltása. A szövetség már korábban rendszeresítette a Bocskai-sapkát, ám azt a cserkészkalappal párhuzamosan lehetett viselni. A közgyűlés azonban - nem utolsósorban Hóman Bálint szorgalmazására - általános követelményként kívánta rögzíteni az alapszabályban a Bocskai-sapka viselését s a cserkészkalap használatának megtiltását.

Az elnök az előterjesztett javaslatok egyhangú elfogadását remélte. Minthogy azonban a kalapletiltás ügyében 10 képviselő ragaszkodott a titkos szavazáshoz, kérésüket az alapszabály értelmében teljesíteni kellett. A szavazás eredménye a következő volt: leadtak 889 szavazatot. Az érvényes szavazatokból 651 az előterjesztett javaslat mellett, 229 ellene szólt.

Midőn dr. Virágh István kérte a szavazás elrendelését a további javaslatok felett, egyik küldöttársa bekiabált: „Zsidó nem kérhet semmit!" Ezután Bíró Lukács küldött indítványozta az alapszabály további korrekcióra váró részeinek szelektálását a döntés mikéntjének megítélése végett. „Tegyünk különbséget a vitás és nem vitás pontok között - mondotta. - Van néhány nem vitás pont, azokat egyszerre akár közfelkiáltással letárgyalhatjuk, a vitás pontokra pedig én is titkos szavazást kérek. Melyek a vitásak és melyek a nem vitásak? A zsidók kizárása nem vitás! /Hatalmas éljenzés és taps/ Felelősségem teljes tudatában és cserkészmivoltom átérzése tudatában merem állítani, hogy amikor a IV. törvényt akarjuk megváltoztatni, ott esetleg lehet vita, de itt nem."

Sem vitára, sem titkos szavazásra már nem került sor. A küldöttek az alapszabály további módosítására vonatkozó javaslatokat hozzászólás nélkül, egyhangúlag elfogadták, így többek között azt a korrekciót is, amely így hangzott: „A szövetség krisztusi világnézetű és magyar nemzeti alapon áll." A kissé dodonai szöveg azt a realitást takarta, hogy a zsidókat 1940. december 15-én kiebrudalták a Magyar Cserkészszövetségből.

A cserkészparlament ilyen értelmű döntése után a zsidó csapatok megbízásából szót kért és kapott dr. Sommer László csapatparancsnok. Búcsúbeszédében a következőket mondta: „Igen tisztelt közgyűlés! Nehéz feladatom van. Jelen deklarációt a zsidó felekezeti cserkészcsapatok nevében olvasom fel. A szövetségi közgyűlésen legjobb tudomásom szerint zsidó magyar cserkészek érdekében évtizedek óta az első és előreláthatólag hosszú időre az utolsó felszólalás van elhangzóban. Nem lesz talán szerénytelen az a kérésem, méltóztassék ügyünknek ezekben a számunkra kimondhatatlanul fájdalmas percekben türelmet és figyelmet szentelni. Felszólalásom 7 percig tart, kérem tegye a közgyűlés lehetővé, hogy a megbízott feladatnak eleget tehessek. Ellenjavaslatokat nem sorakoztatunk fel. Ki kell azonban jelentenünk a legszigorúbb lelkiismeretvizsgálat után is, hogy a zsidó magyar cserkészcsapatok sem a 'magyarabb magyar és emberibb ember' közös eszméjéhez soha hűtlenek nem voltak, sem a Hungária jelvényt be nem mocskolták. Ha fogadalom kapcsán felvetődött a kérdés, elfogadjuk-e életünk alapjául a krisztusi világnézetet, szent meggyőződéssel feleltünk igent. A krisztusi, csakúgy mint a nálunk ennek ellenértéke gyanánt hangoztatott bibliai világnézet, a mi prófétánk fogalmazásában így hangzik: 'Ne tedd felebarátodnak, amit magadnak nem kívánsz!' Ez a meghatározás szavaiban is alig, értelmében pedig semmit nem különbözik a Vezetők Könyvének meghatározásától. Mindannyiunk világnézetét közösen és egységesen a cserkésztörvény határozza meg. Ennek követelményei egyaránt megfelelnek a krisztusi és a zsidó vallási világnézetnek, valamint a cserkésztörvények egyaránt erkölcsi követelményeket támasztanak a cserkésszel szemben, éspedig azonos követelményeket, különbség nélkül. Nem fedezhető fel e téren sem olyan válaszfal, mely minket keresztény cserkésztestvéreinktől elzárna."

Felemás válasz

Dr. Sommer László így fejezte be felszólalását: „Hálásak vagyunk és maradunk a Szövetségnek, hogy a magyar cserkészszellem részeivé lehettünk. Ha mennünk kell, fájó szívvel megyünk ... Most pedig még egyszer és százszor és változatlanul: jó munkát, magyar cserkésztestvérek!"

Dr. Sommer László ünnepélyes nyilatkozatára Papp Antal országos elnök ekként válaszolt : „Mélyen Tisztelt Rendkívüli Közgyűlés! Méltóztassanak megengedni, hogy az elhangzott deklarációra én is rövid deklarációval válaszoljak innen az elnöki székből. A magyar cserkészet nem politizál. A magyar cserkészet tehát ezt a kérdést nem kezeli politikai kérdésként. A második kijelentésem az, hogy a magyar cserkészet a zsidóságot nem vizsgálja faji alapon, és a kérdést nem kívánja ilyen szempontból kezelni. Ellenben kijelentem azt, hogy a legminimálisabb joga minden nagyobb társulásnak, hogy ha inkluzíve akar alakulni, vagy mondjuk exkluzívé, úgy tényleg akarata szerint alakulhasson. Amint vannak zsidó egyesületek is, amelyekbe fel sem vesznek minket, mi is megengedhetjük magunknak azt az elhatározást, hogy keresztény mozgalom akarjunk lenni, mint ahogy eredetileg is így indult a cserkészmozgalom. /Éljenzés/ Ebben az elhatározásban tehát ne tessék semmiféle személyi vagy faji szempontokat bevonni, mert itt egyszerűen arról van szó, hogy a mozgalmunk miként kíván megalakulni és miként kívánja munkáját folytatni. Mi nem mehetünk bele sem politikai, sem faji, sem másféle bírálatba, de ezt az egyetlen jogunkat, amelyet minden törvény elismer, kérem respektálni és ilyen értelemben szíveskedjenek magyarázni a mai javaslatot. Ennek előrebocsátása után méltóztatnak napirendre térni a deklaráció felett."

A közgyűlés tehát dr. Sommer László deklarációja felett napirendre tért.

A Belügyminisztérium 1941 novemberében hagyta jóvá a Magyar Cserkészszövetség alapszabályának módosítását. Ezzel a zsidó cserkészek kirekesztése jogerőre emelkedett.

Benedek István Gábor: Erdély, 1944

Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság romániai tudósítója kitűnő újságíró. Bizonyára sok nagyszerű dolgot ír még az életben, hiszen fiatal ember, de hogy olyan fontos könyvet aligha tesz, tehet le az asztalra, mint amilyet 2001-ben Kolozsvárott a Minerva Művelődési Egyesülettel megjelentetett, az biztos. A mű címe hosszú, de pontos és megrendítően kifejező: „Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók menekülése és mentése a magyar-román határon 1940-1944 között". A fülszöveget is ide másolom: „Az áttanulmányozott dokumentumok és vallomások, a túlélőkkel készített beszélgetések azt bizonyítják, hogy a magyar-román határon keresztül lebonyolított menekülés és menekítés a lehetőségekhez képest igen kismértékű volt. 1944-ben Torda felé legfeljebb 1500 személy menekült át a határon, Aradnál nem több, mint 5000 személy, a magyar-román határ többi pontján pedig kevesebb, mint 400. A menekültek egyharmada Magyarországról és más európai államokból érkezett, mintegy kétharmada pedig észak-erdélyi volt."

Nos, Tibori Szabó Zoltán könyvét kétszeres érdeklődéssel olvastam. Egyfelől kitűnő történelemkönyv olyan dolgokról, amit mi magyar holokauszt túlélők nem tudtunk, nem is tudhattunk, vagy rosszul, pontatlanul tudtunk. Másfelől megszólalt a hiúságom. 1986-ban Vámos György kollégámmal mi is megírtunk egy könyvet „Tépd le a sárga csillagot" címmel, és ebben a negyvenes évek magyar cionista (sómér há-cáir) mozgalmáról írtunk. Akkoriban a téma nemcsak újdonságnak számított, hanem ismeretlen adataival megrázó is volt. Kitűnt, hogy egy maroknyi zsidó fiatal (közülük többen Szlovákiában nőttek fel) többféle mentőakciót szervezett a nácik megszállta, a csendőr és nyilas terrorral súlyosbított Budapesten. Nos, a mi cionistáink közül többen elmondták, hogy volt egy „bejáratott" útvonaluk Erdélyen át Romániába, ahonnan - nyilván sok pénzért, jó nexusokkal - el lehetett jutni Törökországba, a szabadságba. (Egy másik könyvemben, amelynek harmada a belzi nagy rabbi, Aharon Rokéách élettörténetével foglalkozik, ugyancsak érintem az erdélyi-romániai menekülési útvonalat, hiszen a lengyel cádikot is így vitték át a határokon.)

De itt most nem morzsákat kapunk, hanem miénk az egész vekni! Tibori Szabó Zoltán ugyanis jószerével teljeskörűen dolgozta fel témáját. Románia hiába a szomszédunk, kevéssé ismerjük történelmét. A román hatalom milyenségét Trianon után. Nem tudjuk az erdélyi magyarok és székeik viszonyát a zsidósághoz. A zsidók belső viszonyait. Hát most kitárul előttünk ez borzasztó térkép is!

Az interjúalanyok személyes elbeszélését értékes tanulmányok, esszék vezetik be. Az azonnal kiderül: Közép-Kelet-Európában, a Balkánon zsidóként élni túl veszélyes kaland volt akkor is, és alighanem az ma is. Hogy mégis miért vállaljuk ezt a viszontagságos sorsot? Író vagyok, magyar az anyanyelvem, a szenvedélyem, a börtönöm és a (szerény) megélhetésem is. Arany János versein nőttem fel. Önmagam kifejezése a létem. És egyszer csak Tibori Szabó könyvében ezt olvasom Brassai Viktor zsidó költőről és versmondóról: „a magyar költészet tette őt magyarrá. Arany, Petőfi, Babits, József Attila." Tehát ott, Kolozsváron is...

Szóval, a bécsi döntés során Hitler módosítja a régi határokat. Észak-Erdélybe bevonulnak a magyarok. Katonástól, csendőröstől, főjegyzőstől, és azonnal megindul a zsidók összeterelése, a férfiak elhurcolása, elállítják a gettókat, és a németek útba indítják a vagonokat Lengyelországba.

A zsidók vagyonát lefoglalják, ellopkodják, lakásaikba szittya vitézek költöznek, öltönyeikbe fajvédők öltöznek. Természetesen sok minden más is történik. Bátor férfiak menekülési útvonalakat keresnek. A még bátrabbak a németekkel paktálnak. Kasztner doktor irányításával létre is jön a fantasztikus üzlet: Bergen-Belsenen át Svájcba érkeznek a szerencsések. Gazdagok, elsősorban gazdagok, akik finanszírozták az akciót, aztán orvosok, rabbik, írók ... Az ügyesek román és magyar csempészeket fizetnek le, s átszöknek az új határon. A baksis ugyan török szó, ott is, itt is ismerik, de Kosztolányi Dezső egyszer azt írta (Esti Kornél): románnak lenni, az nem nemzetiség; az foglalkozás. Nos, aki a baksist szerencsés órában és szerencsés helyzetben adta át, nagy eséllyel megmenekült. De mint láttuk: ők, az így életben maradottak nem voltak többen hétezernél. A többiek, legkevesebb 150 000 Erdélyben még honos, művelt, szorgos ember elpusztult. A nagyon kevés visszajött közül néhány személlyel Tibori Szabó Zoltán e könyv kapcsán találkozott, a velük készült interjúk teszik ki a könyv nagy részét. Megrázó, drámai történetek bontakoznak ki tolla alól.

Sajnos a szerző kicsit elveszi tőlünk a reményt, azt sugallja: ne legyen sok illúziónk. Vészhelyzetben nincs, rettenetesen kevés a segítő jobb. És borzasztó tud lenni, ha a sovén, faji gőg összekeveredik a szabadjára engedett rablási ösztönnel, kivált, ha a történelmi helyzet tálcán kínálja a zavarost...

Szóval, értékes művet kaptunk a szerzőtől. Örültünk, hogy sok ismerős névre is bukkantunk, például a kolozsvári Új Kelet c. lap Izraelbe vándorolt szerkesztőire, Marton Endrére és Rössel Mordechájra, színészekre (Kovács György) s egy áldott, bátor keresztény papra, Márton Áronra.

Kovács László: Ungarnlager - Bergen-Belsen és ami utána következik

Kovács László, tisztelt nyíregyházi Olvasónk az alábbi memoár-tanulmányrészletet küldte be szerkesztőségünkbe. Készséggel közöljük.

A Bergen-Belsen-i KZ „Ungarnlager"-ét, azaz a magyar tábort 1944. július 8-án nyitották meg. A táborba, fennállásának egész ideje alatt, közvetlenül Budapestről (tehát más nagy u.n. törzstábort nem érintve) összesen 2 (csak kettő) magyar zsidókat szállító deportációs szerelvény érkezett.

Az első, a Kasztner-Becher-féle „Muster-zug"=( minta vonat) 1683 prominens magyar zsidóval július 9-én gördült be a célállomás rámpájára. Utasait az előző nap megnyitott magyar tábor barakkjaiban helyezték el. A csoport részére a Svájcba történő kiutazási engedélyt H. Himmler, az SS birodalmi vezetője augusztus elején adta meg. Ennek alapján a Bergen-Belsen-i KZ-t a vonat utasai két csoportban hagyták el. Az első csoport augusztus 18-án 318 fővel, amely 21-én érkezett St. Gallenba, a második csoport december 4-én mintegy 1360(?) fővel, amely 6-án vagy 7-én érkezett meg Svájcba.

A második - közvetlenül Budapestről érkező szerelvény - 1944. december 14-én hozta a mintegy 2000 főből álló szállítmányát Bergen-Belsenbe, akiket szintén a magyar táborban helyeztek el. A Bergen-Belsenben lévő magyar zsidó női és férfi foglyok további tömegei a birodalom területén lévő többi koncentrációs táborból érkeztek.

Strasshofból Bergen-Belsenbe 1944. december 7-én érkezett, és ott a magyar táborban került elhelyezésre a magyar zsidók mintegy 2200 fős szállítmánya. A csoportban sok család, köztük gyermekek is voltak.

Strasshofból Bergen-Belsen-i KZ-ba több magyar zsidót szállító deportációs szerelvény nem érkezett.

E szállítmány útba indításának oka ismeretlen, tisztázatlan. Egy korán kiadott kiürítési parancs (?) a munkaképtelenek szelekciója (?) egy újabb „mintavonat" (?) lehetett. Sajnos a „végső megoldás" végrehajtása során sokszor fordult elő az üldözöttek ezreinek életébe kerülő, ismeretlen motivációjú döntés.

Felszabadulás: 1945. április 15.

A tervezett Blitzkrieg kudarca miatt az egyre hátráló német alakulatok mindenütt szembesültek korábbi tömeggyilkosságaikkal. A helyszínek és az élő tanúk beszéltek. Ezért a gaztettek bizonyítékainak eltüntetésére H. Himmler elrendelte, hogy sem KZ, sem élő fogoly nem adható át az ellenségnek. E himmleri parancs alapján került sor a KZ-k kiürítésére, az építmények lerombolására, valamint a megszállt területeken levő megsemmisítő táborokban és az Einsatz-gruppe-k tömeggyilkosságainak színhelyein a korábbi tömegsírok feltárására, a tetemek máglyákon történt elégetésére. A KZ-k kiürítése — akár vasúton, akár gyalogosan történt - újabb tömeggyilkosságok végrehajtására nyújtott lehetőséget a háború elvesztése és a saját sorsuk kilátástalansága miatt ekkorra már teljesen elállatiasodott SS legénységnek. Az útba indított evakuációs szerelvényeknek, gyalogmeneteknek csak elenyésző hányada érkezett meg - ha egyáltalán megérkezett - a célállomásokra.

Az angolszász szövetségesekkel egy esetlegesen megköthető különbéke reményében Himmler a Bergen-Belsen-i KZ kiürítését 1945 elején megtiltotta, és elrendelte a tábor és foglyainak átadását a Brit Királyi Hadseregnek. Az 1933 óta a KZ-kben eltöltött szolgálati helyein , de Auschwitz II-Birkenau parancsnokaként különösen hírhedt, sokszoros gyilkos fenevad J. Kramer, Bergen-Belsen akkori SS parancsnoka (aki Birkenauból magával hozta több férfi és női szadista beosztottját is), saját itteni bűntetteinek bizonyítékaitól is meg akart szabadulni. Ezért a himmleri parancs ellenére (!) megkezdte a tábor kiürítését. Februártól a tábor felszabadításáig 12701 foglyot evakuáltatott. Februárban 4170, márciusban további 1740 foglyot indíttatott útba. Ezeket (egy 105 fős, Isztambulba tartó csoport kivételével) Buchenwald, Dachau, Neuengamme és Stutthof KZ-kbe, illetve ezek külső altáboraiba szállíttatta.

A Bergen-Belsen-i KZ-t a Brit Királyi Hadsereg VIII. Páncélos Hadtestének alakulatai szabadították fel 1945. április 15-én.

1945 áprilisának első harmadában, tehát a felszabadulást közvetlen megelőző napokban Kramer a Bergen-Belsen-i KZ-ből theresien-stadti úti céllal további három, foglyokat szállító vasúti szerelvényt indíttatott útba.

Az elsőt április 6-án 2500 fővel, ehhez másnap (7-én) egy további 179 főből álló fogoly csoport szállító-vagonjait csatolták. Az így összesen 2679 fős evakuációs fogoly szállítmány tagjainak életét a Magdeburg melletti Farslebennél 1945. április 13-án mentették meg a felszabadító - szovjet - csapatok.

A másodikat, a magyar tábor 1712 foglyából álló szerelvényt április 9-én indították. E szállítmány 12 napos utazás után — útközben egy szörnyű angolszász légitámadást is átélve — érkezett meg Theresienstadtba, ahol 1584 foglyot tudtak azonosítani.

A harmadikat, a 46 vagonból álló és 2400 főt szállító, az utasok többségének holland állampolgársága miatt „holland transzportnak" (lásd DEGOB névsort) elnevezett szerelvényt április 10-én indították útba. E szerelvénynek több mint 400 magyar utasa volt, akik közül minden valószínűség szerint sokan, vagy mindnyájan a december 7-i 2200 fős strasshofi szállítmánnyal érkeztek Bergen-Belsenbe. A szállítmányban megtalálható volt több mint 15 állam, közöttük dél-amerikai államok, de az USA állampolgárai is. A szerelvény utasai között sok család, nők, férfiak és gyermekek voltak, akik rövidebb-hosszabb ideje szenvedtek már a náci táborokban. A mártírok névsorában lévők életkora 1 és 78 év közötti. Gyötrelmes, hosszú, beláthatatlan következményekkel járó utazást szántak nekik gyilkosaik: átlósan átutazni a háború végén lévő, ostromlott Németországon. Kramer és a szerelvény kíséretének tagjai a felszabadulás előtti napokban tudatosan tették ki a pusztulás veszélyének e szerencsétlen emberek életét.

Mivel a szerelvény a célállomásra nem futott be, a háborús viszonyok közötti felfordulásban sokáig nem is keresték, és hír sem volt felőle, ezért kapta a „Verlorenen Transport" (az elveszett szállítmány) elnevezést.

A szerelvény összesen mintegy 500-550 km-es útvonalán a főbb megállók: Soltau, Muns-ter, Uelzen, Lüneburg, Büchen, Hagenow-Land, Wittenbergé, Nauen, Berlin-Spandau, Lübbenau, Senftenberg, Schipkau, Finsterwalde, Doberlug-Kirchain, végül Tröbitz. Az út során többször volt egy, sőt két napos megálló is.

Az eddig is sokat szenvedett embertömeg számára az utazás körülményeit is elviselhetetlenné tette az SS kíséret. A szerencsétlen embereknek szánt megpróbáltatások tragikus végkifejlete azonban ekkor még nem volt sejthető, előre látható. Az élelem- és ivóvíz-hiány, a katasztrofális tisztasági és egészségügyi feltételek, valamint a fűtetlen marhavagonokban lévő óriási zsúfoltság és a közel két hetes bezártság hatására az utazás során a tömegben kiütéses tífuszjárvány tört ki. Többen megőrültek, éhen haltak, sokan végelgyengülésben, kiütéses tífuszban vagy más betegségben vesztették életüket.

A szerelvényt - amelyről úgy gondolták: náci katonákat szállít - menet közben és a várakozások során a megállókban gyakran támadták mélyrepülésben a szövetséges légierő gépei bombával, géppuska- és gépágyú tűzzel; ez is számos áldozatot követelt.

Amikor a vonat megállt valahol, az SS kíséret a vagonajtók kinyitása után a még életben lévőkkel a halottakat kirakodtatta és a sínek mentén temettette el. Mint minden tábor kiürítése során összeállított vasúti és/vagy gyalogmeneteknél, itt is történt az SS kíséret részéről minden különösebb indok nélküli, a foglyok életét követelő fegyverhasználat. A mi — írja a szerző - evakuálásunk során pl. az SS az általa pusztán szórakozásból lelőtt vagy más okból elhunyt bajtársaink eltemetésére kirendelt társainkat is belelőtte a velük kiásatott tömegsírokba. Az elföldelést az SS banditák fejezték be.

Az utazás szörnyűségeit csak egy akkor és ott lévő át/túlélő tudná - ennyi év után ő is csak megközelítő pontossággal - elmondani. (Most már késő, de az elmúlt évtizedek alatt fel lehetett volna kutatni és megszólítani pl. a szerelvény mozdonyvezetőjét, fűtőjét, vagy más tanúkat is.)

Az SS-ek elmenekültek

A szerelvény április 20-án vagy 21-én gördült át Tröbitz vasútállomásán Falkenberg irányába. A lezárt vagonok ablakaiban fehér vásznak lobogtak. Azok, akik a szerelvényt. akkor látták, bizonyára sohasem felejtik el, mert mintha szellemvonatot láttak volna a szemük előtt elrobogni.

A szerelvény a beutersitzi vasútállomás után megállásra kényszerült, továbbhaladása lehetetlenné vált, mert a falkenbergi vasúti csomópont kereszteződését egy nem sokkal azelőtti légitámadás szétrombolta, továbbá egy Hitler-Jugend kötelék felrobbantotta a Fekete-Elsteren átívelő vasúti hidat. Mivel a térségben harci cselekményekkel lehetett számolni, a helyszínen és környékén települt harcoló Wehrmacht alakulatok parancsnoka a sokáig ott várakozó szerelvény visszafordítására adott parancsot. Eközben a hosszú kényszervárakozás alatt az SS kíséret a szerelvény mozdonyával elmenekült Doberlug irányába. A Wehrmacht parancsnok határozott fellépésére a szerelvényt április 22-én a beutersitzi széngyár üzemi tolatómozdonya visszavontatta a Tröbizthez közeli, a tőle nyugatra levő 106,7-es vasúti km szelvényhez.

Az utolsó hősi áldozatok

Április 23-án a reggeli órákban a Szovjet Hadsereg előrenyomuló alakulatai a 106,7 km szelvénynél bukkantak rá a 13 napos út után ott veszteglő, lezárt vagonokból álló szerelvényre. Amikor a katonák a vagonajtókat kinyitották, az eléjük táruló látvány minden emberi képzeletet felülmúlóan iszonyatos volt. A több éves háború borzalmaitól már megedződött katonaszemeknek is sokkoló volt a most látott kép. A vagonokban bűz, ürülék, szenny, férgek, paraziták. Elgennyesedett sebekkel tele testű, csontig lesoványodott, félig megfagyott élőhalott árnyékok, alakok töltötték meg a vagonokat. A még élők többsége is csak motyogni tudott, a gyengeségtől mozgásképtelenek voltak. Közöttük olyan társaik holttestei hevertek, akik napokkal azelőtt vagy akkor veszítették életüket. Nem tudták kirakni és eltemetni őket, mivel az életben levőknek jártányi erejük sem volt, az SS kíséret pedig egész egyszerűen nem nyitotta ki a vagonajtókat.

A felszabadítók szavakban ki nem fejezhető, irtózatos körülmények között ezernyi meggyötört, kiéhezett és halálos beteget találtak, akiken nagyon gyorsan kellett segíteni. A parancsnokok azonnali életmentő intézkedéseket vezettek be, hogy enyhítsék a szerencsétlenek szenvedéseit, és csökkentsék a halálozás arányait. A közvetlen életveszélyben lévő csoport ápolására, gyógyítására és ellátására egy hatalmas méretű tábori kórház személyzetét és felszerelését telepítették a környékre. Mindent megtettek a kiütéses tífuszjárvány továbbterjedésének megakadályozására és mielőbbi megszüntetése érdekében. A környéket hermetikusan elzárva a külvilágtól, karantént vezettek be, és igen rövid idő alatt végrehajtották a nagy létszámú tífuszbeteg fertőtlenítését.

A felszabadítottak nagy részét Tröbitz és Schilda községek elhagyott házaiban, egy kb. 300 fős csoportot Nordfeldben, egy volt hadifogolytábor barakkjaiban helyezték el. További kisebb csoportok a riesai kórházban és más települések lakótelepein kerültek ápolás alá.

A bányász-település Tröbitznek akkor mintegy 700 lakosa volt, és most e 700 őslakoshoz több mint ezer kiéhezett, legyengült, meggyötört halálos beteg került. A környéken ekkor több volt a felszabadult fogoly, mint a polgári lakos. Fogolytársaik gyógyítása érdekében a szerelvényen levő fogoly-orvosok és az egészségesek közül sok önkéntes segítő azonnal munkához látott. Többen közülük beteg bajtársaik gyógyulása után maguk is megfertőződtek a halálos kórtól, és életükkel fizettek önfeláldozásukért. Nevüket a tröbitzi zsidó temető emlékfala őrzi meg az utókor számára.

Az azonnal foganatosított gyors intézkedések ellenére félelemmel, aggodalommal terhes napok, hetek következtek. A rettenetes fertőző betegség, a tífusz lett úrrá a környéken. A halál állandó vendég volt, a nap minden szakában történtek halálesetek. Az alatt a nyolc hét alatt, amíg a járvány tartott, tífuszban és más betegségekben Trö-bitzben és a környékén telepített szükségkórházakban több mint négyszáz gyermek, nő és férfi vesztette életét.

A halálvonat június 21-én elhunyt utolsó áldozatai a 41 éves magyar Sólyom Ilona, az 59 éves holland Martha Levenbach-Schwimmer és az ugyancsak holland 31 éves Clara Miller Mulder-Wessel voltak.

Ury János: Agymosás 1944-ben

Érdekes cikk jelent meg a Népszabadság 1997. június 24-i számában. Miután a téma újra és újra előkerül a lapokban, fontosnak tartjuk magunk is közölni.

A 15. amerikai légi hadsereg Magyarország felett 1968 embert veszített, 1069 eltűnt a bevetések során, 481 fogságba esett, és 377-nek sikerült a holttestét megtalálni. Az ejtőernyővel kiugrott repülőszemélyzetet földet érés után nemegyszer támadás érte a lakosság részéről. Az atrocitások több halálos áldozattal jártak. 1945 júliusában 87 ilyen esetet vizsgáltak ki a magyar hatóság és a SZEB képviselői (Jánkfalvi Zoltán nyíregyházi kutató barátom éppen ezeken az ügyeken dolgozik).

A repülőszemélyzetek elleni támadások fő oka az a nagyfokú uszító, fasiszta propaganda, amelyet a magyar vezetés folytatott 1944-ben a szövetséges hatalmak ellen. Elegendő a korabeli sajtó átlapozása ennek bizonyítására. Például a Magyar Futár képekkel illusztrált cikkében a következő olvasható: „Az élve elfogott pilótákra és hajózó személyzet tagjaira vetett egyetlen pillantás elárulja: miért olyan kegyetlenek a szövetségesek támadásai, s mi az oka, hogy ilyen lelkiismeretlen cinizmussal dobják le a robbanó gyermekjátékszereket... A bűnöző klasszikus típusa egytől-egyig valamennyi fogoly vagy amerikai zsidó, akit az európai nemzetek elleni gyűlölet csillapíthatatlan dühe hajt minél vadabb rombolásra."

Az újságok nagy többsége egymást túllicitálva gyártotta a legképtelenebb „híreket", valójában uszító hazugságokat az angolszász repülők állítólagos rémtetteiről. Aljasságban, embertelenségben rajtuk is túltett Budapest bombázása után a Hungarista Mozgalom. A következő röpcédulákat terjesztette: „Bombázták Budapestet, szemet szemért! Minden magyar életért száz zsidót!" „Követeljük: telepítsék a zsidókat a légitámadások által veszélyeztetett városrészekbe!"

Marcel Reich-Ranicki: Amikor a szerelemnek a zene a tápláléka

Fordította Jólesz László

Marcel Reich-Ranicki ma az egyik legismertebb (és legelismertebb) irodalmi és zenei kritikus Németországban. Idős ember, nyolcvanon felül van. Kettős neve, Reich és Ranicki, személyének kettősségéből - merthogy Ő lengyel is, német is - vagy mivel éppenséggel zsidó is (sőt!), a hármasságából? - ered. Életírása, a „Mein Leben" 1999-ben jelent meg Németországban, és rövid két hónap alatt három (!) kiadást jelentetett meg kiadója, a tekintélyes Deutsche Verlags-Anstalt. A könyv - amelyhez egy Németországban élő barátom révén jutottam - olyan, mintha egy modern pikareszk regény volna. Letehetetlen olvasmány, amely nem csupán írójának hallatlanul változatos, nem keresett kalandokban, csaknem kikerülhetetlen, halálos veszedelmekben bővelkedő sorsáról, vak véletlenekről, félelmekről, ürömökről, furcsa találkozásokról szól. Képet kap az olvasó - egyebek közt - a varsói nevezetes gettóról. Arról a gettóról, amelyről sokat és mégis keveset tudunk. Ebben a könyvben ennek a halálra ítélt közösségnek a belső életéről ad hírt egy olyan tanú, akt maga tapasztalt meg mindent „odabent" és ad hírt hitelesen a varsói gettó mindennapjairól. A terjedelmes könyvnek éppen a gettóval foglalkozó fejezetei közül az egyiket adom át most az olvasónak.

A zsidókat embertelenül gyötörték a varsói gettóban. Iszonyatosságokat kellett megélniük. De néha szépeket és csodálatosakat is. Szenvedtek. De szerettek is. Csakhogy a szerelem akkor igen sajátságos volt. Schnitzlernél mondja egyszer egy bécsi nő: „Ugyan, maradj velem. Ki tudja, élünk-e még holnap." A gettóbeli szerelemre minden napon és minden órában ránehezedett a kérdés: vajon holnap élünk-e még? A szerelem nyugtalan volt és gyors, türelmetlen, sietős. Éhezés és flekktífusz idejében, a legszörnyűbb szorongás és a legmélységesebb megalázottság idejében létezett ez a szerelem.

Az emberek, mindenekelőtt a fiatalok, úgyszólván tapadtak egymáshoz, a másiknál kerestek oltalmat és biztonságot és segítséget is. Hálásak voltak a boldogság óráiért vagy esetleg csupán perceiért. Én azóta tudom, hogy az a lebegő gyötrelem, amiről Goethe Klarchenje énekel, mindig hozzátartozik a szerelemhez, mindig kísért - inkább tudattalanul, mint tudatosan - a félelem, hogy a szerelem, ez a páratlan, ez az alig felfogható valami éppen olyan hirtelen ér véget, amilyen hirtelen támadt.

Nem, nem a szerelem múlékonysága irritálta akkor a szerelmeseket, hanem az állandó, a szüntelen fenyegetés, a német fenyegetés: minden, még a legszebb pillanatban is azzal kellett számolnia az embernek, hogy katonák váratlanul puskatussal zörgetik meg vagy mindjárt be is törik az ajtókat. Félni kellett, hogy brutálisan betódulnak a szobába. Jó esetben egy vagy két órát tölthetett egymással, egymásért egy emberpár.

És a szokásos félelem, ami gyakran, akár békében, akár háborúban, megnehezítette fiatal emberek életét, amitől mindenképpen szenvedtek, a szorongás, a félelem a terhességtől. A gettóban senki sem akart gyermeket. Azonban nem mindig sikerült elhárítani a terhességet, különösen, ha az óvszerek, amikkel az ember segíteni akart magán, nem ritkán sérülékenyek voltak -s ezt gyakran csak akkor vették észre, amikor már késő volt. Terhességet megszakíttatni nem volt nehéz: a gettóban sok nőorvos volt, segítőkész emberek, akik nem kértek magas honoráriumot.

Nekünk, Tosiának és nekem, igazában jó dolgunk volt. Tosia az anyjával egy bútorozott szobában lakott - és az anyjánál megvolt az a szép szokása, hogy a délutánokat többnyire házon kívül töltötte. így m magunkban lehettünk ott. Kölcsönösen elmeséltük egymásnak az életünket (és noha alig voltunk húsz évesek, már egyet-mást tudtunk mesélni). Mickiewicz- és Tuwitn-, Goethe- és Heine-verseket olvastunk. Ő, Tosia, meg akart engem nyerni a lengyel költészetnek, én őt a német költészetre akartam téríteni és csábítani. Mind a ketten győztünk, és persze némelykor cserbenhagytuk az olvasmányainkat. Anélkül, hogy ismertük volna Freud megállapítását, megismerkedtünk „az élet és halál polaritásával", boldogság és boldogtalanság összevegyülésével. A szerelem volt az a narkotikum, amivel elaltattuk félelmünket - a félelmet a németektől.

A kaddist mondta

Amikor utána elmentem tőle, igyekezve, hogy még kijárási tilalom előtt otthon legyek, akkor a nyomorúság, a bajok közepette csak arra tudtam gondolni, amit az imént átéltem. - „Alom, nem lehet való" — ezek a szavak, amiket Sophie a Rózsalovag legvégén énekel, jártak a fejemben, újra meg újra ismételtem, némán ismételgettem őket magamnak anélkül, hogy igazában tudomásul vettem volna azt, ami körülöttem zajlik.

Útközben váratlanul megpillantottam egy hullát, nyilván egy éhenhalt koldus tetemét - és megláttam a szürkületben egy már nem fiatal, rongyokba burkolózott férfit, aki ott állt a járdán fekvő holttest mellett. Ez, tekintetét az elhaltra irányítva, mondott, pontosabban mormolt valamit, amit én nem értettem. Bizonyára a kaddist mondta, halotti imákat. A járókelők gyorsan mentek el mellettük, mint akik menekülnek, én ugyancsak sebesen követtem őket, siettem tovább, fejemben Hofmannstahl sorai cikáztak, de aztán hátra kellett fordulnom. A holttestet időközben letakarták újságpapírral. Egészen közelről lövéseket és kiáltásokat hallottam. Féltem. Amikor később már feküdtem az ágyamban és a németek lövöldözésének nem akart vége szakadni, Tosiára gondoltam, és azokra a német költeményekre, amiket felolvastam neki, azokra a versekre, amelyek elfeledtették velünk mindazt, ami naponta fenyegetett bennünket, amire a legszörnyűbb barbárság minden órájában számíthattunk. Volt azonban valami, ami még erősebben, még mélyebben hatott, mint a költészet, ami a legbensőbb lényünket felkavarta, ami minket kábulatba ejtett. Ez a valami a zene volt.

Nem bánták meg

A zsidók, különösen a kelet-európai országokból valók, mindig is muzikálisnak számítottak. A Varsói Opera és a Lengyel Rádió zenekari tagságában, a sok szórakoztató, tánc- és dzsessz-zenekarokban - mindenütt kevés zsidó szerepelt. Ezek most a gettóban voltak, és valamennyien munkanélküliek. Minthogy többségükben nem volt megtakarított pénzük, napról napra nőtt a nyomorúságuk.

Akkoriban meglepő hangzásokat lehetett hallani: az egyik udvarban Beethoven hegedűversenyét, a másikban Mozart klarinétversenyét, persze mind a kettőt zenekari kíséret nélkül. Még ma is magam előtt látok egy fehér hajú asszonyt, aki egy olyan hangszeren játszott, amelyet nyilván aligha lehetett volna várni a gettó egyik utcáján; a nő fölemelt fejjel, energikusan hárfán játszott valami francia számot, talán Debussyt vagy Ravelt. Sok járókelő hökkenten állt meg, némelyikük odatett egy bankjegyet vagy egy pénzdarabot.

Végül néhány muzsikusnak hamarosan ötlete támadt: hiszen a gettóban lehetne egy szimfonikus zenekart szervezni. Hogy ezzel a nemes művészetet szolgálják, és az embereknek örömet és élvezetet nyújtsanak? Korántsem, nekik más járt a fejükben: keresni akartak valamennyit, hogy csillapíthassák az éhségüket. Hamarosan kiderült, hogy a gettóban nehézség nélkül lehetséges nagy vonószenekart szervezni: jó hegedűsökben és brácsásokban, csellistákban és bőgősökben nem volt hiány. A fúvósokkal nehezebb volt. Falragaszokon és az egyetlen (egyébként igen rossz) gettóújságban közölt hirdetés útján kerestek alkalmas jelölteket. Jelentkeztek is trombitások, harsonások, klarinétosok és dobosok dzsessz- és tánczenekarokból - hamar bebizonyosodott, hogy ezek, ámbár soha nem dolgoztak szimfonikus zenekarban, kifogástalanul el tudták játszani Schubertet vagy Csajkovszkijt.

De hiányzott háromféle fúvós hangszer. És hamarosan egy különös hirdetést lehetett olvasni: sürgősen keresnek kürtösöket, oboásokat és fagottosokat. Mivel nem jelentkezett senki, más módon kellett segíteni a bajon, ha szimfóniákat akartak előadni: az oboaszólamokat klarinéton játszották, a fagottot basszusszaxofonon - és nem is igen hangzottak rosszul. A legnehezebben a kürtöt pótolták. Egy - mindenesetre fölöttébb kérdéses - megoldás mellett döntöttek: azt tenorszaxofonnal helyettesítették. Dirigensekkel nem volt baj: belőlük négy is volt a gettóban, és mindegyik jól értette a mesterségét, egyikük meg éppenséggel igen kitűnő muzsikus volt.

Simon Pullmann, aki 1890-ben született Varsóban, a szentpétervári konzervatóriumban a híres Auer Lipótnál tanult hegedűt, később főképp Bécsben működött mint hegedűművész, kamarazenész és dirigens. Hogy nem sikerült nagy karriert befutnia, talán azzal függhetett össze, hogy sohasem tanulta meg a könyökét használni. 1939-ben meglátogatta a családját Varsóban - és aztán már nem tudta idejében elhagyni Lengyelországot. Így a gettóba került, és csakhamar az ott működő zenészek között joggal számított a legjelentősebbnek.

Rendkívüli ember volt: öntudatos és becsvágyó, de igen csendes és tartózkodó és mindig igen-igen udvarias. A zenekari próbákon, amiken én gyakran ott voltam, soha nem hallottam tőle egyetlen türelmetlen vagy éppen hangos szót sem. Bruno Walter - mesélik - egy hamisan fúvó fuvolást ezekkel a szavakkal oktatta ki: „Itt én fiszt javaslok." Ilyen volt Simon Pullmann is. A zsidóknak - vélte - még ezek között a rettenetes körülmények között is becsületbeli kötelességük jó zenét játszani. Nem tűrt meg kontármunkát, sem mentegetődzést, sokáig és alaposan próbált, és így a többi dirigenst, akik talán hajlamosak voltak lazán venni a dolgokat - és ezt ki vethette volna a szemükre? - arra kényszerítette, hogy fáradhatatlanul végezzék a munkájukat, és magas színvonalra törekedjenek.

Minthogy a zenekar vonósai a fúvósoknál jóval magasabb nívón álltak, Pullmann eleinte, érthető módon, vonószenére koncentrált. Játszottak Vivaldit és Boccherinit, Bachot és Mozartot egészen Csajkovszkij C-dúr szerenádjáig. Gond mindig akadt. Volt, hogy valamely mű teljes kottaanyaga megvolt, de hiányzott a partitúra, máskor volt partitúra, de hiányzottak az egyes hangszerek kottái. Ezeket kézzel kellett másolni. Ám sohasem hiányoztak olyanok, akik önként, díjazás nélkül vállalták ezt a munkát.

Nagyon kedvelt volt öt, négykezes zongorára írt Brahms-keringő. Ezeket Theodor Reiss, egy a gettóban élő komponista, átírta vonós zenekarra, miután Pullmann-tól olyat kapott, amihez szegény feje nem juthatott hozzá: kottapapírt. Ennek az átiratnak az ősbemutatója fölöttébb sikeres volt, Reisst a dirigens a pódiumra kérte, de az nem akart előre menni. Mindjárt lehetett látni, hogy nem az ilyenkor szokásos szerénykedésről van szó. Végül Reiss mégis odament, sietve és félszegen meghajolt, aztán gyorsan eltűnt a közönség között. A2 öltözéke miatt szégyenkezett: nyilván nem volt zsakettje, csak egy rendkívül szegényes kabát volt rajta.

Kamarazenét is, elsősorban kvartetteket és kvintetteket játszatott Pullmann virtuóz vonósaival, és azok csodálatosan játszottak: Beethoven Nagy fugáját - op. 133 -, az adagiót Bruckner Kvintettjéből és Verdi Kvartettjét. A zenészek, akiknek a hagyományos repertoárjuk kedvesebb lett volna, időnként panaszkodtak, mondván, hogy Pullmann túlságosan sokat követel tőlük. Végül mindig beadták a derekukat — és nem bánták meg.

Kamarazene télikabátban

Alig lehet elképzelni, mekkora odaadással próbáltak akkor, micsoda lelkesedéssel muzsikáltak. Amikor 1988-ban a ZDF-ben (Zweites Deutsches Fernsehen) előkészítettük az „Irodalmi Kvartett"-műsort, megkérdezték, milyen zenét kívánok a műsor elejére és végére. £n Beethoven op. 59. Nr. 3, C-dúr kvartettjének az allegro molto első taktusait kértem, amiket a vonósok a gettóban különösen jól játszottak. Valahányszor csak hallom az „Irodalmi Kvartettében Beethovennek ezeket a taktusait, mindig azokra a muzsikusokra gondolok, akik ezeket a gettóban játszották. Valamennyiüket elgázosították.

Bármennyire is a vonós művek voltak a hangsúlyosabbak, a szimfonikus zene, minden akadály ellenére, egyáltalán nem szenvedett hátrányt. Játszottak Haydnt és Mozartot, Beethovent és Schubertet, Webert és Mendelssohnt, Schumannt és Brahmst, tehát mint a világon mindenütt, elsősorban német zenét - de Berliozt és Csajkovszkijt, Grieget és Dvofakot is. Röviden és tömören: a modern zene kivételével - amit nem tudtak játszani - mindent játszottak, amihez csak hozzájutottak. Csakugyan mindent?

A Wehrmacht varsói bevonulása után néhány hónappal a német hatóságok utasítására felrobbantották Frédéric Chopin szobrát. 1940. június 3-án a Lengyel Főkormányzóság Propagandahivatala megtiltja olyan zeneművek bemutatását, amelyek összefüggésben vannak a lengyel nemzeti hagyománnyal. A rendeletet Hans Frank főkormányzó helyettese, Josef Bühler államtitkár írta alá. Mint hamar kiderült, ez a tilalom Chopin valamennyi művére is vonatkozik.

1942 áprilisában a rendelkezést lazítják: Chopinnek, valamint a Lengyelországban nem ok nélkül nagyon tisztelt Mieczyslaw Karlowitznak - ő 1870-től 1909-ig élt - némely művét most ismét engedélyezik, de ez a rendelkezés a varsói „zsidó lakónegyedre", mint ez a rendelkezésben kifejezetten bennefoglaltatik, nem vonatkozik, így a gettóban Chopin egyetlen taktusa sem hangozhatik el, csupán egyik-másik fiatal zongorista játszotta el - fölöttébb könnyelműen - ráadásnak valamelyik kevéssé ismert darabját, és ha aztán valaki megkérdezte, ugyan ki a zeneszerző, csak nem Chopin , ironikus mosollyal válaszoltak: dehogyis, Róbert Schumann.

A koncerteket eleinte a „Melody Palace" nevű régi tánclokál és varieté épületében rendezték, ami határos volt a gettó falával. Később jobb és nagyobb termet találtak: egy modern mozit, ami soha nem üzemelt, mivel építése közvetlenül a második világháború előtt fejeződött be. Ennek a „Femina" nevű mozinak a termét, ami kilencszáz férőhelyes volt, szerencsére könnyen és gyorsan be lehetett rendezni koncertek befogadására.

Kamarazenéhez - a gettóban három vonós kvartett volt, és mind a három igen jó - és szólisták fellépéséhez kisebb termeket használtak, mindenekelőtt egy népkonyhát; ebben délutánonként voltak a koncertek, nem sokkal azután, hogy a (siralmas) levest kiosztották. A teremben káposzta- és répaszag terjengett, de az emberek nem zavartatták magukat: Schubertet hallgatták, vagy Brahmst. A termeket télen gyakran nem fűtötték, olyankor hát kabátban ültek - a közönség is, a zenészek is. Ha az áramot kikapcsolták, akkor karbidlámpákkal segítettek magukon.

Koncertek többé nem voltak

Adódtak teljesen másfajta nehézségek is. Ki voltunk éhezve mindnyájan - többé vagy kevésbé. Mármost hegedűsök vagy csellisták akkor is szépen tudtak játszani a hegedűjükön vagy a csellójukon, ha éhesek. Ez nem érvényes a trombitásokra vagy a harsonásokra, hiszen nekik nagyobb fizikai erőfeszítést kell kifejteniük. Az éhség befolyással van a fúvósokra. Ezért egy gettóbeli tehetős orvos a koncertek előtt (a koncertek többnyire déli 12 óra körül kezdődtek) az egész zenekart meghívta reggelire - így aztán a fúvósok jobban bírták a fújást és a vonósoknak is jobb volt a hangulatuk.

Azokon a szólistákon kívül, akik már a háború előtt elismert művészek voltak Lengyelországban, felléptek a gettóban fiatal hegedűsök, zongoristák vagy énekesek is. Jól emlékszem egy tizenkilenc vagy húszéves, nagyon rokonszenves és intelligens muzsikusra, Richárd Spirára. Ő Beethoven Es-dúr zongoraversenyét játszotta, a gettóban először zenekarral. Tanára, az egyik legjelentősebb lengyel zongorapedagógus, akkor Varsóban lakott, de természetesen kívül a gettón, hiszen nem volt zsidó. így, noha alig két kilométernyire voltak egymástól, Spira nem látogathatta meg mesterét, a mesternek nem volt szabad felkeresnie tanítványát. Ám a gettóban volt még telefon, ha csak kevés is. A megoldás ez volt: Spira telefonba bejátszotta tanárának az egész koncertet, és órákig tartó beszélgetésekben kapott tőle pontos útmutatásokat. A tanítvány diadala, a gettófal ellenére, egyszersmind tanárának a diadala is volt.

A gettó zenei életének legsikeresebb és legnépszerűbb figurája Marysia Ajzensztadt volt, ez az egészen fiatal, éppen húszéves, fekete hajú, lányos bájú szopránénekesnő, akit a háború előtt még senki nem ismert. Gluck- és Mozart-áriákkal, Schumann- és Brahms-dalokkal debütált. Hogy a létfenntartáshoz szükséges anyagiakat megkeresse, igen hamar fellépett egy kávéházban is (kávé nem volt a kávéházakban, de némelyekben zenei kínálattal szolgáltak), s ott Johann Strausst énekelt, és Lehár Ferencet. A mindennap zsúfolt kávéházak közönsége lelkesedett érte - és a kritika szintén.

Kritika? Nos: a német hatóságoktól engedélyezett, a varsói gettóban hetenként kétszer megjelenő, lengyel nyelvű újság, a „Gazeta Zydowska" közölt hangverseny beszámolókat is. A kritikus, Wiktor Hart, csodálója volt Marysia Ajzensztadtnak. Az ő éneklése — írta - „a legmagasabb művészetről, mértéktartásról és egyszerűségről tanúskodik, ez az énekesnő igen-igen gyorsan lett igazi mestere művészetének". Vajon ki volt ez az elragadtatott Wiktor Hart? Ha neve ma felbukkan kortörténeti könyvekben, akkor zárójelben ott egy kérdőjel vagy egy szöveg: „nem megállapítható". De magunk között hadd árulom el: ez a Wiktor Hart én voltam ...

Egy ismerősöm, aki a „Gazeta Zydowska" tárcarovatát vezette, tudta, hogy engem érdekel a zene, és megkérdezett, tudnék-e neki egy recenzenst ajánlani. Ajánlottam neki egy csöndes embert, aki rendes hegedűs volt, és kiválóan ismerte a zenét. Az illető meg is írt három vagy négy szép ismertetést, de aztán beteg lett. Megkértek rá, hogy én helyettesítsem. Haboztam, mert még soha életemben nem publikáltam kritikát. Féltem. Ámde a feladat tetszett. így hát beleegyeztem, egyelőre csak két vagy három hétre. De másképp alakult, és rendszeresen írtam a hangversenyekről szóló beszámolóimat az újságban -mindaddig, amíg hangversenyek többi már nem voltak.

Nem a stílusom miatt

Ennek során egészen jól nemigen éreztem magam. Kétségtelen, a háború előtt már sok zenét hallgattam (többnyire a rádióban és hanglemezekről), és a zenetörténetet illetően meglehetősen jó ismeretekkel rendelkeztem. Hogy azonban én nyilvánosan ítéljek meg tapasztalt és kiváló már rég elismert művészeket, még ha voltak is lelkiismeret-furdalásaim - az már kicsit több volt a soknál, pontosabban: arcátlanság volt. Én ezt tudtam, mégis csináltam. Ha ma akkori cikkeimet olvasom szégyellem magam. Nem a stílusom miatt noha én, az ember alig hinné, Beethoven! egy ízben „titánnak" neveztem, és Schubertet „nagy mesternek". Ilyesmiket olvasva, még ma is elpirulok. És egyáltalán nem arról van szó, hogy a húszéves recenzens olykor-olykor valamit nagyon felmagasztalt. De milyen alapon kifogásoltam é: korholtam ezt a zenészt vagy amazt? Milyen alapon okoztam fájdalmat tisztességesen igyekvő muzsikusoknak?

Talán részben felmentést adhat nekem, hogy én - és ebben biztos vagyok - meggondolatlanul soha nem írtam, és azonfelül annak a szakembernek, akit elősző csak rövid időre kellett volna helyettesítenem, rendszeresen kikértem a tanácsát. De ha belegondolok, milyen fájdalmat éreztek ezek a zsidó muzsikusok nem sokkal a koncertek után, akkor minden szkeptikus vag' negatív ítéletemet, amit akkor fogalmaztam, még ma is bánom. Némelyik meg jegyzésem számomra már nem is értheti így tiszteletteljesen írok Haydn üstdobszimfóniájának a bemutatásáról, amit azonban „A Zsidó Szimfonikus Zenekartól független okokból nem lehetett végigjátszani." Mire akartam ezzel célozni úgy, hogy nem mondom meg? Csődöt mondott a világítás? Vagy netán németek jöttek és szétkergettek minket? Nem, hiszen azt nem felejtettem volna el.

A nácik tapsoltak

Egy másik koncertre, amit németek valóban meglátogattak, nagyon jól vissza tudok emlékezni. Mozart nagy g-moll szimfóniája volt műsoron. A negyedik tétel első taktusai közben valami szokatlan történt: két vagy három egyenruhás német lépett be a terembe. Ilyen még soha nem volt. Mindenki megdermedt, a karmester is meglátta őket, de vezényelt tovább. A g-moll szimfóniának ezt az utolsó tételét soha életemben nem hallottam a hegedűk és a brácsák ennyire kifejezett tremolójával játszani. Ez nem a dirigens felfogása volt, ez a zenészek félelme miatt következett be. Hiszen nem lehetett tudni, most mi a németek szándéka. Vajon mindjárt elüvöltik magukat: „Kifelé, kifelé"? Mindenkit össze fognak verni? Pimaszságnak fogják minősíteni, hogy a zsidók muzsikálnak, talán még lövöldözni is fognak?

De azok csak álltak, álltak és egyelőre nem csináltak semmit. A zenekar végigjátszotta a szimfóniát. Akkor a közönség elkezdett tapsolni, tétován és láthatóan aggodalmaskodva. £s most valami tökéletesen váratlan, igen, felfoghatatlan történt. A két vagy három egyenruhás, nos, nem üvöltözött: tapsoltak, mi több, barátságosan integettek. Aztán távoztak - anélkül, hogy valakit is bántalmaztak volna. Németek voltak, mégis civilizált emberek módjára viselkedtek. Ez a gettóban még hetekig beszédtéma volt.

A koncertek mindig igen látogatottak voltak, a szimfónia-hangversenyeken a terem többnyire zsúfolásig volt. Dacolva a bajjal? Az éhezőket, a nyomorúságban élőket nem a dac küldte a koncerttermekbe, hanem a vigasz és az emelkedettség utáni vágy — s ezek a szavak lehetnek ugyan el-koptatottak, itt mégis helyükön vannak. A szakadatlanul életükért aggódok, a névsorolvasások közt vegetálok egyetlen órára vagy kettőre szóló védelem és menedék keresésében voltak, azt keresték, amit oltalmazó rejteknek neveznek, sőt talán a boldogságot keresték. Egy biztos: rá voltak utalva egy ellenvilágra.

Így aztán nem véletlen, hogy az Eroica, az Ötödik és a Hetedik mellett a Pastorale is a legkedveltebb Beethoven-művek közé tartozott: olyan helyen, ahol nem voltak rétek, nem voltak erdők, patakok, ligetek, ott sokan, akik különben nem tartották sokra Beethoven programzenéjét, hálásan hallgatták „a falusi tájra érkezéskor derűs érzések ébredését" és más idillikus jeleneteket - és nem „jóllehet", hanem „éppen mert" ezeknek az idilleknek nem volt semminő kapcsolatuk a környezetükhöz.

Az elhagyottak és a magukra maradtak voltak azok - akkor úgy rémlett nekem -, akik tülekedtek a koncertekre, de legelsősorban is a szerelmesek. Akik egymásra találtak, úgy érezték, a zene igazolja őket. És Shakespeare-t idézték: „Amikor a szerelemnek a zene a tápláléka..." Egy napon, egy különösen szép koncert után, arra kértem Tosiát, ígérje meg nekem, hogy ha ő életben marad és én nem, Beethoven Hetedikjének allegrettóján gondoljon rám. O, Tosia, ehhez az érzelgős hangulathoz, ami engem ilyen hirtelen elfogott, némi meglepetésemre, nem volt partner. O már nem tud változtatni rajta, mondta, hogy neki korántsem csak az allegrettónál kell rám gondolnia, hanem minden olyan zenénél, amelyet együtt hallgattunk. Ilyen szentimentálisán beszélgettünk egymással.

A zenében tehát a párok ismét egymásra ismertek, a fiatalok éppen úgy, mint az idősebbek. És a költészetben? Voltak a gettóban irodalmi rendezvények is, de a hangversenyeknél jóval ritkábban, és nem is voltak annyira látogatottak. Való igaz -alapjában ez banalitás -, hogy a zene az emberekre végletes szituációkban közvetlenebbül hat, mint a kimondott szó, hogy erősebb érzelmeket kelt, és képes a fantáziát megmozgatni.

Mozart szebb volt

Ez a boldogság nem tartott sokáig: a szimfóniakoncerteket a német hatóságok hamarosan betiltották. Vajon a zsidó lakónegyed biztosa képtelen volt elviselni a koncertek kiválóságát? Nem engedhető meg - írja egy, a „Zsidótanács" elnökéhez intézett levelében -, hogy a gettóban „árja" komponisták műveit adják elő. Ezért zenekari koncertek 1942. április 15-től két hónapra be vannak tiltva. Szólisták még tarthattak kisebb mértékben koncerteket, de kizárólag zsidó komponisták műveire szorítkozhattak. Ettől kezdve főleg Mendelssohnt, Offenbachot, Meyerbeert vagy Anton Rubinsteint játszhattak, és inkább szükségszerűségből olyan operett-szerzőket, mint Ábrahám Pál, Leo Fali vagy Kálmán Imre.

Abbahagytam a kritikaírást, és egy másik, ebben a szituációban, ahogy hittem, hasonlíthatatlanul fontosabb feladatot vállaltam: a „Zsidótanács" főépületében, aminek volt egy nagy terme, szóló- és kamarazenei hangversenyeket szerveztem. A műsor első felében egy zongoraművész vagy egy vonósnégyes játszott, a másodikban egy énekesnő lépett fel, vagy egy hegedűs. A belépőjegyek, mint egyébként íi gettóban minden más koncert esetében, nagyon olcsók voltak, az összes bevétel a zenészeknek jutott.

Minket, fiatalabbakat mindez nem elégített ki, nyilván így nem tudtuk zenei igényünket kielégíteni. Ezért szabályos hanglemez-koncerteket szerveztünk. Persze hanglemez csak korlátozott mennyiségben volt, és azok is csaknem mindig az öreg többnyire összekarcolt sellaklemezek voltak, de a mi zene utáni éhségünkben e; nem számított. Szűk lakásokban találkoztunk, tizenöten vagy akár tizennyolcan is amennyien elfértünk egy szobában. Az ilyen találkozók voltaképpen tilosak voltak, de mi elég vakmerőek voltunk, hogy ezzel ne törődjünk. Mindegyik vendég hozott valamit magával - egy Bach-szvitet vagy partitát, egy Mozart-hegedűversenyt egy Beethoven-szonátát vagy egy Brahms-szimfóniát.

Nekem úgy tetszik, hogy soha, egész életünkben nem játszott a zene olyan szerepet, mint abban a komor időben. Ámbár éhesek voltunk, és a félelem szüntelenül ott ült a csontjainkban, mégis ennyire magával ragadott és fellelkesített bennünket Mozart - vagy talán éppen azért? Mindenesetre szabad elhinni nekem: a varsói gettóban Mozart sokkal szebb volt. Életemnek ebben a szakaszában tehát a neme zene félretolta a német irodalmat. Nemsokára megint fordult a kocka. Nem volt az tán számunkra zene - de lett, teljesen váratlanul, irodalom, mindenekelőtt neme irodalom.

Dokumentum - Így látnak ők

Egy lap az internetről

Katona Rezsőné: Hogyan őrizte meg a zsidóság emlékezetét Sátoraljaújhely és környékének magyar népessége?

1990. január 5-én a Szabad Szóban megjelent Kállai Eszter cikke, melyben pályázati lehetőséget kínál fiatalok számára. A pályázatnak a két világháború között élt zsidó polgárok életvitelét, szokásait kellett bemutatnia. Iskolánkban hasonló témával már foglalkozott a Konstantin ]ózsef gimnáziumi tanár vezette történelem szakkör. Az általuk megfogalmazott kérdőívet több, a holokausztból megmenekült újhelyi zsidó polgárnak elküldték. Választ senki sem adott rá; vagy udvarias kitérő felelettel utasították el, vagy - kevésbé udvariasan -tiltakozva a zaklatás ellen. Úgy látszott, hogy a sebek nehezebben gyógyulnak be, mint hittük, s az átélt szörnyűségek után még nagy a bizalmatlanság. A pályázati felhívás hatására Konstantin József és Katona Rezsőné tanárok vezetésével újból elkezdődött a munka. Az adatok gyűjtésében nemcsak a diáktársak, hanem a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnázium tanárai is részt vettek. Kutatási területük volt nemcsak Sátoraljaújhely városi lakossága, hanem a környékbeli falvaké is.

Így született meg ez a dolgozat, melynek írása közben a szerzők számára már egyre inkább az bizonyult érdekesnek és izgalmasnak, hogyan emlékezik vissza a magyar lakosság a két világháború közt vele együtt élt zsidóságra, s kevésbé az, hogy mire emlékszik vissza.

Kenézlő

A zsidók nagy része kereskedelemmel, ipari tevékenységgel foglalkozott. A falusi nép körében elterjedt, hogy azért ilyen foglalkozásúak a zsidók, mert nem szeretnek dolgozni. Közismert volt, hogy szombaton nem raktak tüzet, mást bíztak meg -pénzért - ezzel a tevékenységgel. Szombatonként Fridrich Hennán házában gyűltek össze. Ez az épület a mai napig fennáll. Volt egy Fridrich nevű kereskedő és uzsorás is. Terményért lehetett nála vásárolni. Klán Zoltán is kereskedő volt, s a falu szabómestere is, neve Modlinger. Nagyon ügyesen dolgozott. A zsidók főleg baromfit fogyasztottak, de nem ők vágták le, hanem egy ezzel megbízott ember. Az így elkészített étel kóser volt. A kenézlői zsidóságot a II. világháború idején a saját zsinagógájukban gyűjtötték össze, és deportálták Németországba. A falubeli zsidók közül senki sem tért vissza, csak a szomszéd faluból egy Skatz nevű férfi. A zsidó temető máig fennmaradt, de sírjait senki sem látogatja. Az egykori zsidó házakban ma is élnek, és ezért jó állapotban vannak (pl. Steinerék, Grünwaldék háza, ők borkereskedők voltak).

Rudabányácska

Családi szokásokról: A házasságkötés előtt két héten vagy egy hónapon át a mennyasszony és a vőlegény nem találkozhatott. A házasságkötés színhelyére mindketten külön házból érkeztek. A lány az esküvő előtt egy hosszú, fehér inget varrt, amit a vőlegény az esküvőn vett föl, s később is minden hosszúnapon. Halála után ebben temették el. Ha a vőlegény vagy a mennyasszony árva volt, az esküvő előtt el kellett menniük az elhunyt szülő sírjához, s csak azután kelhettek egybe. A válást a főrabbi engedélyezte, de csak azért, hogy kevesebb bűnt kövessenek el. Ha valaki meghalt, a család nyolc napig gyászolt, vezekelt. Nyolc napig szalmán ültek és éjjel is azon aludtak. Ezalatt a szomszédok főztek számukra. Minden évfordulón mécsest gyújtottak. A halottakat nem koporsóban, hanem egy száldeszkán temették el, lepelben.

Minthogy a lányok haját a házasságkötés előtt vagy közvetlen utána levágták, az asszonyok életük végéig kopaszok voltak, parókát hordtak, éjszaka kendő volt a fejükön. A férfiaknak sem volt szabad valamilyen sapka nélkül lenniük, sapkában is aludtak. Ha imádkoztak, a férfiak kezükre és fékjükre szíjjal egy kis dobozt erősítettek, fejükre vászon leplet tettek. A zsidó férfiak nem borotválkoztak, hagyták pajeszüket is megnőni. A zsinagógában csak akkor végeztek istentiszteletet, ha tíznél több felnőtt volt jelen. A nők nem számítottak.

Az ünnepekről: Szombaton nem végeztek munkát, nem vettek pénzt a kezükbe. Az alkalmazottaknak sem szombaton, sem vasárnap nem kellett nehéz fizikai munkát végezniük, csak a mindennapi halaszthatatlan dolgokat: marhák etetése, tehenek fejese stb. A nem izraelita alkalmazottaktól is elvárták, hogy megtartsák saját vallásuk előírásait, ha nem így tettek, elbocsátották őket. A szombat péntek este kezdődött, az első csillag feljöttekor, és szombat este az első csillag feljöttéig tartott.

Hosszúnap: 24 órás böjtölés volt ez az ünnep, egész nap nem ettek semmit, nem is ittak, csak imádkoztak. A kisebb gyerekeknek cukrot adtak. Tavasszal volt egy hét, amikor szintén böjtöltek. Ezen a héten csak tejjel készített ételeket ettek. Minden hónapban - ha tiszta volt az ég -köszöntötték a teliholdat. Ilyenkor kimentek a ház udvarára égő gyertyával és imádkoztak.

A húsvéti pászkához való gabonát learatták, ha jó volt az idő. A learatott gabonát nem rakták keresztbe, hanem azonnal hazaszállították. Otthon külön csűrbe rakták. A cséplés előtt a cséplőgépet lemosták, a malmot őrlés előtt kitakarították. A búzát csillagos éjjel vitték a malomba. Éjszaka megőrölték, és haza is vitték. Húsvét előtt az egész házat kitakarították, a zsebeket kifordították, kirázogatták, nehogy liszt maradjon benne. A kamrát, ahol a liszt állt, becsukták, és a húsvét alatt többet már nem nyitották ki, miután kivették belőle a pászkának valót. A húsvéti ünnep nyolc napja alatt pászkát és céklalevest ettek. Húsvét alatt máskor nem használatos edényben főztek, s ha nem volt ilyen, a meglévőt mosták ki hamuval.

Sátoraljaújhely

Gyermekkoromban a Pipa utcai Salamon féle szatócsboltban vásároltunk. Könyvre is lehetett vásárolni, azaz hitelezett a kereskedő a megbízható, régi vevőknek. Engem, mint kislányt Salamon bácsi többször megkínált cukorkával (igaz, hó végén ez is szerepelt aztán a könyvünkben), és mindig megnézhettem a legújabb kis Salamont. Erre az örvendetes eseményre csaknem minden tavasszal sor került, mert Salamonéknak népes családja volt. Megrendítő volt számomra az auschwitzi bőröndmúzeumban látni egy ócska vulkánfieber bőröndöt, és rajta a feliratot: Salamon, Sátoraljaújhely ... A családból senki sem jött vissza.

A rendelkezésünkre álló adatok szerint megállapíthatjuk, hogy a falusi zsidóság foglalkozási összetétele a következő volt: kiskereskedő 54,55%, házaló kereskedő 6,8%, iparos 20%, földbirtokos 4,54%, értelmiség 4,5%, gazdálkodó 4,5%, egyéb 8,6%. A városi lakosságban szembetűnő az értelmiségiek és a tisztviselők magasabb aránya: értelmiségi 33,8%, tisztviselő 9,78%, bankár 6,52%, nagykereskedő 16,21%, kiskereskedő 22,82%, iparos 11,95%. A visszaemlékezésekben feltűnő a zsidó kereskedők és értelmiségiek elismerő említése, szakmai megbecsülése. A zsidóság gazdasági, társadalmi megítélése általában reális.

A mai újhelyiek más városnál talán jobban is kénytelenek emlékezni a múltra, az egykor élőkre. Ennek szándéka hozta létre az első világháború után az ún. hősök temetőjét. Kelet-Magyarország legnagyobb hadikórháza ugyanis Újhelyen működött, s az itt meghaltakat - nemzeti hovatartozástól függetlenül - a köztemetőből elrekesztett közös sírkertben temették el. A város lakossága és ifjúsága az utóbbi években újra megbecsüléssel gondozza ezt az emlékhelyet. Ez a szellemiség terelte rá Új hely figyelmét a zsidó temetőre, a zsidó mártírok emlékművének szükségességére. Az ún. ótemetőt, ahol a magyarországi chaszidizmus kiváló alakja, az újhelyi „csodarabbi", Moses Teitelbaum van eltemetve, egy nemzetközi zsidó szervezet hozatta rendbe néhány évvel ezelőtt.

Bárdos Pál: Egy önéletírás ürügyén

Aliza Barak Ressler izraeli pedagógus. Végzett pszichológus és az úgynevezett problematikus gyerekek nevelésének szakértője. Tanár és szakfelügyelő volt, és egy pedagógiai főiskoláról ment nyugdíjba. Kiálts, kislány, kiálts! címmel írt könyvet gyermekkori emlékeiről, amely kötet elnyerte az izraeli Közoktatási Minisztérium Ifjúsági Osztálya díját, és oktatási segédkönyv lett. A PolgArt Könyvkiadó Ács Gábor fordításában magyarul is kiadta a visszaemlékezést, a szerzővel a sajtótájékoztatón találkoztam személyesen. Kedves, szelíd ember, a világon mindenütt ilyenek a jobb pedagógusok. Könyve is „gyerekközpontú", fikciója az, hogy unokája faggatására fogalmazza meg emlékeit. A történet nem mindennapi.

A szlovákiai Nagymihályon született kislány szüleivel és még néhány bujkálóval együtt vagy három éven át lapul föld alatti üregekben, hogy a deportálást elkerülje. Összeakadnak két jó emberrel, a Tököly házaspárral és egy derék pappal, aki segíti őket a rejtőzésben - és szembekerülnek a többi emberrel, akik vad, elvakult gyűlölettel bánnak velük, vagy általános hullarablásra használják a történelmi lehetőséget. Ez utóbbi általános tapasztalat, veremben tengődésük története azonban egyedi és ritka sors a kelet-európai zsidóság történetében.

A tanárnő korrekt elbeszélő, szavai általában hitelesek, a részletek természetesek, az egész históriát csak helyenként zavarja meg, hogy a szerzőnő olykor naiv kijelentéseket tesz. Honnan is tudná, hogy csapattisztek nem foglalkoznak hadműveleti tervek készítésével, és hasonlók. Becsületes, önmagát sem kímélő elbeszélő, szinte érezni a veremben hónapokon át bujkáló és tisztálkodáshoz nem jutó emberek nehéz testszagát.

A cím valószínűleg hatásvadászó, de megvesztegető az a szerénység, ahogyan a szerző elmeséli a teljesen fölösleges műtétet, amelyet rajta végrehajtottak, és amely az egész bujkálást lehetővé tette. Szeretettel és tisztelettel ír halott szüleiről, de ábrázolni nem tudja őket! Az már másféle képességet kívánna, írói tehetséget, amelyhez nem elég a jó stílus. Csakhogy más dolog az lemondási kényszer, az idős korban föltámadt kötelesség. Hogy el kell mondani...

És fél évszázada mondják, mondjuk. Ez a történet nem akar véget érni. Sem a szépirodalomban, sem a történettudományban. Pedig alighanem ráunt a világ. Még közvetlenül a háború után ömlőitek a könyvek. Aki csak valamennyire is írástudó volt, jelentkezett tanúnak. Aztán elcsendesedett a terep. Az izraeli közvélemény más alapmítoszokat alakított ki, az ott születettek nem szívesen olvasták a hat millió zsidó halálhírét. Amerikában tartottak a felelősség firtatásától, Svájc hallgatott, lapult, Németország szégyenkezett, a Szovjetunió és csatlósai pedig új antiszemita korszakot nyitottak. A lágerek népéről csak szórványpublikációk szóltak, s ami a legrémisztőbb: sorra lettek öngyilkosok a koncentrációs táborokat megjárt, onnan megtért, és élményeikről beszámoló nagy írók! Primo Levi vagy Tadeusz Borowski halála figyelmeztetés: nem akarja őket hallani a világ. Izraelben, az USA-ban, Európában legalább jelentős történelmi áttekintések készültek - csak mostanában jelennek meg magyarul. Nálunk csend volt, felejtés, tagadás, a nyomok eltüntetése. Privát vonatkozásáról képanyagot, dokumentumokat kellene találnom a deportálások idejéről szóló novelláskötet illusztrációjának — szinte semmit sem lelek. Nem ítélkezem. A tulajdon apám és apai családom képei azért hiányoznak, mert anyám felejteni akart, és ezért kidobálta őket.

Ha anyámat próbálom megérteni, el kell viselnem az általános társadalmi amnéziát is ... Mit tehetnék?

De az emlékek feltörnek. Még él az utolsó korosztály, amelyik ott volt. Az a korcsoport, amelyik tudja. Az a nemzedék, amelyik megtépázódott a zsidóüldözésben. Ők még szólni akarnak. Kétségbeesetten átadni a másik nemzedéknek az ördögi kor élményét, a démoni pillanatot.

Heroikus és tragikus törekvés. Igazi író belepusztul. Alizia Barak Resslernek és sok-sok naiv elbeszélő társának van lelkiereje fölidézni és újraélni ezt a történetet. Tapintatot és szeretetet érdemelnek érte. Unokáik tiszteletét. A jó lelkiismeret nyugalmát.

Mostanában megint sok visszaemlékezés jelenik meg. Reméljük, a szerzők megkönnyebbülnek. Mert azt is tudni kell: a világ rájuk unt. Minek újra emlegetni? Ezt már hallottuk ... És különben is, új szerencsétlenségek jöttek és fájdalmak és szenvedések. Mire hát ez a végtelen történetfolyam?

Nem tudjuk pontosan, hogyan jöttek létre a nagy eposzok, a keletkezésmítoszok. A népek eredetmitológiái, a késő bronz- és kora vaskori zseniális összegező szellemi tünemények. Lehet, hogy valahogy így ... Ilyen előzmények után.

Herczog László programja - Új fény

Herczog Lászlót, az Ortodox Hitközség főtitkárát legalább 25 éve ismerem. A megszólítás - a név leírása nem helyes. Ugyanis megjelenésében - ahogyan aranykeretes szemüvegén keresztül az emberre néz -, jellegzetes mosolyában van valami kisfiús, ezért majdnem mindenki Herczog Lacinak nevezi. Jóllehet tudjuk, a magyarországi zsidóság egyik meghatározó személyisége ő, 600 brisz (cirkumcízió) fűződik a nevéhez, a Dessewffy utcai templom mindenese: előimádkozik, megőrizve a hagyományos dallamvilágot, Tórát olvas, az ima utáni és közötti tanulást vezeti, számos kezdeményezés elindításában vett és vesz részt. Előttünk nőtt fel a feladatokhoz, bontakozott ki egyénisége, ezért érzi a közösség magához oly közel. Szomorúak voltunk, mikor egészségügyi okokból rövid ideig passzivitásba vonult, annál nagyobb az öröm, hogy ismét aktív és új ötletekkel lép elő. Új fényt (héberül: Or Chadas) éleszt, és erre oda kell figyelnünk. Or Chadas a neve azon alapítványnak, amelynek élén Herczog Laci áll.

A bemutatkozás, a tervek ismertetése úgy kezdődött, hogy valamit már letett az asztalra, illetve elénk tárt. A Dessewffy utcai imahelyiség emeleti részében a női karzat mögött kialakítottak egy csinos kis helyiséget, amely azért is alkalmas oktatásra, mert semmilyen iskolai jelleg nincs benne. Ennek a zsinagógának vannak oktatási hagyományai, chéder is működött itt annak idején, a negyvenes években magam is jártam oda. Mielőtt a kezdeményezés élesztéséről beszélnénk, ismerjük meg közelebbről Herczog Laci életútját, amely nyitott könyv, mégis érdemes belelapozni, mert jellemző a korra, másrészt a családi indíttatásnak nagy a szerepe pályája alakulásában. Beszéljünk először tehát az ősökről.

A nagyapa Nagybörzsönyben volt vendégfogadó tulajdonos, kiváló vallási nevelésben részesült, valamelyik jeles jesívába járt. Házában sokan megfordultak, híres vendégei voltak, talán még Elijáhu próféta is járt nála. Úgy történt, hogy ismeretlen vendég érkezett a községbe. A vendéglős nagyapa szobájába vitte a vacsorát, amikor látta, hogy az utazó előtt ott a szédertál és a Hágádat olvassa. Kérdő tekintetére ő azt válaszolta, hogy ma pészach séni - második pészach - van, Ijjár hó 14 - Ugyanis a Tóra előírja, hogy aki annak idején valamilyen okból (utazás, betegség miatt) a pészachi áldozatot nem mutathatta be az ünnep alatt, egy hónap múltán pótolhatja mulasztását. Ma annyi maradt a hagyományból, hogy ilyenkor pászkát szoktak enni. Mivel a vendég a teljes szertartást megtartotta, a házigazda leült melléje és csatlakozott hozzá. Hajnalban valami meleg itallal akart kedveskedni az idegennek, benyitott a szobába, amelyet üresen talált. Nem értette, hiszen az előtérből ki sem mozdult, azon keresztül lehetett a házat elhagyni, mégis a vendégnek nyoma veszett. Még a csendőrparancsnok segítségét is kérte, aki a legényeivel átkutatta az erdőt, de lábnyomokat sem találtak ... Örök rejtély, hogy ki lehetett a látogató. Talán csak nem ... a Próféta?

Jeles érettségi

Egy másik tisztes vendég nevét mindnyájan ismerjük: Reich Koppéi főrabbi szeretett oda járni, élvezte a nagyapa társaságát, a falu nyugalmát, az erdő csendjét, amely pihenésre igen alkalmas volt. A család közelebbről megismerte a rabbi - legyen emléke áldott - egyéniségét, gondolatmenetét, amely Lacira, az unokára (szülői közvetítéssel) nagy hatással lett.

Az apa. Herczog Gyula a híres pozsonyi jesívát végezte, szmicháját - rabbi vizsgáját -Akiva Szajfer, a nagy dinasztia harmadik leszármazottja írta alá. A család tisztelete Chászám Szajfer és hagyománya iránt talán innen eredeztethető. Nagytudású ember volt, aki Újpesten élt, és a háború után kényszerből fakereskedéssel foglalkozott. A zsidó életbe bekapcsolódva az újpesti, akkor teljesen önálló ortodox hitközség titkári teendőit látta el. Kitűnő előimádkozónak ismerték. Ötvenhatban kopogtattak az ajtaján, Teichmann Jakab neológ rabbi állt az ajtóban, és áldását kérte; ma kell indulnia, külföldre távozik. A válaszfal leomlott, egy zsidó áldott meg egy zsidót, aki így könnyebb szívvel vágott a nehéz, ismeretlen útnak. Ez a momentum is élénk nyomot hagyott az unoka életében, azt sem felejtette el, hogy Újpestről indult útnak, itt ápolták szülői kezek. Minden, ami Újpesten történik - a labdarúgó csapatot is beleértve -, ma is érdekli.

Az unoka. Herczog László szerencsésnek mondható annyiban, hogy gyermekkorában indította be Jesíva kátánját, kis Jesíváját Benedikt Sándor (Z.L. - legyen emléke áldott) a Dob utca 35-ben. Ez a hatvanas évek elején bátor cselekedetnek számított. A Weisz házaspár, a sakter és felesége gondoskodott a gyerekekről, oktatásuk a már említett alapító mellett Steinberger, népszerű nevén Stea, valamint mások látták el. H.L. 1950-ben született, 9 éves lehetett, mikor a tanulásba bekapcsolódott, és folytatta is, míg az általános iskolát el nem végezte. Sok kiváló személyiség volt tanulótársa. Igen fontos ismereteket sajátítottak el. Hálával emlékszik vissza erre a korszakra. Ezután a zsidó gimnázium következett, 1968-ban érettségizett. Csak dicsérni tudja tanárait, elsősorban Zsoldos Jenő (Z.L.) igazgatót. Ez jó időszaka volt az iskolának. Huszonegyen érettségiztek. Később persze olyan periódus következett, amikor az iskolának körülbelül összesen ennyi hallgatója volt. Megjegyezzük, közben Lacinak 17 éves korában elhunyt az édesapja.

A színjeles érettségi bizonyítvány megszerzése után orvosi egyetemre jelentkezett. A felvételinél olyan kérdéseket tettek fel neki, hogy miért nem KISZ-tag? Talán azért, mert a zsidó gimnáziumban nem volt politikai alapszervezet. 18 pontot gyűjtött össze. Ennyi ponttal vettek fel embereket az egyetemre, őt azonban nem. Sem először, sem másodszor. Ekkor a Szabolcs utcai volt zsidó kórház kórbonctani osztályán helyezkedett el, hogy közel legyen az egészségügyi szakmához. Sok kiváló zsidó orvos dolgozott akkoriban az intézetben.

Amikor a harmadik felvételi után sem vették fel, feladta a további küzdelmet. Berkovics Miksa kolbászüzemében helyezkedett el. Az idős, köztiszteletben álló tulajdonos már nagybeteg volt, így az üzleti kiszolgálás mellett az üzemvezetés, az árubeszerzés, az áruelhelyezés is a feladata lett. Különösen Berkovics bácsi halála után, amikor Hanna néninek kellett segítenie...

Ezután a kóser baromfibolt lett a következő állomás a Kazinczy utcában néhány házzal arrébb a kolbászüzlettől. Mivel a baromfit vidéken vágták, az eladás mellett az árut Pestre kellett hozni, s a különböző boltokba, az elárusítóhelyekre kellett eljuttatni. Ezt a munkát korábban a sokgyermekes Löf-ler József látta el, aki mail, illetve mohéi is volt, de hirtelen külföldre távozott. Ekkor merült fel a gondolat, hogy Herczog László ez utóbbi területet is átvegye.

Találkozás Reichmannal

Az ortodox főrabbi, Majse Weisz foglalkozott még a cirkumcízióval, de idős, beteg ember lévén az utódlás kérdése reálisnak látszott. Többször elő is fordult, hogy egy Angliából érkező vendég-mail, Jiszroél Stern (Brudi) látta el e feladatot. A nagyon népszerű és csupaszív Brudi szívesen vállalta H.L. betanítását, aki kedvet is érzett a munkához. Részint azért, mert ez óriási micve. Másrészt e tevékenységben az orvosi előtanulmányait, régi késztetését kamatoztathatta.

Tanulása akadálya az útlevél volt. Egy 27 éves fiatalembernek akkoriban nagyon nehezen adtak útlevelet, mert „kiutazása közérdeket sért". A hivatalos indoklás szerint ... Szeifert Gézánénak, az M.I.O.K. főtitkárának és mások közbenjárásának köszönhetően mégis Londonba utazhatott. Brudi állta a szavát, betanította a fiatalembert, akinek diplomáját lord Jakobovics londoni főrabbi írta alá. Herczog Laci ezirányú tevékenysége átlépte az országhatárt. Szlovákiába, Romániába és máshová is hívták. Egyik alkalommal a mail tisztjére Herczog Lacit kérték fel, Majse Weiszt szándoknak hívták meg. A héber szó támaszt jelent, ő tartja a műtét alatt a gyermeket az ölében. Az idős rabbi így közelről láthatta ifjú kollegája munkáját, amellyel annyira elégedett volt, hogy átadva a funkciót, ő többet nem vállalt málenolást. Így tett korábban a sakter feladattal is. Letette a sakterkést, és többször nem vágott, minden energiáját a rabbinikusi teendőkre koncentrálta. Rendkívül tisztességes, nagyon lelkiismeretes ember volt. Egy házban lakott a másik ortodox rabbival, Schück Jenővel a Kertész utcában. Ez utóbbiról H.L. véleményt az, hogy méltó utóda volt a nagy magyar ortodox rabbiknak, ragyogóan forgatta a tollat, kitűnő tanulmányt írt az IMIT évkönyvébe í pozsonyi Szóferekről.

Schück főrabbi munkakörét, a hitközség (Síp u. 12.) Ortodox Hitéleti Osztálya vezetését Herczog Laci vette át. Feladata volt a tárgyi feltételek szavatolása, a pesti és vidéki templomok közösségi életének szervezése. Ezt követően a BIH szertartási osztályának vezetése következett, később a Dob utca 35-ben az ortodox tagozat főtitkára lett, lényegében közvetlen munkatársa a nagytekintélyű elnöknek, Fixler Hermannak. Templomát nem változtatta meg, maradt a Dessewffy utcában. Szakirányú tevékenysége többek között kiterjed az ortodox chevrára, a temetések intézésére is. A politikai légkör tisztulásával lehetőség nyílt 12 osztályos iskola létesítéséhez a visszakapott Wesselényi utcai épületben. A tárgyalásokon Dávid Moskovits oldalán az első perctől kezdve részt vett, mint aki a Cheszed Löávráhám Alapítványt képviselte.

Ó találta meg Albert Reichmannt, akivel Izraelben tárgyaltak a King Hotelben és fő finanszírozója lett a Wesselényi utcai intézménynek.

Az alapítványi iskola kuratóriumának elnöki tisztére Glatz Ferencet, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnökét kérték fel, aki akkor miniszter volt, s egy ideig el is látta e megtisztelő teendők sorát. Glatz egy nívós, egységes iskola felállítását szorgalmazta, mivel hosszú távon azt látta életképesnek. Rony Lauder is jelentkezett alapítványával, hiszen máshol is léteznek vallásos Lauder iskolák, tehát az elképzelés reálisnak látszott, hogy két erős pilléren nyugodjon az alapítvány. A tárgyalások azonban nem bizonyultak sikeresnek, így külön utakon két alapítványi iskola jött létre.

Herczog László az egységes iskola híve volt, most azonban már nem bánja, hogy így történt, mert a különböző színárnyalatokból a választás is könnyebb lehet. Az indításnál igen jó erőket nyertek meg: Hajdú Pétert, a Tanárképző Főiskola egyik vezető tanárát igazgatónak, a sudártermetű Efraim Frisch-t a diákok számára vallási igazgatónak. A nagyon lelkes - sajnos már elhunyt — Mikes Katát iskolatitkárnak. Útnak indítottak egy akkor úttörőszámba menő kezdeményezést, az alapítványi iskolát.

Családi hagyomány

Ugyanebben az időtájban más mozgások is voltak. Negyvenfős Talmud-Tórát működtettek a Dob u. 35-ben lévő egykori iskolaépületben, amely szellemi elődje volt a Wesselényi utcai iskolának. A Dessewffy utcai imaház udvarában a kitűnő sliach-küldött, Alex vezetésével Bné Akiva ifjúsági szervezet működött. A Wesselényi utcai iskola sokszoros vezetőváltáson átesve, ezer gonddal küszködve, de ma is funkcionál, ősztől óvoda is üzemel az épületben, tehát óvodától az érettségiig terjed az oktatás skálája.

Herczog László látja a zsidóság mai gondjait, bár sok sikeres kezdeményezés jött létre az iskolarendszeren belül és azon kívül is, például az ORZSE Liturgiái Szakának rendkívüli a népszerűsége, azután ott van a Lubavicsi Jesíva, Zév Paskez kezdeményezése a Dob utcában, a Talmud-Tórák számos templomban, mind hatásos terápia, mégsem teljesen eredményes. Valami hiány mutatkozik. A zsinagógák minjen gondokkal küzdenek, igen sok azok száma, akiket nem sikerült megnyerni, megszólítani.

A Dessewffy utcai imaház egyik oszlopos tagja, Deblinger Edward és felesége, Lea asszony nagyapjának, Stuhl Ferenc emlékére alapítványt hozott létre. Herczog László kezdeményezésére „Új fény" lett a neve, mert 1910-ben a környék polgárai ezen a néven alapítványt hirdettek a zsinagóga és a benne működő Bikur Cholim betegápoló egylet fenntartása érdekében. Tudjuk, hogy 1870-ben a Nyugati Pályaudvar piros sapkás hordárai alapították a Dessewffy utcai imaházat. Valószínűleg a század elején szükséges volt a polgárok csatlakozása a templom és az egyesület további működése érdekében. Az alapítvány elnevezése tehát tradicionális, indítéka pedig, hogy minden jelenlegi fény - intézmény - pislákoljon, sőt lobogjon, gazdagodjon tovább, ha újabb fényforrás társul hozzájuk. A gondolat szerint a modern, vallásos embert igényei szerint kell megszólítani, ezért olyan előadássorozatot terveznek, amely minden nap más, rendkívül változatos, a 21. század gondolkodásának megfelelően. Színes választékot kínál például a Háláchá és az orvostudomány kapcsolata, vagy a komputer és más technikai eszközök ismerete. És ez a menü mindig változtatható! Nagyon fontos, hogy érzékenyen figyelik az érdeklődés alakulását. A tanári vagy inkább előadói karban kezdetben az ORZSE és a Wesselényi utcai iskola képviselői találhatók, de a sor nyilván bővül és változik. Nincs előítélet ortodoxok vagy neológok között, sem az előadókat, sem a hallgatókat illetően. Meg szeretnék alapítani a Mizrachi egyletet, mert a modern, vallásos zsidó emberhez ez áll legközelebb, esetleg felújítva azokat a hagyományokat, amelyet Grosberg Slomó pirché-je ápolt a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, vagy amilyen Dávid Singer Aguda elképzelése. A későbbiekben ifjúsági klubot szeretnének létrehozni, a Bné Akiva mozgalom megújítására.

Két dolog lebeg Herczogh László szeme előtt. Mondottuk, családi hagyomány volt a felejthetetlen Reich Koppéi tanításainak a tisztelete. Nagyon kevesen tudják róla, hogy korának modern gondolkodású, szinte liberális nézetű tudósa volt, akinek elképzelése nyomán alakították ki a Tajrász Emesz polgári iskolát, amely világi tárgyakat is oktatott. Számos szociális intézményt hozott létre. Veje alapította a Tiferet Bachurim legényegyletet, a Pirché elődjét. Gondolkodott a húszas években a Mizrachi elismerésén. Az akkori körülmények között azonban ez nem jöhetett létre. Még az Agudát sem tudták megvalósítani. Háború után az unokái ezt megtették.

Elve volt, hogy a nagyvárosban jesíva ne működjön, hanem csak távol a város fényétől, zajától, eldugott, poros kicsiny helységekben, pl. az akkori Pakson, vagy Vácott, Beleden, Büdszentmihályon, Mádon, Verpeléten tanuljon a fiatalság, Pesten maradjon meg az ezen tanulmányokat előkészítő iskolák sora, a chéderek vagy a kis jesívák a gyerekek számára, a Talmud-Tórák, a Sász egyletek a felnőttek számára.

E két korosztályt, a gyerekeket és a felnőtteket szeretné megszólítani H.L. is. Volt egy időszak, amikor a gyerekek Szarvason vagy a zsidó iskolákban előbb találkoztak identitásukkal, mint a szülők, és ők vitték a szüleiket a zsidósághoz közel. Ez az ajtónyitás nagy korszaka volt. Ez a spontán időszak kifulladni látszik, és megint a szülőket kell megkeresni, hogy jöjjenek hozzánk és hozzák el gyermekeiket is.

A másik gondolat: ne legyen válaszfal ortodox és neológ között, aki jön, legyen szívesen látva. Boruch hábó, legyen áldott, aki érkezik. Akár a mizrachi egyletbe, akár az előadásokra. A két hitközség szétválásáról gondolatok gomolyognak a fejemben, amelyek komoly kérdést sugallnak. Az kétségtelen, hogy az egyesülés „felülről" jött létre. De az élni akarás kialakította az elviselhetőség formáját. Az ortodoxia mint tagozat fontos feladatokat kapott: a kasrusz biztosítását, a brisz lehetőségét, a mikve (fürdő) felügyeletét. Tehát a vallás gyakorlásának legfontosabb feltételeiért felelnek. A nehéz körülmények között megoldódtak e lehetőségek, így a zsidóságon belül tekintélyt szereztek, elismerésben volt részük. Senki sem vitatta fontosságukat. Mégis volt valami egység, együvé tartozás, amelynek szétbontása új konfliktus forrása lehet... Mindkét oldalon kialakult igazságok ezek, amelyeket éppen emiatt lehetetlen gyorsan és igazán jól megoldani.

Különben a neológia jelentése is megváltozott, most két cím van, Dob u. 35. és Síp u. 12. Számos olyan zsinagóga működik, amely az utóbbihoz tartozik, de a szertartás benne pontosan olyan, mintha a Dob utcához kötődne. Számos tagúk szombattartó és „kóserajkú". A templomválasztást sokszor a lakóhelyhez való közelség határozza meg. Nagy kérdés, amelyet fel is teszek Herczog Lászlónak és kérem válaszát: nem kellett volna mérlegelni a szétválást, amely gondot, szembenállást, pártoskodást eredményezhet, pedig közös sorsról, egyetlen vallásról van szó.

Herczog László kis gondolkodás után azt válaszolja, hogy mérlegelésre nem volt lehetőség, mert annak idején azon nagyságok, akik aláírták a két hitközség kényszerű egyesítését, olyan feltétellel tették azt, hogy ha lehetőség lesz az önállóságra, akkor erre törekedni kell. A testvéri osztozkodásban csak egyetlen szempont lehet, hogy mindkét fél feladatát el tudja látni, intézményeit fenn tudja tartani. De a két vezetőség közötti esetleges vita a zsidó testvérekre nem terjedhet ki. Az Or Chadas - Új fény - hangsúlyozni kívánja, hogy minden zsidó előtt megnyitja akár az oktatási centrum, akár a Mizrachi egylet kapuit - mindennemű megkötés nélkül. Szellemi egység lehet formai megbontás mellett is. Ennek a fordítottja is igaz.

Herczog László hiszi, hogy az újralobbantott fény, amely a Dessewffy hagyományaiból táplálkozik, messzire sugározza a világosságot, és így forrását megtalálják mindazok, akiknek fontosak ezek a dolgok. De itt volt az idő, azaz lépni kellett, látva a már vázolt gondokat. A jövő lesz bírája annak, hogy jó irányban és eredményesen tették-e meg e lépéseket.

Deutsch Gábor

Naftali-Kraus: Az áldozat visszatér a tett színhelyére

Egy Csurka interjú hiteles története

Részlet egy szenzációs könyvből, amely a 2002-es nyári könyvhétre jelenik meg

A telefon csörgött Klári néni Lenin körúti lakásán. Egy titkárnő jelentkezett, azt mondta, hogy a parlamentből beszél.

- És? - vágtam közbe nagyon is udvariatlanul.

- Azt szeretném mondani, uram, ha meghallgatna, hogy Kapolyi László iparügyi miniszter szeretne Önnel beszélni.

Igyekeztem nagyon udvarias lenni, de nem ismertem a könnyed magyar társalgási nyelvet. Így csak annyit nyögtem ki, hogy gondolom, tévedés forog fenn, mivel a miniszter úr honnan is ismerne engem. Válaszként a titkárnő átadta a kagylót, és most immár Kapolyi jelentkezett, és azt mondta, hogy ha én vagyok Naftali Kraus, akkor sok jót hallott rólam, és nagyon kér, jöjjek be hozzá a parlamentbe egy rövid, kötetlen beszélgetésre. Kocsit küld, visznek, hoznak, csak jöjjek. Mondtam, hogy jó, semmi akadálya. A beszélgetés persze magyarul folyt, és amikor elmondtam feleségemnek, miről van szó, haladék nélkül megrémült. Ki tudja, ki ez, és mit akar, és miért nem jön ő ide, és nem veszélyes-e az ilyen találkozó és a többi.

Megvolt nálam az Izraelt képviselő svájci követség telefonszáma, tudtam, ki ott az izraeli referens. Mondtam tehát nejemnek: itt van ez a szám, ha másfél órán belül nem vagyok itt, és nem is telefonálok, hívd ezt a számot, és mondd meg, hogy eltűntem.

Csöngettek, a sofőr érkezett. Nőmtől érzékeny búcsút vettem, aki úgy nézett rám, mintha utoljára látna. Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem - mondtam héberül. A sofőr már a liftben lefelé megkérdezte, szabadna-e tudnia, milyen nyelven beszéltem. Héberül, mondtam, a zsidók nyelvén, mire közölte, hogy az apja zsidó.

- A miniszter úr is zsidó? - kérdeztem, de azt mondta, hogy nem tudja.

Ekkor láttam először a magyar parlamentet belülről. Szigorú, de gyors ellenőrzés után máris a miniszter irodájában voltunk. Ha jól emlékszem, 1989 végén vagy 1990 elején történt ez. Romániából jöttünk át Pestre egy 17 órás szörnyűséges vonatutazás után. A vízumot Rosen bukaresti főrabbi egyik bennfentes samesza, bizonyos Domnu Diamant szerezte meg, miután tudtam, hogy semmi kilátás azt a romániai magyar nagykövetségen megkapni.

„Befektetők" - zsidó iskola fejében

Irodájában Kapolyi László rögtön a tárgyra tért. Első látásra és hallásra jobb benyomást tett rám, mint egy átlagos kommunista funkci, olyannyira, hogy rá is kérdeztem, kommunista-e. Nevetett, és megkérdezte, tudom-e hány kommunista volt Magyarországon 45-ben, a szovjet csapatok érkezése előtt. Mondtam, hogy nagyjából 50. Mire elálmélkodott, hogy milyen jól értesült vagyok.

- Ennyivel kaptuk az országot, és ennyivel adjuk vissza - mondta. És én megdicsértem az őszinteségét.

Lévén iparügyi miniszter a Grósz Károly, illetve a Németh Miklós vezette kormányokban, valaki besúgta Kapolyinak, hogy nekem jó kapcsolataim vannak Nyugaton. Hozzak befektetőket - mondta —, nem fogom megbánni. Ezt egy olyan ujjmozdulat kíséretében tette, ami a pénzszámlálás nemzetközi kódja. Azt feleltem, engem a pénz nem érdekel, nekem ne jöjjön ilyen shaylocki mozdulatokkal.

- Akkor mi érdekli? - kérdezte.

- A zsidó nevelés - feleltem. - Intézze el, hogy nyissanak három zsidó iskolát, kettőt Pesten, egyet vidéken, mondjuk Debrecenben, és én annyi befektetőt hozok hogy Dunát lehet rekeszteni velük.

Kapolyi úgy nézett rám, mint egy frissen jött ufóra. Alighanem a párt KB ülése jelent meg lelki szemei előtt. Kisvártatva mégis azt felelte:

- Kérése nem kivihetetlen. Itt most nagy változások vannak, lesznek, és ennek keretében minden lehetséges.

Ebben maradtunk. Az órámra pillantottam, és megrémültem. Éppen most telt le a másfél óra, tehát nejem e percben telefonál és fellármázza a svájci követséget. Kértem, hadd szóljak haza, a számunk azonban foglalt volt. Csak harmadszorra sikerült a hívásom. Kiderült, az asszony már tárcsázta a követséget, de szerencsére ott is foglalt volt a vonal. Megnyugtattam, hogy minden rendben, és maximum fél órán belül ott vagyok a Lenin körúton.

Kapolyival barátságban váltunk el. Soha többé nem találkoztunk.

A butikok országa

Barátaimnak azt mondtam Tel Aviv-ban, Magyarországra én a zsidók miatt megyek, a többi nem érdekel. Mit láttam?

Az eladdig tespedt, letargiába süllyedt „vidám barakk", ahol mindenki „magának kapart", és az életideál a Trabant és egy vidéki vityilló volt (de egy kiló kenyér három hatvanba került), most meglódult minden irányban. Naponta jelentek meg új lapok, régi-új szenzációkkal. Ahogy a párt eltűnt a süllyesztőben, és új pártok alakultak, előbújt az antiszemitizmus.

Már korábban is voltak maszek üzletek, lángossütők stb., de most majdnem minden házban nyílt egy butik, ahol olcsó és bóvli konfekciót vagy Nyugatról behozott cuccokat vesztegettek. A dollár drága, a forint olcsó, a nyugati turistáknak Magyarország tejjel-mézzel és nescaféval folyó Kánaán benyomását keltette.

Jávoréknak egy emelettel lejjebb volt a butikjuk a Lenin körúton. Kedves, heimis házaspár, lányuk Párizsban, fiuk Pesten, aki akkor kezdte csinálni a Fekete Doboz leleplező videokazettáit. Egyszer bementünk megnézni, mi van a butikban. Feleségemnek megtetszett egy csomó olcsó rongy, főleg kötöttáru, minden méretben. Jávor Lászlóról még kiderült, hogy jól ismerte apát a Teleki térről, még a hanghordozásuk is hasonlított.

- Én egy minjen-man vagyok - közölte velem, és felsorolt néhány közeli zsinagógát, ahova rendszeresen eljárt hétköznap.

- És szombaton? - kérdeztem.

- Szombaton nem, mert akkor megy a legjobban az üzlet.

A következő években minden ékesszólásomat bevetettem, hogy meggyőzzem Jávor urat és feleségét, hogy „érdemes" az üzletet szombaton bezárni.

- Nem megy — mondta ki a szentenciát.

- Csak jomkipurkor tartok zárva. Mit akar, drága Kraus úr, hiszen régen a Teleki téren is csak a maga apja meg még 2-3 biboldó tartott zárva szombaton?!

Szomorúan vallottam be, hogy igazat beszél. De azért a kapott mezüzét feltették - igaz, hogy belülre -, de nekem Matild néném jutott eszembe és hallgattam. „Ál tádun et chávérchá..." - korholtam magam, és megtapogattam belső zsebemben az izraeli útlevelemet. Én két hét múlva megyek haza — Jávorék ittmaradnak.

Egy másik szimpatikus butikost évekkel később ismertünk meg az Irinyi utcában. Az üzlet a Gortvai család tulajdona. Györgyi asszony maga tervezi az édesnél édesebb gyerekruhákat, az árak elviselhetőek. A mezüzét kitették (belülről), és szombaton semmi könyörgésre sem hajlandók zárva tartani. „A legnagyobb jécer hőre, a párnósze" - mondta egyszer a hadházi Ros Jesive, de akkor mi - 16-17 éves fiúk - megmosolyogtuk őt. Mit tud ő a jécer ho-reről, amit szemünkben ott és akkor – de nem csak ott és nemcsak akkor - a ringó-fenekű parasztlányok képviseltek. A Ros Jesivének abban az időben hét gyereke és egy duplaszéles felesége volt, és úgy tűnt, hogy ő már túl van mindezen ...

„Vesszen a főrabbi!"

Az egyre gyakrabban emlegetett antiszemitizmust én akkoriban nem észleltem személyesen. Sőt, nekem úgy tűnt, hogy az elsősorban azon zsidó kommunisták vesszőparipája, akik a pozícióikat féltik. Azonban - figyelmeztettem magamat - nem szabad átesni a ló másik oldalára. Most, hogy az egyház szabadon működik majd, kétségtelen, hogy újra érvényesülnek a régi dogmák az „elátkozott nép"-ről, a „bolygó Ahasvér"-ről, aki utálat és gyűlölet tárgya, mivel nem fogadta el Jézust, a názáreti József és Mirjám fiát, mint Megváltót. Márpedig mi nem fogadtuk el.

Az éledező magyar antiszemitizmus akkori vezéralakja egy hajdani író, Csurka István volt. Mint a kormányzó párt, az MDF egyik vezető funkcionáriusa, ő járt abban a hírben, hogy antiszemita. Ezt cikkei támasztották alá, amelyek a Magyar Fórumban jelentek meg. Ez a lap 1988 végén indult, mint az MDF jobboldalának szócsöve. Mihelyt azonban néhai Antall József miniszterelnök megelégelte Csurkát, és kitessékelte őt a pártból, Csurka sokkal szélsőségesebb és lapja sokkal antiszemitább lett.

Érdekelt a jelenség, és megkértem barátomat, az író és rádiós Rapcsányi Lászlót, próbáljon nekem egy interjút kieszközölni Csurkával. A dolog könnyebben ment, mint gondoltam - Baranczó Kati is besegített, aki első könyvem kiadása körül bábáskodott -, és csakhamar szemtől-szemben ültem a híres vagy „hírhedt" magyar antiszemitával.

Elöljáróban Csurka kereken cáfolta, hogy ő antiszemita volna. Neki semmi baja nincs a zsidókkal. Csakhogy azt nem mondta, hogy néhányan a legjobb barátai közül zsidók. Ó csupán azon bolsevista rádiósok, újságírók ellen van, akik a letűnt rendszer kiszolgálói voltak - tele van velük a rádió és a sajtó —, és most, amikor a rendszerváltás - jogosan és logikusan - ki akarja ebrudalni őket, eszükbe jutott, hogy ők zsidók; az antiszemitizmus rémét festik a falra, és emögött akarnak megbújni.

Tagadhatatlan, hogy volt ebben valami. Az 56-os forradalom leverői, akik véres bosszúhadjáratot indítottak a szovjet tankok biztos fedezéke mögül, „Fehér Könyveik"-ben váltig festették a falra az antiszemitizmus rémét. Többek között arról beszéltek, hogy a pesti utcákon zsidókat lincseltek meg, pedig azok gyűlölt ávós tisztek voltak, akik véletlenül zsidónak születtek, de kora gyerekkoruktól hátat fordítottak a régi zsidóságnak, és minden kapcsolatot megszakítottak annak vallásával, akárcsak Kun Béla, Rákosi és társaik. Ebben én nem voltam Csurka vitapartnere. (A szerkesztő viszont vitapartnere Kraus Naftali úrnak, akinél kénytelen árnyaltabban látni a magyar politikát és benne az említett szereplők ténykedését.)

Egy héttel az interjú előtt - ami valahol Angyalföldön zajlott le a Magyar Fórum snassz irodahelyiségében - a pesti utcán megjelentek kisméretű falragaszok és még kisebb szórócédulák, amelyek szövege így szólt: „Samir! Te majomforma zsidó! Méltóan képviseled külsőddel Izrael gyermekeit! A gettóba veled és minden hittársaddal! Nem akarunk újra zsidóuralmat! Éljen Paskay, vesszen a főrabbi! A zsidóember most is dúskál a javakban. Vegyük el tőle! Zsidók! Menjetek haza Izraelbe! Magyarország a keresztényeké! "

Csurka kategorikusan cáfolta, hogy antiszemita volna. Sőt, szerinte Magyarországon nincs antiszemitizmus. Ezt több ízben is hangsúlyozta az interjú során.

- Akkor ki az a „törpe kisebbség", akiről pártja, az MDF választási hadjárata során beszélt?

- Az a néhányszáz kommunista funkcionárius, akik a magyar médiát uralják - mondta -, történetesen zsidók. Ezek 42 éven át uralkodtak rajtunk, és ezeknek most el kell tűnniük. Nem beszéltem zsidókról, nem is gondoltam zsidókra, csak kommunistákra. Az azonban igaz, hogy ezen aparatcsikok között van nem kevés zsidó is ...

Csurka: nem vagyok antiszemita

Csurka elereszti füle mellett megjegyzésemet, hogy ezek a „zsidók" semmiféle ismérv szerint - nemzeti, vallási vagy kulturális - nem számíthatók zsidóknak, kivéve talán a nürnbergi törvényeket, és folytatja a lerágott csontot Kun-Kohn Béláról és Rákosi négyesfogatáról, valamint természetesen Appel Henrikről, aki őt lehetetlenné tette, és kitiltotta a magyar irodalomból.

Emiatt Csurka nagyon levert volt, bár váltig állította, hogy őt semmiféle személyes érzés nem fűti. Ezzel szemben arra panaszkodott, hogy ez a „törpe kisebbség" rossz hírét kelti a világban, a nyugati sajtó állandóan támadja őt, mint antiszemitát, „pedig én nem vagyok antiszemita". Itt felemelte a hangját, és megismételte, amit már mondott:

„Magyarországon nincs antiszemitizmus. Van szóbeszéd, itt-ott egy újságcikk, de ez természetes 42 év szófojtás után."

Csurka főleg a rivális pártot, az SZDSZ-t támadta, amely szerinte „politikai okokból" felvetette a nemlétező zsidókérdést. „Ez a párt tele van zsidókkal, valóságos zsidópárt, és vezetői közt is sok a zsidó." Ennek bizonyítására Csurka megemlítette, hogy az egyik pesti rabbi is képviselő lett az SZDSZ színeiben. Ok azért lengetik az antiszemitizmus zászlaját, hogy szavazatokat vadásszanak.

Ugyanez a Csurka egy perccel később azzal dicsekedett, hogy az ő pártja, az MDF egy zsidó származásút ajánlott a parlament elnökéül, bizonyos Szabad Györgyöt. „Azonkívül a pártnak több zsidó képviselője is van" - mondta. Itt és ekkor nem volt már szó választási fogásról.

Az igazság az volt, hogy sok zsidó intellektuel hitte azt, hogy megtalálta a helyét a szabadelvű liberális SZDSZ-ben, de egy pártot, amely akkor egymillió szavazatot kapott, kikiáltani zsidó pártnak, az demagógia volt a javából. De Csurka nem zavartatta magát. Befolyása - alelnökként - nagy volt pártjában. Ezt Antall végül is - amikor már őt személy szerint is támadta - megunta, és akkor bizony Csurka kint találta magát az MDF-ből. Később önálló pártot alapított, amely az 1998. évi választásokon 15 mandátumot szerzett. Képviselői megnyilatkozásai, valamint a párt hetilapjának a „Magyar Fórum"-nak alaphangja erősen antiszemita és zsidóellenes. Csurka volt az, aki kitalálta a „Tel Aviv-Washington-Párizs" tengely meséjét, és nála a globalizáció elleni harcnak azóta is kimondottan antiszemita éle van. Ebben kitünteti magát a lap egyik (betért zsidó) munkatársa, aki 15 évet élt Izraelben, és minden felgyülemlett paranoiáját most a zsidók és Izrael ellen fordítja.

- Nincs valami alapja azon érvelésnek — kérdeztem hajdan Csurkától -, miszerint az ön pártja (az akkori MDF) nem határolta el magát az antiszemita felhangoktól, és ezt érezvén bizonyos körökben népszerűségre tett szert, ami számokban kb. félmillió voksot jelentett?

- Ennek az ellenkezője az igaz. Csak és kizárólag az MDF képes megnyugtatni a kedélyeket, és leszerelni azt a hisztériát, amit az ellenpárt (SZDSZ) keltett. Az MDF ma az egyetlen párt Magyarországon, amely garantálni tudja, hogy a zsidók itt békességben éljenek. Nem hagyom, hogy áldatlan vitákba keverjenek, nem vagyok elkeseredett, pedig állandóan gyalázkodnak, és olyan dolgokat tulajdonítanak nekem, amikhez semmi közöm nincs.

„Magyarország - zsidók nélkül...?"

Nem említi név szerint, de a Házmestersirató szerzője zsigerből gyűlöli Aczél Györgyöt, a Kádár korszak ismert kultúr-diktátorát, aki őt - Csurkát - lehetetlenné tette. Persze akkor is gyűlölné, ha Aczél nem születik Appel Henrikként, és nem lett volna zsidó származású ateista, hanem katolikus vagy református szülők gyermeke ... De a zsidó „származás" mitológiája teszi a gyűlöletet misztikussá.

- A fentiek fényében, Csurka úr, egyáltalán érdekelt abban, hogy zsidók éljenek Magyarországon? Hiszen annyi bajnak forrásai ők, és Izrael, ha így van, hajlandó befogadni őket.

- Magyarország nagyon megsínylené - gazdasági és kulturális vonatkozásban egyaránt -, ha a zsidók elhagynák. Nem vagyunk érdekeltek ebben. Abszolút nem. A zsidók megbecsült, egyenjogú állampolgáraink, és biztosítva van együttélésük velünk békében és biztonságban.

Csurka még hozzátette, hogy - kormánydelegációval - rövidesen Izraelbe remél látogatni. Az interjú 1990 áprilisában készült, és május 18-án jelent meg a Máá-rivban héberül, majd egyidejűleg a Hét Tükre című magyar nyelvi hetilapban magyarul, és New Yorkban - jiddisül, magyar és jiddis kommentárjaimmal.

Ezekben a napokban kezdődött el a valaha tehetséges írónak második politikai karrierje. Amikor e sorokat írom (2001 derekán), Csurka egy 14 tagot számláló parlamenti frakció vezetője, más szóval a demagóg populista MIÉP elnöke, aki nagyon reméli, hogy a következő választások során kormányra kerül, mivel a jelenleg kormányzó FIDESZ-nek szüksége lesz rá, mint koalíciós partnerre, ha felszínen akar maradni. Csurka az interjú óta több botrányba keveredett. Egy bizonyos 28 millió forintos filmügyi támogatást kérnek számon tőle, aminek ellenértékét nem írta meg. Pártjának kiugrott vezetőségi tagja - bizonyos Szabó Lukács - azzal vádolta, hogy ő és élettársa személyes diktatúra alapján vezetik a pártot. A zsidók félnek tőle, bár mióta a parlamentbe került, Csurka személy szerint talán kevesebbet zsidózik, és ha az antiszemitizmus kerül szóba, azt előkelőén a tőle jobbra lévő nyilas-hungarista bőrfejűekre testálja. Mégis, önmagáért beszél, és fentieket cáfolja az az uszító hangú szennylap, amely Demokrata néven egyebek között aberrált zsidó szerzők írásaival uszít a zsidók ellen. Itt égbekiált L. I. esete.

Akkori interjúmat azzal zártam, hogy nem kell elvenni Csurka alól a létrát. Ha egyszer ő nyilvánosan kijelenti, hogy nem antiszemita, engedni kell őt a fáról lemászni, és nem kell ezt megakadályozni azzal, hogy „elvesszük lába alól a létrát". Vagyis „ne csináljunk mi Csurkából antiszemita mártírt" - írtam.

Sokan támadtak emiatt, és ma be kell látnom, hogy igazuk volt. A kiérdemesült Házmestersirató jobb híján ezt a rést választotta magának, amelyen keresztül sikerült betörnie a magyar politikába. A probléma persze az, hogy a kommunista rendszerben felnőtt zsidók nehezen szoknak hozzá a demokratikus rendszer játékszabályaihoz. (A szerző itt rendkívül megbocsátó interjúalanyával. A demokrácia nem Le Pen és nem Haider - ezt tudjuk Európából. A Szerk.)

Ebben az időben kezdtem el írni a Mai Nap című bulvárlapba, amelynek izraeli tudósítója lettem. Első látásra nagyon imponált a dolog, és nem vettem észre, hogy a lap - természeténél fogva - alig foglalkozik külpolitikával, és ha nem vagyok hajlandó kéjgyilkosságokról és a (nemlétező) izraeli Hasfelmetsző Jack-ekről írni, nem nagyon tudok majd ebben a lapban labdába rúgni. Emlékezetes scoopom volt az arab terrorista fenyegetés Herzog izraeli államelnök pesti látogatásakor. A hivatalosak cáfoltak - itt is és ott is -, de a lapnak nagyon tetszett a hír, amely igaznak bizonyult, és amely végre megfelelt a Mai Nap profiljának. Ekkor kezdtem el írni a zsidó Új Életben is, amellyel egyoldalú és keserves „viszonyt" folytattam első látogatásom óta (1984).

A héber dátum és a zsidó bolsik

Ez még a pártállami időszakban történt, még mielőtt interjúm az egyik ÁEH főtisztviselővel Izraelben megjelent. Az elnökasszony bevitt az Új Életben a kollégákhoz, ahol ott találtam a két szerkesztőt. Mindkettő „főrabbi". A beszélgetés kényszeredett és keserves volt, és az egyik szerkesztő, aki fiatal korában jesivában tanult, és ismerte a „kis betűket" , óvatos bibliai idézettel igyekezett tudomásomra hozni, hogy a falnak is füle van.

Sajnáltam őt, bár elvártam volna valamivel bátrabb zsidó kiállást. Habár, ki tudja, mivel zsarolták a Hivatalban, és miket mondott neki a kutyatenyésztő főtisztviselő, amikor rapportra fölrendelte a 3. emeletre. A másik szerkesztő egész idő alatt ki sem nyitotta a száját.

Hogy ne mondjam, a lap a maga nemében pocsék volt, és kitűnt sivárságával a többi egyházi lap közül is, amelyeket jól ismertem. Kérdeztem tisztelettel az első „főrabbit" ( a továbbiakban D.) miként lehet az, hogy egy zsidó lap első oldalán nincs rajta a zsidó, vagyis a héber dátum? És hogyhogy nincs rajta az obligát B"H, a héber ábécé két betűje, ami annak a rövidítése, hogy az „Örökkévaló segítségével"?

Először adta a meglepettet, na de ilyen kérdést, de aztán feltalálta magát, és azt mondta, hogy ez nem magyar-zsidó hagyomány, ez soha nem volt az Új Életen, sem elődjén, a Magyar Zsidók Lapján.

Miután engem sem a bokorban találtak, és jóelőre lefotóztam magamnak - még Izraelben - az illusztris lap egyik 1948-as számát, ahol persze ott volt mind a héber dátum, mind a két betű - a fősz-főr elvtárs kényszeredetten elvigyorodott - nem merem állítani, hogy elmosolyodott -, és azt mondta, hogy azóta sok víz folyt le a ... és ma ez nem időszerű.

Aztán kérdeztem, hogyhogy a lapban nincs semmi zsidó anyag, hanem csak suta, olvashatatlan nosztalgia visszaemlékezések, holokausztozás, az is csak módjával, mert a rendszer ezt sem nagyon engedte, és temérdek politika, meg külföldi hírek arról, hogy milyen jó a zsidóknak Birobidjánban, hogy működik a varsói jiddis színház. Az első oldalon két vezércikk volt: egy politikai, ahol azt lehetett olvasni, hogy milyen bölcs a párt népfrontpolitikája, és milyen megvetendő az izraeli agresszió, míg a másik az ún. „vallási" vezércikk, amit rendszerint a párttag orsz. főrabbi írt, és a kutyapecér cenzúrázott, vagy a lap egyik fősz-főr szerkesztője írt, és az említett pártbonc dehidrálta ki belőle mindazt, ami esetleg a zsidóságra emlékeztethetett volna.

Ekkoriban a Mááriv többek között már megrendelte nekem ezt a férclapot is, és olvasása minden alkalommal szívfájdalmat okozott nekem, főleg ha összehasonlítottam a katolikus Új Emberrel.

Még megkérdeztem, miért nincs valami anyag a zsidó gyerekeknek a zsidó legendakörből, az ősapákról, rabbi Akibárói? A fősz. úgy tett, mintha valami remek ötletet hallott volna: nagyon jó, Kraus úr, elkelne ilyesmi, de nálunk nincs, aki írja.

Mint mondottam, ez 1984-ben volt, első látogatásom során, amikor már olvad-zott a szorító jégpáncél. Amikor a főfunkci, az ezredes Bai László a „bő kabátról" beszélt, amit nem töltenek ki. Alighogy hazaértem, írtam egy három cikkecskéből álló rövid sorozatot: Ki volt Ábrahám, Izsák és Jákob - és elküldtem. Ez a mai napig nem látott napvilágot a lapban.

„Micrájim" - az nem Egyiptom

Még az 1973-as egyiptomi-szír orvtámadás során, amikor Árik Sáron, a jelenlegi miniszterelnök a támadó egyiptomiakat a Szuezi-csatorna másik oldalára parancsolta, és bekerítette inváziós seregüket, a Harmadik Ármádiát, ami óriási blamázs volt Moszkva és a csatlósok kedvencének, Egyiptomnak - a párttag országos főrabbi, S. kitalálta, hogy az Egyiptom szót nem szabad leírni az Új Életben, még akkor sem, ha a heti szakaszban az egyiptomi rabszolgaságról, a Tíz csapásról és a kiszabadulásról van szó. Ehelyett Micrájimot kell írni - ami Egyiptom héber neve, mert ez sértette a tönkrevert egyiptomi ármádia megtépázott becsületét.

Egyébként a 73-as Jom Kipuri háborúnak volt egy édes mellékzöngéje, amelynek ezúttal szenvedő hőse a hírhedt antiszemita, a zsidópapás tévés, Arafat puszipajtása volt. Hősünk az adott időpontban éppen Irakban volt, és az ottani hírközlésnek megfelelően szenzációsan tálalta haza, hogyan támadta meg a „felszabadító" egyesült egyiptomi-szíriai hadsereg az imperialista Izraelt, amikor azok lakosai a zsinagógákban verték a mellüket, bűnbocsánatért esedezve ...

Otthon ezért óriási letolást kapott, mivel a szovjet és a csatlós média, mint egy újabb izraeli kalandor agressziót tálalta az eseményt. A talpraesett Lakli nem maradt adós a válasszal: Kedves Elvtársak! Nekem nincs problémám azzal, hogy az ügy érdekében hazudni kell. Ez rendben van, de akkor tessék szólni, és időben közölni velem, hogy mit kell hazudni. Ugyanis Irakban nagy örömujjongás közepette az ellenkezőjét mondták ...

Így aztán egy fegyelmivel megúszta, amitől később „ellenálló" lett.

A zsidó dátumot és a két betűt én nem hagytam annyiban. Amikor a MIOK egy küldöttsége Tel-Avivban vizitelt, felszólaltam, és megkérdeztem Bakos Lajost, az egyik alelnököt, miért nem lehet egy zsidó lapra két héber betűt felírni, valamint a zsidó dátumot publikálni? Itt mondtam még egy érvet, ami - úgy látszik - nagyon meggyőző volt. Már olyan rosszul állna a szénánk, hogy ez veszélyeztetné a létező szocializmust?

Mindenki nevetett, még B. L. is kényszeredetten mosolygott, Miért ne lehetne? - kérdezte vissza. Soha nem hallottam erről, ez eddig fel sem merült. Amikor megemlítettem a két fősz.főr.-t, csak legyintett.

Két hét múlva kaptam egy telefont, amiben Bakos nevében közölte az egyik titkár, hogy a lapon már rajta van „mind a kettő". Később megtudtam, hogy a vezetőségi ülésen a fősz.főr. váltig ellenállt; azzal érvelt, hogy „a fejével játszik", de mindenki kinevette, és Bakos felolvasott egy elnöki határozatot (!) miszerint mostantól az Új Életen rajta lesz a zsidó dátum - „ahogyan ez volt a Rákosi korszakig" és a két héber betű.

Ez volt az első - ici-pici kis — győzelmem a magyar jevszekció felett annak érdekében, hogy a tetszhalott, elnyomott, megnyomorított zsidóság megszabaduljon szellemi bilincseitől. Az út hosszú és keserves volt, és máig sem ért véget ...

Jegyzetek:
1. Úr románul.
2. Egy ember, aki kiegészíti a Minjent (a Tízeket) a zsinagógában (jiddis)
3. Ne ítéld el felebarátodat, amíg a helyébe nem kerültél (talmudi közmondás)
4. A megélhetés a legnagyobb csábító, kerítő, „rossz ösztön", ami az embert vallástól - itt konkrétan a szombattartástól - eltéríti
5. Gerő (Singer) Ernő, Farkas (Wolf) Mihály, Révai József, és Vas (Weinberger) Zoltán, valamint Aczél György.
6. Lovas István a lap vezető publicistája volt, gyűlölettel írt minden ellen, ami zsidó és izraeli. Egy szép napon kiderült, hogy anyja zsidó, és erre hivatkozva kért és kapott alija engedélyt a Szoch-nuttól 1996-ban
7. Otijot ktánot (héber) - eufémizmus a talmudisztikus tanulmányokra, ahol a kommentárok rendszerint apró betűkkel vannak írva, illetve nyomtatva.

Elkésett posta - Nyílt levél egy igaz keresztényhez

Ajánlás: ezt a levelet 2001. április 25-én írtam. Sem a Népszabadság, sem néhány más megkeresett lap nem kívánta közölni. Talán - különösen így — mégsem tanulság nélküli.

Kedves Vankó Zsuzsa!

Megkönnyeztetett, mert szívemből és lelkemből szólt a Mi a baj a keresztény Magyarországgal? című, a Népszabadság 2001. április 25-i számában megjelent cikke. (Egy nappal Szent György napja után a legszebb ajándéknak tekintettem, amelyet egy magyar kereszténytől névnapomra kaphattam.)

Mielőtt a fentieket bővebben kifejthetném, engedje meg, hogy röviden bemutatkozzam.

Zsidó származású nyugalmazott diplomata és történész vagyok.

Világnézetileg „hívő ateistaként" határozom meg magamat, mert hiszek (a cikkéből is áradó) emberségben, jóságban, szeretetben (szerelemben), szolidaritásban és más nemes eszmékben; de nem hiszek egy mindent tudó és elrendező földöntúli Mindenhatóban. Hogy miért nem? Mert akkor nagyon kellene gyűlölnöm Öt, amiért engedte, hogy imádott Anyám és három nagynéném a német koncentrációs táborok, két nagybátyám a szovjet gulágok poklában pusztuljon el.

Ugyanakkor tisztelem - és kicsit irigylem is - azokat, akik hisznek a túlvilági megváltásban.

Magamat egy teljesen asszimilálódott magyar zsidónak tekintem (hangsúly az előbbin)!

Azt szoktam mondani, hogy zsidóságom két esetben jut eszembe: egyrészt amikor a fentebb említett családi mártírjaimra gondolok (tehát lényegében mindig), továbbá amikor a „keresztény Magyarország" Ön által is elítélt különböző rangú és rendű szószólói ezt eszembe juttatják.

Boldog örömmel üdvözöltem a Magyarországon végbement „bársonyos forradalmat", és szerény lehetőségeim szerint igyekeztem elősegíteni a demokrácia egészében sikeres vajúdását. Annál inkább elszomorítottak a burkolt és nyílt antiszemitizmus egyre gyakoribb megnyilvánulásai. Személy szerint is fájdalmasan érintett a magyar zsidóság pitiáner és diszkriminatív jellegű „kártérítése". Ennek adtam hangot a mellékelt glosszámban:

„Hogyan lett Anyámból szappan, majd szemüvegkeret?

1944 novemberében Édesanyámat — sok százezer sorstársával együtt — a náci gyilkosok, a magyar keretlegények szorgos közreműködésével, a bergen-belseni koncentrációs táborba hurcolták, majd szörnyű szenvedések után elpusztították. Teteméből — a családi legendárium szerint — szappant készítettek ...

Én túléltem ezt a túlélhetetlen és (kár)pótolhatatlan veszteséget, de két testvérem nem: mindketten öngyilkosok lettek.

Most, csaknem tízéves várakozás és hercehurca után mégiscsak kárpótolt az igazságosztó állam: 30 ezer forintot kézbesített ki a posta. Egyharmincadát annak, amit a korábbi kárpótoltak kaptak.

Töredelmesen bevallom, hogy pitiáner módon elfogadtam a pitiáner „kárpótlást", és a pénzt egy — az eladó szerint — „közepes árfekvésű" szemüveg-keret megvásárlására fordítottam. Majdnem kitelt belőle!

Így lett anyámból szappan, majd emlékéből szemüveg-keret.

Benne fogantam, és mostantól fogva a Belőle vásárolt szemüvegkereten keresztül szemlélem ezt a faramuci világot ..."

(Glosszám megírása után, két évvel ezelőtt több lapnak is felajánlottam, de valamennyien elutasították).

Kedves Zsuzsa!

Többször is meg akartam írni a jelenlegi „keresztény kurzussal" kapcsolatos emberi és történészi fenntartásaimat, de úgy érzem, hogy egy nem keresztény tollából ez nem lenne meggyőző. És most ezt Ön megtette helyettem. Köszönet és hála illeti ezért minden „nem keresztény" de azért magát igaz magyarnak valló polgártársam nevében!

Teljesen egyetértve hármas értékrendszerével, magamban így fogalmaztam meg fenntartásaimat: ellenzem a „keresztény Magyarország" elvét és jelszavát, mert akarva-akaratlanul kirekeszti magából mindazokat, akik nem keresztények, és már láthattuk, hogy hová vezet ez a kurzus: félmilliónál több honfitársunk (zsidók és cigányok) faji alapon történő kiirtásához.

Ezért üdvözlök örömmel mindenkit, aki az egyik legnagyobb magyar keresztény gondolkodóhoz, Bibó Istvánhoz hasonlóan felemeli szavát az antiszemitizmus és mindenfajta kirekesztés ellen.

Nagy örömmel olvastam a zsidó-keresztény Fejtő Ferenc közelmúltban megjelent „Magyarság, zsidóság" című szép könyvét A könyvről megjelent recenziómban Fejtőhöz hasonlóan szükségesnek tartottam, hogy idézzem Bibó István megrendítő vízióját: „A deportálásokat a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre ... A deportáltak túlnyomó része a német megsemmisítő táborokba került, a emberi méltóság semmibevevésének olyan körülményei közé, amelynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereket korra és nemre való tekintet nélkül, kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították az ott szokásos halálnemek - a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonkínzatás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé ..."

Sajnálatos, hogy több mint fél évszázaddal e borzalmak után is vannak magukat kereszténynek és magyarnak valló honfitársaink, akik vagy tagadják megtörténtüket vagy - horribile dictu! - nem bánnák megismétlődésüket. A „keresztény Magyarország" hitvallói - akarva- akaratlanul is - a kezükre játszanak!

Kedves Zsuzsa!

Gondolataim alátámasztására leírom Önnek a keresztény-zsidó megbékélés nagyszerű bajnokával, II. János Pál pápával történt személyes találkozómat. Nem értek egyet számos konzervatívnak tűnő nézetével, de halhatatlan történelmi érdemének tartom azt, hogy ő volt az első vatikáni egyházfő, aki megtagadta az „istengyilkos nép" teóriáját, aki a zsidókat „idősebb testvéreinek" nevezte, és ellátogatott a római zsinagógába.

Mindezt meg akartam köszönni neki, amikor több fényképét is tartalmazó „Itália és Magyarország - kapcsolataink képes krónikája" c. kétnyelvű és „kétszívű" albumomat ezekkel az (olasz nyelvre fordított) szavakkal dedikáltam: „II. János Pál Pápának, könyvem egyik hősének ajánlom ezt a művemet, felebaráti tisztelettel és szeretettel egy idősebb testvér, Réti György."

Amikor felolvasva neki a dedikációt, az „idősebb testvér" kifejezéshez értem, éreztem, hogy a fáradt, beteg ember megszorítja karomat, majd félig átölel.

Katartikus élmény volt!

Kedves Zsuzsa!

Azért meséltem el Önnek és nyílt levelem olvasóinak ezt a személyes élményt, hogy „Jézus földi helytartójának" szép példájával érveljek a zsidó-keresztény megbékélés és a schilleri-beethoveni „Minden ember testvér lészen" eszméje mellett.

A „keresztény Magyarország" gondolata nem ezt szolgálja.

Szívem szerint megismételném és "kőtáblába vésném" nagyszerű és példamutató írásának minden sorát. Ehelyett itt csak gondolatzáró sorait idézem azok számára, akik nem olvasták (és akik olvasták):

„Végül is: mi a baj tehát a keresztény állammal? Az, hogy nem keresztény. Lényegileg, alapelvileg nem keresztény, csak a nevében az. A valóságban jogosulatlanul viseli ezt a nevet. Mert nem erkölcsös, nem igazságos. Ellenkezik a szeretet és a szabadság elvével, amely pedig a kereszténység végső és legfőbb fundamentuma."

Erre rezonál Danka Krisztina Krisnahívő honfitársunknak az Ön cikke alatt közölt szép írásának alábbi megállapítása: „... csak akkor lehetünk méltó fiai nemzetünknek, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mi elsősorban emberek vagyunk, és csupán másodsorban egy bizonyos vallás és egy bizonyos nemzet tagjai..."

Bízom abban, hogy többségben vagyunk azok, akik nem a keresztény és így a másokat akarva-akaratlanul kizáró, hanem a valóban európai és a valóban befogadó Magyarország hívei vagyunk. Mert ha nem, akkor egyre gyakoribb lesz a sírrombolás, a zsidózás, a zsidó, a keresztény és más templomok kifosztása és meggyalázása. Mert különben világnagy költőnkkel (József Attilával) együtt „borzadva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék ...?"

(Tartok tőle, hogy a „keresztény Magyarország" hívei - szándékaiktól függetlenéül - az „ordas eszmék" előretörésének tesznek szolgálatot.)

Mély tisztelettel, hálával és felebaráti szeretettel üdvözli

Réti György

Gergely László: „Ne szégyelld!"

Egy képviselőjelölt, aki csak a zsidóságától nem független

Párhuzamos életutak - adhatnánk a címet e cikknek. Mert a válaszoló is, a kér' dező is - és még ki tudja hány és hány kortárs - felnőtt fejjel kezdett igazán eszmél' ni. A párhuzamos életút, a sok tekintetben azonos indíttatás csak mostanában derül ki: nem ritkán a dolgok alanyainak kölcsönös rácsodálkozására. A szülők, nagy szülők szenvedték el a holokauszt rémségeit, ők maguk pedig beleszülettek, be lenőttek egy olyan társadalmi rendbe, amelyben eliminálták az emberek identitástudatát, szabványosított, egységes környezetet kaptak. Idővel szabadabbá, sokneműbbé vált a világ, de veszélyesebbé, gyűlölködőbbé is. A legutóbbi népszámláláskor sokan nem is merték megvallani zsidóságukat. Miért? Erre is keresi - sőt talán meg is találja - a választ Steiner Pál ügyvéd, akinek ambíciója, hogy országgyűlési képviselő legyen egy olyan kerületben, ahol sok zsidó ember él: képviseljen a politikai életben embereket, erkölcsöt, a modern világba illeszkedő jogalkotási normákat.

- Mindketten az a korosztály vagyunk, amelyik nem élte át a II. világháború borzalmait, de a szülők és főleg a nagyszülők elmondásaiból „élményszerűen" ismerjük a rémségeket. Ezek a ma 40-50 körüli emberek talán abban látják leginkább a biztonságos jelenüket, fiaik, lányaik jövőjét, ha zsidóságukat egy olyan társadalom tolerálja, mint amilyen az amerikai. Vagy az angol. A francia. Az Ön világképében ezek hogyan szerepelnek, szerepelnek-e?

- Édesanyám arra nevelt, hogy az ember legyen büszke az identitására. A zsidóságra, s persze másmilyen pozitív determinációra is. Egy humanizált, a szabadságjogokat tiszteletben tartó társadalomban a polgárok szabad akaratától függ, hogy környezete előtt is fel akarja-e vállalni hovatartozását. Ami engem illet: gyerekkorom egy alföldi kisvárosban telt el, s ott a mi szintünkön ilyen „nagy dolgok" nemigen vetődtek fel. De nekem abban sem volt részem, hogy a nagyszüleim, unokatestvéreim, a nagybátyám visszaemlékezéseit meghallgassam. Odavesztek. A folytonosság hiányát nem csupán én, hanem a gyerekem is érzékeli. Persze közvetetten, de a maga teljes brutalitásában mindent megismerhet, megtudhat az ember. Az antiszemitizmusnak sokféle változatát is meg lehet tapasztalni, a régit is, a mait is, az intellektuálisát is, a primitív útszélit is. Ez utóbbinál maradva: fiatal éveimben voltam segédmunkás egy Hajós utcai raktárban, ahol a műszak után a zuhanyzóban a meós kolléga azt mondta: te tepsiszökevény! Nem volt más megoldás, jól megvertem. A lényeg, hogy az embernek előbb az érzelmi, később a tudati kötődésébe bekerül, s nem tud másként élni, csak mint zsidó. Ez független attól, hogy vallásos vagyok-e vagy sem.

- Éltek itt a Kárpát-medencében olyan zsidó magyarok, akik például 1848-49-ben a szabadságharc hőseiként ontották a vérüket hazájukért, a Kiegyezés után, a századfordulón oroszlánrészt vállaltak Budapest világvárossá építésében, iparosításában. Magyarok voltak, s egyben zsidók.

- Számos történeti példát lehet említeni. Az 1870-es, 80-as évek gazdasági csodája ilyen. Vagy utalhatok azokra a sírokra, amelyek az Óbudai Temetőben vannak: a hazai ipar meghatározó személyiségei nyugszanak ott, zsidó származású nagytőkések, akik az ország gazdasági felemelkedését szolgálták. Ezekkel a történeti tényekkel azonban csak akkor kezdtek el foglalkozni, amikor már elszaporodtak az antiszemita megnyilatkozások. Sőt döntően leegyszerűsített alantas gazdasági kérdések formájában jelentek meg ezek a reagálások, mivel arra irányultak, hogy az a bizonyos kisebbség, a zsidóság - a maga más kultúrájával, felfogásával, vallásgyakorlatával - olyan megtermelt vagyon birtokosa, amit el lehet venni, meg lehet szerezni.

- Az ellenségkép itt is jó eszköz volt, kiváltképp akkor, amikor a félművelt tömegeket érzelmi alapon egyszerű szófordulatokkal úgymond démonizálni, szuggerálni lehetett. És mintha hasonlóan volna ez ma is. Ön jogász. Milyen ellenszert lát a normalizált életre?

- A holokauszt az emberiség legborzalmasabb képtelensége, mert teljesen tudatos tömeggyilkosság volt. Az ellenségkép ma is lényeges eszköze ismert politikai erőknek, még akkor is, ha nyíltan nem mondanak ki bizonyos dolgokat. Mégis minden megnyilatkozásuk ilyen alapokra épül, pontosan tudva, hogy nem kell értéket képviselniük, közvetíteniük, nem kell programokat megfogalmazni, szociálpolitikát, egészségpolitikát kidolgozni és elmondani. Egyet kell tenni: zsidózni. Ha valaki megfagy az utcán, elég azt mondani: ez az ő bűnük. így, egyszerűen. E borzasztó gondolkodásnak csak a demokrácia szab határt. A humanista környezet. Az azonos mértékek rendszere. A jog ugyanis egyben nemzetközi konvenció is, és védelmet jelent. A magyar parlamentben is adottak, megteremthetők azok a feltételek, hogy a modern nemzetközi normákat alkalmazva lépjen fel az uszító közbeszéd megnyilvánulásai ellen

- Az emberek, újságíróként gyakran tapasztalom: szoronganak, félnek. Nem szívesen mozdulnak ki az otthonukból. Még a saját házukban, a liftre várva sem szívesen beszélgetnek egymással. Miként tudja ilyen körülmények között - mint képviselőjelölt - megszólítani a választópolgárokat, hogyan szereznek tudomást programjáról, felfogásáról?

- Nem vagyok ennyire pesszimista. Szerintem még az idősebb lakosság is nyitottan él. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a korban már jócskán benne lévő emberek nagyon is bölcsek. Elég nekik pár szót meghallani, és kialakítják a véleményüket, értékítéletet alkotnak még akkor is, ha nem beszélnek róla, nem válaszolnak. Biztos vagyok abban, hogy érdekli őket a képviselőjelölt megnyilatkozása, terve, jövőképe, s azt az információt meg is szerzik maguknak még akkor is, ha nem ülnek be estéről estére gyűlésekre, fórumokra, rendezvényekre. Az a párt, amelyiknek a színeiben indultam független képviselőjelöltként, képes volt és képes lesz megszólítani az embereket a lipótvárosi, új lipótvárosi körzetben.

- Mégsem mindegy az, hogy általános kortünet a bizalmatlanság. És az sem véletlen, hogy a legutóbbi népszámláláson alig több mint tízezren merték vállalni zsidóságukat. Lehet ezt oldani?

- Lehet. Azon is múlik ez, hogy aki a neki fontos közösséget meg akarja találni, az találhassa is meg. Közvetett példa a fiamé, aki egy ideig a leghagyományosabb állami gimnáziumba járt, majd átiratkozott az egyébként minden tekintetben világi zsidó iskolába, a Lauderba. Nem az unszolásomra történt. A gyerek boldogan tanulja a hébert, a judaisztikát. Ez arra példa, hogy lehetővé tették számára, hogy hagyták neki megtalálni azt a közösséget, ami érdekli őt. És ott nyitottan föladták. A gyerek megtartva magyar identitását is, megtalálhatta a számára fontos baráti környezetet. Végső soron ez az a nyitottság, ami az emberek szabadságérzetét, jó közérzetét megteremti, oldva, okafogyottá téve a félelmeket, a szorongásokat. Erre a nyitottságra van szüksége az egész társadalomnak. De megmaradva a zsidóságnál, hasonló példa az MTK vállalása. Számos barátom nyíltan és boldogan rohan hétről hétre a pályára. Ebből az is következik - emlékezzünk csak az utóbbi idők vitáira -, hogy az MTK történetéhez elemi módon hozzátartozik a klub szeretete, vállalása. Ez pedig nem baj, sőt. Következésképp „hivatalból" is számot kellene adni, hogy van értelme a kurázsinak, van ilyen lehetőség a civil bátorságban is, mintsem szégyenlősen elhallgatni csupán azért, hogy ne mondhassák valahol valakik: zsidók vagyunk.

- Bizonyára nem egyedi példa e cikk szerzőjéé, akit kicsi gyerekkorban a nagyapja olykor-olykor titokban vitt el otthonról, hogy együtt lemenjenek a „sil-be" . Akkoriban, 1950-ben az ilyesfajta titok volt a realitás. De most 2002-t írunk, az ötven évesek korosztályának már az unokákról kell gondoskodniuk. Mi a tanácsa a modern világ emberéhez?

- Igen, tanuljon a gyerek angolul, utazzon, üljön a számítógép elé, de az sem baj, ha beíratják őt a Lauderba vagy a Scheiberbe. De mindennél fontosabb az életérzés. A hagyományok ápolása. A zsidó hagyományé és a magyaré, az európai tradícióé. És a méltóság vállalása. Hit a jogban, a demokráciában, a félelem nélküli, szabad életben! Ez az én választási üzenetem és nemcsak 2002-re!

„A" Komlós

Kertész Péter újságíró, író rövidesen - a 2002-es könyvhétre - új könyvvel jelentkezik az Ulpius Ház gondozásában. A mű címe: A Komlós. Most mutatóban néhány interjút, visszaemlékezést közlünk a jelentős politikai humoristáról.

Mikes Lilla

Törött térddel a premieren

A férjem, Gál Péter tíz évig a Rádióban rendezett. A magyar kabaré nagyszerű szakembere volt, hiszen ő alapította a Vidám Színpadot igen nehéz időkben, amikor Révaival kellett neki a nagy meccset megvívni. Amikor a Szabad Európa bemondta, hogy Magyarországtól csak egyet irigylünk, hogy van egy Vidám Színpada, másnap alig mertünk bemenni a színházba, hogy mi lesz ennek a következménye? A férjem alapította a szombat esti rádió kabarét is. A legelső műsort Róna Tiborral csináltatta meg. Amíg Péter a rádióban dolgozott, a szombat esti kabarékat ő rendezte, Marton Frici tőle örökölte ezt.

A Mikroszkóp alapító főrendezője is a férjem volt. Rajta keresztül ismerkedtem meg Komlóssal. Semmi különös nyomot nem hagyott bennem. A színházról az első tárgyalások a lakásunkon folytak. Komlós arról beszélt, hogy valami olyan nevet kellene adni a színháznak, ami kifejezi azt a gondolati tartalmat, hogy az emberek ésszel használják a fejüket. Sok mindent proponáltunk, amit Komlós elvetett, és akkor jutott eszembe a mikroszkóp, mivel az ember górcső alá veszi azt, amit megfigyelni kíván.

Egy másik alkalommal Komlós azért keresett meg minket, hogy legyünk segítségére az új műsor címének a kitalálásában. Olyasmi cím kellene, mondta, hogy használjuk a fejünket, az agyunkat, gondolkodjunk. És akkor a tizenöt éves Eszter lányom, aki most műegyetemi tanársegéd, kibökte, hogy legyen az előadás címe Fő a fejünk. Ez átvitt értelemben is használatos, és tetszett Komlósnak. A cím keletkezésének történetét János egyszer a Mikroszkóp színpadán a közönségnek is elmondta. A gyerek élete első keresetét a színház pénztárában vette fel, száz forint honoráriumot. Emlékszem az első plakátra, nagyon ügyesen volt megrajzolva: egy fazekat ábrázolt, és a fedő alól kikukucskált egy fej.

Az Érem a színházban című műsort ugyancsak a férjem rendezte. Abban volt egy Lear király persziflázs. A premier előtti hetekben futottunk össze Markó Ivánnal az Andrássy úton. Iván panaszkodott, hogy nem jön ki az Operaház akkori művészeti vezetésével, és úgy érzi, nincs a helyén a táncosok között. Péter azt mondta neki, koreografálj nekem egy kis szatirikus táncbetétet a Lear királyhoz. Ez volt Markó Iván pályafutásának az első koreográfiája. Ezt Iván többször elmondta.

Komlós ötlete volt, hogy a színház 1967. október 13-án, pénteken nyisson. Ezt a dátumot azért nem felejtem el, mert kint voltunk Visegrádon, és eltörtem a térdemet. Törött térddel másztam fel a premierre, akkor ugyanis még nem volt lift a második emeletre. Másnap Benedek professzor a műtőben rakta össze a szétszaladt csontjaimat.

Abban az időben alapítottam a Pilvax Irodalmi Szalont, és vezettem közel két éven át. Ez azért érdekes számomra, mert ez volt kvázi a Korona Pódium jogelődje. Ott kezdtem el szisztematikusan magyar irodalmat idegen nyelveken előadni, nagyon fontosnak tartottam az ilyen előadások zsurnalisztikái frissességét, és így találtam ki, hogy legyen napi vendégem. Egyszer például napi vendégem volt Jevtusenko. Leszállt a repülőgépről, kocsival behoztuk a Pilvaxba, és tolmács segítségével egy nagyon érdekes beszélgetést folytattam vele. Mondtam Komlósnak, mit szólna hozzá, ha a Mikroszkópnak is lenne napi vendége? Tetszett neki, és emlékezetem szerint az első napi vendége Pálfy József volt, a közelmúltban elhunyt kiváló zsurnaliszta, a Magyarország c. hetilap volt főszerkesztője.

Somlyó György

Elhallgatott szilencium

Komlós Jánossal az irodalomban találkoztunk. Ott derült ki, hogy egy században voltunk munkaszolgálatosok, csak más szakaszban. 1958-ban volt egy úgynevezett elhallgatott szilenciumom. Ez azt jelentette, hogy a fontosabb irodalmi fórumok - Élet és Irodalom, Csillag, Népszabadság, Magyar Nemzet - nem közölték a verseimet. Nekem viszonylag még szerencsém volt, mert voltak olyan költők, illetve írók, akik sehol sem jelenhettek meg, és ráadásul ezt a fajta szilenciumot még nagydobra is verték.

Javában ettem már a számkivetettek száraz kenyerét, mikor véletlenül találkoztam a New York kávéház közelében Komlóssal, aki akkor a Magyar Nemzet kulturális rovatát vezette. Elpanaszoltam neki nagy bánatomat, mire azt mondta: cseppet se bánkódj, én ezután is közölni fogom a verseidet a Nemzetben. És lőn, ahogy más költők mondanák. Nem általában oldotta fel a szilenciumomat, hanem csak részlegesen, és azt is csupán a saját hatáskörében, de így is sokat segített rajtam.

Egy év elteltével szűnt meg a szilenciumom.

Pálfy József

Ürülési idő 45 másodperc

1963 nyarán született az ötlet, hogy legyen egy, főleg külpolitikával foglalkozó hetilap. Év végére összeállt a csapat, és 1964. február 1-én jelent meg a Magyarország első száma, amelynek én voltam az alapító főszerkesztője. A kulturális rovatra két oldalt szántunk a 32-ből. Amikor a Mikroszkóp Színpadot Komlós János megalapította, felkaptam a fejem, mint egy csataló, tudniillik van egy ifjú kori bűnöm. Én ugyanis annak idején Debrecenben egy szatirikus színpadot hoztam létre és irányítottam szegény, néhai Obersovszky Gyulává együtt 1954-ben, a Nagy Imre kurzus idején, amikor kicsit szabadabban lehetett beszélni, énekelni a színpadon is. A debreceni Dongó Színpad a maga nemében sikeres vállalkozás volt.

Ezt láttam egy pillanat alatt szinte megújulni, amikor a Mikroszkóp alakulásáról hírt szereztem. Ott voltam természetesen az első bemutatkozáson, és egy lelkes cikket írtam róla a Magyarországban, amely akkorra már egy komoly, majdnem százezer heti példányszámos, ismert lappá vált. Gondolom, Jánosnak is jólesett, hogy ilyen szép cikket írtam róla. Huszonöt évvel később, már a fordulat után, a Mikroszkóp alapításának évfordulóján rendezett ünnepségre, ahol szegény Komlós már nem volt ott, ezt a cikket vittem magammal, és felolvastam, egy betű elhagyása nélkül. Büszkén mondtam a végén poénként, hogy íme, ilyen is előfordul, hogy rendszerváltozás ide vagy oda, az ember fel tudja olvasni a saját cikkét huszonöt év elteltével.

Nagyon tetszett nekem ez a vállalkozás. Komlóst jól ismertem, mint újságírót, de ez az új alakban való megjelenése még jobban tetszett, hogy később - mert eleinte ez még nem így volt - felismerte a televízió jelentőségét a mindennapi életben. Akkor ívelt fel a televízió, a családok összejártak nézni a műsort. Komlós kialakíttatott az irodájában egy kis stúdiót, amelyet ipari lánc kötött össze a nézőtérrel. Nagyon sokszor ültem ebben a stúdióban, ami a színpadtól körülbelül 50 méterre volt. A színpad fölött, a nézőtérrel szemben volt három monitor, és azokon jelentem meg én, miközben bent ültem az irodában. Akkorra már, mint televíziós kommentátor is bizonyos ismertségre tettem szert, Ipper Palival, Pintér Pistával, Avar Jancsival és Gedeonnal, aki a közönség kedvence volt a hadarásával, kommentáltuk a Híradóból átvett eseményeket.

A szatirikus kommentárok mellett időnként ironikus beszélgetéseket folytattunk a világpolitika szereplőivel, mint például Nixonnal, Edward Kennedyvel és a Szentatyával. Én, ha emlékezetem nem csal, Edennel és Strauss-szal is beszélgettem. Franz-Joseph Strauss bajor miniszterelnök és nyugat-német hadügyminiszter kedvelt céltáblája volt a sajtónak, nemcsak nálunk, hanem odahaza, Németországban is. A képzelt párbeszéd pedig úgy történt, hogy feltettem egy kérdést, mire megjelent a monitoron a Híradóból kivágott Strauss és válaszolt nekem. Nagyon ötletes dolgokat műveltünk, és főleg rendkívül olcsón.

Nekem volt még egy pluszom, amit nemcsak a Mikroszkóp-televízióban műveltem, hanem a színpadon is. Hogy énekeltem. Politikai blüette-ket - egymagam. Amelyeknek a szerzője is én voltam, természetesen. Például a Mister Alkohol c. sláger dallamára készítettem szöveget azzal kapcsolatban, hogy Wilson akkori angol miniszterelnök meg nem mondom már, hogy éppen mit csinált. Tekintettel arra, hogy a debreceni Dongó Színpados múltamból - ahol sokat énekeltem színpadon - volt színpadi rutinom, a népeknek nagyon tetszett. Mondom ezt több évtized távolából, anélkül, hogy dicsérném magamat, mert egyrészt tényleg tudok énekelni, másrészt valami kis humor csak akadt a szövegben.

Komlósnak volt egy állandó rovata a színházban, az volt a címe, hogy Mai vendég. Amikor a néző belépett az előtérbe, rögtön szemet szúrt neki a plakáton, hogy teszem azt a mai vendég: Pálfy József. Mindig más és más volt. Az első rész vége felé szólított a színpadra Komlós bennünket.

Előtte nagyjából megbeszéltük, hogy miről cserélünk majd eszmét, de az esetek többségében rögtönöztünk. Mindenről szó lehetett, teljesen kötetlenül. Hat perces szám volt, néha hosszabb is. Emlékszem egy kis bugyuta poénra. Aznap az újságban, méghozzá a Komlós újságában (Népszabadság) olvastam egy hülyén megfogalmazott hírecskét, miszerint a közlekedés-rendészet a Nagymező és az Andrássy sarkán, ahol a Mikroszkóp is van, a lámpákat újraszabályozta úgy, hogy a Nagymező utca felől az „ürülési idő" 45 másodperc lett. Felolvastam a hírt, erre ő mondott valamit, én is, a közönség meg a hasát fogta a röhögéstől, hogy a Nagymező utca sarkán hogy lehet ürülni 45 másodperc alatt. Ebbe még belejátszott az is, hogy ott volt egy zöld villamos a Nagymező utca sarkán ...

Havonta háromszor-négyszer voltam Mai vendég a Mikroszkópon. Ez attól is függött, hogyan értem rá. Akkoriban nekem sok vidéki előadásom volt, a tévében hetente kétszer szerepeltem, és ezért nem mindig tehettem eleget a meghívásnak. De így is a legkedvesebb emlékeim között tartom számon, hogy számos alkalommal Komlós János vendége lehettem. Előfordult, hogy előadás közben felhívott a lakásomon, hogy ez és ez történt a világban, mit szólok hozzá. Persze előre megbeszéltük, hogy mi lesz a téma, és akkor ilyen ad hoc poénokat gyártottam hozzá.

Volt gázsi, nem honorált túl, de tisztességesen és főleg fizetett. Ami mindig nagy szó. Gyakorlatilag az 1980-ban bekövetkezett haláláig baráti, munkatársi kapcsolatban voltam Komlós Jánossal. Nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem. Van egy emlékem, ami mindig eszembe juttatja, egy körülbelül 12 centiméteres, kék nyelű babakefe, féltékenyen őrzöm ma is. Ez volt az ő hajkeféje. Egy öltözőben voltunk, és mielőtt kiment a színpadra, lévén ő is eléggé kopasz volt, kabalából végigsimogatta a meglévő hajszálait ezzel a babahajkefével. Halála után a közös öltözőnkben az öltöztető mester adta nekem, hogy őrizzem meg. Azóta is nagy becsben tartom.

Ott voltam a sírkőavatásán a Farkasréti temetőben, 1986-ban. Akkor még MÚOSZ elnök voltam, és beszédet mondtam. Hát körülbelül ennyit tudtam kifacsarni magamból. Lehet, ha otthon találkozom veled, és előveszem a papírjaimat, biztos előbukkant volna még sok minden más Komlós Jánosról, de a hörgőim most nem engednek meg többet ...

Hont (Holczer) Jenő

Akadémiai szintű diskurzusok

1918. május 10-én születtem Kőbányán, egy kis nyomortelepen. Édesapám nyomdászként dolgozott, tizenhármán voltunk testvérek. Négy polgárit végeztem, a család anyagi körülményei nem tették lehetővé, hogy gimnáziumba járjak. Egyetemről nem is álmodhattam. Fogtechnikus tanuló lettem, majd önálló fogtechnikus, végül államilag vizsgázott fogász. Ez a rövid élettörténetem.

A zsidótörvények eleinte közvetlenül nem érintettek, fogtechnikus segédként végig dolgoztam. 1942-ben már a kezemben volt a behívó Galántára, de aztán mégsem kellett berukkolnom munkaszolgálatra. Az egyik nővérem férje aknaszedő volt, és szegénykém 1941-ben elpusztult a fronton. Maradt utána egy nyolc hónapos kisfiú. Én lettem a gyámja, s egyidejűleg a nővérem, sőt az egész családom eltartója. Ugyanabban az évben zuhant le Horthy István, és a gyász Horthy Istvánnét arra indította, hogy kegyet gyakoroljon a hadiözvegyek és a hadiárvák iránt. Mikor megkaptam a behívót, özvegy nővérem addig talpalt, míg ki nem járta a katonai parancsnokságon, hogy nem kellett bevonulnom.

Persze csak halasztást kaptam, mert amikor a németek bejövetele után megjelent a plakáthirdetés, akkor már nem volt pardon. Lehettem volna vak, süket, féllábú, egyetemista, zsidó akkor se kaphatott felmentést. Úgyhogy 1944. május 12-én bevonultam Jászberénybe a 101/306-os századhoz. Ott ismerkedtem meg Komlós Jancsival. Vele együtt tizenhat rabbiképzős volt velünk, de csak egyet láttam rendszeresen imádkozni. Morgensteinnek hívták, később kiment Izraelbe és ott is halt meg. Egy másik bajtársam, Domán István a Hunyadi téri zsinagóga rabbija, a rabbiképző professzora akkor még nem volt szeminarista.

Huszonhat évemmel én voltam a legidősebbek egyike, mivel a századtársaim kilencven százaléka egyetemista volt. Illusztris társaság jött össze, csak néhány nevet említek: Somlyó Gyuri költő, Somogyi Palika humorista, Karinthy Cini író, első osztályú vízilabdázó, őt a Fradi néhány nap után felhozatta Pestre az egyes kórházba. Számosan a háború után lettek ismertek. A Paxinak becézett Ungár Laci, pályája csúcsán már mint dr. Urai László a kardiológiai klinikának volt az angiológus professzora. Kovács Laci - hál' Istennek ő még él - a bőrgyógyászati klinikán volt másodprofesszor. Radványi Jancsi - úgy hívtuk: Bolond Jani - előbb washingtoni nagykövet lett, majd disszidált. Egy másik nagyon érdekes barátunk, Kánya Zoli, Kánya Kata színésznő apja, nemrég halt meg. Guth Laci leendő közgazdász volt a magyar izraelita egyetemisták egyesületének az elnöke, az alelnöke pedig Komlós Jancsi. Dr. Guth László, apja nyomdokaiba lépve, maga is világi nagy tőzsdés lett, a monacói herceggel van lefényképezve de csúnyán végezte, öngyilkos lett. Ő a kapitalizmust képviselte, Komlós Jancsi meg a másik világot, a szocializmust. Ásás közben nem akármilyen párbeszédet folytattak.

Ezt azért említem meg, hogy milyen elmék voltak a munkaszolgálatos századunkban. Akadémiai szintiű diskurzusok folytak. Nehéz volt követni az ő szellemiségüket. Kialakultak, mint mindenhol, klikkek, és a négy polgárit végzett akkori Holczer Jenő nem a legfelsőbb klikkhez tartozott.

Jászberényben csak addig voltunk, amíg összejött a század. Onnan átgyalogoltunk a körülbelül 10-15 kilométerre lévő Pusztamizsére. Mondják Pusztamizsének meg Mizse-pusztának is. Itt egy óriási gyűjtőtábor volt, olyan, mint Nagykátán. Egy földbirtokon szállásoltak el minket, valamiféle dohányszárító pajtában. A munka a körlet tisztogatásából és gyakorlatozásokból állt. A munkaszolgálatosok nem lehettek együtt a katonákkal, csak azokkal, akiket hozzájuk osztottak be. A mi századunknál valódi katona a századparancsnok, dr. Réthelyi Dezső tartalékos főhadnagy, civil foglalkozása bírósági fogalmazó, valamint egy őrmester és egy tizedes volt. Rajtuk kívül még az első világháborúban jogokat szerzett néhány zsidó is a felettesünknek számított. Például egy Selmeczi nevű főhadnagy, aki szintén foglalkozott velünk, de ő nem munkaszolgálatos volt. Akárcsak a három zsidó őrmester: egy Sós nevű, egy Müller bácsi nevű és egy harmadik.

A pusztamizsei tábor parancsnokát, Zentai ezredest a népbíróság nyolc vagy tíz évre ítélte. Én nem ítéltem volna el, mert igazi katonának tartottam akkor is, ha esetleg fenéken rúgta az embert. Ha viszont egy tizedes vagy egy őrmester inzultált egy munkaszolgálatost, Zentai megfenyítette előttünk azt a tisztet. Máskor meg egy tábori szemlén látva, hogy a század nem az előírásnak megfelelően sorakozott fel, több ezer munkaszolgálatos előtt azt kiabálta az egyfolytában ivó parancsnokunknak: maga marrrha, főhadnagy úr, maga marrrha!

Szerencsésen alakult a sorsunk, mert Pusztamizséről felhoztak minket romeltakarító századnak Pestre. A Soroksári és Illatos út sarkán volt a körletünk egy iskolában. Onnan jártunk - az első időben gyalog - a Lehel úti ELO-ba, amely egy hatalmas élelmiszer raktár volt. Vagonokat kellett kirakni, fát, kávét, marmaládés dobozokat, esetleg lisztet. De miután a század szellemileg lényegesen erősebb volt, mint fizikailag, talán ha húszan lehettünk, akik effektíve dolgoztunk. Köztünk — mint utólag megtudtam — az ország egyik legnagyobb földbérlő testvérpárja, a két Elek.

Ahogy 57 év távolából visszaemlékszem, Kornlós az értelmiségiekkel tartott.

Nem sokáig maradtunk az Illatos úton, mert júliusban a körletünket földig lebombázták. Az emeleten lévő tornaterem, ahol laktunk, teljesen eltűnt. A betegek és a szakácsok közül senki nem sérült meg. A célpont alighanem a körletünktől néhány száz méterre lévő Fanto amerikai olajcég több tartálya volt a Dunaparton. A légiriadó alatt a füvön hasalt az egész század a Városligetben, ahol a nyári színház volt, a Vajdahunyad vára és a Széchenyi fürdő között.

Átköltöztünk a Rózsák terére a Brunswick óvónőképzőbe, és onnan már nem az ELO-ba vittek minket munkára, hanem a Budapest légvédelmét ellátó német ütegekhez, amelyek körbevették a várost. Légvédelmi üteg Budatétényben, Nagytétényben, Pomázon, Budafokon, Budaörsön és a Svábhegyen volt. Egy üteg hat ágyúból állt. Mindenhová ment egy munkaszolgálatos szakasz. Ha nem volt légiveszély, takarítottunk. Budatétényben a németek a Törley kastélyban építettek egy gyönyörű úszómedencét, azt ápoltuk és a parkot. Komlós Jancsi a másik században volt, egy olajtartálynál teljesített szolgálatot Budafokon, ahol nemcsak mi voltunk segédszemélyzetként kirendelt zsidók, hanem olaszok is. Ők másodrendű szerepet töltöttek be a németek mellett. Amikor először mentünk Budafokra, odajött az egyik olasz és figyelmeztetett minket, nagyon rendesek voltak hozzánk.

A Rózsák terén október elejéig voltunk, a század maradék részét menetkészen elvitték Nyugatra. Akkorra ugyanis a társaságnak már több mint a fele lógásban volt. Komlós biztos, hogy nem ment Nyugatra, mint ahogy én sem.

Mindjárt a felszabadulás után egy bajtársammal - szegénykém már meghalt - összehívtuk a századból azokat, akiket elértünk. Nem sokkal ezután az utolsó körletünkben, az óvodában is találkoztunk. Komlós ezekre és a későbbi összejövetelekre nem jött el. Eleinte nem is tudtuk, hol keressük. Amennyire erőmből futja, a mai napig összetartom a századot. Azelőtt a Fórum Hotel Bécsi kávéházában volt a törzshelyünk, amióta ez megszűnt, a Sziszi presszóban találkozunk októbertől májusig minden hónap második csütörtökén délután háromkor. Általában tizen-tizenketten jövünk össze. Szinte minden alkalommal kevesebben vagyunk, múlt évben is négyen haltak meg.

Komlós Jancsival személyesen egyszer találkoztam a Mikroszkóp Színpadon. A szünetben beszélgettünk néhány percig. Egy másik alkalommal, mikor a Mikroszkóp Kőbányán a zsidó templomban tartotta az előadásait, már nem jártam ilyen sikerrel. Azért mentem el, mert a szívem odahúzott, de már nem volt jegy. Megkértem valakit, szóljon Komlósnak. Az illető azzal jött vissza, hogy az igazgató elvtárs sajnos nem tud kijönni, de majd leültet engem a nézőtéren. Akkor már nem Holczer, hanem Hont voltam, de így is ismert, ugyanis eléggé ismert vagyok zsidó körökben, meg a szakmámban. A felesége - az elvált - és a gyerekei is hozzám jártak, kezeltem őket.

Benedek István Gábor: Rózsa szirmai, tüskéi

Kedves szerzőnk, Rózsa György, hosszú éveken át volt igazgatója a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának. Számos nívós szakmai tanulmánya, esszéje jelent meg. Most (2002) az Argumentum jóvoltából különös kötetet publikált: „Változatok Ingres hegedűjére és Chagall-inspirációk" címmel. Egy igen művelt ember szellemi játékát vehetjük kézbe, ezernyi szóviccel, vidám ötlettel, mondatficammal és sok-sok bölcsességgel. Ha fáradt vagy és szomorú, olvass Rózsából tíz percet, és máris szebbnek, jobbnak, na jó: vidámabbnak látod a világot.

Szerzőnk azért más típusú, jellegű írásokat is becsempész kötetébe. Ezek nyomán kis töredéket kapunk életívéből is. Például, hogy az ötvenes években „bevarrtak". Azaz lecsukták. Meseautó, vallatások, hazug ítélet, Kistarcsa. Egyik előfizetőnk megkritizálta folyóiratunkat: rendben van, írunk a régi zsidó életről, a holokausztról, de keveset az ötvenes évek zsidó életéről. Persze, ez még akkor is igaz, ha több nagyszerű írás mutatta-mutatja föl a zsidó sorsot a Rákosi-érában ...

Egy szó mint száz: úgy gondoltam, Rózsa tréfakönyve helyénvaló cáfolat lesz a bírálatra. íme néhány idézet, szórakozzanak T. Olvasóink jól!

Kelet-közép-európai dilemmák és dilik

Árja párja
Üldözését várja?

Csendőr
Derék
deportőr

Helyünk
a világban,
de mit szól
a Világbank?

Európa
a hozzá vezető
út-övezet
mely oldalán
kikövezett?

Ki állítja
az emberben
ki a fajtiszta?
a rasszista?

1944-es reminiszcencia
Még élek: félek
és újból teremnek
Kun-páterek?

Földrajzi inspirációk

Izrael támogatása
valódi protek-
cionizmus

Szabad fordításban
a héber identiti
eszperantóul judentiti

A mélyből

Ez annak a bácskai öreg magyar parasztembernek, volt spanyol harcosnak az életútja, akinek szinte egy korszakot és embertípust summázó kérdése úgy szólt: „Hol ültünk együtt, komám?" A kérdés a Farkasréti temetőben hangzott el egy volt spanyol harcos temetése alkalmával. Pali bácsi (nevezzük így) amúgy kucsmásan tűnt fel nekem, ahogy a „szanatóriumban" (ez volt a családi szóhasználatban a kisgyerek miatt egy ideig a kistarcsai internálótábor) ismerkedtem meg vele, ahol egy rövid ideig raboskodtunk. Pali bácsi a Titóékat elítélő Kominform-határozatok után e határozatokról nem egyértelműen foglalt állást, aminek következtében, mint Tito kémét bebörtönözték. A hitvány-sovány vacsorakor közösen dúdoltuk a tőle megtanult „Mindegy mi van vacsorára, csak legyen a csutorába" dalocskát. Hosszú évek teltek el a farkasréti véletlen találkozásig. Odamentem hozzá, nem ismert meg. A számára úgy tűnik egyetlen hiteles fogódzó kérdést tette fel azonosításul „Hol ültünk együtt, komám?". És sorolni kezdte a különböző országokban általa frekventált börtönöket, táborokat (meg egy-két hadszínteret is, ahol megfordult). Tarcsánál mondtam, tűz, tűz, ekkor felismert, és magához ölelt. A teljes azonosításhoz azért még - a helyhez és a szituációhoz ugyan nem illően - elsziszegtük a „Mindegy mi van vacsorára ..." - Ez a találkozás eszembe juttatta a vizsgálati mechanizmus egyik jellemző vonását. Magamnak is volt tapasztalata arról az eljárásról, amit úgy lehet összefoglalni: „nem elég, hogy mondják, még igaz is legyen?" Az történt ugyanis, hogy többheti kihallgatási elégedetlenség után megérdeklődték: Ha nem csinált semmit, miért van itt? Zavaromban, kínomban, szinte öntudatlanul erre egy anekdota jutott az eszembe. Egy vidéki kisvárosban a rabbit felkeresi a hitközségi elnök a szombati istentiszteletet követően, hogy a hívők azt mesélik, a templom után kiült a tornácra pipázni. A rabbi esküdözik, hogy ez nem igaz, míg a hitközségi elnök csak erősítgeti a hírt. A vitát végül eképpen zárja le: „Mit akarsz, rabbi, nem elég a hír, még igaz is legyen?" Azonnal visszavezettettek a cellámba, ahol fejjel a falnak dőlve hosszú órákat álltam. De vége lett.

Hát így kapcsolódik ez a történet Pali bácsihoz - „nem elég, hogy mondják?".

Életképek

Chagall kiállításon

Ákom-bákom
színes álom
zenekar a fákon.

Kék égen ősrégen
béget sok zenekari
zsenge bari.

Menyecske
kecske
keveredve.

Vityebszk
a vásznon
áldás a házon.

Ház-rom
dúl-vidul
a pogrom.

Menekülés
hova
Jehova?

Furcsaságok

Zsargon a legnagyobb nyelvi zsarnok.

Szófejtések

Fekete gyermek
Szerencsefia

Gyomorbántalom
Ahasvérus

Levert lázadás
puccs-fuccs

Lusta mentős
morál inszanitéc

Sivatag
indiai hívő

Réti Ervin: A First Lady - A zsebtolvaj-fejedelem - A főparancsnok - A ruhakereskedő

Sydney-ben, a Zsidó Múzeumban

A kezdő tizenévesekből álló iskolás csoport ugyanúgy viselkedik, mint a kortársak bárhol másutt egy múzeumlátogatás során. Vannak, akik erősen figyelnek, mások lélekben talán messze járnak, egykedvű és egymással csivitelő is akad. Mintha az átlagnál azért többen kísérnék érdeklődő figyelemmel az elhangzottakat, amikor a Varsói Gettó rekonstruált modell utcarészlete előtt a lengyelországi túlélő emlékezik. Sydney Zsidó Múzeumának állandó holokauszt-kiállítása - távol Európától - valóban hiánypótló lehet, egy év alatt 91 iskolából fogadott látogatókat, van, ahonnan több osztályt. Ez nemcsak a kiállított tárgyaknak köszönhető (megilletődéssel nézhettem egy vagonból kidobott és véletlenül célba is jutott magyarnyelvű levelezőlapot, valamint a Vadász Ferenc kollegám által felajánlott relikviát, az auschwitzi haláltábor magasfeszültségű drótkerítésének egy darabját), de annak a nagyszámú önkéntes segítőnek is, akik a Vészkorszak túlélőiként találtak új otthonra Ausztráliában.

Számunkra, akik a holokauszttal nem múzeumokban s nem a történelemkönyvek lapjain találkoztunk, érthetően kevés új dokumentumot mutathatott fel a nagy gonddal összeállított kiállítás. Felfedezhettük viszont azt a maga nemében páratlan visszatekintést, amely a zsidók ausztráliai történetéről szól. Azért mertem használni a páratlan kifejezést, mert kevés országban lehet ennyire dokumentáltan nyomon követni a históriát a kezdet kezdetétől. (Természetesen megkönnyíti a dolgot, hogy csupán kétszázegynéhány esztendőről van szó ...)

1788-ban, a fegyencgyarmat megalakításakor, a First Fleet, az Első Flotta hajóin 1500 elítélt érkezett a sydney-i öbölbe, köztük a listák szerint tizennégy zsidó, javarészt olyanok, akiket öt-nyolc évre ítéltek el a londoni bíróságok, csalásért, tolvajlásért. Az utak hamar szétváltak. A tizenhét esztendős Esther Abrahamsba például beleszeretett az a hajóparancsnok-hadnagy, akit később Új-Dél-Wales kormányzójának neveztek ki. Esthert feleségül vette (arról nem szól a fáma, hogy hétéves büntetéséből mennyit engedtek el), számos gyermekük született, s a First Lady nagy megbecsülésnek örvendett. Nemrég olyan kép készült a múzeumban, amelyen három leszármazottja látható.

Isaac „Ikey" Solomont nem ausztráliai tettei miatt említik, hamar elhalálozott, hanem azért, mert róla mintázta Dickens Faginnak, a zsebtolvaj-fejedelemnek híres-hirhedt alakját a Twist Oliver-ban. Rablóból lesz a legjobb pandúr, ezt bizonyítja John Harris sorsa, aki büntetésének letöltése után a gyarmat első rendőre (tehát nem katonai rendfenntartója) lett. Voltak, akik megszöktek s hírhedtté vált bandájukat a „jewish boy-ok" gang-jének nevezték, egyikük azonban megmenekült, mert a bitófán kellett volna végeznie, de háromszor elszakadt a kötél, s ilyenkor a bűnöst kegyelemben részesítették.

Később már a szabad telepesek (free settlers) jöttek, közülük Barnett Levy alapította az első színházat Sydney-ben. Aztán Isaac Nathan, Ausztrália első zeneszerzője, mai kifejezéssel főfoglalkozású muzsikusa. Unokája, Harry Alfred Nathan komponálta egyébként az ötödik kontinens máig legnépszerűbb zeneszámát, az ország félhivatalos himnuszának mondott Waltzing Matildát.

Az első hitközséget 1828-ban alapították Sydneyben. Akkor még magánházakban vagy a George Street valamelyik szállodájában gyűltek össze (a belvárosi utca korabeli makettja ott látható a múzeumban, s elég a cégéreken levő neveket elolvasni, hogy az identitásban biztosak legyünk ...). Aztán 1844-től fölépült a külön zsinagóga, s akkor a fejlődő metropolisnak már 900 zsidó polgára volt. Azután jöttek a nagy bevándorlási hullámok, a XIX. század ötvenes éveiben, a nagy aranyláz idején, a századvégen, az első világháború táján, a válságos európai időszakokban, amelyekre, sajnos, volt példa. (Persze akadtak akadályok, enyhébb vagy szigorúbb kvóták, tilalmak, például a szefárd zsidókra, mert az Egyiptomból érkezők nem fértek az akkori „fehér Ausztrália" politikájába, s külön képriport idézi fel a Johan de Witt gőzös 1947-es kikötését, mert Calwell akkori bevándorlási miniszter gesztusa következtében utasai között meghaladhatta a 25 százalékos kvótát a zsidók aránya.)

Pedig Ausztráliát igencsak gyarapíthatták zsidó polgárai a gazdasági-üzleti életben, a kultúrában, a közéletben, a politikában. Sir Saul Sámuel lett például az ausztráliai parlament első zsidó képviselője 1859-ben, Sir Daniel Levy, a The Australian Hebrew főszerkesztője az új-dél-walesi törvényhozás elnöke s a királynő képviseletében, az államfői posztnak megfelelő főkormányzói tisztet látta el Sir Isaac Isaacs (1931-36), valamint an Cowan (1977-82). A Poroszországból bevándorló Louis Monash először egyedül érkezett Ausztráliába, majd amikor meglátta a lehetőségeket, hazahajózott, feleségül vette régi szerelmét Berthát, majd 1864-ben végleg megtelepedtek itt. Egy évvel később született fiuk, John, aki kereskedő szüleivel szemben katonai pályára lépett. Pályája gyorsan ívelt felfelé, s Sir John Monash tábornok lett az első világháborúban. Neve Gallipolinál vált világhírűvé, s ő volt a többi fronton harcoló ausztrál erők legendás főparancsnoka. A Churchillnek tulajdonított szófordulat szerint ő volt „Our Judas Maccabeus". Nevezik „a diaszpóra legmagasabb rangú katonai vezetőjének" is, aki nyugalomba vonulása után tiszteletbeli elnöke lett az itteni cionista szövetségnek. Ma az ország egyik legjobb egyeteme viseli nevét.

S kihagyható-e a Friedman-saga? Az Enchantress nevű hajó - 144 nap után - 1833. április 21-én kötött ki Ausztráliában, akkor Port Jacksonban. Az utasok között volt a 26 esztendős Isaac Friedman a feleségével és héthónapos kisfiával, akinél a bevándorlási hivatal tisztviselője a „Native of Hungaria" (nem Hungary!) bejegyzést foganatosította. Ók voltak az első magyar bevándorlók Ausztráliában. Az asszony és a gyermek tragikusan korán haltak meg. Sokáig Friedman Izsák volt Ausztrália egyetlen Magyarországról jött polgára. (Amikor Fritzroy kormányzóhoz beadta kérését az állampolgárság elnyerésére, a kérdésre, mikor érkezett, úgy válaszolt, hogy körülbelül 1832-ben. Nyílván meg akarta gyorsítani az ügyintézést, s lám, mára történelmi dokumentum lett a jótékony füllentésből.)

Friedman, először Sydneyben a Clarence Streeten, egy szabadult fegyenc iparengedélyével nyitott ruhaüzletet, majd a már említett George Street-en saját nevén áruházat, amelynek választékát hirdetés formájában is kínálta a lapokban. Később Hobartban, Tasmánia fővárosában egy zsinagóga-építő bizottság elnöke, de irigyei bevádolják, hogy titkos és félpennys érméket veretett saját nevével. Ez 1857-ben volt, s a numizmatikai ritkaságból már csak néhány darab maradt. Abban az időben ugyanis akut váltópénz hiány volt az országban, ezért a hatóságok nem egyszer engedélyt adtak ilyen tokenek kibocsátására.

Ma mintegy negyvenezren vállalják zsidóságukat Sydneyben, ahol 28 zsinagóga működik (16 ortodox, a többi reform, lubavicsi, szefárd), 2 fürdő, 5 iskola, idősek otthona, 10 kóser étkezőhely, két rádióállomás sugároz rendszeresen műsorokat, s megjelenik az Australian Jewish News című hetilap. Ebben volt olvasható az értékelés, hogy „Ausztráliában az antiszemitizmus nem túl elterjedt, de időnként megnyilvánul." A legtöbb zsidó közösség a keleti illetve az északi elővárosokban található, az előbbiekben főként az Európából, így Magyarországról is érkezettek, az utóbbiban például a Dél-Afrikából bevándorlók telepedtek meg. Az Új-Dél-Walesben működő összesen 63 szervezet önállóan tevékenykedik, de 190 tagú képviselő testületük havonta rendszeresen ülésezik, és összehangolja a közös tennivalókat.

S e beszámoló végén álljon az újmódi kívánság, akit még több részlet érdekel, megtalálja: www.citysearch.com.au/syd/sjm .

Vadas Józse: A szivárvány képei

Mai magyar festészeti kiállítás a Zsidó Múzeumban

Minden tematikus tárlatnak - bárhonnan induljon is a kezdeményezés, bármi legyen is a tárgy - a kritikus tapasztalatai szerint enyhe stichje van.

Magyarázatképp beérhetjük azzal is, hogy több évtized megannyi - akár felülről sugallt hivatali, akár alulról érkező szakmai - próbálkozása tanúsítja, hogy az efféle kísérletek nem hoznak látványos eredményt. A művészek nem lesznek aktívabbak, a művek sem invenciózusabbak. Az oka pedig a modern művészet sajátos természete. Az nevezetesen, amiről sok tudományos értekezésben olvashatunk (magyarul főként Németh Lajos írásaiban), hogy míg a klasszikus korokban a társadalom készen szállította az alkotóknak a tematikát (a keresztény európai kultúrában java részt éppen a Biblia révén), a tizenkilencedik századtól fokozatosan maguk a festők, szobrászok határozzák meg, hogy mivel és milyen módon foglalkoznak a műveikben. Életművük jelentősége nem kis részben éppen ebből fakadó eredetiségük függvénye. Hogy új kérdéseket tesznek fel a közönségnek.

Anakronisztikus - eleve kudarcra ítélt - vállalkozás volna tehát a Brit Noah (Noé szövetsége) címmel rendezett kiállítás? Nem mondanám. A fentiek ellenére sem gondolom, hogy felesleges és értelmetlen kísérletbe fogott a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, amikor (még valamikor tavaly ősszel) tematikus tárlaton való részvételre hívott meg huszonöt kortárs festőt, a Festészetet Kedvelők Körével karöltve. Először is Hajdú István olyan egyetemes problematikát jelölt meg Mózes első könyvéből (Szövetség és szivárvány), amelynek áthallása van a jelenre, hiszen azt sugallja, hogy minden veszedelem (ez esetben az özönvíz) ellenére van értelme az emberi létnek és küzdelemnek. Másrészt, mint látható, a művészek (akik valószínűleg sosem hallottak arról, amit Hegel nyomán Németh Lajos a preformáít művészi tartalmak megszűntének nevezett), szerencsére önmagukat adták. Nem bonyolódtak, pusztán a megtisztelő felhívásnak engedve, illusztrációba. Ki szorosabban (ez a ritka), ki csak lazábban (ez az általános) kapcsolódik munkájával a Biblia Isten s ember szövetségét meghirdető szavaihoz és motívumaihoz (mindenekelőtt a szivárványhoz), abban azonban egységesek, hogy hűek maradtak saját világukhoz.

A kurátor Bálványos Anna négy művész nevét említi, mint akik „a fenti Bibliai-idézethez szorosabban kötődő művet készítettek." De az ihletés még az ő esetükben is nagyon áttételes: Baranyay András fotó rajzolatú művének fő motívuma, mintegy az Istent megtestesítő finom kéz. Klimó képén hasonló szerepet kap egy feketéből elővillanó, hatalmas vörös szem; a szövetséget jelképező szivárvány csupán a két másik művésznél: Thury Levente Gólem-fejjel kombinált kompozícióján (tehát egy egészen más összefüggésrendszerben), illetve Bak Imre festményén bukkan fel - ez utóbbi ég felé nyújtózó templomában nem is ív formában, ahogy a Bibliában áll, hanem éppenséggel szabályos függőlegesként.

Külön csoportot alkotnak azok az alkotások, amelyek atmoszférikusán ugyan egészen más természetű világot asszociálnak, mint az Ótestamentum, de egyrészt a formák és színek szinte racionálisan végiggondolt rendszere kozmikus modellt szemléltet, másrészt kompozicionálisan nagy hangsúlyt kap bennük a szivárvány (Keserű Ilona, Gáyor Tibor, Maurer Dóra). Igaz, nem Isten és a földi világ szövetségének jelképeként, sokkal inkább valamiféle magasztos (netán transzcendens) harmónia kifejeződéseként.

Az előbbiekkel épp ellentétes szemléletűek azok a darabok, amelyeken ugyan se Istenre utaló motívum, se szivárvány nem látható, egészében mégis közvetíteni képesek a Vízözön utáni újrakezdés ambivalenciáját, amelyet egyszerre táplál két merőben különböző érzés: az átélt rettenet borzalma s a szövetséget kínáló isteni oltalomból fakadó remény. Ezt a sötétségből felderengő hajnalt örökítette meg mintegy a Föld és az Ég elválásával Dévényi Mónika, majd a jelenség következő fázisát Erdélyi Gábor, a már zavartalan megvilágosodásnak nem is formát, hanem színt (hamvas kéket) keresve. Győri Márton pedig egy szerelmi vallomás ürügyén fest látomást a világegyetemet mozgató erőkről. (Nem ok nélkül, hiszen ilyenkor a mindenség két ember kapcsolatára koncentrálódik.)

Alighanem ennyiből is látható: a nagy célt (a bibliai esemény megelevenítését) csak részben teljesíti a kiállítás. A bemutatott anyag - minőségével — mégis kiemelt figyelmet érdemel. Hajdú István ugyanis csupa jó művészt kért fel. Nem azt mondom, hogy a mai magyar piktúra élcsapatát hívta ide: megsértődnének azok, akik nincsenek itt, és talán (még) nem is minden résztvevő szolgál rá arra, hogy a legjobbak között említsük. De a kiállítók szinte kivétel nélkül tehetséges emberek. Mégpedig nem is egyetlen nemzedékből. Az úgynevezett „nagy generációt" - a már említetteken kívül - Nádler István, Fájó János (mindkettő kvalitásos és jellegzetesen geometrikus képekkel) képviseli; a mai középnemzedéket olyan neves alkotók, mint Fehér László, Gábor Áron, Bukta Imre, s már a trónkövetelők is jelen vannak, hadd utaljak csak Chilf Máriára, Radák Eszterre, Gerber Pálra.

A stiláris változatosságról se feledkezzünk meg! A képek (mégoly vázlatos) jellemzéséből már az olvasó is következtethet arra, hogy bár Hajdú a jobb híján magyar avantgárdnak nevezett progresszív alkotókból szervezte meg a tárlatot, szélesre tárta a kaput. Ennél fogva nagyon különböző szellemi áramlatok és csoportok tagjai vonulnak fel - a geometrikus absztrakció művelőitől az új-expresszionistákig, a műnaívoktól a népies pop art hívéig. S minthogy kifejezetten zsidó tematika alig néhány munkán (Fehér László, Thury Levente, Für Emil) érvényesül, egészében egy mai magyar képzőművészeti kiállítást látunk. Olyant méghozzá, amely bár korántsem ad teljes keresztmetszetet kortárs piktúránkról, de néhány meghatározó trendjét és magas minőségét egyértelműen jelzi. Aki tehát (magyar vagy külföldi látogatóként) idevetődik, az egy kisebbfajta kortárs múzeumban találhatja magát.

Nem utolsósorban ezért, ezért is érdemel dicséretet a rendezőnek(?), szervezőnek(?) az az ötlete, hogy minden egyes kép mellé (alá) szöveges műelemzést helyez el. Nem egyforma színvonalúak ezek a miniesszék, az egyiket művészettörténész írta, a másikat jó barát, az egyik magáról az itt bemutatott darabról szól, a másik csak úgy általában az alkotó törekvéseiről, ha a műfajukat nézem: akad köztük portrévázlat és idézet egy tanulmányból. S mintha a cél sem volna tisztázott: úgy vélem, az írásokat a tájékozatlan közönségnek szánták, csakhogy sok köztük a nehezen felfejthető szakszöveg, amellyel a nagyérdemű nem sokat tud kezdeni. Ha a megvalósítás nem is hibátlan, a szándék mindenképpen dicséretes. Ez az összbenyomásunk a programhoz nem feltétlenül következetes, mégis jó néhány emlékezetes képet felvonultató kiállításról is.

Deutsch Gábor: A Gáon

(Pészachi történet)

2001 nyarán részt vettem egy szolidaritási túrán Izraelben, a MAZSIHISZ szervezésében. A mostani békétlen béke, amikor mindennaposak az incidensek, lövöldözések, megbénította az idegenforgalmat, elijesztette a turistákat. Pedig a tenger kék, a szent helyek továbbra is szentek, és ha az ott lakók naponta kockára teszik életüket, a diaszpórában élő zsidók egy-egy hétre osztozhatnak a sorsukban. E gondolattal töltött meg egy repülőgépnyi utas két szállodát az egyik híres üdülővárosban, Nátánján (Nagy tanyán, ahogy az alapítók - akik között sok volt a magyar ajkú - nevezték a helységet).

Nátánja volt a központ, ahonnan számos helyet kerestünk fel. Ketten laktunk egy szobában, a szervezők arra is gondoltak, hogy lehetőleg hasonló korúak kerüljenek egy fedél alá, talán jobban elviselik egymás társaságát. Szobatársam 65 év körüli középtermetű, kopaszodó férfi lett, akit valamelyik templomban már láttam néhányszor, azt hiszem, a Vasváriban. A hét első felében velünk is tartott minden rendezvényen, kiránduláson. A hét másik felében „disszidált" Jeruzsálembe, hogy a 34 éve nem látott fivérét és családját meglátogassa. Csoportunk vasárnapi programjában szerepelt a szent város meglátogatása. Majd ott csatlakozik hozzánk - közölte, így is történt. Amikor autóbuszunk begördült a megbeszélt helyre, a Külügyminisztérium mögötti parkolóba, szobatársam már ott állt, mellette egy magas, 70 év körüli feketeruhás, feketekalapos, fehérszakállú úrral. Látszott, hogy valamelyik vallásos negyed lakója lehet. Megcsókolták egymást, s mikor szobatársam látta az autóbusz utasainak csodálkozó tekintetét, még egyszer megölelte és megcsókolta kísérőjét, majd beült mellém a buszba.

- A bátyád? - kérdeztem tőle. - Igen - felelte. - A Neture karte-hoz tartozik? - A falak őrzőit hívják így, akik szerint a Messiás eljöveteléig nincs Izraelnek létjogosultsága. - Nem - válaszolta -, ők a Mea Sárimban laknak. Bátyám a Szánzi negyedben él.

Valahogy ismerős volt számomra a férfi, az a huncut mosoly, a hunyorgató kék szem ... Meg is mondtam barátomnak: valahol láttam már a testvéredet. Vállat vont. - Ó Bimbula, ha hallottál róla. - Felkaptam a fejem. - A csodakapus? Szobatársam bólintott. - Hogyne hallottam volna róla - mondtam. - Magam is a Dob utcába jártam iskolába, ismerte őt ott mindenki, mint a Rumbach és Király utca sarkán lévő grund hősét. Nagy mérkőzéseket vívtak közvetlen a háború után a Mizrachival, a Somérokkal és más ifjúsági szervezetek csapatával. Ők a Pirchéhez tartoztak. Aztán tovább értetlenkedtem. - Úgy tudom, karmesternek készült. Kiválóan zongorázott. Hogyan került ilyen távol az indulásától, a szánziak közé? Nem mintha kifogásolnék valamit, de azért beláthatod, ez nagy út lehetett, és talán nem is ok nélkül való. - Igen - bólintott a szobatársam. - Nem ok nélkül történt az, ami történt. A történet úgy kezdődött, hogy a szüleink nem jöttek haza a deportálásból, anyánk Ravensbrückben, apánk Mauthausenben maradt. Hárman vagyunk testvérek, s így a nagymamám és a húga, Eszti néni nyakán maradtunk. Két élénk, mindig éhes fiú és egy lány. Nagymamám és testvére özvegyek voltak, anyagiakkal szűkösen álltak, a Jointtól kaptak támogatást. Biztosan emlékszel, a Dob utcai iskola diákjai két ifjúsági szervezettel, a Pirché Agudával és a Mizrachival álltak kapcsolatban. Bátyámmal az előbbihez tartoztunk, nővérem az utóbbinak volt tagja. Kínoztam is érte eleget, bár ez is vallásos szervezetként működött, de egy árnyalattal talán modernebbnek bizonyult. A Pirché vezetője, a jólelkű Groszberg Slómó (hogy könnyítsen helyzetünkön) elhelyezett minket egy gyermekotthonban. Voltam Mezőkovácsházán, Csornán, Debrecenben. A bátyám is lejött Mezőkovácsházára, de nem érezte jól magát - talán feszélyezte a kollégium rendje vagy kevesellte az ottani világi oktatást, legalább polgári iskolai végzettséget akart, mert akkor még külön volt az elemi és a polgári iskola. Ezért visszament Pestre. Különbözeti vizsgákkal meg is szerezte ezt a végzettséget. Továbbtanulásáról nem lehetett szó, nagymamáék nem tudták biztosítani. Elég volt nekik a nővérünk taníttatása. Bár ő felajánlotta, mivel a bátyám tűnt közülünk a tehetségesebbnek, hogy szívesen cserél vele, elmegy varrni, taníttassák a fiútestvéremet. Fivérem a végén elhelyezkedett egy angyalföldi üzemben lakatosinasnak. Bár a zene érdekelte a legjobban, képezte is volna tovább magát e téren, de volt osztálytársai, barátai egymás után alijáztak. Nem tudták, hogy vallásos fiataloknak lesz-e jövője Magyarországon.

Pénteken Jaffában

Nagyon nehéz szívvel és egy kis aktatáskával a bátyám is csatlakozott hozzájuk. Egy csoport fiú futballistának álcázva magát, Csehszlovákián keresztül Izrael felé tartott. Az út kalandos volt és nehéz. Először Ausztriába, majd Olaszországba jutottak, ott hetekig vártak a hajóra. Aztán elindultak új hazájuk felé.

A hajón osztályon aluli körülmények uralkodtak. A fedélzeten ülőhelyet is alig találtak. Az ellátás borzalmas volt. Főleg az ivóvizet nélkülözték.

Megérkeztek egy pénteki napon Jaffába. Tanácstalanul és éhen-szomjan álltak a kikötőben, sorsukra várva. Egyszer csak megjelent egy szakállas férfi, vállán heveder. Két fiú segítségével húzott egy négykerekű kocsit, amely szódavizes ballonokkal volt tele. Benjámin Münznek hívták a férfit, a Poálé Aguda (vallásos munkáspárt, akkor még létezett) elnöke volt, későbbi miniszter. Szombatra Tel-Avivba családokhoz helyezte el az érkezőket. Vasárnap az ismert vallásos kibucba, a Hoféc Chájjimba irnyította őket. Groszberg Slómó lapja, az „Egység" korábban sokat írt erről a kíbucról itt Pesten, így nem volt ismeretlen az alijázott fiúk előtt. Sok régi barát, hajdani iskolatárs dolgozott itt együtt jó hangulatban. A testvérem mégis minden gólyát megfogott volna, hogy átrepülje vele a „nagy tengert", vissza a nagymamához és nagynénjéhez. Mert úgy érezte - és jól érezte -, hogy nem látja többé őket.

A kibucban pezsgett a kulturális élet, kórus is működött, amelynek munkájába a fivérem bekapcsolódott. Tizenhét évesen - egy összevont kibuc zenekar élén - Beethovent dirigált. Kezdte megszokni az ottani életet. Azt is elfogadta, hogy zenei tanulmányainál fontosabb az, amit most tesz. „Mindennek eljön a maga ideje", idézte magában a Koheletből Salamon bölcs szavait. Tette a dolgát, nem is ügyetlenül. Egy nap behivatta Benjámin Münz, az elnök, közölte, új vallásos kibucot alapítanak valahol a határ szélén, a hegyek alján, szüksége van olyan tapasztalt kibucnyikra, mint amilyen a testvérem. Nem szívesen, de beleegyezett a változtatásba. Az elnököt annyira tisztelte, hogy kérését nem tudta visszautasítani.

Az új hely teljesen kietlen pusztaság volt. Valóban a hegyek alján terült el, és a nulláról indultak. Vizet, villanyt vezettek be, házat építettek. Egy Kárpátokból érkezett öreg zsidó birkatelepet létesített, a fivérem segített neki. A juhász a szakkönyveket a Bibliával egyeztette össze. Jákob pásztorkodását tanulmányozta, ahogyan a pöttyös és csíkos jószágok születését befolyásolta az ősatya. Az izraeli bárányok rendkívül fehérek. Ezért az istállók falát nagyon gyakran meszelték. Vakító fehérség borította a környezetet, az eredmény nem is maradt el; hibátlan, nagy tejhozamú birkák jöttek a világra. A kárpátaljai férfi aztán megbetegedett, meg is halt, a testvéremre maradt a bárányok gondozása. Éjjel-nappali, szombatot is igénylő elfoglaltság jutott neki osztályrészéül. Megszerette az állatokat, élvezte a munkát, belenyugodott, hogy ez lesz a sorsa.

Az éjszakákat az tarkította, hogy a hegyekről, más országokból fegyveres látogatók ereszkedtek le. A kibucnyikok a végén katonai kiképzést kaptak, és őrséget szerveztek az éjszakákra. Hárman alkottak egy megfigyelő egységet. Két fiú és egy lány. A lányt szép hangjára tekintettel Siráhnak - éneknek - nevezték el.

Pénteken levelek

Az egyik éjszaka különösen erős támadás érte őket. Egy golyó ott pattant előttük, a kövön. Hajnalodott, hálaimát mondtak, hogy épségben megúszták az éjszakát, fedezékbe akartak vonulni, aludni néhány órát valamelyik házban, de mikor felálltak, fivérem egész testében remegett, és a lába nem engedelmeskedett neki, nem tudott elindulni. Sirah feltépte a nadrág szárát, csurom vér volt a lába. A gellert kapott golyó megsértette. Szerencsére csontot nem ért; arra már nem volt ereje a lövedéknek. A testvéremet kórházba szállították, hat hetet töltött ott, Sirah minden nap meglátogatta. Amíg odavolt, hárman végezték - de nagyon kedvetlenül - a birtok körüli munkát. „Kislányait" - ahogy nyáját nevezte - mégis ott kellett hagynia, mert amíg lábadozott, az akkor már nagybeteg Benjámin Münz vallásos főiskola jesivába küldte másfél évre. „Hadd tanuljon a fiú, ha nem is azt, amit eredetileg szeretett volna, de legalább a hittudományban legyen járatos" - mondta az elnök.

Siráhval minden héten levelet váltottak. A lány péntek délelőttönként ment postára, a fivérem úgyszintén a sábesz elé ugyanezt tette. Sirah már Izraelben született, szülei Németországból vándoroltak be a harmincas években. Amikor testvérem tanulmányait immár befejezve visszajött a kibucba, összeházasodtak.

Sirah azonban nem akart falun maradni. A határ közelségét nem találta ideálisnak leendő családja számára, és bár óvónőként dolgozott, mégsem a kollektív nevelést képzelte el, ahol csak péntek estétől vasárnapig a szülőké a gyerek. Szerette volna, hogy a születendő gyermekeit állandóan ő nevelje. Környezetük nagyon fájlalta fivéremék távozását. A birkák gondozására véglegesen nem akadt vállalkozó; fel is számolták ezt az ágazatot.

Testvérem ekkor egy eldugott faluban megkereste ott rabbiskodó egykori tanárát, Ráv Singért, vagy ahogy ők nevezték, Singicát. (A Dob utcában minden szeretett tanárnak jutott becenév.) Fölkérte, ő legyen az, aki levezeti az esküvői szertartást.

Másnap útra keltek

Ráv Singer összeadta az ifjú párt, s még egy kis lakodalommal is megvendégelte őket. A kibucban is megtudták az esküvőt. Zsidó szokás szerint hét napig szokták megörvendeztetni az ifjú párt, mindig más helyen, új vendégekkel. Talán innen származik a népi mondóka „hegyen-völgyön hét napig tartó lakodalom"... Vacsorát rendeztek tiszteletükre, méghozzá magyarosat, finom birkapaprikást a felszámolt farm maradékából. Mindenkinek ízlett, csak a testvérem gyomra fordult föl. Maga előtt látta báránykáit, ahogy összebújnak, ha villámlott vagy fegyver ropogott. Szóval, amikor veszélyt éreztek, szinte példát mutattak az embereknek. Éhesen állt föl az asztaltól.

Másnap hajnalban útrakeltek munkát és lakást keresni. Az autóbuszon találkoztak Groszberg Slómóval, a pesti ifjúsági szervezet egykori vezetőjével, aki 56-ban alijázott, és B'né B'rakban élt Tel-Aviv mellett. Történelmi helység, hiszen a Hágádá (Pészachi olvasmány) is említi. Vallásos emberek laknak ott, igen nagy számban magyarajkúak. A kirakatokban magyar nyelvű reklámok kínáltak mindenféle portékát. Legalábbis a hatvanas években.

Nagy építkezések voltak akkoriban a városban, Slómó javasolta, az ifjú pár telepedjen le ott. Állást is ajánlott a fivéremnek. A közelben létesítettek egy bentlakásos iskolát a keleti országokból (Irán, Jemen) érkezett 15-16 éves fiatalembereknek, hogy megtanuljanak írni-olvasni, számolni, és legyen szakma a kezükben. Ott kapott nevelő-tanítói állást. Ezen kívül a Poálé Aguda Bné berabi irodájának adminisztrátorává - titkárává - javasolták az ifjú férjet, aki örömmel vállalta a feladatot. A vallásos munkáspárthoz tartozva a Hisztadrut - a szakszervezet - tagja lett, az ezzel járó kedvezményekkel. Munkája akadt bőven. A katonaságnál a készültségi állományban - régi sebesülése miatt - az egészségügyiekhez osztották be.

Négy lányuk született egymás után. A legidősebb - Kélele - anyánk nevét örökölte. Elérkezett '67 tavasza, életemben először jártam Izraelben, utána egészen mostanáig nem. Velük töltöttem a Pészachot. A nap sütött, a politikai élet köznapi dolgokkal volt elfoglalva, a különböző pártok csendesen fojtogatták egymást, határsértések, incidensek történtek ugyan, de totális háborúra akkor senki nem gondolt. Nyugodtan utaztam vissza Budapestre, lidérces álmomban sem számítottam arra, hogy június elején kitör a hatnapos háború.

Testvérem megfogadta, ha megússza élve a harcokat és hazatérhet a családjához, szakállat növeszt. Megtartotta a szavát. A felszabadult Jeruzsálem nyugati falánál órákon át imádkozott. A gyerekek sorba jöttek, a négy lány után még kettő, és még egy ... Tanácsot kért a Rochovoti rabbitól, akit rendszeresen meglátogatott, ő bíztatta, lesz majd két fia. A nyolcadik és a tizedik gyermeke valóban fiúk lettek.

Állásában változás történt. A számítógépek ha lassan, de teret nyertek Izraelben is. Olyan műszaki érzékű embereket kerestek, akik hamar elsajátítják a modern technikát. Fivéremet érdekelte a dolog, úgy érezte a billentyűk mellett, mintha zongorázna. Rövidesen egy bank komputergazdája lett jó pénzért, és munkatársai megbecsülésének örvendve. Eletében felhőt jelentett a Jom Kippur-i háború, amely után mint tartalékos tiszt, magas rangot kapott, és vörös mágendávidos jelvényjogot a kocsijára, hogy a rábízott legénységet számon tarthassa, kapcsolatba léphessen velük. Aztán megnőttek a gyermekei, a lányok sorban férjhez mentek, hozomány, lakás kellett mindegyiknek. Születtek az unokák, sikerültek, egészségesek lettek. A kérdésre, hogy hány unokája van, azt válaszolta: „az unokákat nevelni kell és nem számolni". De azért egy hétvégén valóságos tábori konyha üzemel a házukban. Vagy negyven emberre főznek. Gond csak a legidősebb lány, Kélere egyik kisfiánál jelentkezett: betegeskedett a gyermek. Valamennyi ajtófélfán lévő mezüzét megvizsgáltatták, de a gyermek még így is nehezen gyógyult ...

A tudós, tanítással foglalkozó apa komoly elhatározásra jutott. Minek a sok beszéd, az üres szó, elég szombaton szólni a családhoz, a környezethez. Van-e annyi jó szó, okos gondolat, hogy hét napra jusson belőle? A csevegés-fecsegés felesleges dolog, nem visz előbbre. A szent iratokat tanulmányozni, a misztikumba, kabalába elmélyedni, ahhoz kommentárt írni lehet csendben is, hallgatagon. Így is tett. Sorozatban születtek meg a kabaláról szóló tanulmányai, könyveinek hosszú sora látott napvilágot. Keresték is az olvasók, egyik kötet sem hiányozhatott a tudománnyal foglalkozó ember polcáról. A konyhára nem sok hasznot hozott, hiszen az értékes könyvekből sehol a világon nem lehet meggazdagodni, sőt.

Közben testvérem még a SCUD-rakéták idején is járta kocsijával B'né B'rakot és környékét, megtanítva a gázálarcok használatára az idősebb embereket.

A lányok jó házasságának kissé gátja volt az otthon szűkössége. Hat lány már férjhez ment. A megmaradt kettőnek is volt jegyespárja, amikor kedvező lehetőség kínálkozott. Hebronban olyan olcsón hirdettek lakást, hogy máshol a felét sem lehetett volna megkapni ezért az árért. Részint, mert a telekárak arrafelé alacsonyak, másrészt új technológiát is alkalmaztak a hirdetések szerint. Néhány ház már el is készült, de foglalóba lényegében az egész árat ki kellett fizetni, mert az építkezés költségeit így tudták szavatolni, érdeklődtek fűtől-fától, elmentek a Rochovot-i rabbihoz, aki azt mondta, ismeri a vállalkozót, becsületes ember; különben bank is áll mögötte.

Az út vége

Pontos tervet dolgoztak ki, főleg Sirah - mert ő a számok nagymestere - , kölcsönt vettek fel a munkatársaktól, a szomszédoktól, bankoktól. Úgy alakult: mindjárt két lakásra fizettek be, kiindulva azon meggondolásból, hogy a fiataloknak pontosan kidolgozott idősávban kell az adósságok részleteit törleszteniük.

A baj csak ott történt, hogy a házak nem épültek fel. Egyesek azt mondta hogy Hebron eredeti néven Kirját Árbá, a Négyek városa, ahol négy házaspár lett e temetve: Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, Jákob és Lea, ahogyan ezt a Szentírás dokumentálja. Ábrahám tisztességes árért megvásárolta Hét fiaitól földet, tehát az zsidó tulajdon, vagyis oda lehet, sőt kell építeni. Mások szerint viszont ott túlnyomó többségben arabok élnek, a betelepítés örökös konfliktus forrása lehet, az építkezés a tárgyalási pozíciókat rontja, így nem szabad, sőt tilos a munkákat folytatni. A hezitálás, a huzavona az építtetők türelmetlensége a vállalkozó idegeire ment, aki eladta az egészet egy banknak. Néhány hónap múltán azonban a bank csődöt jelentett.

A hitelezőknek viszont az adósságot vissza kellett fizetniük. Sőt, lakásmegoldást kellett találni a fiatalok számára. A jószomszédok és jóakarók szemébe kellett nézni, a bankok követeléseit pedig teljesíteni kellett. Elveszett a testvérem jó állása, a B'né B'rack-i lakása, a kocsijuk odalett, és még így is maradt adósságuk, nem is kevés.

Sirah apja Jeruzsálemben meghalt, odaköltözött a család a város szélére, a Sámgári út végére. Találó kifejezés: az út vége, mert ott áll a központi ravatalozó. Előbb-utóbb minden Jeruzsálemi lakó megfordul azon a helyen. A csendes környék jót tett most a fivéremnek, akinek nem hiányzott a nyilvánosság.

Egy úr Mercedes-szel

Nem messze tőlük található a Szánzi ima- és tanház. Ellátogatott oda a testvérem, és örült, hogy szeretettel fogadták. Most szinte az egész napját ott tölti. Melléálltak. Szereztek neki munkát, egy kiszuperált, de azért használható számítógépet, s most azon írja a hozzá fordulók levelezését, fogalmazza meg a mondanivalójukat. Aztán a tanuló felnőtteknek két kancsóból méri egyszerre a finom és illatos teát, amely a fejet tisztítja. Ő is leül a tanulók közé, magyarázza számukra a nem világos összefüggéseket. Van, aki Gáonnak, lángelmének titulálja, s titokban még a kezét is megcsókolják. Hogy aztán ő hazaindulva jól körülnézzen, nem követi-e az utcán egy dühös hitelező. Kivált egy Eisenbach nevű úr állt mellé. A férfi testvére halas, el is látja hallal a családot, és csak azért nem ingyen, mert tudja, hogy azt nem fogadná el. Eisenbach jelentése: Vaspataky. Ő ipszilonnal írja, mondja, mert nemes embernek tarja.

Pészach előtt új fordulatot hozott a dráma. Kélere betegeskedő kisfia, bár már évek óta nem panaszkodott, fáradtan jött haza az iskolából. Táskáját szinte maga mögött húzta. Kissé kövérkés gyermekként, nehezen vette a lélegzetet. Kérte, hadd feküdjön le pár percre. Azonnal elaludt. Anyja megrémült, szaladt a szomszéd házba, ahol egy orvosnő lakott, az jött is rohanva, másfél órát dolgozott a gyereken, de nem tudta visszahozni. Közben a mentők is megérkeztek, de ők sem tudtak segíteni. Kiöntötték minden vizet, amit a házban találtak, ezzel tudatták a környék lakóival, hogy a hallgatag tudósnak elment a kisfia. Jöttek a szomszédok, ismerősök, ismeretlenek, valamennyien kifejezték együttérzésüket.

Mercedessel érkezett egy zömök úr, horgolt kipában, rövid ujjú, kihajtott ingben, két fiával. Keresték a családot. A szomszédok bizalmatlanul bámulták az idegent, nem tudták, mit akarhat. A végén kiderült, Kélele segített. Neki ugyanis megmagyarázta, nem vinni, hanem hozni szeretne. - Nem fogadunk el semmit - mondta Kélele. - Amit adok, azt tőlem el fogja fogadni - felelte a férfi. És néhány szó után valóban elfogadták az ajándékát. Tágas, többszobás, több fürdőszobás lakást bérelt a népes családnak egy évre. Új jégszekrényt hozott megrakottan, új mosógépet, kényelmes ágyakat, és Pészachra mindent, ami ilyenkor szükséges. Az egyik unoka szaladt a nagypapához. - Szaba, ki lehet az adakozó, és hogyan lehet, hogy apa szóba áll vele? - Ó - mondta az én drága testvérem -, csakis Elijáhu, a próféta.

Méghozzá álruhában. Ha nagy szakállal és kalappal jelent volna meg, mindenki rájön, kicsoda ő. De horgolt kipában, ingujjban ki ismerné fel? A Mercedes pedig igazi tüzesszekér. Egy pillanat alatt a mennyekbe száll.

Mikor a testvérem magára maradt, s alaposabban megnézte a névjegyet, mindent megértett. Veje engedékenységét is. Az volt ráírva: „Zebulon és Jisszákár testvérek, együvé tartoznak". Tudni kell, hogy a Szentírásban Jákob két fia közül Zebulon a hajós és vándorkereskedő, Jisszákár pedig a sátorlakó, az otthonülő Tóra-tanulmányozó. Mivel Zebulonnak életmódja miatt a Szentírás tanulmányozására nincs lehetősége, ellátja mindennel testvérét, Jisszákárt, hogy ez utóbbi helyette is elmélyedhessen a Tanban. Jó munkamegosztás. A mai modern Zebulon ezt cselekedte a ma Jisszakarjával.

A szánziak is kitettek magukért Pészach előtt. Vaspataky (Eisenbach) zsákszám cipelte a krumplit. Más bort hozott, húst, halat. Mindezt - és ezt hangsúlyozták - tiszteletük jeléül tették. A testvérem elmesélte nekem, hogy soha nem volt ilyen gondtalan Pészachja, mint az idei. Ekkor olyan hangot hallatott, hogy nem lehetett tudni, sírt-e vagy nevetett.

A rabbi mellett

A tiszteletet és a szeretetet magam is tapasztaltam most szombaton, amikor a MAZSIHISZ szolidaritási túrája segítségével találkoztunk. Előbb elvitt a bátyám a szomszédos Belzi márványpalotába, a nagytemplomba, ahol 500 égős csillár szolgáltatta a fényt. Elhomályosította a szememet. Nem éreztem jól magam. Szívemhez közelebb volt a szánzi templom ósdi zsinagógája, abban a patinás házban, ahol négy egymásba nyíló apró szobában működött. Mindegyikben külön imádkoznak, csoda, de egyik sem zavarja a másikat. A legnagyobban imádkozik a szánzi rabbi. Az ember új világba lép be. Asztalok, falócák, úgy mint hajdanán, a Chevre Thilemben, a Király utca 7. második emeletén, ahol apánk imádkozott. Díszes kazettákból, különböző illatú tubákkal kínálják egymást, mint hajdanában Pesten.

Legalább 55 éve nem szippantottam tubákot. A bátyámat a keleti falhoz ültette a rabbi mellé. Szabadkozott, de a rabbi ragaszkodott hozzá, s így elfoglalta a helyet. Nálunk, a Vasváriban Pesten, a Löchó dajdinál minden bócher táncol. Jeruzsálemben csak a Szanzi-rabbi. Nyugat felé fordulva, 15 perces tánccal köszönti a Sábesz királynőjét, a Menyasszonyt, a zsidóság jelképes jegyesét. A közösség énekkel kíséri a táncot. Az ima után körbefognak. Többen beszélnek itt magyarul, kedvesek a vendéghez. Tudtam, minden mosolyt a bátyámnak köszönhetek.

Másnap a Tóra-olvasásnál olyan tiszteletet adnak, amelyet nem is érdemelek. Harmadiknak szólítanak az emelvényre, ahogyan a rabbikat szokták. Eszembe sem jutott volna ez a kóved. A közösség mosolyogva intett jobbról is, balról is, hogy menjek fel. Az aranysújtásos kaftánban ülő Eisenbach, Vaspataky úr volt a legboldogabb. Az ima után bemutattak a Szanzi rebbének, aki azt mondta, hogy nagyon fontos ember a bátyám. - Hallod - szólt szobatársam, amiközben a repülőgépen helyet foglaltunk -, fontos ember a bátyám! Ezért egyenes a gerince. Kell ennél több? Elérhető ennél több az életben?

Egyetértettem vele, de azért valamit mondtam volna, hogy azért ezek a szanziak ... de barátom közbevágott: - Várjál. Politikáról nem beszéltünk. A Sábesz örömét nem rontottam el. A kérdésed az volt, hogy hogyan került Bimbula - az egykori csodakapus - a szánziak közé. Erre válaszoltam.

Ezután szobatársam kinézett a repülőgép ablakán, és nem szólalt meg Pestig.

Zoltai Gusztáv A holnapok öröme

A MAZSIHISZ ügyvezetô igazgató

A zsidó jövô távlatai

Barátaim! Tisztelt Tanácskozás!

Nagyon hosszú volt a 20. század, és semmi okunk nincs azt hinni, hogy a 21. kevesebb megpróbáltatással, örömmel, jóval és rosszal jár, mint az elôzô. Nekünk három dolgunk van! Személy szerint tisztességgel állni a sarat; a lehetô legjobban fölkészíteni utódainkat a rájuk váró történelemre; végül úgy alakítani a tárgyi világot magunk körül, hogy az valamennyiünk számára lakhatóbb, kényelmesebb legyen- Figyelték? Ezek voltak a kulcsszavak: ember, világ, történelem. Hogy e fogalmak, kivált egymásra hatásukban mivé lesznek a 21. században, nem tudni. A jósok dolga a jövendölés, mi, zsidó emberek, maradjunk realisták, s beszéljünk csak a saját tennivalónkról. Van éppen elég kötelezettségünk, feladatunk.
Nézzük meg: hogyan, milyen állapotban érkeztünk meg erre a bizonyos „21. század” elnevezésû idô-állomásra?
Azt kell mondanom, egy jó orvos azért tudna rajtunk segíteni. És két kicsi szabó is, hogy finomabb szövetbôl legyen a ruhánk; s legalább sábeszra elegánsabb külsôt öltsünk. Sôt, a zsebünk is üres, azaz csak córesszal van tele.
Ha meg körülnézünk ezen az állomáson, mit látunk? Mindenki rohan, tülekszik valahová: a bal kettesrôl gyors indul Európába, a jobb négyrôl most gördül ki egy elkésett teherszerelvény Törökországba, s az egyesre mi várunk menekülteket délrôl. Az állapotok tehát ezen az állomáson egyelôre kissé zaklatottak – mondhatnánk.

Kedves Tanácskozás!

Mindenek elôtt köszönöm a Tisztelt Rendezôségnek a meghívást, a lehetôséget és az alkalmat, hogy itt és most elmondhatok néhány összefüggést a zsidó jövô távlatairól. Ember-világ-történelem: e három kulcsszót, persze, mindeközben ne feledjük.
Elsôként vallási állapotainkról kívánok szólni. Nem a réges régmúltról; tradícióink emléke gyémánt fényû. Sôt, a közemúltról sem beszélek, jóllehet merôben más okból: a regresszió fél évszázada semmi mással össze nem hasonlítható.
Kizárólag a rendszerváltástól eltelt idôre utalok.
A zsidóság a Tóra által él. Ezért koncentráltuk erôinket a vallásgyakorlat fenntartására. Tisztában voltunk, vagyunk a holokauszt pusztításával, láttuk a feledés sivatagát, az ateizmus, a tradíció nélküliség, a cinizmus és az érdektelenség minden baját és következményét. Persze kapkodtunk is, hiszen bárhová néztünk, ott gondokat leltünk, milliónyi tennivalóval. Leromlott épületek, létszámában megfogyatkozott rabbi- és kántor testület, a hívô utánpótlás nehézségei, az úgynevezett infrastruktúra hiánya állta akadályát a fejlôdésnek.
Körülbelül mára zárkóztunk fel a startvonalhoz. Rendezhettük sorainkat, s készült el a leltár: mink van, mire jutottunk sokirányú igyekezetünkkel. Innentôl kezdhetjük el kiegyensúlyozott utunkat, a jó jövô építését.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyarországi zsidóság eddig is markáns jegyeket mutatott fel a zsidóság nagy családján belül. Az az érzésünk, ez a különbözôség – pozitív és nem mindig pozitív értelemben – ezután is fennmarad. Az Európai Unió, persze, hoz döntô változást, de errôl késôbb kívánok szólni.
Minden erônkkel azon vagyunk tehát, hogy a zsinagógai élet valamennyi területét erôsítsük. Ez nem holmi fundamentalista program és igyekezet. A tórai tan ôrzése, a tanulás, az imádkozások folyamatossá tétele alapját jelentik annak a közösségi keretnek, amelyben azért a zsidóság mindig megtalálta boldogulását, léterejét és perspektíváját. A brisz, a bár micvó, a házasság, s a felnôtt élet megannyi szellemi és társasági öröme, a kapcsolatépítés olyan pillérek, amelyek valamennyiünknek fontosak.
Úgy vélem, a 21. század elején ezek az elemek, újra fontosak lesznek, mindennapjaink szervezésében jelentôséget nyernek. Ennek oka, hogy körülöttünk a világ nemcsak gyorsan, hanem nehezen áttekinthetô módon változik, s az átalakulásokkal nem biztos, hogy egyénenként képesek leszünk lépést tartani, tehát a tradicionális közösség-építés: a kehilá, azaz a kile megerôsítése létkérdéssé lesz. Ha el akarunk sodródni, ha az elveszejtôdés a vágyott programunk, fordítsunk hátat a zsidóságnak, a születés áltel belénk kódolt isteni parancsnak, a hagyomány és a kollektíva megtartó szellemének.
Azt mondtuk: nem valamiféle elvakult fundamentalizmus ez, éppen ellenkezôleg. A modernizmus záloga. Hiszen a zsidóság eddig is az alkotás népe volt, s ha azt keressük: hogyan jutunk el az ihletettség legtermékenyebb körülményei közé, azt kell mondanunk: akkor, ha a kipróbált úton haladunk. Tradíció, Tóra, tanulás – ez a mi három „T” betûnk, s ez olyan programunk, amelytôl a 21. század elején sem térünk el.
Következô pontja gondolatmenetemnek: a zsidó élet infrastruktúrája. Következik az elôzôbôl, a „három T-bôl”. A zsinagógáról már szóltunk. Beszéljünk hát a zsinagógák köré szervezôdô közösségekrôl, rendezvényekrôl. A MAZSIHISZ-nek, a BZSH-nak, a vidéki hitközségeknek alapvetô feladatuk ennek a „hitéletnek” a kialakítása, organizálása, segítése. Itt aztán sok-sok ajtó nyílik ki elôttünk! Mondjuk úgy, jöjjön létre minden zsinagóga mellett egy afféle kis Bálint-ház. Civil szervezôdésekkel, tanulással, a szellemi-lelki építkezés otthonával, a gyerekeknek szolgáljon játszóhelyül, a nagyobbak táncházzal éppúgy, mint mozgalmi életük keretéül. A felnôtteknek pedig adja meg a tartalmas idôtöltés örömét…
Nem holmi újszerû gettó ez, elvonulással, elkülönüléssel. Szociológusok és pszichológusok a megmondhatói, mennyire fontos tényezô, hogy az ember ünnepen, hétköznapon az övéi között lehessen. Ez erôt ad, lendületet, ösztönzést. És erre az érzésre a 21. század kezdô éveiben kifejezetten szüksége lesz az egyénnek.
És azt se feledjük: egyre inkább reneszánszát éljük a közösségi összejöveteleknek, amikor már nemcsak a feldíszített széder este vonz bennünket, hanem a kiddusok, a „saleszüdeszek” meghitt hagyománya, a péntek esti közös vacsorák hangulata, a zmiresz-éneklések szépsége is.
Közösségi életünk fontos, ha nem a legfontosabb része a szociális gondoskodás szervezése, kiteljesítése. Ez a 21. század elején valamennyiünk feladata. Még él a holokauszt-viselt nemzedék, személyes emlékeik tanulságul szolgálnak a történelem elôtt. És van mit tenni a következô nehéz generációval is: a másodikkal! Szervezetük, idegrendszerük öröklötten megsínylette s szülôk szörnyû megpróbáltatásait. És úgy tûnik föl, hogy a leszármazottak harmadik körében is lesz tere a fokozott gondoskodásnak.
Ezért a zsidóság keretein belül mûködô eddig is széleskörû orvosi szolgálatot, a kórházat és minden olyan egészségügyi és szociális organizációt, ami e munka színvonalát emeli, hatósugrát növeli, erôsítenünk kell. Egyetlen zsidó ember nem maradhat Magyarországon megfelelô kezelés, ellátás, szeretet nélkül! Ez nem lózung, ez eredendô kötelezettségünk, vallásunk parancsa. Vagyis az új évszázad követelményei szerint fenntartjuk, sôt bôvítjük az épületi hátteret, a mindig korszerû technikát, gondoskodunk a tehetséges orvosi karról és a megfelelô ápolói személyzetrôl.
Ugyanígy fenntartjuk, s ha kell bôvítjük a szociális intézményi hátteret. Olyan mechanizmusokat alkalmazunk, amelyek minden rászoruló számára megnyugtatóvá teszik az életet. Új megoldások bevezetésén is fáradozunk, ennek megvalósítása megnyugvással töltheti el a zsidó embereket.
Programunkból továbbra sem hiányzik a támogatások, a segélyezések bôvítése. Azt sem zárjuk ki, hogy az Európai Unió normái alapján pozitív változások történnek e téren. Ami minket illet: ezután is körültekintô és felelôsségteljes módon járunk el. Célunk, hogy minden rászoruló hittestvérünkön családi szeretettel és odaadással gondoskodjunk. Éppen ezért a nemzetközi szervezetekkel szoros és érdemi kapcsolatokat tartunk, s azon leszünk, hogy – a hazai gazdasági és társadalmi fejlôdéssel lépést tartva – a belföldi forrásokat is szavatoljuk. Bízunk abban, hogy a cödokó ôsi intézményét a 21. század elején sem feledteti el senkivel a buzgó rohanás a parnósze után.
Mindent összefoglalva: olyan zsidó közösség megteremtése a célunk, ahol a szociális szolidaritás az anyanyelvünk, és természetes gesztus segítség-nyújtás. Lehetetlennek tartjuk, hogy odaadó gondoskodás, közösségi figyelem nélkül éljenek elmagányosodott, idôs emberek, s számukra a betegségük legyen az egyetlen olyan esemény, amely megtörténik velük.

Tisztelt Tanácskozás!

Van egy dédelgetett álmom, ahogy mostanában mondják. Miután az elektronika, az információáramlás korát éljük, úgy hiszem, itt az ideje, hogy network-szerûen, on-line vonalon összekapcsoljuk hitközségeinket. Sugarasan és körkörösen. Ezzel a párbeszédet napivá, személyessé, hatékonnyá és intenzívvé tehetnénk. A tárgyszerû közléseket kiegészítené a baráti kapcsolat. Lényegét tekintve megszûnne a távolság Budapest és a városok között, egycsapásra leküzdenénk a kilométereket. Ez több, mint egy-egy megszokott E-mail üzenet, ez a folyamatos „smúzolás” módszere. Ennek technikai akadálya már ma sincs; azt hiszem pusztán szervezés kérdése ez a fajta kávéházi, de érdemben folytatott gondolatcsere, péládul Debrecen és Pest, Kassa vagy Kaposvár, Kecskemét és Pécs között. Kérdések, válaszok, tanácsok, probléma megoldások kerülnének folyamatosan terítékre, ami nagyot lendítene a hitéleten is.
Következô fejezetül az Európai Uniót hozom fel, hiszen amúgy is, már több összefüggésben kerülgetem a témát. Azt hiszem, ez az a lehetôség, amelynek örve alatt – jószerével kötelezô módon – meg kell újítanunk az adminisztrációnkat. Olyan központi és filiália hitközségeket kell kialakítanunk, amelyek összekapcsolhatók Nyugat-Európa zsidó intézményeivel. Elôször is: a nyelv ne legyen akadálya az együttmûködésnek. És a kooperáció – felülrôl és alulról építkezve – terjedjen ki minden területre. Ehhez át kell alakítanunk a struktúrát, adott esetben a szervezeti felépítést.
A fiatalok a legfontosabbak. Utazhassanak, lássanak világot, kapjanak ösztöndíjakat, tanuljanak egymás iskoláiban, nyáron táborozzanak és sportoljanak közösen, a családok pedig szervezzék meg a rendszeres cseregyerek akciót.
Az idôsebb nemzedék is éljen az integrációval. Indítsanak hitközséglátogató csoportokat egymáshoz, a kölcsönösség jegyében. Ez a hitélet reneszánszát is meghozza! Éledjen föl a WIZO és a nemzetközi zsidó sportélet.
És hadd térjek itt vissza a nyelvtudásra. A hitközségek – a debreceni is – indítsanak folyamatosan angol és héber nyelvtanfolyamokat. A közös vallást kövesse a közös kommunikáció. Ezek a törekvések nagyszerûen beilleszthetôk az EU programjaiba, adott esetben még támogatások is leírhatóak. Azt sem tartom kizártnak, hogy kántor-cserékre kerüljön sor, közös hangversenyekre, kulturális elôadásokra. Ahogy a nemzetközi Klezmer-koncert nagy sikert aratott Budapesten, a Nyári Zsidó Fesztivál is szélesre tárhatja kapuját…
Az oktatás ügyét már érintettük, hiszen maga a tanulás a zsidó világban szinonimája a Tóra-ismeretnek, a Talmudban való elmélyedésnek, az imádkozásnak és a közösségi életnek. De most a hivatásos iskolarendszerrôl szólnék pár szót.
Elképzelhetô, hogy a következô idôben némi változás következik be a struktúrát illetôen. Nem mondhatok semmit, mert még hangosan sem gondolkoztunk el a megoldások felett. Csak a cél egyértelmû. A zsidó oktatás ügyét eredményessé kell tennünk! A szülôk körében népszerûsítenünk szükséges magát a zsidó szellemiségû tanformát. Ezt követôen olyan egymásra épülô hálózatot óhajtunk kiépíteni, amely kapcsolódik az Európai Unió megfelelô projektumaihoz, s szavatolja a diákok számára a zavartalan perspektívát. Ehhez vonzóvá tesszük a zsidó keretekben mûködô tanárok karrier útját. Ugyanis érthetô az a vágyunk, hogy pedagógusaink kiváló szakemberek, színvonalas nevelôk, mûvelt, tudós személyiségek legyenek! Csak úgy lesznek iskoláink élvonalbeliek, így nyújthatják tananyagban, nyelvi készségben a diákoknak a maximumot.
Az Országos Zsidó Egyetem elôtt nagyon nagy jövô áll. A tanintézet presztizsét szeretnénk megôrizni, emelni, esetleg új színekkel gazdagítani. Ebben az Európai Unió is támogatja törekvésünket.

Barátaim!

Ezt követô témául az Izraellel kialakítandó újszerû kapcsolatunkról szólnék.
Alighanem tágíthatók lehetôségeink. Javasoljuk: keressük meg a módját: miként lehetne minden hitközségünkön felállítanunk – akárcsak Franciaországban – az úgynevezett Izrael iskolát. Ez afféle szabad oktatási intézmény: elôadásokkal, nyelvtanfolyamokkal, kulturprogramokkal, információs részleggel. Itt is központi helyet foglalna el a fiatalok oktatása és utaztatása, izraeli vendégek rendszeres látogatása, beszámolója.
Arról, hogy mit jelent számunkra Erec Jiszráél, azt hiszem, nem kell szólnunk. Elég felütni a Tórát, az imakönyveket, s bárki megérti azt az elszakíthatatlan köteléket, amely minket összeköt. Ez a kapcsolat nem befolyásolja érzelmeinket szülôföldünkkel. Az ember másként kötôdik az édesanyjához, másként a feleségéhez, gyermekeinek anyjához, jóllehet mindkét érzésrôl ugyanazzal a szóval beszélünk: a szeretet szavával.
Ez a kettôs identitás fogalma, és ez számunkra az egyértelmû Izrael vonatkozásában.
Végül, de semmiképpen nem mellékesen a szülôhazával kívánok foglalkozni. Kell e fényesebb bizonyítéka hazaszeretetünknek annál, hogy mi a holokauszt után is itt élünk, magyarul beszélünk, és magyarul gondolkodunk. Szorgalmunk és minden képességünk, tehetségünk e földé és a nemzeté; az ország gyarapodása a mi személyes ügyünk.
A demokrácia kiteljesedése a 21. század elején számunkra is létkérdés. Azokat az erôket támogatjuk, amelyek e demokrácia elkötelezettjei.
Ebbôl egyenesen következik, hogy fellépünk és tiltakozunk minden faji megkülönböztetés ellen, elítéljük a gyûlöletbeszédet, az újnáci szervezôdéseket. A szabadság kiforgatásának tartjuk az antiszemita, a fasiszta és a nyilas könyvek megjelentetését, az ilyen sajtó kiadását. Minden szellemi és humanista erôvel tiltakozunk a múlt sötét korszakának felidézése ellen. Ebben következesek vagyunk és nem alkuszunk. És hiszünk a magyar társadalom megértésében, szolidaritásában.

Tisztelt Tanácskozás!

Nagyszerû kezdeményezés az Önöké. A határon túli testvérhitközségekkel az összetartozás kötelességünk. Egyetlen megjegyzést szeretnék aláhúzni: minden lépés, amelyet mi eredményesen teszünk meg, az most, a 21. század elején, az Önök emberi, közösségi és történelmi elônyét is szolgálja. Hiszen egyek vagyunk a zsidóságban, mint ahogy egyek voltunk a tradícióban, és egyek leszünk a holnap Európájában.
Köszönöm megtisztelô fgyelmüket.

Bényei Krisztina Adalékok Békés megyezsidó hitközségeinek történetéhez

(Részletek egy hosszabb tanulmányból)

A zsidók letelepedése Békés megyébe

Sokak szerint a zsidóság csak a 18. században vándorolt be Magyarországra illetve Békés megyébe. Egy másik vélemény szerint már az Árpád házi királyok alatt tömegesen laktak itt, sôt magas hivatalokat is viseltek. Mindenféle privilégiumot élveztek, melyeket csak az egyház unszolására kezdtek késôbb korlátozni. IV. Béla király a pusztító tatárjárás után külföldrôl is telepített be zsidókat, akiket feltûnôen elônyös kedvezmények megadásával bíztatott a bevándorlásra.
A török kiûzése és a kuruc háborúk után újra benépesülô Békés vármegyében évtizedekig csak a Harruckern uradalom sör- és szeszfôzdéjét bérlô zsidó és családja élt. A XVIII. század második felében egyre többen telepedtek le a vármegye területén fekvô vári és szentandrási uradalmakban. Az 1770-1780-as években váltakozva 6-9 zsidó család élt itt. A megye területének legnagyobb hányadát kitevô Harruckern uradalom (központja a megyeszékhely Gyula) elzárkózott a zsidó származásúak nagyobb arányú letelepedése elôl. A XIX. század elejéig a legnagyobb zsidó népességgel bíró település Gyulavári volt, ahol 1799-ben 15 famíliát írtak össze.
A következô táblázat 1828-tól 1941-ig mutatja be a Békés megyei zsidó népesség létszámának alakulását:
A zsidók a megye népességének általában 2%-át tették ki. Arányuk a legmagasabb 1910-ben volt (3,8%).
A megye gazdasági életében igen jelentôs szerepet töltöttek be a zsidó származású kereskedôk, vállalkozók és iparosok. A szesz- és malomipar kiegyezés utáni nagyarányú fellendülésében különösen aktívan és tôkeerôsen kapcsolódtak be. Például Békéscsabán a Berger-testvérek szeszgyárat mûködtettek, az Epstein család, Deutsch Bernát, majd Rosenthal Márton a gabona-feldolgozó iparban szerzett nevet. A század utolsó negyedében kezdte meg termelését a Flamm Miksáné és Fiai gôzmalom. Nemcsak a megye, de az országhatárokon is túlnôtt a gyomai Kner és a békéscsabai Tevan-nyomda hírneve.
1944 tavaszán csak Békéscsabán 363 nagyobb és kisebb ipari vállalkozás, valamint üzlet neve szerepelt a zsidó tulajdonban lévô vállalatok listáján.
A holokauszt a Békés megyei zsidó közösségeket is szétzúzta. Az 1944. évi márciusi német megszállás után a zsidóellenes rendeletek kilátástalan helyzetbe hozták a zsidó lakosságot.
A Békés megyei mártírhalált elszenvedettek számát pontosan soha nem tudhatjuk meg. Nem is fejezhetô ki az a mérhetetlen veszteség, amelyet a megszûnt közösségek hiány okozott a régió emberi, társadalmi, gazdasági és szellemi életében.

Gyula, Gyulavári

Hogy hogyan és mikor jöttek zsidók Gyulára, illetve Gyulaváriba, mindez pontosan nem állapítható meg, mivel 1801-ben Gyula városa teljesen leégett, vele együtt a kincset érô levéltár is. Így sajnos alig maradt ránk írásos dokumentum, amely információt nyújthatna a zsidókról és a hitközségek keletkezésérôl, történetérôl. Másrészt pedig sok téves információ terjedt el a már megjelent publikációkban is.
Kóhn Dávid (Hatvan év múltán. Gyula, 1936. 207. old.) szerint egészen biztos az a tény, hogy a XV. század második felében már nemcsak laktak, hanem hitközségük és temetôjük is volt a zsidóknak. Éppen ez a temetô a bizonyítéka a Váriban történô letelepedésüknek. A zsidóház mögött és az attól mintegy 20 méternyi távolságra folyó Körös partja között volt a zsidó temetô.
Az elmélet szerint a várépítkezésnél a zsidóknak nagy szerepük lehetett, s talán ôk voltak azok, akik a gránitköveket a Gyulától csaknem 200 kilométernyi távolságra lévô hegyekbôl ideszállították. Ennek teljesítésére pedig, mint erre legmegfelelôbbeket, alighanem a zsidókat bízta meg.
Ez a kis gránit sírkôdarab azonban ottmaradt a Körös árterében. Találtak ugyan több ilyen sírkô-részletet is, de ezekrôl nem olvasható le pontosan az évszám.
Tovább követve az eseményeket ezen elméletet alapul véve igen valószínû, hogy a zsidók a török hódoltság alatt 1695-ig is megmaradtak a vártól pár kilométernyi távolságra esô Váriban.
Dr. Karácsonyi János szerint (Békésvármegye története I-II. 1896. 445. old. szerint 1720-ban már állt egy zsidó pálinkafôzô ház. Scherer Ferenc (Békés vármegye társadalma) az elsô zsidó lakos megjelenését csak 1728-ra teszi, ugyanúgy, mint Szentkereszty Tivadar.
A XIX. század elejéig a legnagyobb zsidó népességgel bíró település Gyulavári volt, ahol 1799-ben 15 családot írtak össze.
Vári mindössze 5 kilométerre van Gyulától, ahol zsidók nem lakhattak. Nappal ugyan házalhattak a városban, de éjszakára nem maradhattak ott: Gyula grófi földesura még a XVIII. század második negyedében is ragaszkodott ehhez a tilalomhoz.
1843-ban öt zsidó család élt Gyulán. 1847-ben Magyargyulán 12, Németgyulán 8 fô lakott, amíg Váriban még mindig 38 fô talált otthonra.
Azt is feljegyezték, hogy mióta laknak a faluban. Azért is fontos ez az összeírás, mert a benne feltüntetett családok jó része a század második felében átköltözött Gyulára (Reisner, Czinczár, Wertheim, Kohn családok).
A század utolsó évtizedei rendkívüli módon kedveztek az üzlet- és gyáralapításoknak. Gyula városa - Békéscsaba mellett - nagy vonzerôt jelentett a szomszédos községek lakosai számára. Tömegesen költöztek be nemcsak a környezô, hanem távolabbi településekrôl is. 1880-tól 1910-ig az összlakosság 35%-kal nôtt, a zsidóság 57%-kal gyarapodott.
A kiegyezés utáni erôteljesen meginduló tôkés fejlôdésbe bekapcsolódott zsidóságnak Gyula városában is komoly súlya volt. A századfordulón a Reisner gyufagyár, Braun és Czinczár dongatelepe (Sugárút) és fatelepe (Búza tér - a mai buszállomás környéke), Weisz Mór és társa konyakgyára, (ld. 2. kép) a Szent István úti Fischer Gôzmalom és a Reisner Zsigmond féle Kígyósi úti gôzmalom, Multas Adolf ecetgyára a város legjelentôsebb ipari létesítményei voltak. Emellett a város kereskedelmi életében is meghatározó szerepet játszottak: Weisz Mór szesz nagyárudája, Schillinger Lipót vasüzlete, Braun Vilmos bôrkereskedése, Rosenthal Gusztáv és társa divatáru üzlete, Ehrenfel Salamon ékszerüzlete.
A gyulai izraelita hitközség elsô elöljárója Stôszler Sámuel volt. A választmány maga 4-5 tagból állt, amely 1853. október 19-én tartott gyûlésen még öt taggal bôvült (Rosenthal Márton, Wallfisch Bernát, Spitzer Márton, Kálmán Zsigmond, Leopold Izrael, Hoffmann Móritz, Bak Salamon, Billitz Vilmos, Grünwald Fülöp és Löfler Móric). A hitközségnek, amely 1852-ben 30 tagból állt, még nem volt imaháza. Ezért a tagok kénytelenek voltak egy-egy istentiszteletre Gyulaváriba menni. A hitközség megalakulását megelôzte a Chevra Kadisha létrejötte. A halottak eltemetésével és a szegények segélyezésével foglalkozó egylet 1847-ben kezdte meg mûködését, 17 alapító taggal. Közülük 1897-ben, az alapítás 50. jubileumi évében még hárman voltak életben. A szervezetet 1944-ben felszámolták.
Mint mindenhol, az izraelitáknak itt is kötelességük volt adót fizetni. Az egyházi adót az 1853. év három utolsó havára az elöljáróság maga vetette ki és kötelezett minden tagot ennek pontos megfizetésére. A hitközségi tagokra további 35 forintot vetettek ki egyenes adóban, továbbá minden helybéli izraelita lakos, aki a vásárok alkalmával idegeneknek kosztot adott, a vásár elsô napjától (hétfô) a vásárhét kedd estéjéig gabellát, azaz vágatási díjat volt köteles fizetni, mind a kóser hús, mind a levágatott baromfi után. A gabella kezelésével az elöljáróság egy hitközségi tagot bízott meg, aki lebélyegzett gabella-jegyeket árusított, amellyel minden héten el kellett számolnia a hitközségi pénztárnoknak.
1856. augusztus 3-án Bak Ignácot az általa tartott próbaszónoklatai alapján három évre rabbiul választották. Ekkor a hitközséghez tartozott és adót fizetett Gyulavári, Gyulavarsánd, Ottlaka, Elek, Pél, Kétegyháza, Nagykamarás, Kiskamarás, Kígyós és Siklós, összesen 41 családdal és 170 lélekkel. A gyulai hitközség lélekszáma 175 volt, ôk 40 családban éltek.
1858. április 26-án tartott hitközségi ülésen mondták ki, hogy iskolát állítanak fel, s egyben megválasztották tanítóul Klein Juliust.
1863-ban Ottlaka, Siklós, Varsánd, Almáskamarás izraelita kerületek a kormány rendelete alapján ki kellett szakadjanak Békés megyébôl. Ettôl az évtôl kezdve e kerületek már Arad megyéhez tartoztak, mi által a hitközség évi jövedelme mintegy 200 forinttal csökkent. Még ugyanebben az évben Bak Ignácnak, a közte és a hitközség között felmerült egyenetlenségek miatt felmondtak.
1865. április 25-én ideiglenes meg-
állapodás jött létre Fonféder Márton, békési rabbival, mely szerint nevezett rabbi felügyeletet gyakorolhat a gyulai izraelita hitközség által vezetett anyakönyvek felett. A hitközség kívánságára a helybeli templomban és egyéb alkalmakkor máshol is beszédet tarthatott.
Az emancipáció elnyerése nem járt együtt az izraelita vallás többi, bevett vallással történô egyenjogúsításával. Ennek oka az volt, hogy a zsidóság nem rendelkezett központi egyházi szervezettel, amely a hitközségek mûködését szabályozta volna. Az 1868 novembere és 1869 februárja között megtartott izraelita egyetemes gyûlés, a kongresszus volt hivatva megoldani ezt a problémát. A kongresszus azonban nem hozott teljes sikert. A hagyományokhoz ragaszkodó, ortodox irányzat nem fogadta el a neológok reformjait. A zsidóság szervezetileg kettészakadt haladó és konzervatív irányzatra. 1871-ben az ortodox irányzat alapszabályát szentesítették. A szakadás véglegessé vált. Végül is három irányzat kristályosodott ki: az egyetemes kongresszus határozatait elfogadó kongresszusi vagy neológ, a konzervatív alapszabályokhoz ragaszkodó ortodox és az egyik szervezethez sem csatlakozó „status quo ante” (lényegében a kongresszus elôtti tényleges állapotot fenntartó) vonulat.
A gyulai zsidóság a kongresszusi elveket fogadta el. 1876-ban néhány hitközségi tag bejelentette a polgármesternél, hogy a hitközség kötelékébôl kilépve ortodox közösséget alapítanak. Kezdeményezésük nem bizonyult hosszú életûnek. Az általuk vezetett anyakönyveket 1884-ben egy bizottság átvette, majd a neológ hitközség jegyzôjének adta át.
1878-ban már háromtanítós volt az iskolájuk. Itt tanított Bródy Sámuel is (meghalt 1911-ben), Bródy Sándor nagybátyja.
Az elöljáróság 1876. január 3-án elhatározta, hogy az eddigiekkel ellentétben az üléseikrôl felvett jegyzôkönyveit és a hitközség anyakönyvét ezentúl magyar nyelven írják és vezetik.
A hitközség 1879 októberében határozta el, hogy az 1873-ban épült imaház elé zsinagógát építtet.
Ekkor a hitközségi jegyzôkönyv már 115 tagot tartott nyilván.
1892-ben a hitközség elhatározta, hogy kitágítja látáskörét, így a gyulai izraelita „kehila” belépett az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatba (IMIT).
1928-ban Gyulán 920 izraelita élt, amely a Békés vármegyei zsidóság (24.284 fô) kb. 4%-át teszi ki. Az izraelita templom mellett lévô telken ekkor még a „Három citromhoz” címzett kisvárosi vendéglô állott, persze ez is zsidó tulajdonban. Az épület helyére rabbiházat építtettek, melynek tervét Titz Reinhardt, gyulai ács és kômûvesmester készítette. Ezt a tervet 1910. április 30-án hagyta jóvá Czinczár Adolf, izraelita hitközségi elnök. A rabbi 1908. július 30-tól dr. Adler Ignác volt. (Az épület 1944-ben gettóként mûködött, ugyanúgy, mint a zsinagóga és a mellette álló épület is.)
A ház, amely a Bartók Béla utca 1 szám alatt áll, (háború elôtti cím: Kossuth tér 11.– Köröspart utca 74.) jelenleg is az izraelita hitközség tulajdonában van. A házban a legutóbbi idôig özv. Tirnaver Andrásné és Ficzere Ferenc szabómester lakott.
Négy-öt éve vetôdött fel a gondolat, hogy az egykori rabbiházban zsidó emlékszobát rendeznének be. A kárpótlási törvényeknek köszönhetôen az ingatlan rendbetételére hamarosan meglesz a pénz is. Pillanatnyilag gondot okoz azonban az, hogy Gyulán nem vagy alig találhatók zsidó relikviák. A megyei levéltár birtokában található néhány dokumentum, amellyel segíteni tudnak a terv megvalósításában.

Békéscsaba

A békéscsabai hitközség nem tekinthet vissza hosszú múltra, mivel maga Békéscsaba városa is csak nemrég ünnepelte 250 éves fennállását. A török hódoltság után, 1715 körül újra benépesült a helység, amikor a földesúr evangélikus tótokat telepített be.
1821-ben azonban már biztosan többen laktak itt, mint Gyulaváriban. A zsidó temetôben található legrégebbi sírkô felirata szerint az alatta fekvô Singer Jakab 1821 júliusában halt meg. 1825-ben Békéscsabán már öt zsidó lakott, akik fôleg a nép által készített zsák-, és ponyvavászon értékesítésével foglalkoztak.
A legrégebben letelepedett zsidó családok: Kohn Lôrinc, Tevan Ábrahám és fia, József (1816 körül Békéscsabán született), Grüner Fülöp, Riesz Dávid, Weisz és Schwarz család.
A 40-es évektôl kezdve szabadon költözködhetett a város zsidósága, így rohamosan szaporodtak a csabai hitközség tagjai is. Nyugat-Magyarország északi részérôl, Trencsén, Árva, Liptó és Nyitra megyékbôl szép számmal költöztek be Csabára, mert a tót nyelvvel itt jobban boldogulhattak, mint a magyar helyeken.
1851-ben már 110 zsidó élt a városban. Ekkor már minden felekezetnek, így az izraelitáknak is állt a templomuk.
Békéscsabának a nagyipar területén kétségtelenül a textilipara volt a legjelentôsebb. A négy textilgyár közül a Hubertus kötôszövôgyár volt zsidó tulajdonban.
Békéscsabának, mint a környék kultúrközpontjának, igen jelentôs nyomdaipara volt. A fejlôdés 1909-ben indult meg, amikor a fiatal Tevan Andor átvette az üzem szakszerû vezetését, és országos viszonylatban is számottevôvé fejlesztette.

Szarvas

Tessedik Sámuel nem tesz említést a korabeli Szarvason zsidó lakosokról, hasonlóképpen az 1821, 1827, illetve az 1839-es összeírás sem. Ennek ellenére az 1807-1808-ból származó megyei összeírásban már egy zsidó lakost említenek és jegyeztek fel. (Dávid) Szentkereszty Tivadar 1829-re teszi az elsô zsidó vallású egyén betelepedését (neve: Weinberger Mózes).
A Harruckern uradalom - melyhez Szarvas is tartozott - elzárkózott a zsidók nagyobb arányú letelepedése elôl, ellentétben a szentandrási uradalommal, ahol már a XVIII. század második felében letelepedtek zsidó családok.
A múlt század 40-es éveiben felgyorsult a zsidóság beáramlása. 1846-ban 67 fô élt a településen, 1848-ban számuk már 225 fôre becsülhetô. 1850-ben a szarvasi zsidóság száma 238 fô volt, amely a lakosság 1,4%-át tette ki.
A Szarvason letelepedett zsidók nem a galíciai bevándorlók közül kerültek ki. Jöttek Aradról, Pestrôl, Bácsból, Nyitráról és Pozsonyból. Foglalkozásukat tekintve zömmel kereskedôk, kocsmárosok, szabók voltak. A házalók bôrt, gyapjút, tollat adtak vettek.
A Szarvasra települô zsidóság beilleszkedése a helyi rendbe akadálytalan és gyors volt. 1904-ben Grimm Mór töltötte be a bírói tisztséget, 1909-ben a képviselô testületnek 5 zsidó tagja volt. A község fôorvosa dr. Déri Henrik.
„A szarvasi izraeliták a közjóért való áldozatkészségükben kitûnô helyet vívtak ki maguknak.” – mondta Zsilinszky Mihály.
Az értelmiségi és tudományos pályákon több kitûnôségeket adott a szarvasi zsidóság.
Az elsô világháború után az országot antiszemita hullám borította el. 1920-ban iktatták törvénybe a „numerus clausus”-t, mely korlátozta a zsidó egyetemi hallgatók arányát. Ezzel a zsidó intelligencia nagy tömegei elôtt bezárultak az értelmiségi pályák.
A náci megszállást követô idôszak tragikus eseménysorozat kezdetét jelentette. 1944. május 6-án Gyulán Székács István fôispán elrendelte a gettók felállítását. Szarvason május közepén már a Rákóczi utcai épületébe hurcolták az elsô zsidókat. Ide hozták az öcsödi és szentandrási hittestvéreiket is. A fôispáni hivatal számításai szerint 1945. júniusban 750 embert hurcoltak el innen.
A holokauszt pusztításai után az 50-es évek végére a kivándorlások miatt teljesen kiürültek Békés megye zsidó imaházai. Ezzel a jelentôs számú, és a város gazdasági, valamint kulturális életében nagy szerepet játszó szarvasi zsidóság története is befejezôdött.
Jelenleg a szarvasi zsidó polgárok száma nem éri el a 10 fôt, s többségük idôs korú.
A zsidó hitközségek élete

Az 1869. kongresszusi év nagy jelentôségû volt a zsidó közösségek életében. A hagyományokhoz ragaszkodók nem fogadták el a kongresszus újításait, reformjait. ôket nevezték a késôbbiek során ortodoxoknak. Az újításokat elfogadók lettek a neológ vagy kongresszusi hitközségek. Akik pedig egyik eszmével sem értettek egyet, ún. status quo ante szervezetet alapítottak.
A megyében a következô településeken mûködtek ortodox közösségek: Békéscsaba, Füzesgyarmat, Körösladány, Öcsöd, Szarvas, Vésztô, Tótkomlós.
Neológ szervezetek voltak Békésen, Békéscsabán, Békésszentandráson, Gyomán, Gyulán, Mezôberényben, Orosházán, Szarvason és Szeghalmon.
A hitközséghez való tartozás közjogi kötelesség, amely az ottlakástól függ. A hitközség kötelékébe való felvétel a hitközség részérôl sem meg nem tagadható, sem felvételi díj befizetésétôl függôvé nem tehetô. Azonban valamely izraelita hitközségbôl más izraelita hitközséghez való csatlakozás, akár átlépô vagy kilépô tagok, kötelesek az otthagyott hitközség mindennemû terhét a kilépéstôl számított még öt éven át viselni, mintha még a hitközség tagjai volnának.
A hitközségi adó közjogi kötelezettség, amelynek fizetése által a tagok kötelezôen hozzájárulnak a hitközség terheihez. A hitközségi adó fizetése nemre és állampolgárságra való tekintet nélkül kötelezô a hitközségek területén lakó zsidókra.
Rabbit, kántort, metszôt és jegyzôt már a kezdô középkor zsidó községeiben is találunk. A hitközségi szervezôdés egyik legfôbb célja volt a hitélettel szoros kapcsolatban álló egyházi személyek alkalmazása. A rabbit illetôen a recepcióról szóló 1895/XLII. Törvénycikk elôírja, hogy rabbi „az izraelita felekezetnek csak oly tagja lehet, aki magyar állampolgár és a képesítését Magyarországon nyerte.”
A hitfelekezetek a törvény által meg-állapított feltételek mellett szabadon állíthatnak fel bármilyen fokú tanintézetet.
Az elsô nyilvános zsidó iskolák az 1850-es években nyíltak meg, de csak átmeneti ideig mûködtek (Csabán, Tótkomlóson, Gyulán, Szarvason). Kivétel volt az orosházi zsidó elemi, amely 1852-tôl megszakítás nélkül mûködött. A többi az 1860-as évektôl fogadta folyamatosan a kisdiákokat. Egy, kettô, esetenként három tanítót is alkalmaztak tanulói létszámtól függôen. Békéscsabán és Szarvason az ortodox és neológ hitközség külön-külön iskolát tartott fenn.
A kis tanulói létszám emiatt szûnt meg a XIX. század végén a gádorosi és köröstarcsai iskola. További elemik zárták be kapuikat 20-30 évi mûködés után Endrôdön, Mezôberényben és Tótkomlóson 1914-ben. Az 1920-as évek elsô feléig folyt oktatás a vésztôi, szeghalmi, körösladányi és füzesgyarmati elemikben. Az 1930-as évek elején felszámolták a gyulai és gyomai iskolákat. Az 1932/33-as tanévben négy kongresszusi iskola mûködött (Békéscsaba, Békés, Orosháza, Szarvas) hat tanítóval és két ortodox elemi (Békéscsaba, Szarvas) három tanítóval.
1944-ben a csabai ortodox elemi iskola tanulóinak létszáma 150 volt, három tanítóval. A neológ iskola tanulóinak száma nem ismert, de a tanítók száma itt is három volt. Szarvason 54 kisdiák tanult az ortodox iskolában egy tanító vezetésével, és 24 a neológ iskolában, ahol szintén egy tanítót foglalkoztattak.
A megyében zsidó középiskola nem mûködött. Az ortodoxok által fenntartott békéscsabai talmud-iskolát 1938-ban bezárták.
Napjainkban csak Békéscsabán mûködik izraelita hitközség. Tagjainak száma maximálisan 20 fô, beleértve a gyermekeket is. A hitközség tagjai csak nagy erôfeszítéssel tudnak minjánt szervezni egy-egy ünnep alkalmával. A megye többi városában nincs tudomásunk arról, hogy mûködnének a zsinagógák.

Frölich Róbert Bilu és Herzl

A modern Izrael Állam megalakulásához vezetô út majdnem kétezer esztendôn keresztül vezetett. A diaszpórában élô zsidó nép sohasem adta fel álmát és vágyát, hogy egyszer újra saját hazájában, az ôsi földön, Izrael földjén éljen.
A szétszóratásban eltelt kétezer esztendô során mindig voltak idealisták, akik megvalósítani vágytak a vallási (1), vallásfilozófiai elvárást, az alijját (2). Csoportos bevándorlás azonban egészen a XIX. sz. végéig nem történt, noha voltak erre irányuló, javarészt hamis messianisztikus törekvések (3).
Az évszázadok során a zsidók érezték, hogy valamilyen formában tenniük kellene a kiûzetések, a kényszerkeresztelések és a pogromok ellen, de a legújabb korig sem a történelmi, sem a társadalmi és technikai viszonyok nem tették lehetôvé a szervezett kivándorlási mozgalmak létrejöttét.
A Szentföld hányatott sorsa sem kedvezett a zsidók ôsi földjükre való visszatérésének. Rómaiak, Bizánc, arabok, keresztesek, mamelukok, ottománok harcoltak e kis terület birtoklásáért. Birtokosai sorában az utolsó – Izrael Állam megalakulása elôtt – az Angol Birodalom volt. A Birodalom érdekeivel nem egyezett meg a zsidók tömeges bevándorlása Palesztinába, amiképpen az elôzô hódítók sem engedhették meg, hogy egy zsidó állam csírája létrejöjjön a birodalmukon belül. Ellentétben a zsidókkal, a hódítók nem felejtették el a makkabeusokat (4), a Római Birodalommal is szembeszálló – és sokáig kitartó – zsidó harcosokat, Masszadát (5) és Bár-Kochbát (6).
A XIX. század végére megváltoztak a zsidók – és a világ – körülményei. Az antiszemitizmus, amely végigkísérte a zsidó történelmet, egyre erôsödött, s fôleg Kelet-Európában gyilkos jelleget öltött. 1881-ben pogrom tört ki Oroszországban, melynek eredményeképpen nagy létszámban vándoroltak ki zsidók az Egyesült Államokba. Egy kis csoport azonban – szervezett formában elôször – Cion (7) felé fordult, s néhány ezren Palesztinába emigráltak. Az elsô oroszországi szervezet, amely az alijját tûzte ki célul, a Chovevé Cion volt, amely a XIX. század végére mintegy 14 000 szimpatizánst állított maga mellé. 1882-ben létrejött az az új zsidó mozgalom, amely a BILU nevet viselte. A név Ézsajás próféta könyvébôl vett idézet (8) kezdôbetûinek akrosztichonja; magyarul annyit jelent: Jákob háza, menjünk, induljunk el! A BILU történelmi küldetése abban rejlett, hogy az Izrael Földjén (9) való letelepedést új megvilágításba helyezte.
Az alijja tradicionális vallási filozófiája csupán az Izrael Földjére való visszatérést szorgalmazta. Azt gondolták, hogy az Izrael Földjén letelepedettek minden törés nélkül folytatják majd életüket a Szentföldön. Nem vették figyelembe az eltérô társadalmi rendszert, a kulturális különbségeket, a megszokott világtól való eltéréseket. Nem csoda, hogy nem esett szó az Izraelben való élet gyakorlati oldaláról.
A BILU ezzel szemben már nem pusztán vallási eszmei alapokon nyugvó mozgalom volt. Világképükben a vallásos cionizmust összeegyeztették a marxizmus egyes elemeivel, s az izraeli életet egyfajta kommunális szellemben képzelték el. Egy soha addig nem létezô zsidó álomvilágot festettek maguk elé, mint az alijja által elérendô célt: „Izrael a saját országában, a próféták földjén egy, a szociális igazságon alapuló új társadalmat épít fel.” (10). A BILU képviselôinek elsô alijjázó csoportját tizennégy volt egyetemi hallgató képezte Israel Belkind (11) vezetésével, aki az egész mozgalom elindítója és névadója volt. 1882 júliusában Harkovból Odesszába, majd onnan Konstantinápolyba utaztak. A hónap végén a tizenhárom férfibôl és egy nôbôl álló csoport megérkezett Jaffa kikötôjébe. Az ô számukra a földmûvelés, melybe belefogtak Palesztínában, egészen más életvitelt jelentett, mint amilyenben Oroszországban éltek. (Oroszországban a zsidók nem birtokolhattak földet.) Noha nagy energiával vetették bele magukat az új életbe, sem tapasztalatuk, sem pénzük nem volt. Két palesztinai ôslakos zsidó, a Mikve Jiszráél tagjai, akik rendelkeztek egy kis földbirtokkal, átadott nekik egy csekély területet, amelyet megmûvelhettek. Néhány hónapos nyomorgás után kihunyt a lelkesedés, és az elsô csoport több tagja elhagyta Palesztinát (12).
A modern arab-zsidó ellentétek csírája is a BILU idején jelent meg. Gedera település mellett néhányan béreltek egy kis földterületet. Nem csupán a földmûvelés nehézségeivel és az éhezéssel kellett megküzdeniük, hanem az arab martalócokkal is, akik behatoltak a földekre, lerombolták a kerítéseket és felforgatták a megmûvelt földet. Az állandó veszélyeztetettséget elviselni nem tudó telepesek hamarosan elköltöztek (13).
A BILU, mint mozgalom, teljes kudarcot vallott, de eszmeisége késôbb a kibucrendszerben (14) megvalósult.
Az alijják ideológiájának élharcosa a BILU után lépett a történelem színpadára. Herzl Tivadar – aki 1860-ban Budapesten született – lett Izrael Állam megalakításának látnoka és kulcsfigurája.
Herzl 18 évesen került Bécsbe, ahol doktorált a jogi egyetemen, majd író és újságíró lett. Noha a Monarchiában is megérezte az antiszemitizmust, annak teljes erejével csak párizsi tudósítóként került szembe.
1894-ben kiadta „A gettó” (15) címû színdarabját, melyben elutasította az asszimilációt és az önkéntes kikeresztelkedést mint a „zsidókérdés” megoldási formáját. Ekkor még úgy látta, a megoldás kulcsa a kölcsönös tolerancián és a megbecsülésen alapuló viszony keresztények és zsidók között. A zsidóságot ez idôben különbözô társadalmakban élô különbözô nemzetiségként kezelte, s a megnyugvást a befogadó országokban való szociális beilleszkedésben látta. Ez a gondolkodásmód a zsidóság vallásfilozófiájának egyik megjelenési formája, melyet Herzl neveltetése folyamán szívott magába.
1894-ben azonban történt valami, ami megváltoztatta Herzl addigi gondolkodásmódját. Egy francia kapitányt, Alfred Dreyfust a szemétkosárban talált papírok alapján kémkedéssel és hazaárulással vádolták, majd hamis bizonyítékok és tanúvallomások alapján lefokoztak és elítéltek. Noha késôbb beigazolódott az ártatlansága, a Dreyfus-ügy erôs antiszemitizmust váltott ki az amúgy is zsidóellenes francia hadseregben és a civil lakosságban egyaránt. Herzl tanúja volt, mikor tömegek vonultak fel, és „halál a zsidókra” kiáltással tüntettek Párizsban. Dreyfust az Ördög-szigetre számûzték. A francia jobboldali sajtó ezt az ügyet használta fel antiszemita propaganda kifejtésére. Már lecsendesedtek volna az indulatok, mikor Émile Zola megjelentette hírs cikkét „J’accusse!” (vádolom) címmel, Dreyfus védelmében. 1899-ben új tárgyalást tûztek ki az ügyben, de a bíróság ismét elítélte Dreyfust – noha megállapították, hogy vannak „enyhítô körülmények” (16) –, és visszaküldték az Ördög-szigetre. Még ugynabban az évben kegyelmet kapott, azaz visszatérhetett Párizsba. 1906-ban rehabilitálták, és visszakapta katonai rendfokozatát is. Ez a per és következményei váltak a politikai cionizmus forrásává.
Herzl megértette, hogy az antiszemitizmus nem gyôzhetô le az asszimilációval és a beolvadással. Ideológiáját megerôsítette a zsidó szuverenitás gondolatával, és a zsidó vezetôk gúnyolódása ellenére 1896-ban kiadta a Der Judenstaat (A zsidó állam) címû mûvét. Ebben leírta, hogy a zsidók problemtikája immár nem individuális, hanem nemzeti kérdés, a zsidókat csak akkor fogadja el a világ, ha nemzetiségként egyesülnek. A zsidóság – éljen bárhol a Földön – egy nép, de jelenlegi nehéz helyzetüket csak akkor tudják transzformálni, ha államot alapítanak.
Még e küldetés elérésének finanszírozására is lefektetett egy gyakorlati programot: zsidó alapokat kell létrehozni, melyeket zsidó részvényesek által birtokolt vállalatok pártfogolnak, s ezek segítségével lehet elérni a célt. A leendô zsidó ország társadalmi berendezkedését a XIX. századi európai liberális modell alapján képzelte el.
A zsidó tömegek nagy lelkesedéssel fogadták Herzl utópiáját, de a zsidó vezetôk már szkeptikusabbak voltak. Hiába fordult olyan tekintélyes és gazdag zsidókhoz, mint például Rotschild báró (17), nem kapott támogatást. Mikor azonban széles körben fejtett ki propagandát nézetei mellett, a zsidó tömegek már olyan mértékben támogatták, hogy a zsidó vezetôk is kénytelenek voltak beleegyezni az Elsô Cionista Kongresszus létrehozásába, melyet 1897. augusztus 29-31. között tartottak meg Bázelben.
A Kongresszus nemzeti és szekuláris alapokon szervezôdött meg, melyre elsô alkalommal érkeztek zsidók Európa minden területérôl. Elfogadták a Bázeli Programot, amely a cionista mozgalom hivatalos programjává lett, s melynek célja „zsidó nemzeti otthon felállítása Palesztinában a nemzetközi jog védelme alatt” (18).
A cionizmus nem volt új eszme. A korai vallási cionizmus már évszázadok óta létezett, s legfôbb jellemzôje volt, hogy a visszatérést Cionba Isten akaratára bízta. A korai vallási cionizmus passzív cionizmus volt, ténykedése vágyakban, fohászokban és könyörgésekben merült ki. Herzl fellépése a politikai cionizmus kezdete. A politikai cionizmus aktív cionizmus, a visszatérést már összekötötte az államalapítás gondolatával, s célját politikai és diplomáciai eszközök igénybevételével kívánta elérni. Herzl elméletét továbbfejlesztette Vlagyimir Zsabotinszkij (19), aki a revizionista cionizmus úttörôje volt. A revizionista cionizmus már nem elégedett meg a szelíd diplomáciai és politikai eszközökkel. Állandó nyomást kívánt gyakorolni Nagy-Britanniára petíciókkal és tömegdemonstrációkkal, hogy létesüljön zsidó állam a Jordán mindkét partján, zsidó többséggel, hadsereggel és az ifjak katonai képzésének lehetôségével. (A Cionista Világszervezet elutasította a revizionistákat, s csak 1946-ban fogadták ôket vissza, a megváltozott történelmi helyzetbôl kifolyólag.) A korai vallási cionizmus vallásos cionizmussá változott. Vezetôi többek közt Rabbi Jehuda Alkalai (20) és Cvi Kalisher (21) voltak, akik ötvözték a politikai cionizmust a vallással. 1900-ban a vallásos cionisták Juda Léb Maimon (22) vezetésével létrehozták a Mizrachi nevû szervezetet, mely 1922-ben kivált a cionista mozgalomból, s ortodox irányvonal alá helyezte magát.
Herzl 1897 és 1902 között hat cionista kongresszust szervezett. A második kongresszus Baselban már nem csupán politikai tevékenységet végez, nem kizárólag diplomáciai eszközökre fókuszál, hanem erôteljes propagandát fejt ki Palesztina és a zsidó otthon érdekében magukon a zsidó közösségeken belül. 1897-ben Herzl már komoly kísérleteket tett, hogy a cionizmus mielôbb elérje célját. Az Ottomán birodalom fôvárosába utazott, hogy tárgyaljon az éppen ott tartózkodó II. Vilmos német császárral. 1898. október 18-án (hosszas elôkészítô munka után) létrejött a találkozó, ahol Herzl végül ígéretet kapott a császártól, hogy kérését II. Vilmos tolmácsolja a szultánnak.
1900-ban Herzl váratlan segítséget kapott Vámbéry Ármintól, aki jó kapcsolatban állt az ottomán uralkodóházzal. E segítség révén 1901. május 17-én II. Abdul Hamid fogadta Herzlt Isztambulban. A szultán jóindulatáról biztosította Herzlt, aki kezdte hinni, hogy erôfeszítései végre eredményesek lesznek. Mivel mind a Rotschildok, mind a Montefiorek (23) megtagadták az anyagi segítségnyújtást, Herzl Joseph Chamberlainnel, a Brit Birodalom kormányának gyarmatügyi miniszterével is felvette a kapcsolatot. Chamberlainen keresztül a Brit Birodalom új tervet, az Uganda-tervet vetette fel. Célja az Oroszországban igen veszélyes körülmények között élô zsidók Ugandában való ideiglenes letelepítése volt. E tervet Herzl 1903-ban terjesztette a Kongresszus elé. Mivel ez évben
Kisinyovban pogrom tört ki, Herzl elérkezettnek látta az idôt, hogy a Kongresszus megszavazza az ideiglenes zsidó állam létrejöttét Ugandában. Noha ezt a változatot a brit kormány is támogatta, és Herzl maga kijelentette, hogy nem ez a cionizmus végsô célja, csupán átmeneti megoldás, a Kongresszus „Uganda nem Cion!” felkiáltással elvetette.
Herzl nem érhette meg álma beteljesülését. Túlterhelt szíve 1904. július 3-án megszünt dobogni. Bécsben temették el, de hamvait az Állam megalapítása után, 1949-ben Jeruzsálemben helyezték örök nyugalomra azon a hegyen, amelyet Herzl-hegynek neveztek el.

Jegyzetek:

(1) A mindennapi imában háromszor mondatik könyörgés az ôsi földre való visszatérésért.
(2) Héber, a.m. felmenetel. Az Izrael földjére (ma már Izrael Államba) való bevándorlás terminus technicus-a.
(3) A zsidók körében a legnagyobb hatást kiváltó önjelölt messiás a XVII. században élt Sábbátáj Cví volt.
(4) A görög uralom elleni sikeres szabadságharcot vívó zsidó felkelôk az i. e. II. században.
(5) A zsidó háborúban legtovább kitartó, jelképpé vált erôd. I. sz. 73-ban esett el.
(6) Róma ellen vívott sikertelen szabadságharcot i. sz. 132-135 között. A „Nászi” (fejedelem) címet is birtokolta. 132 és 134 között írott leveleit Qumránban találták meg. A szabadságharc nagyságára jellemzô, ha csak annyit említünk meg, hogy 12 római légiót vetettek be ellene. A bukás 135. Áv. 9-én Betárnál következett be.
(7) Hegy Jeruzsálemben, átvitt értelemben Izrael Földjét jelenti.
(8) Ézsajás 2/5.
(9) A Szentföld héber neve; az Állam megalakulása elôtt és némely esetben azóta is megkülönbözteti a területet az államtól. Ma is léteznek olyan zsidó csoportok, melyek bár Izrael Földjén élnek, de nem ismerik el Izrael Államát.
(10) Howard M. Sachar: A History of Israel from the Rise of Zionism to Our Time (New York, 2002)
(11) (1861 Minszk – 1929 Berlin) Palesztinában késôbb tanárként, majd újságíróként dolgozott. Az elsô világháború idején kiadta visszaemlékezéseit. Hamvait Rishon leCionban helyezték örök nyugalomra.
(12) Ben-Zion: A Bilu fiai, Tel-Aviv, 1948.
(13) Chaim Ahissin: A Palestine diary: memoirs of a Bilu pioneer, 1882-1887, New York, 1976.
(14) Kibuc: speciális izraeli település, mely a tagok egyenlôségén alapul úgy munkában, mint anyagi javak tekintetében.
(15) Gettó: a középkor egyik „találmánya” a zsidóellenes intézkedésekben. A városokban kijelöltek a zsidók számára egy kis területet, melyet bizonyos körülmények között volt csak szabad elhagyniuk.
(16) E „körülmények”: kiderült, hogy több dokumentum késôbb került az ügy aktái közé. Ezeket a Dreyfust terhelô iratokat Hubert Henry alezredes hamisította. Henry kihallgatását követôen öngyilkos lett.
(17) Edmond James de Rotschild báró az 1880-as évek oroszországi pogromjai láttán állt a Palesztinába települôk mellé. Herzllel a politikai cionizmust illetôen nem értett egyet. Áldozatos munkája elismeréseként 1929-ben a Jewish Agency tiszteletbeli elnökévé választották.
(18) Bázel, 1897. augusztus 30.
(19) (1880. Odessza– 1940. New York) orosz cionista vezetô, aki az 1930-as kisinyovi pogrom hatására vált cionistává. Az I. világháborúban Trumpeldorral együtt alakították meg a Zsidó Légiót, 1913-ban megalapította a Betár nevû ifjúsági szervezetet. 1937-ben az Igrun parancsnoka lett.
(20) (1798. Szarajevó – 1878. Jeruzsálem) kabbalisztikus tudása révén 1840-re várta a Messiás megérkezését, s csak ezután vált a vallásos cionizmus egyik vezéralakjává.
(21) (1795. Lesznó – 1874. Thorn) reformellenes rabbi, aki azt hirdette, hogy az Izrael Földjére való visszatérés elôfeltétele a Messiás eljövetelének.
(22) (1875. Besszarábia – 1962. Izrael) az Állam megalakulása után az elsô parlament tagja, széleskörû tudományos munkássággal rendelkezô rabbi.
(23) Sir Moses Montefiore (1874-1885): angol pénzember, Nathan Mayer Rotschild sógora. Nem csupán Izrael Földjét támogatta, hanem a kelet-európai zsidókat is. Viktória királynôtôl lovagi címet, s a zsidóságért tett erôfeszítései jutalmául bárói rangot kapott.

Weisz Péter Elmélkedés százötven évrôl

A Debreceni Zsidó Hitközség elnöke

A debreceni zsidóság gyökerei Hajdúsámsonból erednek az 1736. esztendôtôl, amikor Jakobovits Jakab feleségével és négy gyerekével e helyen megtelepedett.
Az itteni zsidóknak 1774-ben már hitközségük volt. Debrecen városa az 1840. évi XXIX törvénnyel teremtette meg a zsidók betelepedésének lehetôségét. Az elsô zsidók, akik otthont alapítottak itt: Lefkovics Mózes, Steinfel Mihály, Áron Ábrahám, Katz Henrik, Fischer József, Spitzer József és fia, Klein Ignác, Singer Ábrehám, Schenk Jakab, Katz Gergely, Eisenberger Móric voltak.
A város hamar megbarátkozott a zsidókkal, s ezt a barátságot az 1848-as forradalmi napokban is fenntartotta. 1852-ben megalakult a Debreceni Zsidó Hitközség. A zsidók ingatlan vásárlását 1863-tól tette lehetôvé a város.
Az elsô nagyobb zsinagóga a Szent Anna utcán nyílt 1865-ben. Ma már az emléke él. Helyén a római katolikus Svetits gimnázium áll.
Az 1869-ben feljegyzett 1.910 zsidó a város 46.116 fôs lakosságának 4,16 %-át tette ki. Ebben az idôben az Alföldön csak Szegeden élt több zsidó: 5,16 %.
A kiegyezés után a zsidóság életében jelentôs változás állt be. Budapesten 1869-ben kongresszust tartottak, melyen külön vált az ortodox és a neológ irányzat. A zsidóság egy része egyik irányzathoz sem csatlakozott. Ôk voltak a „Statusquó Ante”, s a debreceniek többsége is hozzájuk csatlakozott. Mellettük létezett 1882-tôl az Ortodox irányzat is. Az elsô nagy Statusquó zsinagóga 1895-ben épült az állomás mellett, a korabeli Deák téren. Az impozáns épületet a bécsi Gertner Jakab tervezte. Avatásán, melyet a milleniumi ünnepségekkel kapcsoltak össze, részt vett a korabeli református püspök, Hegymegi Kiss Áron is.
A hitközségi székház 1904-ben épült. 1909-ben épült a mai is álló Kápolnási utcai un. Kis Statusquó templom és a polgári leányiskola épülete. Elsô igazgatója Kardos Albert (meg kell említeni az alapító elnök, dr. Balkány Miklós nevét is). Második igazgatója dr. Vág Sándor lett. Ekkor már állt az elemi iskola a Simonffy utcán, melyet Bernfeld Jónás fôrabbi és dr. Sheer Benô hitközségi elnök avatott. Az ortodox közösség imaházát, a Pásti utcait, 1893-ban adták át. Ez – hála az Örökkévalónak – az idén újra a régi fényében pompázik! A közösség elemi iskoláját 1901-ben avatták.
Az 1924-25-ös tanévben kezdte el munkáját a Debreceni Zsidó Gimnázium, melynek jelmondata „Ôsi hittel, rendíthetetlen magyar hûséggel“ mindent kifejez. Alapítója dr. Kardos Albert. A kiváló tudós tanítványa volt Tóth Árpád.
A debreceni szellemi élet kimagasló egyénisége volt Kardos László mûbíráló, aki 1938-ban Baumgarten díjat kapott. Itt tanult, dolgozott Kardos Pál irodalomtörténész, Haász Imre, a Révai lexikon társszerzôje, Kárpáti Károly, elsô birkózó olimpiai bajnokunk, Grosz Ezra Ernô és Menheim Mór, az elsô héber-magyar szótár társszerzôi, Bence László Racine fordítója.
Szellemi géniuszok sora vezette a hitéletet: Fried Áron, Erlich Eduárd, Lipschütz Hermann, Bernfeld Jónás, Krausz Vilmos, Schlesinger Sámuel, Weisz Pál (stat) fôrabbik, Eisenberger Móric, Feishl Fülöp, Klein Ignác, Kohn Ignác, Rott Elkán, Strelinski Manó, Katz Jakab, Rosenfeld Salamon, Drucker Mór, dr. Sheer Benô, dr. Balkány Miklós, Feishl Károly, Reichmann Ármin Rosinger Lajos, Fejér Ferenc, Ungár Jenô (stát). Hitközségi elnökök Mose Szófér, Rosenberg Farkas, Strasszer Salamon, Rosenberg Mendel, Stern Miksa, Rosenberg Fülöp , Frankfurt Andor ortodox rabbik és Tafler Ignác, Start Ignác, Klein Ignác, Krausz Mór, Bernfeld Sámuel és Ernô, Schreiber Jakab, Hirsh Ernô, Guttman Adolf, Kremmer József, dr.Grünberger Jakab, Feuerman Bernáth, Leitner Mihály ortodox elnökök.
Intézmények sora nyílt a folyamatosan gyarapodó és a század elejére már 10 170 lelket számláló zsidó közösség számára.
A zsidóság körében a fôiskolát, egyetemet végzettek aránya 8-10%-kal volt nagyobb, mint a városi átlag, ami azt mutatta, hogy a zsidóság a kulturális tôkébe befektetni vágyást az elérhetô legfontosabbnak tartotta.
Az 1920-as években, amikor a zsidó lakosok száma – mint említettük – 10.170 fô, 11 % volt az ügyvédek aránya, 50,6% az orvosoké, 46,2 % a mûvészeké. A nagybirtokos Lichstein és Harstein család ugyanolyan köztiszteletnek örvendett, mint a kereskedô Eiseman testvérek és Csengeri Leó, vagy a háztulajdonos Wiener Adolf. A mai Déry Múzeum is büszke Lefkovics Artúr ékszerész adományára, amivel a Városi Múzeum megalakulhatott 1902-ben. A zsidó Szántó Sámuel alapította az elsô segélyezô egyletet és a zsidó Balkány Miklós teremtette meg a város elsô telefonhálózatát.
A holokauszt megtizedelte a zsidóságot. Kevesen maradtunk. De vannak álmaink és múltunk, melyek tettekre köteleznek bennünket. Fenn kívánjuk tartani a hitéletet, legyen minjan, épüljenek kapcsolataink, legyen jó a külsô megítéltetésünk, legyen tanuló ifjúság és idôsgondozás, legyenek méltó rendezvényeink.
Rövidesen átépítjük régi temetônket. A munkálatok már elkezdôdtek és még ebben az évben be is fejezôdnek. Új konyhát építünk a hitközség székháza földszintjén, hogy idôs hittestvéreinknek ne kelljen emeletet lépcsôt mászniuk.
Közben építjük kapcsolatainkat a társhitközségekkel és a történelmi egyházakkal.
Közös TV mûsort szervezünk, és egyre több közös rendezvényen, veszünk részt.
Hiszünk abban, hogy azt kell egymásban keresnünk, ami közös, ami összeköt bennünket, Nagy a felelôsségünk. ôriznünk és ápolnunk kell az Örökkévalóba vetett hitünket, fel kell lépnünk a gyûlölet és a rasszizmus ellen!

Csillag András Identitás

A lehetséges tudathasadás elleni gyógyszer

Az európai uniós csatlakozás sok vitát kavart, kavar és fog kavarni. De mi történik akkor, amikor nemcsak a csatlakozás kérdése vált ki vitát, hanem az ember önmagával kerül szembe? Zsidó ember számára, vagy olyan valaki számára, aki annak tartja magát, önkéntelenül is sok kérdés merülhet fel, persze, csak ha elgondolkodik azon, hogy ô, mint egy kivételes és különös csoport tagja, hova tartozik. Természetesen ez a kérdés fel kell, hogy merüljön azon szervezeten belül is, amely a zsidóságot mint egészet képviseli.
Legjobban a mai helyzetet talán egy tudathasadás kezdeti állapotával lehetne jellemezni. Mert hát csatlakozunk Európához, ez már biztos, de ugyanakkor még jobban kapcsolódunk az európai zsidóság közösségéhez is, valamint természetesen szoros kapcsolatban vagyunk és leszünk Izrael Állammal. És mind e mellett szeretnénk megmaradni annak, akik és amik vagyunk: magyarországi zsidók.
Ebbôl adódóan el kellene dönteni, hogy mi a legjobb a zsidóság számára? Véleményem szerint semmiképpen nem szabad, hogy átessünk a ló túlsó oldalára sem az Európához való közelségünkkel, sem pedig Izraellel való kapcsolatunkkal. Még mindig nagyon sok a tennivaló e téren, ami mást és mást jelent az emberek számára. Vannak, akik a zsidó oktatást-nevelést tartják döntônek, vannak, akik az idôsgondozást, a szociális ellátást és az egészségügyet. Van, aki a hagyományok ápolására teszi a hangsúlyt, és a múltra való szüntelen emlékezést tartja elsôrendûnek. Találunk olyan személyt, aki a jövô nemzedékek felemelkedését látja fontosnak. Ami engem illet, én a fenti pontok mindegyikét fontosnak tartom. S olyan zsidó szervezeti vezetést tartok jónak, amelyik mindre figyelemmel van, megfelelô arányban.
Nézzük folyamatában a kérdést. A vészkorszakot túlélô generáció jelentôs része át- és túlélte a „szocializmust”, és itt is fog meghalni. A késôbb születettek többségével nagyjából hasonló a helyzet. De mit mondjunk a most születô és felnövekvô generációknak? ôk ugyan Magyarországon születnek, mégis 2004. május 1. után az Európai Unió polgárai is lesznek! Így ôk minek fogják magukat nevezni? Magyaroknak, európainak vagy „csak” zsidónak? Nagy kérdés! Amit – véleményem szerint – úgy tudnánk megválaszolni, ha a problémát a jóléti társadalom oldaláról közelítjük meg. Ha egy „magyar zsidó” is olyan jó életkörülmények között fog élni a nagy átlagot figyelembe véve, mint az Európai Unió bármely más „zsidó” állampolgára, akkor csak a történelmi hovatartozás és a földrajzi helyzete határozza meg, hogy minek nevezi magát elsôsorban. De, talán ha ez a várva várt helyzet eljön, akkor már nem is lesz olyan fontos, minek nevezzük magunkat…
Döntô lesz viszont az az örökség, amit mindig és mindenhol magunkban hordozunk, és magunkkal viszünk. És itt jön a harmadik szempont, Izrael Állammal való kapcsolatunk. Izraelben is élnek magyarok, és ôk ugyanazt az örökséget, kultúrát és hagyományokat hordozzák magukban, mint azok, akik itt élnek a Kárpát-medencében vagy azok, akik Európa más területein laknak. Lehetne ragozni, mi határozza meg azt, hogy valaki hová tartozik, vagy minek vallja magát, avagy mások hogyan, miként vélekednek errôl, róla. Ugyanis meggyôzôdésem, hogy a magyar szülôföld kultúrája, a magyar szimbiózis hasonlóan fontos tényezô, sorrendiség nélkül!
Tehát, hogy feloldjam önmagam tudathasadásos állapotát, ki kell jelentenem: kiállok mindazon értékekért, amelyek jegyében ôseim éltek, és vallásom ma is diktál. Tisztelem a hagyományokat, de a harmadik évezredben élek, és ennek megfelelôen próbálom megteremteni mindazt a jót, amit a jövô generációk számára fontosnak tartok, és soha nem felejthetem el, honnan származom, és merre tartok.

Vagyis zsidó vagyok, magyarnak születtem, és Európa polgáraként vagyok ez is, az is. És vallom, hogy Izraellel speciális a kapcsolatom, s azt kívánom, hogy morálomat, tórai tradícióimat fogadja el és tartsa tiszteletben minden ember. Ugye megtörténik ez a csoda velem?

Várszegi Asztrik Omnis spes mea sita est in te - Minden reményem benned van

bencés pannonhalmi fôapát

A jövôre irányul minden érdeklôdésünk. Az ember természetével ellenkezik, hogy csupán a mának éljen. S ha így tesz is, soha nem hagyja nyugodni a jövô elfojtott kérdése. Ez a jövôvel kapcsolatos érdeklôdés abban gyökerezik, hogy egzisztenciájának magvalósítása a maga dolga, s neki magának kell megteremtenie azt a világot, amely – legalábbis ideiglenesen – kielégítô életkörülményeket kínál a számára. A jövô biztos birtoklásának törekvése indítja arra, hogy fölépítse a kultúrát, és hogy e célból a lehetô legátfogóbban tájékozódjék a világban. Terveit a jövô számár készíti el, s ehhez a dolgok szabályszerû összefüggésébôl nyert tudását veszi igénybe. Azt a tudást, mely alapján prognosztizálható: hová vezetnek majd a jelenbeli irányok.
A jövô azonban kisebb részben számítható ki a jelen felôl, bármilyen nagyszerû haladást ért is el ezen a téren a tudomány. A jövôbeli esemény tulajdonképpeni lényege az elôre láthatatlan novumban, az újban rejlik, amely a jövô méhének gyümölcse, s amely elég gyakran meghiúsít minden emberi tervezést, de – szerencseként – meglepô fordulatot is vehet a jó irányába. Nos, éppen erre az eljövendô újra irányul a remény. Élessen fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy ott kezdünk el igazán reménykedni, ahol cserben hagynak aprólékos számítgatásaink. Fôként a kilátástalan helyzetekben lobbanhat magasra. Ám vágyainkban és mindennapi álmainkban valamiként összekapcsolódik a remény és a józan mérlegelés. A remény bizakodást fakaszt, olyan bátorságot az életre, amely szárnyakat ad a tervezésnek, s újabb és újabb feladatok elé állítja azt. A jövô mérlegelése ugyanakkor mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalanságot, úgyhogy továbbra sem veszíti el a jelentôségét a remény és a félelem.
A jövô gondolata varázserôvel serkenti a fantáziát: a jövôben minden, de minden másképp lehet. A jövô fantáziát megragadó hatalma azon alapszik, hogy az ember ösztönös vágyai sohasem elégülnek ki végérvényesen a jelenben. Ezért fordulnak az emberek sóvárogva a jövô felé, melytôl azt remélik, hogy megadja azt, amit a jelen megtagadott tôlük. Vágyképeivel feléje szárnyal a fantázia. Mivel éppúgy az új felé fordul, mint ahogy újat hoz a jövô, így a fantázia a vágyakban és a jövendôben leli meg azt a birodalmat, melyben korlátlanul uralkodik.
Végtelen rendeltetése, alapvetô nyitottsága tehát szüntelenül arra sarkallja az embert, hogy kockáztassa meg a jövôt, és vágyainak túlcsorduló beteljesedését remélje tôle.
A bibliai ígéretek teszik a jövôben rejlô újat egyrészt jelentôssé, másrészt reményteljessé. Az ígéretek hátterében ui. a Biblia Istenének mindenhatósága és hûsége áll, így azok bátorságot adnak a még nem látható jövôhöz. Reményre jogosítva, földeríthetetlen messzeségbe vezetik az embert, úgyhogy ettôl fogva a valószínûtlen sem látszik többé lehetetlennek.
Az ember szíve mélyén ott rejlik az az isteni élet, amelybôl reménységünk is fakad. Ebben az éltben tárul föl számunkra a személyes és a közösségi jövô.
Van-e bátorságunk ebbôl kiindulni?
A szívünk mélyén gyökerezô remény nélkül, a létünket meghaladó remény nélkül nincs kedvünk elôre haladni, elôre lépni.
Ez a remény nem pusztán vágyaink kivetülése, hanem még kilátástalan helyzetekben is arra késztet, hogy nekivágjunk a már nem is reméltnek.
Az ilyen remény teremtô erôket szabadít föl, melyek szétvetik az igazságtalanság, a gyûlölet és az elnyomás kényszerpályáit.
A titokzatos találkozásból remény fakad, Istenbôl táplálkozó remény. Ez a reménység újratervezi a világot.
Ha a világunk középpontjául önmagunkat tesszük, megfeneklünk, önzésünkkel zátonyra futunk, elapad alkotó erônk, és szeretetre való képességünk megfogyatkozik.
Ám a puszta akarat nem elég arra, hogy a békét és az igazságot szolgáljuk. El kell mennünk egészen a forrásig.
Emberi létünk alapvetô tapasztalata, hogy az elénk táruló jövô egyszerre megigéz és megijeszt bennünket.
A jövô gondolata varázserôvel serkenti a fantáziánkat, vágyakat ébreszt. Az elkövetkezendô jövôben minden lehetségesnek, megvalósíthatónak tûnik. Ezért fordulunk sóvárogva a jövô felé – remélve, hogy megadja azt, amit a szûkmarú jelen megtagad tôlünk.
Rögtön tervezni kezdünk. Egyik pillanatban építünk, a másikban már le is romboltuk azt, amit az imént megálmodtunk, s újat akarunk a helyébe. Felhasználva eddig összegyûjtött tudásunkat, tapasztalatunkat próbáljuk beláthatóvá tenni. A jövô azonban csalóka, „ígér, de csalfán rá is szed”. Csekély mértékben számítható ki a jelen felôl, bármilyen nagyszerû haladást ért el ezen a téren a tudomány. Egy jövôbeli esemény tulajdonképpeni lényege az elôre láthatatlan újban rejlik. A jövô méhének gyümölcse ez, s elég gyakran meghiúsít minden emberi tervezést. Bár néha – szerencseként – jó irányba is vehet meglepô fordulatot, de akkor is kiszámíthatatlan marad.
Reményünk mégis erre az újra irányul. Élesen fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy ott kezdünk el igazán reménykedni, ahol cserben hagynak aprólékos számítgatásaink. Fôként kilátástalan helyzetekben lobbanhat magasra.
Isten azonban egy másik játszmába is bevon minket: a „bizalom-játékba”. Ennek a játéknak alapszabályai: ígéret, bizalom, remény, hûség és beteljesedés.
Isten és ember történetének legelsô állomása, hogy az ember Isten iránti bizalma próbára tétetik Ádámban. Majd újra és újra ígéreteket kapnak az ôsatyák, akik várják a beteljesedést. Ezek közül kimagaslik Ábrahám – akit a „hit lovagjának” s így a remény és bizalom hôsének is mondhatnánk. Az végsô pillanatig kitartott Isten mellett, s Isten nem volt Szûkkeblû: bôségesen megjutalmazta ôt ezért.
Akik az ô nyomán járnak Isten útjain, azok megtapasztalják, hogy nem a véletlen kiszámíthatatlan cselekvései között halad az utunk. Elemi tapasztalataink közé tartozik Isten hûsége, amire számítani lehet. Ez az, amivel Isten életben tartja a reményünket, az ô hûsége és megbízhatósága.
A zsoltáros elég egyértelmûen meg is fogalmazza ezt:
Uram, te megtartod ígéreteidet,
minket pedig megoltalmazol.
(12. zsoltár)
A szívünk mélyén gyökerezô, Isten által megerôsített remény lendít elôre, bátorít haladni, elôre lépni. A rejtekben, a csöndes szellô fuvallatában való találkozás Istennel fölbátoríthat minket arra, hogy még a nyilvánvalóan kikerülhetetlen történelmi folyamatok irányváltását is várhassuk. Az ilyen remény teremtô erôket szabadít föl, melyek szétvetik az igazságtalanság, a gyûlölet és az elnyomás kényszerpályáit. A titokzatos találkozásból remény fakad, Istenbôl táplálkozó remény. Ez a reménység újratervezi a világot, s egyedül ez teheti jogosan. Ha a világunk középpontjául önmagunkat tesszük, megfeneklünk, önzésünk zátonyára futunk, elapad alkotó erônk. Amint fölélednek lelkünkben Isten sugallatai és indíttatásai, az élet is erôtôl duzzadóan – mint a kipattanó rügy, úgy bomlik ki bennünk.
Ebben a játszmában nem maradhatunk alul. Mintha minden a mi javunkra összejátszana, pedig csak Isten az, aki értünk cselekszik. Ezért mondatja velünk ragaszkodásunk, Istenbe való kapaszkodásunk ezeket a zsoltári szavakat:
Fogadj el engem, Uram, szent igéd szerint, hogy neked éljek.
És ne szégyeníts meg engem, mert benned bíztam.
(118. zsoltár)
De ne csak a magunk egyéni imája legyen a zsoltár, hanem közösségeinké is:
Izrael azonban az Úrban bízik, mert ô a gyámola és védôpajzsa.
Áron háza is az Úrban bízik, mert neki is ô a gyámola és védôpajzsa.
Mind, akik az Urat félik, benne bíznak, ô s gyámoluk és védôpajzsuk.
(115. zsoltár)

Benczúr Csaba Os´wie,cim ma

Az iszonyat esszenciája

A megvilágosodás útján haladok. Auschwitz-Birkenauban féltávhoz érkeztem. Nehéz volt ott lennem, egy dolog miatt azonban nem kerülhettem meg: Egy véletlenül ránk zárt barakkban töltött éjszaka alatt esélyem nyílott szembenéznem önmagammal. Stein elbeszélése alapján fölfogtam, hogy mindenfajta iszonyat túlélhetô. De jobb, ha az ember közben megôrzi arcát. Csak kérdés: képes-e erre?
¨
Az esôcseppek egyhangúan kopognak a kátránnyal bevont barakk tetején és deszka falain. Alkalmi menedékhelyünk templomhoz hasonlatos, én legalábbis így érzem, három hajós építmény, jó hatvan esztendôvel korábbról. Akik emelték, azóta elporladtak. Körülöttünk a levegô fekete, sûrû. Csak akkor látjuk egymást, ha barátom, Keller Attila egy pillanatra fölvillantja zseblámpáját. A világ tökéletesen kirekesztôdik.
Az öregember egykori priccsén ücsörgünk. Még nem csengtek le Katiban és bennem az imént elmondott szavai: „Én voltam az A5474 számú fogoly, aki 1944 nyarán belevéste nevét a priccsébe! Tapogassátok csak ki!” A háromszintes ágyalkalmatosság tartófájába rovásírásszerû technikával ezt a tíz betût írta: „STEIN ADOLF”. Az öreg ezt megmutatni hívott félre bennünket, s most emiatt váltunk Auschwitz utolsó foglyaivá. Az elsô döbbenetet követi a másik.
Stein úr elmeséli, Magyarország német megszállását néhány héttel követôen családját egy Salgótarján melletti faluból hurcolták el. A júniusi gettósítást tíz nap múlva követte a deportálás, bevagonírozás. A magyar csendôrök még a németek elôtt elvették javaik jelentôs részét, mondván, úgysem lesz már azokra szükségük. A Kassán vetett a vonat útja. Borzalmas zsúfoltságban, egy vécéként használt vödörrel…
Mégis mindaddig bizakodtak, amíg a szerelvény szögesdróttal tagolt, mocsaras tájra nem érkezett. ôrtornyok tünedeztek fel, végül a rettegett birkenaui tábor hosszúkás, tornyos épülete következett s annak Halálkapuja. A szerelvény félrehúzott ajtajában németül ordítozó katonák és csíkos ruhás foglyok jelentek meg. Az érkezetteket kihajtották a rakodórámpára – számlálás, szelektálás végett. Az akkoriban tizenhat éves Stein sosem feledte azt a magas, fehér köpenyes, szemüveget viselô, ezüstszôke hajú férfit, aki pálcája intésével azonnal a „Desinfektionsrarum” nevet viselô helyiségbe rendelte vezetni beteges nagynénjét, Évát.
Stein szavai alapján magam elé képzelem a nagy krematórium négyszögletes kéményét, és szinte látom az elhamvasztott emberi testekbôl megmaradt szürke port.
– Ez volt a nagy cél: „ausradieren.” Egy népet eltörölni a föld színérôl – Stein köhögni kezd a hidegben.
Képzeletemben Stein hatvan évvel visszafiatalodik, rabruhájába öltöztetem, és a többi száz meg száz elkínzott arcú, lesoványodott fogolytársa jelenik meg a priccseken. A halottak újra ott – pontosabban itt – vannak. 1944-et írunk, a fa enyhén dohos szaga a latrina bûzével és a mosdatlan testek orrfacsaró kipárolgásával keveredik. Az idô távolán keresztül egyik-másik ember meggyötört tekintetébe nézek. Melegség, végtelen rokonszenv tölt el. Asszonyaiktól, gyermekeiktôl elszakított, megkínzott, semmivé tett férfiak társaságában vagyok, és sípoló lélegzetvételeket. Újféle szeretettel fordulok Stein Adolfhoz; ettôl fogva nem magamat, hanem éppenséggel ôt féltem az elôttünk álló éjszakától. Ama tény, hogy Stein Auschwitz egyik túlélôje, erkölcsi téren rendkívüli módon felnagyítja ôt a szememben.
– Nem elôször járok Auschwitzban, mióta kijöttem innét. Minden évben elzarándokolok a táborba, hogy megemlékezzek a feleségemrôl, Róziról és azokról, akik nem élték túl a poklot. Nem egyszer az unokámat, Attilát is magammal hozom. Mint most. Persze az is igaz, hogy eddigi útjaimon nem zártak be ide.
Oswiecim, 2002. Egy idôre kiszabadulok Stein múltjának bilincseibôl, s érzékelem a mai tábort. A barakkok nedvesek az esôtôl, s mintha a rámpa felé futó sínpár keresztüldöfné az éjszakát. Ujjaimmal majd ismét megkeresem, kitapogatom Stein nevét a priccsen. Mivel is tette? Talán egy éles szélû kaviccsal véste bele nevét a fába. A víz megfeketedik a barakk kátrányos tetején. Ugyanez a víz áztatta 1944-ben is a barakkot. Az idô, az élet imigyen fordul vissza önmagába.
Stein köhög. Elmeséli, hogy Krankelmann, Auschwitz I. hírhedt 15-ös blokkjának SS-parancsnoka puszta kézzel ölte meg a foglyokat. Odacsapta ôket a téglafalhoz, amitôl arcuk szó szerint összetört. A zsidók egyszerûen nem számítottak embernek ezeknek a személyeknek a szemében, a semminél is kevesebbek voltak. Épp ezért nem kényszerültek magyarázkodni brutalitásuk miatt. Itt, e világtól eltitkolt rémvilágban semmi sem állhatott az útjukba.
A Stein által közölt részletek hihetetlen élességgel vágódnak a tudatomba, csaknem fizikai fájdalmat okoznak. Pedig még jóformán még azt sem fogtam fel, hogy eljöttem erre a helyre. Valósággal letaglóz a döbbenet; sírás és düh kerülget. A mai események holnaptól örök emlékké változnak, gyanítom, egész hátralévô életemben kísérteni fognak.
– Megfázik, Stein bácsi! – Kati aggódni kezd az öregember egészségéért. Saját szvetterét teríti a vállára. – Kell, hogy legyen egy másik kijárat!
– Nincs másik kijárat – közli az öreg, két köhögéssorozat szünetében. – Egy ajtaja van. Semmi baj. Túlélem.
Pillanatnyilag Auschwitz foglyai vagyunk. Körülöttünk kering, él, forog a megkísértett múlt. A koncentrációs tábor végtelen iszonyata.
– A rohadt állatok! Mit mûveltek, mit tettek önökkel…! – tör ki belôlem a felháborodás, noha valami még mindig elszigetel a teljes haragtól.
– Nyugodj meg, fiam – kér szelíden Stein.
Elszégyellem magam. – Ne haragudjon, Stein bácsi, gyerekesen viselkedem. Nem kiabálnom kell a történtek miatt… Ám most döbbenek rá igazán, mit tettek a nácik a zsidókkal! Pedig annyi mindent tanultunk Auschwitzról, de igazából sohasem fogtuk föl a maga valójában!
– Ez a szomorú a dologban. Minden középiskolást el kellene hozni Auschwitzba – veti fel Keller. – Azokat, akik már elég nagyok ahhoz, hogy fölfogják, megemésszék a látottakat.
– Inkább azt mondanám, életében egyszer minden embernek el kellene jönnie ide – helyesbít bennünket Stein Adolf. – Hogy emlékezzenek, elborzadjanak, s hogy ne felejtsenek. És tovább adják, mint valami szellemi örökséget.
Szavai hallatán kiráz a hideg. A zseblámpa fénye az arcomra esik, ezért megkérem Kellert, inkább a mennyezetet pásztázza. A fejünk fölé tákolt deszkák, oszlopok ijesztô árnyakat adva illeszkednek egymáshoz. Nyomasztó érzés – kivált bezárva lenni.
– Azok után, amiken keresztülmentem, bátran mondhatom, az ember minden korban ölni akar. Mert az ölésre való hajlam éppúgy lelke része, akár a jóság – folytatja az öregember, és ismét köhög.
Keller nem hagyhatja annyiban, át kell vennie tôle a szót. – Nem szabad felednünk, hogy az erôszakra erôszak válaszol! – mondja Keller eltökélten. – Legfeljebb az a kérdés: örökké így lesz-e?
Stein ezt mondta erre:
– A német népet az állami vezetôi tudatosan szembesítették az elkövetett bûnökkel. Évtizedekig tartott a beismerési folyamat, és még most sem emésztették meg teljesen, mibe vitték bele ôket a nácik. Sem fölmenteni nem kívánom ôket – közli Stein, mialatt a zseblámpa fénye lassan elsiklik az arca mellett. – Mostanában sokan azonosulnak a náci ideológiával, és kárörömmel figyelik az eseményeket. De nem mindenki! Én ôket szeretem.
– Én a hallgatag, a közömbös, a gyáva többséget nem értem és nem is szeretem – mondta a barátom.
– Tudjátok ti, hány alkalommal tettem föl magamnak ezt a kérdést? Rengetegszer. Hogy miért nem akadályozták meg a mészárlásokat azok, akik pedig megtehették volna?! Szörnyû, hogy nincs magyarázatom.
Az öreg hallgatott egy darabig, aztán, mintha új erôre kapott volna, ezt mondta:
– Auschwitzban a legelemibb szükségleteinktôl fosztottak meg bennünket, élelem, ivóvíz, gyógyszerek, tisztálkodás – és hadd ne soroljam. Állati szinten vegetáltunk. Így nem csoda, ha a legaljasabb ösztönök feltörtek belôlünk. Sokan egy darab kenyérért eladták a társukat. Az egész világra haragudtam, amikor felszabadultam.
Kati szipogni kezd a sötétben.
Érthetetlen, honnan eredt a nácik gyûlölete a zsidókkal szemben? Nem tudom elfogadni, fölfogni, hogy kizárólag a pénzsóvárság és a bûnbakkeresés vezette ôket a mérnöki precizitással kitervelt haláltáborok létesítésére, az elgázosítási módok kidolgozására. Hiszen a zsidósággal meg akarták szüntetni az emberi kultúra egyik hordozóját. Azt hiszem, ez maga volt az emberiség ôrülete.
Majdnem hat évtizeddel késôbb magam elé képzelem a hideg, hosszú cementfolyosót, amelyen a mezítelen emberek végigvonultak. Az SS-ek kifejezéstelen tekintettel nézték a férfiakat, nôket. Mint az állatokat.
Azokra gondolok, akik hóhéraik elôtt elmondták a végsô imát. Az utlosót. És a szeretteikre gondoltak. Az ôröket ilyesmi nem indította meg. Aki felsôrendûnek hiszi magát, nem rendül meg.
Stein elbeszélése különös módon szeretettel önti el a lelkemet. Ilyen érzéssel még nem találkoztam. Fájdalom, tisztelet, odaadás keveredik bennem, s ez a furcsa belsô valami az indulatok alatt, érzelmeim felkavart vizében minden sejtemet átjárja. Megtisztít és fölkészít egy tartalmasabb élet folytatására.
– Hihetetlen mivé tud lenni az ember – mondta inkább magának, mint nekünk Stein. – Amikor maga alá piszkít és jártányi ereje sincs. Csak éhes és összegörnyed és már a halált se kívánja, mert már ehhez sincs vágya.
– Nem tudom elhinni, hogy maga is elvadult – szól Kati.
– Márpedig minden értelemben elvadultam. Mocskos voltam, tetves, bûzös, normális emberi kapcsolataim megszüntek. Senki nem jelentett biztos pontot az életemben. Torzult elmebeli valami lettem. Nem is lény. Itt nem volt szabad normálisnak maradni. Aki az maradt, utolsó lendületével nekiszaladt az árammal töltött kerítésnek. Akik maradtunk, torz sejthalmazok, nem is tudom: az ösztönünkkel, a tudatunkkal, az értelmünkkel vagy mivel feküdtünk le, és vártuk a reggelt. És csináltuk végig a nappalt. A zsidó nem élhet remény nélkül. Túlélô nép vagyunk. Hiszen túléltük az egyiptomiakat, a rómaiakat, mert nem hagytuk el a hitünket, a múltunkat.
Kati változatlanul sírt. Engem az érzelmek forró hullámai öntöttek el.
Stein magához vonja Katit. Mindannyian hallgatunk. Elhatározom, holnap mindenképpen elmegyek a krematórium romjaihoz. Látni fogom, látni akarom, mert látnom kell azt a helyet. Nem értem pontosan, miért, de azt hiszem, ezen az utazáson ez lesz számomra a végsô pont.
– Horowitz Rózi Attila nagyanyja volt. A nôi barakk lakóinak segítségével sikerült életben tartani ôt. Rejtegették, segítették. Valamit a nácik nem tudtak kiiktatni. A szolidaritást. Az Istent még csak elvehették, a gyönge emberektôl talán, de a szolidaritást nem. Apját december közepén agyonverték a konyhaépület elôtt, mert példát vett rólam. Marharépát lopott. Idôsebb Attila nagyanyja túlélte Auschwitz-ot.
Kati hangot ad megdöbbenésének. – Hihetetlen! – mondja. – Megmentette az életét, kihozta Auschwitzból, és amikor felcseperedett, feleségül vette?
– Hát az odébb volt – mondta Stein –, hiszen én is csupán tizenhat, tizenhét éves voltam a tábor felszabadulásakor, Rózi pedig mindössze öt! És nem hoztam ki Auschwitzból, hanem egy katonai táborban akadtam rá.
– Ó, istenem!… – suttogja Niki. – Hát ilyen is volt itt?!
– Volt. Az élet nagy rendezô. Én késôbb azt mondtam, nem a gáz és nem a hamu volt a jellemzô. És nem a szenvedés. A borzalmas állati lét. Hanem az emberi odaadás és a szeretet.

Mintha világosodna. Úgy érzem, mintha magam is végigcsináltam volna a tábort Stein Adolffal. És most letaglózva, fáradtan, fázva várom szabadulásunkat.
– Jó reggelt, Stein bácsi – szólok oda az öregnek. – Köszönöm ezt a történelmi éjszakát!
Stein meglepôen meleg keze rátéved az enyémre. – Én köszönöm, hogy meghallgattál, fiam.
Elszorul a szívem az egyes szám személyes fogalmazására. Stein megérezte, sorsa bennem keltette a legmélyebb hullámokat.
– Némi idôre lesz szükségem, amíg megemésztem a történetét – mondtam csöndesen. Sokáig hallgattunk. Egyszercsak az öreg ezt mondta:
– Soha többé nem jövök vissza Auschwitzba. Eleget voltam már itt!

Gyermán Tibor 100 évesa szabadkai zsinagóga

Száz évvel ezelôtt, 1902. szeptember 30-án tartották meg a szabadkai izraelita hitközség újonnan felépült neológ templomának avatási ünnepségét. Az eseményrôl a Szabadkai Közlöny 1902. októberi számában számol be. Így október 2-án Ros Hásáná ünnepét, az istentiszteletet immár az újban tarthatták. Ekkor az építôintézôséget, a tervezôket és a kivitelezôket nagy elismerésben részesítették, hiszen a munkálatokat alig másfél év alatt befejezték.
Az építés gondolata 1892-ben merült fel. A szükséges 240 ezer koronát a hitközség a maga erejébôl teremtette elô. Az 1900-as adatok szerint Szabadkán 3400 zsidó polgár élt. Az Erdô utcai zsinagóga már kicsinynek bizonyult. Szükség volt az új templomra. Az építéshez a telket Geiger A. Mór földbirtokos adta. Jelentôs szerepük volt dr. Milkó Izidor elnöknek, Kunetz Ignác kitûnô pénzügyi szakembernek. 1925-ben a Szombat folyóiratban dr. Milkó Izidor az építésrôl így ír: „Az volt a célunk, hogy nemcsak a vallásos célnak megfelelô szép, architektonikus szempontból is figyelemre méltó mûvet teremtsünk, hanem legyen becses emléke és díszítô szépsége a városnak.”
Az alapkô letételére 1901. április elsô felében került sor. 1902 augusztusában a Szabadkai Közlöny ezt írja: „Augusztus havában kész lesz a monumentális épület, amely egyike lesz a város legszebb palotáinak.”
Szabadkára az elsô zsidó családok 1775-tôl telepedtek le. 1797. december elején alapították meg a hitközséget. A városi szenátustól 1799-ben engedélyt kértek a zsinagóga építéséhez. Kérelmüket elutasították. A hívôk Ábrahám Izrael házában jöttek össze, hogy megtartsák ünnepeiket és istentiszteleteiket. A családok száma folyamatosan növekedett, jóllehet 1788-ban a szenátus a városban élô zsidók számára még külön utcát jelölt meg, ahol házat építhettek. Ez volt a Zsidó, késôbbi nevén Erdô utca.

Zsidó szimbólum

Ebben az utcában a 19. számú portán épült fel 1838-ban az elsô zsinagóga, amit 1850-ben a homlokzati részen kibôvítettek. 1902-tôl az 1944-ig bekövetkezett deportálásig ez volt az ortodox közösség temploma. A „kile” életközpontúságát, szervezettségét bizonyítja az is, hogy már 1790-ben megalakult a Chevra Kadisa, amelynek mindenki a tagja lett. A hitközség létszámának növekedése szükségszerûen felvetette az új, nagy neológ zsinagóga építésének gondolatát. Az 1894 júniusában tartott közgyûlésen született meg ennek határozata. A templomépítô bizottság hangsúlyozta, hogy „nélkülözhetetlenné vált az új zsinagóga felépítése”. Késôbb Kunetz Ignácz bizottsági elnök örömmel közölte, hogy a pályázatra többen is jelentkeztek, így Jakab Dezsô és Komor Marcell budapesti mérnökök, Reichle Ferenc és Mólcer Mátyás szabadka, ismert építészek, valamint Rottenstein Gyula és Rényi Zsigmond. Az építôbizottság Jakab és Komor terveit fogadta el. Az 1901. április 10-én tartott gyûlésen megállapították, hogy a kivitelezéshez még 60.000 korona hiányzik, amely összeget – Kunetz indítványára – 5 %-os kötvény kibocsájtásával kívánják elôteremteni.
Az építészetben a XIX. század kezdetén még jelen volt a romanticizmus, a historizmus és kiemelten az eklektika. Az európai ideológiák idôközben létrehozták a maguk nemzeti stílusaikat. Így Magyarországon a szecessziót, a jugend stílt. Ettôl az eszmeiségtôl a szabadkai zsidó közösség elhatárolta magát. A zsinagóga építésében ezért nem beszélhetünk egységes stílusról. A szellemi, a funkcionális és a vallási követelmények voltak a meghatározók. A szabadkai templom esetében felismerhetjük a bizánci formaképzés jegyeit. E megállapításhoz azonban hozzá kell tennünk, a helybeli zsidók magyar közegben éltek. Deák politikai hívei voltak. Támogatták a kulturális és a gazdasági haladást és a felemelkedést, miközben elvetették a számukra kétes eszmeiségû szecessziót. A magasan kiemelt kupola a zsidó egyetemesség szimbóluma, amely a keleti ötvösség gazdagságában kidolgozott lanternával, illetve a hatágú csillaggal zárul. Ez a motívum az Örökkévalóval fennálló és meg nem szûnô kapcsolatot is jelenti. A négy kisebb kupola a világ négy égtájának a kifejezôje. A beltér kialakításában többszintû stilizált növényi, illetve geometriai díszítô elemeket láthatunk.
A pompázó színharmóniával az volt a céljuk, hogy az istentiszteletre érkezô hívôket az öröm érzése hassa át. A falfelületek díszítésénél mezôkövesdi szlovák népmûvészeti elemeket fedezhetünk fel, miként a felületeken, illetve az ablakok vitrázsainál is. Az aranyozott, dombormûves díszítôelemek a zsidó szellemi gazdagságra utalnak.
A frigyszekrény két oldalán az elsô Szentély márványoszlopait imitáló oszlopok aranyozott pálmalevelekkel zárulnak. Magasan felette foglalnak helyet a Táblák. A frigyszekrény elôtt két oldalon állt a Menóra. Hogy a beltér minél ünnepélyesebb legyen, a kupoláról leereszkedô, barokkos iparmûvészeti remekben megalkotott csillárban gyönyörködhettek a hívôk. A belsô falfelületek színharmóniája a neológ zsidóság hazafias emancipációjának a jelképe. Másik céljuk az volt, hogy a belépôt ugyanaz a boldogság-érzés töltse el, ami a Tízparancsolat átvételekor a Szinaj hegyén a zsidóságot eltöltötte, a virágtenger közepette.
A templom földszinti része okker-barna színekbôl indul ki, ami Júdea földjét szimbolizálja, aztán felfelé haladva áthajlik a rózsaszínbe, majd a magasban világoskékbe árnyalódik, míg a kupola magasságában már a mélykék dominál. Közben stilizált virág- és növényelemeket látunk. Így kötôdik össze a földi élet a mennybolttal. Jakab és Komor az orgona felett mélykék alapon csillagos égboltot tervezett, ami Ábrahám szövetségét lett volna hivatott jelenteni, ám helyette a végén keleti szônyeget festettek. A kupola monumentális szépségét, formagazdagságát a napkorong zárja.
Ebbe az egységbe olvadtak bele a sötétzöld színû padok, amelyek a hitközség egységét és oszthatatlanságát szimbolizálták. A templom belsô és külsô kiképzése jelképezi az ôsi zsidó lét és vallás eszmeiségét.
Az 1902-es ünnepségeket megelôzte, hogy szeptember 18-án iktatták be hivatalába dr. Singer Bernát Tapolcáról érkezett fiatal fôrabbit. Az új templom átadási ünnepsége délután vette kezdetét. A belsô tér fényárban úszott, amikor kigyulladtak a csillár lámpái. Jelen volt Pertich Mihály polgármester is. Az átadási ünnepség az Erdô utcai zsinagógában kezdôdött. Itt Kuttna Mór ortodox fôrabbi a frigyszekrénybôl kiemelt három Tórát. Innen baldachin alatt vitték át a Szent Tekercseket az új zsinagógába. A menetet a polgárok és a hívôk százai kísérték. A templomba vonuláskor megszólalt az orgona. Lenyûgözô hangjának kíséretében vitték be és helyezték el a frigyszekrénybe a Tórákat. Ezt követôen Kuttna Mór fôrabbi meggyújtotta az öröklámpát, miközben imával köszönte meg az Örökkévalónak ezt a szép napot. Ezután dr. Singer Bernát mondott ünnepi beszédet. Beszéde után Beethoven Isten dicsôítése zenemûve csendült fel.
Egyébként Kuttna Mór abban az évben, március 18-án ünnepelte rabbi-tevékenységének az ötvenedik évfordulóját. Ezen jelen volt Schmausz Endre fôispán, Mamuzics Lázár polgármester is. A délutáni ünnepség Lifschitz fôkántor hálaadó imájával kezdôdött, majd Lôw Imánuel szegedi fôrabbi méltatta a jubiláns érdemeit. Ezután az ünnepelt köszönetet mondott az Örökkévalónak, hogy engedte megérnie ezt a napot.

UNESCO-védelem

Világégések és háborúk következtek. Az Isten mégis megôrizte a templomot. Jöttek évek, amikor belterét megbecstelenítették. Aztán színházként funkcionált. A város vezetése nem érezte erkölcsi kötelességének a közbelépést. 1984-85-ben aztán építészeti léte vált kérdésessé. Szomszédságában ugyanis egy négyemeletes luxuspalota építését határozták el, ám ennek alapozása esetén az alatta levô futóhomok megindult volna úgy, hogy a templom összedôlt volna. Talán ez is volt a cél. Szerencsére az akció az építészek, a polgárok éles ellenállásába ütközött.
A hozzáépítés ellen a hitközség is tiltakozott. A város orvosai például az aláírásukkal emelték fel szavukat. (Talán említést érdemel, hogy a templomot 1973-ban védelem alá helyezték. Ebben az évben kezdôdött meg a megdôlt kupola visszaemelése. A mentô munkálatok két évig tartottak.)
1989-ben az UNESCO szakbizottsága azt javasolta, hogy az építményt nyilvánítsák a világ kulturális hagyatékának részé-vé. 1990-ben pedig a Szerb Köztársaság is a kiemelt jelentôségû mûemlékek közé sorolta.
A szabadkai zsinagóga ma a világ tíz legveszélyeztetettebbjei, közé tartozik. Megmentése nemcsak Szabadka, hanem az európai zsidóság erkölcsi kötelessége is.

A csoda köztünk volt

Kányádi Sándor, Ferenczes István
és Kovács András Ferenc
erdélyi költôk a Füst Milán
Szellemi Páholy vendégei

Felemelô élményben volt része annak, aki 2002. november 28-án részt vett a Füst Milán Szellemi Páholy rendezvényén a Goldmark teremben. A páholy – ahogy azt az alapító, a Remény c. folyóirat fôszerkesztôje megálmodta és megszervezte – zsidó és nem zsidó értelmiségiek szellemi találkozóhelye. Ez így volt ezen a késô estébe nyúló ôszi délutánon is, amikor három nagyszerû erdélyi magyar költô volt a vendég: Kányádi Sándor, Ferenczes István és Kovács András Ferenc.
Az erdélyi magyar irodalom – mint a kisebbségi lét irodalma – nem idegen a zsidóságtól. A szimbiózisról Ferenczes István gyönyörûen beszélt. Természetesen szólt életútjáról, költészetérôl is. Tipikus erdélyi sors az övé. 1945-ben született Csíkpálfalván, egyszerû szülôk tehetséges fiaként. A kérdés az volt, pap legyen-e vagy pedagógus. Végül Kolozsváron biológia tanárnak tanul, hogy aztán visszatérhessen Csíkba és Csíkszeredán tanítson. Hamarosan jelentkezik verseivel, melyekben elkötelezi magát szeretett csángóihoz. Versei a sajátos erdélyi költészeti hagyományokat ötvözik az ezredvég megújult egyetemes lírájával. Elôbb a Bukaresti Falvak munkatársa, majd 1997-tôl a Székelyföld címû kulturális folyóirat alapítója és fôszerkesztôje. Írt gyermekverseket (Mikor Csíkban járt a török) és riportregényt is (Székely apokalipszis). A Didergés címû verseskötete 2000-ben Magyarországon jelent meg. 2001-ben József Attila díjat kapott.
Kovács András Ferenc Szatmárnémetiben született 1959-ben. Életútját meghatározta, hogy szülei színházi emberek. Költôi munkássága mellett a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztôje. 1999-ig 11 könyve jelent meg. Közben a vásárhelyi színház magyar társulatának mûvészeti vezetôje, és dramaturgiát tanít a marosvásárhelyi Színházmûvészeti Fôiskolán. A Füst Milán Szellemi Páholy estjén a költô maga olvasta fel néhány versét. Megdöbbentô élményt nyújtott a hely szellemét idézô, Füst Milánra emlékezô, Életed fölötted ellobog címû verse. Személyes okok miatt különösen megrázó volt, amikor azt a költeményét mondta el, amelyben az Izraelbe kivándorló kis barát játékait és Andris nevû mackóját költônkre hagyta, mert aranyat keresve a határon úgyis felvágnák a hasát. (Az én Andris nevû mackóm hasát a csendôrök a szolnoki cukorgyárban akarták felvágni! A terror arca, lám, mindenhol mennyire hasonló tud lenni.)
Az Európai Kulturális Alapítvány támogatásával megjelent négynyelvû Fragmentum címû verseskötete gondolati gazdagságával és komoly játékosságával hat. „A gondolkodónak támadt egy gondolata / A gondolatok a gondolkodónak támadnak.”
Kovács András Ferenc tanárának és barátjának vallja Kányádi Sándort. Az 1929-ben született, Kossuth-díjas Kányádi neve és költészete jól ismert Magyarországon. Kányádi Illyés Gyula és Koós Károly szellemi örökösének tartja magát. Fontos missziója, hogy a világirodalom remekeinek megismertetésével gazdagítsa erdélyi olvasóit. Ezt a törekvését láthatjuk a Csipkebokor az alkonyatban címmel megjelent válogatott mûfordításait tartalmazó kötetében is. Viszonylag kevesebben tudnak azonban az 1994-ben megjelent Erdélyi jiddis népköltészet címû fordításgyûjteményérôl. Ahogy azt a kötet utószavában és ezen az estén a jelenlévôknek élôszóban is elmondta, édesapja bíztatására kezdett a jiddis versek, ezek közül elsôként Eizikovits Mihály máramarosi jiddis népköltészeti gyûjteményének fordításához. Mint megtudtuk, Kányádi édesapja szülôvárosában, a Hargita megyei Nagygalambfalván, az ott élô mindkét zsidó családdal jó barátságban volt, és mindig készen állt arra, hogy a rabbi hívására kisegítô legyen a „minjen”-hez.
Kányádi költôi hitvallása szerint olyan „egyszerûen” kell írni, mint ahogy azt az ô elsô költôi élményét jelentô, és egész életét meghatározó Petôfi tette. Miként Kányádi fogalmazott, a versnek olyannak kell lennie, hogy annak mondanivalóját az ô négy elemit végzett édesapja is megértse. Édesapja emléke elôtt tisztelgett ôszinte szeretettel akkor is, amikor felolvasta az idén megjelent Felemás ôszi versek címû kötetbôl a Levéltöredékek címû versét.
„… úgy van-e mondd, amint megíratott
összebékül-e a halottal a halott
vezetô-e ott is, aki vezetett
eszik-e még ott is egymást a nemzetek…”
Szívmelengetô volt e csendes ôszi estén a Kányádi verseiben és a Mészáros Sándor irodalomkritikussal folytatott beszélgetésében megnyilvánuló életbölcsesség, humánum és kedves humor. Köszönjük
Dr. S. K.

Róbert Péter Carl Lutz

Theo Tschuy könyve
– Simon Wiesenthal elôszavával Az Erzsébetvárosban, a Dob utca elején található egy emlékmû. Szabó Tamás mûve, elesett nôalakot ábrázol, de felirata szerint Carl Lutz embermentô tevékenységének állít emléket. Nap mint nap sokan mennek el mellette, valószínûleg többségük nem tudja, ki volt ô. (Wallenberget már többen ismerik!)
Emlékezetünk hiányosságán segít Theo Tschuy végre magyarul is megjelent könyve, amelynek nemcsak – a sajnos egyre fogyatkozó számú – túlélôk, hanem a kor és az adott történelmi helyzet iránt érdeklôdô közönség is örömmel fogadhat.
Szerzôje evangélikus teológus, egyháztörténetbôl doktorált, sokat foglalkozott ökumenikus és emberjogi kérdésekkel, különös tekintettel Kelet-Európára.
Carl Lutz egy kis svájci faluban született, özvegy édesanyja nevelte mélyen vallásos szellemben, anyagi nehézségek között. Kereskedelmi tanulmányai után teológiai, majd bölcsész tanulmányokat folytatott; a húszas évektôl a svájci diplomácia szolgálatába lépett. 1934-ben a palesztinai konzulátusra helyezték, és az ott töltött évek gyökeresen megváltoztatták a zsidókkal való elôítéletes nézeteit. Jellemzô, hogy késôbb áthúzta beszámolóiban azokat a mondatokat, amelyek elsô benyomásairól tanúskodnak. Sokat utazgatott az országban, jó szemmel és megfigyelôkészséggel vette észre az országépítés eredményeit, de a nehézségeket is.
Az arab támadások a zsidó lakosság ellen felháborítják, élesen bírálja a brit kormányzat közönyét. Ennek elismeréseként 1959-ben Haifán utcát neveztek el róla.
Naiv módon, nemzetközi fellépést, benne esetleg Hitler nyilatkozatát szeretné elérni a zavargások lecsendesítésére. A háború kitörésekor ô kapja feladatul az eltávozott német követség ügyeit, a német érdekek diplomáciai képviseletét. Megoldja a német konzulátus személyzetének zökkenômentes hazautazását, jó kapcsolatokat szerezve a német hivatalokban, amelyeknek jó hasznát veszi késôbbi tevékenységénél Budapesten. Igyekszik segíteni a Palesztinába vándorolt 70.000 német állampolgárságú zsidón is.
Néhány hónapig látja el ezt a munkát, utána Berlinbe helyezik Jugoszlávia érdekképviseletének ellátására, majd az 1942-es évet már Svájc budapesti nagykövetségén kezdi, mint alkonzul. Eddigi tapasztalatai alapján megkapja a brit érdekek képviseletét is. Ekkor Palesztina angol mandátum volt! Itt kerül kapcsolatba Krausz Miklóssal, a Jewish Agency képviselôjével, illetve az általa felállított Palesztina Hivatallal, amely a kivándorlást intézi. Sokat segít, fôleg a gyermekek kijuttatásában. (Itt a szerzô kemény kritikát gyakorol Svájc háborús menekültpolitikájáról.)
A „Kasztner-vonat” Lutz mentôakcióinak legjellegzetesebb formája az úgynevezett palesztinai bevándorlási igazolványokra épülô transzportlista. Ez késôbb mintát jelentett más követségek számára is. 1942-43-as években, fôleg hajón, a Dunán és a Fekete-tengeren sikerült a cionista szervezetekkel együttmûködve több ezer zsidót az „ellenséges” brit területekre irányítani.
1944. március 19-én Hitler megszállja Magyarországot, zsidó tömegek kerülnek életveszélybe. A könyv ismerteti a vidéki zsidóság szörnyû sorsát. Lutz közremûködik a „Kasztner-vonat” megszervezésében, de kiterjedt kapcsolatai ellenére nem tudja megakadályozni a nagy többség deportálását.
Eljön 1944. október 15., a nyilas hatalom-átvétel, amelyet Friedrich Baron, a Nemzetközi Vöröskereszt ugyancsak Budapesten dolgozó svájci munkatársa az „értelmetlenség forradalmának” nevezett. Egymást követték a megmaradt budapesti zsidóság elleni atrocitások. Sokan külföldi védelmet próbálnak szerezni, szerencsére akadnak diplomaták, akik nem tagadják meg a segítséget bajbajutott embertársaiktól. Perlasca spanyol, Rotta vatikáni, Wallenberg svéd ügyvivô mellett a mentôk között felsorakozik Lutz. Az általa vezetett „Idegen Érdekeket Képviselô Osztály” foglalta el a Szabadság téri volt amerikai követség épületét, és ezt a szervet Lutz teljesen az üldözött zsidók mentése szolgálatába állította.
Sokat írtak már a védett házakról, a nemzetközi vagy kisgettó házairól, amelyek néhány hétig viszonylagos biztonságot adtak emberek tízezreinek. Carl Lutz nevéhez fûzôdik a Vadász utcai „üvegház” oltalmazása is, ahol nemcsak 3000 zsidó talált menedéket, de ahol cionista igazolványgyár és ellenállási központ is mûködött.
Theo Tschuy beszámol a fôváros ostromáról, a „nagygettó” megmenekülésérôl, amellyel kapcsolatban idézi Pfeffer Wildenbruch német városparancsnok Lutzhoz írt, egy évtizeddel késôbbi levelét. (Ezt és más, a „nagygettónak” állítólag nyújtott SS védelmet fenntartással fogadja; mindenesetre bizonyítja, hogy Lutz minden kapcsolatát megmozgatta az üldözöttek védelmében.) Összeállít egy statisztikát az életben maradott budapesti zsidókról, amelybôl kitûnik, hogy a megmentett
124 000-bôl 46 500 személyesen neki köszönheti az életét, és ehhez hozzászámítja az ô védelme alatt mûködô hamis iratokat gyártó cionista fiatalok által mentesített 20 000 személyt és az 1942-44 között általa kivándoroltatottakat, s összesen 72 000 fôs végeredményt állapít meg.
Mi lett a magyar holokauszt legnagyobb embermentôjének további sorsa?
Amikor Pesten megjelent a türelmetlenül várt szovjet hadsereg, Lutz még Budán, az egykori brit követség megsérült és kigyulladt épületében szenvedte át az ostromot. Nem értesült arról sem, hogy a szovjet parancsnokság bezáratta az Idegen Érdekeket Képviselô Osztályt azzal az indoklással, hogy „már csak egyetlen érdek van, a Vörös Hadseregé”. Nem hallgatja el a szerzô a szovjet katonák kilengéseit sem, amelyek nem kímélték a diplomáciai területen-kívüliséget sem. Gyakori volt épületeik, vagyonuk fosztogatása, a munkatársak zaklatása, letartóztatása – gondoljunk Wallenberg sorsára. Meier és Feller svájci diplomaták is egy évet szovjet börtönökben töltöttek.
Elismerés csak zsidóktól 1945. április 4-én (micsoda véletlen egybeesés!) a Lutz-házaspár csomagol, és elhagyja a sokat szenvedett Budapestet, áldásos tevékenységük színhelyét. Egy hónapos utazással, Románián, Törökországon, a „kék, de elaknásított” Földközi-tengeren, Portugálián és Spanyolországon keresztül érnek Svájcba.
Otthoni fogadtatása közönyös, méltatlan. „Hatásköri túllépésnek” minôsítik a tízezrek életét megmentô kollektív út-
levelek kiadását, ami az általa szervezett mentôakciók megtagadását jelenti. Tschuy elítéli hazája hivatalos köreinek rideg magatartását, amellyel hosszabban is foglalkozik, említve a svájciak által a határon a náciknak átadott 30 000 zsidó menekült tragédiáját is.
Nagyon bántja Lutzot a méltánytalanság, amely a magyar Csányi Magdával való második házasságát követte. Az új családi örömökkel vigasztalja magát. Aztán 1950-ben felkérik a Lutheránus Világszövetség izraeli kapcsolatainak rendezésére, amelyet a helyszínen példásan végre is hajt.
Hosszú ideig csak a zsidóktól kap elismeréseket; az elsô köszönôlevelet még 1944 novemberében Stern Samutól. Két év múlva a 22. Cionista Világkongresszus ünnepli, a Zsidó Nemzeti Alap beírja nevét az Aranykönyvbe. Kap magyar kormányköszönetet és amerikai ezüstérmet, de hazája, a „fukar hegyi ország” hallgat érdemeirôl. Csak a szülôfalujában lesz díszpolgár.
Izraelben utca, emlékfák, Budapesten szobor és emléktábla hirdeti emlékét és tetteit. Talán ennél is többet ér az általa megmentettek – és az utókor – hálája!
Theo Tschuy könyve sokat tehet e kiváló Ember megismertetéséért. Monografikus alapossággal tárgyalja Carl Lutz életét és tetteit, terjedelmes függeléke jegyzetekkel és névmutatóval segíti a tárgyban elmélyedni akaró olvasókat. Akiknek nagy száma remélhetôleg méltó lesz a könyvhöz és a témához.
(Becsület és bátorság. Welt Press Kiadó, Miskolc, 2002.)

Bächer Iván: Hogyan csináljunk sok-sok magyar Nobel-díjast?

Amióta pár hónapja a Nobel-díj ügyeibe ártottam bele magamat, rengeteg észrevételt, levelet, cikket, küldeményt kaptam e tárgykörrel kapcsolatosan. Hozzá is olvasgattam a dologhoz, megkaptam például a Remény című folyóirat következô számában megjelenô ide vonatkozó közleményeket, szegedi barátaim eljuttattak hozzám egy kereskedelmi forgalomba nem került visszaemlékezést, amelyben Feuer György nem magyarnak tartotta magát, hanem szegedinek írta meg élettörténetét. Feuer György orvos-biológus nem kapott ugyan, Nobel-díjat de nyugodtan kaphatott volna. Közbevetôlegesen jegyezzük meg: aki Nobel-díjat akar kapni, ne vállaljon tisztséget a Nobel-díj osztó bizottságokban. Úriember magának nem osztogat kitüntetést ugyanis. Feuer 1976-tól benne volt a tanácsadó testületben, osztott tehát természetesen másoknak. Munkásságát megítélni nem tudom, de mások azt írják, hogy nyugodtan kiérdemelte volna a díjat azzal. Könyvét elolvasva viszont állíthatom, hogy életútja tipikusan magyar Nobel-díjas életút.

Vagyis marslakó életút.

Mert elolvastam természetesen és mindenekelôtt és egyvégtében Marx György A marslakók érkezése című, a külhonba szakadt magyar tudósokról szóló könyvét. Állíthatom, régen olvastam ilyen jól megírt, szórakoztató, gondolkodtató, szomorító és vidító kalandregényt.

Most aztán már összefoglalón úgy látom: nagy a baj.

Nincsen magyar Nobel-díjas ugyanis. Igazi nincsen.

Magyar nevű az van, tucatnál is több, s ugye ez a mostani, az utolsó, a mienk is ekként aposztrofáltatik a szélsôpolgári sajtóban: magyar nevű&

De igazán, teljesen magyar, olyan, aki itt született, itt dolgozott, itt élt és itt is halt volna, olyan bizony nincsen egy se. Mert még Szent Györgyi Albert is elhagyta a hont, ugyebár, arról nem is beszélve, hogy a háború alatt az ellenséggel paktált, s mindennek tetejébe anyai ágon fölmerülnek származási problémák is. A többi magyar nevűnél pedig az utóbbi kérdéskör boncolgatásának jobb neki se kezdeni. S a kivételek is belekeveredtek mindenféle zavaros dologba.

Szóval igazuk van a szélsôkörös véleménymondóknak: igazi magyar Nobel-díjasra még várni kell.

De ha várni kell is, ne várjunk ölbe tett kézzel legalább.

Tegyünk valamit azért, hogy legyenek igazi magyar Nobel-díjasaink is végre-valahára!

Úgy hiszem, hogy vagy harminc magyar nevű tudós életútjának tanulmányozása alapján, tudnék néhány tanáccsal szolgálni a tekintetben, hogyan lehetne világhíressé tenni a tehetséges magyart.

Ami a vallást illeti: mindenekelôtt át kell téríteni. Át kell téríteni a tehetséges magyart egy olyan vallásra, amely folytonos, kisgyermekkortól a sírig tartó tanulást követel meg követôitôl, olyan vallásra, amely napi betevôvé teszi a folytonos olvasást, amely természetesnek tartja a többnyelvűséget, amely töprengésre, kétkedésre, örökös kérdezésre, gondolkozásra sarkall.

Ez lenne tehát az elsô feladat: a térítés.

Rögtön ezután következik aztán a kitérítés.

Mert a kitért mindig igyekvôbb, mint a beleszületett.

De még hatékonyabb, ha a következô lépcsôben a kitértet ráébresztjük arra, hogy hiába tért ki. Benne van a córeszban akkor is. És akkor ráébred, hogy csak magára számíthat. És aztán feszt bizonyítani akar.

Ezek lennének tehát az alapok, amire építeni lehet.

Ezt kell kiegészíteni még néhány aprósággal.

Például egy csuda-Budapesttel.

Marx György könyvében kis térképet is közöl, amelyben utcára, házszámra pontosan feltűnteti a magyar nevű világhírűségek születési helyét. Egy pár kilométeres Nagykörút-táji kör van sűrűn becsillagozva.

Ebbôl természetesen következik, hogy ha magyar Nobel-díjasokat akarunk, akkor Budapestnek egy lakható, tiszta, kulturált, polgári, pezsgô és biztonságos városnak kell lennie. Olyan városnak, amelyben nincsenek vagy alig vannak autók, ahol összeszedik a kutyapiszkot, ahol átadják a helyet a villamoson. Ahol minden sarkon kávéházak várják a polgárokat, ahol az utcákon úri közönség grasszál, ahol többnyelvűség honol, ahol különféle kultúrák férnek meg egymásra hatva együtt.

És ahol elsôrangú iskolák működnek mindenekelôtt.

Mert talán ez a föltétel mutatkozik meg a legmarkánsabban. A világszínvonalú, vagy inkább annál sokkal színvonalasabb magyar iskola. A 20. század elején kétségtelenül a magyar oktatási rendszer volt a legsikeresebb a világon idéz a magyar tudós könyve egy amerikai véleményt. S valóban, a fasori evangélikus, a piarista, az állami Mintagimnázium (a mai Trefort), a Berzsenyi, vagy a fehérvári ciszter, a szegedi Baross, a debreceni református gimnáziumok ontották magukból a világba a kiképzett tehetségeket.

Valamennyi nagy emlékezô egybehangzóan állítja azt is, hogy az elsô nagy háború elôtti magyar iskolákban, s olykor még utána is, ismeretlen volt diákok és általában: emberek származás, vallás szerinti különböztetése, pontosabban ilyes különböztetés szerinti minôsítése.

Budapest is, magyar iskola is mára romokban hever.

Újjáépítésre nem látok reményt.

De vannak más serkentô tényezôk, amelyek föléledésére az elmúlt években mutatkoztak biztató jelek.

Igen sokat segíthet például, ha a tehetséges magyarokat lekommunistázzuk, s elbocsátjuk állásából. Ez történt Hevesy Györggyel 1919 végén, példának okáért. Aki a következô évben már Koppenhágába, majd Freiburgba tette át székhelyét, majd visszatért Dániába, onnan a németek elôl Stockholmba ment, ahol aztán, ha már úgyis ott volt, 1944-ben átvette a kémiai Nobel-díjat.

De felhozhatjuk Szilárd Leó esetét is. Ô műszaki egyetemi hallgató társai gyalázkodásait megunva szállt 1920-ban föl a bécsi vonatra, hogy aztán ne térjen Magyarországra vissza többé soha. 1933-ban Németországból is menekülnie kellett, de hát ôt ez egy csöppet sem érte váratlanul. Közismert, hogy utolsó éveit leszámítva soha sehol nem volt lakása, mindig szállodában lakott, s szobájában lévô két bôröndje mindig be volt készítve, hogy szükség esetén csak föl kelljen azokat venni, és már lehessen is távozni velük, oda, ahol szabadon lehet gondolkodni még. Szilárdot egyébként az amerikaiak is figyeltették, és internálásának gondolata is fölmerült.

1919 20-ban menekült el Magyarországról Kármán Tódor, Koestler Artúr, Polányi Károly, Kürti Miklós, Neumann János, Teller Ede. Lánczos Kornél is 1920-ban távozott Magyarországról, hogy Ein-stein tanársegédje legyen.

Az eszmélô zsenigyerek, Erdôs Pál édesanyját kivágták állásából, mert iskolaigazgatást vállalt a kommün alatt.

Összefoglalva: alapvetô feltétel az üldözés. Ha célhoz akarunk érni, bizony üldöznünk kell a tehetséges magyart! Mert azt látom, hogy a legtöbb mihozzánk kötôdô Nobel-díjasnak így, vagy úgy, de kijutott ebbôl.

A kutatók egyöntetűen állítják: abban, hogy meghökkentôen sok magyar nevű Nobel-díjas és világhírű tudós és művész alkotott a huszadik században, döntô jelentôsége volt egy minden külsô körülménytôl függetlenül meghozott, originális magyar törvénynek, amely Numerus Clausus néven lett közismert.

Ha tehát azt akarjuk, hogy sok-sok magyar Nobel-díjasunk legyen, egyszerűen limitálni kellene a tehetséges magyar egyetemi hallgatók arányát a magyar egyetemeken. Mondjuk hat százalékban. Ne számítson semmi tehetség, csakis a származás. Miért lenne ez jó? Mert így a tehetséges, no meg jómódú családba beleszületett magyar fiatalok kénytelenek lesznek a legjobb svájci, német, amerikai egyetemeken tanulni. Ahogy ilyes okokból tette azt annak idején a legtöbb magyar késôbb magyar nevűvé vált tudós.

Természetesen a kommunizmus bevezetése is igen szép eredményekkel járhat. A világ számos nagy tudóst köszönhet annak a ténynek, hogy nálunk erre egyszer már sor került. Megkockáztatható, hogy az egész számítógépes forradalom nem így zajlott volna le, ha Gróf Andrást 1956 telén egy derék embercsempész át nem segíti a határon.

A szintén 1956-os disszidens Feuer György életírásából pontosan kiolvasható, hogy miért érhettek el olyan szép eredményeket a hazájukat elhagyni kényszerülô magyar tudósok. Mert a szabadságba emigráltak. Nem csupán a politikaiba, hanem az emberibe. Az emigráns egymaga van. Csak magára számíthat. De az emigráns, a friss emigráns nem is viszi bölcsödébe kölykét, nem látogat elfekvôben nagymamát, nem kínlódik édes testvére házasságának rengeteg bajával. Az emigráns legalábbis a kezdeti idôkben nem jár buliba, nem találkozik hetente osztálytársaival, nem jár focizni, nincsen társasága. S nem utolsó sorban, általában nincsen családja. Mit családja?!, legtöbbször még nôje, fiúja sincs, nem kell vásárolnia, nem kell szemetet levinnie, nem kell mosogatnia, nem kell senkire fôznie, s nem kell senki fôztjét ennie. Egyáltalán: nem muszáj ennie. Az emigránsnak nincsen se kutyája, se macskája. Az emigránsnak nem kell figyelnie senkire, csak maga magára. Az emigránsnak nincsen dolga semmi más, csak a dolga. Az emigránsnak annyira nincsen semmi dolga, hogy muszáj neki napi húsz órát dolgozni. Különben megdöglik, s nemcsak az unalomtól.

Ha célt akarunk elérni tehát, akkor bizony ki kell a tehetséges magyart hazájából űzni.

Komoly motiváló tényezô lehet, ha a tehetséges magyart megfosztjuk itthoni katedrájától, mint az Békésy Györggyel történt, aki ezután annyira összeszedte magát, hogy pár évvel késôbb, 1961-ben meg is kapta az orvosi Nobel-díjat. De Bay Zoltán is háromszor tartott akadémiai székfoglalót, mert két székfoglaló között furtonfurt kizárták.

De a maradókat se kapassuk el. A Nobel-díjasok életútja azt mutatja, hogy jottányit sem fog majd ártani, ha a mégiscsak magyar egyetemre járó tehetséges magyar diákokat néha jól elagyabugyálják, az egyetem lépcsein lerugdossák, lebüdösmagyarozzák, leköpdösik. Erre megfelelô különítményekre, ideológiailag fölkészített ifjúsági szervezetekre lenne szükség. Azt gondolom, hogy itt már van is mire építeni.

Jót tesz mindenféle presszió.

Hasznos lehet a börtön is, mint azt Koestler Artúr példája mutatja.

De igen komoly motiváló tényezô a tehetséges magyarnak életére törni. Harsányi János, Klein György, Soros György mind halálra voltak ítélve, csak ôk nem voltak hajlandók meghalni éppen. De aztán meg is becsülték magukat. A bajos ember nem felejt. Megbecsül minden munkás napot az. Ha egyszer a halált megúszta, dolgozik mindhalálig serényen.

Célravezetô az is, hogy ha ôt magát, a tehetséges magyart nem is sikerül megölnünk, akkor megöljük családjának tagjait. Így történt ez Teller Ede, Lánczos Kornél vagy Eli Wiesel esetében példának okáért. Teher alatt nô a pálma, hiába.

Összefoglalom tehát, hogy mit is kell tenni a tehetséges magyarokkal ahhoz, hogy sok-sok Nobel-díjas kerüljön ki közülük: alaposan kiképezni, majd sértegetni, származásukat fölemlegetni, magyarságukat kétségbe vonni, ütlegelni, üldözni, felsôoktatásból kizárni, törvényekkel megkülönböztetni, emigrációra kényszeríteni, életükre törni, lágerbe zárni, vonatra tenni ôket, s megölni. A többit aztán már rájuk lehet bízni bízvást. Aztán ha a munkánk gyümölcsözik, és a kellôn vagyis magyarosan sarkallt tehetséges magyar sikereket ér el a világban, netán még Nobel-díjat is kap, akkor lehet majd büszkének lenni rá, emléktáblát elhelyezni szülôházán, és magunktól meghatottan hazaszállítani hamvait.

Ilyen egyszerű az egész.

Szita Szabolcs Kurt Bechermagyar túsza és a Gestapo bécsi fônökhelyettese

Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után a németek egyik felkészült, Kurt Becher SS-Obersturmbannführer vezette törzse (Wirschaftsstab) a legázolt országban nagyszabású rablóhadjáratot indított. Óriási hozammal járt, melyben a manipulált erôszak minden válfaja helyet kapott. Becher és szûk szakértôi gárdája a Weiss, Chorin, Mauthner, Kornfeld, Heinrich családot néhány hónap alatt eredményesen megzsarolta és kifosztotta.1 Az SS „kezelésébe“ óriási magyar vagyon került, ez a terrorszervezet bevételeit gyarapította. Mindez a május 17-én aláírt szerzôdések2 keretében történt, melynek részeként a család és több általa megnevezett személy – némi személypoggyásszal, és nem tonnányi arany ékszerrel, ahogy ezt róluk akkor írták – a semleges külföldre távozhatott.
A június végén külföldre szállított családtagok új életet kezdtek. Más sorsa volt a harmincegy Portugáliába érkezettnek, másként alakult kilencüknek Svájcban és mindkettôtôl eltért a Bécsben visszatartott öt túsz kezelése, története.
A Weiss-Chorin-Mauthner-Kornfeld-Heinrich családból a túszok kiemelése eredetileg arra szolgált, hogy a semleges külfödre érkezett családtagok magatartását szabályozza. Vagyis, ha bármilyen, a nemzetiszocializmust, a Führert vagy a Birodalmat hátrányosan érintô megnyilvánulásra merészkednének, a következmény az öt túszra hárul. Közülük a 27 éves Mauthner János volt az a családtag, aki elôször a német titkosrendôrség (Gestapo) bécsi helyettes fônökével, a zsidóügyekben illetékes dr. Karl Ebnerrel közvetlen kapcsolatba került.
A magyar túszokat „átvevô“ Gestapo-tiszt Bécsben közölte, hogy a fônökség „a család részérôl valakivel tárgyalni óhajt. Tekintettel arra, hogy Chorin Ferenc nagybátyám a kiállott izgalmak és testi fáradalmak után nem volt abban az állapotban, hogy ezt a tárgyalást és az esetleg ezzel járó izgalmakat vállalja, engem küldött a Gestapo bécsi székházába, a Metropol szállóba.
Míg a családtagokat vagonokban helyezték el, és ott ôrizték, én dr. Ebnerrel, a bécsi Gestapo fônökével tárgyaltam. A tárgyalás lényege az volt, hogy a család részére a Bécsben töltendô idôre könnyítéseket igyekeztem elérni. Ebner viszont arra kért, hogy a család ôrzését a magunk részérôl könnyítsük meg neki. Nem tudom, Ebner tudta-e, hogy kik vagyunk és miért vagyunk Bécsben, de elsô alkalommal a róla nyert benyomásunk meglepôen jó volt“.3
A szép bécsi villanegyedben, Hitzingben a túszok mindennapi életét a Gestapo szabályozta, ebbe tartozott a mozgási terület meghatározása. A nyilvános helyek látogatása és a társadalmi érintkezés tiltott volt, levelezni és telefonálni csak a titkosrendôrség engedélyével, cenzúrájával lehetett. A Gestapo elôírásokat szabott, ezek betartása a legtöbbször a túszokon múlott.
Ebner nem sokat törôdött a túszok ügyével, inkább titkárára, Rudolf Wagner SS-Hauptsturmführerre hagyta. Alig másfél hónap múltán a mozgékony, jó fellépésû Mauthner János egyedülálló akcióba fogott. „Augusztus végén, amikor mind több és több magyar menekült érkezett Bécsbe és én errôl barátaim útján értesültem, az a gondolat fogant meg bennem, hogy a magyar menekültek között lévô sok tisztességes és Bécsben nagyon elveszett, segélyre szoruló elem részére segélyirodát szervezek. Elôször Kartallal, a magyar fôkonzullal beszéltem errôl, majd pedig dr. Ebnerrel közöltem ezen elgondolásomat. Ekkor újból az volt a benyomásom, hogy dr. Ebner meglepôen emberségesen és jóindulatúan gondolkodik.
Nem tudom, hogy intelligens ember létére akkor már elôre látta a német összeomlást és ezért igyekezett jó pontokat gyûjteni, vagy pedig meggyôzôdésbôl vállalta azt a kockázatot, amit Bécsben akkor a faji és politikai üldözöttek támogatása jelentett. A bécsi hitközség
elnökétôl, valamint a bécsi zsidókórház igazgató fôorvosától a róla kapott információk kifogástalanok voltak. Inditóokait tovább nem kutatva - és Bécsben korlátlan hatalmát felhasználva - igyekeztem ôt célom szolgálatába állítani, amely cél minél több rendes magyar ember megmentése volt.
A magyar konzulátus két vezetôje (Dr. Kartal fôkonzul és Dr. Stephaich alkonzul4) tisztességes gondolkodású és a legkevésbé sem jobbboldali érzelmû magyarok voltak, akik ebben a munkában minden vonatkozásban támogattak. Az ô segítségükkel szerveztem meg elsô irodámat, melynek neve Magyar Királyi Fôkonzulátus Segélyhelye lett.“
A Panigl Gasse 18. alatt létesült segélyiroda (Fürsorgestelle) szükségességét a valóság hamar igazolta. Magyarországról növekvô számú menekült érkezett. A minden vagyont elvesztett, zavarodott vagy pánikba esett, sokszor csonka családok, tanácstalan és reménytelen személyek, állami alkalmazottak szervezett megsegítése, útbaigazítása vagy továbbirányítása sürgetô szükséglet volt. Mauthner segített, de mindez csak idôleges lehetett. Egyre több szélsôjobboldali elem, képviselet is megjelent Bécsben.
Gyanakvásuk, tolakodásuk, végletekig fajult gyûlöletük miatt Mauthner János és az iroda hamar éles konfliktusokba került. „Természetes, hogy a delegációnál folyt munka idôvel köztudomásúvá vált. Számtalan feljelentés futott be ellenem a Gestapóhoz, de ezeket Ebner mindig elsüllyesztette. 1945 januárjában azonban munkánk olyan német hatóság tudomására jutott, melynek módjában állt Ebnert letartóztatni. Engem ugyanakkor Znaimba internáltak. A delegáció vezetését egy azonnal a helyszínre érkezô svájci orvos vette át, akihez késôbb még egy svájci segélyerôt küldtek.“
Mauthner a fentieket már Budapesten, az 1947. június 20-i kihallgatásán, gyanusítottként mondta el a Magyar Államrendôrség Államvédelmi Osztályán. Valószínû nem tudta, hogy névtelen feljelentés érkezett ellene, így jutott egy másik, a felfejlôdô új magyar terrorszervezet markába. A Politikai Rendôrségnek (Budapest, Andrássy út 60.) címzett levelezôlap az „új idôk szellemét“ tükrözte. Az XY aláírású feljelentô utolsó mondatát idézzük: „Azért írok anonim dolgozó ember létemre, mert nem érek rá tanuskodni“. Kilétét máig homály fedi. Komoly kellemetlenséget szerzett Mauthnernek, aki a feljelentés következményeként közel másfél esztendeig tartó vizsgálatot állt ki.
Az 1944-1945. években történtekrôl Mauthner vallomása a valóságot tartalmazta. Az utókor elôtt pedig a Nemzetközi Vöröskereszt genfi archivumában a közelmúltban talált iratok megerôsítik, hogy a háttérben a Gestapo bécsi túsza átlépett minden határt, és 1944 ôszén a növekvô szükségben és veszélyben jelentôs humanitárius munkát végzett.
Mauthner korábban is kapcsolatban állt a Nemzetközi Vöröskereszttel (NVK). A március 19-i német megszállás után Budapesten a nemzetközi segélyszervezet delegátusa, Jean de Bavier segítette a Gestapo elôli menedékhez. A Duna Palota szállóba költözhetett, ahol a tekintélyes küldött személyes védelme alatt lakott.5 Bécsben a helyettes Gestapo-fônök Ebner nyújtotta szabadsággal, de az NVK növekvô befolyásával is élve bátran kezdeményezett.
A fennmaradt iratok arról tanuskodnak, hogy Mauthner nagyobb utazást is tett. Október 4-én dr. Robert Schirmerrel, az NVK Nemzetközi Bizottságának Berlin-Wannseeben dolgozó németországi delegátusával hosszabb tárgyalást folytatott.6
Schirmer Berlinbôl jegyzéket küldött az NVK genfi központjába. Részletesen taglalta, hogy megismerte a túszként Bécsben élô magyar férfi helyzetét, Ebnerrel való kapcsolatát. A Jean de Schwarzenberghez, az NVK-nak a nemzetiszocialista üldöztetésnek kitett áldozatok, elsôsorban a zsidók megsegítésével foglalkozó részlegének vezetôjéhez írt bizalmas jegyzéke szerint meggyôzôdött arról, hogy Mauthnernek olyan igazolványa van, mellyel Bécs környékén már munkatáborokban járt, és magyar deportáltakat látogatott meg. Szabadon beszélhetett a Bécsben dolgozó magyar zsidó foglyokkal, és segít az orosz elôretörés miatt magyar földrôl elmenekülteken is.
A helyzet ismeretében, a várható jövôbeni nagyobb mozgásokra utalva Mauthner János magyar menekülttáborok felállításának elôkészítését javasolta Schirmernek. Tervezete alapján ezek csak polgári személyeket fogadnának. Az NVK védelmével mûködnének abból a célból, hogy lakóik idôvel - továbbra is az NVK segítségével - Svájcban kapjanak menedéket. Schirmer utalt Mauthner korábbi szoros együttmûködésére de Bavierrel, a Magyar Vöröskereszttel, és arra, hogy - Ebner tudomásával - a zsidó menekültek befogadása, védelme ugyancsak a terv része. A további lépéseket is jelentôsnek tartotta: Mauthner telefonon jelentkezni kíván Schwarzenbergnél, és a helyetttes Gestapo-fônökkel szívesen a német-svájci határra utazna, hogy az NVK egy bizottsági tagját a tervrôl részletesen tájékoztassák.
Mauthner kijelentette, Ebner „igen jól áll“ az NVK ügyeihez. Schirmer pedig a fentiek alapján arra következtetett, talán eljött az idô, mikor az eddigiekkel szemben zsidótábor (munkatábor) vagy talán egy koncentrációs tábor a volt Ausztria területén meglátogatható lesz. A Mauthner-ügyben Schirmer az NVK központjától utasítást kért, egyben csatolta a Hans von Mauthner, Wien, XIII. Bossigasse 21 a alatti lakos által aláírt, négy lapos, pontokra és alpontokra bontott tervezetet.
Közben Mauthner segítette a talpraállásban a mauthauseni koncentrációs táborból érkezett Jünker Gézát. A 61 éves gyárigazgatót valamiképp kiváltották, (a lebonyolításra egyelôre nincs adat), de a lágeréletben legyengült állapota miatt Bécsben kórházba került. Mauthner János visszatérôen látogatta, bátorította, jó kapcsolatban állt a dr. Emil Tuchmann igazgató vezette ún. zsidókórházzal is.7 Rokonának és túsztársának, Weiss Alfonznak ugyancsak orvosi segítségre volt szüksége, mert depresszió gyötörte, rémképekkel vívódott.
A Mauthner-terv a valóságot meghaladóan nagyszabású volt. Több esélyt latolgatott; a német és a svájci határ átlépésének feltételeitôl az élelmiszer ellátásig, vonaton utaztatásig, engedélyeztetési eljárásokig szinte mindent felölelt. Az NVK felelôs vezetôi a jegyzéket és a tervezetet hamar áttekintették. Október 16-án Carl J. Burckhardt, az NVK Nemzetközi Bizottságának tagja sürgôs átiratban fordult a Bernben székelô H. Rothmundhoz, az igazságügyi és rendôri hatóság vezetôjéhez.
Tájékoztatásul megküldte Schirmer feljegyzését, és a magyar menekültáramlást „igen idôszerû problémának“ tüntette fel.8 Megjegyezte, hogy az NVK a svájci álláspont ismerete nélkül nem kíván a felvetett kérdésekkel foglalkozni, de azt is, hogy egy megbeszélés Mauthnerral és „jobb híján dr. Ebnerrel nem lenne egészen érdektelen“.
Burckhardt Mauthner javaslatainak rendôrhatósági elbírálását „különösen értékesnek“ tartotta, emiatt - tanácskozásra - vöröskeresztes munkatársat szándékozott Bernbe küldeni. Ezalatt a mozgékony Gestapo-túsz felkereste a bécsi svájci konzult. Felmutatta Schirmer levelét, és magyar állampolgárként, vöröskeresztes munkatársként mutatkozott be. Látogatásának célját a magyar menekültek svájci beutaztatása tervének ismertetésében jelölte meg.
Október 27-én Burckhardt Schirmernek válaszolt. Ebbôl inkább csak arra következtethetünk, hogy az NVK Nemzetközi Bizottsága a német táborokban sinylôdô zsidók látogatását a közvélemény elôtti presztizsjavításra kívánta felhasználni, mert már eddig is tétlenséggel, kivárással vádolta a szervezetet. Schirmer tehát - ha dr. Ebner révén lehetôsége nyílna rá - „azonnal ejtse szerét a táborok meglátogatásának (…) amennyiben ezt szükségesnek tartja“.9 A genfi vöröskeresztes központ immár semmi fontosabbat, beavatkozást vagy döntést igénylô feladatot nem látott a Mauthner - féle kezdeményezésben, az Ebner kínálta lehetôségekben.
A következô fennmaradt rövid irat november 8-án az NVK titkárságát „a Bécshez közeli zsidótáborokra hivatkozással“ arról értesíti, hogy Schirmer Genfben tartózkodik. Korábban - feltehetôleg Bécsen átutazva - dr. Karl Ebnerrel egy hosszú megbeszélés tartott, errôl szóbeli tájékoztatást fog adni. Az ügy folytatása, hogy november 20-án Schirmer már Budapesten járt, feltehetôleg a magyar kérdésekben tájékozódott.
Mauthner János november második felében is fôként a mentômunkára, utazási iratok, vízumok megszerzésére összpontosított. A berlini svájci követnek a berni belügyminisztériumhoz intézett levelébôl tudjuk, hogy a Magyarországon maradt családi rokonság kimentésére törekedett, útlevél nélkül érkezett zsidókat továbbsegített, kiemelkedô emberséget tanusított. Munkáját könnyítette, hogy jelentôs anyagiakkal rendelkezett, a források magyar állami eszközökbôl, nemzetközi zsidó segélyszervezetektôl, és az NVK-tól származtak.
Többeket - miután politikai alapállásukról ismeretet szerzett - eltanácsolt. A szélsôjobboldali jelentkezôket nem segélyezte, a fôkonzulátusra irányította. A kiszolgáltatottak, az üldözöttek pártján állt, ebbôl mind több konfliktus származott.
December 21-én - immár Berlinbôl - Schirmer arról értesítette Schwarzenberget, hogy a Hans von Mauthner kezdeményezte ügy valószínûleg lezárult. Mauthnert 14 napos bécsi látogatása alatt közelebbrôl megismerte, agilis tevékenységét szükségesnek, érvényesnek tartotta. Számos kiérkezett honfitársának a segélyirodában támogatást nyújtott, önzetlen munkájának jó visszhangja volt. Az új magyarországi rendszerrel (a totális diktatúrával - szerzô megjegyz.) szemben azonban igen ellenséges magatartást tanusított, belefoglalva a Szálasi-híveket is. Akcióját emiatt meggátolták, és „Bécsbôl eltávolították, rövidebb vagy hosszabb idôre internálták“.10
Robert Schirmer összegezése szerint Mauthner azzal is segített, hogy ôt dr. Ebnerrel összeismertette, az utóbbi pedig az ausztriai (!) zsidóügyekkel foglalkozó személyekkel, „így az NVK nagy elônyhöz jutott“. Mauthner többet már nem tehet, Ebner pedig „mohón kívánja, hogy a genfi bizottság karitatív munkáját a legjobb lelkismerettel támogathassa“.
Mauthner János kalandos története 1945 februárjában bécsi visszatéréssel folytatódott. Mozgástilalomban élt, senkivel sem szabadott érintkeznie. (Ebnert és titkárát többé nem látta.) A Gestapo-elôírásokat persze megszegte. Március végén Kurt Becher egyik beosztottjától megtudta, hogy a kiürítési terv szerint a Weiss-Chorin-Mauthner-Kornfeld-Heinrich családtól elszakított magyar túszokat Bécsbôl rövidesen a Birodalom belsejébe szállítják. A rokonokkal történt megbeszélés után szökésre szánta el magát.
„Magammal vittem az ugyancsak túszként háziôrizetben tartózkodó Max Otting barátomat és annak feleségét. Otting unokaöccse volt annak a Stauffenbergnek, aki 1944. július 20-án a Hitler elleni merényletet követte el. Vöröskeresztes iratokat állítottam ki részükre és legkevésbé sem veszélytelen társaságukban autón Svájcba szöktünk át.“11
Mauthner 1946 húsvétjáig Svájcban élt. Kapcsolatait erôsítette, de a magyarországi nagy történelmi átalakulás, a demokratizálás is erôsen foglakoztatta. Az elsô alkalommal, mikor polgári személyek az ausztriai katonai zónákon átutazási engedélyt kaptak, hazatért. Nagyiparos családja szempontjából igen kedvezôtlen idôpontban érkezett. Azért is, mert immár nemkívánatosnak számított. Valójában maga sem fogta fel, hogy a „nagytôke és a mögé bújt reakció“ elleni politikai és gazdasági harc fokozása, a nagypolgári családok tönkretétele már mindennapi valóság volt.
A hadjáratnak nevezhetô támadássorban a Szabad Nép és a Népszava éppúgy résztvett, ahogy az Ítélet c. lap. Utóbbi 1946 végén három számban folytatólag, ellenséges és hamis beállításban közölte „az elsô hiteles adatokat a csepeli Weiss, Chorin, Kornfeld-családok és a Gestapo nagy üzletérôl“. Mindez közrejátszhatott abban, hogy Mauthner Jánost a Sigg Aluminium RT-nél állásából kidobták, és feljelentésre meghurcolták.
1947 nyarán - az államvédelmi osztályon folyt rendôrségi eljáráskor - Mauthner svájci hírekbôl úgy tudta, hogy 1944 végén Ebnert is letartóztatták. Bécsújhelyre (Wiener Neustadt) szállították, „ott állítólag hadbírósági ítélet alapján agyonlôtték“. Halálhírét elfogadta, mert Ebner 1945 májusa óta sem az NVK-nál, sem Mauthnernál nem jelentkezett. A volt túsz arra gondolt, hogy igazolása okán bizonyára kapott volna megkeresést, a gestapós bizonyára nyilatkozatára szorult múltja bizottsági megítéléséhez.
Az adatok arra mutatnak, hogy a titkosrendôrség helyettes fônökét a bécsi Gestapo élén történt személyi változáskor, dr. Rudolf Mildner SS-Standartenführer 1945 januári kinevezésével összefüggésben „kikapcsolták“. Az új fônök Ernst Kaltenbrunner SS-Obergruppenführernek, a Birodalmi Biztonsági Fôhivatal fônökének bizalmát bírta, a gyanús ügyekben haladéktalanul intézkedett.
Ebner defetizmusért SS-bíróság elé került. Márciusban halálra ítélték, de életben maradt. A bécsi Gestapo volt szürke eminenciása az SS birodalmi vezéréhez, Heinrich Himmlerhez intézett kegyelmi kérvényében kiemelte, hogy a Német Birodalom leginkább elzsidósodott nagyvárosában a zsidókérdés megoldásán, a „világnézeti ellenfelek“ legyôzésén kifogástalanul, kompromisszumok nélkül dolgozott. Hivatalvezetése alatt Bécs zsidómentessé vált, munkája révén kereken egy milliárd anyagi érték került a birodalmi kasszába.12 Ezek a tények inkább megfeleltek a valóságnak, mint az újkeletû együttmûködés.
Mindebbôl kiviláglik, hogy az Ebner-Mauthner viszony esetében nem a humánum lángolt fel. A tények birtokában nem a kiszolgáltatott menekültek, üldözöttek megsegítése növelésének valós igényével, hanem az SS, az SD és a Gestapo magasabb köreiben megjelent túlélési stratégia egyik elemével találkozunk. Ebner is (mint legmagasabb elöljárója, az SS élén álló Heinrich Himmler) „a késôbbi idôkre“, a „viszontbiztosításra“, gyakorlatilag arra a mentôövre összpontosított, melyet az újkeletû humanitárius gesztusai révén kívánt a derekára erôsíteni.
A mérleg készítésénél számítása bevált. 1947-ben népbírósági eljárás alatt állt, errôl a Magyarországon akkor már meghurcolt Mauthnernek nem volt ismerete.13 Vélhetôen korábban elmondhatta neki, (talán nem?), de tény, hogy a Gestapo-fônökhelyettese hivatali mûködése alatt céltudatosan, a jövôre gondolva megsegített néhány hurokba szorult személyt. Közöttük Hans Moser színészt, aki zsidó felesége miatt került komoly bajba. A népbíróság elôtt a Moser házaspár a volt gestapós mellett tanuskodott.
Ez a kiállás és az SS-bíróság korábbi halálos ítélete sokat nyomott a mérlegen. Elegendô volt arra, hogy 1947-ben dr. Karl Ebner elkerülte az akasztófát.

1 A Chorin család sorsáról Strasserné Chorin Daisy - Bán D. András: Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig. Osiris, 1999. 36. o. A Chorinok mûködésérôl Szita Szabolcs: A GYOSZ kiépítése és tevékenysége 1902-tôl 1948-ig. MGYOSZ-könyvek, 1997.
2 Szövegüket közli Karsai Elek–Szinai Miklós: A Weiss Manfréd vagyon német kézre kerülésének története. Századok, 1961. 4-5.sz. 600-719. o.
3 Magyar Államrendôrség Államvédelmi Osztály, Népügyészi Kirendeltség 3378/1947. ÁVO Nü.sz. 1947. június 21. 3. o. Belügyminisztérium Irattára, 1980. (Az irat jelenleg lappang.) Valamennyi Mauthner idézet forrása. Az adatokat Baczoni Gábor szíves kollégális együttmûködése révén közlöm, elôször a Gestapo Magyarországon c. monográfiában (Korona Kiadó, 2002.) publikáltam.

4 Stephaich Pál 1943 decemberétôl, Kartal Jenô minisztériumi osztályvezetô 1944. március 19. után a berlini magyar követség alá tartozó bécsi magyar fôkonzulátuson dolgozott.
5 De Baviert az NVK Friedrich Bornnal váltotta fel Budapesten. Born május 9-én érkezett, elôdje pedig egy héttel késôbb utazott el Svájcba. Leváltása indokolatlan és káros volt, a magyar zsidók sorsa miatti aggodalmát Genfben elutasítással és teljes elégedetlenséggel fogadták.

6 NVK gennfi archivuma, G 59/2/155 - 10.01.
7 Jünker és Bauer Ernô gyárigazgató 1944. október 12-i kiszabadulásáról Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában MAZSÖK kiadása, Budapest, 2000. 69. o.

8 NVK genfi archivuma, G 59/5-132.
9 Ugyanott. G 59/2/13.
10 Ugyanott. G 59/2/155-10.01. Internálása december 10-15. között történhetett.

11 Graf von Claus Schenk Stauffenberg ezredes, törzsfônök (1907-1944): 1944. július 20-án kiemelkedô bátorsággal sikertelen merényletet követett el Hitler ellen. Aznap elfogták és kivégezték.

12 Wolfgang Neugebauer: Der NS-Terrorapparat. I.n. NS-Herrschaft in Österreich. Ein Handbuch. Wien, 2000. 731. o.
13 Ebner népbírósági perének anyaga Bécsben Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes (DÖW) 8919. sz. alatt.

Dr. Minya Klára Sorsok és kalandok

– A szokásostól eltérô életutad volt, ezért kérlek, mesélj róla!
– Nagyon szívesen, de kérlek, ne közöld a nevemet! Mivel más dolog az életfilozófia, ami engem vezetett életutamon, és más dolog a vallás. És én nem szeretném megbotránkoztatni a vallásos embereket, hát ezért…
– Rendben. Mutatsd be a szüleidet, mert ôk sem voltak mindennapi emberek!
– Mindketten zsidó családból származtak. Apai nagyapám, T. Izidor kereskedô volt. Apám, T. Tivadar a felvidéki Homonnán született, a nyolcadik gyerekként. Kilencen voltak testvérek, de abból egy meghalt még gyerekkorában diftériában. Egy másik testvére tizenéves korában halt meg, így heten lettek nagykorúak.
Édesapám tanár lett. Természetrajz, vegytan szakos, most úgy mondanák: biológia, kémia szakos. Polgári iskolában tanított, pedig nem a pedagógiai fôiskolát végezte el, hanem a Pázmány Péter Egyetemet. Tehát gimnáziumi tanár volt, csak éppen nem volt középiskolában hely, amikor leszerelt, és ideiglenes megoldásként lett polgári iskolai tanár, aztán meghagyták ebben. Egy rövid idôre volt üresedés a Szent István Gimnáziumban, és odakerült tanárnak, de ez a kommün alatt volt. A kommün után pedig minden kommün alatti kinevezést megsemmisítettek, és visszatették a polgári iskolába, polgári iskolai státuszba. 1940-ben kényszer-nyugdíjazták a zsidótörvény miatt. 1945-ben rehabilitálták, és gimnáziumi tanári státuszba tették. Azt mondták neki, hogy válasszon Pesten egy gimnáziumot, de ô azt mondta, hogy már csak három éve van nyugdíjig, és ô már úgy megszokta Erzsébetet, hogy most már ezt a három évet ott töltené. 1948-ban nyugdíjba ment gimnáziumi tanári státuszból, aminek az az érdekessége, hogy bekerült az ötödik fizetési osztályba, ami már méltóságos címmel járt. Egyébként késôbbi apósommal – aki árvaszéki ülnök volt – egyidôsek voltak, és egyszerre mentek nyugdíjba. Késôbb azon nevettek, hogy mikor átkerültek az ötödik fizetési osztályba, akkor három nap múlva megszüntették a címeket. Így aztán három napig voltak méltóságos urak.
Anyai nagyapám, B. Ignác fehérnemû készítô iparos volt, Mohácsról származott. Egy élô testvére volt, Ernô nagybátyám, a bátyja. Édesanyám Pesten született,
hárman voltak testvérek. Anyám volt a legkisebb. A legidôsebb testvére még gyerekkorában, májdaganatban halt meg. Édesanyám vitte tovább az édesapja szakmáját, ô is fehérnemû készítô lett.
Testvérem nem született, illetve csak egy féltestvérem Homonnán, aki apám törvénytelen gyereke volt. Nekem nem volt vele semmilyen kapcsolatom.
Érdekes módon a szüleim mint spiritiszta zsidók, Krisztus-hívôk voltak. Volt Magyarországon a Krisztus-hívô zsidóknak egy egyesülete, aminek ôk nem voltak a tagjai, de ettôl függetlenül ebben hittek. De szó sem volt róla, hogy kitérjenek az izraelita vallásukból emiatt.
– Hogyan ismerkedtek meg a szüleid?
– Véletlenül. A kommün miatt el akarták venni a nagyapám lakását, és ezért sürgôsen meg kellett esküdniük, hogy beköltözhessenek, mert ez egy viszonylag nagy lakás volt. Csak az esküvô után derült ki, hogy mindketten spiritiszták. Anyámat a fogorvosa, dr. Reimnitz Miksa vitte be ebbe a mozgalomba. Apám pedig még legénykorában Homonnára járatta az Égi Világosság címû spiritiszta folyóiratot, amit egy öreg zsidó doktorbácsi, Grün Adolf szerkesztett.
Ezt a szervezetet Szeretetotthon Egyesületnek nevezték, és Bodnár László tanító a feleségével, Bodnár Lászlóné, született Osvát Edittel, – a Nyugat-os Osvát Ernô testvérével – vezette. Az elméleti spiritizmus talaján álltak, vagyis a karma és a reinkarnáció tanában hittek, és az egyesület célja az egyén erkölcsi fejlôdése, fejlesztése volt. Nem véletlen ezek után, hogy a háború alatt zsidó családok mentését szervezték. Mi is – részben – nekik köszönhetjük, hogy életben maradtunk.
– Édesapád részt vett az elsô világháborúban?
– Végigharcolta az elsô világháborút. Megsebesült Szerbiában már 1914-ben, és emiatt megbénult a bal karja. Aztán lassan-lassan visszahozták a mozgásképességét, de akkor már frontszolgálatra nem volt alkalmas. Így pályaudvar-parancsnoknak osztották be Zborovba, Zlocsovba, Dunajovba, majd Tarnopolba. A sebesülése és annak a körülményei olyanok voltak, hogy 1917-ben megkapta a harmad osztályú katonai érdemkeresztet a hadi ékítménnyel és a kardokkal.
A szüleim 1944-ben kitértek evangélikusnak. Én nem. Engem a liberálkatolikus egyházban kereszteltek meg, de ahhoz nem kellett az elôzô vallást otthagyni. Ettôl liberális.
– Mutattál nekem egyszer egy fényképet, amit édesapád csinált az elsô világháború alatt IV. Károlyról és kísérôirôl. Milyen körülmények között készült ez a fénykép?
– Annyit tudok csak, hogy IV. Károly a legmagasabb törzskarával megállt, és megebédelt azon a pályaudvaron, ahol apám parancsnok volt. Apám pedig az ebéd után megkérte, hogy csinálhasson róluk képet, ahogyan az asztalnál ülnek. Azt nem tudom, hogy ez pontosan melyik pályaudvar.
– Te mikor születtél?
– 1920-ban Budapesten. Izraelita vallású voltam, zsidó iskolába is jártam elemibe, a Wesselényi utca 44-be. Utána a Madách Imre Gimnáziumba kerültem, ahol 1939-ben érettségiztem. Ezt követôen egy darabig géplakatos, aztán autószerelô gyakornok voltam. Végül apám egyik nôvére miatt lettem szûcs inas és segéd. Ôk ugyanis ekkor már Párizsban éltek, és szûcsök voltak. Én elkezdtem tanulni a szakmát és a nyelvet, hogy kimenjek utánuk – ott akartam egyetemre járni –, de a háború közbeszólt.
– Hogyan gyakoroltátok otthon a hiteteket?
– A harmincas évek végéig apám minden reggel imádkozott imaköpenyben, föltéve a tefilint a karjára meg a homlokára. Ô tartotta a családban a szédert. Anyám péntek esténként gyertyát gyújtott. Csak nem voltunk szigorúan kóserek – még nem szigorúan sem! –, mert megettük a disznót. A szüleim valójában a német megszállás után, 1944 végén keresztelkedtek ki, mert azt gondolták, hogy ez valamit segíthet a túlélésben. Én – amikor már egyetemista voltam – úgy gondoltam, hogy a filozófiai elképzeléseim egyik tételes valláshoz sem kötôdnek, és legbecsületesebb az volna, ha felekezeten kívüli lennék. Így elhagytam az izraelita felekezetet, és nem léptem be sehova. Maradtam Isten hívô felekezeten kívüli.
– A liberálkatolikus egyházban mikor kereszteltek meg?
– Még 1941-ben, de az nem elismert, és nem bevett felekezet, úgyhogy errôl nem is beszéltem. Édesanyám unokatestvére vitt be a teozófiai mozgalomba 1941-ben, és ott egy angol püspök – Woodnak hívták – keresztelt meg. És még abban az évben egy holland püspök meg is bérmált.
– Mi történt a családoddal a második világháború alatt?
– Édasapámat 1940-ben behívták – akkor már rangja szerint – fôhadnagyként, de leszerelték. Én 1942-ben bevonultam munkaszolgálatra Galántára, és huszonnyolc hónapig szolgáltam. Ott kaptam újonckiképzést, aztán fél évig Örkény mellett szolgáltam a táborban, majd visszakerültem Galántára. Onnan átköltöztünk Vácra, ahol az eredeti századomhoz kerültem, és a honvéd mûszaki században dolgoztam. Az egész század megkapta a svájci védlevelet a Szálasi puccs után, és fölkerültünk Pestre. De a védlevél ellenére a századot deportálták. Ezt én már nem vártam meg, hanem megszöktem.
– Elôre lehetett tudni, hogy deportálni fognak benneteket?
– Inkább csak megsejtettük, vagy voltak halvány célzások arra, hogy mi lesz, mert a nyilasok nem fogadták el a svájci védlevelet.
Innen egyedül szöktem meg. Az Elektromos Mûvek Váci úti telepén kellett szenet lapátolni, de megtudtam, hol van anyám, és leléptem, hogy megkeressem. Közben elkaptak a nyilasok, de hadd ne mondjam el, hogy milyen kínkeservvel tudtam tôlük megszökni, és kihoztam magammal még három embert!
– Mi lett a volt századod tagjaival?
– Legtöbbjük elpusztult, mivel valamelyik táborba vitték ôket. Volt, akit még Kôszegen meggyilkoltak, volt, aki eljutott Mauthausenbe. Kevesen jöttek vissza.
Miután anyámat a zsidótanács berendelte egy SS-nek dolgozó varrodába, ôt kerestem meg. Volt itt egy SS „színtársulat”, amelyik nem gyilkolással, hanem anyagi dolgokkal foglalkozott. Ennek a vezetôje egy Kurt Becher nevû SS alezredes volt, aki már akkor a saját alibijén dolgozott. Ezek vették meg a Weiss Manfréd gyárat. És azok a zsidók, akik oda menekültek hozzájuk, azokat nem bántotta, hanem védelmet adott nekik. Sôt, géppisztollyal zavarták el a nyilasokat, akik el akarták vinni a védelmük alatt álló zsidókat. Eléggé ellentmondásos a kép, mert Lévai Jenô könyvében az SS fehér bárányának leírt Kurt Becher valóban megmentett egy csomó zsidót. Hogy milyen elôélete volt, arról mi nem tudtunk, és nem is érdekelt minket. Az volt a fontos, hogy védelmet adott.
Anyámék a Falk Miksa, akkor Juhász Andor utca 4-ben laktak. Csupa olyanokkal, akik az SS-nek dolgoztak, és én oda szöktem. Amikor odaértem, már sötét volt. Bementem a házmesterlakásba, ahol egy SS katona ült. Elsô pillanatban megijedtem, de aztán gondoltam magamban, hát megmondom, ki vagyok, mi vagyok, és miért vagyok itt! Németül elmondtam, hogy hívnak, és hogy a szüleimet keresem. Azt mondta:
– Beszéljen magyarul, mert kétségbeejtô a német kiejtése! – Baranyai sváb volt. – Menjen föl, de tudja, hogy dolgozni köll?!
– El vagyok rá készülve – mondtam. – Gondoltam, hogy ingyen nincs vacsora.
– Akkor menjen föl, és érezze jól magát. Itt biztonságban van. – Még ezt is hozzá tette!
Tény az, hogy amíg ott voltunk, nem volt bántódásunk! Nekem mindennap ki kellett járnom a Duna- partra. AVigadó környékén volt egy kikötô, oda jöttek az uszályok. Azokat raktuk tele azzal, amit a Weiss Manfréd villából és gyárból a SS-ek elszállítottak. Aztán lassan jött Budapest bekerítése, de mielôtt ez megtörtént volna, anyám megszökött a varrodából. Tudtuk, hogy hova megy. Siklósi Ferenc barátom és a felesége – legyen áldva az emlékük – a Róbert Károly körút 90-ben laktak, és anyám oda ment. Ránk is várt egy hely, Ferjánc Andor barátomnál. Apám félt, hogy anyu miatt bajunk eshet, és nem tudta, hogyan szökjünk meg. Így én terveztem meg a szökést. Este egy pékmûhelyben voltunk, ahol mézespuszedliket csináltak a németeknek. Onnan léptünk meg. Mivel az életveszély fönnállt, azt mondtam apámnak:
– Legalább egyikünk maradjon meg anyukának! Ha engem elfognak, észre se vedd, és menj tovább! Ha te lebuksz, hátra sem fogok fordulni.
December 11-én szöktünk meg, és január 11-én értek oda az oroszok.
Valójában Bodnár László és felesége – a Szeretet Otthon vezetôi – szervezték meg vagy 150-200 zsidó mentését. Általuk kerültünk a Siklósi és a Ferjánc családokhoz. Zimmer Ágoston és fiai – akik szintén tagjai voltak ennek a szervezetnek – bújtattak nagyon sok zsidót. Zimmer Ágoston egyik fia falból még a Volksbundba is belépett, hogy mentse a zsidókat. Ezért a háború után elrendelték az egész család kitelepítését. Ekkor összefogtak azok a zsidók, akiket megmentettek, és elmentek a rendôrségre. Az ô közbenjárásukra már a vagonból hozták ki a Zimmer családot.
Ferjáncék villájában egy Grúber nevû sváb volt a házmester. A villában ott volt rajtunk kívül Ferjánc Bandi a feleségével, Bözsivel és az akkor három éves kislányuk, továbbá egy Baliga nevû székely menekült. A házmester elkottyantotta a szomszédnak, hogy itt zsidók bújkálnak. Az volt a szerencsénk, hogy a szomszéd – akirôl kiderült, hogy illegális kommunista volt –, azt mondta neki:
– Ide figyeljen, Ádám! Hogy igaz vagy nem, azt én nem tudom. De ha igaz!? Itt van mögöttünk a Rákosrendezô pályaudvar. A pályaudvar túlsó oldalán már oroszok vannak. Ha ezek Moszkvától idáig elértek, a sineken is át fognak jönni! Na már most, ha ezeknek valami bajuk lesz, akkor úgy gondolja meg, Ádám, hogy magának nem marad a nyakán a feje!
Erre a házmester megijedt, és befogta a száját.
– Mi lett azokkal a zsidókkal, akik az SS-eknek segítettek?
– Azoknak semmi bajuk nem lett! Sôt, hihetetlen mennyiségû értéket osztott ki köztük Kurt Becher.
– Ha jól értem, nemcsak megmentette, hanem „meg is kente” ezeket a zsidókat, hogy ne legyen baja a háború után.
– Valószínûleg! Mert én nem voltam azok között, és ezt már csak hallomásból tudom. Volt, aki kinn is maradt! Mert úgy látta jobbnak, ha külföldön él. A nyugati megszállás alatt.
– Mi történt az oroszok bejövetele után?
– Rögtön elvittek hadifogságba az elsô napon! Az volt a szerencsém, hogy öt héten keresztül nem dohányoztam. Kértem cigarettát az oroszoktól. Benyúlt az egyik a zsebébe, kivett egy marék mahorkát, a kezembe nyomta. Aztán elôvette a másik zsebébôl a Pravdát, letépett egy darab papírt, tessék. Az elsô cigarettától rosszul lettem. Ez volt a szerencsém, mert erre elengedtek, hogy betegre nincs szükség. De a házigazdámat, Ferjánc Bandit is elvitték. Májusban került haza Jászberénybôl. Ott az oroszoktól átvette ôt a magyar honvédség – mert erdélyi, és a román rendfokozatnak megfelelô rendfokozattal, szakaszvezetôként igazolták –, aztán hazaengedték. Ô vállalta, hogy átáll a magyar honvédségbe, ezért nem vitték el az oroszok. Ez volt a szerencséje, megmaradt. A felesége és a kislánya is megmaradtak.
– Miután elengedtek, mit csináltatok?
– Január 11-én kerültem fogságba apámmal együtt, de ôt is elengedték az életkora miatt. Átvittek minket Zuglóba, és amikor elengedtek, visszamentem Angyalföldre Ferjáncékhoz. 18-án a nyakamba vettem a várost, hogy megnézzem a lakásunkat az Erzsébet körúton, de csak január vége felé költöztünk vissza.
– Nem kaptak el még egyszer az oroszok?
– Még kétszer. Elkaptak az utcán, és beirányítottak egy házba, ahol az udvaron kellett várakozni. A kapu elôtt ôr volt, én meg fölmentem az elsô emeletre. Aztán jöttek értük, kivonult az egész társaság, én meg vártam még egy órát, és aztán kisétáltam.
Az utolsó szökésem úgy volt, hogy itt kaptak el a körúton, és egy kiégett helyi-ségbe tereltek be. Amikor együtt volt vagy száz ember, akkor sorba állítottak minket, és irány! Amikor a Dob utcán mentünk a Rottenbiller utca felé, valaki kiszaladt a sorból. Kísérônek egy orosz katona volt elöl, egy hátul. Az elöl lévô katona ordított egyet, de a szökevény nem állt meg. Akkor az orosz lôtt egyet a levegôbe, amire a szökevény visszajött. A következô utcasarkon öten léptek meg. Ezeknek sikerült is! Akkor összeveszett a két katona. Elôször csak szidták egymást, utána puskatussal egymásnak estek, elkezdték egymást püfölni, és akkor pssszt! Szétspriccelt az egész társaság! Én bementem az Izabella utca 25-be, és meglapultam az elsô emeleten a lépcsôházban. Ott voltam egy óra hosszat. Mikor kinéztem, már nem volt ott senki! Akkor fogtam magam, és hazajöttem az Erzsébet körútra. Hozzá kell tennem, hogy akkor még nem tudtam, hogy ez a ház ahhoz a területhez tartozik, ahol aztán jóval késôbb körzeti orvos lettem.
Eredetileg orvos akartam lenni, és a háború után anyám azt mondta, hogy vállalja a tanulásom anyagi terheit. Mivel azonban Pesten még nem indult meg az egyetem, elutaztam Szegedre. Ez maga is kalandos út volt, hiszen ekkor Szeged még zárt város volt.
A pályaudvar rendôrparancsnokának elmondtam, azért jöttem ide, hogy egyetemre járjak. Szerencsére volt egy cím, ahol vártak. A parancsnok telefonált valakinek. Ez Komócsin Illés ôrnagy volt, a politikai rendôrség parancsnoka. Az ô engedé-lyével aztán egy héten belül beiratkoztam az egyetemre, és nála jelentkeztem az indexemmel. Ha nem így teszek, kitoloncoltak vagy behívattak volna határôrnek.
Igenám, de orvosi egyetemen egyetlen szabad hely sem volt! Kénytelen voltam bölcsésznek beiratkozni természetrajz-földrajz szakra. Májusban aztán megnyílt Pesten az egyetem, és sokan följöttek. Akkor átiratkoztam orvosira. Az elsô évet két hónap alatt végeztem el. Másodiktól már Budapesten tanultam, és itt is fejeztem be az orvosi tanulmányaimat.
Még 1937-ben tanultam meg és kezdtem el repülni, mivel mindig érdekelt a repülés. Elôször vitorláztam, aztán elvégeztem a motoros tanfolyamot 1949-ben Algyôn. Végzésem után katonaorvos lettem, mert akkor csak náluk lehetett repülni. Én voltam az egyetlen katonaorvos, aki egyben repülôgépvezetô is voltam.
A légierôknél különbözô helyeken szolgáltam 1956-ig, amikor is nem írtam alá a tiszti nyilatkozatot, mert nem értettem vele egyet. Árulásnak tartottam volna, ha aláírom. Ezért 1956. november 19-én leszereltek. Akkor elmentem körzeti orvosnak, mert Budapestrôl nagyon sok orvos disszidált. Az egyik ismerôsünk a fôvárosban az egészségügyi fôosztályon dolgozott, és ô talált nekem helyet. Elôször a XIII. kerületben a Sziget utcában lettem körzeti orvos, majd késôbb a VII. kerületben.
– Nyugdíjazásodig ott voltál?
– Közben kikért a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium. Én szerveztem meg ugyanis a Légügyi Fôigazgatóságon a repülés-egészségügyi osztályt, és odakerültem osztályvezetô helyettesnek. Majd átszervezték az egészet a MALÉV-hez, ahol osztályvezetô lettem, de visszakértem magam a körzetbe. 1973-tól a körzeti munkám mellett fômunkatársként fôosztályvezetôje voltam a Mezôgazdasági és Élelmezési Minisztérium Repülôgépes Szolgálatának. A szolgálat fôpilótájának kérésére megterveztem ott az egészségügyi szolgálatot. A repülést a klubomban folytattam, és oktattam is.
Egyetemen is oktattam: volt egy speciál kollégiumom a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú Élettani Intézetében, ahol a Repülés élettanának és kórtanának alapjai címmel tanítottam a tárgyamat.
1985. január 1-tôl a körzetbôl mentem nyugdíjba, de a Repülôgépes Szolgálatot 1989 októberéig csináltam. Akkor megszûnt a Szolgálat, és a társadalombiztosításhoz kerültem. Ezt a munkát 1992-ig végeztem.
– Családod van?
– Bár a harmadik házasságomban élek, de gyerekem nincs. 1951-ben az elsô feleségemtôl barátságban elváltam másfél év után. A szüleim még ekkor is jártak az úgynevezett Szeretet Szövetségbe a Sörház
utcába. A háború után ez lett a neve a korábbi Szeretetotthon Egysületnek. Ott ismertem meg a második feleségemet, aki 1990-ig élt. Harmadik feleségemmel 1991. februárjában házasodtam össze. Az ô két fia és két unokája pótolja nekem az apaság és a nagyapaság érzését is.

Dr. Feldmájer Péter: Mentegessük-e a zsidó tanács tagjait ?

Dr. Feldmájer Péter
MAZSIHISZ elnöke

Már nagyon régen foglalkoztatott az 1944-es zsidó tanács működése, és az, hogy kik és milyen tevékenységet folytattak ott? Mi vett rá zsidó embereket arra, hogy a gyilkosok szolgálatába szegődjenek, segítsenek egy egész népet kiirtani ?

Prof. Scheiber Sándor írt erről egyszer, véleménye egyértelműen elítélő volt. Scheiber igazgató úr álláspontja általában irányadó volt számomra, és véleménye egybeesett édesapáméval, aki ugyancsak lesújtóan nyilatkozott a zsidó tanács tagjairól: árulónak tartotta őket.

Persze, akik átélték a borzalmakat, azok szubjektív véleményt mondanak, lehet, hogy a későbbi kutatók, az eseményeket véleményezők, máshogy, árnyaltabban látják az eseményeket.

Sorsom aztán úgy hozta, hogy most is a MAZSIHISZ elnökeként, Stern Samu székében ülök, szimbolikus és fizikai értelemben egyaránt, mert a Síp utcai szobámban ugyanazok a bútorok állnak, mint a régi időkben…

Sokat gondolkodok Stern Samuról, a vezetők felelősségéről, és arról, mi vette rá elő-deimet, hogy a németek bevonulása után együttműködjenek velük, kiszolgálják őket.

Stern Samu ezzel kapcsolatos mentegetőzése nem igazán elfogadható, utólagos önigazolás, amely szemben áll a valósággal. (Saját társadalmi környezetének rabja volt, ezért is mutat gondolatmenete meglepő hasonlatosságot Horthyéval, aki arról írt: miért nem távozott posztjáról, amikor a németek megszállták Magyarországot.)

A zsidó tanács tagjai a gyilkos gépezet részeivé váltak, és nagymértékben elősegítették, hogy az emberek a gyilkosok valódi céljainak ismerete nélkül menjenek a gettóba és a halálba. Döntő szerepük volt abban, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb része fegyelmezetten tett eleget a hatósági intézkedéseknek.

Utólag könnyű védekezni azzal, hogy ténykedésük az időnyerést szolgálta, a taktikázást, a pánik elkerülését. Mert pontosan tudták, hogy a gettóba hurcoltakra a halál vár, és ennél bármilyen pánik jobb lett volna.

Vajon kinek akartak időt nyerni, kinek a javára taktikáztak? Az egész magyarországi zsidóság javára, vagy csak a budapesti zsidóság javára, esetleg saját családjuk javára, és csak a maguk életét és vagyonát mentették?

A tények azt mutatják, ezek az emberek nem hihették azt, hogy meg tudják akadályozni a tömeggyilkosságokat. Tudták, mi lett a lengyelországi és a szlovákiai zsidók sorsa, tudták, hogy a szállítmányok végcélja Auschwitz, és mégsem mondták meg az embereknek.

A zsidó tanácsnak döntő szerepe volt abban, hogy a magyar zsidók nem ismerték fel a veszélyt. Igy hitték, semmi különös nem történt, a zsidóellenes törvények, intézkedések nem sokban fognak különbözni a korábbi évektől.

Az 1920-as évektől sorra születtek a zsidóellenes intézkedések, ezek hol szigorúbbak, hol enyhébbek voltak, a munkaszolgálattal kapcsolatos bestiális gyilkosságok, az „idegen állampolgárok”-ok deportálása sok ezer ember meggyilkolását jelentette, de nem merült fel, hogy itt cél már magyar zsidóság teljes kiirtása.

A zsidóságnak Magyarországon hosszú idő óta saját önkormányzata volt, és a vezető tisztségviselőket választás útján bízták meg.

A neológ hitközségek vezetőségét, elnökét, az országos vezetést szabályos választási küzdelem során választották ki, amely persze nem nélkülözte az ilyenkor szokásos cselszövéseket. Az ortodox hitközségeket a rabbi vezette, de ő is a közösség akaratából került a tisztségébe.

A magyarországi zsidóság szervezeti rendszere sokat fejlődött a 20. század eleje óta, de egy alapvetően konstans tényező nem változott, és ez a hitközség volt. A hitközség adott biztosítékot az embereknek a közösségi létre, és ez védte meg őket a külvilággal szemben. A hitközségre minden zsidó ember számíthatott; ha valami baja volt, oda mehetett, ha hitét kívánta gyakorolni, ha nem volt mit ennie, ha lelki bajai voltak. A hitközség képes volt megvédeni, ha a helyzete úgy hozta, természetesen ez mindig a konkrétumoktól kortól függött. A zsidó ember társadalmi létét is a hitközség legitimálta, részben még a Horthy rendszer idején is, hiszen azt elfogadta a környező társadalom, hogy valaki nem keresztény, hanem pl. zsidó, de azt már nehezen, hogy nem tartozik egyik valláshoz sem.

Az évszázados zsidó közösségi tapasztalat úgy tekintett a hitközségre, mint az állandóságra a változó, viharos világban. Korábban is voltak zsidóüldözések, pogromok, gyilkosságok, támadások, de ezek hozzátartoztak a zsidó léthez. A zsidó vezetők igyekeztek védelmet nyújtani az embereknek, politikai és fizikai értelemben egyaránt. Rendszerek, királyok, kormányok, miniszterek, különítményesek jöttek és mentek, de a hitközség – maradt.

1944 tavaszán azok, akik vállalták, hogy részt vesznek a zsidó tanács munkájában, nem kevesebbet tettek, mint azt, hogy le-gitimálták a zsidó tömegek előtt az új kormányt, az új rendszert.

Az, hogy Stern Samu vezette a központi tanácsot, és mások a korábban megválasztott zsidó vezetők közül beléptek a zsidó tanácsba, azt jelentette a zsidó embereknek, hogy nem történt semmi alapvető változás, éppen egy másik kormány van hatalmon, a németek megszállták az országot, de majdcsak lesz valahogy, túl lehet élni ezt is, mint ahogy a régebbi nehéz időket. A zsidó vezetés ugyanis nem változott meg, más lett az elnevezésük, de ugyanazok a személyek ültek ugyanazokban a székekben.(Ez persze egyezett a németek akaratával, hiszen ők pontosan tudták, milyen szimbolikus jelentősége van annak, hogy a zsidó vezetők személye ne változzon. Heydrich 1939. szeptember 21-én kelt levelében, amit a Lengyelországban bevetett rohamcsapatok vezetőinek írt, hangsúlyozta, hogy a zsidó tanácsot az adott hitközség befolyásos személyiségeiből és rabbijaiból kell összeállítani. Azt hiszem, mindenki előtt ismert a birkákat a vágóhídra vezető csengős kos szisztémája…)

A magyarországi gyülekezetek lelki vezetőinek, a rabbiknak volt annyi erkölcsi bátorsága és bölcsessége, hogy nem vállaltak semmiféle szerepet a központi zsidó tanácsban, hiába hívták fel őket a részvételre. (Csak májusban találtak egy rabbit, aki hajlandó volt e dicstelen szerepre. Ez az illető Bosnyák Zoltán főantiszemita egyik ismerőse volt Szigetvárról; nem akarom a nevét megörökíteni…)

Ez az igazi és megbocsáthatatlan bűne Stern Samunak és többi vezető társának. Stern Samu bűne azért is rendkívüli súlyú, mert mint az Országos Iroda és a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, magyar királyi udvari tanácsos volt, és ő állította össze a zsidó tanács névsorát, példát mutatva a vidéki zsidó hitközségek vezetőinek – akik közül igen sokan vállalták a helyi zsidó tanács vezetését –, és hasonló szerepet játszottak, mint Kahan-Frankl Samu, az ortodox hitközség részéről.

Az biztos, ha megtagadják az együttműködést a magyar és német hatóságokkal, akkor gyors halál vár rájuk, és nem lett volna lehetőségük arra, hogy megmentsék saját maguk és családtagjaik életét és vagyonát. Sorsára hagyták az általuk vezetett közösséget, népüket, mégpedig saját erkölcsi, emberi érdekeikért.

(Plasztikusan fogalmazta ezt meg Benoschofsky Ilona, amikor azt állította „Ha a zsidó tanács azt gondolta is, hogy nincs menekvés a tömegek számára, önmaga előtt azért látott kiutat.”)

Az is biztos viszont, hogy ha a zsidó tömegek által nem ismert személyeket tudnak csak együttműködésre kényszeríteni, a zsidó tanács tagjává tenni a magyar és a német hatóságok, akkor az emberek nem, vagy nem úgy hallgattak volna rájuk, nem sikerült volna a deportálások példátlanul gyors, fegyelmezett tudomásul vétele, végrehajtása. Az igaz viszont, hogy ha nem vállalják a rájuk osztott szerepet, akkor vállalták volna azt más zsidó emberek (akkor most őket minősítenénk), és a nácik a népirtást akkor is végrehajtják.

A német és a magyar hatóságok pontosan tudták ezt, ezért is tiltották meg, hogy a deportálásokról bármilyen információt is közöljenek a tanács tagjai az emberekkel.

Szerepüknek mindenben eleget tettek, sőt azt többször túl is lihegték, hiszen már március 23-án megnyugtató közleményt adtak ki, s áprilisban is többször nyugodt, fegyelmezett, magatartást követelő felhívást tettek közzé. („Dolgozz, ne ess kétségbe! – szólt Stern Samu április 13-i felhívásának címe.) Eközben pontosan tudták, hogy már indulnak a deportáló vonatok, tudták, hogy azok célja a biztos halál…

A zsidó tanács tagjai persze nem voltak elvetemült gazemberek, csak éppen megbuktak a történelem vizsgáján, gyáván elárulták az általuk vezetett embereket, mentették a saját és családtagjaik, barátaik életét, szimbolikusan legitimálták a gettókat, a deportálást.

Sorsuk intő példa minden zsidó vezető számára. Ha hasonló helyzetbe kerül, okuljon a régiek bűnéből és hibáiból, cselekedjen másként.

Azt azonban, senki sem tudhatja – így én sem állíthatom bizonyosan –, lenne-e elég morális tartás, bátorság bennem, ha az én gyerekeim, az én családtagjaim, az én barátaim élete kerülne veszélybe; kit és mit választanék: a közösséget és a biztos halált magamnak és szeretteimnek, vagy a gyávaságot és a túlélést. Nem kívánom senkinek, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Ę

Zoltai Gusztáv:Tisztelgés Henryk Slawik előtt

Zoltai Gusztáv
MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója

A múlt nem múlik el. A letűnt idő méltó, jeles személyiségei előtt illik tisztelegni. A zsidó nép erről a kötelezettségéről sohasem feledkezik meg. A jeruzsálemi Jád Vá-Sém Emlékközpont már korábban kitüntette Henryk Slawik lengyel politikust, aki az 1940-es évek legelején Magyarországon mentett, segítette honfitársait, köztük sok zsidót.

Róla emlékezett meg 2006. január közepén a budapesti VII. kerületi Önkormányzat kisebbségi szervezetének lengyel csoportja. Ezen az ünnepségen mondott köszöntő beszédet a magyar zsidóság nevében Zoltai Gusztáv.

Tisztelt Emlékezők!

Tisztelt Vendégek!

A fizika szigorú törvényei akkor is érvényesülnek a természetben, ha nem tudunk róluk. Megfejtésük viszont egyszerűbbé, könnyebbé teszi a létünket, tervezhetővé varázsolja jövőnket, szabályozottabbá alakítja az életünket.

A történelem elemzése, a múlt mindenkori tudatos értékelése – vigyázat: nem átértékelése – ugyanakkor társadalmunk lényege, az emberi közösség szilárdságának, fönntarthatóságának alfája és ómegája.

Hatvan, hetven év telt el a második világháború óta. A nagy eseményeket lényegében tudjuk, a fontosabb folyamatokat pontosan rögzítettük, hiszen a változások szükségszerű és véletlen okait tudós igyekezettel az analitikusok már föltárták. Ám az egyéni vonatkozások, a finom árnyalatok pontosabb megismerése olykor igenis megdöbbentheti az okulni, a tanulni vágyó, az igényes teljességre törekvő utódokat. És ezek idézése, fölelevenítése, s ezáltal megőrzése éppoly fontos kötelesség és kötelezettség, mint a Nagy Egész hiteles beépítése a tanulságok hosszú sorába.

Hölgyeim és Uraim!

1939 szeptemberében, amikor egy nyugati és egy keleti hatalom már elvégezte bűnös és mocskos dolgát Lengyelország szétdarabolásával, a tehetetlenné tett lengyel hadsereg – amennyire lehetett – rendezett sorokban megérkezett az akkori magyar határra, és bebocsátást kért. A 40 ezer katonát – és a velük érkezett mintegy tízezer civil embert, asszonyokat és gyermekeket – 13 tábornok, ötezer tiszt vezette. Velük tartott a lengyel politikai és közigazgatási élet számos irányítója, tudósok, írók, az egyházi és a művészi élet nem egy kiváló személyisége.

A magyar államot váratlanul, készületlenül érte ez a nemzetközi gyakorlatban példátlan helyzet. A megoldást mégis a csoda szelleme hozta. Barátság és segítőkészség, tapintat és tisztesség jellemezte a fegyverek átadását, a hirtelen felállított táborok berendezését, a menekült-élet kereteinek megteremtését.

Ahogy az a történelmi helyzetekben lenni szokott, a kivételes események kivételes személyeket emeltek magasra. Így volt ez a magyar hivatalos szerveknél, így a lengyel politikai és katonai közegben, de hasonlóképpen a nemzetközi diplomáciában és az egyházi világban is. A háborús helyzet miatt a cselekvés területei rendkívüli módon összeszűkültek, a megoldások lehetőségét a kuszaság, a zűrzavar, az emberi gyávaság determinálta, de ugyanakkor nagyszerű bátrak álltak az élre, s remek emberek adtak reményt a jövőre. A magyarok részéről hivatalosan kinevezett személyek, mint idősebb Antall József belügyminisztériumi tanácsos, továbbá befolyásos arisztokra-ták, miként Széchenyi Károly gróf, a Len-gyel–Magyar Társaság elnöke, továbbá Odescallki Klára hercegnő, Szapáry Erzsébet – egyébként lengyel származású – grófnő, a Gyermekvédő Liga elnöke és Andrássy Ilona, aztán a lengyelek oldaláról Stefan Dembinsky tábornok, Emisarski alezredes, továbbá jugoszláv, román, francia és angol diplomaták, Angelo Rotta vatikáni követ, de ugyanígy a Vöröskereszt, a Protestáns Világszövetség küldöttei millió apró és nagy dolgot tettek a lengyelekért. Titokban szökési útvonalakat szerveztek és biztosítottak, hamis okmányokat nyomtattak, pénzt hoztak és adtak az ellenállásnak.

Mi, zsidók ma is tisztelettel és fájdalommal nézzük a szolidaritásnak ezt a megnyilatkozását. Mert sajnos, vérbeli testvéreink, szüleink és szeretteink meglehetősen védtelenül álltak a történelem szörnyű viharában. Történtek egyedi esetek – tanúság erre a Yad Va-Sém kitüntetettjeinek tisztelt névsora –, de szervezetten, tudatosan, kivált hősiesen kevés támogatást kaptunk. És nemcsak azért, mert a menekültekkel sok Gestapo-ügynök, náci besúgó is érkezett, akik feladták a lengyelek között elrejtőzött zsidókat, hanem mert a magyar csendőrök és a hivatalos közegek is megtették a magukét.

Néhány dolog azonban a történelmi idők végéig összeköti e drámai kor zsidóit, lengyeleit és magyarjait. Lengyelország kettéosztása után – kicsit kihasználva a tisz-tázatlan helyzetet –, Horthy Miklós személyes titkosszolgálata, Újszászy István tábornok irányításával Budapestre szöktette a lengyel zsidóság szellemi vezéreit, Rokéách belzi rabbit, és őt Románián, Törökországon át sikerült az angol fennhatóságú Jeruzsálembe vinni.

A másik mozzanat e mai nap hősének emléke. Slawik Henrik a lengyel menekültek egyik kiváló vezetője volt. Titkos ellenállási irodát működtetett hamis útlevelek, okmányok készítésére. A Gestapo letartóztatta, a Hadik laktanyába zárták. Magyar segítői elérték, hogy innen Balatonboglárra internálják, ahol sikerült illegalitásba vonulnia.

A náci nyomás ekkor már nagyon felerősödött, s a magyarok között is a legszélsőségesebb erők – például a hírhedt Endre László államtitkár – kerültek előtérbe. Dr. Antall Józsefet is lefogták.Slawik felesége, aki Budapesten bujkált, úgy vélte, férjének sokat segíthet, ha mellette áll. Feladva rejtekhelyét, Boglárra utazott. Akkorra azonban az olykor naiv lengyel menekülteket egyre másra súlyos náci provokációk érték. A megsértett, megalázott lengyelek önérzetesen léptek fel, mire a Gestapo fokozta az ellenük való fellépést. Henryk Slawik feleségét letartóztatták, megfenyegették, mire az ezt hírül vevő férj önként – lovagiasan – feladta magát. A fasiszták Mauthausenbe deportálták, ahol embertelen szenvedések után megölték. Mint azokat a zsidókat, akiket az általuk megszállt európai területekről oda és más haláltáborokba hurcoltak.

Slawik tevékenysége nem volt hiábavaló. Az ő révén is sok-sok lengyel harcos – sőt zsidó polgár – jutott, juthatott át a határon, hogy előbb a párizsi, majd a londoni emigráns lengyel kormány felhívására csatlakozzék a Honi Hadsereg palesztinai antifasiszta erőihez. Vagy csak egyszerűen folytathassa az életét.

Egy magyar-zsidó író, bizonyos Kardos G. György, erről a különös történelmi helyzetről kitűnő könyvet írt. Most jelent meg sokadik kiadásban. „Sasok a porban” – ez a regény címe. A Palesztinában, a későbbi Izraelben létrejött lengyel ármádia életéről, belső világáról szól. Nagyszerű mű.

Lám, így találkozik a lengyel, a magyar és a zsidó lélek és szellem egyetlen hősies sztoriban.

Emlékezzünk tisztelettel és szeretettel a kiváló Henryk Slawikra, s azokra, akik őt segítették, s azokra, akiket ő segített. És azokra a mártír zsidókra, akiknek sorsában – a fasizmus miatt – ő is osztozott.

Szincsok György: A szeretet a gyűlölet fölött áll

Interjú dr. Lednitzky Andrással, a Szegedi Zsidó Hitközség elnökével

Habár ősei között egy újpesti, tekintélyes főrabbi is található, a vallás, a zsidó élet mindennapjai csak felnőtt korában váltak igazán fontossá számára. Amellett, hogy 1981 óta a szegedi egyetem orvosi karán a dékáni hivatalt vezeti, társadalmi feladatai között a legfontosabbnak a Szegedi Zsidó Hitközség elnöki posztját tartja. Baloldaliságát soha nem tagadta, barátai között azonban jobboldali és liberális nézetű emberek is szép számmal találhatók.

– Régi szegedi családból származik, felmenői között azonban nem található olyan, aki az önéhez hasonló meghatározó szerepet játszott volna a helyi vallási életben.

– Ez igaz, bár anyai ágon a Venetianerek közül a nagynevű újpesti főrabbi volt a dédapám, de róla kevés emlék maradt fenn a családi legendáriumban. Sajnos, apai ágon, a holokauszt után, igen kevés felmenő hozzá-tartozóm maradt. Apámon kívül csak a nagynéném élte túl a vészkorszakot. A család 24 tagja odaveszett a koncentrációs táborokban.

– Ön már a vészkorszak után, 1947-ben született. Mennyit meséltek a holokausztról otthon?

– A zsidóság jelentős része akkor elvesztette Istenbe vetett hitét. A nagyapám is azt mondta: „Ha Isten engedte megtörténni ezeket a borzalmakat, akkor mire való a vallás?” Szegeden, ahol a neológ zsidóság vezetői az asszimilációt hirdették, még nehezebben tudták feldolgozni a történteket, hiszen magyar csendőrök kísérték a halálvonatokhoz a város életében jelentős sze-repet vállaló zsidókat. Érdekes, hogy a koncentrációs táborokról és a munkaszolgálatról csak a nagyszülők meséltek nekem, a szüleim sosem. Aztán jött 56, és először kellett személyesen szembesülnöm a zsidóságot övező előítéletekkel. Tíz évesen azt kellett látnom, hogy anyámat hazaküldik a munkahelyéről, mert a munkástanács azt mondta: zsidók itt ne dolgozzanak.

– A kommunista hatalomátvétel előtt azonban volt még néhány év, amikor a súlyos veszteségek ellenére a zsidóság vallási élete és kultúrája kezdett újjáéledni.

– Igen, ezekről az időkről már szívesen meséltek a szüleim is. Színházi előadásokat
tartottak, Schinder József főrabbi szent energiájával újjászervezték az istentiszteleteket a zsinagógában, gyűjtéseket rendeztek a rászorulóknak, és mindenkinek segítettek, hogy élete újra kezdődhessen a szörnyűségek után. Abban az időben, sőt, a kommunista hatalomátvétel után is néhány alkalommal, elmentem nagyszüleimmel a zsinagógába.

– Aztán olyan híres rabbik működtek Szegeden, mint Domán István vagy Raj Tamás.

– Igen, a Lőw-ök városában mindig nagyon magas szintű hitélet folyt, ami az itt működő rabbik érdeme. Raj Tamás több mint két évig ténykedett itt, de cionista összeesküvéssel vádolták meg, és eltávolították a városból. A 60-as években itt működött Schőner Alfréd is, aki különösen nagy hatást tett rám.

– A kádári konszolidáció ideje mégis inkább a mozgalmi munkáról, a baloldal újjászerveződéséről szólt. Ön, fiatalemberként hogyan élte meg a szocializmusnak ezt a korszakát?

– Szüleim 56 után beléptek a pártba, és nyíltan vállalták baloldali nézeteiket. Én is a KISZ-ben vállaltam munkát, majd művezető lettem a kendergyárban. Épp úgy, mint a szüleim, a könnyűiparban dolgoztam, de később elvégeztem a jogot, és a Hazafias Népfront Csongrád Megyei Igazgatóságára kerültem. Közjogi területen, településpolitikával foglalkoztam itt, amiből később nagyon sokat profitáltam. Érdekes időszak volt ez, hiszen a hazafias népfronton belül együtt dolgoztam olyan emberekkel, akik a rendszerváltás időszakában fontos szerepet játszottak. Munkatársam volt (többek között) Raffai Ernő történész, aki MDF-es politikusként képviselte Szegedet az első parlamenti ciklusban, vagy Farkas László, aki megyei köztársasági megbízottként, majd helyi kereszténydemokrata képviselőként dolgozott. De voltak köztünk olyanok is, akik ma a szocialisták soraiban politizálnak, vagy felhagytak a politizálással, és tanítanak, illetve más civil foglalkozást űznek.

– Lassan negyedszázada, hogy a Szentgyörgyi Albert Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karának Dékáni Hivatalát vezeti. Ez igen jelentős ugrás korábbi munkahelyeihez képest.

– Amikor 1981-ben megpályáztam ezt az állást, arra gondoltam, hogy mindig
jó volt a kapcsolatom a fiatalsággal, sok szervezőmunkát végeztem, ráadásul jogászi végzettségem is sokat segíthet a feladat szervezésében. Azóta beigazolódott, hogy jól döntöttem. Persze, az egyetem sokat változott, előbb létrejött a szegedi felsőokta-tási intézményeket integráló Universitas, majd Szegedi Tudományegyetem néven tíz kart egyesítettek, melynek egyik legfontosabbika az orvoskar.

– Harmadik ciklusát kezdi meg a Szegedi Zsidó Hitközség elnökeként, pedig korábban kevés köze volt a hitélethez.

– Amikor 1996-ban Gráf Imre akkori elnök és Pollák László alelnök megkerestek, nagyon meglepett a felkérésük, hogy vállaljam el az elnökséget. Korábban is mély érzésű zsidónak tartottam magam, de a mindennapok gyakorlatában nem tartoztam a számos közösséghez.
A szó szerint vett vallás bizonyos elemével bizony nekem is akkor kellett
megismerkednem, hiszen sok volt a lemaradásom. Akkor alig 150 tagot számolt a hitközség, rossz állapotban volt a zsinagóga és a székház, a temető pedig elhanyagoltan állt. A tagság koros volt, ezért én a vezetésbe azonnal bevontam a fiatalabb generáció néhány tehetséges tagját. Egyszerre kellett a hagyományokat feleleveníteni és a külvilág felé nyitottá tenni a közösségünket. Erre a legjobb közvetítő eszköznek a kultúra ígérkezett, úgyhogy nagy hangsúlyt helyeztünk a zsidó értékek megismertetésére a városban. Megkezdtük a csodálatos szecessziós zsinagóga felújítását, miközben koncerteknek ad helyt a nagyszerű akusztikájú épület.

– Ennek a megújulásnak, persze, személyi- és anyagi feltételei is voltak. Honnan kapott
segítséget?

– Elsősorban az új rabbinkra, Markovics Zsoltra és a kántorunkra, Biczó Tamásra támaszkodhatok. De a siker titka az is, hogy alapítványt hoztunk létre a zsinagóga felújítására, egy másik alapítvány pedig a szociálisan rászorulókat segíti. A vidéki városok közül Debrecen mellett nálunk lehet egyedül kóser ételekhez hozzájutni, hiszen a konyhánk megfelel minden vallási előírásnak. Megindult a héber nyelvoktatás, rendszeresen szervezünk Talmud és Tóra tanítást, és van egy ifjúsági klubunk is. Emellett helyreállítottuk a zsidó temető kerítését
is, így méltó nyughelyet szavatolnak a megáldott földben. A város mellett olyan
magánadományok is segítenek bennünket, melyeket nem csak zsidó származású szegediektől kapunk. Szerencsére ez a város nyitott minden érték befogadására, ezért nyílt lehetőségünk a szellemi- és hitéletünk megújítására.

– Valóban, a legutóbbi népszámlálás alkalmával jóval többen vállalták fel identitásukat Szegeden, mint korábban, hiszen a városban élő 500-600 zsidó származású lakosból 216-an vallották magukat zsidónak. Ez az országos adatokhoz képest igen jónak mondható, hiszen a 200 ezresre becsült közösségből mindössze 12 és fél ezren vállalták fel nyíltan származásukat.

– Sajnos, még ma is nagyon sok az úgynevezett titokzsidó. Bizony, a holokauszt nem múlik el nyomtalanul a túlélők utáni generációkban sem, ezért nem kell csodálkozni, hogy ilyen nehezen vállalják fel
az emberek a hivatalos felmérésekben az identitásukat. A sérelmeket nem lehet elfelejteni, és meg kell érteni azokat az embereket, akik soha nem szabadulnak a borzalmak emlékétől. Ám mi azt mondjuk: a szeretet fölötte áll a gyűlöletnek.

Prof. Dr. Préda István: „A” zsidókórház

Belgyógyászat, kardiológia a Szabolcs utcában 1889-2005.
A híres orvostovábbképző, egyetem

Részletek

A pesti izraelita hitközség új kórháza

„A Pesti izr. Hitközség már régen belátta, hogy Gyár utcai kórháza a kor szellemét, igényeit már ki nem elégítheti. Ehhez járult még az is, hogy az épület időközben a város közepére került, és telke a Teréz körút rendezésének, kiépítésének útjában állott. Ezért a hitközség elhatározta kórházát áthelyezni, illetőleg az új idő vívmányaival teljesen fölszerelt kórházat létesíteni. Első feladat volt telket találni, és ebben a fővároshoz fordult a község; több kiszemelt telek közül ugyan nem mindenben alkalmasnak, de legalkalmasabbnak ítélte azt a területet, melyen a telep föl is épült, és mely az osztrák-magyar államvasút mellett terült el. Három hónapig észlelték, tanulmányozták, vajon a rendkívül élénk, közvetlenül szomszédos vasúti forgalom nem zavarja-e.” (Építő Ipar, 1890. márc. 2.)

A kertészettől nyugatra elterülő és a mi Váci útig terjedő szakasz korábban a Duna ártere volt. Mindez – a Városliget területét is beleértve – mocsara, lápos rét volt, melyet akkor katonai kiképzőterületnek, ill. lőszerraktárnak, valamint keresztény és zsidó temetőnek használtak. (A korábbi funkciók a 19. század végén a 20. század első felében jórészt megszűntek, azonban emléküket a jelenlegi utcanevek részben még őrzik.) A Váci úti keresztény temető közelében volta zsidó temető is, amely a mai Ferdinánd híd közepe táján helyezkedett el. A betelt temető 2033 négyszögölnyi területét a Pesti Tanács 1845-ben elárvereztette. A megszüntetett terület helyett a keresztény temetőtől északra nyitottak új izraelita temetőt. Ez hozzávetőleg a mai Taksony utca – Fóti út –Dózsa György út – Lehel út közötti területen, azaz a jelenlegi kórház közvetlen közelében helyezkedett el.

A kórház tervpályázatát 1886-ban hirdették meg, melynek részleteit a „pályá-zati hirdetmény” tartalmazta. A nemzeti érzést hangsúlyozva csak hazai műépítészek pályázhattak. A pályázati kiírást és a pályázat eredményét a Vállalkozók Lapja tette közzé.

„Pályázat egy kórház terveinek elkészítésére. A pesti izr. Hitközség által egy új kórház építésére kiírt pályázat folytán 13 pályázó nyújtott be terveket, melyeknek megbírálása Dr.Böke Gyula, Dr. Fodor József, Hauszmann Alajos, Hieronymi Károly, Weber Antal, Wechselmann Ignácz és Ybl Miklós urakból álló bizottság kéretett fel. A bizottság a beérkezett pályaműveket megvizsgálván, a kitűzött pályadíjakat titkos szavazás útján első helyen az „Aet et lux” (tervező: Freund Vilmos), a második helyen a „Jövő időkben” (tervező: Kiss István) és harmadik helyen „Galenos” (tervezők: Wellisch Alfréd és Ungeer Sándor) jeligével ellátott pályaműveknek ítélte oda. Mind a három pályamű a pályázati hirdetmény értelmében 2000-2000 forinttal díjaztatik. A bíráló bizottság jelentését legközelebb a kórházépítő bizottság elé fogja terjeszteni, amely azután a terveket közszemlére fogja bocsátani.” (Vállalkozók Lapja, 1887. VIII. évf. április 13. 3. o.)

Freund Vilmos (1846-1920), a tervpályázat nyertese a kor és egyben a Monarchia elismert építésze volt. A zürichi Műegyetemen szerzett diplomát, főleg neoreneszánsz, neobarokk stílusban tervezte épületeit.

Az építési költségek közel félmillió forintot tettek ki, ám a munkálatok megkezdésekor a költségek fele sem állt még ren-delkezésre. Warhmann Mór, a hitközség akkori elnöke, az első zsidó országgyűlési képviselő – akiről később utcát neveztek el, ma: Victor Hugó utca – nagy ügybuzgalommal gyűjtötte össze lelkes adakozásokból a hiányzó pénzt.

Az új kórházat ünnepélyes keretek között 1889. november 17-én nyitották meg. Elsőként 5 pavilont avattak fel. A bejárat (mint jelenleg is) a Szabolcs utcai részben volt, és ennek a mai Dózsa György út (akkori Aréna út) felőli részén kapott helyet a Szemészeti Osztály 24 betegággyal, viszgálóval és modern műtővel. Vezetője ( mint korábban, a Gyár utcában) Szily Adolf volt, aki egyetemi rendkívüli tanári címet kapott. A Szabolcs utcai épületben kapott helyet a laboratórium, az adminisztratív igazgatóság, valamint a járóbetegeket fogadó rendelők sora.

Az Aréna út felőli épületben, közvetlenül az út mellett a sebészet épülete állt (a mai Szív- és Érsebészeti Osztály helyén), amely 36 betegággyal és két modern műtővel működött, vezető főorvosa 1911-ig Báron Jónás egyetemi magántanár volt.

Az Építő Ipar (műszaki hetilap) közli az épületek alaprajzait, fotóit és két metszetét is „A Pesti izr. Hitközség új kórháza” címmel: „A termek levegőjét alacsonynyomású gőzfűtés melegíti, mégpedig minden pavilonban külön: a kazánok a pincében vannak, és valamennyi fölvan szerelve a Donneley-féle füstemésztő készülékkel.

Az egyes épületekben lévő mosdókat és fürdőket a konyhaépület külön kazánja látja el melegvízzel, a mely különben úgyis egész nap a konyha és mosókonyha céljaira működik; a fürdők tehát bármely pillanatban kaphatnak meleg vizet. A fertőtlenítő karát szintén ugyanaz a kazán táplálja, tehát szintén akármikor rendelkezésre áll. Mindkét intézkedés a tisztaságot rendkívül elősegíti.

A főző- és mosó-konyha üzeme gőzre, gázra és szénre is be van rendezve, azért a legrövidebb idő alatt mindig szolgálatra áll.

Valamennyi gáz-, gőz- és vízvezetési cső a falakon szabadon, láthatóan van elhelyezve, tehát könnyen hozzájuk lehet férni és őket javítani. – A closetek szerkezete „Exelsior” rendszerű minden húzó készülék nélkül; a vezetékek azonban nem ólomcsövek, hanem belül cinkezett vascsövek.

Minden épületet egymással és a központtal telefon köt össze.

Az egyes épületek homlokzatát szárazon sajtolt nyers téglából készítették, hollandi renaissance minta szerint; a hátterek sárgás, az ablakok bekerítései, valamint a vállpárkányok és a lábazatok vörös és mintázott sajtolt téglából, a főpárkányok sóskúti kőből készültek.

Ami a költségeket illeti – az öt pavillon felépítése a külső kerti munkával, bekerítéssel és csatornázással együtt – 480 000 forintra rúg, a belső berendezés műszerekkel együtt pedig 25 000 forintra; ezen összegeken kívül még jön a telek ára: 25 000 forint. Az egész tekintélyes összeg adakozás útján gyűlt össze.” (1890. március 2. 83-84. o.)

Az intézmény legfontosabb, ezért centrálisan elhelyezkedő pavilonja a II. Belgyógyászat önálló épülete 60 betegággyal. Az egyemeletes belgyógyászati pavilonban 5 teremben 10-10, összesen 50 ágy volt, ezen kívül még 10 külön ágy. A belgyógyászat az egész kórháztelep összesen 120 betegágyának pontosan a felét tette ki. A belgyógyászat épülete, a többi pavilonnal együtt alá volt pincézve, mely alatt 80 cm vastag úsztatott betonalap helyezkedett el, és ennek szélei – tekintettel a Városliget mocsaras jellegére és magas talajvízszintjére – kátránnyal még külön le voltak szigetleve. A belgyógyászat főorvosa (mint korábban a Gyár utcában is) és egyben a kórház igazgatója Stiller Bertalan egyetemi rendkívüli tanár volt. A Vágány utcai oldalon egyemeletes gazdasági épület állott (ennek helyén ma gépkocsiparkoló van). Ebben az épületben került elhelyezésre a konyha, a mosoda és a kazánház, utóbbi a pavilonok rendkívül modern, gőzfűtéses központi egységét üzemeltette.

Gyógyítás, oktatás, kutatás

a II. Belgyógyászati Klinikán

A II. Belgyógyászati Klinika – jelenleg Kardiológiai és Belgyógyászati Osztály első osztályvezető főorvosa 1889-ben Stiller Bertalan volt.

Stiller Bertalan (1837–1922)

Stiller Bertalan 1837-ben Miskolcon született, és 37 éves korában, 1874-ben nevezték ki a Zsidókórház belgyógyász osztályvezető főorvosának, melyet majdnem 40 éven keresztül, 1913-ig töltött be. 1886-ban egyetemi magántanár, 1889-től, a Szabolcs utcai új épülettömb megnyitásától kezdve a kórház igazgatója, 1906-ban udvari tanácsosi rangot kapott.

Stiller Bertalan fiatal korától kezdve a belgyógyászat legszélesebb skáláján folytatott tudományos igényű kutatásokat, és eredményeit a hazai és nemzetközi orvosi irodalomban rendszeresen közzé is tette. A fertőző betegségek közül nagy figyelmet szentelt a kolerának és a betegség krónikus fázisában kialakuló lépmegnagyobbodás pathomechanizmusának (1893).

Az 1880-as évek végétől egyre inkább a fizikális készségek, illetve a vele született alkat szerepének kérdései foglalkoztatták. ’887-ben megállapította, hogy a szívdiagnosztikában nem annyira a hallgatózás, inkább a kopogtatás a fontos. Elsősorban időskori beteganyagából kiindulva rámutatott a szívkonfiguráció meghatározásának fontosságára. 1894-ben elsőként ajánlotta a hyperthyreosisban szenvedő betegek magaslati klímaterápiáját.

A későbbiekben egyre fontosabbnak ítélte meg az egyéni alkati diszpozíciójának kérdését, ennek jelentőségét 1889-ben fogalmazta meg. Egy dolgozatában (1905) a habitus pthysicus és gümős dyspepsia egységét taglalta. 1907-ben írta le az atheniás habitus klasszikus jellegzetességeit. Ezzel kapcsolatban jelentős megfigyelés, hogy az akkor annyira divatos betegséget a „viceroptosist”, illetve ennek szervi következményeit is az általános szöveti gyenge-ség részjelenségének tartotta. Ellenezte az akkor szokványos „szervfelfüggesztő” műtéteket. 1909-ben az alkatilag determinált savhiányos állapotról írt dolgozatot.

Stiller Bertalan egészen idős koráig aktív és termékeny kutató volt. Kiváló klinikusként 1913-ban, 76 éves korában vonult nyugdíjba, 1922-ben halt meg Budapesten. 1979-ben, az Orvostovábbképző Intézet megalakulásának 25. évfordulóján az intézmény kertjében emlékére bronzszobrot állítottak, ami Benedict Henrik és Molnár Béla bronzszobrával együtt 2001-ben eltűnt, és azóta sem került elő.

Benedict Henrik

Stiller Bertalant a Belgyógyászati Osztály vezetésében Benedict Henrik (1871 Bécs – 1926 Budapest) követte. Bécsből édesapja halála után, 16 éves korában került Budapestre. Ekkor kezdte tanulni a magyar nyelvet, az érettségi vizsgát már magyarul tette le. Medikus korában Klug Nándor Élettani Intézetében kutatott. 1894-ben Budapesten avatták orvossá, majd átmenetileg Bauman professzor Élettani Intézetében tevékenykedett Freiburgban. 1898-ban került báró Korányi Frigyes egyetemi belgyógyászati klinikájára, végigjárta a klinikai ranglétra szinte minden fokozatát. 1908-ban magántanárként habilitált. Érdekes, hogy talán éppen Stiller Bertalan hatása nyomán „Az alkati betegségek kór- és gyógytana” címmel hirdette meg magántanári kollégiumát.

Korányi Frigyes Benedictet egyik legkiválóbb tanítványának tartotta. Benedict mint első tanársegéd vált meg a klinikától, amikor 1911-ben a főváros Tűzoltó utcai kórház belgyógyász osztályvezető főorvosának nevezték ki. 1913-ban, Stiller Bertalan nyugalomba vonulása után, pályázat útján nyerte el a belgyógyász osztályvezetői főorvosi állást, majd még ebben az évben a Pesti Izraelita Hitközség Kórháza igazgató főorvosának nevezték ki. 1918-ban rendkívüli egyetemi tanár, majd elnyerte az egészségügyi főtanácsosi címet.

Benedict Henrik tovább építette Stiller Bertalan szellemi épületét. Átvéve a kórház igazgatói teendőit, tele volt elképzelésekkel, hogy az eleddig „szerény”, de már hírnevet szerzett gyógyintézetet az akkori időknek megfelelő „modern” kórházzá fejlessze. Mélyen szántó koncepciója elismerést keltett pályatársaiban, mintegy varázsszóra kezdtek kinőni az újabb osztályok, rendelők és épületek. Létrehozta a modern röntgenlaboratóriumot, egy önálló Ideggyógyászati Osztályt, központi laboratóriumot, tüdőbeteg gondozót, valamint egy modern fizikális gyógyintézetet létesített. A röntgenintézetet Weisz Árminra, a központi laboratóriumot Acél Dezsőre, az ideggyógyászati osztály vezetését Richter Hugóra, azaz csupa kiváló szakemberre bízta. Kórbonctani osztály akkor még nem volt, azonban a boncolásokra olyan szakembereket hívott meg, mint Entz, Buday és Johann professzorok, vagy az akkor még fiatal, igen tehetséges Baló József. A betegek patológiai vizsgálatánál személyesen is jelen volt.

Főorvostársai: Alapy Henrik, Molnár Béla, Fischer Aladár sebészek, Polatschek Elemér gégész, Berczeller Imre nőgyógyász, Groszmann Ferenc gyermekgyógyász voltak. Saját osztályáról kiemelkedett Biedermann János és Fodor Imre alorvos, valamint a fiatal, igen tehetséges Somló Ernő.

1923-ban munkatársai és tanítványai „Benedict Évkönyvet” bocsájtottak ki, majd halála után, 1928-ban Korányi Sándor előszavával jelent meg a „Benedict Henrik belgyógyászati dolgozatai” című könyv.

Magyarországon a szívizominfarktusról szóló első közlés a Budapesti Orvosi Újság 1916. 52. számában jelent meg, melyben Benedict Henrik a heveny szívizominfarktus 10 esetéről számol be.

A „Benedict Henrik belgyógyászati dolgozati” című kötetben jelent meg „A ko-szorús szívverőerek megbetegedéséből származó heveny kórképek” címmel az a részletes leírás, amely a heveny szívizominfarktus diagnosztikájáról és kórlefolyásáról, szövődményeiről, valamint elkülönítő kórisméjéről szól, Benedict ma is időtálló megfigyeléseket közöl. Mindezeket egy olyan időszakban, amikor az elektrokardiogram (EKG) diagnosztikus célból még nem állt rendelkezésre. A rendkívül pontos betegmegfigyelés mellett jellemzője a pathophysiológiai szemlélet és az egyedi bonctani leletek az adott kórlefolyással történt összehasonlítása és szintetikus értékelése.

A myokardiális infarctus patofiziológiájának és tünettanának, beleértve az akut kórkép valamennyi ma is ismert szövődményét, valóban döbbenetesen modern és funkcionális szemléletű az ő ismertetése.

Végezetül álljon itt Benedict dolgozatának zárógondolata: „Tudatában vagyok annak, hogy a belgyógyászatnak egy szomorú, látszólag sivár fejezetét tárgyaltam. A régi Holbein-féle fametszetek egyikén, melyek a »Haláltánc« néven ismeretesek, látható egy érett férfialak, kinek szíve táján a mögötte álló Halál, a válla fölé hajolva, helyezi csontos kezét. A betegre nézve maradjon meg az a jótétemény, hogy közeledését nem látja, az orvos kötelessége vele szembenézni.”

Szívügye volt az orvostovábbképzés, igazgatása alatt a kórházban az Orvosi Továbbképzési Tanács megbízásából számos tanfolyamot szervezett.

Ellenezte a túlzott specializálódást, tanítványaitól általános orvosi tudást követelt, és a határterületek elméleti és gyakorlati művelését serkentette. Így szorgalmazta a betegágynál elvégezhető sebészeti teendőket, nőgyógyászati vizsgálatot, szemfenéki tükrözést és a bőrelváltozások megfelelő felismerését és kezelését, és ezeket a teendőket minden munkatársától elvárta és számon is kérte.

Mivel fizetést sem ő, sem orvosai nem kaptak, magánbetegei által fizetett honoráriumát osztotta meg orvosaival.

1916-ban saját magánbetegei által fizetett honoráriumaiból egy igen tekintélyes összeggel megalakította a Stiller Bertalan Könyvtárat, mely jelenleg az Országos Gyógyintézeti Központ Könyvtára. További összegeket ajánlott fel más célokra, például a Kórvegytani és Anyagcsere Laboratórium bővítésére. Mindez azt is jelezte, hogy egyre inkább tudatosult benne, hogy az első világháború, valamint az ezt követő válság időszakában a kórház elképzelése szerint történő további modernizációját már nem tudja végrehajtani, ezért 1924-ben a kórházvezetésről lemondott, csak belgyógyász osztályvezető főorvosi állását tartotta meg. 1926 karácsony másnapján, 55 éves korában halt meg. Halála után az addig önálló Belgyógyászati Osztályt a kórház vezetése két részre osztotta („A” és „B” Belosztály), és a vezetéssel a belgyógyászat két vezető klinikusát, Biedermann Jánost és Fodor Imrét bízta meg.

Biedermann János (1887 Zólyom – 1968 Budapest)

A budapesti egyetemen szerzett diplomát, majd egy évet Berlinben, Moritz professzor belklinikáján töltött. Ezt követően a Pesti Izraelita Hitközség Kórházában Stiller Bertalan mellett gyakornok, az első világháborúban katonai szolgálatot teljesít, több kitüntetést és főorvosi rangot szerez. Később Benedict Henrik mellett alorvos, majd rendelőintézeti főorvos 1926-tól nyugdíjba vonulásáig (1960).

Fodor Imre (1889 Pécs – 1956 Budapest)

A budapesti egyetemen szerzett oklevelet, majd a Zsidókórház belosztályán kezdett dolgozni, 1918-ban alorvos, majd 1920-ban főorvosi kinevezést kap, Benedict Henrik egyik legkiválóbb munkatársa, Benedict halála után, 1927-36 között a „B” Belosztály vezetője. 1936-ban a budapesti Szent János Kórházban belgyógyász osztályvezető főorvos lett, 1946-ban egyetemi magántanári címet szerez, 1953-tól a Belgyógyász Szakcsoport elnöke. Foglalkozott a diabetes mellitus, a májbetegségek egyes kérdéseivel, a daganatos betegségekkel, az allergia klinikai megjelenésével, a szív- és érbetegségek pathológiájával és klinikumával. Professzor tanítványai Lehoczky Dezső és Radó János.

Lévy Lajos (1875 Budapest – 1961 London)

1928-ban új belgyógyászati osztály („C”) létesült, melynek vezetésével az akkor már igen nagy hazai hírnevet és pacientúrát szerzett Lévy Lajost bízták meg. Lévy Lajos, aki apai és anyai ágon is kimagaslóan tehetséges családból származott, kétségtelenül a magyar belgyógyászat egyik legnagyobb alakja, belgyógyász professzorok egész generációját adta a hazai orvoslásnak.

A budapesti egyetem orvosi fakultásán 1898-ban szerzett diplomát. Még egyetemi évei alatt Tübingenben, majd Heidelbergben Rudolph Krehl professzornál folytatott tanulmányokat, majd Hamburg közelében, a geesthachti tüdőgyógyintézetben dolgozott. Itt szerezte meg a tuberkulózis szaglás útján történő diagnosztizálásának kevesek által birtokolt képességét, amellyel később a Szent Rókus Kórházban magára vonta Székács Béla főorvos figyelmét, akinek ott tanítványa volt, és haláláig lelkes híve maradt.

Lévy már egyetemista korában a Thanhoffer-féle Anatómiai Intézetében gyakornok, majd ugyanott tanársegédként kezdte orvosi pályafutását (1896-98). 1898. október 24-től a Szent Rókus Kórház Belgyógyászati Osztályán Székács Béla, főorvos mellett orvosgyakornok, és egyben Donáth Gyula egyetemi magántanár mellett az Ideggyó-gyászati Ambulancián mint segédorvos is működött.

1899 és 1904 között Hamburg mellett Edmundstahlban önkéntes orvosként, majd orvosasszisztensként dolgozott. Igen nagy hatással volt személyiségére a freudi pszichoanalitikus iskola. Egyik első dolgozata „Anatómia hasonlatok a lelki élet vizsgálatában” címmel, 25 éves korában jelent meg. A későbbi legnagyobb magyar pszichoanalitikust, Ferenczi Sándort, ő maga vitte és mutatta be Bécsben Sigmund Freudnak, és 1907-ben egyik megalapítója volt a Magyarországi Psychoanalytikusok Egyesületének.

Ugyanebben az évben, azaz 1907. februártól a budapesti Charité Poliklinika Belgyógyászati Osztály vezető főorvosának nevezték ki. 1914. augusztusban katonai szolgálatra vonult be, rövid ideig harctéri szolgálatot is teljesített, majd 1915-ben a háború alatt felállított Mária Valéria barakk-kórházban mint főorvos, később mint ezredorvos működött. 1910. április 10-től mint főorvos dr. Szinnyei József alatt teljesített szolgálatot. A Zita királyné által épített barakk-kórház 1914 végétől az első világháború sebesültjei számára funkcionált, 3700 ággyal. Később a szükségkórház fokozatosan megszűnt, utolsó 1000 ágyas részlegét 1924-ben bontották le.

Lévy Lajos 1917-28 között a Gyógyászat című lap szerkesztője. Minden számban jelen volt valamely cikkhez, vagy eseményhez kapcsolódó szerkesztőségi közleménye. Hol a „spanyol járványról”, hol a kámforkezelésről vagy a gyermekinfluenzáról írt.

Lévy Lajos belgyógyászati tevékenysége mellett aktívan részt vett a pszichoanalitikai képzésben és tudományos munkában. Nemcsak a Ferenczi Sándor által létrehozott Magyar Psychoanalitikai Egyesület alapító tagjaként tarjuk számon, hanem a Freud család közvetlen környezetéhez tartozott, később angliai emigrációjában pedig Sigmund Freud lánya, Anna Freud orvosa is lett. Felesége Freud unokahúga, Lévyné Freud Kata, 1937-től szintén kiképző analitikus pszichiáter, aki aktívan részt vett a nővérképzésben.

Ez időben a Pesti Izraelita Hitközség Kórházában kinevezték a „C” Belosztályra osztályvezető főorvossá.

1928-ban Lévy Lajos zsidókórházi kinevezésével kezdődött az a több mint másfél évtizedes periódus, amelyben a Lévy-iskola oktatási és betegellátási módszereivel, valamint maga és tanítványainak a határokon túl is értékelt tudományos teljesítményével méltán állíthatjuk, hogy hatásában, és a tanítványok tevékenységében vetekszik báró Korányi Sándor belgyógyászati iskolateremtő hatásával. 1928 és 1945 között osztályvezető főorvosi, valamint kórházigazgatói munkáját általános elismertség övezte. Betegellátó tevékenységét a széles látókörű orvosi gondolkodás mellett az igazi szintetizáló elmékre jellemző kiváló diagnosztikus készség jellemezte. Az 1930-as évek Budapestjén az egyik legkeresettebb belgyógyász hírében állt, a pesti művészeti és kereskedelmi élet legkiválóbb képviselőit kezelte. Különös érzéke volt ahhoz, hogy fiatal klinikusokat új utakon indítson el, így került Julesz Miklós az endokrinológia, Lőwinger Simon a hematológia témakörében tartós külföldi tanulmányútra, és így kezdett el foglalkozni Somló Ernő az EKG és különösképpen a vektorkardiográfia témakörével, ami egyik alapja lett a későbbi kiteljesedő Szabolcs utcai kardiológiai kutatásoknak.

Közismert volt, hogy a szegény zsidókat a kórházban és még magánrendelésén is ingyen fogadta, mégsem volt felhőtlen a viszonya a zsidó hitközséggel, mert annak iránymutatásait vagy javaslatait is kritikával értékelte, és nem mindig tette magáévá. Progresszív, a század első felében kifejezetten baloldalinak számító értelmiségi gondolkodásmód jellemezte, azonban 1945 után a kommunisták sem kedvelték, majd később kifejezetten kirekesztették, mivel önmaga által kontrollált, intellektuális magatartása nem fért össze a „pártfegyelemmel”. Talán ez is oka, hogy sokak szerint koholt vádak alapján – melyek szerint 1944-45-ben a Wesselényi utcai szükségkórházban nem volt eléggé „aktív” – a Zsidókórház igazgatói és osztályvezetői megbízását 1945-ben szüneteltették, majd Lévyt 1947-ben nyugdíjazták. Ezt követően, egészen 1954-ben történt londoni emigrációjáig sikeres magánrendelést folytatott, betegi között volt többek között Kodály Zoltán és Tóth Aladár is.

Jelentős magánkönyvtárát a Budapesti Orvostudományi Egyetemre hagyományozta. Az erről szóló dokumentumot – azaz hazai szellemi bázisának utolsó maradványait – londoni emigrációjában is megőrizte.

Lévy londoni emigrációjában számba vette volt munkatársait és tanítványait, szám szerint 84-et, mindazokat, akik 1928 és 1945 között az általa vezetett osztályon dolgoztak. Közülük a hazai orvostudomány fejlődésére a legjelentősebb hatással volt: Gottsegen György, Julesz Miklós, Lőwinger Simon, Schwarczmann Pál, Somló Ernő, Strausz Imre, Tószeghy Antal, Trencsényi Tibor, Wittmann István.

Gottsegen György (1906 –1961)

Tanulmányait a bécsi és párizsi egyetemen végezte, 1929-ben Bécsben szerzett diplomát. A Wenkebach-klinikán kezdett dolgozni, 1931–44 között Lévy Lajos osztályán segédorvos, majd alorvos. 1957-ben az Országos Kardiológiai Intézet első igazgatója. Nemzetközileg elismert belgyógyász-kardiológus, a Budapesti Orvostudományi Egyetem professzora. 1962-ben a kardiológiai súlypontú Nemzetközi Belgyógyász Kongresszust szervezett, mely a második világháború után az első nyugatra történt tudományos „nyitás” volt az orvostudományban. Több nyelven beszélő kiváló oktató és hiteles belgyógyász kardiológus orvosprofesszor, élményszámba menő előadásai szakmai és tudományos megalapozottságúak voltak. Legjelentősebb munkája a „Szívbetegségek” című könyv (1961). Termékeny életpályájának korai halála (1961) vetett véget. Legkiválóbb munkatársai Árvay Attila, Romoda Tibor, Szám István, Török Eszter, a későbbi Országos Kardiológiai Intézet első professzorai lettek. Rajtuk kívül kiemelkedő kardiológus tanítványai Gyárfás Iván, Kálmán Péter, Lamm György és Östör Erika.

Julesz Miklós (1904–1972)

Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, 1927-ben diplomázott. 1927-29-ig az egyetem III. sz. Belgyógyászati Klinikáján gyakornok, majd 1929-ben a Szabolcs utcai kórházba került; Lévy Lajos egyik legtehetségesebb tanítványa, már korán a kísérletes és klinikai endokrinológia elkötelezett művelője. 1943-44-ben a pestújhelyi OTI-kórházban dolgozott, majd koncentrációs táborba került. 1946-tól 1958-ig a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. sz. Belgyógyászati Klinikáján (Rusznyák-klinika) tevékenykedett, egyetemi magántanári képesítést szerzett, majd 1958-ban a szegedi egyetem II. sz. Belklinika igazgató egyetemi tanárának nevezték ki, ahol 1972-ig, haláláig dolgozott. Kossuth-díjas, Kiváló Orvos, az MTA levelőz tagja (1967). Tudományos tevékenységét 137 lektorált folyóiratban megjelent dolgozata, valamint 5 monográfia is jelzi. Tanítványai többsége egyetemi tanári vagy címzetes egyetemi tanári címet nyert (Bencze György, Benkő Sándor, Borvendég János, Csanády Miklós, Cserháti István, Csernay László, Faredin Imre, Felkai Béla, Hőgye Márta, Julesz János, László Ferenc, Rák Kálmán, Tóth István, Szarvas Ferenc és Varró Vince), valamennyien a 20. század második felében a hazai belgyógyászat meghatározó egyéniségei lettek.

Lőwinger Simon (1902–1951)

Lévy Lajos korán felismerte benne a kiváló hematológus képességeit, és Naegeli professzorhoz küldte Zürichbe tanulmányútra, majd később Rohr professzor osztályán dolgozott. Lőwingeer az első nemzetközileg is idézett és jegyzett magyar hematológus, kiváló morfológus, hatalmas csontvelőgyűjteménnyel rendelkezett. 1945 után a Péterfi Sándor utcai Kórház osztályvezető főorvosa, egyetemi magántanár. Kivételes képességeinek kiteljesedését korai halála akadályozta meg. Legjelentősebb tanítványa Tószeghi Antal.

Schwarczmann Pál (1904–1980)

Orvosi tanulmányit a bécsi egyetemen végezte. Nagy hatással volt rá Wenkebach professzor, az európai kardiológia egyik megteremtője. Az egyetem elvégzése után évekig Berlinben dolgozott, 1937-ben tért haza. Lévy Lajos főorvos osztályán kapott állást, majd rövidesen rendelőintézeti főorvos kinevezést (1941). A második világ-háború alatt a Wesselényi utcai szükségkórházban Lévy mellett tevékenykedett, majd főnöke kényszernyugdíjaztatását követően osztályvezető főorvos. 1956-tól 1975-ig tanszékvezető egyetemi docens. Kiváló belgyógyász, a hazai kardiológiai intenzív terápiás osztályok megteremtője; az általa vezetett II. sz. Belgyógyászati Tanszéken jött létre az első magyar kardiológiai Intenzív Terápiás Osztály (1968). Megszervezte az első hazai belgyógyászati intenzív terápiás tanfolyamokat, és azok színvonalát az első években személyes részvételével és kritikai szellemével is garantálta. Kiemelt területei a geriatria és folyadék-elektrolit háztartás voltak.

Különlegesen fontos szakterületének tartotta az intézményesített hazai nővérképzés és nővértovábbképzés megindítását. Az első magyar ápolástani tankönyv szerzője. 1975 és 1980 között az Izraelita Hitközség Szeretetkórháza igazgató főorvosa, ahol számos modernizációt hajtott végre. Klinikai szempontból a Lévy Lajos belgyógyászati és kardiológiai iskola első számú továbbvivője. Jelentős érdemeket szerzett a hazai orvostovábbképzés beindításában. Számos tanítványa egyetemi tanár, osztályvezető főorvos, így Demeter Jolán, Harsányi Ádám, Holländer Erzsébet, Kenedi Péter, Kárpáti Pál, Mózer István, Préda István, Róna György, Székely Ádám, Tóth Károly.

Somló Ernő (1899–1979)

1922-ben a budapesti egyetemen szerzett orvosi oklevelet, de már 1919-től mint gyakornok Benedict Henrik osztályán tevékenykedett. 1927. január 1-jétől a Biedermann János vezette „A” Belosztályon, majd 1928-tól az újonnan alakult, Lévy vezette „C” Belosztályon alorvos. 1929-30-ban egy évig a Korányi Sándor vezette klinikán Haynal Imre professzor mellett kardiológiát tanult, majd két hónapig Londonban Thomas Lewis intézetében, később Münchenben Romberg intézetében és Bécsben Wenkebach mellett folytatott tanulmá-nyokat. 1930-ban a Zsidókórházba telepített EKG-készülékkel megszervezte a „Szívvizsgáló Intézetet”, melynek 1934-ig megbízott, később kinevezett igazgatója. 1931-ben ő jelentette meg a Gyógyászat 38–40. számában a szívinfarktus EKG diagnosztikájáról az első magyar nyelvű (30) oldalas közleményt. Élete utolsó éveiben Schwarczmann Pállal, Fischer Tamással, Kenedi Péterrel és Frey Tamással az EKG számítógépes kiértékelésének módszerén dolgozott, és figyelemmel kísérte a fiatalok, így Préda István, Székely Ádám EKG-kutatásait.

Strausz Imre (1909–2000)

Ewgyetemi tanulmányait Bolognában és Rómában végezte, 1935-ben szerzett diplomáját 1936-ban a Pécsi Egyetem ismerte el. 1936-tól a Zsidókórház „C” Belosztályán dolgozott Lévy Lajos irányítása mellett. 1959-ben védte meg kandidátusi értekezését a háború után halmozódó negatív hemokultúrájú subacut endocarditisek téémaköréből. 1960-ban egyetemi tanárnak nevezték ki, 1979-ig az Orvostovábbképző Egyetem III. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója. Tudományos tevékenységéből kiemelendő az ischaemiás szívbetegség diagnosztikájának és kezelésének témaköre. Fontos területe volt a belgyógyász továbbképzés megszervezése, a belgyógyász szakképzés. Nyugdíjba vonulása után is aktív, az Intenzív Terápiás Osztály szaktanácsadója, majd a II. sz. Belgyógyászati Klinikán professzor emeritus címet nyert el. Tanítványai közül kiemelkedik Barcsák János, Bányai Ferenc, Dékány Miklós, Horányi Péter, Kékes Ede, Nádas Iván és Zámolyi Károly.

Tószeghi Antal (1918–2001)

Az egyetemet Bécsben végezte, a Pécsi Egyetemen honosították diplomáját. Az egyetem elvégzése után Lévy Lajos tanítványa volt, majd a második világháború után a Péterfi Sándor utcai Kórház Lőwinger Simon vezette hematológiai súlypontú belgyógyászati osztályán dolgozott mint adjunktus. Elsődleges érdeklődési köre a hematológia. Londonba történt távozása alkalmával (1956) 5000 csontvelő- és perifériás kenetet tartalmazó gyűjteményét mentette ki. Londonban a St. Thomas Hospital konzultánsa, kiterjedt magánpraxist folytatott, az 1970-80-as évekre London egyik legismertebb belgyógyászává lett. Művészek, politikusok és az arisztokrácia egy részének kezelőorvosa. Az emigrációban közel állt hozzá az 1954-ben Londonba távozott egykori mestere, Lévy Lajos, aki szívroham következtében a kezei között hunyt el.

Trencsényi Tibor (1907–1996)

Lévy Lajos egyik legsikeresebb tanítványa. 1943-44-ben munkaszolgálatos, majd 1947-ig szovjet fogságban orvosként tevékenykedik. 1947-ben a Haynal Imre vezette II. Belgyógyászati Klinikán tanársegéd, majd ugyanebben az évben a Néphadsereg főbelgyógyászának nevezik ki. 1946-89 között, azaz 43 éven keresztül az Orvosi Hetilap felelős szerkesztője.

Wittmann István (1909–1989)

A budapesti egyetemen szerzett diplomát, majd 1945-ig a Szabolcs utcai kórházban Lévy Lajos osztályán dolgozott. 1948-tól katonaorvos, 1951-53 között a koreai háborúban a magyar katonai kórházban tevékenykedik. Később a János Kórház osztályvezető belgyógyász főorvosa, 1972-ben az orvostudományok doktora fokozatot szerezte meg. Kiváló gasztoenterológus, az endoszkópos diagnosztika egyik hazai megteremtője, a Magyar Gasztoenterológiai Társaság megalapítója. A Budapesten megtartott X. Nemzetközi Gasztoenterológus Kongresszus (1976) elnöke. A hazai első Laparoszkopos Atlasz szerzője (1965).

Szécsi József: Börésisz

Szécsi József
ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport

Börésisz

A semmiből és a meglévő anyagból való teremtés problémája a zsidó gondolkodásban a Talmudtól a modern korig

1.1 A talmudi kor

A „máásze berésít”-et, a „teremtés aktusát” a talmudi időszakban – különösen a tannaiták korszakában – úgy tekintették, mint ami az ezoterikus tudományok körébe tartozik. A Misna1 állítja, hogy „Nem kell a nyilvánosság előtt magyarázni !”. A Jeruzsálemi Talmud 2 azonban elmondja, hogy ez Rabbi Ákivá véleménye volt, míg Rabbi Izmáel megengedte magyarázatát. Valójában azonban a Genezis első verse, ami a talmudikus kozmogónia alapját képezi, vitás kérdés volt a két rabbi között 3, melyből kiderül, hogy Rabbi Ákivá visszautasította azokat a gnosztikus nézeteket, melyek szerint Isten nem egyedül teremtette a világot, és látható hogy a tannaiták 4 időszaka alatt a kozmogóniai viták a gnosztikus és egyéb, az anyag örökkévalóságát valló, vagy Isten egyedüli teremtő voltát tagadó, eretnek nézetek visszautasításáról szóltak. Mindez világosan kitűnik a Misna-traktátusnak egy másik bekezdésből: „A filozófus azt mondta Rabban Gamaliel-nek, hogy Isten jó anyagot talált, amit felhasznált a világ teremtéséhez, „tóhú, bóhú”, sötétség, víz, szél és a mélység, amire Gamaliel élénken így válaszolt: „Jaj annak az embernek! A teremtés kifejezése kifejezetten ezekre használatos.” 5 Ez a válasz mindkét állítást, az anyag létezését, és Isten egyedüli teremtő mivoltának visszautasítását, elutasítja.

Véleménykülönbség volt Bét Sámmáj és Bét Hillél, vagyis a két iskola között a teremtés két aspektusára vonatkozóan. Az első úgy tartotta, hogy a mennyeket teremtette először, és ezután a földet, míg Bét Hillél 6 az ellenkezőjét gondolta. Bét Sámmáj fenntartotta, hogy a teremtés elhatározása éjjel volt, maga a cselekvés aktusa pedig nappal, míg Bét Hillél úgy gondolta, hogy „mind az intenció, mind az aktus, nappal történt” 7. Rabbi Simeon ben Jocháj azonban mindkét állításra ugyanazokat a szavakat használja. Ő ezt mondta: „Meg vagyok döbbenve! Hogyan különbözhetnek a világ atyjai ezen a ponton! Az első esetben „mindkettő egyszerre lett teremtve, mint az edény és a fedője.”, a másodikban pedig „Az intenció ott volt éjjel és nappal, míg a beteljesítés a nap fogyatkozásával.” Ebből az állításból úgy tűnik, hogy Rabbi Simeon ben Jocháj, Rabbi Ákivá tanítványa idejére a kozmogóniai spekulációk tilalma egy standard doktrína elfogadására lett leszűkítve, mely szerint a menny és a föld egy szimultán teremtés volt, az intenció pedig fontosabb az aktusnál. Ehhez pedig a Misna hozzáteszi a „mindaz, ami fent van, és ami alant, ami elmúlt, és ami jövendő” magában rejti metafizikai spekuláció tilalmát. Az intenció aktust megelőző jelentőségét számos bekezdés támasztja alá, melyek olyan verseken alapulnak, mint pl. „Az Örökkévaló szava alkotta az egeket.” 8, és amelyek hangsúlyozzák, hogy a teremtésben nem volt akcióra szüksége, pusztán Isten akaratára. Amint a Genesis Rabba mondja: „nem munkálkodással, pusztán szóval” teremtett az Isten 9. Ennek a meggyőződésnek legismertebb megfogalmazása a Misna Ávót traktátusában található: „Tíz mondattal teremtetett a világ.” 10 Különösen heves volt a rabbik elutasítása a gnosztikus felfogással szemben, mely szerint a világot az angyalok teremtették. Az angyalok az Isten teremtményei, állítja a Genesis Rabba 11, és mint mondja: „mindenki megegyezik abban, hogy semmi sem teremtetett az első napon, hogy senki se mondhatja, hogy Mihály kiterjesztette (a boltozatot) délen, Gábriel északon, és a Szent, áldott legyen Ő, elkészítette a méreteit a központban.” 12 Az angyalok különbözőképpen lettek teremtve a második, vagy az ötödik napon 13 . Ehhez hozzá kell tenni azt az elméletet, amit Philo Judaeus a sztoikusoknak tulajdonít, miszerint ez a jelenlegi világ számos előző kísérleti világ után teremtetett, és csak azért, hogy a többiek megsemmisítésre kerüljenek 14. Rabbi Ábbáhu például úgy tartotta, hogy voltak egymást követő teremtések is 15.

A világ teremtése niszán, vagy tisri hónapban volt 16. Különleges figyelem fordult a fény teremtésének problémája felé, figyelembe véve azt, hogy a Nap teremtése csak a negyedik napon történt meg. Az ún. anonim bölcsek akként vélekednek, hogy a világító égitestek teremtése az első napon történt, ezek azonban nem lettek „felfüggesztve” a negyedik napig. Míg Rabbi Jákób, és Rabbi Eleázár azon a véleményen voltak, hogy az első napon teremtett fény egy speciális fény volt, „mellyel valaki elláthatott a világ egyik végéről a másikig”; de ezt a fényt – a világ későbbi, az özönvíz és a Bábel tornya napjaiban történt megromlása miatt – elrejtették és megőrizték a megigazultak számára az eljövendő időkre 17.

Csak az amoriták 18 korszakában látunk egy megkülönböztethető, és erősen mitologikus jellegű elemet belépni a rabbinikus kozmológiába. Számos különböző változat található az amorák időszakában olyan állításokra, mint pl. Júdáé a Rav nevében elhangzott mondata: „Amikor a Szent, áldott legyen Ő, meg kívánta teremteni a világot, azt mondta a tenger angyalának: „Nyisd ki a szádat, és nyeld el a világ minden vizeit!”, amire az így felelt „Mindenség Ura, elég nekem, ha megmaradok a magaménál.”, mire Ő lábával lesújtott rá, és megölte.” 19 Ezeknek azonban nincs megfelelőjük a tannaiták időszakban.

Az ámorák időszakában a megtárgyalható témák területe egyre szélesebbé vált, és olyan gondolatok, melyeket korábban ezoterikusnak tekintettek, behatoltak a nyilvános vitákba és az iskolák tanításaiba is. Volt egyértelmű ellenállás a szektariánus és más, nem-elfogadható kozmogóniákkal szemben, de ez a polémia nem maradt befolyás és eredmény nélkül. Bizonyos elképzelések, melyek fennmaradtak a hellenisztikus világban, megtalálták helyüket a rabbik képzeteiben is. Úgy tűnik, hogy a témára vonatkozó rabbinikus exegézisnek nem csekély része valójában ezeknek a kozmogóniai, és kozmológiai spekulációknak a töredéke. Vannak feljegyzések negyedik századbeli híres babiloni ámoráktól, akik összekapcsolták kozmogóniai spekulációikat teurgikus és mágikus tevékenységükkel, de nem tudunk arról, hogy ezek az ezoterikus doktrínák irodalmi formát nyertek-e. Valójában csak a későbbi kabbalisztikus 20 irodalomban, mint a Széfer Jecirá (A teremtés könyve) és a Máászé Berésít (A teremtés/a kezdet műve) barajtában 21 alakult ki ezen felfogási rendszer.

1.2 Kommentárok a teremtéstörténethez

Voltak különböző kísérletek a teremtéstörténet nehézségeinek megoldására: 1.) Az elbeszélést általában nem szó szerint értelmezték, mint a hat nap alatt történő teremtés aktusát, és 2.) a rabbik teljesen tisztában voltak azokkal a nehézségekkel, melyeket a modern bibliakritika megpróbál a forrásteóriákkal megoldani. Ilyenek voltak Isten különböző neveinek problémája, a kettős vagy hármas párhuzamos történetek, ők azonban a teremtés elbeszélés egységének alapján válaszoltak ezekre a kérdésekre.

Bár a teremtés ténye a hit elsődleges kérdésköre, még sincs egyöntetű, és kötelező elképzelés arra vonatkozóan, hogy miként teremtetett a világ. Rási 22 úgy interpretálja a Biblia első versét, hogy amikor „kezdetben az Örökkévaló megteremtette az eget és a földet”, ez nem a teremtés kronológiája. Ugyanígy, Isten neveinek különbözősége teljes mértékben ismert volt a rabbik előtt, de olyanformán magyarázták, hogy az Elohím azt jelenti: Isten az Ő igazságos-ságának, a Tetragammaton 23 pedig hogy, Isten az Ő könyörületének attribútumában. Philo Judaeus egyébként ennek az ellenkezőjét állította.

A különböző elképzelések szerint Isten először megpróbálta a világot az igazságosságra alapítani, de ezt lehetetlennek találta, majd megpróbálta egyedül a könyörületre alapozni, de ugyanaz volt az eredmény. Ezért teremtette meg a könyörülettel mérsékelt igazság elvét 24. A teremtés különböző elbeszéléseinek egy további magyarázata pedig azon elv volt, hogy a Biblia néha általános vonatkozásokat tartalmaz, és később tér ki a részletekre. Ennek megfelelően, Ádám teremtésének története a Genezis 1:27-ben, mely azt mondja el, hogy Ádám és Éva együtt teremtettek, az általános leírás; ennek részletei pedig a 2:21-ben találhatók, amely elmondja, hogy az asszony Ádám bordájából lett megteremtve 25. Hasonlóan, az állatok teremtésének rövid leírása a Genezis 1:24-26-ban kiterjesztésre kerül a 2:19-20-ban, és a második fejezet azonnal az embernek a föld porából való teremtésével kezdődik, hogy az édenkert elbeszélését kiterjessze. Az ellentmondást a Genezis 1.fej. állítása, miszerint a növények a harmadik napon lettek teremtve, és a Genezis 2:5-ben található elbeszélés között, miszerint nem volt cserje a mezőn, amikor Ádám teremtetett, különbözőképpen válaszolták meg. Rási – Rabbi Asszival egyetértve 26 – úgy magyarázza, hogy a harmadik napon lettek megteremtve, de a hatodik után kezdtek el növekedni. Móse Nahmanidész 27 az elsőt „a föld növényeire” vonatkoztatja, azaz a vad növényekre, míg a másodikat a „mező növényeire”, azaz a művelés tárgyát képező növényekre, melyek az ember tevékenységétől függtek.

Napjainkban egyre nyilvánvalóbb már, hogy a bibliai narratíva egyfajta tudatos kísérlet az ismert mitológiai teremtés-elbeszélések visszautasítására 28.

2 A zsidó filozófia és a teremtéstörténet

A zsidó vallás a görög filozófiával való kezdeti konfrontációjától kezdődően a zsidó gondolkodók mindig megkísérelték harmonizálni a bibliai teremtés-elbeszélést azokkal a filozófiai teóriákkal, melyek alkalmasak voltak a harmonizációra, és védték őket azoktól a teóriáktól, melyek összeegyeztethetetlenek voltak vele.

2.1 Philo Judaeus (i.e.13–i.sz.54)

Philo Judaeus például saját teremtés teóriáját Platónnak, a Timaioszban 29 található teremtés elméletére alapozta, de kihagyott bizonyos kétséges részeket, hogy kompatibilissé tegye őket a teremtés Bibliának megfelelő leírásával 30. Philo Judaeus elfogadta Platón koncepcióját egy örök Istenről, aki a világot létezésbe hozta, de nem tudta elfogadni azt a plátóni teóriát, hogy Isten a világot egy örök, előzetesen létező anyagból teremtette. Úgy oldotta meg ezt a nehézséget, hogy azt állította, hogy Isten teremtette meg mindkettőt, az előzetesen létező anyagot a semmiből, a világot pedig ebből az előbb létező anyagból.

Az Isten és a teremtett világ közötti kapocs, Philo Judaeus szerint, a logosz. Kezdetben a logosz, mint Isten lényegének része létezett, majd Isten saját külön létezést adott számára. Mint ilyen, különálló, testetlen létező, a logosz magában foglalja az értelmes világot, és az értelmes világot alkotó ideákat, mely világnak ő maga az értelme. Bár mindketten, Platón és Philo Judaeus is, úgy írták le a teremtést, mint egy aktust, melyet Isten „akart”, különböző volt a felfogásuk abban, hogy mit értettek Isten „akaratán”.

Platón számára Isten „akarata” Isten természetének szükségszerű kifejeződését jelentette, ami arra vezette Platónt, hogy feltételezze, hogy Isten a világot a szükségszerűség erejével teremtette meg, ezért az így teremtett világ sem lehet másmilyen. Philo Judaeus azonban, követve az Írások koncepcióját Istenről, mint mindent átfogó hatalommal rendelkező, szabad tényezőről, úgy interpretálta Isten „akaratát”, hogy az a világ teremtésében éppen azt jelenti, hogy a teremtés Isten szabad választása volt, és ezért ez lett a világ természete is. Philo Judaeus szerint tehát, amennyiben Isten úgy akarta volna, nem teremtette volna meg a világot, vagy teremthetett volna egy másfajta világot is.

3 A középkori filozófia

A zsidó filozófiának ezt követő fejlődésében a legnagyobb kihívás az univerzum örökkévalósága elméletének arisztoteli ánus–neoplatonista védelmezői részéről érkezett, és a legtöbb középkori zsidó filozófusnak meg kellett küzdenie ezzel a nézettel. Mivel különböző filozófiai rendszerek voltak, melyeken belül a középkori gondolkodók működtek, bemutatható az, hogy a bibliai kozmogóniának a középkori zsidó filozófiában számos verziója létezett, így 1.) Száádjá ben Jószéf és a kâlam 31; 2.) a neoplatonikus emanáció elmélet; 3.) Móse ben Májmon agnosztikus megközelítése módja; 4.) Lévi ben Gersom „platonizmusa”; és 5.) Chászdáj Crescas teóriája.

3.1 Száádjá ben Jószéf (882-942)

A teremtés első szisztematikus vizsgálata Száádjá gáónnál található. A kâlam érvelési rendszerét alkalmazva Száádjá ben Jószéf megpróbálta bebizonyítani, hogy a világmindenség időben teremtetett, hogy teremtője nem önmaga, és azt, hogy ex nihilo teremtetett. Az első tézist illetően Száádjá ben Jószéf négy érvelést vezet elő „Hitelvek és vélekedések” című művében.

Az első érv szerint, mivel tudjuk, hogy Arisztotelész belátja, hogy a világmindenség méreteiben véges, ezért nem mondhatjuk, hogy végtelen ideig mozog, vagyis, hogy örök, mivel egy véges test nem rendelkezhet végtelen erővel. A második bizonyíték a konstrukciós érvnek egy változata: a világmindenség részeinek kombinációja és rendje feltételezi egy teremtőnek a létezését. A harmadik érv azon az alapon kívánja bemutatni a teremtést, hogy az akcidens, esetleges, vagyis véletlenszerű tulajdonságok létezése a világmindenségben, és magában foglalja azt, hogy a világmindenség maga is véletlenszerű, ebből következően nem örök. Végül pedig az örökkévalóság tézise magában foglalja azt, hogy a múlt idő végtelen. Amennyiben azonban így lenne, mivel egy végtelen kiterjedés nem lehet befejezett, a múlt idő soha nem érné el a jelent, ami abszurditás. Száádjá ben Jószéfnek a semmiből való teremtés melletti érvelései azt szolgálták, hogy bemutassák azt, hogy egy örökkévaló, primordiális anyag feltételezését, amelyből a világmindenség teremtése állítólag létrejött volna, különböző abszurditásokhoz vezet 32.

3.2 A neoplatonizmus

A következő nagy filozófiai befolyás a neoplatonizmusé volt, melynek Israeli, Isaac ben Solomon (855-955) és Solomon ibn Gabirol (1020-1057) voltak jeles képviselői. Mivel a neoplatonizmus monista tendenciájú, nem meglepő, hogy a neoplatonisták kísérletet tettek arra, hogy megszűntessék a szakadékot Isten és a világ között. Ez a tendencia azonban nem könnyen fogadja el az Isten és a természet közötti hiátusra vonatkozó biblikus hangsúlyt. Így a zsidó neoplatonizmusban a teremtés problematikája különösen nyugtalanító. Amíg a pogány neoplatonisták, mint pl. Plotinos, kitartottak a világmindenségnek Istenből való örök, és szükségszerű emanációs felfogásában, a zsidó neoplatonisták dogmatikailag kötve voltak, hogy helyet találjanak az ex nihilo teremtésnek.

3.2.1 Isaac ben Solomon (855-955)

Israeli, Isaac ben Solomonnál a világmindenség eredete két primitív állapotának alapvető megkülönböztetését találjuk. Az első szakaszban Isten szabad teremtő ereje manifesztálódik, míg az ezt követő fázisokban a természet és formái szükségszerűen emanálódnak Isten erejének első termékeiből, az elsődleges anyagból és formából. Ily módon Israeli, Isaac ben Solomon hozzáigazította a neoplatonikus emanáció elméletét a biblikus teremtés koncepciójához.

3.2.2 Solomon ibn Gabirol (1020-1057)

Solomon ibn Gabirol verziója a neoplatonizmusról ezt a feszültséget még élesebben állítja elénk. Vallásos költeményében, a Keter Malkhut-ban 33 természetesen hangsúlyozza az ex nihilo teremtést, filozófiai munkájában azonban, a Mekor Chájjim-ban 34 ingadozik a két nézet között, és megpróbál elsődleges hangsúlyt adni a világmindenség esetleges eredetének. Úgy tűnik, hogy a modern tudósok jobban tudatában vannak ennek a problémának, mint Solomon ibn Gabirol volt, de interpretációik különböznek. A neoplatonista filozófiák általában hajlanak a statikusságra, és hangsúlyozzák a világ emanációjának időtlenségét annak végső forrásából. Solomon ibn Gabirol kalandozása a neoplatonista metafizikában ettől nem mentes.

3.3 Móse ben Májmon (1138-1204)

Móse ben Májmon nem találja a kâlam bizonyítékait meggyőzőnek, főleg amiért azok bizonyos fizikai és metafizikai feltételezéseken nyugszanak, melyeket ő elutasít 35. Ezen túlmenően, elutasítja a teremtés neoplatonikus magyarázatát is 36.

Úgy érvel, hogy sem Arisztotelésznek, sem az iszlám követőinek, nem sikerült demonstrálniuk a világmindenség örökkévalóságát. Ennélfogva a kérdés nem dönthető el egyedül filozófiai alapokon. Móse ben Májmon szerint a kérdést el kell dönteni, mivel az örökkévalóság-elmélet elfogadása azt jelentené, hogy fel kell adni a csodákba vetett hitet, mivel az örökkévalóság-hipotézis egyenértékű azzal a felfogással, hogy az univerzum és törvényei szükségszerűen emanálódnak Istenből.

A csodákban való hit pedig azt jelenti, hogy Isten szabadon megszakíthatja a természet folyását.

Így a teremtés kérdése különösen zavarba ejtő, dönteni kell, de a filozófia ezt nem tudja megoldani 37. Ezen a ponton Móse ben Májmon a kinyilatkoztatáshoz fordul, mint végső döntőbíróhoz. Agnosztikus érvei ellenére Móse ben Májmon mégis hoz bizonyos filozófiai érveket a teremtés tézisére. Bevallja, hogy ezek az érvek nem döntőek, de a mérleget a Biblia javára billentik. Általánosságban megkísérlik bemutatni, hogy Arisztotelész örökkévalóság teóriája nem nyújt magyarázatot a világmindenség anomáliáira, különösen az égitestek bizonyos szabálytalan tulajdonságaira. Gondoljunk pl. a bolygók szabálytalan mozgására, vagy a különböző, csillagok-keltette színkülönbségekre.

Feltéve, hogy Arisztotelész hipotézise az univerzum örökkévalóságáról adott, és hogy minden természeti jelenség megmagyarázható a szükségszerű törvény fogalmaival, mégis nehéz - ahogy Arisztotelész maga is elismeri – ezeket a szabálytalan tényeket megmagyarázni. Miért bocsát ki egy csillag kékes fényt, egy másik vöröset, kérdezi Móse ben Májmon a Móre ha-Nevukimban 38. Mindazonáltal, ha feltételezzük, hogy a világmindenséget Isten szabad akaratából teremtette, akkor mindezeket a szabálytalan megnyilvánulásokat is Isten szabad akaratának tulajdoníthatjuk. Így, bár a teremtés tézisére sincs döntő bizonyíték, ez a hipotézis könnyebben magyarázza a jelenséget, mint az örökkévalóság elmélet. Ennélfogva mind filozófiai alapon, mind vallási megfontolásokból elfogadható.

A kérdést illetően, hogy vajon a teremtés ex nihilo történt-e, Móse ben Májmon azt állítja, hogy a téma nem döntő a vallásos hitre vonatkozóan. A szöveg szempontjából tekintve a Biblia egybehangzóan azt állítja, hogy a világmindenség teremtett valóság, de nem ilyen egyértelmű a teremtés részleteit illetően. Tisztán teológiai alapokon ez azonban nem fontos, mivel a primordiális anyagból történő platonikus teremtés teória is kompatíbilis az isteni szabadsággal, és a csodák létezésével. Mivel a platonikus teória nem került bizonyításra, és a zsidó tradíció pedig a Genezist általában az ex nihilo teremtéssel magyarázza, Móse ben Májmon a hagyományt követi. Meg kell azonban jegyezni, hogy kész volt újrainterpretálni az Írást, ha Platón teóriája bizonyítást nyert volna 39.

3.4 Lévi ben Gersom (1288-1344)

Móse ben Májmon teremtés bizonyíthatóságát illető kétségeit két nagy utódja, Lévi ben Gersom, és Chászdáj Crescas (+1412 ?) oszlatta el. Mindkét filozófus megpróbálja bizonyítani a teremtést, bár különböző módon teszik ezt. Lévi ben Gersom szerint az arisztotelészi fizika feltételezi a teremtést még akkor is, ha valójában Arisztotelész ezt nem ismerte fel. Arisztotelész rendszere ugyanis teleologikus. Végkimenetelt, és célokat tulajdonít a természetnek 40. A természet teleológiai felfogása azonban feltételez egy teremtőt, aki a világmindenséget speciális célok szerint formálja 41. Ezen túlmenően, Arisztotelész dinamikai törvényei hamisnak bizonyulnak, amennyiben az örökkévalóság elmélet kerül elfogadásra. Pl. Arisztotelész szerint egy bolygó sebessége az a funkció, ahány rotációt a bolygó tesz a föld körül egy adott időintervallumban.

Amennyiben azonban a múlt idő végtelen, akkor a rotációk száma minden bolygóra vonatkozóan, a múltban ugyanaz lenne – a fordulatoknak egy végtelen száma. Következésképpen, minden bolygó sebessége egyforma lenne, ami nem igaz 42. Móse ben Májmonnal ellentétben azonban Lévi ben Gersom feltételezi, hogy Isten a világmindenséget egy örök, alaktalan anyagból teremtette 43. Ha ugyanis az ex nihilo teremtés kerülne elfogadásra, nem lenne mód megmagyarázni, hogy miként teremthetett egy fizikai univerzumot Isten, aki testetlen. Továbbmenve, az ex nihilo teremtés elmélet feltételezi, hogy a teremtést megelőzően létezett egy vákuum, vagyis üres tér. Lévi ben Gersom szerint azonban a vákuum elképzelése abszurd valami. Lévi ben Gersom úgy véli, hogy az örök, alaktalan anyag doktrínáját a Tóra tanítja, és ez ennélfogva kompatíbilis a zsidó hittel 44. Ábrahám ibn Ezra (1090-1164) szintén javasolja a platóni elméletet Genesis kommentárjában.

3.5 Chászdáj Crescas (+1412 ?)

Chászdáj Crescas teremtés-felfogása a „teremtés” kifejezésének egy másik használatát mutatja be, és rámutat a világmindenség örökkévalósága vagy időbeli kezdete felvetés ambivalenciájára. Míg Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom úgy értelmezik a teremtést, mint aminek időbeli kezdete van, Chászdáj Crescas ezt a koncepciót okozati függőségként értelmezi. Ennek megfelelően, az univerzum Istentől való okozati függőségben teremtetett, amely tézis megfelel Arisztotelész elméletének.

Az így értelmezett teremtés az időre vonatkozóan semleges koncepció, ugyanis a világmindenség teremtett voltának bizonyítása az örökkévalóság kérdését nem dönti el. Chászdáj Crescas számára a teremtés ex nihilo teremtést jelent 45. Amennyiben az egész univerzum Istentől függ, aki az egyetlen abszolút szükségszerű létező, minden ex nihilo teremtetett, beleértve az anyagot, tekintet nélkül arra, hogy az örök-e vagy sem.

Az örökkévalóságot illetően Chyászdáj Crescas visszautasítja Móse ben Májmon és Lévi ben Gersom minden érvét a világmindenség időbeli létére vonatkozóan. Úgy tartja ugyanis, hogy az univerzum teleológiai karaktere, ami az említett filozófusok számára az időbeli lét bizonyítékául szolgált, megmagyarázható a diszciplina örökkévalóságának feltételezésével is, amennyiben az univerzumot úgy fogjuk fel, mint ami intelligenciát és tökéletességet mutat.

Ez az érvelés látszólag arra utal, hogy Chászdáj Crescas hitt az univerzum örökkévalóságában. Ugyanakkor állítja, hogy a tradicionális bibliai felfogás szerint a világmindenségnek időbeli kezdete volt. Ezen elmélet megőrzi Chászdáj Crescas előszeretetét az örökkévalóság tézise iránt, amennyiben az a végtelen időt posztulálja, és konzisztens a tradicionális tanítással, hogy az univerzumnak időbeli kezdete volt. Chászdáj Crescas valójában másodlagosnak tekinti ezt a problémát: számára ez nem jelent olyan tanítást, aminek tagadása aláásná a judaizmust, ahogy azt Móse ben Májmon hitte. Ami Chászdáj Crescas számára döntő jelentőségű, az annak a hite, hogy minden Istentől függ, ami számára az ex nihilo teremtést jelenti 46.

4 A modern gondolkodás

4.1 Franz Rosenzweig (1886-1929)

Franz Rosenzweig bontotta ki azt a gondolatot, hogy az Isten, az ember és a világmindenség közötti kapcsolat a judaizmus megértésének három fő kérdése. Franz Rosenzweig szerint az Isten és az univerzum közötti kapcsolat a teremtésben nyer kifejezést. Isten a világot a semmiből teremtette, és a káosz is „része a teremtésnek, és nem előzi meg azt” 47. A teremtés Franz Rosenzweig számára végtelen folyamat, nem egy esemény, amely a múltnak valamely külön pillanatában történt. Mindez nem jelenti, hogy a világ minden pillanatban „teremtetik”, hanem, hogy létezése nem független Istentől, akinek hatalma tartja fenn a világot, és mindent, ami benne van. Ennek a kapcsolatnak jelentős következménye az ember „teremtettségének” érzete. Azon érzés, hogy függ Istentől, az ő Teremtőjétől. Ez a függőség-érzés vezet végül is a kinyilatkoztatáshoz 48.

4.2 Martin Buber (1878-1965)

Martin Buber számára a teremtés koncepciójának alapvetően fontos jelentése abban áll, hogy a „teremtés maga már kommunikációt jelent a Teremtő és teremtménye között” 49. A teremtés koncepciója Martin Buber szerint ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember megváltja a világot cselekedetein keresztül. Így az ember résztvevője a teremtésnek. Befejezi Isten teremtő művét, és ezzel kezdeményezi saját megváltását: „A teremtés – velünk történik, belénk égeti magát, izzással átformál minket, remegünk és elalélunk, alávetjük magunkat. Teremtés - részt veszünk benne, találkozunk az alkotóval, fölajánljuk magunkat neki, segítők és társak vagyunk.” 50 Az a tény, hogy az ember részt vehet a teremtésben, „Isten határtalan hatalma és tudása ellenére – jelenti magát, az ember teremtésének misztériumát.” 51

4.3 Mordecháj Kaplan (1881-1983)

Mordecháj Kaplan a teremtés természetéről folytatott középkori vitákat (vajon ex nihilo, vagy egy az elsődleges anyagból történt-e) a modern gondolkodásmód számára nem tekinti igazán lényegesnek, mivel azoknak a „spirituális élethez fűződő kapcsolata csak távoli.” Mordecháj Kaplan szerint az „Isten teremtette a világot” hagyományos tanítás morális indítéka az, hogy a valóság legistenibb természetű fázisát a kreativitás, illetve az élet spontán, nem a múlt által meghatározott aspektusainak folyamatos előretörése jelentik. A „látens és potenciális elemeknek a világmindenségben való létezése” azt jelenti, hogy sok minden lehetséges, és a teremtés még mindig folyamatban van, és hogy az embernek hatalmában áll megvalósítani ezeket a lehetőségeket. Mordecháj Kaplan számára a „kreatív élet” a teremtés történet esszenciája 52.

(Emlékeztetjük T. Olvasóinkat, hogy a Remény 8. évfolyamának 3. számában – 2005. őszén – közöltük Marosán Bence Péter „A buberi etika…” c. cikkét, mely foglalkozik Franz Rosenzweig munkásságának más aspektusával.)

Lábjegyzetek

1. Chágigá 2:1

2. Chágigá 2:1, 77c

3. Genesis Rabba 1:14

4. tanniták: arám/héber, tanna – (pl.) tannaim, jelentése: tanító;

a szóbeli hagyomány 1-2.századi tanítómesterei

5. Chágigá 1:9

6. Chágigá 1:15

7. Chágigá 12:14

8. Zsoltár 33:6

9. Genesis Rabba 3:2

10. Avót 5:l: „Tíz mondattal teremtetett a világ és mi célból ? Hiszen az Isten egy mondat által is teremthette volna. Ez azért történt, hogy annál nagyobb mértékben büntesse a gonoszokat, kik tönkre teszik a világot, mely tíz mondat által lett teremtve; és annál nagyobb jutalmat adjon a jámboroknak, kik fönntartják a világot, mely tíz mondat által lett teremtve.” Imakönyv. ORZSE reprint, Budapest, 2004. (Sziddur. Budapest, 1904.)

11. Genesis Rabba 1:3, 3:8

12.Tanhum Berésít, Genesis 1:12: “hogy a szektariánusok ne mondhassák”

13. Genesis Rabba 1:4

14. Genesis Rabba 3:7

15. Genesis Rabba 3:9; Ecclesiastes Rabba 3:11, Midras Psalmus 34

16. Rós Hásáná 11a

17. Chágigá 12a

18. amorák: arám/héber, amóra – (pl.) amóraim, jelentése: aki előad/magyaráz/fordít; a szóbeli hagyomány bölcsei Palesztinában és Babilonban a Misna megszerkesztése (kb. 200) és a babiloni Talmud lezárása (kb. 500) közti időben

19. Bává Vátrá 74b

20. kabbala: kábóló, jelentése: kapott hagyomány, misztikus tan; a 13. században a titkos tanokat kezdték így elnevezni Dél-Franciaországban és Spanyolországban

21. barajta: arám, barajta - (pl.) barajtót, jelentése: külső; általában a Misna szerkesztői áltl kihagyott tannaitikus tanítást jelenti

22. Rási: Rabbi Slómó Jicháki (1040-1105), Biblia és Talmud-kommentátor

23. tetragrammaton (héberül: sém há-meforás) Isten négy betűből álló neve, melyet ma nem ejtenek ki, helyette a héber adonáj (Uram) szót használják; a Jehova név a szöveg helytelen olvasásából származik, a teragrammaton héber mássalhangzói (jod-hé-váv-hé) az adonáj szó magánhangzóinak pontozásával vannak írva; a név annyira szent, hogy az adonájt is csak az imádságokban mondják, különben a hásém (a Név) utal arra, hogy Isten nevét tilos kiejteni

24. Cassuto elfogadta a teóriát, hogy a különböző nevek különböző attribútumokat jelenítenek meg (U.Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961.7kk)

25. Yal. Genesis 16

26. Yal. Genesis 8

27. Móse Nahmnidész (1194-1270) a Ramban betűszóval vált ismertté: Rabbi Móse ben Nahman

28. U.Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961.Gen. 6:4

29. Platón összes művei. Budapest, 1984. Timaiosz 307-409. ford. Kövendi Dénes

30. H. A. Wolfson, Philo, 1. 1948.180–380

31. A kâlam arab scolasticus teológiai irányzat volt (750-900). A szó jelentése: beszéd; a muttakallim volt a beszélő. Héberül: ha-medabberim, latinul: loquentes.

32. Száádjá ben Jószéf, Hitelvek és vélekedések. 1:1–2 Ezen főműve a judaizmus alapelveinek (a kalám hatását nagymértékben tükröző,) arab nyelven írt védbeszéde és dicsérete, melyet 1186-ban fordított héberre Jehuda ibn Tibbon, „Széfer Emunót ve-Déót” címmel.

33. Keter Malkhut (A királyi korona); B. Lewis, The Kingly Crown. 1961.

34. Mekor Chájjim (Az élet forrása)

35. Móre ha-Nevukim (A tévelygők útmutatója) 1:73–74

36. Móre ha-Nevukim 2:21

37. Móre ha-Nevukim 2:15, 21, 25

38. Móre ha-Nevukim 2:22, 24

39. Móre ha-Nevukim 2:25

40. Arisztotelész: Fizika 2

41. Lévi ben Gersom, Széfer Milchámot Ádonáj 6:1, 7

42. Lévi ben Gersom: Széfer Milchámot Ádonaáj 6:1, 11

43. Platón összes művei. Budapest, 1984. Timaiosz 307-409. ford. Kövendi Dénes. 49kk

44. Lévi ben Gersom: Széfer Milhámot Ádonáj 6:2, 1

45. Aquinói szent Tamás, Summa Theologica, 1, question 44, a. 1–2; question 46, a. 1–2. Valószínűleg Aquinói szent Tamás elképzelései hatással voltak Chászdáj Crescas-ra.

46. Chászdáj Crescas, Or Ádonáj 3:1, 4–5

47. Franz Rosenzweig, Der Stern der Erlösung, 2. 1929, 59kk

48. Franz Rosenzweig, Der Stern der Erlösung, 2. 1929, 46

49. Martin Buber, A próféták hite, Budapest, 1998.

50. Martin Buber, Én és Te, Budapest, 1994. 99

51. Martin Buber, Eclipse of God. 1952, 138

52. Mordecháj Kaplan, The Meaning of God in Modern Jewish Religion. 1937, 61kk

Borsányi Schmidt Ferenc: Izrael ókori történelmének újrafelfedezője

DAVID M. ROHL SZEMÉLYISÉGE ÉS MUNKÁSSÁGA

A XIX. század közepéig, a század végéig, a T’náchban, a zsidó Bibliában rögzített tények, adatok, események és részben a személyek, a leírt és elbeszélt alakok nagy része, kétségbe vonhatatlan, többségükben az archeológiai leletek által igazolt, megerősített történelmi részleteknek számítottak. A XX. század elején változott a helyzet és egyre nagyobb számban jelentek meg a kétségek, mutatkozott meg a datálható archeológiai leletek és a T’náchban található adatok össze nem vethetősége és vonta le a tudósok név és szám szerint jelentős része a következtetést, mely szerint a Biblia, különösen az addig legszavahihetőbbnek tartott része, a Korai Próféták (N’vi’im Risonim) könyvei (J’hosuá, Bírák, Sámuel 1-2, és Királyok 1-2. könyvei) sem tekinthetők történelmi forrásműnek. Az ilyen vélekedés, sőt ítéletmondás olyannyira erősödött és szélesedett, hogy az addig legbizonyosabbnak, legéletszerűbbnek megrajzolt bibliai személyiségek, Dávid és Salamon királyok történelmi létét és uralkodását is kétségbe vonták, sőt Dávid városának, Jeruzsálemnek, ókori nagyváros-jellegét sem ismerték el. Dávid és Salamon elterjedt hírű és számon tartott építkezéseinek sem akadtak nyomára, illetve az addig feltárt és azonosított leleteket más korba, tehát más uralkodó személyéhez datálták. Izrael korai története és legjelentősebb évszázadai, személyiségei, műemlék-leletei teljesen kiestek a történelem rostáján. A világ kultúrájának ma is jelentős részét alkotó nép, a zsidó nép története, legfényesebb eseményei, történelmi hősei, szereplői a babilóniai fogság befejeződését megelőző korból semmivé váltak, legalább is az archeológiát, az archeológia elfogadott kronológiáját biztos alapnak tartó történészek számára. A bibliai híradásokat, addig a krónikaírók feljegyzéseinek tartott szövegeket, puszta mesének, vallásos legendának vélték.

A Tnáchban leírt események, földrajzi, vagy történelmi objektumok többségéhez megfelelő számú archeológiai bizonyító anyagot, olyan leleteket találtak, amelyek közvetlen módón megerősítik a Tnáchban megőrződött leírást, igazolják az ott található híradást. E leletek többsége, írásos dokumentumok, tárgyleletek és műalkotások megerősítik a moabitákra, a kánaánitákra, a perzsákra, az asszírokra, a babilóniakra vonatkozó bibliai leírások között található adatokat. Ez nem meglepő, minthogy jelentős és figyelemre méltó kölcsönhatás, egymással való kapcsolat, kölcsönös esemény létezett e szomszédos államok között. Ezek a leletek a bibliai feljegyzéseket kellőképpen igazolják, ezzel szemben az izraeli egyesített monarchia idejéből, Saul, Dávid és Salamon királyok uralkodásának korszakából és még régebbről, de történelmi időkből, vagyis a bírák, Mózes és Jhósuá, vagy az ősatyák korát és személyét illetően és egyáltalán ezek létét szinte egyetlen írásos, vagy tárgyi dokumentum, ilyen jellegű lelet nem bizonyítja. Ez a megállapítás győzött meg sok tudóst, közöttük a koppenhágai egyetem professzorát, Thomas L. Thompsont, aki 1992-ben így nyilatkozott Ha azon töprengünk, hogy milyen könnyen kétségbe vonhatjuk nemcsak Dávidnak és Salamonnak a történetiségét, hanem az eseményekét is, amelyek Hizkijá i.e. VIII. sz.) és Josijá i. e. VII. sz.) uralkodása alatt történtek…a tulajdonképpeni lényegét bármely történeti kutatási témának, amely megkísérli az i. e.-i késői II. évezred, vagy az i. e-i korai I. évezred történetét megírni a korabeli Izraelben, a bibliai és Biblián kívüli források közvetlen egybevetése alapján…nemcsak kétségesnek, hanem bizonyos esetekben nevetségesnek tűnne.

És akkor jött egy régész, egy ókortörténész, aki újra, a XIX. század régészeihez hasonlóan, Bibliával, mint biztos forrással a kezében, kereste meg és találta meg a lelőhelyeket, ugyanazokat és ugyanott, amelyekről a kezében tartott Könyvek Könyve szólt és ahol leírta azok lelőhelyét.

David M. Rohlnak, a Nagy Britanniában élő és ott dolgozó egyiptológusnak és az ősi Közel-Kelet tudósának, általában véve, az ókori történelem nagy szakértőjének érdeklődése Egyiptom, és bátran mondhatjuk, hogy az egyiptológia iránt korán, már kilenc éves korában, egy Kairóban és a núbiai abu simbeli templomokban tett látogatásakor kezdődött, amikor az egykori uralkodó, Faruk király kerekes gőzhajóján, a Kased Kheir-ren utazott. Az ennek az élménynek nyomán kelt érdeklődés végigkísérte gyermek és ifjúkorát, meghatározta egyetemi éveit, s ma is irányítja tudományos gondolkodását és általában gondolatait.

Bár egész életének iránymutatója az egyiptológia volt és az ma is, - érvényesülésének első szikrái zenei téren, a könnyűzenében jelentkeztek. A zenei élet különböző területein dolgozott. Rock zenész volt, hangfelvételeket vezető mérnök, producer és díjnyertes TV-programok zeneszerzője. Ennek a tevékenységének során fogalmazódtak meg benne azok a gondolatok, amelyekkel a hagyományaihoz olyannyira ragaszkodó egyiptológiát felrázta tespedtségéből és bizonyos mértékben forradalmasította. Ekkor alakult ki gondolataiban a nevéhez és munkásságához kötődő új kronológia. Végül is ez az elgondolás vezetett az elhatározáshoz, hogy az egyiptológia tudományterülete lesz életében ezen túl az egyetlen ösvény, amelyet töretlenül követni fog.

1987-ben megkezdte tanulmányait, Egyiptom és az őstörténet, valamint az ókortörténet szakterületén Londonban, a University Collegeben. Diplomáját és tudományos fokozatát 1990-ben szerezte meg. Doktori disszertációját, amelynek témája Egyiptom Harmadik Átmeneti Korszaka kronológiájának felülvizsgálata, az 1990-es években védte meg.

David M. Rohl számára az ismertséget, a hírnevet, az ókori Egyiptom történetének tanulmányozásához és megismeréséhez javasolt új kronológiája hozta meg, amelyet alaposan illusztrálva és megindokolva lefektetett és kifejtett 1995-ben A Test of Time The Bible- from Myth to History címmel megjelent könyvében, amely magyarul Fáraók és királyok. A Biblia – a mítosztól a történelemig címen került az érdeklődő olvasók kezébe. Ez a könyv elmondja és megmagyarázza a nagyon közeli kapcsolatot az ókori Egyiptom története és a Tnáchban, a zsidó Bibliában ábrázolt események, az ott megörökített és megőrzött beszámolók között. Rohl úgy hiszi és meggyőzően bizonyítja, hogy Egyiptom hagyományos és a tudomány által elfogadott kronológiája sok ellentmondást mutat, különösen a Harmadik Átmeneti Korszak (XIX. Dinasztia vége - XXV. Dinasztia) esetében. Rohl szerint a kronológiákat használhatatlanná teszik a hiányos és pontatlan adatok. Rohl tanulmányozta a szomszédos területek korabeli történetét és kultúráját és összevetette történeti adataikat az Egyiptomról készült feljegyzéseivel. Az így nyert következtetéseket kutatásaiban, kutatási eredményeiben és az ezeken alapuló elméleteiben felhasználja.

Az egyiptológiai kutatásait és tanulmányait kiegészítette a héber Írások tanulmányozásával, amit egy újabb összevetés alapjának tekint. Végül is megállapította, hogy a Harmadik Átmeneti Korszakot túl hosszúra becsülték és legalább 141 esztendővel meg kell rövidíteni. Az így nyert ismeretek annak igazolásához vezettek, hogy a Tnáchban, Bibliánkban olvasható számos esemény és ott megismert személyiség a valóság, a történelem része.

A tudományosan követett bibliai kronológia a széles körben elfogadott Edwyn Edmund) A Thiele Chronology of the Hebrew Kings. Grand Rapids. Mich. 1979, Zondervan.) és ugyancsak őtőle The mysterious numbers of the Hebrew kings. Grand Rapids, 1983, Zondervan.) kézikönyveken alapul

Az egyiptomi kronológia részben azokra a leletekre épül, amelyeket az ókori Egyiptom helyszínein végzett ásatások során hoztak felszínre. Ezek a leletek feliratos táblákat és ilyen szobrokat, valamint cserépedény töredékeket, temetkezési maradványokat és különféle hordozón található hieroglifa-feliratokat tartalmaznak. Ugyancsak nagyon értékesek a kronológia meghatározásában a korai történetírók művei, akik gyakran korabeli, vagy régebbi feljegyzéseket használtak műveik írásakor, amelyek ma már nem elérhetőek. Minthogy Egyiptom régészeti leletei sokkal számosabbak és jellegük szerint többfélék, mint bármely más korabeli civilizációé, ezért az egyiptomi kronológiát használják olyan alapként, amelyen a szomszédos népek civilizációinak archeológiai kormeghatározása és kronológiája épül.

A minket érdeklő tematikus, vagy korszak szerinti felosztás a következő:

I. Egyiptom történelme és kronológiája

II. Izrael történelme és kronológiája

III. Archeológiai korok

Ezeket a témaegységeket, mint felosztható korszakokat, összevetettük, hogy egy egységesített egész részét alkossák. Az általunk ismert ókori világ közmegegyezésen alapuló, a szakemberek által közösen elfogadott időbeosztásának tekintjük. Az okból, hogy egybe foglaljuk a tudást, az ismereteket, amelyeket a különböző civilizációk tanulmányozása útján nyertünk, és így összeállhasson egy teljes, minden területre kiterjedő időfelosztás, szükségünk van biztosnak tekinthető, közös dátumokra, amelyek arra használhatók, hogy összekötő láncszemet alkossanak két, vagy több civilizáció ismert eseményei között. Erre jó példák pl. a házassági szerződések két király között.

Három alapvető, egymásba kapcsolódó láncszeme volt a XIX. századi egyiptológusoknak, amelyekkel összhangba kívánták hozni az izraeli és az egyiptomi történelmet.

1. Théba kirablása i. e. 664-ben, Assur-bán-apli (i. e. 668-627) asszír király által, mintegy büntetésként ez Egyiptomban uralkodott, XXV. dinasztiához tartozó Taharka fáraó vezette forradalom, az Asszíria ellenes felkelés miatt. Asszír, babilóniai, egyiptomi és egyéb források állítják ezt a nagyon biztos időpontot, amely alapján rögzíthető Egyiptom ezt követő története. Ez a dátum minden vita felett áll.

2. Sisák fáraó (akit feljegyzett az I Kir 14: 25-26 és II Krón 12: 2-9. mint aki meghódította Jeruzsálemet Rehoboám (Rechábeám), Juda királya, Salamon király fia uralkodása alatt) azonosítása a XXII. dinasztia I. Sosenk fáraójával.

3. II. Ramszesz (Nagy Ramszesz, a XIX. dinasztia uralkodója) azonosítása az izraeliták egyiptomi elnyomójával, rabszolgasorsba süllyesztőjével.

Sisák/I.Sosenk uralkodásának abszolút dátumait a bibliai kronológiából számították ki, vagyis visszaszámlálással Rehoboám (Rechábeám), Salamon fiának és utódjának évszámaihoz. Ebből a dátumból II. Ramszesz uralkodásának időszakát úgy számították ki, hogy visszafelé számoltak a Ramszesz és I. Sosenk fáraók uralkodása között eltelt időben.

Rohl több tudományos társaság és szervezet tagja.

Régészeti-, archeológiai- és az új kronológiát ismertető témáiról TV-filmsorozatokat készít, amelyek Angliában és az Egyesült Államokban nagy sikert aratnak. A magyar video-üzletekben is kapható alkotása:

David M. Rohl művei, melyek magyar nyelven, a Gold Book kiadónál megjelentek

1. Legendás civilizációk
2.
3. Fáraók és királyok
4.
5. Az elveszett testamentum
6.

A magyar video-kereskedelemben és a videotékákban a következő David M. Rohl-mű áll az érdeklődők rendelkezésére

Fáraók és királyok. A Biblia nyomában. 1-2. rész. Produced and Directed by Timothy Copestake. Series Producer Belinda Giles. Discovery Channel Video.

IZRAEL ÓKORI TÖRTÉNETÉNEK ÚJRAFELFEDEZŐJE 2.

IMMANUEL VELIKOVSKY 1895-1979)

Az ezt megelőző lapokon és a .korábbi sorokban ismertettük David M. Rohl brit történész, archeológus és ismeretterjesztő archeológiai-történeti TV-filmek rendezője, Izrael királyság-kori évszázadainak kronológiai helyreigazítója, történelmi bizonyítója személyiségét és munkásságát. Szükségesnek tartottuk, hogy a továbbiakban bemutassuk Immanuel Velikovsky, Rohl professzor gondolkodásbeli elődjének, kronológia-elméletének ötletadója életét és munkásságát. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy Rohl professzor nem folytatója, hanem továbbfejlesztője, tudományos kimunkálója Immanuel Velikovsky ötleteinek és az így létrejött új elmélet sikerre vivője.

l.) Immanuel Velikovsky, a tudományos szempontból meglehetősen ellentmondásos szakembere az ókori Közel-Kelet kronológiájának, valamint a naprendszer történetének, 1895-ben született Vityebszkben, a mai Fehéroroszország területén, ismert, jó hírű zsidó családban. Elemi iskoláit szülővárosában, a középiskolai tanulmányait Moszkvában végezte, érettségi vizsgáit arany éremmel kitüntetve fejezte be. Orvosi diplomáját a moszkvai és a harkovi egyetemen folytatott tanulmányok után nyerte el, 1921-ben. Ez után Németországba ment, hogy ott szakosítsa megszerzett ismereteit. Egy évvel később, 1922-ben megalapította a Scripta Universitatis című folyóiratot, amely zsidó hozzájárulásként és részvételként kívánt megjelenni és jelen lenni a természettudományok és a bölcsészeti tudományok kutatása terén. A munkatársak között találjuk Albert Einstein és Harald Bohr személyét is. A folyóirat távolabbi célja volt, hogy előkészítse a körülményeket a jeruzsálemi Héber Egyetem létrehozatalához. A folyóiratot hathatósan támogatta Chaim Weizmann is.

1924-ben Velikovsky Erec Jiszráélbe ment, ahol letelepedett és orvosi gyakorlatot folytatott. 1928-ban megkezdte pszichiáteri átképzését és 1930-ban elsőként javasolta az epilepsziának agyhullámok vizsgálata útján való diagnosztizálását. 1933-ban Bécsbe ment, hogy ott Wilhelm Stekelnek, Siegmund Freud egyik kiemelkedő tanítványának irányításával pszichoanalízist tanuljon. Hazatérése után Izraelben ő volt az első gyakorló pszichoanalitikus. 1939-ben az Egyesült Államokba ment, hogy ott kutatásokat folytasson és Amerikában kristályosodott ki két nagy elmélete, amelyeknek első kivonatos ismertetése a Scripta Academica Hierosolymitana című folyóiratban jelent meg, amelyet 1939-től Velikovsky szerkesztett. 1.) Hyam Maccoby, In Encyclopaedia Judaica, Jeruzsálem, 1972. CD-ROM Ed.)

TÖRTÉNELMI ELMÉLETE

Válaszként és megoldásként arra az egyre erősödő véleményre, ami a Bibliával foglalkozó tudósokat és szakembereket leginkább foglalkoztatta, vagyis arra, hogy szinte teljesen hiányzik bármiféle egyezés a bibliai történetek, a bennük feljegyzésre került események és az egyiptomi történelem általánosan elfogadott kronológiája között. E megállapítás következtében Velikovsky kialakított a Közel-Kelet történelmével kapcsolatban egy Felülvizsgált Újraszámított) Kronológiát. Bírálta, kritikával illette a kor legfejlettebb, a mai tudományt megközelítő naptárrendszerén alapuló ún. Szóthisz-korszakot [2.) Az i. e. 3. évezred elején alakult ki Egyiptomban az ókori Kelet legtökéletesebb naptára. A 365 napos évet használta, melyet 12, egyenként 30 napos hónapra osztottak. Ehhez járult még öt kiegészítő nap, az Ozirisz-mítoszban szereplő istenek születésnapjai. Az év három - egyenként négy hónapos évszakból állt áradás, sarjadás, forróság. Kezdetben, a prehisztorikus időszakban talán a két Nilus-áradás között eltelt időszak szolgált az időszámítás alapjául. Ezeknél, a nem teljesen egyforma hosszúságú időközöknél, később szilárdabb támpontot nyújthatott a Szóthisz-csillag közvetlen napkelte előtti héliakus) felkelésének alapulvétele Mivel az előzőleg 70 napig láthatatlan csillag az áradás kezdetekor tűnt fel az égen hajnalban, az egyiptomiak tévesen okozati összefüggést láttak a két jelenség között. A Szóthisz-csillag megjelenése […] és az áradás kezdete jelentette számukra az év kezdetét.Kákosy László- Varga Edith Egy évezred a Nilus völgyében. Bp.1970. Gondolat. pp. 131-132.)] A Velikovsky által felállított elmélet azt hangoztatta, hogy a Szóthisz-korszakra alapozott általánosan elfogadott kronológia sok rendellenességet és ellentmondást tartalmaz. A részleteket tekintve, kritizálta a Sötét Kor 3.) elméletét, illetve fogalmát Görögországban és Kisázsiában, ami szerinte a kronológia hiányosságai miatt keletkezett. Röviddel i. e. 2500 után az […] imponáló államszervezetek és gazdasági rendszerek széthullottak. Egyiptom, Mezopotámia virágzó korszakait, amelyek élénk nyomokat hagytak a régészeti leletanyagban, sötét idők 3.) követték, amelyekből kevés épület, vagy felirat maradt ránk. […] Egyiptomban és Mezopotámiában […] hamarosan újra felbukkan […] s […] méghozzá az ősi barbárság egynémely bilincsétől megszabadultan, s olyannyira elmélyül, hogy az új társadalmi osztályok teljesebben élvezhetik hatását. Időközben az olyan újonnan városiasodott területeken, mint Asszíria, a civilizáció csíráinak még arra is volt idejük, hogy az eredeti vonalon fejlődjenek tovább. Gordon Childe, V. A civilizáció bölcsője. Bp. 1959. Gondolat. pp. 133-135.)

Megújított Felülvizsgált) Kronológiájában Velikovsky visszahelyezi az Egyiptomból történt Kivonulást Exodus) a hagyományos idejébe, i. e. 1450-be, a Középbirodalom, vagyis a Középső Királyság végére, röviddel a hükszósz invázió előtt. Az egyiptomi dátumokat, Velikovsky után, számottevően megrövidítettük, következésképpen Kréta, Mükéne és Ugarit esetében is. A Megújított Felülvizsgált) Kronológiát Velikovsky kidolgozta az Ages in Chaos From the Exodus to King Akhnaton 1952) négy kötetében, az Assyrian Conqest-ben 1978) a Ramses II and his Time-ban 1978), valamint a Peoples of the Sea-ben 1977). Velikovsky ugyancsak megírta és kiadta az Oedipus and Akhnaton 1960) című könyvet, amelyben Oedipust azonosítja Akhnatonnal.

AZ ASZTRONÓMIAI ELMÉLET

A mitológiai és történettudományi írások tanulmányozása, csakúgy, mint a geológiai és csillagászati megfontolások arra a következtetésre vezették Velikovskyt, hogy az egyiptomi csapások egy nagy globális természeti katasztrófa részei voltak. Ennek a katasztrófának az oka a majdnem-összeütközés a Föld és egy hatalmas üstökös között, amelyet végül is a Vénusz bolygóban azonosítottak. Ezt az elméletet leírja a Worlds in Collision 1950) és az Earth in Upheaval 1955) című könyvekben, valamint további kidolgozásuk megtalálható a Pensée című folyóiratban. Az 1970-es években világszerte nagy érdeklődés kísérte Velikovsky asztronómiai előrejelzéseinek esetleges bekövetkeztét, ami aprólékosan kidolgozott elméletén alapult, mely szerint a Vénusz bolygó felületi hőmérséklete túlzottan magas lesz, a nap pedig nagyon magas elektromos töltéssel fog rendelkezni. H. H. Hess, Lloyd Motz és más tudósok bizalmukról biztosították Velikovskyt ezekért a helyes előrejelzéseiért. Ugyancsak beigazolódott Velikovsky véleménye, mely szerint a Jupiter rádióhullámokat bocsát ki, valamint az, hogy létezik egy földi magnetoszféra, amely eléri a Hold pályáját, valamint létezik egy meredek thermális lejtő a Hold felszíne alatt.

Velikovsky nézetei, akár az ókori történelmet, akár az asztronómiát illetően, nagy érdeklődést és támogatottságot szereztek a tudósnak, de ugyanilyen nagyságú ellentábor vonultatta fel érveit vele szemben. Társaságokat és folyóiratokat alapítottak Amerikában és Nagy Britanniában elméleteinek és nézeteinek tanulmányozására és népszerűsítésére. Velikovsky ellentmondásos tudományos személyiségéről és tevékenységéről megállapíthatjuk, hogy hatalmas képzelőerővel megáldott elméleti szakember volt, aki pontos és széles körű tudással rendelkezett. Tudományos eredményei és ismeretterjesztő elméletei ma is széles körben hatnak.

Immanuel Velikovsky magyar nyelven megjelent műve

Velikovsky, Immanuel Ütköző világok. Bp. 2000, Novella Könyvkiadó.

MEGJEGYZÉS.

Az írásban előforduló utalások és a magyarázó jegyzetek a szövegben, a megfelelő szövegrésznél vannak és nem a lap alján, illetve a cikk végén.

Hrotko Larissza: A kazárság arcai

Koestler 13. törzse

2005 októberében tartották meg Budapesten a nemzetközi Koestler-konferenciát. Arthur Koestler Budapesten született, de Londonban halt meg; most 100 éves lett volna. A konferencián Faludy György azt javasolta, hogy a magyar irodalom ismerje el Arthurt Koestlert magyar írónak. Koestler ugyan Bécsben, Palesztinában, Németországban, Párizsban és Londonban írt, de magyarul álmodott – érvelt Faludy György. Persze, Koestler nemcsak álmodott, írt is magyarul, sajnos nem jelentős dolgokat. Alkotott viszont németül, angolul és franciául. Hogy egy író művei melyik nemzeti irodalomhoz tartoznak, ezt természetesen nem az álmainak, de nem is írá-sainak nyelve dönti el. Ez sok más zsidó születésű író esetén is csak másodlagos. Zeev (Vladimír) Jabotinskyt – magyar írásban Zsabotinszkij – sem lehet orosz írónak nevezni, holott ezen a nyelven írta meg az önéletrajzi regényét. Hogyan is lehetne Arthur Koestlert magyar nemzeti keretekbe zárni? Származása ellenére zsidó írónak sem nevezhetjük. Koestler – ugyanúgy mint George Orwell – egyértelműen kilépett a nemzeti irodalmak kereteiből. Tulajdonképpen nem egy-egy nép története, hanem a népek történelmi együtthatása és a hatalmi világrendszerek kialakulása, illetve működése állott érdeklődése fókuszában, és ez kitűnően manifesztálódott „A tizenharmadik törzs”, avagy „The thirteenth tribe. The Khazar Empire and its heritage” című világhírű művében.

„A tizenharmadik törzs” rávilágított az izgalmas történelmi összefüggésekre és a népek közötti összefonódásokra, de ezen kívül olyan spekulatív következtetést vont le, amely nagy visszhangot keltett a különböző beállítottságú olvasói körökben. Koestler ugyanis azt tételezte fel, hogy a diaszpóra askenáz zsidósága a betért kazároktól származott. Ez a hipotézis egyáltalán nem új. A könyv forrásai között Koestler megemlíti von Kutschera és D. M. Dunlop, Paul Eric Kohle tanítványának munkáit, akik közvetlen rokoni kapcsolatot láttak a kazárok és az askenáz zsidók között. Ami a forrásokat illeti, Koestler sem hagyhatta ki Chászdáj ibn Saprut (920-970) és József kazár király közötti levelezést, pedig ezek az okmányok már eddig is sok bírálatra, illetve gyanúsításra adtak okot. Koestler fontosnak tartotta, hogy mindkét levelet bemutassa, és igen hosszasan ismertette a levelezés körül kialakult tudományos vitát. Nem kerülhette el figyelmünket, hogy Koestler szinte kizárólag az angol nyelvű irodalomra támaszkodott. A bibliográfiában és a könyv szövegében említett arab és héber források nagyobb részét bizonyára Dunlop közvetítésével idézte. Megemlítette ugyan, sajnos pontatlanul, Kokovcov: Chászdáj és József közötti levelezés egyik legfontosabb kutatójának nevét, de más orosz kutatók eredményeit figyelmen kívül hagyta. Pedig az orosz tudósok a helyszínen dolgoztak! Az arab és héber források feldolgozása kétségtelenül fontos hozzájárulás volt a tények feltárásához, de ez nem helyettesíthette a helyszíni ásatások leleteit. Az orosz kutatók már a 19. század végén megkezdték a kazár városok feltárását, a 20. században a munkát M. I. Artamonov folytatta, aki Dunlopot több kérdésben is élesen kritizálta.

Dunloppal ellentétben Artamonov fontos forrásnak tartotta Chászdáj és József levelezését, úgy vélte, hogy azokkal kapcsolatban csak a zsidókkal szembeni előítéletek miatt merülhetett fel a hamisítás gyanúja. Ugyanakkor Artamonov kifogásolta Dunlop eljárását, aki minden érvelés nélkül összefoglalta az idegen véleményeket, ezért munkájának címe – t. i. „The History of the Jewish Kazars” (1954) – megalapozatlan maradt. Valójában a Kazár Birodalom lakossága sohasem volt homogén vallású, ezért zsidó kazárokról nem is lehet beszélni. Csak a kagán társuralkodója (Bulán), illetve a későbbi királyi család tért be. Úgy tűnik, hogy Artamonov elég jól ismerte a zsidó vallás sajátosságait, és Kazária lakosságának heterogén vallását azzal is magyarázta, hogy a zsidóságra általában nem jellemző a betérésre való ösztönzés. A „Kazárok története” című művében Artamonov bizonyítja, hogy alaptalan az a feltételezés, mely szerint az egész diaszpórai askenáz zsidósága a betért kazároktól származott volna. Több forrásra hivatkozva azt igazolja, hogy a zsidók már a kazárok betérése előtt nagy számban éltek a későbbi Kazár kaganátus területén. A források közül szerepel például A. Ja. Garkavi „Az orosz földön ősidőkben élt zsidók nyelvéről” című műve, amelynek néhány részletét volt szerencsénk személyesen is megismerni. Garkavi azt állítja, hogy az orosz földön élt zsidók első helyi nyelve szláv eredetű volt, és hogy a jiddis csak a lengyel zsidók megjelenésével később honosodott meg. Ebből adódhatott, hogy némely kutató vitatja a jiddis nyelv német egyedülállóságát. Ugyancsak a zsidók korai jelenlétéről tanúskodnak a Tamanszkij félszigeten, illetve Krímben talált leletek. Dagesz-tánban a perzsák elől az 530. körül menekült zsidók találhattak menedéket, és ez még az arabok megjelenése előtt történt!

Artamonov más tudósokkal együtt úgy vélte, hogy a kazárok a türköktől származtak. Abban biztosak lehetünk, hogy a kazárok nyelve az ősi türk nyelvcsaládhoz tartozott. Az a nagy népcsoport, amellyel együtt (vagy valamivel megelőzve, de szövetségesként) vonultak Ázsián keresztül a Kaspi- és a Fekete-tenger közötti térségig, s csak a 4-5. században alakult úgy, amikor a nyugati hunok elhódították a kínaiaktól a Kína északi részén fekvő törzsi területet. A kínaiak „tu-kü”-nek (vagyis „türküt”-nek) hívták ezt az etnikai tömeget. A kutatók rájöttek, hogy a szó a többes számot jelöli, és még a régi, mongol képzőelemet tartalmazza. A csoportban több etnikum együtt vonult át a sztyeppén, többek között a hunok és az ugrok is. A sztyeppi népek mindig is sokat foglalkoztak származásuk történetével. Egyes türk legendák a csoport magvát képező Asin családokat a nyugati hunok (Attila törzse) egyik ifjú képviselőjétől és egy farkas nősténytől származtatják. Láthatjuk tehát, hogy a türkökre és a kazárokra jellemző volt a totemizmus: hitték, hogy az ember és az egyes állatfajták között rokonság áll fenn, amely bizonyos tulajdonságok átöröklésével jár együtt.

Egyes adatok szerint a kazárok az 5-6. században jelentek meg a Kaspi-tenger térségében, és beleszóltak annak etnikai-politikai és kulturális kialakulásába. Artamonov és mások úgy véltek, hogy a kazárok talán már korábban is érkeztek ide, még a türk kaganátus létrejötte előtt. Az örmény adatokat, amelyek szerint a kazárok még 193. és 213. között lépték át a „Dzsora-kaput”, Artamanov mégis alaptalanoknak tartotta. Akár a többi türk néppel együtt, akár előőrsként jöttek a későbbi kaganátus területére, a kazárok sokáig a türk kaganátus szövetségei voltak. Valószínűleg a 8. században hódították meg a Krím félszigetet, és a 10. században tértek be. A türk népközösségben a kazárok minden bizonnyal a szoláris kultusznak hódoltak. A nap vallási tisztelete emlékeztetett a manicheizmusra, amely az utolsó türk kaganátusban – az ujguroknál – meg is honosodott. De valószínűleg csak a hasonlóságokról beszélhetünk, nincsenek források, amelyek bizonyították volna, hogy a kazárok ismerték a maniche-izmust.

Jehuda HaLeví „Cuzary” című műve azt a benyomást kelti, hogy a kazárokat lenyűgözte a zsidó etika és a vallás világosan érthető, tiszta alapjai. A valóságban – és így vélekedik Arthur Koestler, „A tizenharmadik törzs” szerzője is – a kazárok ilyen módon is biztosítani kívánták a függetlenségüket, megőrizve (igaz, nem túl sokáig) a Róma és Bizánc közötti semlegességet. És hozzá kell tennünk, hogy nem a zsidó vallás volt az egyetlen Kazáriában.

A kazár uralkodók politikai és gazdasági okok miatt kényszerültek a vallási toleranciára. A 10. században mind többen vették fel az iszlámot, az 1060-as években már a királyi család is moszlim lett. Ibn-Haukal, akit Dunlop, Artamonov és Koestler is idézett, a ruszok 968/969. évi megsemmisítő hadjárata előtt a kazár földet virágzó szőlőskertként írta le, bár minden bizonnyal csak a szemtanúk elbeszéléseire támaszkodhatott. Megemlítette Szamandár várost, amelyben a mecsetek, a templomok és a zsinagógák egymás mellett voltak találhatók. Ibn-al-Aszir arról számolt be, hogy a kazár király Chorezmtől kért segítséget a ruszok ellen. A válasz az volt, hogy mint zsidók, a kazárok nem számíthatnak a muzulmánok segítségére. Ekkor a kazár király is felvette az iszlámot.

A kazárok történetével kapcsolatban rengeteg ellentmondás tapasztalható. Még a nevük írása sem teljesen biztos: „kazárok”, „khazárok”, vagy esetleg a „chazá-rok”? Előfordulhat, hogy a különböző forrásokban nem is ugyanarról az etnikumról van szó. Sokszor tévesen a szabir-szubirokkal és más türk népekkel azonosították őket, akikkel együtt mozogtak a térségben. Másutt azt látjuk, hogy a hunokkal is keverték. Némely kaukázusi krónika már 240-re teszi a kazárok első betörését Grúzia és Örményország területére, és úgy tudja, hogy 540-ben a „szubir-kazárok”, majd 590-ben a „türk-kazárok” dúlták fel az országot. Más források – és itt a leghitelesebb talán a bizánci irodalom – a 7. századi hadjáratot erősítik meg, noha a leírás azt sejteti, hogy a kazárok már jól ismerték Dagesztán földjét és a Kaukázus belsejébe vezető utakat. A bizánci csapatok a kazárok segítségével és közvetlen részvételével a „kazár úton” nyomultak be Grúziába és Örményországba. Az is megemlítendő, hogy a krónikák a kazárokat vad rablókként írják le, akik a zsákmány megtartása érdekében a szövetségeseit is elárulhatták.

„A tizenharmadik törzs” legvitatóbb következtetése, amelyet Koestler az antropológiai kutatások alapján bizonyítottnak látott, hogy a mai zsidók nem a bibliai törzsből származnak. Ugyanis az askenáz zsidóságon belüli faji különbségek sokkal nagyobbak, mint a zsidók és a befogadó országok lakossága között. Ezzel a tudományosnak nem nevezhető kijelentéssel Koestler revideálni kívánta az eddigi történelmet, és ez elsősorban az askenáz zsidóságot érinti. Az úgynevezett antropológiai – mérési illetve összehasonlítási – eredmények alapján az egyes népcsoportok eredetére már azért sem lehet megbízható következtetéseket levonni, mert a fajok az ősidőkben is keveredtek már. Bizonyára volt valamilyen keveredés a judaizált kazárok és a területükön, illetve a környező világban élő, korábban odatelepült zsidók között, de ez nem lehetett olyan meghatározó jellegű, hogy az egész askenáz zsidóságot a kazároktól származtassuk. A „karaim”-nak nevezett vallási szekta, illetve népcsoport története is igazolja, hogy az európai zsidók kazároktól való kizárólagos származtatása enyhén szólva elhamarkodott konklúzió.

A krími és a lengyel-litván karaim története

A „karaim” (magyar szóhasználatban: „karaiták”) szó szerinti jelentése: „azok, akik olvasnak”, másként „bnéj mikra”, vagy „ba’alej mikra” – „az Írás emberei”. Az irányzat a 8. században, Bagdadban alakult meg a rabbinikus–talmudista hagyományt elutasító tanításként. A karaiták valószínűleg a Misna előtti, szadduceiusi tradicióra támaszkodtak, ám ebben a mozgalomban láthatjuk a zsidó szektaizmus folytatását is. A Holt-tengeri tekercsek felfedezése számos hipotézishez vezetett, amely azt próbálja kideríteni, milyen mértékben befolyásolta a Kumráni közösség a karaita mozgalomba beleolvadt korai zsidó szektákat. Persze, semmiképp sem állítjuk, hogy a karaiták közvetlen folytatói lettek volna a kumrániaknak. Épp ellenkezőleg: Kirkiszani, a karaiták 10. századi tudósa elég lenézően nyilatkozott a „barlanglakókról”, ahogy az arabok a kumráni közösség tagjait nevezték. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy a Holt-tengeri írások közvetlenül hatottak volna a karaitákra.

A karaita szekta alapítója Anan ben Dávid volt, akiről a rabbinikus források azt állították, hogy a szektát sértett hiuságból hozta létre, amikor nem őt, hanem öccsét választották exilárchának. A kutatók bizonyos hasonlóságot látnak a karaiták és a 100 évvel korábban megalakult iszlám siiták között: mindkét vallási irányzat elutasítja a hagyomány néhány elemét, és az eredeti hittanításhoz való hűségét hangoztatja. Persze ugyanilyen tendenciát figyelhetünk meg az óhitű orosz közösségnél is. A 9-10. századig a karaiták mozgalma meglehetősen heterogén volt, de már Nahavendi idején kezdődik a konszolidáció. Rendkívül pozitív a karaiták szerepe a Szentírás mazoreti és nyelvtani kutatásában. A karaiták missziós tevékenysége a rabbanitákat a megkezdett tudományos viták folytatására kényszerítette, amelyek fő témája a Hággáda és a zsidó misztikus irodalom antropomorfizmusa volt. A 10. században Jeruzsálem volt a karaiták egyik központja. 1099-ben a keresztesek nemcsak a rabbinikus de a karaita közösséget is megsemmisítették. A 18. századra Jeruzsálemben egyetlen karaita sem maradt.

A 11. században a mozgalom központja Spanyolországba tevődött át, de az igazán virágzó karaita közösség a 12. században Egyiptomban jött létre. Csak Maimoni érkezése állította helyre a talmudisták megcsappant tekintélyét. A 12. század végén Bizáncban alakult meg a karaiták szellemi életének új központja, amely a 16. századig tartotta fenn magát. 1453-ban Bizáncot a törökök foglalták el, akik menedéket biztosítottak a Spanyolországból menekült zsidók számára. Ez a rabbaniták és a karaiták közeledéséhez vezetett. A tudós rabbaniták gyakran tanították a karaita közösségek fiataljait. Egy ilyen fiatal karaita volt Elijáhu Mose ben Basjacsi, aki az „Adderet Elijáhu” című kódexet állította össze. Ez a törvénygyűjtemény a „Sulhán Áruch” karaita változatának nevezhető. De a 16. századra a bizánci karaita közösség hanyatlásnak indult, a karaiták szellemi központja pedig Litvániába helyeződött át.

Éppen itt – Litvániában és Lengyelországban, valamint a Krímben – a karaiták külön etnolingvisztikai csoportot hoznak létre. A litván-lengyel és a krími karaiták nyelve a türk nyelvek kipcsák csoportjához tartozik. Noha a kipcsák etnikai csoport fajilag különbözött a türktől, politikailag mégis azonos szövetséghez tartoztak. A kipcsákok a Szir-Darja körüli nagy sztyeppén laktak, majd olyan népet alakított, amelyet Európában „komán”, Oroszországban „po-lovec” nevén ismertek. Megkülönböztetik az északi (tra-kai), déli (galiciai) és a krími karaita dialektust. A krími karaitákról egyébként már a 12. században találunk említéseket. Egy regensburgi utazó leírta az „anani-tákat”, akik a szombatot teljes sötétségben fogadták, és még kenyeret sem szeletelhettek. A 13-14. században sok bizánci karaita telepedett le a Krímben, és a krími khánok fővárosában már létezett egy karaita közösség. Majd Csufut-Kalében is alakult egy közösség, amely a krími karaiták központjává vált.

A hagyomány szerint a trákai (Trokaj) karaiták az 1392-es litván-tatár csata után kerültek erre a földre, amikor a litván nagyfejedelem megverte a tatárokat, és sok foglyot ejtett. A tatárokkal együtt több karaita család is került a litvánok fogságába. A foglyokat Trokajban és más helyeken telepítették le. Akkoriban itt már élhettek zsidók, akikkel a karaitáknak egész jó kapcsolatai voltak. Az ukrán Chmelnickij nevéről elhíresült pogromok alatt a karaiták osztoztak más zsidók szomorú sorsában.

A változás a 17. század végén történt, amikor a svéd királyi udvar hivatalos felkérésére két karaita tudós értékezéseket készített a karaim és a rabbinikus judaizmus közötti elvi eltérésekről. Ezek a magyarázatok még nem vontak maguk után semmilyen tényleges megkülönböztetést a két közösség között, ám a 18. század végén ez is bekövetkezett, amikor Krím és Litvánia az Orosz birodalom részévé váltak. 1795-ben II. Katalin felmentette a karaitákat a zsidókra kirótt adó alól, és megengedte nekik, hogy földet vásárolhassanak. 1827-ben a krími karaitákat felmentették a kötelező katonai szolgálat alól, később ezt a felmentést a litván-lengyel karaiták is megkapták. A szerzett jogok és kedvezmények megtartása érdekében a karaita közösségek vezetői igyekezték hangsúlyozni, mennyire különbőznek a rabbinikus-talmudista közösségektől. Állításuk szerint a karaiták olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyeket a rabbanitáknál hiába is keresnénk: munkaszeretetet, szorgalmat, becsületességet és az uralkodóház iránti hűséget. A Trokaji karaiták 1835-ben elérték az orosz hatóságoknál, hogy a nem karaita zsidókat a környékről kitelepítették. A közösség neve már nem a „zsidó-karaim”, hanem csak „karaim” volt.

A 19. században Ábrahám ben Smuél Firkovics volt a legnagyobb karaita tudós, aki aktívan harcolt a karaiták társadalmi emancipációjáért. Firkovics buzgalma nem ismert határokat, és a történelmi hamisításoktól sem riadt vissza. Firkovics azt állí-totta – és ezt hamisított bizonyítékokkal támasztotta alá – hogy a karaiták még az időszámításunk előtt a Krímben letelepült zsidók leszármazottai, vagyis hogy a karai-tákat nem terheli Jézus keresztre feszítésének bűne. Sőt éppen Firkovicstól vezethető le az ötlet, hogy a kazárok karaita vallásúak voltak. Az orosz forradalom után folytatódott a karaiták kivándorlása, illetve asszimilációja, aminek következtében számuk mind erősebben csökkent. Az első világháború után Vilnius lett a karaiták kulturális központja.

A hitleri antiszemita törvények bevezetését követően a németországi karaita közösség azzal a kéréssel fordult a birodalmi belügyminiszterhez, hogy a karaitákat különböztessék meg a zsidóktól. 1939. január 5-én született a döntés, mely szerint a karaiták „faji pszichológiája” nem tekinthető zsidónak. Ezért a karaita közösségeket általában meghagyták, noha itt is voltak kivételek. A háború alatt a karaiták származásának kérdése újra felmerült. Zelig Kalmanovics, M. Balaban és I. Sipera zsidó tudósok – hogy megmentsék a karaita közösséget a pusztulástól – azt állapították meg, hogy a karaiták nem zsidó származásúak.

A második világháború után a karaiták többsége Egyiptomban élt, de Izrael állam létrejöttével Erecbe aliáztak. A 80-as évek közepére az izraeli karaita közösség közel húszezer főre növekedett. Az elektronikus zsidó lexikon szerint (Elektronikus zsidó enciklópedia. A diaszpórai zsidó közösségek kutatásával foglalkozó Egyesület) a karaita közösség nem kapott külön statust, de rendelkezik saját vallási bírósággal. A bíróság döntéseinek azonban nincs hivatalos jogi ereje – az erről szóló rendeletet megakadályozta a Főrabbinátus, illetve az izraeli vallásügyi minisztérium. A Knesszet 1980-ban utasította el a karaita bíróság elismeréséről szóló beadványt.

Lebovits Imre: Híd a jövő felé

Konferencia a Soáról 2005.

Várszegi Asztrik főapát 1998-ban kezdeményezte az első ökumenikus holokauszt konferenciát, amelyet Pannonhalmán tartottak. A negyedikre 2005. november 12. és 14. között került sor. A konferenciát üdvözölte Bölcskei Gusztáv református püspök, Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke és maga Várszegi Asztrik katolikus püspök. A három napos konferencia gazdag anyagából néhány előadás rövidített változatát ismertetjük.

Szebik Imre elnök püspök megnyitója aláhúzta: meghajtjuk fejünket a zsidóság képviselői előtt. Hitünk szerint a Mindenható a kiválasztottságot ajándékul hozta először a zsidóknak, s aztán minden népnek, ha elfogadja a szövetségkötést. A zsidó nép háromszori szövetségkötése, eljegyzése – Ábrahám, Noé és Mózes által – jelzi, mennyire komoly, mély és őszinte volt Isten szándéka. A kiválasztottság máig és örökké érvényes és eltörölhetetlen.

Nem lehet e tényt – a sokat szenvedettséget – kétségbe vonni. Az Egyiptomból történt kivonulás után, a 40 évnyi vándorlás, amely azóta sok nép megpróbáltatásának szimbóluma lett, továbbá a babiloni fogság 70 esztendeje, a Bar Kochba lázadás utáni megtorlás a legismertebbek a távoli múltból; de az első keresztes hadjárat (1096-ban) ideje is a pusztító szándék jelképe.

1492: a Spanyolországból, majd néhány évvel később a Portugáliából való kiűzetés esztendeje. Aztán a 19. században éppen elkezdődött a zsidóságnak a törvény előtti egyenjogúsága, máris jelentkeztek a politikai antiszemitizmus jelei. A 20. század pedig a borzalmak százada lett a zsidó nép történetében. Hat millió zsidó pusztult el, köztük 600 ezer magyar állampolgár, a mai Magyarország területéről több mint 300 ezer az áldozat.

A reformáció idején prédikátoraink sokszor hasonlították a magyar nép szenvedéseit a zsidó nép történelmi eseményeikhez, azonban olyan méretű megsemmisítő szándékú szenvedés a magyar népet soha nem érte, mint a zsidóságot az 1940-es években.

Meghajtjuk fejünket a 60 éve elpusztított, deportált, és tisztelgünk az életben maradt zsidó testvérek előtt. Auschwitz, Birkenau, Mauthausen, Bergen-Belsen, Buchenwald, Dachau és még számtalan hely, a történelem rettenetére emlékeztető települések. Aki akár egyiken járt is, soha nem felejti a tengernyi megalázás és az értelmetlen halál szörnyűségét.

Emlékezünk, meghajtjuk fejünket – de elkötelezzük magunkat újra: soha többé! Soha többé ne ismétlődjön meg sehol a világon, hogy egy népet faji, vallási hovatartozása, hite, meggyőződése miatt megalázzanak, és életétől megfosszanak. Ez a legnagyobb bűn Isten és ember előtt. S azt már csak az Isten előtti csendességben mondjuk, hogy a rettenet idején voltak Sztehlo Gáborok, akik mentettek, akik méltóak a Yad Vasem fájára. Ezért nincs kollektív bűn, sem kollektív bűnösség, de van közös felelősség az életért, minden nép, minden ember életéért és holnapjáért. Ne hagyd népedet elpusztulni, ne engedd az embert pusztítani, de hagyjad, hogy a nép Istent és az Embert dicsérje.

S. Nagy Katalin professzor „Értékek és veszteségek a magyar képzőművészetben 1938 – 1945 között” című előadása igen nagy érdeklődést keltett.

Ámos Imre, akinek vallásos hite, gyerekkora zsidó – nagykállói – közösségéhez és élményeihez köti, élete festményeiből, rajzaiból egyértelműen kiolvasható. „Mi lesz velünk?” írta rá a barettsapkás, a nézővel teljesen szembeforduló tusrajz-önarcképére 1936-ban. 1944. március 31-én önarcképet rajzolt Gettó címmel, mellén a sárga csillaggal; és a látomásos, megkínzott első századi profétával, Jánossal azonosulva megrajzol-ta apokalipszis-sorozatát, a János jelenéseit. A VII. rész illusztrációján az utolsó ítéletre várók között ott van ő és felesége is.

Az 1939. évi IV. tc. alapján zsidónak minősítették a magyar képzőművészet számos „nagymesterét”, közöttük a nemzeti-népi festészet, szobrászat megteremtőit, így Telcs Edét, aki a két háború közötti kulturális politika támogatottja, állami és nemzetközi díjak, kitüntetések birtokosa volt. E sorban ott van Beck Ö. Fülöp, aki az első világháború alatt az Ezer éve küzd a magyar c. érmet alkotta, egyik oldalán vágtató szittya lovast ábrázolva; aki gróf Tisza Istvánról is több művet készített; akinek 1931-ben a Pápai Református Kollégiumban avatták fel Hősi emlékművét és 1944-ben Szent Ferenc szobrát. Ő a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült, 1945. január 31-én nyomtalanul eltűnt. És Fényes Adolf, a századelő ünnepelt festője, a két háború között nagy tekintély, a szolnoki művésztelep alapítója, aki 1944. novemberében a budapesti gettóba került, s 1945. március 15-én valószínűleg éhen halt?! Szóljunk Ligeti Miklósról a városligeti Anonymus szobor, a szegedi Erzsébet királyné márványszobor és számos jelentős középület (Parlament, Gresham-ház) díszítő szobrászáról. Említsük meg Iványi Grünwald Bélát a magyar képzőművészet szellemiségét évtizedeken át meghatározó Nagybányai művésztelep egyik megalapítóját, főiskolai tanárát, jelentős monumentális megbízások és a megkapható összes állami díjak birtokosát.

Íme a munkaszolgálatra kényszerített képzőművészek névsora: Ámos Imre, Bokros Birman Dezső, Vajda Lajos, Örkényi-Strasser István, Erdei Viktor, Schönberger Armand, Román György (megszökött), Kádár Béla, Reiter László, Rosenberg Róbert Miklós (Ország Lili ungvári mestere), Bálint Endre, Bán Béla, Farkas Károly, a nagy ígéretű Katz Márton (Ukrajnában tűnt el), Lakos Alfréd, Háy Károly László, Farkas Aladár, Székely Péter (aki munkaszolgálatosként tanult bele a kőfaragásba Várpalotán), Pap Gyula, Tibor Alfréd (akit később Szibériába hurcoltak!), Jankay Tibor, Weisz Fehér Pál, Schnitzler János, Zádor István, Jándi Dávid (akit a nagybányai művésztelep helyén létesített gettóban lőttek agyon 1944 májusában), Leon Alex (Lőwinger Sándor), Berger Juhász Pál, aki 1942-től munkaszolgálatosként Ukrajnában pusztult el.

A Népszavában 1942. május elején Beck Ö. Fülöp, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Dési Huber István, Farkas István Goldmann György, Kádár Béla, Kmetty János, Medgyessy Ferenc, Sugár Andor nyilatkozott művészet és szabadság viszonyáról (tízükből négy a holokauszt áldozata, kettő túlélte azt). Czóbel nem tartotta magát zsidónak, nem ismerte el zsidó származását, a szélsőjobboldali sajtó azonban csak így emlegette: „a zsidó Czóbel Béla”. A rendőrségi beavatkozás (letartoztatták Háy Károly Lászlót, László Jánost, Kondor Györgyöt, Goldmann Györgyöt) nem ijesztette meg az alkotókat. „Az igazi művészet: a szellem lázadása, a körénk emelt falak ledöntése” – írta Goldmann György.

Bíró Lajos író már 1918-ban látta: „Az antiszemitizmusnak sok mindenféle hatása lehet, van azonban egy következmény, amely egész bizonyosan eljön: hogy olyan zsidók, akik a zsidóságtól tökéletesen elidegenedtek, tőle úgyszólván biológiailag készültek elszakadni, összeszorított foggal térnek vissza zsidóságukhoz, ha úgy tetszik (…) remegő kézzel tűzik fel mellükre a sárga foltot.” (Világ 1918. március 31.).

1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Voltak, akik örültek ennek, hiszen lelkes német- és nácibarátok voltak, mint ezt Áldor Péter meg is rajzolta. A Megszállottak c. grafikáján nemzeti-zsinóros, magyar címeres mentében bajuszos öregúr, mellette sváb paraszti viseletben testes nő, amott nyilas karszalagos, Hitler-bajuszos férfi keze lendül a magasba. Fegyveres fiú, bőrkabátos-gumibotos alakja egészíti ki a groteszk torzításokkal jellemzett társaságot. Butaság, rosszindulat és gonoszság az arcokon. A Megszállottak cím is fricska, nem az igazi áldozatokat mutatja, hanem a hitleri hagymázas eszméktől megszállottakat. A Megszállók c. rajzon két drabális primitív, erőszakos kézfejű német katona, hátul egymásba kapaszkodva házaspár menekül, kölcsönösen csodálkozva a másik jelenlétén.

Szőnyi István festőművész, felesége és három gyermeke, továbbá Korniss Dezső festőművész és Fekete Nagy Béla építész, festő életmentő papírok gyártásába kezdett az életveszélybe került kollégák megmentése érdekében. Így sikerült a túlélők közé kerülnie Rosenberg Róbert Miklósnak, Anna Margitnak, Forgács Hahn Erzsébetnek, Gráber Margitnak, Vajda Júliának, Schaár Erzsébetnek, Szántó Piroskának, Bíró Ivánnak.

A jeruzsálemi Yad Vashemben „igaz emberként” tartják számon Szőnyi István (1894-1960) festőművészt, feleségét, Melindát és három gyereküket Pétert, Jolánt, Zsuzsát, Ferenczy Béni (1890-1967) szobrászt és feleségét, Ferenczy Erzsébetet, Ruzicskay György festőt mindazért, amit a holokauszt idején főként zsidó művészek megmentéséért tettek, vállaltak.

Farkas Istvánt a 20. század egyik jelentős festőjét, Auschwitzban gázkamrában ölték meg 1944. június 29-én vagy 30-án. Goldmann György kiváló szobrász 1945. február 10-én Dachauban pusztult el. A nagybányai festő, Klein Sándor 1945 januárjában vagy Auschwiztban vagy Melk in der Donauban vesztette életét. Sugár Andor 1944 májusában Sárvárról útban Auschwitz felé halt meg (1940 és 1943 között többször volt munkaszolgálatos). A nagy ígéret, Hegedűs Endre – 32 évesen – Maut-hausenben, a nagyváradi Tibor Ernő festő Dachauban, Barát Mór Auschwitzban pusztult el. Az egyetlen magyar művész, akit a holokauszt képzőművész áldozatai között az angol nyelvű szakirodalomban számon tartanak, a 37 éves Göndör Bertalan munkaszolgálatok után került Auschwitzba, majd Mauthausenben ölték meg. A magyar származású, de 1932 óta Párizsban élő Ernest vagy André Bírót Párizsból 1943. november 22-én Drancyba, majd december 7-én Auschwitzba szállították, s ott érte a vég. A kassai Jacob Krautert, aki 1931 óta élt Párizsban, 1942. szeptember 12-én vitték Auschwitzba, 1945. február 23-án halt meg Buchenwaldban. Porter Paula festőművészt deportálták, haláltáborban pusztult el.

Dr. Jutta Hausmann professzornak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszék tanszékvezetőjének értékelése szerint: emlékezni kell! Történelmünkhöz immár hozzátartozik a holokauszt. A második, harmadik generáció is érintett valamiképpen – még akkor is, ha nem tud róla. A múlt – tudatosan vagy tudat alatt – befolyásolja életüket, reakcióikat, a szellemi és társadalmi dolgokhoz való hozzáállásukat. A holokauszt a kulturális emlékezethez is hozzátartozik, és a művészetben való megjelenése is tény. Igen sok mindent lehet és kell tenni annak érdekében, hogy a fiatal generációkat szembesítsük a múlttal. Természetesen ez a szembesülés mind az egyéni, mind a társadalmi csoportok számára fájdalmas, azonban nem kerülhető el. Sok lépésből áll, és azt remélem – mondta a professzor –, hogy ezen a jövő felé vezető hídon most mi is megtettünk egy kis, de fontos lépést.

Frenkl Róbert, az Evangélikus Egyház országos felügyelő kiemelte, hogy a holokauszt konferencián a sok feszült pillanat között talán az volt a legdrámaibb, amikor az előadó feltette a kérdést: miért nem vált Auschwitz a keresztények és a zsidók közös ügyévé? Hiszen az Ó- és Újszövetség alapján álló keresztények számára is végzetes élmény az auschwitzi halál Jézus szellemével ellentétes a választott nép pusztításának szándéka, hiszen ez tagadja Isten elrendelését. A holokauszt, a soá, a genocídium – ugyanazt fejezi ki. Miért tör előre újfent a túlfűtött nemzeti eszme, a pogányság imádata – olykor „keresztény” szavak mögé bújva, az egyetemes hit eszméje, a zsidó-keresztény kultúra ápolása helyett?

1937-ben a huszonhat éves Scholz László cikke – „Az evangélikus egyház helyzete Németországban” címmel – az Evangélikus Életben jelent meg, miután a szerző hazatért Németországból. A cikk hihetetlen éleslátással leplezi le a nácizmust, foglal egyértelmű állást ellene. Ugyanebben az évben egy politikai napilapban jelenik meg terjedelmes interjú Raffay Sándor püspökkel. Az ő álláspontja hasonlóan egyértelmű, ma is vállalható. Válaszra vár a kérdés, hogyan volt lehetséges mégis, hogy alig egy évvel az interjú után a püspök megszavazta az első zsidótörvényt?!

A tanácskozáson másfél nap után úgy éreztük, telítődtünk a hallottakkal; ekkor következett a művészeti blokk. Élővé vált számunkra a megállapítás: a művészet az igazi „emlékezésmédium”. Döbbenetes hatású volt a közlés, hogy megközelítőleg ezer magyar képzőművész pusztult el a munka-szolgálatban, a koncentrációs táborokban, a budapesti gettóban.

Ha ma kizártnak látszik is a múlt megismétlődése, mégsem tolerálhatók azok a jelenségek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a két világháború közötti időszak rasszista megnyilvánulásaira.

1946. február 17-én „A fasizmus és a háború magyar zsidó író áldozatainak emlékünnepélyén” Komlós Aladár így emlékezett: „Nemcsak az írókat irtották ki, hanem ama réteg négyötöd részét is, amelyből származtak, ezzel örökre elvágva a lehetőségét is annak, hogy itt még egyszer Kármán Mórok, Acsádiak, Goldziherek, Simonyi Zsigmondok, Korányiak, Kiss Józsefek, Osvátok szülessenek.” És figyelmeztet: ne feledkezzünk meg azokról, a tehetségekről sem, akiknek életpályája sem adatott; meghaltak, mielőtt „megteremthették volna a bennük érlelődő” alkotásokat.

Epilógus:

A képzőművészet veszteségei csak a jéghegy csúcsát mutatják. A reál- és humán tudomány, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, a kisipar területén a zsidó mártírok száma szinte felmérhetetlen. Saját példám: a Műegyetem rektori tanácstermének falán a nagyhírű rektorok arcmásai találhatók. Köztük van a zsidó König Gyula matematikus professzor arcképe, s fia, König Dénes matematikus portréja. 1944-ben öngyilkosok lettek. A gyűlölet politikája és pusztítása örök veszteség nemcsak a zsidóságnak, hanem hazánknak, Magyarországnak is.

Czeizler András: Apám, Czeizler Dezső

A kis kölyök, ki voltam, ma is él
S a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt döngicsél
S ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
(József Attila: Kirakják a fát)

Apám egy nagy kórteremben feküdt. Itt ötven ágy lehetett, és apám helye a közép táján volt. Mikor megfogtam a kezét, a szemét nem nyitotta ki, úgy kérdezte:

– Andris, te vagy az?

Tiszaroffon született, hogy melyik napon, azt már senki sem tudja. Szerinte február 4-én, de a cselédlány február 6-án jelentette be az anyakönyvvezetőnél. Halála után elmentünk a szülőfalujába, megnéztem az anyakönyvet, amelyben február 2-ra jegyezték be a születését.

Nyolcan voltak testvérek. Az egyik közülük még kétéves korában meghalt. Három lányt és négy fiút kellett ellátnia nagyapámnak, aki suszter volt. Nagy, hófehér bajusszal. Egész nap pipával a szájában üldögélt. Hosszúszárú tajték pipái közül az egyik fütyülős, ezt mindig megfújhattam.

Nagyanyám, Katika, törékeny, kistermetű, aranyos öregasszonyként él az emlékezetemben. A fején mindig sötét kendőt viselt, alóla kandikált az ősz haja.

Megmaradt a kapcsos, elefántcsonttal és rézzel díszített imakönyve, amelyet 1887-ben a Löwy kiadó adott ki, és Deutsch főrabbi fordított magyarra. Minden gyerekének az adatait beírta, a magyar és a héber adatokat. Az imakönyv ma is megvan, húgom vezeti, és beírja a család összes fontos dolgát: születést és halált.

Mindegyik gyerek Tiszaroffon járt iskolába, hogy melyikbe, nem tudom. Azt hiszem, az iskolában a helyi kántor taníthatott. Apám nem volt vallásos, és nem is tudta, mikor milyen ünnep lesz, vagy éppen van. A templomban csak álldogált nagyapám mellett és mellettem, imakönyve nem volt, nem is tudta olvasni. A testvérei ismerték az ünnepi előírásokat, különösen Jóska, ő szépen imádkozott. Nagy szüksége is volt erre, mert Schück Erna volt a felesége.

A Schück család 1863-ban jött Karcagra. Korábban a kárpátaljai Brezovában éltek. Schück Salamon mélyen vallásos, haladó gondolkodású ortodox rabbi volt. Széleskörű, nagy ismeretekkel rendelkező, szeretetnek örvendő tudós emberként ismerték az egész országban, sőt Európában is. Írt vagy tizenöt könyvet, nem is csak vallási témákban. Halála után az egyik fia, Schück Mór lett a karcagiak rabbija. Tisztelték, szerették; jellemzően senki nem hívta rabbinak, mindenki csak „pap bácsinak” szólította. Én is így ismertem meg. A feleségét is mindenki „pap néninek” hívta. A rabbi egyik testvérének, Schück Adolfnak a lánya volt Erna.

Apám többi testvéréről csak annyit tudok, hogy Ilonkát és Margitot a Dunába lőtték, Sándor egy védett házban élte túl a háborút. Kornélia nagynéném is megúszta valahogy. A karcagi gettóból, hamis papírokkal elhozta Grósz (Genti) Gyurit, akinek a szülei Pesten laktak. Három hónapig vigyáztak rá. Laci nagybátyám megszökött a munkaszolgálatból és sokáig bujkált Karcagon.

ĘApámat az első világháborúban Prágába hívták be katonának. Prágai története, hogy szombaton elment a templomba, ahol egy ember meghívta magukhoz ebédre. Az asztal szépen terítve. Először levest ettek, majd a fő fogás gombóc volt. Ahogy apám meséli: teli szedte a tányérját, és már szájában érezte a gombóc kellemes ízét, amikor rájött, hogy e gombócokban három szem bab van. Mindig elmesélte, hogy mekkorát csalódott. A knédlit nem ismerte.

Őrzök egy prágai levelezőlapot, amelyet Sándor bátyjának irt Técsőre. Sándor volt az egyetlen családtag, aki érettségizett, talán főiskolát is végzett, mert több intézetnek volt a főkönyvelője.

Apám nagyon szótlan emberként élt, egész nap csendben tudott üldögélni. Ha viszont rájött a mesélhetnék, akkor nem fogyott ki a szóból, és a történetet akár többször is elmesélte. Nagy története volt, amikor az első világháborúban Doberdónál elfogták, és majdnem egy évig tartották fogságban Udine környékén. Két barátjával elhatározták, hogy megszöknek. Szereztek egy marék fokhagymát és egy drótvágó ollót. Ezzel indultak el, és három napig bujkálva eljutottak a svájci határra. Itt azonban nagy meglepetés érte őket, mert a határon három méter magas drótkerítést vontak, ráadásul őrbódékkal, és minden öt méteren egy-egy kolomp. Több napig vártak valamire egy búzatáblában, és csak a fokhagymán éltek. A harmadik napon aztán borzasztó vihar tört ki, zengett-bongott az egész határ. Így mentek át Svájcba, onnan eljutottak Csehországba, majd végül haza, Magyarországra. Apám egyedül jött haza, a többiek Amerikába mentek. Ezt a történetét még a villamoson is hajlandó volt akárkinek elmesélni. Rettentően szégyelltem magam.

Bancinak hívott. Soha nem beszélgettünk, soha nem beszéltünk a mi dolgainkról. Talán nekem sem volt igényem rá, vagy még túl fiatal voltam, ő pedig már öreg.

Mindig tiszaroffi gyerekkoráról mesélt. Egész életében visszavágyott, és én soha nem ültettem autóba, és nem vittem el. Csak a halála után kerestük meg a házat, ahol született. Már csak a helyét találtuk meg, és a zsidó temetőt a cigánytelep közepén, amit két méter magasan benőtt a szúrós tüske.

Mi Karcagon laktunk, cipőboltunk és műhelyünk volt ott, a családot onnan vitték el, apámat is innen munkaszolgálatosnak. Az utolsó este a konyhában ültük körül. Egyik lába a forró vizes lavórban, a másik meg anyám ölében, aki sírva vágta le a lábáról a körmöket. Másnap, korán reggel, elment.

Zomborban szolgált, mindig azt mesélte, hogy volt ott egy kis sportrepülőgép, amit nekem akart hazahozni.

Minket aztán deportáltak. Apánkról nem tudtunk semmit, és ő sem mirólunk.

Egy légitámadás során megsebesült. Debrecenbe vitték a klinikára, ott rendes orvosok bujtatták. Az ablakból látta meg, hogy Jóska, a testvére az úton menetel egy csomó munkaszolgálatossal. Leszaladt, rákiáltott, hogy essél össze. Gyorsan felszedték őt, egy hordágyra tették, és bevitték a klinikára. Itt élték meg a felszabadulást és az oroszok bevonulását. Ezután hazamentek Karcagra, ahol testvérével, Lacival újból megnyitották a cipőműhelyt. Laci volt a legfiatalabb testvér. Női ruhában bujkált, majd hazament Karcagra. Czinege Miska bujtatta a felszabadulásig.

Apámmal az egyik pesti útja alkalmával véletlenül, mesébe illő módon találkoztunk 1944. április elején. A találkozásunknak gyönyörű emléke lett, mert Gabi öcsém kilenc hónapra megszületett. Így a családunk szerencsésen, újból együtt volt.

A háború után nagyon súlyosan megbetegedett, és már soha többé nem volt olyan, mint régen.

A három testvér szétvált, Lacié lett a cipészműhely, Jóska bőrös üzletet nyitott, apám pedig megkapta a cipőboltot. Mindig nagyon akart, de valahogy soha nem sikerült neki semmi. Igazából csak nehezen éltünk meg a kis haszonból. Még ez a kis jövedelem is megszűnt, mert az ötvenes évek elején elvették az üzletet. A bolt a piactéren állt, szemben a református templommal. Gondolom, ha nem veszik el, ma is a pult mögött ülnék. Ott voltam, amikor apám az utolsó nap, tisztára kisöpörte az üres helyiséget, amelyet a harmincas években is a miénk volt. Szívfacsaró látványt nyújtott a kép, ahogy az utolsó porszemet is felszedte, és a rolót lehúzva, a lakatot rápattintotta a zárra. Sok helyen dogozott ezután, tsz-ben is, de ahhoz a munkához végképp nem értett. Volt többféle üzletben eladóként, egyszer valamiféle vásározó vállalathoz került, egész télen utazott. Óriási nagy bundát kaptak, úgy nézett ki benne, mint egy Mikulás. Csak kéthetente jött haza. Mindig hozott valamilyen ajándékot. Nagyon szeretett bennünket, de Mari húgomat a legjobban.

Majd Pestre ment dolgozni. Szerzett egy suszterkalapácsot, és azt mondta: ért a suszteri szakmához. Persze, hamar kiderült, hogy csak két balkeze van, és egy szöget sem tud beverni a falba.

Ezután már csak portásként tudott elhelyezkedni. Először albérletben lakott, majd amikor sikerült valahogyan Pesten lakást cserélnie, együtt laktunk. Abban az időben, amíg egyedül lakott és én is albérletben, néha elmentünk ebédelni a Fehér Ökörbe vagy a Kőműves vendéglőbe. Mindig apám fizetett, mert én akkor tanuló voltam, de nem szerettem vele menni sehová. A vendéglőben általában csirkeaprólék levest ettünk, a csontokat végig a kezébe köpködte, és ott tartotta, amíg meg nem ette a levest.

Ma már nem bánnám, ha bármit tenne is. Csak megsimogathatnám a kezét. Vékony bőr fedte, az erek kéken lüktettek rajta.

Utólag sírni most már késő.

Január elsején, egyedül halt meg a kórházban. Felesége, három gyereke és négy unokája volt ekkor.

És nem fogta senki sem a kezét.

Büki Gyula: Levelek, három korszakból

Elérkezett annak ideje, hogy kifestessük a lakást. Az ember ilyenkor bútorokat tologat ide-oda, könyvespolcokat rak át, és próbál egy kicsivel több helyet nyerni. És reméli, hogy közben sok felesleges tárgytól megszabadul. Akadt az otthonunkban egy kopott fíberbőrönd, amely emlékeim szerint minden régi költözésünk során vándorolt, előbb a szüleimmel; később én vigyáztam rá.

A régi bőrönd elfeledett tárgyakat rejtett. Apu életének számos dokumentumát: leveleket, iratokat, munkaszolgálatos korszakának dokumentumait.

A levelezőlapok olvasása megrázó élményemmé lett. Csaknem mindegyik így
kezdődött: „Édes Anyukám (nekem Nagymama) és Gizikém (nekem Anyu)! ” Apunak akkor még csak majdani, azután következő élete „bearanyozója”.

Apu szinte valamennyi írásában elnézést kért, hogy gondot okoz mindenkinek a kért érkező és az elküldött csomagokkal. (Vissza a felesleges holmikat küldte, melyeket nem tarthatott magánál a „hordozható ruhásszekrény” csekély mérete és súlya miatt.)

A levelek az idő múlásával egyre kurtábbak lettek, és mivel a „királyi” sablon-levél előnyomott volt, ezért szövegükben nem adódott tér túl sok változatosságra, de mint későbbi elbeszéléséből kiderült, ez nem volt véletlen. A Magyar Királyi Honvédség által elrendelt titoktartás volt a kurta levelek nyitja.

Tábori postai levelezőlap, ellenőrizve ovális pecséttel, kézzel beírva az aláírás, a dátum és aztán a többnyelvű felirat körbe, hogy „Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni”. A kaptafa szöveg tartalma: „Egészséges vagyok, és jól érzem magam”. És persze látom Apám tintaceruzával szinte észrevehetetlenül odabiggyesztett nevét: „Laci”.

Számomra fura kéréseket is tartalmazott a levelezés, így: „Anyuka, küldjetek meleg holmit, kesztyűt, bakancsot.”

Olvastam én a boldogult K. und K. időkből különböző üdülőhelyekről (Marienbad) küldött üdvözlő lapokat s leveleket, melyek gazdag érzésekkel íródtak, s persze szeretettel is, s mellesleg milyen csodás idő van, és milyen jó a fürdőkúra, s milyen kiváló férfiú a fürdő szeretett doktora.

Hasonlóság, azonosság a levelezőlapok és e postai tudósítások között nem volt. Sem a tartalomban, sem a közlések hosszában.

A fíberbőröndbe Anyu gondosan becsomagolta az általam az „átkos korszak” úttörőtáboraiból írt leveleimet is, melyek mostani olvasata megrázott. Ezek a levelek is rövidek voltak, de inkább lustaságomat tükrözték. Nem kötelezett rá senki, hogy csak ennyit írjak. Viszont a kérések tartalma kicsit megváltozott Apuéhoz képest.

Szeretett szüleimtől leginkább gyorsan elköltött zsebpénzem pótlását kértem személyes látogatásukkal egybekötve. Méghozzá postafordultával, sürgősséggel.

Érdekes módon, a most már felnőtt kislányom hasonló korszakából írott levelei is itt kaptak helyet. És a tartalmuk is meglepően azonos volt. Ugyanarra kérték, szólították fel a szülőket, mint azt én is tettem.

Szegény Apu is, biztos, szívesebben írt volna hasonló hangvételű lapokat Nagymamának, mint fiacskája vagy unokája az úttörőtáborból, a nyaralásból.

Mert 1943 májusa után már nemigen érkeztek levelek haza, csak hébe-hóba, illetve kizárólag áttételesen, mert apám századát kivitték a frontra, ahol is a „magyar királyi lapátos elit alakulat” elfoglalta sündisznó állását! De híradás – semmi. Egészen addig, amíg egy ismeretlen sorstárs „lapátos” orvos felesége nem írt Nagymamának:

„Férjem, aki kint van Oroszországban mint orvos egy szerb munkásszázadnál, június 11. kelettel a következő lapot írta: »Jól vagyunk, egészség rendben. Sok üdvözletet küldünk, kérünk sok levelet, benne cigarettát és cukorkát, mert a postát rendesen megkapjuk.« A lapot többek között az Ön László fia is aláírta. Örülök, hogy ezt a jó hírt én közölhetem Önnel.”

A levél többi részében tanácsokat adott, hogyan kell a levélben elküldeni a cigarettát és a csomagolt cukorkát.

A bőröndben talált leveleket olvasva, felidéztem családi emlékképeimet 10-12 éves koromból. Eszembe jutott, hogy amikor szüleimhez vendégségbe jöttek a rokonok, a barátok, és elkezdtek csöndesen beszélgetni, én nagyon odafigyeltem minden szóra. Kíváncsian hallgattam történeteiket, hiszen a társaságunk jóformán minden tagja végigélte a háború megpróbáltatásait, vagy munkaszolgálatosként, vagy deportálva, esetleg bujkálva.

Az akkor hallott beszélgetésekből felidéződtek bennem az általuk átélt korszak
történetei. Most az elolvasott levelek hatására megpróbáltam átélni szenvedéseiket. Mintha hallanám Apu hangját: „Emlékszel, Jancsikám: zsákokból varrtunk az ukrán parasztoknak ruhát, és kaptunk érte krumplit”. (Apu szűcs, Jancsi szabó volt.)

Valószínű, ezek a beszélgetések beleégették a következő nemzedék lelkébe, fejébe és szívébe az ő generációjuk történtét.

Fekete Ágnes: Éjszakai utazás

Tizenötéves se volt, amikor 1944. március 19-én megszállták az országot a hitleri csapatok. A hír Pesten érte, nagynénikéjénél vendégeskedett. „Sürgősen haza kell jutnom Karcagra” – gondolta kétségbeesetten. „Ilyen időkben legyen együtt a család”, jutottak eszébe apja gondterhelt szavai. Lenke néni könyörgött, de máris nyitotta a bőröndöt. A Péterffy Sándor utcai bérház folyosójáról a szomszédok izgatott hangja szűrődött be. „Mindenütt németek igazoltatják az embereket, a zsidókat azonnal össze is szedik!” Az agilis Lenke néni ráparancsolt férjére, nehogy elhagyja a házat, majd ő kikíséri Jucikát a Nyugatiba; gyereket és asszonyt, párban, kevesebb veszély fenyeget – vélekedett.

Együtt fogták a nehéz koffert, úgy mentek a pályaudvarra. A karcagi vonatnál német katonák igazoltattak. Lenke néni jól beszélte a nyelvüket, így értette: csak az mehet tovább, aki el is utazik. A kislány mehetett, őt viszont felszólították, hagyja el a pályaudvart. Azonban Lenke néni nem engedett. „Ezt a gyereket rám bízták, nekem kell felültetnem a vonatra!” Hiába próbálták eltaszigálni. Nem engedve el Jucika kezét, csak beszélt és beszélt, a kislány pedig remegett. A két német végül rábólintott az asszony lamentálására: „Na jól van, menjen föl a kupéba”. Egy kotlós gondosságával adta át unokahúgát az ott utazni készülő, vadidegen házaspárnak. „Az öcsém nem éli túl, ha ennek a lánynak baja esik, kérem, nagyon vigyázzanak rá, ne hagyja el a kupét, csak a leszálláskor Karcagon, s az ablak közelébe se engedjék, üljön itt, ha lehet, csöndben” – búcsúzkodott. Jucika szót is fogadott (mint általában a felnőtteknek), maradt a helyén, a vonat monoton kattogására el-elbóbiskolva.

Egyszer csak mindenünnen zavart nyugtalanságot észlelt. „Mi történhetett, miért állunk itt a szolnoki állomáson ennyit; már régen tovább kellett volna indulnunk.” Hirtelen éles hang hallatszik: „Felrobbantották Szolnoknál a Tisza-hidat, nem tudunk továbbmenni, vissza kell fordulni!” Az emberek kétségbeesése, rémülete átragad a kislányra. „Miként jutok haza, mi lesz velem egyedül?” Lépne az ablakhoz, de útitársai – emlékezve a nagynéni intelmeire – visszatartják: „maradj szépen a helyeden!” Pedig ha kinézne, talán hallaná a karcagi mentős szomszédjukat, aki a töltésen ide-oda kajtatva őt szólongatja. Szülei, értesülve a vasúti híd felrobbantásáról, s arról, hogy a gyaloghídon csak a mentőkocsit engedik át, rohantak ehhez a szomszédhoz (busás nyomatékkal spékelve meg könyörgésüket), ugyan menjen már el a kislányért, keresse meg az ott veszteglő vonaton, s hozza haza. Ám szegény ember hiába szaladt fel s alá a pesti vonat mellett, „Jucika, Jucika!“- kiáltozva, a gyereket nem lelte. A vastömeg meg elpöfögött visszafelé. De addigra már késő este lett, reménytelenség nehezedett a tájra, s Jucika végig se meri gondolni, érkezéskor miként boldogul majd nehéz csomagjával az éjszakai pesti pályaudvaron.

Leszállni még segít neki a kedves házaspár, de aztán felülkerekedett bennük a maguk gondja, a kudarcot vallott utazás keserve. Feledve a gyereket elindultak. A kislány először csak állt dermedten az egyre néptelenedő rámpán. „El kell jutnom Lenke nénihez” – gondolta rémülten, s húzta-vonta a nagy bőröndöt, a könnye is kicsordul. Az éjszaka csendjében minden hang felerősödik, egy kapu dörrenve csapódik, férfiléptek közelednek. A csitriszív fülsiketítően zakatol. A baljós sötétségből előtoppanó valaki álmélkodva nézi a félelemtől reszkető vékony kamaszlányt, ahogy az lökődi az erejét jócskán meghaladó bőröndöt. Odahajol, kiveszi a kezéből. „Mit keres egy ilyen kislány ilyenkor az utcán?” – kérdi kedvesen, és hallva a gyerek történetét, elindul vele a Péterffy Sándor utca irányába. „Hazakísérlek, nehogy még bajod essék!” – szól és Jucika mély megkönnyebbüléssel bandukol a férfi oldalán, aki még azt is megvárja a kapuban, hogy az éjnek idején felcsöngetett Lenke néni ijedten megjelenjen a hálóingére felrántott kabátban, hogy aztán megnyugodva ölelje át unokahúgát. Magára ölt hamarjában valamit, s indul tüstént a Keletibe, hogy működő telefont találjon. Megnyugtatni az aggódó szülőket: a kislány, rendben, újra a nénikéjénél van. Anyuka, apuka hallva a jó hírt, egymás kezéből kapkodják a telefont, s reménykednek: gyermekük hazakerül rövidesen.

S a megoldás pár nap múlva meg is érkezik egy sokszoknyás parasztasszony személyében, aki saját hasonló korú lányának a papírjaival fogja (jó pénzért) elvinni Karcagra. Jucikát körbe veszik a rokonok, mindenki igyekszik, hogy arcocskája ne üssön el az igazolványbeli képtől. Nagykendőbe bugyolálják a szép sűrű göndör hajat, alaposan behúzva azt homlokába, hogy jól takarja az árulkodóan mandulavágású zöld szempárt, mielőtt gazdája újra nekivágna ennek az odisszeának. Az út során többször igazoltatják őket, hol magyarok, hol németek, mindannyiszor görcsbe rándul a mentő és a menekülő gyomra, s torkában dobog a rémült szíve. Aztán mégiscsak begördül a vonat a karcagi állomásra. Apuka, anyuka ott állnak és sírnak-nevetnek, amikor parasztlánnyá maszkírozott lányuk lekászálódik a lépcsőkön. Összekapaszkodik szüleivel, és úgy érzi, többé kivédhetetlenül már nem eshet nagy baja, hiszen együtt van az övéivel.

Pedig mindössze pár nap a sárga csillagig. A tulajdonképpeni veszedelemig. Mert a bajok igazán akkor kezdődnek, másfajta, távoli vagonutazásokkal…

Marx József: Jancsó Miklós két és több élete

2006. január 26-án a Füst Milán Szellemi Páholyban – egy korábbi személyes ígéret után – levetítettük Jancsó Miklós „Hajnal” c. sohasem bemutatott filmjét. A mű előzményeiről maga az alkotó szólt a nagyszámú érdeklődő előtt. Mi most Marx József

Jancsó Miklós két és több élete c. monográfiájából idézzük részletekben a megfelelő részt, némileg szerkesztve.

A történet 1985-ben kezdődött. Jancsó Miklóst Párizsból hívta Evelyne July filmrendező, és megkérdezte tőle:

– Tudja-e, hogy mi volt a bouvines-i csata?

Jancsó Miklós klasszikus iskolázottsága és jó memóriája működésbe lépett, és válaszolt:

– 1214. július 17-én Bouvines mellett verte meg II. Fülöp Ágost Földnélküli János angol király és IV. Ottó német-római császár seregeit. A győzelem nyomán jelent meg Európa és a világ színpadán az erős Franciaország.

Evelyne July (aki az egyik legnagyobb francia filmgyártó- és forgalmazó cég nevében beszélt) valósággal elájult, mivel tíz mai francia közül kilencnek fogalma sincs a Lille melletti csatáról, s így megkérdezte, Jancsót: szeretne-e a csatáról filmet csinálni? Pénz van! – mondta biztatóan.

Az alkotók hozzá is kezdtek a forgatókönyv megírásához, méghozzá Francia-ország egyik vidéki kastélyának kellemes kulisszái között. Aztán a „stáb” eljött Magyar-országra, ahol Aczél György is fogadta őket pártközponti szobájában.

A franciák azzal kecsegtették a magyarokat, hogy a forgatás helyszíne itt lesz, ahol van annyi ló, amennyi egy ilyen a csatához szükséges. Jancsó segítségül kérte Kende Jánost és Banovich Tamást. A rendező Fülöp Ágost szerepére Gérard Depardieu-t kérte fel, míg Földnélküli János szerepét Michael Yorkra osztotta, akivel Jancsó Rómában barátkozott össze. A Bouvines-i csata plakátjai a világsztárokkal ugyan megjelentek az 1982-es cannes-i fesztiválon, ahol Jancsó Miklós életművéért (Michelangelo Antonionival, Ingmar Bergmannal és Akira Kuroszavával) kitüntetésben részesült, de végül a film nem készült el.

Evelyne July azonban nem adta fel a reményt, hogy Jancsóval dolgozzon. Azt javasolta: forgassanak játékfilmet Elie Wiesel Hajnal című regényéből. A terv kapcsán Jancsó Miklós mélyen beásta magát a zsidó kultúrába. Elsősorban francia nyelven. Járta a párizsi zsidó antikváriumokat, és kilószámra vette a messianizmusról, a hászid életről és filozófiájáról szóló könyveket. És fölkészült Elie Wieselből is. A máramaros-szigeti Elie Wiesel tizenhat évesen lett a buchenwaldi koncentrációs tábor foglya. Művei nem általában kiemelkedő alkotások, hanem – születtek bár Párizsban vagy New Yorkban – a huszadik századi zsidó kultúra kiemelkedő alkotásai. Jancsó Miklós még Scheiber Sándor professzorhoz is elment „tanulni”.

Scheibert vélhetőleg meghatotta a filmrendező igyekezete, és azon volt, hogy segítse. Amikor Jancsó Párizsban találkozott Elie Wiesellel, Wiesel magyarul szólt hozzá, holott megfogadta, soha nem beszél azon a nyelven, amelynek képviselői éppen az országgyarapító politika következményeképpen kiszolgáltatták a náci hóhéroknak az erdélyi és a máramarosszigeti zsidóságot.

A megfilmesítésre fölajánlott Hajnal még a huszadik századi zsidó sorsváltozatokon belül is különleges: azt a pillanatot ábrázolja, amikor Palesztina brit protektorátus zsidó állammá alakulását a cionista fegyveres csoport angolellenes fegyveres akciókkal sietteti. A történetben a morális dilemma a legfontosabb – amit sem a könyv, sem a film nem tud fehéren feketén megoldani –, vajon van-e jogosult és jogosulatlan terrorizmus. Az 1960-ban írt regény főhőse, Elisha, a holokauszt túlélője, azt a feladatot kapja, hogy gyilkolja meg – egy elfogott társukért cserébe – a túszul ejtett angol századost. Ha végez vele, az a csoport moráljának megfelel, de Ő elbukik önmaga előtt. Mi a fontosabb, megfelelni az ügynek, vagy önmagamnak? Jancsó Miklós otthon volt e pszichológiai konfliktusban, hiszen életműve egy része éppen az ilyen peremhelyzeteket elemezte. Fel kellett tételeznie, hogy „azt a zsidó népet is leterítette ez a pisztolylövés, amely közel kétezer évig, ha megdobálták kővel, akkor is a maga szent tanításaival vágott vissza, vagyis kenyeret dobott a másik félre. Ettől a többszörösen összecsavart emberi helyzettől olyan borzasztóan szomorú a Hajnal története.”

A film indulása több okból kétséges volt. Aczél György – még az MSZMP XIII. kongresszusa előtt – azt tanácsolta Jancsó Miklósnak, ne foglalkozzon a témával.

Jancsó Miklós 1985-ben igazi fapados gyártási körülmények között kezdte meg a forgatást. Az Izraelben játszódó történet jelentős részének helyszíne egy franciaországi tengerparti szakasz volt. A producerasszony mamájának volt itt nyaralója, és neki árengedményre jogosító összeköttetése a helyi tényezőkkel. Jancsó a körülmények ellenére élvezte a munkát. A francia operatőr először a nagy Raoul Coutard volt, az új hullám egyik legkeresettebb fényképésze, aki a „saját szeme” szerint akart forgatni. Ezt Jancsó három nap alatt megelégelte, de hát ki mondja meg a Kifulladásig operatőrének, hogy ez így nem mehet tovább. A kellemetlen szcénát Philippe Léotard, a film másik szereplője vállalta magára. Forgatás után, futballozás közben – egy bekapott gól miatti bosszúságában – az operatőr látványosan kiborult, és rácsapott egy több mázsás középkori faasztalra. Következésképpen megrepedt a csuklója. Így Raoul Coutard maga kérte, hadd „szálljon ki a csónakból”. Operatőrként kéznél volt ifj. Jancsó Miklós, aki aztán – illegálisan (Armand Marco álnéven) – elvégezte a munkát – kitűnően.

Michael York, aki egyébként a világ egyik legkeresettebb filmszínésze, valójában színházi elkötelezettségű ember, nagyszerűen alakította az angol százados szerepét, de ő kielégületlen maradt, mivel jelenetét mindössze két „jancsós” snittben rögzítette a kamera, holott a színész nagy drámára készült.

Némi izgalmat jelentett a stáb magyar tagjainak az izraeli beutazás. Mint ismeretes, a zsidó hatóságok a kelet-európai turisták számára az útlevélbe pótlapot tettek, amelyet a kiutazáskor visszavettek. Így az utas benn is volt, meg nem is. Jancsó Miklós nem kért a jóindulatú illegalitásból. „Üssék csak be a pecsétet az útlevelembe!” – kérte. Nem így ifj. Jancsó Miklós, aki elfogadta a betétlapos megoldást. Mit tesz, mit nem tesz a sors, hazaérkezése után őt idézték be a rendőrségre, és „elbeszélgettek” vele. Kiderült, pontosan tudják, mikor utazott Izraelbe, és ott mit csinált. Az izraeli forgatás rövid volt, de kalandos. Persze, a stáb helyi útimarsallja (a biztonsági szolgálat embere) szinte mindent el tudott intézni, ami szükséges volt...

A Hajnal utómunkálatai Párizsban folytak. A vágás során kiéleződött a rendező és a producerasszony viszonya. Evelyne July úgy gondolta, hogy övé az utolsó vágás joga, és akkor, amikor Jancsó Miklós Budapestre utazott, átvágta a filmet. A Párizsba visszaérkező Jancsó Miklós ezt példátlan atrocitásnak tartotta, és kitört a haddelhadd. A filmet visszaállították az ő elképzelése szerinti struktúrába, a producerasszony viszont ezt a lépést úgy torolta meg, hogy (a mai napig) nem fizette ki a rendező honoráriumát. Bajnak baj volt, de a kisebbik. Ugyanis Evelyne July nem fizette ki Elie Wiesel jogdíját sem, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, hiszen az író volt az erősebb fél. Többek között éppen 1986-ban tüntették ki Nobel-békedíjjal. Elie Wieselnek a film nem tetszett – így közvetítette az író véleményét Evelyne July –, mert abban nem ismert magára…

Evelyne July persze nem azért nem fizetett, mert megátalkodottan fösvény volt, hanem mert a filmet – valamiért – nem tudta eladni. Az Elie Wiesel által kezdeményezett per a francia bíróság előtt példátlan ítélettel ért véget: az írói jogok megtépázása miatt a film negatívját meg kellett semmisíteni, s ezzel magát a filmet „elpusztítani”. Egyetlen létező és a MOKÉP által szinkronizált kópiája – francia filmként – 1988. december 8-án került itthon közönség elé. A „félhivatalos” bemutató után a magyar kritika – például Fáber András a Filmvilágban – okosan elemezte a filmet. Nem hallgatta el, hogy méltatlan huzavona folyt a film körül. Zöldi László az Élet és Irodalomban azt az értékelést is megkockáztatta, hogy Jancsó Miklós talán legtisztább filmjével talált haza.

A Hajnal egyik legrangosabb kritikusának Karinthy Ferenc bizonyult, aki 1989. január 28-án felhívta Jancsó Miklóst, és azt mondta, hogy nem tudja, számít-e valamit az ő véleménye, de szeretné megköszönni a filmet, és azt, hogy egy korábbi Valóságbeli riportban – Jancsó Miklós szigorú olvasata szerint is – megkövette a magyar zsidóságot.

Hrotkó Larissza: Egy híres zsidó forradalmár: Jabotinsky

A 20. század első harmadában az európai zsidó lakosság azon volt, hogy a kultúra, a tudomány, a művészet és a társadalmi élet modernizációjának hordozójaként lépjen fel. Mindez nem volt egyértelműen pozitív hatással a tradicionális zsidó hagyományok ápolását szorgalmazókra, de az általános környezetre sem. Sigmund Freud, Franz Kaffka, Einstein, Franz Werfel, Hermann Broch, vagy a francia festőként ismert, ám eredetileg a vilnai zsidóságból származó Chaim Soutene, aztán Chagall, s a magyar világban soktucatnyi író, költő egyfelől átalakították világuk szellemiségét, másfelől növelték az idegenkedés zavarát.

Vagyis a század elejét bizonyos új antiszemitizmus kezdte jellemezni, amit már politikai gyűlölködésnek nevezhetünk. Nagyon jellemző erre a magyarországi fehér terror, de a Németországban is megjelenő „etnikai szövetség”. Oroszország, a szovjet forradalom hatására, az ateizmussal új, harcos, kegyetlen útra tért. Egy szó mint száz, az európai askenáz kultúra ismét veszélybe került.

Zeev (Vladimír) Jabotinsky – Magyarországon nevét az oroszos írás miatt Zsabotinszkijnak ejtjük – merőben új útra tért: meghirdette a radikális politikai cionizmust. Az „Öten” című, nálunk ismeretlen önéletrajzi regényében az ogyesszai askenáz zsidóság utolsó éveit írja le. Ugyanis meg volt győződve, hogy az apokaliptikus évek (1917-től) halálos veszedelmet jelentenek a zsidóság számára. A regény Jabotinsky cionista világszemléletét tükrözi, amelyben a racionális elemek az új romantikával vegyülnek.

Jabotinsky neve az 1920-30-as években Közép-és Kelet-Európában is ismertté vált. Magyarországon elsősorban a Zsidó Szemlében és a Múlt és Jövőben, de még az Orthodox Zsidó Újságban is jelentek meg írásai. 1940-ben jelent meg Jabotinsky három cikkét tartalmazó „Zsidóság és szocializmus” című füzet. Az utószó megjegyezi: a magyar ajkú zsidóság kevessé és rosszul ismeri Jabotinskyt. Például védbeszédét (valójában „vádbeszédét”) az angol királyi vizsgáló bizottság előtt. A „Betár” mozgalommal kapcsolatos cikkei meg-megjelentek Budapesten és Bukarestben. A csehszlovák Munkácson adták ki „A zsidó légió” c. művét, de már Budapesten jegyezte egy kiadó „Zsidó állam felé – című művét (1939). Ez világossá tette: szerzője minden megalkuvás nélkül, teljes önátadással szolgálja a zsidó állam ügyét. Ebben, és ahogy a tömegekre tudott hatni, Dávidra emlékeztetett.

A nagy zsidó kaland

A „Zsidó Szemle” 1926-ban nagyobb cikket közölt Jabotinsky tevékenységéről, amely elválasztotta őt Európa akkori sztárjától, Mussolinitől. Az írás címe: „Egy zsidó vezér kalandos élete”. De a cikk nem a kalandokról, hanem Jabotinsky radikalizmusáról szólt. A szerző szerint az oroszországi pogromok borzalmai tették Jabotinskyt cionistavezérré. Kiemelte intelligenciáját, a sokoldalú ismereteit, nyelvtudását. Részletesen számolt be a zsidó légió történetéről, Jabotinsky elítéléséről, majd szabadon bocsátásáról. Aláhúzta népszerűségét Palesztinában, Oroszországban és Lengyelországban. Jabotinsky programja a zsidó többség kialakítása Erecben. Ugyanez a lapszám közli a hírt, hogy Jabotinsky Ameri-kába utazott propaganda körútra. Egy hasonló körúton, öt évvel később halt meg hirtelen az Egyesült Állomokban.

A háború után, 1950-ben jelent meg a kommunista román Josif Bercu „A cionizmus a zsidó nacionalista burzsoázia ideológiája az imperializmus szolgálatában” c. munkája. A szerző a cionizmus bűnös vezérei között Jabotinskyt is megemlítette.

Az 1990-ben, vagyis már a rendszerváltást követően adták ki Ambrus Katalin és Bassa László „Jabotinsky írásaiból” című könyvet. A könyv bevezetőjében Jabotinsky életrajzi adatai találhatók, kronológiai sorrendben. Meg kell jegyezni, hogy az adatok szinte kizárólag Jabotinsky közéletére vonatkoznak, magánéletéről a könyvben nem esik szó. Jabotinsky irodalmi tevékenységéről sem írnak sokat, hiszen a könyv tulajdonképpen a publicisztikai műveket tartalmazza. A feldolgozott cikkek között szerepel „A nemzeti nevelésről – 1903.”, „Beszéd az ogyesszai zsidó ismeretterjesztő társulatban. (Hogyan viszonyulnak a zsidók az asszimiláció kérdéséhez?) 1906.”, „A gyász napján 1906.”, „A nagy zsidó kaland 1906.”, „Homo homini lupus”, „Jog és erő” 1911. stb. Az utolsónak szerepeltetett cikk – „A társadalmi kérdés megoldása” – 1935-ben íródott. A magyar olvasó tehát elsősorban egy radikális jobboldali politikust és publicistát ismerhet meg, akinek politikai célja az volt, hogy Erecben, a Jordán mindkét partján, minden eszközzel megteremtse a zsidó többséget. A könyv szerzői szerint Jabotinsky nem Marxnak, hanem Mózesnek a követője.

Jabotinsky kategorikusan kijelentette, hogy a zsidó nemzet egyetlen nyelve a héber. Az „Öten” című önéletrajzi regényét (1936) mégsem héberül, hanem orosz nyelven írta meg. Akkoriban már régen elhagyta az orosz földet, és csak a párizsi emigránsokkal tartotta fenn orosz kapcsolatait. Az orosz emigrációról – és egyáltalán az emigránsokról – Jabotinsky nem volt túlságosan jó véleménnyel. Ha így volt, kinek is címezhette orosz nyelven írt regényét? Talán az Ogyesszában maradt zsidóknak? Úgy vélem, hogy szándékát semmiképp nem a nosztalgia, hanem jól megfontolt politikai motivációja késztette. Az ogyesszai zsidóknak, akik közül csak kevesen tudtak héberül, meg kellett érteniük: más út nincs, csak az új zsidó állam képes tényleges hazát adni számukra. Az a föld, amelyhez drága emlékek fűződnek, nem lehet hazájuk: ott a zsidóság erkölcsileg és szellemileg, sőt fizikailag is elpusztul. És hogy ebben Jabotinsky nem tévedett, bebizonyította az ogyesszai zsidók szörnyű lemészárlása, amelyet a fasiszta román csapatok vittek véghez a második világháborúban.

A regény szerzője formailag visszatekint életének erre a korszakára. Csöppet sem különös, hogy ez a mű és szerzője neve nem szerepel az orosz irodalom lexikonjaiban. Pedig kortársa volt Csehovnak, Gorkijnak, Kuprinnak, ugyanabban az évben született, mint Alekszandr Blok vagy Andrej Belij (Borisz Bugajev). De az ogyesszai askenáz zsidóság magáénak tartja Jabotinsky orosz nyelvű írásait! 2002-ben, az író születésének 120. évfordulója alkalmából a város közössége elkészítette a regény jubileumi kiadását. Az ogyesszai zsidók vallási értelemben többnyire közömbösek voltak. Jellemző volt a városra az alvilág kiterjedése („Gott soll obhitu fun odesser hultailes”, ami annyit jelent, mint: Isten őrizzen az ogyesszai börtöntölteléktől), a kriminalitás rátája a zsidó társadalomban különben is igen magas volt, ami az „Öten” főhősét is nyugtalanította. Ogyessza nem volt éppen erkölcsös város, ám mégis ez lett a zsidó felvilágosodás, sőt a cionizmus központjává. Goluboszkij Ogyesszát egyenesen a Cion kapujának nevezi, és ezt – véleménye szerint – bizonyítják a mai Tel-Aviv utcáinak nevei is. Ogyesszában érett és fogal-mazódott meg a zsidók Erecbe való visszatérésének gondolata. Jabotinsky politikai aktivitását ez a gondolat meg is határozta. Hozzátette új zsidó nevelési elveit Erec összefüggésében. Így indult ki tőle „A Betár társadalomszemlélete”, „A Betári eszme”. Az öntudatos cionista szólt minden sorából.

Jevgenyij Golubovszkij örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a város Jevrejszkaja (Zsidó) utcájában felállították Jabotinsky emléktábláját.

Kornej Csukovszkij neves orosz irodalmár, Jabotinsky iskolatársa volt. 1965-ben ezt írta Rachil Pavlovna Margolinának Jeruzsálembe: „Ő vezetett be az irodalomba. Rokonszenves személyéből sugárzott a szellemiség. Volt benne valami a puskini, sok Mozartból. Mindent csodáltam benne: a hangját, a nevetését, és a sűrű fekete haját, amelynek tincsei belelógtak magas homlokába: szerettem a széles, sűrű szemöldökét, és az afrikai ajkait, és az előreugró állát… Most ez furcsának tűnik, de akkoriban többnyire esztétikáról beszélgettünk. Sok verset írt abban az időben, és az emberek rajongással beszéltek rímeiről, asszonanciáról és verseinek ritmikájáról. Sugárzónak, életvidámnak tűnt föl nekem, büszke voltam barátságára, és biztos voltam abban, hogy széles irodalmi út áll előtte. Ám a kisinyovi pogrom után Jabotinsky teljesen megváltozott. Elkezdett héberül tanulni, szakított a régi közeggel, hamarosan abbahagyta az írást a közös sajtóban. Eddig is felnéztem rá: ismerőseim közül a legműveltebb, legtehetségesebb volt, de most még erősebben kötődtem hozzá… Hogy az ember ennyire megváltozhat, ilyet eddig még nem tapasztaltam.” És versei most már nem a szerelemről, hanem arról szóltak: mennyire szörnyű a reménytelen, a sorstalan, a Ciontalan élet.

Pogrom Kisinyovban

Jabotinsky 1880-ban Ogyesszában, Ba-zarnaja utcában álló Charlamp-házban született. Apja, Jona ben Cvi külkereskedelemmel foglalkozott. A család meglehetősen jómódú volt, ám az apa nagyon korán meghalt – ő akkor 6 éves volt –, és a család elszegényedett. Az anyja, aki művelt asszony volt, egyedül nevelte gyermekeit. Az otthon légköre – az egyes források szerint – nem volt kimondottan vallásos, de mindenki megegyezik abban, hogy a zsidó tradíciókat a családban megtartották. Jehosua Ravnickij, aki Bialikkal együtt adta ki „Széfer ha-Ágádát” – a zsidó legendák antológiáját – ingyen tanította ivritre a család gyermekeit.

Érthetetlen, miért állítja Csukovszkij, hogy Jabotinsky csak a kisinyovi pogromok után kezdett volna ivritül tanulni. Más források pedig arra engednek következtetni, hogy az ivrit nyelvtudását Jabotinsky szinte egész élete át fejlesztette-csiszolgatta, legjobb bizonyítéka ennek az a tény, hogy 42 éves korában ismét lefordította Edgar Allan Poe „Hollóját”, csak most már ivritre.

Nemzeti közösség

Jabotinsky az ogyesszai zsidóság gyermeke volt, sokat kölcsönzött a szellemi hagyatékából, és az ottani zsidóság több jellemző vonását is örökölte. Ám születésétől kezdve szabadabb volt, mentes a kisebbrendűség és a rabszolgaság komplexusától, amely a túlélési küzdelem következményeként jellemezte a diaszpórát. A zsidósághoz igen is szoros kötelékek fűzték. Aki Jabotinskyben afféle kívülről jött asszimilánst akart látni (vö. például, Orthodox Zsidó Újság 1940. augusztus 21-i 34. számában), nem vette figyelembe életrajzi adatait, amelyek bizonyítják, hogy édesanyja lelkiismeretesen megtartotta a vallási előírásokat, apja rendszeresen járt zsinagógába, fia elsajátította a jiddist, amelyen a rokonsága is beszélt, majd valószínűleg még gyermekkorában kezdte tanulni az ivritet.

Érdekes ellentmondással találkozunk az „Öten” egyik élettörténetében. A regény végén a kikeresztelkedett Torik volt az egyetlen tagja Milgrom-családnak, aki foglalkozott a héber nyelvtanulással és a zsidó történelemmel, sőt talán Talmuddal is. És mégis éppen ő döntött a „kilépés” mellett. Alaposan megfontolta a tettét, nem érzelmi okokból cselekedett, hanem mert „építkezni” akart, és zsidósága akadályozta ebben. Itt az anyanyelv tanulása sem segített, mert akkor, amikor tanulni kezdte a héber nyelvet, vagyis a gimnázium ötödik osztályában, ez már nem jelenthetett számára anyanyelvet. Ekkor tapasztalta meg, hogy érzelmileg nem akar kötődni sem a héber nyelvhez, sem a zsidósághoz. Maga Jabotinsky éppen az ellenkező példa volt. Tudatosan félrelökte a kínálkozó lehetőségeket és kifejezetten a héber nyelven keresztül jutott el az új cionista identifikációjához.

Ezen a helyen érdemes idézni Simon Markist, egy másik orosz nyelvű zsidó publicistát, aki ugyan nem Ogyesszából származott el, de sokat foglalkozott az ogyesszai zsidó irodalommal. Bábelről szóló tanulmányában azt írta az ogyesszai valóságról, hogy a századfordulóra (1894. körül) a zsidók az ogyesszai lakosság egyharmadát, majd a felét tették ki, ám nagymértékben eltávolodtak a régi hagyományos társadalom zárt életformájától. Markis az itteni zsidók életmódját adaptációval, sőt integrációval magyarázza. Minden pogrom, üldözés és korlátozás ellenére a szituáció hasonlított az amerikai körülményekre: a zsidóság erősen közeledett a környező világhoz, fenntartva a nemzeti közösség jellegét. A zsinagóga továbbra is életük középpontjában állt, ám elsősorban szellemi központként. Ez egyedi helyzetet teremtett, ilyen nem volt másutt Oroszországban: sem Szentpétervárott, sem Kievben vagy Vilnában. Így nem véletlen az a nagy hozzájárulás, amelyet az ogyesszai zsidóság az akkoriban kibontakozó szovjet-orosz irodalomhoz tett: az ogyesszai zsidó írók jól ismerték a nem vallási világirodalmat és rendelkeztek külföldi irodalmi kapcsolatokkal is.

Maga Jabotinsky eleinte az orosz gimnáziumba járt, de a formális oktatás körülményei túlságosan szűkítették sokoldalú tehetségét. Egy kis fegyelmi incidens volt az oka annak, hogy a gimnáziumot elhagyta, és aztán magánúton folytatta tanulmányait. Több, egészen pontosan hét nyelvet tanult meg otthon. 17 éves korában jelent meg az első publikációja, Edgar Allen Poe „Holló” című versének fordítását pedig olyan nagy érdeklődés kísérte, hogy iskolai tankönyvekben is felhasználták. Meg kell még említeni, hogy Makszim Gorjkij, akinek irodalmi műveit Jabotinsky egyébként nagyra értékelte, úgy nyilatkozott Jabotinskyről, mint aki „igen érdekes irodalmi személyiség”, miután elolvasta Jabotinsky egyik fordítását.

Az ifjú Jabotinsky tehetsége nem maradt észrevétlen, 1898-ban küldték ki Bernbe, majd Rómába az „Ogyesszai lap” munkatársaként. Az „Öten” című regényében a szerző több oldalon emlékezik ifjúkori társadalmi tevékenységéről.

Levél Beginhez

Jabotinsky az „Ogyesszai Novosztyiban” Altalena név alatt tárcaíróként működött egy ideig, de 1907-ben minden tevékenységét megszakítva, az intellektuális kutatásoknak szentelte magát. Ekkor foglalkozott a kisebbségek problémáival, többek között az ukrán kisebbség helyzetével. Ugyancsak 1907-ben Jabotinsky feleségül vette Johanna Galperinát, akinek 15 éves kora óta udvarolt. 30 évvel később Menachem Beginhez írt levélben arra emlékezett, hogy akkor volt a legboldogabb, amikor esküvője napján áldást mondhatott ifjú feleségére. Esküvőjük után majdnem egy évig csak leveleztek egymással, ugyanis mindketten tanultak: Vladimir Bécsben, a felesége Franciaországban. 1910-ben megszületett Ári fiúk. Amikor a gyerek nagyobb lett, az apja kizárólag ivrit nyelven beszélt vele. 1918-ban, a frontra való indulás előtt ezt írta feleségének: „Egész életünkön át kínoztalak, Ánya. Ám te vagy a legnagyobb szerelmem.”

1930-ban, amikor az orosz emigráns körök Jabotinsky 50. születésnapját ünnepelték, Mihail Oszorgin irodalomtörténész melegen üdvözölte.

A „Magyar Zsidók Lapja” 1940. évi II. évf. 32. (augusztusi) számában közölte, hogy meghalt Vladimir Jabotinsky, „korunk legjelentősebb héber publicista”, aki héberre fordította Dante Isteni színjátékát. Az 1903-as kisinyovi pogrom rázta fel benne a zsidó öntudatot. A „Múlt és Jövő” az 1940. novemberi számában közölt egy nagyobb cikket Jabotinsky haláláról, amelyet Dr. Josef Klausner, a jeruzsálemi héber egyetem professzora írt. A szerző igazi nemzeti hősnek kiáltotta ki őt.

Jabotinsky attól tartott, hogy a bolsevik rendszerben az ogyesszai és más ukrajnai zsidók helyzete romlik majd. Félelme jogos volt, ezt mutatja az 1924. évi statisztika is, amelyet a Zsidó Szemle 1925. évi február 1-i száma hozott nyilvánosságra. A statisztikai adatokból kiderül, hogy az ogyesszai tartományban a zsidó gyermekek 65%-a a szegénység miatt semmilyen iskolai oktatásban nem részesült. Az Ukrajna területén élő zsidók 30-40%-a bőrbetegségekben szenvedett, a gyermekek 18%-a tbc-és volt. A zsidók helyzetét a bolsevik hatalom és a szocialista gazdasági rendszer rontotta. Az összes orosz zsidó 80%-a deklasszált, illetve „leosztályozott” volt. 1925-ben összesen 3 millió 182 ezer zsidó élt Oroszországban, ebből csak 8%-nak akadt foglalkozás (ügyvéd, orvos, művész stb.). Korábban a zsidók 35-40%-a kereskedett, de az új rendszerben ez a tevékenység gyakorlatilag megszűnt. Jabotinsky már csak ezért sem kedvelhette a szovjet rendszert.

Csukovskij és más életrajzírók is hangsúlyozták a kisinyovi pogromok nagy hatását Jabotinskyra.

A zsidók pogromellenes agitációját Jabotinsky hatástalannak tartotta: olyan ez, mintha sót szórnánk a mókus farkára, ha el akarjuk kapni! Ugyanis az agitációs kiadványokat csak a zsidók olvassák. Szorongása növekedett. „Kellemetlen lett az élet Ogyesszában. Nem ismertem rá a városra, amely még nem is olyan régen könnyelmű volt, és nem ismert haragot. Eddig soha nem tapasztalt gyűlölet érződött mindenütt.”

Amikor kitört az első világháború, a cionisták nagyobb része a semlegesség mellett foglalt állást. Ugyanis attól tartottak, hogy Törökország Anglia ellen lép be a háborúba. Jabotinsky pedig világosan látta, hogy a Török Birodalom a háború kimenetelétől függetlenül szét fog esni. Ezért szólította fel a zsidókat Anglia támogatására, és megszervezte a Zsidó Légiót, amelynek támogatnia kellett az angol csapatokat. Háború után, 1920-ban már irányította Jeruzsálem védelmét az arab rohamcsapatok ellen.

Az angolok mégis 15 év börtönre ítélték illegális fegyvervásárlásért és szervezkedésért, majd a közvélemény hatására egy év múlva szabadon bocsátották, de megtiltották neki a palesztinai tartózkodást. Végül a jeruzsálemi és a hebroni véres eseményeket követően, 1929-ben a mozgalom vezetője lett, azaz nevéhez fűződik az Ecel nemzeti katonai erő létrehozása.

1925-ben persze még részt vett a 14. Cionista Kongresszuson. Erről a magyar cionista sajtó is beszámolt (ld. Zsidó Zsemle, szeptember 1-i számát, amely azt is ígérte, hogy Jabotinsky beszédét teljes terjedelmében közli majd, ha egyszer hely lesz a lapban). A hír így szólt: „Vladimír Jabotinszky nagyvonalú ellenzéki beszédet mondott.” Ugyanez a Zsidó Szemle arról tudósított, hogy Jabotinsky állandó munkatársként „szegődött” a „Haarec” című laphoz. A hír figyelemre méltó volt: ugyanis a „Haarec” David Ben Gurion támogatását élvezte akkoriban.

1930-ban Jabotinsky teljesen új cionista szervezetet hozott létre.

Az Egyesült Államokban halt meg, ahol 1940. nyarán éppen az Erec védelmére szervezendő hadsereg ügyében járt. Jabotinsky azt követelte, hogy az angol hatóságok minimum 150 ezer zsidó letelepedésére adjanak engedélyt, hogy kimentse a zsidókat a nácik alól Európából, elsősorban Lengyelországból. Vagyis a zsidókat Erecben akarta megvédelmezni.

(Mejegyezni kívánjuk: a nagy fekete-tengeri kikötő nevét kétféleképpen lehet magyarul írni: Ogyesszának és Odesszának. Ennek oka az orosz és az ukrán kiejtésben rejlik. Mi ezt választottuk.)

Marosán Bence: Az igaz Isten arcai I.

Rosenzweig és Lévinas a zsidó identitásról

Hannah Arendt nem sokkal halála előtt mesélte el a következő történetet egy francia rádiónak. Szülővárosában, Königsbergben kislánykorában rendszeresen járt talmud-tóra órákra. Egy napon azt mondta a rabbinak: „Elvesztettem a hitemet”. A rabbi ezt felelte: „És ugyan ki kéri rajtad ezt számon?” A litván származású francia filozófus, Emmanuel Lévinas a következőképp kommentálta a történetet: „A válasz jellegzetes. Ami számít, az a »cselekvés«, és nem a hit. A cselekvés itt kétségkívül morális életvezetést jelent, de magára a rítusra is vonatkozik. Ami a többit illeti: vajon különbözik-e hit és cselekvés? Mit jelent az: hinni? Miből is áll a hit? Szavakból? Eszmékből? Meggyőződésekből? Mivel is hiszünk mi voltaképpen? A teljes testünkkel! Valamennyi csontunkkal!* Amit a rabbi mondott, az a következőt jelenti: »jót tenni annyi, mint hinni«. Ez az én következtetésem is” 1.

Ebből a történetből úgy tűnik ki, mintha Lévinas a kérdést, hogy mit jelent „zsidónak lenni”, azt elsősorban a hagyományhoz való viszonyulás felől közelítené meg. A zsidó identitásnak – a tradíciótól áthatott és meghatározott életgyakorlaton keresztül történő – meghatározása fényében lehetségesnek látszik „jó zsidónak” lenni anélkül, hogy hinnénk a kinyilatkoztatás bibliai Istenében. Később látni fogjuk, hogy a zsidó identitás jellegére vonatkozó felfogásmód ennél azért árnyaltabb és összetettebb. E kérdés a kibontása során Lévinas sok tekintetben Rosenzweig nyomdokain halad. Válaszuk meglepő: mindketten elszakadnak a probléma metafizikai vetületétől, attól a kérdéstől, hogy ténylegesen létezik-e Isten; mindketten a bibliai hagyományban benne álló ember sajátos élettapasztalatából indulnak ki. E tanulmányban arra a kérdésre keresem most e két szerző nyomán a választ: hogy lehetséges-e zsidó identitás oly módon, ha zárójelbe tesszük a kinyilatkoztatás Istenének létét?

A zsinagóga és a katedrális gyülekezete

A középkori dómok és katedrálisok domborművei között gyakran látható egy jellegzetes ábra: két nő alak, akik közül a baloldalinak a szeme be van kötve, keze pedig eltört jogart tart; a jobboldali pedig előretekint a világba, kezében pedig uralkodói pálca látható. Ez a középkori allegória az Újszövetség és Ószövetség viszonyára vonatkozik: a bekötött szemű asszony a zsidóságot szimbolizálja, mely vak a világra, nem veszi észre, nem veszi tudomásul, hogy az üdvtörténet túllépett rajta, és Krisztus kegyelme eltörölte az ótörvény uralmát. Valószínűleg a zsidóság történetében Franz Rosenzweig volt az első, aki pozitív értelmet tulajdonított ennek a képnek: a zsidóság vak a világra, és nem is szabad látónak lennie. Azon nyomban megszűnne zsidóságnak lenni, mihelyst szemei megnyílnának. Főművében, A megváltás csillagában a zsidóság és a kereszténység viszonyát olyan módon mutatta fel, hogy azzal (sok értelmezője szerint) elsőként fektette le egy modern vallási pluralizmus alapjait 2. A két vallásnak egyetlen vallásfilozófiai koncepcióban történő egyesítése ad egy határozott ökumenikus karaktert Rosenzweig gondolkodásának – a kifejezést a keresztény és nem-keresztény felekezetek párbeszédének értelmében véve ezt.

A megváltás csillaga Rosenzweig és Buber közösen készített németnyelvű Biblia-fordítása elé íródott volna kommentárként. Főművében Rosenzweig a természetes élettapasztalat jogát akarja visszaadni a filozófiai absztrakcióval szemben. A filozófia a dolgokat valami tőlük különböző hordozóra akarja visszavezetni, s arra kérdez rá: mik a dolgok „tulajdonképpen”? Rosenzweig szándéka szerint ezzel a „tulajdonképpen”-nel szakít, amikor filozófiája alapelvévé teszi, hogy a dolgokat meghagyja azoknak, amiknek azok a természetes értelem számára adódnak. Ennek ellenére sikerült olyan könyvet írnia, amiből senki nem értett egy kukkot sem. A kiadó kérésére írt hozzá egy kísérőtanulmányt 3, és az olvasóközönség szomorúan vette tudomásul, hogy egy érthetetlen könyv mellé most kapott egy érthetetlen tanulmányt is.

A szöveget az teszi nehézzé, hogy szerzője szerint a természetes tapasztalás tényei természetességükből fakadóan olyannyira láthatatlanokká váltak számunkra, hogy azoknak egy filozófiai kontextusban való felmutatása speciális nyelvet igényel. Sajátos nyelvezete mellett a könyv jellegzetesen metafizikai kérdéseket tárgyal. A kinyilatkoztatás igéinek szilárd igazságokként való elfogadása az óvatlan olvasó számára a metafizikai spekuláció gyanújába keverheti a könyvet – amitől pedig Rosenzweig a lehető legtávolabb szeretné tudni magát. Szándéka szerint a szöveg az első szótól az utolsóig a természetes tapasztalás közegében mozog. A klasszikus metafizika alapfogalmait és alapproblémáit ennek a tapasztalásnak a közegében alámerítve teszi elemzés tárgyaivá.

A megváltás csillagának főszereplője a bibliai hagyomány eleven tapasztalatában benne álló ember. Csak ennek számára jelenhetnek meg a kinyilatkoztatás igéi sziklaszilárd bizonyosságokként. A helyzet azonban természetesen nem ennyire egyszerű. Az igazságok Rosenzweignál kisza-kíthatatlanul beletagozódnak az ember életvilágába; egyfelől hierarchiába rendeződnek, másfelől radikálisan történeti–gyakorlati karakterük van. Létezhetnek olyan igazságok, melyekben bárki könnyen egyetérthet, s amelyeknek nincs különösebb tétjük. Ilyen a kétszer kettő egyszerű igazsága. Vannak azonban olyan igazságok is, amik meghaladják a közvetlen igazolhatóság szféráját, s „melyeknek igazságát igazzá bizonyítani csak valamennyi nemzedék zálogul adott élete képes” 4.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a mű tapasztalat-orientációját, akkor tökéletesen érthetetlenek maradnak számunkra Rosenzweig olyan – a hagyományos metafizika számára teljességgel abszurd és értelmezhetetlen – kijelentése, mint például, hogy: „[az] ember nem Isten faktumában hisz, mert hogy Isten micsoda, azt éppúgy nem sejthetjük, mint azt, hogy van-e, ez utóbbi amúgy is legfeljebb őt magát érinthetné” 5. A mű számára a kinyilatkoztatásban megjelenő Isten a fontos; és a kinyilatkoztatásban benne élő ember ezt az Istent igazként és egyedül igazként tapasztalja meg.

Rosenzweig meggyőződése szerint zsidóságot és kereszténységet az köti össze, hogy csupán ez a két kinyilatkoztatott vallás van, és egy közös igazságot valósítanak meg. Zsidóság és kereszténység egymásra utaltak az üdvtörténetben: a kereszténység jel a zsidóság számára, hogy el fog jönni a megváltás, a zsidóság állandó jel a kereszténység számára, hogy még nem jött el a végső megváltás, hogy a krisztosz megváltó munkája még nincsen bevégezve. A világtörténelem ideje a Szentírás és az Evangélium felől értelmeződik: a múlt a Teremtés, a jelen

a Kinyilatkoztatás és a jövő a Megváltás. A világnak ez a természete akinyilatkoztatásban tárul fel – az, hogy a világ teremtetett és hogy a megváltás ígéretével terhes. Az antik kozmosz még elrejti a maga valóságos természetét: azt hogy tragikus hősei megváltásra szoruló véges halandók, hogy isteneinek áttetsző elevensége mögött az egy igaz Isten elevensége rejtőzik, hogy az antik görög ember világa ennek az Istennek a teremtménye, mely útban a kinyilatkoztatás felé nyomul előre a saját teremtettsége felé.

A bibliai tradíció által meghatározott tapasztalás felől megfogalmazott vallásfilozófia azonban éppen e tradícióhoz történő szigorú illeszkedése miatt nem lehet teljes mértékig pluralista jellegű. Ez a koncepció nemcsak, hogy ismeri az „elohim aherim”, az „idegen istenek” fogalmát, hanem ez a fogalom ennek a koncepciónak egyik alapköve 6. Bár a biblia Istene képes meghallani és meghallgatni a pogány kultuszok követőinek imáit is, ez azonban semmit sem változtat e kultuszok eredendően hamis voltán. A biblia Istene csak a kinyilatkoztatott vallásokban lakozik, melyeket nem alapítottak, hanem amelyek úgyszólván megtörténtek a világgal. Csak a két bibliai vallás „paródiáját”, az iszlámot alapították 7. Rosenzweig – rendszere nézőpontjából – rendkívül ellenséges az iszlámmal szemben; – azzal együtt, hogy nagyon alaposan és behatóan foglalkozott vele, és kitűnően tudott arabul. Az iszlám vallást „világtörténeti plágium”-nak nevezi 8. Kortárs iszlám-kutatók ez ellen – érthetően – hevesen tiltakoznak, de Rosenzweig a maga rendszerének a keretein belül teljesen konzekvensen jár el. Az „elohim aherim” értelmezésében Lévinas markánsan eltérő utat követ majd.

Forrás és kinyilatkoztatás

Árnyalt és sokértelmű módon viszonyult Rosenzweig a Biblia filológiai és történeti kritikájához. A Biblia forráskritikájával külön tanulmányban is foglalkozott 9. Miként Martin Buber, Rosenzweig is nyitott volt a Biblia kritikai filológiai elemzése iránt. Mindketten úgy gondolták, hogy a kinyilatkoztatás érvényét nem csorbítja az, ha e kinyilatkoztatás dokumentumai szerkesztettek és történetileg rétegzettek. A Szentírás fordításának időszakában Rosenzweig levelet írt Buberhez, ebben beszámolt arról, hogy a minap olvasta egy orientalista filológus könyvét a héber Szentírásról, melyben a szerző amellett érvelt, hogy a szamaritánus Biblia ősibb a Tóra ma ismert formájánál. „Ez igaz lehet” – mondja levelében Rosenzweig – „de a mi hitünket ez mégsem érinti a legcsekélyebb mértékben sem”. Buber és Rosenzweig is belátta azt a tényt, ami felett már az ő korukban sem lehetett elsiklani: hogy a Biblia homogenitásának tézise fenntarthatatlan. Buberhez hasonlóan Rosenzweig is ésszerű kompromisszumot próbált kötni e szövegek történeti és transzcendens eredeztetése között. Rosenzweigről írott elemzéseiben Lévinas is kiemeli A megváltás csillaga szerzőjének liberális szentírás-értelmezését: azt, hogy Rosenzweig megengedi e szövegek bizonyos mértékű forrásokra bontását, de egyszersmind ahhoz is ragaszkodik, hogy a különböző szövegforrások mögött van közös, transzcendens végpont: a kinyilatkoztatás kútja 10.

Rosenzweig annyiban bírálja a Biblia kritikai filológiáját, amennyiben az teológiai attitűdöt vesz fel, és képesnek hiszi magát egy evilági, mégis vallásos színezetű hit megalapozására. A kritikai filológia feloldja a kinyilatkoztatást a mítoszban; a zsidóság kiválasztottsága itt az emberiség ideális gyülekezeteként értelmeződik, Jézus pedig ideális emberként, egyfajta humanitás-eszmény megtestesítőjeként 11. Ez azonban öncsalás: a mítosz a túlvilágiság levegőjével terhes; a szóban benne rejlő, fiktív-voltot sejtető, leértékelő mellékíz („ez csak mítosz”) az eredendően a transzcendencia irányába tájékozódó hit eltévelyedését sugallja. Az igazi mítosz az isteni valósággal való eleven találkozás: a kinyilatkoztatás élménye és eseménye. „Ahol mítosz születik, ott ver a történelem szíve”12 – vagyis ott valóban történik valami; ha nem is isteni és emberi valóságos találkozása, de legalábbis ennek a találkozásnak az árnyéka.

Rosenzweig alapvetően az ellen tiltakozik, hogy a Bibliának ez a történeti-kritikai reflexiója a hit, a teológia nyelvén akarjon megszólalni: ekkor ugyanis félreérti magát. Ez ugyanis egy teljesen pozitivista felfogás, melynek nincs és nem is lehet köze bármiféle transzcendenciához. A minden másvilági iránt lényegileg közömbös pozitív tudományok éthosza ez. Lehetséges a minden másvilági-transzcendens kiiktatása a pozitív tudományokra való hagyatkozás alapján, azonban ez a kiiktatás Rosenzweig szerint a legkevésbé sem minősül ateizmusnak. „Felség! erre a hipotézisre nem volt szükségem” – mondta Pierre-Simon de Laplace, amikor Napóleon arról érdeklődött, hogy „Az égi mechanikáról” írott könyvében miért nem esik egyetlen szó sem a Jóistenről.

Találkozás Istennel

Korunk ateizmusa leginkább ezen a tudományba vetett hiten alapul. Ez azonban az önmagát tévesen ateizmusként értelmező nihilizmus: Rosenzweig szerint ez ugyanis nem több, mint a transzcendencia iránti közömbösség. Épp oly kevéssé ateista az, aki a tudományos világkép alapján veti el bármiféle transzcendencia lehetőségét, mint amilyen kevéssé volt ateista Epikurosz vagy Lucretius (ez utóbbi olyan kevéssé volt ateista, hogy A természetről szóló könyvét egyenesen az Istenanyának, a Magna Maternak ajánlotta). Az ateizmus legkevésbé sem a transzcendencia léte feltételezésének szükségtelenségét vallja, nem valamiféle a transzcendenciával történő közömbös szembefordulás, hanem az isteni valóság elkötelezett és tudatos megtagadása: vagyis a szó eredeti értelmében vett isten-tagadás. Az újkor gondolkodói közül – állítja Rosenzweig – az egyetlen komolyan vehető ateista Nietzsche volt 13 „Ha lenne Isten, nem tudnám elviselni, hogy nem én vagyok az” – ez a nietzschei gondolat Rosenzweig szerint nem egyszerűen a modern kor első, valóban ateista megnyilvánulása. Rosenzweig szerint Nietzsche értette meg először az újkorban, hogy mi is valójában Isten – „Nietzsche volt az első, aki szemtől szembe találkozott az eleven Istennel, még ha csak azért is, hogy megtagadja Őt” 14.

Rosenzweig megpróbál köztes utat találni a minden kinyilatkoztatást a mítoszban feloldó, általa pozitivista nihilizmusnak tartott álláspont, és a minden mítoszt kinyilatkoztatásként értelmező, meggyőződése szerint Istent elszemélytelenítő misztika között. A megváltás csillaga szerint mindkét felfogás alkalmatlan a szentírási szövegekben lecsapódott tapasztalat adekvát megszólaltatására.

Zsidónak lenni egyfelől azt jelenti, hogy a kiválasztott nép véréből és húsából valónak lenni.

Másfelől azonban ezt a kiválasztottságot a kinyilatkoztatás igazságaként kell megélni. Ennek a megélésnek nem egy magunkra kényszerített meggyőződés módján kell megtörténnie, hanem a szentírási szövegek és tradíció rítusainak dialogikus karakterébe való behelyezkedés útján. A tapasztalat, amiről itt szó van, a kinyilatkoztatásban megérintett ember élménye: ember és Isten párbeszéde. A párbeszéd élménye itt a fontos: az adekvát módon átvett és továbbadott tradíciónak mindig a párbeszéd jellegével kell bírnia.

A rosenzweigi problémakör egyik legnehezebben érthető része a »mi-mondás«. Az ember lényegében gyökeredzik, hogy énje csak egy másik emberhez való viszonyában jelenik meg, mint én. Minden én mélyén ott rejtőzik a Te; énem csak Te belőled érhető meg; abból, hogy azt tudom neked mondani, hogy Te. A filozófus elpirul, ha azt mondják neki, hogy „szeretlek”. A szeretet igéje, mely a Te-mondás egyik legelemibb megnyilvánulása, felrobbantja a totalitás kőtornyát, mindenféle filozófiai rendszert szétfeszít. Rosenzweig filozófiája mindenekelőtt a hegeli rendszer-filozófia ellen irányul. Hegelnél az általános maradéktalanul felszippantja magába az egyedit; Rosenzweig az általánost, a közösséget is az egyes felől, a személyes kapcsolatok oldaláról közelíti meg.

A szeretet, mint két ember legintimebb, legindividuálisabb viszonya értelmét veszti a filozófiai absztrakcióban. Isten és ember viszonya is a szeretet individuális (és szigorúan individuális) jelensége felől kell, hogy érhetővé váljék. A kinyilatkoztatás Isten ember-szertő voltának kinyilatkoztatása; a közösség minden egyes tagjához külön szól. Isten mindig az egyes konkrét embert szereti. Rosenzweig arra a kérdésre, hogy a Jézusként megtestesülő Isten miért csak egyes konkrét vak vagy béna embert gyógyított meg, és miért nem szüntette meg a vakságot vagy bénaságot, mint olyat (és akkor ezt a problémát ki is iktathatnánk), azt felelte, hogy a szeretetnek nem ilyen a természete. A szeretet lényege szerint mindig valamely egyes emberhez szól. (Az iszlám istenéről, Allahról el lehet mondani, hogy »minden-szerető«, hogy szeretete a világot mint általánosat öleli át; ebben az általánosságban azonban éppen az egyes ember az, aki elsikkad).

A micva

Rosenzweig – Kanttal szemben – úgy gondolja, hogy igenis van értelme szeretet parancsolni a másik ember iránt. A másik ember szeretetére felszólító isteni parancsolat azt kéri az egyes embertől, hogy nyíljon meg a másik iránt, engedje azt Te-ként megnyilvánulni. Másikként megszólalni. Lévinas ezt később – Rosenzweig nyomán – úgy fogja megfogalmazni, hogy a szeretet parancsa annak követelménye, hogy ne forduljunk el a Másik Arcától. Isten és ember viszonya is én és te kapcsolatán alapul. Az isteni Te-hez való odafordulás a zsidóságban a micva. Az isteni parancsolatok teljesítése által nyílik meg az ember Isten arca előtt. A tórai törvények megtartása és a jócselekedetek, a micvák az Isten iránti szeretet gyakorlását jelentik.

Ez az Isten felé történő odafordulás a maga igazi erejét és érvényét azonban csak a közös tanúságtételben kaphatja meg: neked és nekem együtt, közösen kell tanúsítanunk a világ teremtettségét, a kinyilatkoztatás eseményét és a megváltás ígéretét. A közösséget helyesen csak az „én” és a „te” közösségeként, emberek személyes kapcsolatából felépülő közösségként érthetjük meg. Csak egy „én” és egy „te” tudja helyesen azt mondani, hogy „mi”; az igaz Isten megnyilvánulását pedig az „én” és a „te” közössége, a „mi”-mondás kell, hogy tanúsítsa és megőrizze. A vallási tapasztalat közös kell, hogy legyen, nem lehet elszigetelt élmény, egyetlen ember ládába zárt kincse. Az imának a közösség imájának kell lennie! „És Isten nem fordul el egyetlen közös ima elől sem” – mondja Rosenzweig.

(Folytatjuk)

Lábjegyzetek

1. A történetet a Zenit.org hírportál 2000. szeptember 12-i számában olvastam.

2. Tatár György. Pompeji és a Titanic. Bp., 1993. Atlantisz kk. 187.o.

3. Rosenzweig. Új gondolkodás. In.: Nem hang és füst. Válogatott írások. Bp., 1990. Holnap kk.

4. Rosenzweig. Nem hang és füst. Válogatott írások. Bp., 1990. Holnap kk. 144.o.

5. Vö. Rosenzweig. I.m. 210.o.

6. I.m. 135.o.

7. I.m. 136.o.

8. Der Stern der Erlösung. Freiburg im Breisgau. 2002. 130.p.

9. Rosenzweig. Ateista teológia. In.: Nem hang és füst. 24-42.ok.

10. Lévinas. Difficult Freedom. The Athlone Press. London, 1990. 196.p. Translated by Seán Hand.

11. Rosenzweig. Nem hang és füst. 29-30.ok.

12. Rosenzweig. I.m. 34.o.

13. Rosenzweig. Der Stern der Erlösung. Id. kiadás. 20.p.

14. Rosenzweig. I.m. 21.p

Hollósi Zsolt: 130 éve hunyt el Lőw Lipót szegedi főrabbi

„A magyar zsidó papok mintaképe volt Lőw Lipót, ki hazájának és felekezetének, a közművelődésnek és a vallástudománynak leghívebb szolgálatában töltötte el eredményekben gazdag életét.” Ekképpen értékelte a magyar zsidóság történetének egyik jeles kutatója a 130 évvel ezelőtt, 1875. október 13-án elhunyt szegedi főrabbi életművét.

Lőw Lipót a híres prágai rabbi, Judah Loew Becalel kései leszármazottjaként a morvaországi Czerna Horán született 1811. május 22-én. Német anyanyelve mellett a falu tanítójától csehül is megtanult, héberre pedig házitanítója tanította. Gondos nevelésben részesült, élete során az olasz, a francia, a latin és a görög nyelvet is elsajátította, miközben hegedült, zongorázott és fuvolázott is. Tizenhárom évesen hagyta el a szülői otthont, hogy Talmud-iskolába menjen. 1829-ben Perles Mózes hallgatójaként Kismartonban kezdett magyarul tanulni. 1830-ban Prossnitzban a Bibliát és a Talmudot tanította, közben a helyi főrabbi mellett tanulmá-nyait is folytatta, miközben a val-lásreformáló hírében álló aradi főrabbival is levelezett... Mivel nem remélhetett rabbiokleve-let a vallásreformerekkel nem szimpatizáló illetékes morvaországi főrabbitól, Magyarországra jött. Nevelőként kezdett dolgozni, közben keményen tanult, és 1835-ben sikerült megszereznie a rabbi-képesítést. Több felsőoktatási intézményben is tanult, keresztény teológiai végzettséget és főelemi iskolai tanítói oklevelet is szerzett. 1841-ben Szombathelyen tartotta élete első prédikációját, majd hamarosan helyettes rabbi lett Nagykanizsán, ahol munkájának elismeréseként 1842-ben főrabbivá választották. Lőw Lipót az első tudományosan képzett magyarországi rabbik közé tartozott. Hamar felismerte: a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás. Szónoklataival, írásaival harcolt a magyar zsidóság emancipációjáért. A magyar nyelvű igehirdetést is meghonosította Nagykanizsán: már 1844-től magyarul prédikált a zsinagógában. Szinte szállóigévé váltak egyik prédikációjának buzdító szavai: „Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!” Nagykanizsai működése idején szólalt meg először egy magyarországi zsinagógában orgona. 1842-ben Pesten feleségül vette Schwab Arszlán pesti főrabbi Leontin nevű művelt leányát, aki hét gyermeket szült. 1844-ben indította el későbbi híres folyóiratának előfutárát, a Ben Chananját. 1846 nyarán Pápára került főrabbinak, ahol reformjai megosztották az ortodox hitközséget. Kossuthtal folytatott nevezetes hírlapi vitájában amellett állt ki, hogy a zsidóság jogegyenlőségének biztosítását nem szabad összekapcsolni a vallási szokásaik megreformálásával. A szabadságharc idején követte híveit a harcba, és tábori lelkészként vállalt szerepet. 1849 májusában a pápai zsinagógában a többi felekezettel együtt ünnepelve nevezetes beszédet mondott a függetlenség proklamálásakor. Egy regényes életrajz szerint a szabadságharc végnapjaiban Táncsics Mihállyal együtt a szegedi Zsótér-házban tett hitet a megvalósuló egyenjogúság mellett. Az összeomlás után Lőw Lipót sem kerülhette el a számonkérést: börtönbe zárták, felségsértéssel és lázítással vádolták. Báró Sina György közbenjárására 1849 decemberében szabadon engedték, de egy ideig még figyelték. A szegedi zsidóság 1850 végén választotta rabbijává és iskolája igazgatójává. 1851-ben elhunyt első felesége, 1853-ban újból megnősült: az ókanizsai szabadságharcos özvegyet, Redlich Babette-et vette el, akitől ugyancsak hét gyermeke született. Köztük 1854-ben Lőw Immánuel, akit később „a földkerekség legtudósabb rabbijának” tartottak.Lőw Lipót a szegedi zsinagógában magyar nyelven bevezette a királyért, a hazáért és a városért mondott imát, zsidó leányiskolát alapított, létrehozta a zsinagógai énekkart és vezetésére ké-pesített kántort alkalmazott. 1868-ban az igazságügy-miniszter véleményt kért tőle a szégyenletes középkori „zsidó eskü”-ről, mire ő egész tanulmányt írt „A zsidó eskü múltja, jelene és jövője” címmel. Ennek hatására törölték el a megalázó esküformát. Az ortodoxiával szemben reformokra törekedett, de igyekezett a reformmozgalmat a vallástörvényi hagyományokkal is összeegyeztetni. AĘmagyar zsidó sajtó egyik kezdeményezője volt, 1858-ban újraindított folyóirata, a Ben Chananja Szegedet egy évtizeden keresztül a zsidó tudomány egyik európai központjává avatta. Szaktudósként nemzetközi hírnévre tett szert a talmudi régiségek tudományában. Közéleti és tudományos tevékenysége révén nagy tekintélyre tett szert, tagja volt Szegeden a városi közgyűlésnek is. Amikor 1875. október 13-án elhunyt, az első részvétnyilvánítások egyikét a Torinóban lakó Kossuth Lajostól kapta a Lőw család.

Hollósi Zsolt: Lőw Immánuel Intézet létesítéséről

Péter László irodalomtörténész, a város díszpolgára azt javasolja, hozzanak létre Lőw Immánuel Intézetet Szegeden a tudós főrabbi nemzetközi jelentőségű életművének kutatására.

Elszomorító eredményre jutott Péter László irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, amikor megkérte az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK): nézzék meg, hazánkban hol férhetők hozzá Szeged nagy fiának, a nemzetközi ismertségű kiváló judaista, orientalista, folklorista, botanikus tudósnak, az 1854-ben született Lőw Immánuel főrabbinak alapművei. Az 1924 és 1934 között Bécsben és Lipcsében kiadott négykötetes Die Flora der Juden ma csak az OSZK-ban, a szegedi és a debreceni egyetemi könyvtárban, az akadémiai könyvtárban és a kertészeti egyetem könyvtárában érhető el. A Fauna und Mineralien der Juden csak az OSZK-ban, de ez sem eredeti példány, hanem csupán fotomechanikai utánnyomás. A Studien zur jüdischen Folklore az OSZK-n és a debreceni egyetemi könyvtáron kívül csupán a budapesti néprajzi múzeum könyvtárában található meg. Péter László úgy véli, tűrhetetlen, hogy Szegeden ne lehessen hozzáférni Lőw Immánuel életművéhez. „Komoly igényű életrajzának” megírása, amelyet Bálint Sándor már 1948-ban sürgetett, elodázhatatlan.

– Hol lehet majd az utókornak utánanéznie, ha ki akarja aknázni mindazt, amit hatalmas életművében a tudós főrabbi fölhalmozott? Ehhez az kell, hogy Szeged, a szülőváros, amely dicsekszik a legnagyobb hebraista tudóssal, és amely régi adósságát a szobrának fölavatásával végre lerótta, tűzze ki következő sürgős és halaszthatatlan föladatul: mielőbb kiadni Lőw Immánuel eddig szétszórtan megjelent, elnagyolt bibliográfiájának annotációkkal és mutatókkal ellátott, összesített változatát. Következő lépésként e bibliográfia alapján tervszerű kutatómunkával, szervezéssel, levelezéssel, egyetlen helyre kell összegyűjteni Lőw Immánuel valamennyi írását: könyvét, folyóirat- és hírlapi cikkét, valamint a róla és műveiről szóló szakirodalmat, ha másként nem, fénymásolatban vagy számítógépben – javasolja Péter László, aki szerint e munka megszervezésére a nemzetközi tudományban bevált gyakorlat szerint a szülő-városban, az önkormányzat, a Szegedi Zsidó Hitközség, az egyetem és a Somogyi-könyvtár közreműködésével létre kellene hozni a Lőw Immánuel kutatóközpontot.

A munka megindításához elegendő lenne egyetlen szakember és egy segéderő státu-sának előteremtése. A hitközség megfelelő helyet biztosíthatna az intézet számára a Gutenberg utcai székházában, ahová elzarándokolhatnának a világból mindazok, akik Lőw Immánuel hatalmas életművéből meríteni akarnak.

A Szegedi Zsidó Hitközség elnöke, dr. Lednitzky András ezt mondta:

– Jónak tartom Péter László professzor úr javaslatát, de első lépésként egy Lőw-emlékszoba kialakítását tartom elképzelhetőnek. A budapesti és a szegedi múzeumtól, levéltártól összegyűjtenénk ide a még esetleg fellelhető Lőw-írásokat és dokumentumokat, köteteket. Mindez azonban elsősorban pénzkérdés, és egyelőre egyszerűen nincs rá anyagi fedezetünk. Jelen pillanatban helyet sem tudnánk adni erre a célra, mert a hitközség székházában egy 21 fős szociális otthont is működtetnünk kell – húzta alá Lednitzky András, akitől azt is megtudtuk: a kormány és az önkormányzat között tárgyalások kezdődtek a Moszkvai körút és Kálvária sugárút sarkán lévő hajdani szegedi zsidó árvaház visszaadásáról, ahol a jövőben a szociális otthon és az emlékszoba is helyet kaphatna. Az épületegyüttes teljes felújítása azonban valószínűleg több százmillió forintba kerülne. Egyelőre nincs elképzelés arról, honnan lehetne a szükséges összeget előteremteni.

Forrai Márta: Kohlbach Bertalan kaposvári évei

1986. késő tavaszán, egy esős napon, nem tudom hányadszor, ismét olvasgattam egyik kedves könyvemet a “Folklór és tárgytörténet”-et. Mindig rendkívül nagyra becsültem az áldott emlékű Scheiber Sándor professzor hallatlanul értékes munkáját, amely sokrétű és gondolatgazdag.

Örömmal találtam rá újra Kohlbach és a zsidó néprajz című írására, pontosabban arra az adatra, hogy Kohlbach Kaposvárott tanár és egyben a Somogy vármegyei Múzeum őre volt 1897-1908 között.

A kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban dolgozom 1984-től, és úgy véltem, jól ismerem múzeumom történetét. Kohlbach nevével nem találkoztam csak Scheiber professzor írásában. Ismételten megnéztem valamennyi múzeumtörténeti forrást, de nem akadtam Kohlbach nyomára. A Somogy Megyei Levéltárban átnéztem a gimnázium iratait, amelyek az előbb említett időszakból származtak.

Kohlbach Bertalan a Kaposvári M. Kir. Állami Főgimnáziumban tanított és a gimnázium múzeumának volt az őre. Munkássága felkeltette érdeklődésemet, amelyet igen fontosnak tartok művelődés-és helytörténeti szempontból.

Ezért vállalkoztam szakdolgozatomban Kohlbach bemutatására, különös tekintettel Kaposvári éveire. A témához kissé bátortalanul nyúltam, mert az általam nagyra becsült Scheiber Sándor munkáját egészítem ki helytörténeti adatokkal, de ezt igen nagy tisztelettel teszem.

Végül köszönettel tartozom Schei-ber professzor emlékének és figyelemfelkeltő írásának, hogy nem merült teljesen feledésbe Kohlbach Bertalan munkássága.

I.

Kohlbach Bertalan (Liptószentmiklós, 1866. 08. 11. – Bp., 1944. 02. 23.) Anyja Ber Jetti, apja Kohlbach Sámuel rabbi. Dédapjáig bezárólag híres rabbi családból származott anyai mind apai ágon. 1879-ben kezdte meg tanulmányait az Országos Izraelita Tanítóképzőben, majd folytatta a budapesti Országos Rabbiképző Intézetben. 1888-ban bölcsészdoktori diplomát szerzett német, perzsa, arab, szír és héber nyelvekből. Doktori vizsgát tett szintén ebben az évben. Disszertációjának címe „Jehuda Ibn Balam, XI. századbeli philologus élete és munkái. Budapest, 1888”.

Rabbi képesítővizsgája 1890. februárjában volt, rabbivá avatták február 20-án. a Temesvár – Gyárváros statusquo-ante hitközség választmánya egyedül Kohlbach Bertalant jelölte rabbinak, a hívek egyhangúlag választották meg. Ő volt a gyárvárosi hitközség első főrabbija. Azok a hitéleti újítások, amelyeket bevezetett községénél a 20. század második felére valósultak meg (Pl. Kohlbach volt az első, aki a Bat-micvát bevezette, hogy nőket is megnyerjen a hitélet gyakorlására). Újításait sok támadás érte a konzervatívok részéről. Kohlbach nem akarta elveit és meggyőződését feladni, ezért 1896. március 27-én lemondott hivataláról.

Temesvári állása és társadalmi helyzete igen kedvező volt, mégsem szerette az európai zsidó viszonyokat. Tervezte, hogy a cincinnati-i liberális rabbiképzőbe helyezkedik el, ahol Heinrich Zirndorf professzor, édesanyja egykori tanítója szívesen fogadta volna. Családos emberként azonban, nem tudta magát rászánni a kivándorlásra, ezért választotta a tanári hivatást.

II.

1897/1898 tanév.

A Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium helyezte Kaposvárra dr. Kohlbach Bertalan okleveles tanárjelöltet. Helyettes tanárrá nevezték ki, a l897. 65829. min. 1503. főig. 851. ig számú ügyirattal. A betegsége miatt szabadságolt Buornáz Ernő latin-német szakos tanárt helyettesítette, 1897. 10. 09 - től, ill. 12. 01-től.

A IV. osztályban latint, németet, a VII. osztályban németet, a VIII. osztályban bölcseleti előismereteket tanított, és osztályfőnök volt a IV. osztályban. A gimnázium történeti és filológiai tárának őrzését is átvette Buornáz Ernőtől.

1897. november 10-én 65 tanuló megtekintette a kaposvári cukorgyárat. kohlbach volt a három kísérő tanár egyike.

1898/1899 tanév

Rendes tanárrá nevezték ki 1898. 71. 168. min. 1572, főig. 413. ig számú rendelettel.

A II/B. osztályban magyart, latint, a IV. osztályban latint, az V. osztályban németet tanított és a II/B. osztályfőnöke volt.

Publikációja: KOHLBACH Bertalan: A művészet és a gimnázium = A Kaposvári M. Kir. Állami Főgimnázium Értesitője az 1898-99. isk. évről. Kaposvár, 1899. Hagelman. 7-25 p. Ezt a tanulmányt előzőleg az 1899.évi május 5-én tartott tanári értekezleten olvasta fel.

1899/1900 tanév

Tanári állásában véglegesítették az 1899. 11. 29. az 1899. 8642. min. 519.

rendelettel.

A III/B. osztályban latint, németet, a VI. osztályban németet, a VII. osztályban németet tanított, és a III/B. osztályfőnöke volt. Megtartva az előző megbízatásait is a módszertani és ellenőrző tanácskozások jegyzője lett a gimnáziumban.

A Filológiai Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság, a Magyar Pedagógiai Társaság tagjaként is tevékenykedett.

A Fiume-Zágráb tanulmányi kiránduláson 1899. október 7-10-én 105 tanuló vett részt, nyolc tanár felügyeletével, az egyik Kohlbach volt. A csoporttal utazott dr. Herzog Manó kaposvári főrabbi is, aki hittanatár volt a gimnáziumban. Fiuméban dr. Gerlóczi [?] a város főrabbija is tartott idegenvezetést a kirándulóknak. Zágrábban Kohlbach közbenjárására megtekint-hették a székesegyházi kincstárat egy kanonok vezetésével.

Haladjunk nagyobb léptekkel. Az 1899-es tanévben publikálta A simonfai bronzleletről szóló dolgozatát az Egyetemes Philológiai Közlönyben, továbbá cikke jelent meg a Magyar Paedagogiában, az Archív für Religionswissenschaft Freiburgban, az Allgemeine Zeitung der Judentben (Berlin).

1900-ban közzétette „A Tiberistől az Arnóig” c. írását, majd három év múlva az „Adatok Somogyvármegye ősművelődésének történetéhez” c. dolgozatát. Az 1903/04-es tanévben lett a Berzsenyi Irodalmi Társaság titkára, majd a kaposvári Polgári Iskolai Egyesület választmányi tagja. Fáradhatatlanul publikált: cikkeket írt „Tekercses bronzfibuláról a simonfai kincsleletből” címmel a Budapesti Hírlapban, de írásai megjelentek az Újságban, a Somogyi Hírlapban, a Magyar Zsidó Szemlében, az Ethnographiában, valamint a Gyakorlati Pedagógiában.

A Somogy vármegyei Berzsenyi Irodalmi Társaságban is szokás volt, hogy a tagok felolvasást tartottak. Így hangzott el Kohlbach értekezése „Hunyadi Mátyás király a szlovén guszlárdalban” címmel.

Ekkor is publikált a Budapesti Hírlapban, a Somogyi Hírlapban, a Gyakorlati Paedagógiá-ban, a Wissen für Alle-ben (Wien).

Mint rendes tanárt előbb a körmöcbányai Állami Főreáliskolához, majd a nagyváradi Állami Főreáliskolához helyezték át a miniszteri rendelettel.

Sokoldalú tehetség volt.

III.

A gimnáziumból később híressé vált tanítványai:

Tanár egyénisége életre szóló hatással volt tanítványaira, későbbi pályafutásukra. Közülük említeni kell az 1883-ban született Galimberti Sándort, aki festőművész volt, Hollósy Simon növendéke Párizsban a Julian Akadémia hallgatója.

Az 1887-ben született Gutheil Jenő pápai prelátus volt, káptalani levéltáros. Teológiai tanulmányait Budapesten végezte.

Az 1893-ban született Gyergyai Albert irodalomtörténész, műfordító. Szülei Schle-singer Ignác tanító, Krausz Fanny.

1893-ban született Sávoly Pál mérnök, statikus. Fő műve a budapesti Erzsébet kábelhíd tervezése, és építésének vezetése 1960-1964 között. Kossuth–díjat 1954-ben, Állami-díjat 1965-ben kapott.

IV.

Kohlbach Bertalan a kaposvári M. Kir. Állami Főgimnáziumban csaknem évtizedig tanított. Elismert filológus, történelem tanár és művészettörténész volt, nagy tudással. A régészet kiváltképp érdekelte. Szakszerűen rendezte a régiség-és éremgyűjteményt. Pedagógiai munkásságán kívül vallástudományi és német irodalmi kutatásokkal foglalkozott. Sokrétű munkát fejtett ki, mint pedagógus, pszichológus tudós.

Nagy érdeméül tudhatjuk be, hogy fontosnak tartotta a zsidó néphagyomány kutatását és közzétételét. Tevékenyen rész vett a Zsidó Múzeum alapításában és anyagának gyűjtésében. Sajnos méltatlanul elfeledkeztek személyéről és munkásságáról.

Egy tudós indulása - Moskovits Miklós debreceni évei

Mojse Moskovits fél tanéven át (egy zemán) a szatmári jesíva bóherja volt. Meglepetésnek számított, hogy jó eredménye ellenére a cívis városba költözött és beiratkozott a debreceni zsidó gimnázium V. osztályába. A rendelkezésünkre álló kazettákból most a debreceni évekkel kapcsolatos élményeit gyűjtöttük öszsze. Kissé szerteágazóan, de mégis a témához tartozóan mondta el monológját. Közben a feltett kérdésekre is válaszolt. (D.G.)

Amikor Szatmárra utaztam, érdekelt az ottani tanítási metódus, és az is, hogy vajon én meddig jutottam el a Talmud ismeretében. A negyvenes években járunk, a határok megnyitása után az emberek tódultak Erdélybe. De akkor már tudtam, hogy a következő állomásom Debrecen lesz. Odaérkezésem a gimnáziumba kellemes izgalmat keltett bennem. Szatmári bóher ritka madár volt arrafelé. Az ortodoxia vegyes érzelmekkel fogadott, a hitehagyott elnevezés is elhangzott. Csak amikor péntek délutánonként megjelentem a mikvé-ben, oldódott a hűvös hangulat. A dáján meg is jegyezte: aki nem feledkezik meg sábesz előtt a rituális fürdőről, az nem lehet hitehagyott.

A gimnázium

Négy gimnázium működött Debrecenben, miért kellett az ötödik? Az első háború után bevezették a numerus clausust. Ez ugyan az egyetemekre vonatkozott hivatalosan, de a rendelkezés a középiskolákra is érvényesült. Amíg Balthazár volt a püspök, addig a református gimnázium nyitva állt a zsidó gyerekek előtt a városban. De halála után az utód már nem bírt olyan tekintéllyel, hogy a korszellemmel szembehelyezkedjen. Ezért jónak látszott egy másik gimnázium megalakítása. Zsidó kórház nem működött a városban, bár volt rá kísérlet, ilyen intézmény csak a második világháború után funkcionált egy rövid ideig. De középiskolát csináltak! Vidéken ez ritkaságnak számított.

Munkácson volt zsidó gimnázium, Sapira rabbi és az őt követő veje, Rabinovics nem örültek neki; a közhangulat vegyesen is fogadta. A többség szemében olybá tűnt a gimnázium, mint szeg a koporsóban.

Debrecenben sem tapsolt neki mindenki, ám a többség üdvözölte az intézményt. Az iskola alapítását megkönnyítette, hogy Hajdúság tanfelügyelője Ady Lajos volt, Ady Endre testvére. A költő fivére „jól futott” a Horthy rezsimmel, de egyénileg, liberális emberként nem gördített akadályokat a terv megvalósítása elé. Vegyük hozzá a tekintélyes Kardos Albert személyét, aki a kezdeményezés élére állt. Ő 1911-ben igazgatója lett a Debreceni Állami Reáliskolának, amelyet tíz évig vezetett. Nyugdíjazása után szervezni kezdte a zsidó gimnáziumot, amelynek első igazgatói tisztét is betöltötte. 1929-ben vonult vissza. Kezdetben fiúiskolának indult, lányok legfeljebb magánúton vizsgázhattak. Később, a politikai helyzet szigorodása miatt, a lányok is járhattak az órákra.

A vallási jelleg

A vallási jelleg abban nyilvánult meg, hogy amíg az állami intézetekben hetente két óra hittant tartottak, itt négy órát. Igen erős héber önképző kör is működött. Imádkozás az órák előtt nem volt. De szombaton a Kápolnás utcai Status quo templomban kötelezték az istentiszteleten való megjelenést. Ezt az osztályfőnök ellenőrizte. Weisz Pál főrabbi, ragyogó magyar nyelvű szónok, szép prédikációt tartott ilyenkor, egyébként héberül legalább olyan kiválóan beszélt. Tudják, hol volt a Status Quo nagytemplom? Az állomáshoz közel, a Deák téren. Oda a főrabbi ritkán ment el. Ő inkább a kistemplomba járt a Kápolnás utcába. Az imádkozás eltartott szombatonként 11 óráig, utána két órán át a héber önképző körben színvonalas foglalkozásán vettünk részt. Grósz Ezra (Ernő) a héber szótár társszerkesztője vezette a kört. Engem kedvelt, tetszett neki, hogy a szatmári bóhert a tanítványának tekintheti.

Néha sétáltunk is az utcán. Rá akart venni, írjak Hanukára egy héber nyelvű előadást. Gondom volt bőven. Különbözeti vizsgát kellett volna tennem. Latint pedig még nem is tanultam. Szerencsére Grósz Ezra ezt is tanította a héber mellett, így türelmesnek bizonyult velem szemben. Színdarabot írtam Eszter Könyvéből. Társaim áskenáz kiejtéssel mondták el, az egész jól sikerült.

A vallási követelményekhez visszatérve, az órák alatt nem viseltünk sapkát. Kivéve a hittant és a héber foglalkozásokat. Az utcán egyensapkát viseltünk, büszkén. Bár Kardos nagy hazafi volt, számunkra a pajzs alakú jelvényt kék-fehér alapszínezettel készítették. Kápedlit gyerekek nemigen viseltek annak idején. A tanárok közül is csak néhányan. Grósz, Mannheim, ha helyettesített, igen. Ő is szerzőtársa volt a magyar-héber szótárnak. Egyébként a lánypolgáriban tanított, amely a Nagytemplom udvarában működött. Nagy sapkával borította a fejét Berkovits tanár úr, aki a háború után Komoróczy professzorral és körével került munkakapcso-latba. Természetesen Weisz Pál főrabbi kalapban járt, de az óra alatt kalapját letéve, kipát vett fel. Bár az is lehet, hogy a kalap alatt is hordta. Pájeszuk a fiúknak nem volt. Kivéve Fried dáján fiát; róluk még szót ejtünk. Egy évig én is feltettem fejemre a „jármulká”, de később alkalmazkodtam a többiekhez.

Az iskolarendszer

A zsidó iskolarendszer úgy alakult ki a városban, hogy kezdetben működött az ortodox elemi, ez a mostani Bajcsy-Zsilinszky, régen talán a József király vagy herceg utca. Ennek a sarkán kezdődött a Hatvani utca. Most Tóth Árpád a neve. Vagyis a mostani Bajcsy és Tóth Árpád utca sarkán működött az elemi és a héder. A Status quo elemi a Kápolnás utca – és ha jól emlékszem –, a Simonffy utca sarkán állt, és héderrel is rendelkezett, amit Talmud Torának neveztek. Lényegében megfelelt a héder fogalmának. A gimnáziumból nem minden gyerek vette igénybe. Osztályonként kb. öten, tehát összesen talán húszan jártak oda.

A lánypolgárit a megyéből nagyon sokan keresték fel. Érdemes megjegyezni: mindkét hitközség népkonyhát tartott fenn. Tízezer zsidó élt a városban, s természetesen szegények is voltak közöttük, de az ortodox népkonyhának a koszt juttatásán kívül más funkciója is volt. Sok menekült élt ugyanis akkor a városban, Németországból, Lengyelországból, különböző papírokkal érkeztek, s étellel is ellátták el őket. Ötven fillért kértek egy ebédért. A Status Quo népkonyha a Nagytemplom udvarában mű-ködött. Természetesen főleg diákok vették igénybe, a polgári iskolából, a gimnáziumból, sőt egyetemisták is étkeztek itt.

A Nagytemplomot egy ízben bombatámadás érte, csak a háború után javították ki. A munkálatok során tűz ütött ki, legalábbis így mondják; jelentős volt a kár. Annyit tudok, hogy amikor Amerikából 1968-ban először jártam a városban, a régi sérülésnek már a nyomát sem találtam. Mindenesetre a népkonyhák anyagi fedezetét módosabb zsidók adták össze. Például Bernfeldék, akik az ország legnagyobb posztókereskedői voltak, és leszármazottai az egyik első debreceni rabbik egyikének. Fiúkkal együtt jártam iskolába, bár ő magánúton folytatta tanulmányait; az ortodox gyerekek közül többen is ezt az utat választották.

Az irányzatok

A vallási rétegződés lényegében e városban is létezett, akárcsak Sátoraljaújhelyen vagy Kisvárdán, de nem olyan élesen, mint Újhelyen, és nem olyan simán, mint Kis-várdán. A kisvárdai Rosenbaum rabbi képesnek mutatkozott az egységes hitközség fenntartására, még ha kompromisszumok árán is. Újhelyen viszont akadt konfliktus elég. Debrecenben Strasszer rabbi, mint aki dédunokája Hászám Szófernak, karakán emberként megakadályozta, hogy a hászidok külön hitközséget alkossanak. Ez utóbbiaknak nem volt külön vágodájuk. Igénybe vették az ortodoxia szolgáltatásait (mikve, héder stb.) Imaházuk a centrumtól távoli Csokonai utcában találtatott. Azt azonban nem hiszem, hogy házasodtak hászidok és ortodoxok. Ha nem akadt párja egy hászid fiúnak vagy lánynak, Munkácson, Újhelyen, Décsen, vagy ehhez hasonló „rendes” helységekben kerestek nekik társat. A Status Quoval az ortodoxok viszonya korrektnek volt mondható. A két főrabbi – Strasszer és Weisz – módjával, de tisztelték egymást.

A Status quo hédert nem kisebb egyéniség vezette, mint a Szerencsről származó Billitzer híres rabbi-família leszármazottja. Valószínűleg nem jutott neki máshol állás, így talált Debrecenben feladatot. Szép szakállú emberként – fekete kalapban – ortodoxnak is nézhette bárki. Vallásosságában nem lehetett kételkedni, mégis számára az út egyoldalúnak bizonyult. Ortodoxból lehetett status quo, visszafelé zárt volt minden út.

Így járt a már említett Fried dáján is, mert a doktor rabbi nem látta el a rituális felügyeletet, nem ellenőrizte a libáknál a vésetet, erre külön ember kellett. Fried öltözete, megjelenése, felkészültsége kifogástalan, Magyarországon mégis zárt kapuknak ütközött. Úgy tudom, fiaival Amerikába vándorolt, hogy ő ott mit csinált, arról nem kaptam felvilágosítást. De azt mondhatom: fiai jámbor emberek, és sikeres üzletemberként megtalálták a számításukat.

De mondok másik példát. Vágselyén már az első világháború előtt működött magyar nyelvű polgári, s amikor az ortodox rabbik számára is kötelezővé vált a polgári iskola, itt nyerhettek igazolást. Vizsgáztak vagy nem, nincs róla ismeretem. Nyilván igen. A lényeg, hogy bizonyítványhoz jutottak. Élt ott egy Rosenberg nevű Talmud hóhem. Kivándorolt Clevelandbe. Mivel a kasruthoz nagyon értett, szakértőnek számított, bíztak benne, fogalommá vált a hehserje. Ő alapította meg az U betű hajlatában a pecsétet, amely a legelfogadottabb megjelölés a kóser világban. Mivel az engedélyezés nagy üzlet, azaz hatalmas pénzek forognak, a litvánoknak megsúgták, hogy Rosenberg Magyarországon nem az ortodoxoknál volt állásban. Persze, nekik a magyar irányzatokról fogalmuk sem lehetett, mégis sajtóhadjáratot indítottak ráv Rosenberg ellen, amelynek az vetett véget, hogy amikor a szatmári rabbi – nyugodjon – Clevalandben járt, tüntetően az ő zsinagógájában imádkozott. Az U a karikában azóta is létezik, tisztelik.

Jesíva Debrecenben

Az ortodoxok héderje kivívta mindenki elismerését. Jesíva is működött Debrecenben, legalábbis amikor ott jártam, de az nem túl nagy létszámú és jelentőségű. Ezt már nem ráv Strasszer vezette. A huszas-harmincas években az ő jesívája nagyon erős iskola volt, sok hallgatóval. A pozsonyi jesíva hivatalos főiskolának számított. Trianon után itt olyan elképzelés bontakozott ki, hogy ha a pozsonyi egyetemi, a debreceni jesíva legalább érettségi bizonyítványt adjon. Ez azonban Magyarországon, sajnos, nem teljesült. Erdélyben igencsak működött több jónevű jesíva, de ezek már Romániában funkcionáltak. A szatmári, amelybe valaha belekóstoltam, a sztár iskolák közé tartozott, de azért oda nagy önfegyelem és alapos előfelkészültség kellett. A rabbi előadását délután kezdte, és nem egyszer késő éjszakáig folyt a tanulás. Persze, azt nem tudom, hányan értették meg a mondottakat. Mert a kikérdezést lazán vették, és az is így volt szinte valamennyi hászid iskolában. Megbíztak a bóher szorgalmában. Persze, akkor már a negyvenes években jártunk, amikor az emberek élete már Szatmáron is nehézzé vált. Az iparengedélyeket bevonták, az üzleteket bezárták, liszttel, pálinkával csak titokban kereskedtek. Ugyanígy fekete vendéglátással is foglalkoztak, persze csak a saját házukban. Ha valaki ilyen zsidókhoz került a bóheroknak is segíteniük kellett. Különösen, ha a családfőt munkaszolgálatra vitték.

Mondok egy érdekességet. A rebe Szatmáron délután 3 órakor mondta el a reggeli imát. Aki látta, morfondírozhatott. A rabbi így jól csinálja, vagy ez nem helyes? Választ nem kaphatott. A Sulhán Auruh némely értelmezését sem értettük. Miért mondja a Sömát a rebbe délben? Persze nem tudtuk, hogy a rabbi folyvást fohászkodik. Tehát szabálytalanság nem történt.

Eltértem a tárgytól. Debrecenbe visszatérve: ez a város adta a 20. század egyik nagy zsidó tudósát a világnak, Mojse Stern személyében. Ő feleségül vette Strasszer rabbi unokáját, aki a vészkorszakig a dáján tisztségét töltötte be. A háború után egy ideig ő volt Debrecen rabbija. Aztán elment Amerikába. Egyébként Strasszer is túlélte a vészkorszakot, de utána mindjárt kivándorolt Izraelbe. Bné Berakba temették el. Utcát is elneveztek róla. Amerikában Mojse Stern nagy tekintélynek örvendett. Nevetve mondta nekem egyszer: engem tartanak tudósnak? Méghozzá kiválónak? Akkor minek tartanák a feleségem nagyapját, ráv Strasszert, akinek a cipőfűzőjét nem oldhattam volna ki?

Igaz, könyv nem maradt utána, de ez a kor bűne. Mojse Stern és testvére jelentős műveket hagytak hátra, ezekben ráv Strasszer gondolatait is megörökítették, ötvözve a sajátjukéval.

Debrecenből az élet vonata nem robogott velem Magyarországon további iskolákba. Robogott viszont az apámmal, rokonaimmal, sok-sok emberrel máshová. További isko-láimat már más országokban jártam, de Kis-várdát, Újhelyt, Szatmárt, Szabolcsot és Hajdút, középpontban Debrecennel soha nem feledhetem. Emlékük hozzám nőtt örökre. Amikor könyvtárosként diákok között tevékenykedtem, s ha a magyarországi rabbikat említettem, a hallgatók sokszor csak legyintettek. Rámutattam az előttük lévő könyvekre, és megkérdeztem: Tudják-e, ezeket kik írták? S ha csak elolvasnák őket, szóljanak róluk.

Nos, én így idézem a magyarországi tudós zsidókat.

Oláh János: Liptószentmiklóson születtek a XIX. században

Herzog Emil: A zsidók története Liptó Szt-miklóson címmel 1894-ben megjelent könyvét ekként kezdte: „Megírtam ez igénytelen művecskét, hogy egy késő nemzedék nevében áldást és hálát mondjak azoknak szent porai fölött, kik nagyot alkottak és még nagyobbat akartak.” Nekem, 21. századunk elején, e mottót sajnálatosan ki kell egészítenem azzal, hogy legyen ez az írás emléke a liptószentmiklósi néhai zsidó közösségnek.

Először néhány szót Liptószentmiklósról, a jelenlegi észak-szlovákiai Liptovský Mikulasról, annak is zsidó közösségéről. 1720-tól datálható a zsidók megtelepedése e Liptó vármegyei városkában, amikor is több Morvaországból, Holeschau (Holesov) városából származó zsidó család letelepedési engedélyt kapott a város földesurától, Pong-rácz Sámueltől. A zsidó hitközség 1730-ban, a szukotot követő szombat „kimenetele” után alakult meg hivatalosan. Első rabbija 1740-1772 között Mose hakohen volt, ki nagy tiszteletnek örvendett. (Fiai, a II. József által elrendelt „név-választás” során, 1783-ban, a Magyar vezetéknevet választották, de ezt a rendelet értelmében nem lehetett, így Unger néven éltek tovább városukban.) Második rabbijuk Kunitz Lőb, ki 1776-ban jesivát alapított itt. (Csak érdekességképpen: Bloch Mózes, a budapesti Rabbiképző első igazgatója is járt e jesivába.) A közösség tagjai két zsinagógát is építettek, amelyeket többször bővítették, át- illetve /két tűzvész után/ újjáépítettek. Az egyik zsinagógát 1906-ban, Baumhorn Lipót tervei szerint, amely még napjainkban is áll. A zsidó hitközségnek 1845-től elemi iskolája volt, 1860-tól 15 éven át pedig úgynevezett alreáliskolája is. Ide jár többek között: Bacher Vilmos, a budapesti Rabbiképző második igazgatója; Baneth Eduárd korotschini (a lengyelországi Krotoszyn, Poznan melletti) rabbi, majd a berlini Lehranstalt für Wissenschaft des Judentums híres, generációkat felnevelő Talmud tanára; Diner-Dénes József, művészettörténész, publicista, politikus, a Károlyi- és a Berinkey-kormány külügyi államtitkára; Fischer Sámuel, a világszerte ismert S. Fischer Verlag könyvkiadó megalapítója (Thomas Mann köteteinek gondozója); Goldstein Sámuel, az első zsidó ügyvéd Magyarországon és Sturm Albert, az 1800-as évek vé-gének közismert újságírója. A 20. század közepén itt is bekövetkezett a tragédia, a liptószentmiklósi zsidó hitközség tagjait, megközelítőleg ezer embert, 1942-ben a szlovák kormány jóváhagyásával, aktív közreműködésével deportálták és legyilkolták. Napjainkban nincs zsidó hitközség Liptovský Mikulason.

Ezek után felidézem Liptószentmiklós néhány 19. században született zsidó fiának életét. Jelképesnek is tekinthető, hogy 1823-ban, Petőfi Sándor születésének évében, kinek sok költeményét fordította héberre, jött e világra Liptószentmiklóson Bachrach Simon, ki apai ágon a híres koblenzi, majd wormsi Jáir Hájim Bachrach rabbinak, míg anyai ágon Gerson Politz Morvaország főrabbijának a leszármazottja volt. Bachrach, a későbbiekben: Bacher Simon ifjú éveiben az akkoriban hagyományos zsidó életutat járta, több jesivában (nikolsburgi, leipniki, kismartoni és a bonyhádi) is tanult. Visszatérvén szülővárosába, Liptószentmiklósra, a kereskedői pályára lépett és a hitközség jegyzője lett. 1848-ban megnősült, Tedesco Árminnak, egy kiváló talmudistának Debóra nevű lányát vette feleségül. Házasságukból három fiú is született: Vilmos 1850-ben, kiről a későbbiekben lesz szó; Bernát 1852-ben, ki Pataki Bernát illetve Benő néven újságíróként szerzett hírnevet Párizsban; és a kitűnő közgazdász, gazdasági publicista és a Viktória Malomtröszt elnöke: Emil, 1854-ben.

1867-ben a Bacher család Pestre költözött, ahol a családfő előbb könyvelőként, majd 1874-től, 1891-ben bekövetkezett haláláig a Pesti Izraelita Hitközség pénztárnokaként tevékenykedett és írta verseit. Bacher Simon az elsők között volt, ki magyar nyelvű verseket héberre fordított. Többek között Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Eötvös és Arany verseit ültette át a Biblia klasszikus nyelvére. Az ő fordításában volt először olvasható héberül a Nemzeti dal és a Szózat. 1865-ben Bécsben jelentette meg saját fordításában Lessing Bölcs Náthán-ját héber nyelven. Az 1868-as Izraelita Egyetemes Gyűlést héber nyelvű ódával köszöntötte. Még ugyanezen évben Zemirot háárec (Hazafias dalok) címmel adatta ki magyar költők hazafias verseit héber nyelven. Összegyűjtött költeményeit, egyik fia: Bacher Vilmos, három kötetben, Sáár Simon (Simon dalai) címmel 1894-ben, apja halála után három évvel kiadatta. Bacher Simon még a régi hagyomány talajáról indult a 19. század elején, de e század végén már az „új”, az úgynevezett neológ zsidóság által taposott utat járván fejezte be életét.

Bacher Simon egyik fia: Bacher Vilmos, 1850-ben született Liptószentmiklóson. Elemi iskolai tanulmányait az árva megyei Szucsányban, majd szülővárosában, a zsidó alreál iskolában végezte. Besztercebányán és Pozsonyban az evangélikus líceumban képezte tovább magát, és 17 évesen, 1867-ben felvették a pesti egyetemre. Tanulmányaival párhuzamosan Brill Sámuel Löw pesti rabbi talmudi siurjain (óráin) is részt vett Goldziher Ignáccal együtt, ki akkor még jó barátja volt. A későbbiekben családi kötelék is létrejön köztük, mert Bacher felesége Goldziher Ignác unokatestvére: Goldziher Ilona lett. 1868-ban Breslauba (ma: Wroclaw - Lengyelország), az akkori szóhasználattal Boroszlóba ment tanulni az ottani híres Rabbiképzőbe, a Jüdisch-Theologisches Seminar-ba. Itt a vallási tárgyak mellett a világi tudományok is nagy hangsúlyt kaptak. 20 évesen, 1870-ben a lipcsei egyetemen doktorált, rabbivá 1876-ban avatták. Még ez évben meghívták Szegedre, Löw Immánuel megüresedett rabbi-székébe. 1877-ben, az akkor megnyíló budapesti Országos Rabbiképző Intézetbe invitálták tanárnak. 36 éven át, 1913-ban bekövetkező haláláig tanított a korabeli Rabbiszemináriumban. Bacher 1907-től, miután meghalt Bloch Mózes – ki, a liptószentmiklósi jesivába is járt –, halálától igazgatója volt az intézménynek. Önálló munkáinak, köteteinek száma: 56. E mellett 53 folyóiratnak volt cikkíró munkatársa és közel 800 tudományos dolgozata jelent meg németül, héberül, angolul, franciául és magyarul. Bacher Vilmos rabbi-nemzedékeket felnevelő munkássága mellett nagy érdeme a zsidó tudományosságban a talmudi hagyomány rendszerezése a filológus pontosságával, és az akkor még újdonságnak számító történeti kritika módszereivel. Érdeklődésének és munkásságának egyik területe az ágádá kutatása. Az ágádá a zsidó gondolkodásmód hű tükre volt a kereszténység előtti időktől az iszlám térhódításáig. Az ágádá – ezt filológialig Bacher mutatta ki –, nem egyéb, mint a Szentírás értelmezése. Az ágádában megnyilatkozik a zsidóság akkori világszemlélete, életérzése, életfelfogása, gondolatainak összesége. Ezt a széles spektrumot átölelő tartalmat Bacher összegyűjtötte, rendszerezte. Ő vállalkozott először arra, hogy mindes egyes tanítónak (tannának, amórának) kijelölje helyét az időben, egyesítse minden ágádikus megnyilatkozását.

E feladatot Bacher megoldotta, egyszer s mindenkorra elvégezte. Munkásságának másik területe a héber és a keleti nyelvek (arab, perzsa) grammatikai kutatása, de nem önmagában, hanem a Szentírás magyarázatának történetével karöltve. Munkáiban a középkori tudományosság és költészet három nagy nyelve: arab, perzsa és a héber emlékeinek első rendszeres megtárgyalására, feltárására vállalkozott. A nyelvkutatás mellett a középkor bölcseleti, filozófiai vizsgálódásai is gazdagították ezt az exegézist.

Bacher különös vonzalmat érzett a költészethez, amit talán apjától: Bacher Simontól örökölhetett. Írt héber és német nyelvű verseket, és ő is fordított magyar nyelvű verseket héberre, apjához hasonlóan. A költészet iránti affinitása egyértelműen megmutatkozott a perzsa költészet, a perzsa-zsidó és a perzsa-arab irodalmi érintkezések tanulmányozásában, publikálásában és fordításában.

A tudományokban elért eredményeiről így írt Heller Bernát, ki tanítványa volt Bachernek és a Rabbiképző szintén világhírű professzora: „Egy munkás emberélet gazdag tartalmául beillenék akár az agáda-kutatás önmagában, akár a zsidó szentírás-magyarázatnak és nyelvtudománynak története, melyet Bachernek köszönhetünk. De amit azonfelül végzett, az is elegendő volna néhány egyetemi tanszéknek, néhány akadémiai tagságnak megszolgálására.” Bacher, fent említett úttörő tudományos tevékenysége mellett jelentős szerepet játszott a 19. század végi és a 20. század eleji zsidó szellemi élet intézményeinek megteremtésében és fenntartásában.

Bánóczi Józseffel együtt megindította és éveken át szerkesztette a Magyar Zsidó Szemlét, az első magyar zsidó tudományos folyóiratot, amely a világ zsidó tudományosságában is jelentős szereppel bírt. Blau Lajosnak, ki Bachert követte a Rabbiképző igazgatói székében, szavaival: „a magyar irodalom törzsébe új ágat plántál.” Bacher egyik alapítója és szellemi atyja volt az IMIT-nek, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak, amelynek évkönyvei ugyancsak jelentős dolgozatokat, kutatási eredményeket közöltek. Bacher neve fémjelzi, nagy része van az IMIT-Biblia, e zsidó részről első magyar nyelvű Biblia-fordítás elkészültében, megjelenésében, kiadásában. Annak idején Bacher és Bánóczi meggyőző egyszerűséggel hirdette: „Nekünk a Biblia kell mint taneszköz az iskolában, mint olvasmány a családban; tartozunk vele nemzeti irodalmunknak, mert magyarok vagyunk, és tartozunk vele felekezetünknek, mert zsidók vagyunk.”

1913-ban Hevesi Simon, a tanítvány, a Rabbiképző professzora és a Dohány utcai zsinagóga főrabbija a következőket mondotta temetésén: „Ez volt Bacher Simon fia, Bacher Vilmos, az írástudó, a hagyomány-kutató, a rózsakertek poétája, a mélylelkű exegéta. Világtekintély volt. Megértése előtt egység volt a zsidóság egész több évezredes nehéz literatúrája, héber, arámi, arab vagy perzsa, görög vagy újkori nyelv ruhájában. Egymás fölé alakuló rétegekben, mint Biblia, midrás, Misna, Talmud, kommentár, bölcsészet: élő egységnek mutatkozott szelleme előtt a zsidó irodalom, lelkével rokon, véle is egy.”

Egészen más pályát futott be, más irányban tevékenykedett az 1857-ben Liptó-szentmiklóson született Diner (Diener)-Dénes József. A zsidó elemi- és az alreál iskolai tanulmányai után Zólyomban, Bécsben és Drezdában járt középiskolába. Egyetemre Drezdában, Brüsszelben, Párizsban és Bécsben járt, ahol mérnöki stúdiumokat hallgatott, valamint archeológiát, művészettörténetet és filozófiát. 1881-ben a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazottja lett és ekkor még művészettörténeti témákkal foglalkozott. Több, az akkori időkben közkedvelt és sokak által forgatott újságban (Neues Pester Journal, Pester Lloyd, Magyar Újság) publikált. Majd Berlinben élt, ahol a szintén liptószentmiklósi születésű Fischer Sámuel, az S. Fischer Verlag alapítója által támogatott Freie Bühne c. folyóirat munkatársa volt. 1906-10 között Budapesten a Munka Szemléje c. szociológiai folyóirat szerkesztője, majd az Irodalmi Szalon-nak, az első modern kölcsönkönyvtárnak a megalapítójaként és vezetőjeként tevékenykedett. 1906-ban írta meg Leonardo da Vinci és a renaissance kialakulása című művét, amely egyik első megnyilvánulása a marxista szemléletű művészettörténet-írásnak. Diner-Dénes József a 20. század elején egyre nagyobb mértékben kapcsolódott be a szociáldemokrata mozgalomba. 1918-ban a Károlyi-, majd 1919-ben a Berinkey-kormány külügyi államtitkára lett. A Tanácsköztársaság/Proletárdiktatúra idején Párizsban teljesített diplomáciai szolgálatot. A bukás után már nem tért vissza Magyarországra, az USA-ban és Franciaországban élt. A szocialista Le Populaire újság munkatársa volt, de könyveket is írt, pl.: 1933-ban jelent meg franciául Karl Marx-ról szóló műve, amelyhez a későbbi francia miniszterelnök, a zsidóságát soha meg nem tagadó Léon Blum, kinek Diner-Dénes József a baráti köréhez tartozott, írt előszót. Sokirányú tevékenységeit az is jelzi, hogy az egyik szervezője volt a világ első munkásmozgalmi múzeumának, a Kommunista Proletár Múzeumnak. 1937-ben, Párizsban érte a halál.

Ismét egy más életút Kohlbach Bertalané, ki rabbiként kezdte és nyugalmazott tanárként fejezte be pályáját. A Kohlbach család 1729-ben telepedett le Liptószentmiklóson, ahol Kohlbach Bertalan is született 1866-ban. Anyai dédatyja: Lamdon Szináj, a liptó-szentmiklósi hitközség dájánjaként tevékenykedett, míg nagyapja: a híres és jámbor rabbi Ber Nicolau. Apja: Kohlbach Sámuel, két és fél évig, 1870-ben bekövetkezett haláláig az ácsi zsidó hitközség rabbija volt. A férjét vesztett anya fiaival együtt 1871-ben hazaköltözött Liptószentmiklósra. Kohlbach itt járt elemi iskolába, majd algimnáziumba is. Kohlbach Bertalan tanulmányait 1879-ben kezdte az Országos Rabbiképző Intézet úgynevezett alsó tanfolyamán, amelyet 1884-ben a sikeres érettségi vizsgával fejezett be. Az 1884/1885 tanévben a boroszlói rabbiképző hallgatója volt az akkori szokásoknak megfelelően. Itt vallásbölcsészetet, keleti nyelveket, különösen arab nyelvészetet és irodalmat hallgatott. 1885 őszétől a Rabbiképző úgynevezett felső tanfolyamának-, és a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcseleti Karának volt a hallga-tója.

1888-ban doktori vizsgát tett az egyetemen, disszertációját Jehuda ibn Balam-ról, a 11. századi nyelvészről és költőről írta. 1890. február 20-án avatták rabbivá, és március 9-én a Temesvár-Gyárváros (ma: Timisoara-Fabrica - Románia) status quo ante hitközségének választmánya egyedül dr. Kohlbach Bertalant jelölte rabbinak és egyhangúan megválasztotta. Temesvári évei azonban nem voltak gondtalanok, mert a hitéleti újítások miatt a konzervatívok részéről sok támadás érte, de ő nem akarta elveit és meggyőződését feladni, ezért 1896. március 27-én lemondott állásáról. Életrajzában így ír: „Nem panaszkodhat; társadalmi és községi positioja igen kedvező volt. Mégsem szerette az európai zsidó viszonyokat.” A tengerentúlra vágyódott, ahol Heinemann Zirndorf, a liptószentmiklósi zsidó alreáliskola volt tanára, majd manchesteri rabbi, később a cincinnati-i Hebrew Union College tanára szívesen fogadta volna. Házasemberként azonban nem tudta magát rászánni a kivándorlásra, ezért inkább a tanári hivatást választotta.

1896-ban beiratkozott a berlini egyetemre. Itt klasszika filológiát, művészettörténetet és esztétikát tanult, valamint tökéletesítette német nyelvtudását. Berlinből hazatérve tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem bölcseleti karán folytatta, ahol tanári képesítést szerzett latin és német nyelvből. Tanári pályáját a kaposvári Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban kezdte, majd a körmöcbányai, később a nagyváradi állami főreáliskolához helyezték. 1909-től a budapesti Szt. István gimnázium tanára volt nyugalomba vonulásáig, 1932-ig.

Tanári hivatása mellett elkötelezetten munkálkodott a Magyar Zsidó Múzeum megalapításán, amelynek 1915-1929 között az őre (mai szóhasználatal: tudományos vezető) volt. Alapításától haláláig aktív tagként tevékenykedett az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatban (IMIT) és egyik termékeny szerzője volt az IMIT Évkönyveknek. Élete végén írta meg összefoglaló igényű munkáját: Zsidó néprajz címmel, amelynek napjainkig csak néhány részlete jelent meg. 1944. február 25-én halt meg Budapesten.

Kohlbach Bertalan legfőbb érdeme a zsidó néprajz kutatása, népszerűsítése és bevezetése a zsidó köztudatba, valamint aktív részvétele az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) és a Magyar Zsidó Múzeum megalapításában és további tevékenységében.

Fischer Sámuel 1859-ben született Liptószentmiklóson és 1934-ben halt meg Berlinben. 1886-ban alapította Bécsben a napjainkban is aktívan tevékenykedő, igényes műveket kiadó, világhírű S. Fischer Verlag könyvkiadó céget, amely oly szerzők első német kiadója volt, mint Ibsen, Tolsztoj, Arthur Schnitzler, Gerhard Hauptmann, Hugo von Hofmannstahl, Jacob Wassermann és Thomas Mann.

Goldstein Simon 1830-ban született Liptószentmiklóson és 1908-ban halt meg. Ifjú korában még a költészet érdekelte, héber nyelvű verseket is írt. Ügyvédi oklevelét 1859-ben kapta meg, ezzel ő lett az első zsidó vallású ügyvéd Magyarországon.

Hübsch Adolf 1830-ban született Liptó-szentmiklóson és 1884-ben halt meg New Yorkban. Honvédként végigharcolta a szabadságharcot, majd a paksi jesivában folytatott tanulmányok után a prágai egyetemre ment, ahol filozófiai doktorátust szerzett és a Neue Synagoge rabbija lett. 1866-ban kivándorolt Amerikába és a new yorki Áhávát heszed zsinagóga hitszónoka, majd rabbija lett. A mérsékelt reformok híve volt, megújította a zsinagógai liturgiát, új angol nyelvű imakönyvet állított össze. (New Yorkban született fia: W. Ben Huebsch, az Amerikai Egyesült Államok képviselője volt az UNESCO-ban.)

Sturm Albert 1851-ben született Liptó-szentmiklóson és 1908-ban halt meg Budapesten. Eredetileg jogot tanult, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett, de az újságírás és szerkesztés volt az igazi élete. Először Bécsben újságíróskodott, majd Budapestre költözvén a Neues Pester Journal, a későbbiekben pedig a Pester Lloyd újságírója lett. (Hasonlóan a szintén liptó-szentmiklósi Diner-Dénes Józsefhez.) 1887-1901 között az Országgyűlési Almanachot szerkeszti. Műfordítóként is jelentőset alkotott, például lefordította német nyelvre Arany János: Buda halála (König Buda’s Tod) című művét, amiért a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába választotta. Írt színművet is: A vértanú című öt felvonásos tragédiát. Sturm Albert érdeme volt a „Szünidei gyermektelep” nevű egylet megalapítása, amely a nyári iskolai szünidőben többszáz szegény budapesti gyermeket üdültetett vidéken. Sturm Albert nevéhez köthető, ő javasolta egyik, a Pester Lloydban megjelent cikkében, a temetési koszorúk megváltását, tehát a koszorúkra szánt pénz jótékony célra való felhasználását.

Pollák Káim 1834-ben született Liptó-szentmiklóson és 1905-ban halt meg Budapesten. Szülővárosában, majd a pozsonyi és a sátoraljaújhelyi jesivában tanult. Ezután Prágába került, ahol tanítói képesítést szerzett. Érsekújvár, Kácsfalu, Szekszárd, Hódmezővásárhely és Óbuda tanítói állomásai. 1875-től több pesti iskolában, mint székesfővárosi tanító tanított nyugállományba vonulásáig. Számos cikke, közleménye mellett 13 könyvet írt. Tankönyveit (pl.: Természettan, Tér- és alaktan, Elemi mértan, A rajztanítás kézikönyve) sokáig használták, de a zsidó iskolákban és a hebraisztikával foglalkozók körében a legismertebb és mindmáig használt kézikönyve a Pollák-féle Héber-magyar teljes szótár, amelynek 1881-es első kiadása óta számos utánnyomása jelent meg.

Felidéztem néhány nevet, néhány sorsot, néhány vázlatos életművet a 19. századbeli felvidéki kisváros: Liptószentmiklós zsidóságának köréből azért, hogy „egy késő nemzedék nevében áldást és hálát mondjak azoknak szent porai fölött, kik nagyot alkottak és még nagyobbat akartak.”

Deutsch Gábor: Két főrabbi a Dob utcából

Scheiber Sándor professzor – nyugodjon – egyszer halkan megjegyezte, a Rabbiképzőt akár főrabbi képzőnek is lehetne nevezni… Nem volt ebben semmi bántó, hiszen az intézet főrabbik hosszú sorának adott tudást, amely aztán a cím elnyeréséhez vezetett.

Az ortodoxok már ennél óvatosabbak voltak. Bár Schück Jenő írásából tudjuk, hogy az ortodox budapesti hitközség első rabbija a pozsonyi Szuszmann családból származó Chájim Szófer viselte ezt a címet. Az őt követő rabbizsenit, Koppel Reichet ugyancsak így tarthatták számon, de 1929-ben bekövetkezett halála után 36 évig székét nem töltötték be. Hivatkozva arra, hogy a vilnai Gáon halála után vagy 150 évig senkit nem részesítettek e megtiszteltetésben: érzékelve az űrt, amit a tudós maga után hagyott.

Mondhatnánk, hogy a két hitközség között felfogásbeli különbség tapasztalható. A kongresszusiaknál a főrabbi cím a tudományos ranglétra fokozatát jelenti, az ortodoxoknál ez a tisztség betöltését, a feladat ellátását jelentette. Természetesen az ortodoxoknál az élet ment tovább, a cím nélkül a feladatot azért ellátták, ha nem is úgy, mint a nagy előd idején. A kormánykerék ugyanis Reich főrabbi vejének, az ugyancsak pozsonyi Szuszmann családból szár-mazó, előző állomásáról „Csúzer” rávnak nevezett jeles férfiú kezébe került. Lett volna jelölt akár Koppel Reich fia személyében is, sőt a későbbiek során többen is alkalmasnak tűnhettek föl, mert egész kis névsort lehetne felsorolni a városok és a falvak nagyjai közül, de a vezetők mégsem éltek ezzel a lehetőséggel. Sőt! A felsőházi tagságot is jelentő posztot nem is a két évvel azelőtti választás személyeivel töltötték be, vagyis a kisvárdai Mose Rosenbaummal, vagy a debreceni nagy Cádikkal, Slomó Strasszerrel töltötték be, bár elismerték, ők is alkalmasak lettek volna a tisztségre, hanem az ortodoxia elnökét, a vallási felkészültséggel bíró, hét nyelven beszélő, világi beosztású Frankel Adolfot bízták meg. Ezzel is jelezték, hogy rabbi nem érheti el azt a magasságot, amelyre Koppel Reich eljutott.

Annál nagyobb volt a meglepetés és az ámulat, hogy 1965-ben a Dombrádon született, Tyukodon, Sámsonban, Böszörményben, majd Debrecenben sajhetként, később dájánként szolgálatot teljesítő Mojse Weiszt nevezték ki főrabbinak. Volt, aki a fejéhez is kapott. Lehet, hogy sok rangos számításba jöhető rabbi megfordult a sírjában? A válasz: valószínűleg nem! De mielőtt megindokolnánk, vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelentett a magyarországi zsidóságnak Koppel Reich működése, valamint megérdemelte-e a nagy címet 36 évvel később Mojse Weisz.

Jákob Koppel Reich 1838-ban született Verbón. Apja, sőt nagyapja is ott volt rabbi. 1860-ban már szmichával bírt. Aztán Szobotisztbe került. 12 évvel később Verbó hívta apja, Ezékiel Reich helyére. 1890-ben több jelölt közül a budapesti ortodox hitközség őt választotta lelki pásztorának. A hitközség érezte a felelősség súlyát. Ugyanis vidéken szépen terjeszkedett, szerveződött az ortodoxia, a közösségek száma meghaladta a kongresszusiakét, jóllehet a fővárosban nem mutatkozott lelkesedés e területen. Chájim Szófer, az előd, az emlékezetes kongresszuson, amely végzetes szakadást hozott, az egyik legradikálisabb hangadónak tűnt föl. Merevsége az iskolaügyben és a többi irányzatokkal szemben, elbizonytalanította – megkockáztatom, elidegenítette – a polgárosodó zsidókat. Az elemi iskolát még elfogadta, ám jobbnak látta volna, ha állami iskolában történik a világi oktatás. A tiszaeszlári per kapcsán azonban nehéz helyzetük lett a zsidó gyerekeknek az állami iskolák tetemes részében. Így beleegyeztek az elemi népiskolák létesítésébe. Polgáriról, gimnáziumról, ég bocsá’ egyetemről hallani sem akartak ortodox berkekben.

Kopper megjelenése változást jelentett. Már úgy tervezte a Dob utca 35-ben létesítendő iskolát, a Tajrász Emeszt, hogy az polgári iskolai végzettséget is nyújtson. Akik jesívában akartak továbbtanulni, azok számára délelőtt oktatták a vallási ismereteket és délután a világit. De számukra a polgári magániskolaként működött, így a gyerekeknek évente, hatósági személy előtt, vizsgát kellett tenniük. Aki polgári kenyérkeresetben képzelte a jövőjét, délelőtt járt világi oktatásra, délután a Tajrászba. Ők az év végén külön hatósági vizsga nélkül kapták meg a bizonyítványukat. Ha akartak, különbözeti vizsgával akár gimnáziumban is folytathatták tanulmányukat. Koppel Reich „Hizoháru” néven szegény gyermekek tanulását segítő alapítványt kezdeményezett. Gondoskodott a felnőttek Sász oktatásáról. Aggok házát és kórház létesítését szorgalmazta. Az 1868-as kongresszuson a konzervatívhoz csatlakozott, de megértő és békeszerető egyéniségével nagy hitközséget hozott létre Budapesten.

Tevékenysége túlnőtt a főváros határán, és az ortodoxia meghatározó egyéniségévé vált. Nem véletlenül választották majd’ 90 évesen a felsőház (legidősebb) tagjának. Bemutatkozó beszédét magyarul mondta el, akkor már egész jól beszélte a nyelvet. A legenda szerint a század elején Ferenc Józsefet kellett fogadnia, a magyar szöveget elétették, de nehezen boldogult vele. Ferenc József kedvesen a fülébe súgta: a mi korunkban ezt megtanulni már nem megy könnyen... A Bikur Cholim beteggyámolító egyletet nem ő alapította, hanem Wolf Szuszmann, a Vasvári Pál utcai Sász Chevra zsinagóga és tanház első rabbija. Az orto-doxia néhány év után támogatta, sőt javaslatára át is vette az intézményt. Ha már szót ejtettünk Wolf Szuszmannról, mondjuk el: a legjámborabb emberek szegődtek szolgálatába, de tan- és imaházuk nem csatlakozott egyik hitközséghez sem, mert nem helyeselték a zsidóság megosztását. Status quonak nevezték magukat. Kötáv Szófertől, Hászám Szófer fiától, mesterétől megkérdezte egyszer Wolf Szuszman, hogy maradjon-e a Vasváriban, vagy továbbálljon. A pozsonyi bölcs fia a maradásra buzdította, hogy jesívát végzett rabbi vezesse a tan- és imaházat. Ennek ellenére mindkét oldalról olyan erős támadásnak lett kitéve, hogy végül visszavonult Pozsonyba, s nem vállalt máshol papi tisztet.

Távozása után sem csitultak a hullámok, csak amikor Koppel Reich Wolf Szuszmann fiához, a „Csúzer” rávhoz adta a lányát. Akkor megenyhültek az irányába. Ez olyan demonstratív cselekedetnek számított, amely elnémította a hangoskodókat. Azt mondják – ilyen híreket az Egyenlőség, a korabeli zsidó sajtó kiszivárogtatott –, hogy szerette volna elismerni a vallásos cionista szervezetet, a Mizráchit is, de az akkori politikai hangulatban még a cionistákhoz nem tartozó hitbuzgó Agudát sem tudta támogatni. Veje viszont, a fiatalok Pirché Aguda mozgalom elődjének, a Tiferet Bachurim legényegyletnek alapítója, állandó szónoka volt. E kitűnő férfiú fia a háború után az Aguda magyarországi szervezetének létrehozásában meghatározó szerepet vállalt.

Koppel Reichet kitűnő humorú, nagyszerű szónoknak ismerték. Szeretetreméltó egyéniségét minden vallási irányzat képviselője tisztelte, becsülte, sőt elmondhatjuk, vallásra való tekintet nélkül nagy tekintély övezte.

A kákán is csomót keresők irodalmi munkásságát hiányolják. A könyveket legtöbbször az utókor adja ki. Például a rabbi fia vagy unokája. A nagyapa gazdag munkásságának egy részét fia, Ezékiel Reich kiadatta, de munkásságának jelentős hányada hosszú ideig, talán mindmáig a fiókban maradt. Koppel Reich beszédeinek és gondolatainak javát veje beleépítette műveibe, egyébként ő apja – Wolf Sussmann – írását is kinyomtatta. Mondandójából sokat közölt az akkori Múlt és Jövő. Szerény javadalmazásából is jelentős összeget fordított a rászoruló bóherek támgoatására, s amikor a pénz elfogyott, a Cödokó perselyből vett kölcsön, amelyet regisztrált, és pontosan visszafizetett. Kérdezték tőle, miért ezt az utat választja, azt felelte, ha személyektől kérnék kölcsön, megsértődnének, akikhez nem fordulok. Inkább választom a perselyt, így nem lesz harag.

Másik fiával, Mose Reichhel levelezéssel halahisztikus vitákat folytatott. Fiatal korában, a szobotiszti, illetve verbói években Ködosimokat (kommentárokat) írt a Szentíráshoz. Leszármazottai gondolkodnak is ezek közzétételén, de mivel a felmenők nem szorgalmazták, vívódnak, hogy megtehetik-e?

Koppel Reich halála annak idején nagy megdöbbenést és részvétet keltett. A gyászmenet a Klauzál téren gyülekezett, az emberek megtöltötték a teret. Sírját körülállták mindazok, akik számítottak a zsidó világban. Nyugodtan mondhatjuk, azok is, akik a magyar közéletben jelentőséggel bírtak. Szép szavak hangoztak el:

– „Fiatal korában bölcs volt, mint egy aggastyán, öregségére, ha Jiszróél ügyeiről volt szó, fiatalos lendülettel ifjúvá vált.”

– „Pásztorok jajgatása hallatszott, mert elpusztult ékességük.”

Feladatát veje, a „Csúzer” ráv, Szuszmann Viktor elvállalta, de a főrabbi címet nem fogadta el. E hagyományt sok-sok méltó férfiú követte, 36 éven át. Jogosan merül fel a kérdés, miért szakadt meg a hosszú évek hagyománya 1965-ben?

Nagyot változott a világ. Elszabadult a gyűlölet, a vészkorszakban igen sokan pusztultak el, legtöbben vidéken. Az ortodoxia színe-java. Számos nagytudású rabbi is követte nyáját a megsemmisítő táborokba. Akik hazajöttek, tapasztalták, hogy „minjen” sem maradt virágzó közösségükből. A maradék tagjai vagy a városokba tömörültek, vagy messzire mentek, Izraelbe, Amerikába, a világ négy sarkára. 1956 őszén a bizonytalan helyzetben megint csak a vidékiek, de persze fővárosból is sokan a vallás megtartását féltve, vándorbotot ragadtak. Természetesen akadtak, akik maradtak, mert úgy érezték: kapitány, kormányos, de még fedélzetmester is csak utolsónak hagyhatja el szolgálati helyét. Vagy más példát mondva, mi lesz a nyájjal, ha hűtlenek lesznek a pásztorok? Vannak helyzetek, amikor a maradáshoz kell a nagyobb bátorság, mint az ismeretlenbe távozáshoz.

És Weisz Márton – Mojse – maradt az őrhelyén. Életútját tekintve oka lett volna messze futni, vissza se nézni.

1904-ben született. Pápán jesívát végzett, Jecheszkija Jakov Grünwaldnál oklevelet, szmichát is kapott, de sajhetnak helyezkedett el, a mohél felelős mesterségét is megtanulva. Igen higiénikusan művelte hivatását. Szép hangja volt, csodálatosan recitálta a Szentírást. Vagy ahogy mondjuk: kiválóan leinolt. De mindig képezte magát, először csak baromfit vágott, később négylábú állatot is. Talmudi ismeretéről legendákat meséltek. Egy mindnyájunk által ismert főrabbi tanúja volt, amikor a Talmud egyik oldalán tűvel átszúrtak egy betűt (tudjuk, a Talmud oldalai meghatározottak), és ő megmondta a következő oldalakon melyik betűt érte a tű hegye. Szolgált, ezt a kifejezést használta Tyukodon, Sámsonban, Böszörményben (a háború után 1947-től 1949-ig), majd Debrecenben. Az utóbbi helyen mint sajhet-mohél és rabbi helyettesi – dáján –, tisztséget is betöltött.

A munkaszolgálatra annak idején Sámsonban vonult be. Levágták a szakállát, amit annyira szégyellt, hogy bekötötte kendővel az arcát, mintha a foga fájna. Felesége és nyolc gyermeke esett áldozatul a vészkorszaknak. Felesége, született Weisz Ilona, 33 évet élt. Sárika 11-et, Frigyes 10-et, Jenő 8-at, Dezső 7-et, Ignác 6-ot, Judit 4-et, Magda 2-őt. A nyolcadik még anyakönyvezve sem volt, közvetlenül a szülés után vitték el. (Az adatokat Halmos Sándor Emlékezz meg c. könyvéből vettük.)

És Mojse Weisz ezek után is maradt. Feladatot kért, mert szerinte ez az ember kötelessége. Különösen, ha szent szolgálatot teljesít. És maradt 56 után is. Nem tudta, mi következik. Talán majd üldözik a vallást, és csak titkon lehet imádkozni, mint Spanyolországban, ahol a péntek esti gyertyát az asztal alatt gyújtották meg, és földig érő terítővel rejtették el a fényt, hogy senki meg ne lássa.

Nem ilyen fokon, de azért konspiráció volt szükséges ahhoz, hogy valaki a valláshoz ragaszkodjék. Weisz Mártont Budapestre hívták. Igyekezett a Bész Dint újra felállítani, mert az az értékes közösség szétzilálódott. Elvállalta a Ros Bész Din feladatát. Akadt még Pesten és vidéken néhány ortodox rabbi, akikre számíthatott. Schück Jenő Miskolcon élt, de betegsége miatt egyre többet tartózkodott a fővárosban, később szertartásvezető is lett a hitközségnél. Két idős, de tanult rabbi munkájára biztosan támaszkodhatott. Tisztelettel írjuk le nevüket: Groszberg Jenőre és Berger Jakabra. Előbbi az Akácfa utcai, utóbbi a Király utcai Polische (lengyel) sül szellemi vezetői voltak. A sajhet kérdést is meg kellett oldani, mert Friedmann és Lazarovics metszők a távozás gondolatával foglalkoztak. Két vallásos és szimpatikus egyéniséget tanítottak be a fontos mesterségre. Weis Ignácot és Kraus Majert.

Az ötvenes évek végén Paskusz Mór elnöksége idején jesívát szerveztek a Dob utca 35-ben. Mojse Weisz agilitását az iskola egykori hallgatói kiemelték. Benedikt Sándor és egy ideig Moskovits Bernát és még egy sor kiváló ember igyekezett a tudását a fiataloknak átadni.

Mojse Weisz módfelett ügyelt a kásrutra. Verpeléten minden évben szüreteltek és kóser bort palackoztak. De kóser hús is rendelkezésre állt, minden probléma ellenére. Az ő hehserjében senki nem kételkedett. Válási iratát vagy más döntvényét mindenki elfogadta, rendkívüli lelkiismeretességére tekintettel. Emlékszem, egy szellemileg beteg asszony és férjének az esetére. Az asszonyt intézetben kezelték, a gyerekre tekintettel a férj nősülni akart. Válólevelet ilyenkor nem lehet adni. De házassági engedélyt igen, 100 rabbi aláírása esetén. Évekig tartott az ügy, mert a legnagyobb pszichiáter szakmai tekintély bevonását, véleményét igényelte, mielőtt az Amerikában élő Szigeti rufnak megküldte a helyi Bész Din véleményét, hogy külföldön megtörténhessen a szükséges számú aláírások gyűjtése. E tekintetben az ő véleménye volt a döntő. Felkészültségét és precizitását látva a vasfüggönyön belül ő volt a hatvanas-hetvenes évek legnagyobb vallási tekintélye. Szigorúan betartotta és betartatta az előírásokat, ugyanakkor lelket igyekezett önteni az emberekbe. Tudta, hogy sokuknak szombaton is kell dolgozni. Egy briszen megkérdezte az apát, vallásosnak tartja-e magát. A megkérdezett legyintett: voltam. A mai körülmények között lehetetlen a követelményeknek megfelelni. Mojse Weisz miután megtette kötelességét, mint mohel, utána tüzes beszédet intézett a jelenlévőkhöz. „Ki tiltja meg, hogy hajnalban imaszíjat öltsünk? Ki ellenőrzi, hogy milyen ételt fogyasztunk? Aki szombaton dolgozik, mert mást nem tehet, annak is tisztában kell lenni a nap jelentőségével. Aki munkáját végzi, nem vétkezik. Aki mellette rágyújt egy cigarettára, az igen. Ha kilép az üzemből, az első gondolata legyen, hogy sábesz van. Most már rajta a felelősség mindenért, amit tesz.”

Megértő volt, de szigorúan következetes. Az irigységet nem ismerte. A sajhetséget addig művelte, míg megfelelő helyetteseket nem talált. Akkor letette a kést. A briszt addig végezte, amíg egy fiatal, Londonban tanult jelentkezőre nyugodtan rábízhatta a feladatot.

Irodalmi munkásságot rajta számon kérni – a politikai klímára tekintettel – képtelenség. Amikor elszabadult a fasizmus, majd a háború utáni ateizmusban ilyesmire gondolni sem lehetett. Kiterjedt levelezéséről hallottunk, talán egyszer ezeket összegyűjti valaki. Egy kicsiny írására emlékszem, az Új Életben jelent meg a hatvanas években. A Jom Kipuri prófétai szakasz említést tesz egy agnom nevű növényről, amelynek törzsét nincs az a vihar, amely kidönteni tudná. De a virágját a legkisebb szellő is lerázza. Nos, szellő rázta Mojse Weisz fejét eleget. De bár feleségét, nyolc szép gyermekét, barátait, közösségének nagy részét elpusztították, őt megalázták, szakállát levágták, szembe kellett néznie mindenféle izmusokkal, amikor nem volt szabad megkérdezni, hogy mi újság, mert az volt a jó, ha nem volt újság, a reá törő kegyetlen viharok azonban a gerincét, a hitét soha meg nem ingatták. Szolgálatát teljesítette. Balatonfüreden, a hitközségi üdülőben, kettős látás zavarta meg imádkozását. Kór-házba szállították, 1982 őszén ment el körünkből. Talán nem kell bizonyítani, hogy a főrabbi titulust megérdemelte, amelynek annál nagyobb az értéke, hogy bár kiválóságokban nem szűkölködtünk, a posztot 36 évig nem töltötték be.

Koppel Reich munkásságának oly nagy volt a hozama, hogy rendkívüli időkben a vallás feltételeit garantáló személy kellett ahhoz a címhez, amelyet egykor ő viselt.

Befejezésül lehet-e szebb feladat, mint szellemi kavicsot elhelyezni a két óriás sírjára?

Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története

Zsidó irodalom az USÁ-ban

Amerika messze van – mondták nagyapáink, amikor nekivágtak a hosszú, kalandos útnak, hogy nagyobb kenyeret keressenek maguknak és családjuknak a tengerentúlon.

Amerika közel van, mert azóta bennünk van. És ez nem (csak) az USA-hadseregek győzelmein, fegyvereik tűzerején, a kimeríthetetlen tartalékokon, s általában az életközeg, a civilszféra praktikus megszervezettségén múlott. Mert Amerika ott volt, van és lesz a boltokban, az autó-piacon, a filmben, a zenében, s természetesen a könyvespolcokon. Vagyis a szellemünkben, a gondolkodásunkban és az érzelmeinkben.

Most olyan könyv jelent meg, amely egyetlen fontos vonatkozásban biztosan segít pontos eligazodásunkban. Bollobás Enikő – akiről örömmel mondhatjuk: a Remény régi szerzője – közreadta vaskos (873 oldalas) könyvét, „Az amerikai irodalom története” c. művet, amely nemcsak hézagpótló tananyag, hanem átfogó esszé-folyam, lexikon, adattár, szellemi útvezető, igényes segítője érdeklődésünknek, s nem utolsó sorban kitűnő, élvezetes olvasmány.

Bollobás Enikő az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, az amerikai tanszék vezetője. Hosszú éveken át kutatta, aprólékosan jegyzetelte és fáradhatatlanul írta művet; könyvek sokaságát olvasta el, több ezer személyes ismeretséget kötött írókkal, tudósokkal, adatközlőkkel, míg igényes szorgalmát az Osiris Kiadó méltó módon koronázhatta meg: kezünkbe adta ezt az alighanem sokáig legfeljebb kiegészíthető, de meg aligha kerülhető monográfiáját.

Ha valaki tájékozódni óhajt Amerikáról, s egyáltalán tudni kívánja: mi Amerika, közlekedni szeretne térben, időben és abban a komplex kisugárzásban, amit az Egyesült Államok általában és akár egyedi értelemben különösen, sajátosan jelent, az mostantól nem kerülheti ki Bollobás könyvét. És annak egyik legfontosabb, legérdekesebb vonulatát, a zsidó irodalomról szóló nemcsak részt. Mert hiszen az amerikai széppróza és költészet millió és millió érzékletes szállal van átszőve zsidó vonatkozásokkal, lett légyen szó az amerikai mítosz(ok) megteremtéséről vagy az avantgárd, esetleg a képtelen kísérletezés jelenlétéről.

Részletünk kedvcsináló, s bár sok zsidó össze-függést érint, de megközelítőleg sem teljes panoráma legföljebb jelzi: mit, milyen terített asztalt kínál az érdeklődő számára Amerikáról. Rég ajánlottunk ilyen jó és értékes könyvet T. Olvasóinknak. (Osiris, 2005. 4980.–Ft) – A szerkesztő



A II. világháború utáni zsidó prózaírókkal kapcsolatban is joggal beszélhetünk zsidó-amerikai irodalmi reneszánszról, amely többek között olyan jeles szerzőket mondhat magáénak, mint Isaac Bashevis Singer, Saul Bellow, Bernard Malamud, Norman Mailer, Philip Poth, Joseph Heller, Arthur Miller, E. L. Doctorow, Stanley Elkin, Raymond Federman, Grace Paley, Elie Wiesel, Ronald Sukenick, Jonathan Baumbach, Cynthia Ozick, David Leavitt, Rebecca Goldstein, Marge Piercy, Erica Jong és Andrea Dworkin. Származásuk és irodalmi stílusuk szerint egyaránt a zsidó hagyományokhoz kötődnek, s valóban egy sokszínű, de mégis vitathatatlan kohéziójú irodalmi csoportosulást képeznek. A Nemzeti Könyvdíjat 1953-ban, 1964-ben és 1970-ben Saul Bellownak, 1958-ban Bernard Malamudnak, 1959-ben Philip Rothnak, 1974-ben Isaac Bashevis Singernek ítélik; majd Bellow 1976-ban, Singer 1978-ban az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje lesz, Elie Wiesel pedig a Béke Nobel-díjat nyeri el 1986-ban.

A háború utáni zsidó-amerikai irodalomra rányomja bélyegét a holokauszt minden rettenete: ahogyan vesztesége tudatában a zsidóság vigasztalhatatlan, a zsidó írók is letargikusak és befelé fordulók lesznek. Jellemző Philip Roth zseniális metaforája, amely szerint a holokauszt rákos daganatként hatalmasodik el a túlélőkön: a Zuckerman-trilógiában a Selma agyában növekvő tumor minden más szót és gondolatot kiszorít, mígnem pusztán egy erő marad, a holokauszt emlékezete (Emily Miller Budick). Roth már az első Zuckerman-regényben kritikusan ábrázolja a holokauszt-tudatot, amikor a The Gost Writerben (A szellem árnyékában, 1979 [1983]), feltámasztja a halott mártír, Anna Frank alakját, és újraírja a naplóját. A holokausztirodalom három csoportját szokás megkülönböztetni: A holokauszttal közvetlenül foglalkozó szerzőkét, a túlélők történetét feldolgozó – s a történelmi eseményeket visszapillantásszerűen bemutató – írásműveket, valamint a holokauszt emlékétől áthatott, de nem a holokauszt témájának szentelt alkotásokat. Az első csoportba olyan szerzők tartoznak, mint Elie Wiesel (Nigth [Éjszaka, 1960]), Jerzy Kosinski (The Painted Bird [A festett madár, 1965]), Susan Fromberg Schaeffer (Mother [Anya, 1970]), Leslie Epstein (King of the Jews [A zsidók királya, 1979]), valamiint Herman Wouk, Meyer Levin és Leon Uris. A második csoport jeles alkotásai közé tartozik Philip Roth Eli, the Fanatic (Eli, a fanatikus, 1959) című elbeszélése, Edward Wallant The Pawnbroker (A zálogos, 1961 [1969]), Bellow Mr. Sammler’s Planet (Mr. Sammler bolygója, 1970), Isaac Basevis Singer Enemies, A Love Story (Ellenségek, Szerelmi történet, 1966 [1992]), Cynthia Ozick The Cannibal Galaxy (Kannibálok gyülekezete, 1983) és The Messiah of Stockholm (A stockholmi messiás, 1985), Rebecca Goldstein Late Summer Passion of a Woman of Mind (A szellem asszonyának késő nyári szenvedélye, 1989), Louis Begley Wartime Lies (Hazudni az életért, 1991 [1995]), Lev Raphael Winter Eyes (Téli szemek, 1992), Aryeh Lev Stollman The Far Euphrates (A messzi Eufrátesz, 1997) című regénye. A harmadik csoportalkotásai között találjuk Bellow Dangling Man (A tengő-lengő ember, 1944), The Victim (Az áldozat, 1947), Seize the Day (Napjaid gyümölcse, 1956 [1980]), Bella Rosa connection (A Bella Rosa kapcsolat, 1989) és Ravelstein (Ravelstein, 1999) című regényeit, Malamud olyan népszerű műveit, mint A varázshordó számos elbeszélése, a The Assistant (A segéd, 1957 [1969]), The Fixer (A mesterember, 1966 [1970] és God’s Grace (Isteni kegyelem, 1982 [1984] című regényei, továbbá olyan, Magyarországon kevésbé ismert szerzők műveit, mint Rebecca Goldstein, Allegra Goodman, Melvin Bukiet, Lev Raphael, Nathan Englander vagy Thane Rosenbaum. Utóbbi szerzőtől származik a holokauszt ismert metaforája: Rosenbaum szerint a holokauszt örökre bevésődött traumája „másodlagos [dohány] füstként” (second hand smoke) éri és öli a holokauszt utáni nemzedékeket. Mint többen rámutattak, az emlékezés parancsa valójában csapdahelyzetet teremt: a zsidó-amerikai szerző vagy elfelejti a múltat – s akkor a zsidó komponens esik ki művészetéből –, vagy állandóan csak a múltra emlékezik – s akkor az amerikai komponens vész el (Emily Miller Budick).

A zsidó-amerikai irodalom egyik legfontosabb témája a zsidó identitás megőrzésének lehetősége a modern Amerikában. Számos regény szól az értékrendszerek ütközéséről, ami összeroppantja a két világ között őrlődő embert. Ezt a témát dolgozza föl többek között Bellow a Herzogban, Roth a Portnoy’s Complaintben (A Portnoy-kór,1969 [1991]) és a The Breastben (A mell, 1972), vagy E. L. Doctorow a The Book of Danielben (Dániel Könyve, 1971 [1990]). Más szerzőkkel szemben nem az amerikai zsidóság különös identitását hangsúlyozzák, hanem azt, hogy a zsidó-amerikai populáció semmiben sem különbözik általában az amerikaitól; a zsidóság „átlagos” amerikai voltát mutatja be két jelentős tézisregény: Arthur Miller Focusa (Gyújtópont, 1945) és Laura Hobson Gentleman’s Agreementje (Becsületbeli megegyezés, 1947). A zsidó szempontú Amerika-kép egyik fontos eleme a legamerikaibb sport, a baseball tematikai megjelenítése, ami két jelentős író – Malamud, The Natural (Az őstehetség, 1952 [1996]) és Roth, The Great American Novel (A nagy amerikai regény, 1973) – regényében is tetten érhető. A hatvanas években az etnikai sokféleséget hirdető mozgalmak nyomán az amerikai zsidóság csoportidentitása is megerősödik, és az asszimiláció domináns kulturális narratíváját felváltja a partikularizmus narratívája (Tresa Grauer).

A zsidó-amerikai irodalom fontos kérdése az amerikai zsidóság megjelenítésének módja. Elsősorban az önéletrajzok említhetőek ebben a vonatkozásban, köztük Ludwig Lewisohn, Anzia Yezierska, Mary Antin, Alfred Kazin, Meyer Levin, Leslie Fiedler, Norman Podhoretz, Herbert Gold, Irving Howe memoárjai, valamint Tova Reich, Rebecca Goldstein, Anne Roiphe, Nessa Rapoport, Pearl Abraham (aki 2002-ben Magyarországon is járt) és Allegra Goodman önéletrajzi regényei. A hetvenes évekről – amikorra az amerikai zsidóság beleolvad az amerikai identitás multikulturális szövetébe (Jule Chametzky) – megjelenik az az irodalom is, amely nem elsősorban reprezentációjában zsidó, tehát nem egyszerűen a zsidó életet jeleníti meg, hanem sajátosan zsidó szempontot ad hozzá az általános diszkurzushoz. Ebben az időszakban elsősorban már nem az antiszemitizmus fenyegetése folytán erősödik meg a zsidó identitás; egyrészt felgyorsul a kulturális-etnikai asszimiláció és a társadalmi integráció, másrészt – azok számára, akik a másságot választják – a multikultu-ralizmus, valamint a társadalom más rétegei és csoportjai között is elterjedt identitás-politika lehetőséget nyújt a sajátos zsidótudat – azaz judaizmus-, holokauszt-, etnikum-, illetve másságtudat – felvállalására. Zsidó gondolkodók olyan közös társadalmi és politikai kérdésekhez szólnak hozzá, mint a rasszizmus, a szexizmus, a multikulturalizmus vagy a szexualitás. Ma, amikor az amerikai zsidó értelmiségi és professzionális réteg már a „fehér” hatalmi struktúra része (ahogyan ezt a filozófus David Hollinger elegánsan kifejtette), sokak szerint a zsidó gondolkodó feladata az, hogy partikularitásán és a szegregáción túllépve felvállalja a diszkriminációban mintegy a zsidóság „helyére” lépő társadalmi csoportok sorskérdéseit: így például a nőkét, a feketékét, a hispánokét, a homoszexuálisokét, a hontalan menekültekét. Köztudott, hogy zsidó értelmiségiek mindig jelentős szerepet játszottak a nőmozgalomban, mivel mindkettőt természetes közegüknek érezték. Az olyan prominens gondolkodók, mint Hannah Arendt, Susan Sontag vagy Linda Kerber a zsidóságot a diszkrimináció metaforájaként fogják fel, s e „metaforikus zsidók” szószólóiként lépnek fel azok jogai védelmében. Ma talán ez a „metaforikusan zsidó” írás és gondolkodás határozza meg az écriture juive-et, s mintha az a szerző tűnne a „legzsidóbbnak”, aki a zsidóság által vallott humanista elveket nem zsidó kontextusban is érvényesíteni tudja.

Ez az elvi tágasság visszamenőleg is kissé átértékeli az irodalmat. A zsidó progresszív humanizmus normarendszere ugyanis nemcsak azt követeli meg a zsidó írótól és gondolkodótól, hogy kiálljon a zsidóság érdekében, hanem azt is, hogy ugyanezen elvek alapján másokért is felemelje a szavát. Az elmúlt évtizedekben Saul Bellow és Norman Mailer helyzete azért gyöngült meg a politikailag (is) elfogadott irodalmi kánonban, mert egyikük sem volt képes másokra is kiterjeszteni a zsidó humanizmus elveit. Bellowt tekintélyes szerzők „monokul-turalizmussal” és „rasszizmussal” vádolják az olyanféle, kulturális hegemóniát sejtető kijelentéseiért, mint „ha majd a zuluknak is lesz Tolsztojuk, mi is fogjuk olvasni” (Eve Kosofsky Sedgwick). Mailer bonyolultabb eset: ő azóta nem szalonképes, hogy 1969-ben Kate Millett klasszikussá vált könyvében leleplezte a Mailer-regények durva szexizmusát. Azóta a The Time of Her Time (Eljött az ő ideje) című elbeszélés szerzőjét az olyan férfiasságkultusz szószólójának tekintik, amely a szexualitást az erőszakkal azonosítja, s a szexuális aktust a háború egyik változataként fogja fel. A kommentárok leleplezik az „ön-antiszemitizmussal” párosuló, agresszíven macho szemléletet, mely szerint a szex hatalmi játék és egyúttal az etnikai politika allegóriája is. A feministák kezdeményezésére a szerzőt lényegében csak negatív példaként tanítják az egyetemeken, de nem mennek el a felolvasóestjeire, s komoly irodalomkritikát alig írnak róla – annak ellenére, hogy saját állítása szerint „igyekezett megváltozni”. Kritikusok rámutatnak, hogy a Jiddischkeit etikájának nem a nyers, spontán férfiasság, hanem a nemek közti szolidaritást, illetve a férfiak és a nők azonosságát sugalló menshlichkayt, azaz az énen túllépő, ideáloknak szentelt életre való képesség (Irving Howe) felel meg,ami sohasem mentes belső küzdelmektől. E menshlichkayt egyik legszebb ábrázolása jelenik meg Roth egyik korai novellájában, a zsidó körökből sokat támadott Defender of Faithben (A hit védelmezője, 1959), melyben a főhős, Nathan Marx úgy dönt, nem részesíti előnyben a zsidó katonát más amerikaiakkal szemben (Bonnie K. Lyons). A zsidó kulturális patriarchátus revíziójának más példáival is találkozhatunk: ilyen E. M. Broner nagy sikerű könyve, a The Telling (Az elmondás, 1992), amely valóságosan átírja a zsidó patriarchális hagyomány szent szövegeit. Így a Női Hagáda című fejezet sokat vitatott, de széderestéken egyre szélesebb körben használt szövege a zsidó húsvéti vacsora új, női szempontú forgatókönyvét adja.

Isaac Bashevis Singer (1904–1991) lengyel származású, jiddis nyelven író amerikai prózaíró. „Boldog vagyok, hogy zsidó írónak, jiddis írónak, amerikai írónak nevezhetem magam”, mondja, amikor 1974-ben átveszi a Nemzeti Könyvdíjat. 1978-as Nobel-díját amerikai és – mind ez ideig egyetlen – jiddis íróként kapja. A Varsó melletti Leocin városkában születik több-generációs ortodox rabbicsaládban. Ő is rabbinövendék, de bátyja példáját követve hamarosan írni kezd. Első könyve, A Sátán Gorajban, még Lengyelországban jelenik meg, majd később, 1955-ben angolul az Egyesült Államokban (Satan in Goray) [magyar fordítás: 1979]. Ugyanebben az évben bátyja unszolására áttlepül Amerikába, ahol egy jiddis nyelvű napilap, a Forward munkatársa lesz. Elbeszéléseket ír, köztük a később népszerűvé vált Gimpel the Foolt (A bolond Gimpel, jiddis: 1944), melyet Saul Bellow fordításában a Partisan Review közöl 1953-ban, megalapozva ezzel Singer hírét. A The Family Moskat (A Moskat család, angol: 1950) címen jelenik meg első angol nyelvű könyve, egy családregény. A lublini csodarabbi, Jasa Mazur történetét dolgozza föl a The Slave (A rabszolga, angol: 1962), az Enemies, A Love Story (Ellensége – Love Story, angol: 1972 [magyar fordítás: 1992]), a The Manor (Az uradalom, angol: 1967), a The Estate (A birtok, angol: 1969), a Shosha (A gettó lánya, angol: 1978 [magyar fordítás: 1993]) és más regények, valamint több száz elbeszélés következnek. Singer kötelességének tartja, hogy a közép- és kelet-európai diaszpórában élő zsidóságról írjon, hogy munkásságával is életben tartsa a jiddis nyelvet és megörökítse a könnyen feledésbe merülő történelmet…

Bernard Malamud (1914–1986) a zsidó sors egyetemességének ábrázolója: szerinte minden ember zsidó, még ha nem is tud róla. A tipikus Malamud-hős ezért az emberi szenvedés megtestesítője, a bármelyik emberrel behelyettesíthető „Akárki” (Everyman), akinek zsidó identitását éppen a szenvedés, a kiszolgáltatottság, a megalázottság történelmi tapasztalata adja. Zsidóságát elsősorban világi értelemben gyakorolja, elfogadva a „társadalmi judaizmust” mint világképet és erkölcsi normarendszert. Orosz bevándorló szülők gyermekeként Brooklynban születik; apjának vegyeskereskedése van a város keresztények lakta negyedében, ahol korán megismeri a nemkívántság, az idegenség érzését. A New York-i Városi Egyetem, majd a Columbia Egyetem hallgatója, később az Oregoni Állami Egyetem és a Bennington College oktatója.

Első regénye a The Natural (Az őstehetség, 1952 [1996]), melynek témája a baseballjátékos, Roy Hobbs felemelkedése és bukása, az újjászületés artúri legendájának kontextusába ágyazva. Minden bizonnyal a The Assistant (A segéd, 1957 [1969]) a legjobb regénye. Hőse Morris Bober, a keresztények lakta negyedben működő szatócsbolt tulajdonosa, örök vesztes és szenvedő. Bober egyszerre idézi a balkezes slemilnek a jiddis irodalomból vett, de már amerikanizált alakját és a keresztrefeszítést önként vállaló krisztusi példát, míg a boltot előbb kirabló, majd a bűnét levezeklő antihős, az olasz Frank Alpine Assisi Szent Ferencet idézi. Frank végül átveszi Bober boltját, áttér zsidó hitre, s a körülmetélést is vállalja, melyet kommentátorok a Helen mellett apa- és férjszerepet egyaránt felvállaló férfi szimbolikus kasztrációjaként értelmeznek (Ihab Hassan). A moralista Malamud a szenvedés megváltó erejéről szól, melyet a zsidó és a keresztény szellemiség találkozási pontjaként mutat be. Morris a jóság bolondja, aki azért tesz jót az emberekkel, mert hite és erkölcsi értékrendje azt parancsolja. A zsidó morálfilozófia követője, neve nem véletlenül rímel a nagy zsidó morálfilozófuséra, Martin Buberéra. A zsidó Bober ugyanakkor nem a keresztény Frankkel áll szemben, hanem az amerikai materialista szemlélettel, amely tisztességtelen versenyszellemet, gátlástalan sikervágyat vár el tőle. A fűszeres azonban az állandóságot képviseli a változó világgal szemben, s végül a szimbolikus Amerikától megcsalatva kell meghalnia. Bober léthelyzetét elsősorban a múlt determinálja, amit a házaktól és a keresztények lakta környezettől szűkre zárt drámai helyszín – a stetl, illetve a gettó, valamint az eltemetettség érzetét keltő szatócsbolt – hivatott megjeleníteni. Ugyanakkor irreleváns az idő és a hely, a történések bármikor és bárhol elképzelhetők, hiszen valójában időtlenségbe emelkedő példázattal van dolgunk. Kritikusok kamaradarabnak nevezik ezt a lényegében kétszemélyes írásművet, melyet szerzője a prózavers feszességével írt meg (Morris Dickstein).

Számos novelláskötete közül kiemelkedik a The Magic Barrel (A varázshordó, 1958 [1966]) melynek címadó darabja a T’shuva, azaz a sorsváltozás klasszikus megjelenítése: a rabbinövendék Leo Finkle a házasságközvetítő Salzman rossz útra tévedt lányának képétől megigézve csakis őt kívánja feleségéül; e döntésében saját testi vágyának felismerése és vállalása, valamint az elzüllött nő megmentésének kísérlete egyaránt szerepet játszik. A kötet egyik legszebb novellája a The Lady of the Lake (A tó tündére [1967]), amelyben a főszereplő Levin nevet változtat és Európába utazik abban a reményben, hogy ott majd megválhat zsidóságától. Beleszeret a gyönyörű Isabellába, aki előtt letagadja zsidóságát, mire a lány – akiről végül kiderül, hogy megjárta Buchenwaldot – kikosarazza. „Nem lehetek a felesége. Mi zsidók vagyunk. Számomra nagyon fontos a múltam. Én tiszteletben tartom azt, ami miatt szenvedtem.” (Balassa Klára ford.) A Pictures of Fidelman (Fidelman képei, 1958) című kötet hat, egymáshoz lazán kapcsolódó darabból áll, s Arthur Fidelman olaszországi utazásának pikareszk krónikáját adja. Idiots First (Elsők az idióták, 1961 [1965])című elbeszélése a család központi szerepét hivatott igazolni. Az öreg Mendel tudja, hogy közel a halál, s utolsó feladataként még vonatra kell ültetnie félkegyelmű fiát, hogy kaliforniai nagybátyjához küldje. A jegykezelő alakjában megjelenő halál angyala azonban nem akarja beengedni a fiút a peronra, mondván, hogy már lekéste az indulás idejét, s „a törvény az törvény”. A két férfi dulakodni kezd, a Mendel rádöbben: a halál angyala is fél.

Solymár József: A filiszteus nők

De az ő fejének haja újra kezdett nőni, miután megnyíratott.
Bírák könyve, 16. rész, 22. fej.

Amikor a megvakított Sámsont bevezették a filiszteusok gázai tömlöcébe, mekötözték két vaslánccal, és a malomkővel őrölnie kellett, a zsidó rabok között nagy riadalom támadt, de fennszóval még jaj-gatni sem mertek. Sámsonhoz sem szóltak, csak egymás közt suttogtak, hogy Izrael istene most már végleg elhagyta népét. Később, amikor egy újonnan hozott rabtól megtudták, mi történt, hogy az Isten választottja, akinek születését két ízben is angyal jelentette a Dán nemzetségbeli Manoahnak és asszonyának, s az égi követ látta el őket tanácsokkal is, hogyan neveljék a szabadítónak szánt gyermeket: tehát amikor megtudták a zsidó rabok, hogy Sámson egy filiszteus nő cselszövésének esett áldozatul, és sorsát a saját gyengeségének, titka kifecsegésének köszönheti, akkor a börtön lakói között zúgolódás támadt, és talán neki is rontottak volna Sámsonnak, ha nem féltek volna a megvakított, kopaszra nyírt, de elesettségében és csúfságában is lenyűgöző óriástól.

Sámson szótlanul őrölt, fáradhatatlanul, sőt talán bizonyos élvezettel forgatta a malomkövet, panasz és zokszó nélkül tűrte, ha az őrök szíjostorukkal végigvágtak széles hátán, nem kapott mohón az ételért, és senki nem hallotta éjszaka sóhajtozni. Gyakran látogattak előkelő filiszteusok a börtönbe, akik látni akarták a nevezetes rabot, gúnyos szavakkal, ütlegekkel, sőt néha még hízelgéssel is próbálták szóra bírni, de Sámson konokan és megátalkodottan hallgatott.

Egyetlen mozdulat árulkodott csak, hogy nyugalma látszólagos, és nagy indulatok forronganak benne: időnként ugyanis teljesen váratlanul tar fejéhez kapott, s olyan idegesen rántotta végig a kezét, hogy ujjai alatt megsercentek az apró, fekete sörték.

De aztán erről is leszokott. Talán mert nagyon gyorsan növekedésnek indult a haja, s bodrosodni kezdtek a fekete tincsek, s rettegett az erős ember, hogy valamelyik filiszteus őr észreveszi mozdulatát, ollót ragad és újra megnyírják, mint a tehetetlen birkát, de az is lehet, hogy undorodott a saját új hajától, hiszen tudta róla, hogy ez az új haj nem adhat már soha többé olyan erőt neki, mint a régi, ami ollót soha nem látott, diadalmas üstök.

A megvakított Sámson forgatta a malomkövet, s néha úgy érezte, nem is a filisz-teusok gabonáját őrli, saját sorsát, saját szerencséjét és erejét zúzza porhanyósra. A haja pedig, igaz, hogy szemmel nem észrevehetően, de nemcsak óráról órára, hanem pillanatról pillanatra növekedett. Nőtt, amikor darált, nőtt amikor aludt, nőtt, amikor a hitvány étkeket fogyasztotta, sőt akkor is, amikor verték.

Senki nem jegyezte fel, hány nap tellett így el a fogságban, a vak Sámson pedig még a nappalok és éjszakák változásait sem figyelhette meg, s csupán abból gondolhatta, hogy nem tart időtlen idők óta a fogsága, mert még mindig jöttek messzi városokból is előkelő filiszteusok, nem tudtak betelni a csodával, s az öntelt örömmel, hogy lám, Sámson, a győzhetetlen, aki szégyenszemre egy szamár állkapcsával vert agyon ezer jó filiszteus harcost, most vara verve és megvakítva, mocskosan és magatehetetlenül gabonát őröl a gázai tömlöc udvarán.

Különös módon tört meg a vak Sámson szigorú hallgatása. Nem az ostorszíj csapásai alatt jajdult fel, nem ételért könyörgött, nem a sóhajok vagy szitkok tépték fel makacs száját. Egy új rab mívelte a csodát, egy kicsiny, törékeny ember, akinek háta görbe, szakálla csapzott, hangja pedig rekedtes volt, s akit a filiszteus őrök jószerével még annyira sem becsültek, hogy erőből belerúgjanak, ha elébük került. Ez a rekedt hangú, kiálló bordájú öregember a rabok éjszakai szállásán egyszer tétovázás nélkül odament a fal mellett magányosan ülő vak óriáshoz, akinek fejtartásán éppen ebben az időben kezdett meglátszani, hogy nem érdemes már jobbra-balra forgolódni, s a lába elé sem tud nézni. Meredni kezdett a tarkója, s az álla is a természetesnél magasabbra emelkedett.

A csapzott szakállú emberke alig volt nagyobb állva, mindt Sámson ülve, így egészen közelről belenézhetett a vak Sámson arcába.

– Üzenetet hoztam neked, Sámson.

Az óriás arca megrándult, s üres szemürege fölött bozontos szemöldöke kissé feljebb húzódott.

– Ki üzent nekem? – kérdezte gyanakodva.

– Miért faggatsz engem, Sámson, amikor úgyis tudod? Azt hiszed, nem láttalak-e, amidőn óvatosan tapogattad megcsúfolt fejeden a növekvő hajadat? Nagyon várod, ugye, sörényed növekedését?

– Hiába nő már – fakadt ki panaszosan az óriás. – Az én hajam sohasem feledheti el az olló emlékét.

– Kishitű vagy, Sámson. Pedig tudod, mit mondott az égi ember anyádnak? Íme terhes leszesz, és fiat fogsz szülni: azért most se bort, se más részegítő italt ne igyál, és semmi tisztátalant ne egyél, mert istennek szentelt lesz az a gyermek anyja méhétől halála napjáig. Hallod, Sámson, így mondotta: halála napjáig.

– De azt is mondta az égi ember, hogy beretva ne érintse annak fejét, s lám, amikor álmomban megnyírtak, tehetetlen lettem, mint a gyapjától megkopasztott bárány. Elhagyott engem az Ádonáj, és ellenségeim kényük-kedvük szerint bánhatnak velem.

– Különös küldöttje vagy te az Úrnak – mondotta a csapzott szakállú, és kissé hátrébb húzódott. – Különös küldöttje vagy, mert neked hatalmas erőddel kell hirdetned a Seregek Urának győzhetetlenségét. Nagy és félelmetes a te testi erőd, de a Teremtőnk káromlásnak ne vegye, mert úgy tetszik nekem, hogy ekkora erőhöz ő sem tudott elegendő értelmet adni. A bölcs gondolatok számodra nem izmokból fonják a fészket.

Sámson felhördült, de nem mozdult el a börtönfal mellől.

– Ezért is küldött, aki küldött, hogy bántalmazzál engem?

A csapzott szakállú kérdéssel válaszolt a kérdésre:

– Elhiszed te, s komolyan elhiszed, hogy Adonáj a haj hossza szerint méri a kegyelmét?

– De hát miért hagyott el, miért vette el erőmet, amikor megnyírtak?

– Azért jöttem, hogy szóljak veled – tért ki az egyszerű válasz elől a csapzott szakállú.

– Ki vagy te? Most már mondd meg nekem.

– Egy rab. Éppúgy mint te.

– És azelőtt?

– Írástudó voltam. Érd be ennyivel.

– Mi jogon ítélsz el engem?

– Nem ítéllek el. Az ítélet nem az én kezemből jön. Én csak segítek felkészülni arra, ami következik.

– Már csak az őrlőmalom vár. Meg a verések meg a koplalás. Mit vársz egy megvakított, megcsúfolt embertől?

– Nagyobb indulatot, mint amikor még büszke voltál és szabad. Akkor csak játszottál. Játékból verted agyon az ezer filiszteust. Játékból tépted ki a város kapuját is a kapufélfákkal együtt,s vitted fel a hegyre.

Sámson fogságba esése és szemének kiszúrása óta most először igaz, nagyon kicsit, elmosolyodott.

– Azt akartam, hogy ámélkodjanak.

– Ezt el is érted. Csak nem tudom: ez volt-e Isten szándéka veled?

A vak óriás elgondolkozott, és nem felelt semmit. Az írástudó is türelmesen hallgatott, tudta, hogy a nagy fejben lassabban forgolódnak a gondolatok, de egy idő után ő kezdte el a beszélgetést.

– Az asszonyaidról akarok kérdezni.

Sámson felfortyant:

– Az asszonyaimhoz nincsen semmi közöd. Még aki küldött – ha küldött valaki –, annak sincsen. Az asszonyokról hallgass, vagy kotródj el, írástudó.

– Látom, fájdalmas neked az emlékezés. Nem is bolygatnám fel sem mulatságból, sem kíváncsiságból emlékeidet, de meg kell tenni. Meg kell tennem. Ha magadba tekintesz, te is igazat adsz nekem.

– Jó, hát legyen – nyögött az óriás.

– Mondd, Sámson, miért mindig filiszteus nők után vágyakoztál?

Az óriás megvonta a vállát:

– Mert ők voltak kedvesek szememnek, amely már nincsen.

– És a zsidó nők nem tetszettek neked?

– A zsidó lányból is filiszteus asszony lesz egy idő után. Hidd el ezt nekem, írástudó.

A csapzott szakállú fürkészőn nézett a vak ember arcába. Vajon a világ fényeinek elvesztése, a nagy kudarc ilyen hamar érezteti hatását a gondolkozáson? Ámbár Sámson sohasem volt egyszerűen buta ember. Az általa szerkesztett talányos versikék éppúgy, mint egyes cselekedetei, nem voltak ötlet és szellem híján valók. Csak felületes volt. Kicsit könnyelmű és önző.

– Erről, hogy törvényszerűen ellenségeink-e a nők, még beszélni fogunk. Most mondd el első házasságod történetét.

– Miért mondjam el? Ismered úgyis. Az emberek mulatságául szolgált, amikor megtörtént.

– Mégis fennszóval el kell mondanunk. Ha te nem akarod, majd elmondom én. Csak így hámozhatjuk ki az igazságot, amelyre oly nagy szükségünk van.

Sámson megvonta a vállát.

– Mondd csak, ha örömöd telik benne.

– Ugye, Timmátban láttad meg azt a nőt a filiszteusok lányai közül? Atyád és anyád le akartak beszélni, mert nem tudták Isten szándékát, de te hajthatatlan voltál akaratodban. Amikor mentél a lányt megkérni, olyan indulat forrt benned, hogy amikor Timmát szőlőhegyénél szembejött veled egy ordító kölyökoroszlán, puszta kézzel kettétépted, mint egy gödölyét. Amikor pedig a filiszteus lánnyal és atyjával, Thimneussal is megállapodva hazafelé tartottál, az oroszlán testében egy méhcsaládot találtál, amelynek mézéből nem csak te magad ettél, hanem adtál apádnak és anyádnak is. Aztán meghozták a menyasszonyt, és harminc filiszteus kísérte. Te pedig azt mondtad a harminc filisztesunak: Hadd vessek előtökbe egy találós mesét, ha azt megfejtitek nekem a lakodalom hét napja alatt, és kitaláljátok, adok néktek harminc inget és harminc öltő ruhát. De ha nem tudjátok megfejteni, ti adtok nekem harminc in-get és harminc öltözőruhát. Ők ebbe beleegyeztek, és te feladtad a találós mesét:

Az evőből étek jött ki,

Az erősből édes jött ki.

– Tudtam, hogy a maguk esze szerint nem találhatják ki, hiába is töprengenek hat napon át, elárulni pedig senki sem tudhatott, hiszen még szülőanyámnak sem mondtam meg, milyen mézet evett.

– De a hetedik napon, mielőtt még megvirradt, mégis elibéd álltak a filiszteus férfiak, és megkérdezték:

Mi édesebb, mint a méz,

És mi erősebb, mint az oroszlán?

Sámson bosszúsan közbevágott:

– De én ott mindjárt meg is mondtam nekik:

Ha nem az én üszőmmel szántottatok volna,

Mesém soha ki nem találtátok volna.

– Miért avattad be a titkodba az új asszonyt, a filiszteusok lányát, akit még jóformán nem is ismertél?

– Hat napon át sírt, folyvást zaklatott, és egyre csak azt hajtogatta: Bizony, te gyűlölsz engem, és nem szeretsz. Egy találós mesét vetettél az én népem fiai elé, és nekem sem fejted meg.

– Te nem tudtad, Sámson, hogy ha elárulod a titkodat az asszonyodnak, ő mindjárt továbbmondja a harminc filiszteusnak?

– Sejtettem, s egy kicsit kívántam is, hogy így legyen.

– Kívántad?

– Nagyon vártam már, hogy okom legyen a dühre. Az összecsapásra jobban óhajtoztam talán, mint a szép filiszteus nőre. És próbára akartam tenni. Mindjárt a nászéjszaka után.

– Sikerült.

– Ne hidd, hogy nagyon el voltam keseredve. Elmentem Askelonba, megöltem harminc filiszteust, és a ruháikkal kielégítettem a nyerőket.

– De az asszony elhagyott.

– Rajta is bosszút vettem. Fogtam háromszáz rókát, kettesével összekötöztem a farkukat, s közéjük csóvát tettem. Tüzet vezettem a csóvába, és az égő állatokat beengedtem a filiszteusok érő gabonatábláiba, a szőlőkbe és az olajerdőbe is. A filiszteusok pedig dühükben megégették az asszonyt és az ő apját. Thimneust is.

– És nem asjnáltad?

– Nagyon sokat kellett akkoriban verekedni. A saját erőm okozta a legnagyobb örömet. Fel nem foghatod, milyen érzés volt, amikor az Ethami sziklabarlang előtt megengedtem riadt honfitársaimnak, hogy két új kötéllel megkötözzenek. És a filiszteusok kezére adjanak. Aztán, amikor az ellenség csapatához értünk, egyetlen kicsiny mozdulattól elszakadtak a kötelek. Néha már szinte szégyelltem ellenségeimet agyonverni, olyan hitványak és esendők voltak hozzám képest.

– Csak a férfiak iránt éreztél így?

– A nők is könnyűek voltak. Hálót vetettek, gyengévé, kezessé akartak tanni, és amikor észrevették, hogy nem támad indulat szívemben, meggyűlöltek. Ha látták, hogy el fogom hagyni őket, inkább az életemtől akartak megfosztani. Itt Gázában az a parázna asszony is tudta, mialatt ölelt, hogy a város kapujánál vesztemre várva leskelődnek a filiszteusok. Ám ettől nekem csak jobb ízű volt a megszerzett öröm, s hiába volt a parázna nő mesterkedése, maradt annyi erőm, hogy éjfél után kiszakítsam a kaput a félfákkal együtt.

– Vajon Delilát, a Sórék völgyében felnőtt filiszteus lányt is csak játékszerednek tekintetted?

Sámson sóhajtott:

– Először ő is csak a szememnek volt kedves, de aztán a szívemnek is. Férfi voltam már, negyvenesztendős, amikor megismertem. És nem az első napon kezdte kutatni titkomat.

– Ő is faggatózott?

– Először enyelegve, játékosan kérdezte: Mondd meg nekem, miben van a te nagy erőd, mivel kellene téged megkötni, hogy megkínozhassanak téged? Én pedig azt feleltem: Ha megkötöznek két nyers gúzzsal, melyek még nem száradtak, akkor elgyengülök, és olyan leszek, mint a többi ember.

– Tudtad, hogy meg fog kötözni?

– Bizonyosra vettem. És csakugyan nem sok nappal később az ő sikongására ébredtem: Rajtad a filiszteusok, Sámson! Felugrottam, és széttéptem a gúzst, Delila pedig kacagott: Lásd – mondta –, tudtam, hogy a két nyers gúzs nem fékezhet meg téged. Próbára tettelek. Íme, rászedtél, és hazugságot szóltál nekem, most mondd meg igazán, mivel lehet téged megkötözni.

– Akkor megmondtad, mi a titkod?

– Ej, írástudó! Te még mindig ostoba embernek tartasz engem. Másodszor csak azzal bíztattam: Ha erősen megkötöznek új kötelekkel, melyekkel még semmi dolgot nem végeztek, akkor elgyengülök, és olyan leszek, mint más ember.

– Ezt mondtad az Ethami sziklabarlang előtt is.

– Igen, mert ez igaznak tetszik. Könnyen el lehet hinni, mint ahogy Delila is elhitte. Meg is kötözött jó erősen. Felébredtem rá, amikor ügyeskedve kötözte kezeimet a két új kötéllel. Aztán újra elkiáltotta magát: Rajtad a filiszteusok, Sámson! Én pedig eltéptem az új köteleket, mint a kócfonalat.

– Miért nem kergetted el házadból az álnok asszonyt?

– Azt hittem, a szerelem miatt firtatja titkomat. És szép is volt, amikor felindultan veszekedett velem: Meddig fogsz még rászedni engem és hazudni nekem? Mondd meg egyszer már, hogy mivel kötözhetlek meg? És akkor hozzám szorította testét, és simogatni kezdett, majd melléhez vonta az én kezemet. Én pedig elgyengültem, és azt mondtam: A hajam. Abban van az erőm.

– Így tudta hát meg.

– Nem. Akkor még nem mondtam meg a teljes igazságot. Olyan fény villant meg szemében, hogy amikor tovább faggatott, azt mondtam neki: Ha összeszövöd az én fejemnek két fonadékját a nyüstfonallal, akkor gyengébb leszek, mint más ember. Nem árultam el hát titkomat, de ki kellett mondanom ezt a szót: haj.

– Megkötözött?

– Amennyire csak tudott. Vaskapót vert az ágyunk fölé, ahhoz erősítette a nyüstöt. Csak aztán kiáltotta el: Rajtad a filiszteusok, Sámson!

– És a harmadik próba után sem kergetted el?

– Majdnem megöltem. Álmomból ébresztett fel, és ha hirtelen felriasztanak, gyakran rám tör a vak düh. De most az eszemmel is tudtam, meg kell ölnöm, mert ha el nem pusztítom, ő veszejt el engem. Amikor felugrottam, és meglátta zavaros tekintetemet, sírva-jajgatva vádolni kezdett: Miképpen mondhatod, szeretlek téged, ha szíved nincsen énvelem? Immár három ízben szedtél rá engem, és nem mondtad meg, hogy miben van a te nagy erőd.

– Vak voltál te, Sámson, már akkor is, amikor még gödrében ült a szemed.

– Ne mondd ezt, írástudó. Hidd el, hogy még napokig ellenálltam.

– Miért csak napokig?

– Mert a szüntelen sírástól és rimánkodástól nagyon megfáradt a lelkem, és nekem is jólesett már végre elmondani a titkomat. Nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint nem földi erőnkről vallani egy nőnek.

– Delila miképpen hallgatta szavaidat?

– Nagyon figyelt. Tudta, hogy nem hazudok. Megrettentette őt a mód, ahogyan a Seregek Ura kiválasztott engem.

– Mégis elárult. Mit gondolsz, miért árult el Delila?

– Mert fájt neki, hogy csak én vagyok az Isten kiválasztottja, hogy az ő osztályrésze mellettem mindörökre csak a szolgálat lehetett volna. Ez ellen lázadt fel. Én tudom.

– Öntelt vagy, Sámson. Nem elegendő megnyírni, megvakítani. Láncra verni és ágas korbáccsal ostorozni téged. Mérhetetlen önzés fészkelte be magát szívedbe. Nem szeretted te sem Istenedet, sem szüleidet, sem asszonyaidat. Csak magadat imádtad egyedül. A megbántott Isten büntetett meg a megbántott asszony keze által.

– Súlyos az ítéleted, írástudó, de nem félsz-e, hogy elhamarkodottan ítéltél fölöttem?

– Nem voltál-e mohó a szerelemben? Figyeltél-e arra, hogy asszonyod is együtt örvendezzen veled? Az elégedett nő nem firtatja a titkot, s nem adja el a férjét ellenségeinek ezerszáz ezüst siklusért.

– Mit beszélsz? – jajdult fel Sámson.

– Nem tudtad talán, hogy így szólt az egyezség Delila és a filiszteusok fejedelme között? Amidőn megnyírattál és megkötöztettél, az asszony is megkapta a pénzt.

– Hazudsz, írástudó, és én megöllek – üvöltött az óriás.

– Miért hazudnék? Ugyanaz a csapat vitte a pénzt, amely elfogásodra indult. Bőkezűek voltak a fejedelmek, ezerszáz siklust adtak, egy marék hajért.

– Ne bánts. Nem hiszem – jajgatott az óriás, és bizonyára sírt volna, ha lett volna szeme a könnyek pergetéséhez. Így csak az arca rángatózott, s hatalmas öklével nagy csapkodásokat mért a saját boltozatos homlokára.

Az írástudó megilletődötten figyelte kínlódását, majd csendesen megszólalt:

– Delila elhagyott, Sámson, de a Seregek Ura nem hagyott el. Megengedi neked a bosszút, szedd össze erődet.

Az óriás megtörten ült, s nem válaszolt semmit. Akkor sem szólt, amikor hozzájuk lépett egy filiszteus őr, s az írástudót messzi taszítva szólt Sámsonra:

– Tápászkodj fel, hé, mert menned kell. A filiszteusok fejedelmei nagy áldozatot mutattak be Dágonnak, a mi Istenünknek, és most a palotában mulatoznak háromezren, nagyon megvidámodott már a szívük. Téged akarnak látni Sámson, földjeink pusztítóját, sok filiszteus harcos megölőjét, hogy állj az oszlopok közé és játsszál előttük.

Sámson pedig csak ült a fal mellett, és nem mozdult.

– Ugorj fel, te tehetetlen, és teljesítsd a parancsot!

Sámson eszében forgatva, mit mondott az írástudó, hát felkelt, és elindult.

A palotában a filiszteusok fejedelmei és az előkelők közül háromezren türelmet-lenül várták, mikor fog nekik játszani Sámson. S mert nagyon felgerjedt már a szívök, tapsoltak, visongtak érkezésekor, készülődtek a nagy mulatságra. Olyan lármával voltak, hogy zsivajgásuktól megremegtek az oszlopok, mintha csak az aranyozott cédrustörzsek megérezték volna, mi következik.

Szilágyi György: Elfeledett impresszárió

A képen látható „csodagyerek”, a valaha népszerű „Madárfejű Lajcsika” nevét generációk őrizték meg emlékezetükben. Azok is, akik nem látták, csak hallottak róla. Nem kevés idő telt el a millennium óta, ennek ellenére még napjainkban is felbukkan szókincsünkben, mint egy letűnt világ emblematikus figurája. Két pusztító világháború sem tudta feledtetni, míg például a magyar irodalom nagyjainak többségére már a kutya sem emlékszik. Nem tudni miért, a legendás idióták, ütődöttek, halmozottan hiányos képességűek valahogy mélyebb nyomot hagynak bennünk, és „örökös tagjai” maradnak globalizált tudatunknak.

Ki beszél ma már Bösendorfer Dramola főhercegnőről, ellentétben Hemperger Boriskával, a vurstliban mutogatott száznegyven kilós óriásbabával, akinek lehengerlő egyénisége valamikor egycsapásra elhomályosította Háromfülű Boldizsár sikerét, pedig annak eredetileg négy füle volt, de az egyiket elvesztette a boszniai okkupációban. A matuzsálem korú állampolgárok mégse Dramolával, hanem Boriskával álmodnak éjszakánként csipkés szalmazsákjukon, pedig a terjedelmes főhercegnőnek is volt mit a székbe aprítania…

„Madárfejű Lajcsika” viszont változatlanul a mesügék csapatának zászlóvivője. Téved az olvasó, ha azt feltételezi rólam, hogy engem ez az elfuserált „csodagyerek” érdekel. Bár ahogy „elgyönyörködöm” benne, nem emlékeztet semmilyen madárra. A fényképet megmutattam egy egyetemi magántanárnak, aki határozottan kijelentette: „Ilyen feje csak egy fejlődésben visszamaradt gyereknek lehet, viszont az a kórosan elhízott pasas, aki gyöngéden átöleli, kifejezetten hasonlít egy előrehaladott blaszfémiában szenvedő pedofil brókerre.” Engem pedig ő, a fénykép túlnyomó részét betöltő zsidó hittestvérem, Fényes Gyula tevékenysége érdekel, mert aligha akad a Síp utcában olyan járókelő, aki tudná róla, hogy kicsoda. Magam is csupán arra az információra támaszkodhatom, amennyit a fénykép szövege elárul. Az biztos, hogy impresszáriónak tüntette fel magát, ami nem csekély bátorságról tanúskodott a múlt század 10-es éveiben.

Adatait megtaláltam a korabeli „Budapesti Czím- és Lakásjegyzékben”. Fényes Gyula mutatványos VI. Hermina-út 57.Ezek szerint mutatványos volt. Ma úgy mondanánk, hogy „Madárfejű Lajcsika” menedzsere. Feltehetően nem lehetett rossz üzlet, ha fantáziát látott benne. Pedig alaposan igénybe vehette a szabadidejét. Állandóan le kellett fognia a „túlmozgásos”, magyarul hiperaktív „csodagyereket”, nehogy kiugorjon a kezéből. Valószínűleg megnyugtató szavakat duruzsolt neki. „Ha megint ficánkolsz, akkora frászt kapsz Gyula bácsitól, hogy visszarepülsz az anyád kötényébe!” A gyerek értett a szóból, és egy darabig meghúzta magát Fényes Gyula „ölelő” karjaiban. Amikor az itt látható fénykép készült, akkor is eredményesen sikerülhetett lecsillapítania a megátalkodott, izgő-mozgó „madárfiókát”.

Az Állatkerti út 6. sz. alatt működő híres zsidó fényképész, Bienenfeld Zsigmond özvegyének ugyanis már cérnán lóghattak az idegei Lajcsika szüntelen ugrándozásától. Ha Fényes Gyula simogató jóindulattal nem suttogta volna gyöngéden a fülébe: „Laposra verem a madárfejedet, ha nem maradsz nyugton, te átkozott kölyök!”, akkor Bienenfeldné erős felindulásában képes lett volna húsklopfolóval elhallgattatni a masinája előtt hadonászó csodagyereket.

Szerencsére nem így történt. Különben most nem lenne lehetőségem ércnél maradandóbb rotációs papíron megörökíteni a boldog emlékű antik impresszárió, Fényes Gyula legnagyobb sikerét. Kár, hogy lekésték a 21. századot. A televízió kereskedelmi csatornái versengenének értük. Fényes Gyula szteppelne, Lajcsika slágereket csiripelne, a nézők pedig hajukat tépnék. Bár tépelődésre kettőjük nélkül is sűrűn adódik lehetőségünk

Nemes László: Nagy csodák történtek itt

Deutsch Gábor új kötete

Bizony, nagy csodák történtek itt, erről szól, helyesebben: erről is a halk szavú, tudós Deutsch Gábor válogatott írásait tartalmazó Nagy csodák történtek itt című kötete.

Csoda az is, ahogyan Hágár országában, miként a zsidó irodalomban – egyéb elnevezések mellett – már ezer év előtt is emlegették Magyarországot, a zsidók megtelepedtek és annyi vész és üldözés, de megértés, barátság, sőt holokauszt és megbocsájtás után, ha megfogyatkozva is, de élnek, hisznek és bizakodnak…

Történelmünk mennyi csoda, a nagy és mindennapi kis csodák sorozata, a reményt, a hitet ébren tartó legendák összessége. És micsoda történetek!

A Szabolcs megyei nagyhalászi Tóni nénié például, akit „Tóni néni tekintetes asszonynak” neveztek és tiszteltek a nagyközség lakói, akinek vendégszerető házában a családi legenda szerint egyszer még a király, Ferenc József is megszállt… Tóni néni elbeszélése szerint nemcsak Mose Isserles, a nagy Remo, a tizenhatodik századbeli Krakkó tudós rabbija tartozott a felmenői közé, hanem annak a kornak egyik tekintélyes, gazdag litvániai kereskedője is, az egyébként Padovában született Saul Wahl is, akit – így tartja a legenda – a lengyel rendek Báthory István halála után egy – egyetlen – éjszakára Lengyelország királyává választottak, nehogy üresen maradjon a trón Zsigmond svéd herceg másnapi királlyá választásáig. (Tóni nénit egyébként a korábbi csodák se mentették meg: nyolcvanéves korában hurcolták el Auschwitzba, ahonnan nem térhetett haza.)

És milyen igazi csoda-legenda a kállói cádik története! Lelkes híve volt a kabbalisták hajdani városa, a szentföldi Cfát egykori szent életű nagy rabbijainak, és azt kérte a Teremtőtől, hogy péntek délutánonként a cfáti legendás rituális fürdő, a mikve vizében merülhessen meg. És valóban, minden péntek délután eltűnt, leghűségesebb társa, a nagykállói gazdálkodó reb Sáje Áron Fisch-sel az égen át kíséretében Cfátba szekerezett, s meg is mártózott az ottani mikve vízében, hogy aztán így megtisztulva érkezhessen vissza még a sabbat beköszöntésére a kállói hívekhez. Utak, hegyek, folyók, tenger, mezők zsugorodtak, tolódtak össze a szent ember szekere alatt, hogy útját megtehesse…

Egy alkalommal megszokott útitársa megbetegedett, s a kállói cádik egy nagy erejű, kissé bumfordi fiatalemberrel, Lőw Mózsival indult pénteki útjára. Szokása szerint végigfutott Cfát utcáin, megfürdött a mikvében, ám amikor haza akartak indulni, a szekerük két lova nem mozdult. Ott töltötték hát a szombatot, és úgy adódott, hogy a kállói rabbinak kellett a cfáti hívek előtt felolvasni a Tórát, és az ő gyönyörű hangján énekelni a Muszaf imát is. Délután a cádik és kísérője – hazaindulása előtt – vendéglátójuk udvarán énekelték el a cfátiaknak a távoli Nagykállóban született gyönyörű dalt, a Szól a kakas már… kezdetűt, és a Sírnak-rínak a bárányok című haszid dallá nemesült zmireszt… Amelyek így jutottak el a Kárpátok tövéből Cfátba, és onnan a nagyvilágba.

De csupa csoda a köztünk élő vagy csak a nemrég élt emberek sorsa is, mindennapi küzdelmük. Életükért, családjukért, de legfőképpen törhetetlen hitükért. Suszter vagy üveges, művész, tudós vagy szerelő, gépkocsivezető, mészáros vagy fotográfus, valamennyiük életének vezérlő elve a hűség – a kitartó, minden akadályt legyűrő kitartás a tisztességhez, a családjukhoz, az elveikhez, a közösségükhöz, a zsidóságukhoz.

Külön is kiemelendő értéke a könyvnek – a kárpát-medencei zsidóság életének kaleidoszkópszerű sokszínűséggel, csillogással bemutatott történetein túl – a tudományos mélysége is. Az egymással olykor hevesen is ütköző irányzatok, szervezetek bemutatása, magyarázata, szefárdok, askenázok, ortodoxok, neológok, jiddisül, magyarul beszélők, héberül imádkozó, zsinagógában orgonát elutasítók vagy megengedők érveinek minden indulat nélküli ismertetése – röviden: az elmúlt másfél évszázad reményekkel és tragédiákkal teli történelmének tömör öszszefoglalása.

Kitűnő folytatása ez a kötet Deutsch Gábor korábbi két könyvének, a Gyökerek, szárak, virágok és Ajtónyitás című cikkgyűjteménynek, amelyekben talán még ennél is több szó esik a magyarországi zsidóságnak a magyar történelemben, háborúban és békében, forradalmakban – különös tekintettel az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban – valamint a minden szempontból gazdagodó, felvilágosult modern Magyarország és magyar kultúra kialakulásában vállalt szerepéről.

Hogyan foglalhatnám össze legméltóbban ezt a beszámolót erről a szép és hasznos kö-tetről, és egyáltalán: a fáradhatatlan Deutsch Gábornak komplex munkásságáról? Talán úgy, ha a költő, Gergely Ágens A 137. zsoltár című verse két szakaszának egy-egy befejező sorait idézem: „Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen / ha elfeledlek egyszer Jeruzsálem; // És fájó orcám rángjon majd a számhoz / ha elfeledlek egyszer, Arany János.”

Csodakönyv „Az ózsidó bűvészetről”

Újra megjelent Blau Lajos professzor monográfiája

„Magyar Zsidó Tudományok” címmel a Gabbiano Print nagyszabású és tiszteletre méltó vállalkozásba kezdett a Budapesti Országos Rabbiképző Intézettel karöltve. Reprint formában, gondos magyarázatokkal és igényes jegyzetekkel a mai érdeklődő olvasó számára hozzáférhetővé teszik a klasszikus idők Rabbi Szeminárium professzorainak fontos munkáit, hozzájárulva ezzel a mostanában tapasztalható zsidó szellemi reneszánszhoz.

A sorozat első kötetét Oláh János, az intézet tanára szerkesztette. A hasonmás kiadás igényes bevezetőjét is ő írta.

Ismerteti Blau Lajos életét, kiemelkedő tevékenységét, sokrétű munkásságát. Nagyszerű szellem, csodálatos személyiség, varázslatos tanár arcképe bontakozik ki előttünk.

„Az ózsidó bűvészet” című monográfia korszakos teljesítmény. Bízva abban, hogy a kiadást sokan – sietve – megveszik és tanulmányozzák, mi most csak utalunk arra, hogy a szerző számunkra felfoghatatlan széles szellemi tengerből merített. A zsidó irodalom egészét áttanulmányozta, tehát a Bibliát, a Misnát, a Midrást, a Talmudot, a responzum iratokat, de a később élt rabbik munkáját is, továbbá a görög, a latin, az arab és a perzsa szerzők műveit. (A német szakirodalom is csaknem teljeskörűen jelenik meg Blau könyvében.)

Az ősi zsidó – egyébként tiltott – csodákról, varázslatokról, földönkívüli erőket bevonó praktikákról, netán szemfényvesztő káprázatokról szól ez a mű, babonákról is, persze, meg természetfölötti (már-már bálványimádó) erők megidézéséről, transz-cendentális hitről és alig megmagyarázható gyógyító jelenségekről. Ebből is látható: Blau könyve nemcsak érdekes, hanem kultúrtörténeti értékei miatt különös fontosságú. Hiedelmekkel, ráolvasásokkal, amulettekkel, kvittlikkel, kámeákkal találkozunk a lapokon, ön- és közszuggesztióval, olykor még szellemidéző gyakorlattal is. Megtudjuk, mit jelent átkot mondani, szemmel verni, ráolvasást tartani és egyáltalán: megtudjuk, mitől reméltek különleges energiát az „ózsidók”, meg a középkori zsidók, s miben hittek azok az elődeink, akik úgy vélték, mindenféle praktikákkal ügyesebbek, sikeresebbek, egészségesebbek, netán boldogabbak lesznek.

Következő számunkban további kedvcsináló részletet is közlünk, egyben tisztelegve egy nagy magyar zsidó tudós, Blau Lajos professzor emléke előtt. És azok, akik már most kíváncsiak a műre, megrendelhetik azt a Gabbiano Printnél: 06-20-9256-148-as telefonszámon. Ez nem hirdetés, a Remény elhivatott kötelessége a zsidó művelődés terjesztése érdekében.

Stecz Mária - Nemes László: Menekülők

„A magam börtönében, ha parányi is, de én vagyok az omega s az alfa – ám én vagyok a tanú is… És ha én a történelem egy bizonyos részének, annak is csak valamely parányi cserepének vagyok a tanúja, meglehet, már egyik utolsó élő tanúja, azt jól-rosszul dadogva… el kell mondanom” – írja az idén 86 éves író legújabb regényéről.

Jóllehet nem önéletrajzi írásról van szó, az olvasó nem szabadul a gondolattól, hogy a több idősíkon futó történet Laczkó Péter nevű főhősének sorsában és az író életpályájában alapvető közös vonások vannak – maga Nemes László sem tagadja ezt.

A legújabb kori történelem folyamán lehetett néhány olyan év, amikor úgy olvashattuk volna ezt a könyvet, mint letűnt korszakok krónikáját az egyén sorsának igencsak tipikus tükrében. Ma nem tehetjük ezt azzal a kellemes, megkönnyebbült érzéssel, hogy az embert próbáló idők mögöttünk vannak. Ugyanis szomorú aktualitást ad a műnek napjaink mind brutálisabb valósága, az emberi kapcsolatok egyre sivárabbá válása, az általános értékvesztés, a kétségbeesett útkeresésben téveszmék térnyerése, a nemzetközi terrorizmus.

S bár a mai ember számára, az antibiotikumokhoz hasonlóan, egyre nagyobb dózisokban kell adagolni a kitalált és a valóságos izgalmakat ahhoz, hogy elérjék az inger küszöbét, Nemes László mindenféle rafinéria nélkül tud feszültséget kelteni – egyszerűen főhőse által. Ez a sors természetesen döntően adott, nem önként választott, ám az átlagosnál nagyobb része van benne a tudatos választásnak. Nevezetesen annak, hogy Laczkó Péter nem akar a zsidótörvények passzív áldozataként élni, hanem emigrál, s 1940-ben, húszévesen csatlakozik a brit hadsereghez. (Kinek ne jutna eszébe erről Kardos G. György…?)

Katonaként útja ugyancsak a Közel-Keletre – Szíriába, Egyiptomba – vezet, majd Olaszországba. Rómában, a nyílt városban éri Budapest ostromának híre őt és katonatársát, aki egyúttal iskoláskori barátja.

A haza, a szülők iránti aggodalomba még újabb kavargó érzés vegyül: mindössze egyetlen hetes római szabadság alatt régi pesti szerelme, Jutka után kutat. A megbizonyosodás egyetlen valószínű pontjának az látszik, hogy a lányt számos ártatlan társához hasonlóan kivégezték a németek – egy római partizánakció megtorlásaként.

Laczkó Péternek a háború után azután mindent elölről kell kezdenie. Az újrakezdés helyszínéül a pótolhatatlan veszteségek ellenére Magyarországot választja. Igyekszik megtalálni az értelmes élet kereteit, a boldogságot és a bizalmat. Új szerelem, majd

házasság és a szülők, a saját család elvesz-

tésével megpróbál beilleszkedni egy másik családba – a feleségébe –, egy másfajta környezetbe.

A szép új világgal kapcsolatos illúziókat azután hamar szertefoszlatja a Rákosi-korszak…

A (dokumentum)regényen végigvonul néhány kérdés, amelyet Laczkó/Nemes – sokunkhoz hasonlóan – újból és újból vívódva intéz magához: nem tudom, miért tettem/nem tudom, helyesen tettem-e. Akárcsak az „igazság”, a félelmek/gyávaság, a bátorság, a barátság, a szerelem mibenlétével kapcsolatos kérdések.

(Háttér Kiadó, 2005)

Stecz Mária - K. Tepperwein: A párkapcsolat művészete

Sok ember azt hiszi, hogy a szerelemben csak annak lehet része, akinek szerencséje van. Mások úgy vélik: ha eljön a megfelelő partner, úgyis fellobban ez az érzés magától. A szeretetnek csak az a része foglalkoztatja őket, amelyet ők kapnak, az, hogy maguk mennyire képesek szeretetet adni, kevéssé érdekli őket. Eszükbe sem jut, hogy „kettőn áll a vásár”, hogy netán tenniük is kellene valamit annak érdekében, hogy az emberi lét egyik legnagyobb adományában részesülhessenek. Miként az sem, hogy az ideális társra csak akkor találhatnak rá, ha maguk is ideális partnerré válnak.

Mindazonáltal, ha megvalósulna az „egygyé válás”, „összeolvadás” örökké szajkózott utópiája, akkor megszűnne az egyéniség, a számtalan csodát rejtő individuum, megszűnne az „én”, s csak a „mi” létezne tovább. Ebben az esetben pedig ilyen furcsán kellene fogalmaznunk: szeretem magunkat.

A következő kis történet – mintha egy régi jó zsidó vicc volna – akár a könyv mottója is lehetne.

Egy híres és gazdag agglegénytől idős korában azt kérdezte egy riporter, hogy találkozott-e valaha „az igazival”. A válasz ez volt: „Igen, megtaláltam őt. Harmincéves voltam, amikor találkoztunk, de sajnos ő is az igazit kereste…”

Vajon hány millióval kevesebb egyedülálló ember élne a földön, ha időben elgondolkodna ezen a mondaton? Talán még a magány ennél rosszabb változata, az igen gyakori társas, azaz házasságbeli magány is oldódhatna.

S belegondoltak-e már abba, hogy amikor azt mondják: szeretlek, tulajdonképpen arra gondolnak: szükségem van rád, ezért ne hagyj el?

Lehet, hogy az olvasó úgy érzi, mindez közhely, de talán nem ártana újraértelmezni a közhely fogalmát. Mindjárt más a helyzet, ha helyette a népi bölcsesség kategóriáját használjuk: ez már igen, sok évszázados megfigyelésekről van szó, amelyeket megszívlel az okos ember, aki nem a saját kárán akar tanulni.

Mindenesetre az, hogy Kurt Tepperwein német természetgyógyász-pszichológus munkái évek óta keresettek a magyar könyvpiacon is, e felismerés térnyerésére utal – minden érintett nemzedék körében.

(Holistic Kiadó, 2005)

A Weiszlovits-család

A Weiszlovits-család

Sebhelyes élet

Szüleim egykorúak voltak. Apám dr. Weiszlovits Aladár a 19. század végén született, alig három héttel anyám, Braun Erzsébet után. A holokausztban vesztek oda mindketten, és ilyen távolából is alig van nap, hogy ne emlékeznék rájuk. Ha igaz Jean-Paul Sartre mondása, hogy az ember csak akkor hal meg, amikor eltűnik az utolsó élő emlékezetéből, akkor szüleim máig élnek.
Fiaim, úgy látszik, még nem jutottak el
a kérdésfeltevések korába az én életemről – és könnyen lehet, hogy amikor odaérnek, nekik sem lesz kit megkérdezniük. Ez egyike azoknak a fő okoknak, amelyek arra indítanak, hogy életemről írjak. Hiszen az én nemzedékem olyan sok élményt és tragédiát élt át, olyan sok reményt fűztünk a jövőhöz, olyan sok csalódás ért bennünket, hogy talán érdemesek vagyunk rá, hogy az utánunk következők megpróbáljanak megérteni bennünket.
Apám az első világháború idején ismerkedett meg anyámmal, amikor az osztrák-magyar hadseregben szolgált, és Budapesten ideiglenesen nagyapám lakásában szállásolták el. Azt mesélték nekem, hogy meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt. Nem tudtam kideríteni, hogyan alakult az életük a háborút követő viharos időszakban, például a Tanácsköztársaság idején, habár tudom, hogy akkor mindketten Budapesten voltak. Azután édesapám Bécsbe ment az orvostudományi egyetemre, és anyám szülei úgy döntöttek, hogy lányuk nem várhat öt-hat évig vőlegényére, aki időközben lányok tucatjaival fog találkozni, és talán soha nem tér vissza, míg ő, Erzsi – jövendő anyám – időközben vénlánnyá válik (26 éves korában…). Nem is szólva arról, hogy anyám volt a legidősebb a család három lánya közül, és az akkori szokások és hagyományok szerint, amíg a legidősebb nővér férjhez nem megy, a fiatalabbaknak várniuk kell sorukra. Ezért nagyapám és nagyanyám találtak a lányuknak egy jóravaló salgótarjáni férjet – egy jóságos és nemes lelkű férfit (akivel élettörténetem során még találkozunk). Egy évvel esküvőjük után született fiúk, Gyuri, és boldogan, ha nem is túl nagy bőségben éltek, amíg elérkezett anyám húgának, Ilonkának az esküvője.
Apám időközben befejezte tanulmányait, és mint a család régi barátját, őt is meghívták az esküvőre. Ott találkozott anyámmal, a régi szerelem azonnal újra lángra lobbant, és amikor anyám visszatért férjéhez, közölte vele: „Emil, elválunk”. Emil igai úriember volt, barátságban váltak el, és életük végéig megőrizték jó viszonyukat, egymás iránti tiszteletüket. Gyermeküket, Gyurit közös meg-állapodással Angliába küldték tanulni, és ezzel közvetve megmentették a holokauszt borzalmaitól.
A 30-as években Gyuri a nyári szabadságát részben apjánál, részben nálunk töltötte. Teniszezett, angol diáksapkája volt, a lányok csodálták. Én is csodáltam. 1938-ban, a háború előestéjén, gyerekes írással, de koraéretten írtam neki: Örülök, hogy Angliában vagy, még ha nincs is pénzed, ott jobb. Később én is ott szeretnék élni.” 1940-ben üdvözlő táviratot küldött a születésnapomra. Már kitört a háború, a postai összeköttetés megszakadt, a táviratot apám adta fel
a helyi postán, én pedig túl fiatal és naiv voltam, semmint hogy megvizsgáljam, honnan küldték. Szüleim jól tudták, hogy egy távirat Gyuritól mindennél nagyobb örömet fog nekem okozni.
Nem tudom, mit szóltak a rokonok, barátok, a szomszédok anyám döntéséhez, amely a húszas évek magyar kisvárosában bizonyára megdöbbenést keltett. Azt azonban tudom, hogy anyám modern, önálló és erős akaratú asszony maradt, aki nem habozott rendhagyó lenni, ha ezt jónak vagy helyesnek találta. Szüleim ugyanis egy kisvárosban, Presovban (Eperjesen) laktak, amely
a háború után Csehszlovákiához került. Egyik rokonunk – mesésen szép lány volt – sok évvel később elmondta nekem: elhatározta, hogy részt vesz egy szépségversenyen. Az ilyen rendezvények még elég ritkák voltak akkoriban, főleg kisvárosban, és egy rendes zsidó családból származó lány részvétele egyszerűen elképzelhetetlennek és botrányosnak számított. Valóban, az egész közösség magharagudott, és kígyót-békát kiabált rá, csak anyám állt mellé, és még a cipőjét is kölcsön adta neki a versenyre. (Ki gondolt akkoriban arra, hogy a versenyre külön ruhát vegyen magának, és hogy a cipő „passzoljon” a ruhához?) Abban az időben anyám – úgy látszik – már nem tartotta
magát elég fiatalnak ahhoz, hogy ő maga vegyen részt egy szépségversenyen, de még 35 éves korában is elég hiú volt, hogy egy mell-kisebbítő (akkor az volt a divat) plasztikai műtétet végeztessen el magán. Budapesten operálták, valami bonyodalom támadt, és apámnak telefonáltak, hogy utazzon sürgősen Pestre, „ha még egyszer életben akarja látni Erzsit”. Ám a kaland jól végződött, és anyámnak megadatott, hogy még néhány évig élvezze szépségét, és büszkélkedjen vele.

A szent tisztaság

1938 végén vagy ’39 elején anyám Ang-
liába utazott. Az égen már a háború felhői tornyosultak, és ő meg akarta menteni a fiát. Csak magyarul tudott, nem voltak összeköttetései vagy protekciója Angliában, mégis eljutott Mrs. Wilkinsonhoz – abban az időben a brit kormány egyetlen női tagjához –, és megkérte: segítsen bátyámnak, akinek talán megszakadnak kötelékei családjával. Nem tudom, hogyan beszélt az angol miniszterasszonnyal, talán a bátyám
fordította a szavait. Anyámnak volt egy messzebb menő terve is: el akart utazni Angliába, hajadonnak vagy elváltnak adva ki magát (megtudta ugyanis, hogy férjezett asszonyoknak nem adnak munkavállalási engedélyt), hogy mint háztartási alkalmazott dolgozzon, és fizetéséből eltartsa Gyurit. A háború kitörése azonban (de talán más ok is) megakadályozta e terv valóra váltását. Ha sikerül, anyám megmenekült volna.
Apám a bőr- és nemi betegségek szakorvosa volt. Talán foglalkozása okozta, mindenesetre tisztaságmániában szenvedett. Étkezés előtt kétszer-háromszor is kezet mosott. A takarítónőket megőrjítette, amikor portörlővel nekiesett a bútoroknak, amelyekről alig fél órával korábban törölték le
a port. Amikor magam elé próbálom képzelni, hogy szüleimet egy tehervagonban deportálták, máig is az az érzésem, hogy apám a szennytől szenvedett leginkább. A rendelőben, amely a házunkban kapott helyet, apámnak óriási szakkönyvtára volt. (Naivitásában a könyvek mögé rejtette a családi ékszereket, amikor kénytelenek voltunk kiköltözni.) Emlékszem, hogy órák hosszat ült a rendelőben, és a szakirodalmat bújta. Sokrétű levelezést folytatott kollégáival orvosi ügyekben, és nemcsak azokban. Egyszer Szegedre írt Szent-Györgyi Albert professzornak arról, hogyan kell helyesen ejteni: isiász vagy ishiász? Eperjesi orvosi körökben nagy szenzációt keltett, amikor a Nobel-
díjas professzor hosszú levélben válaszolt „tisztelt kollégájának”. A várószobában ritkán tartózkodott egyszerre sok beteg, és nem egyszer megtörtént, hogy apám elment a helyi előkelőségek házunk közelében lévő klubjába, a „kaszinóba”, és én telefonáltam neki: „egy beteg vár rád”. A kaszinóban kártyáztak, a világ dolgairól beszélgettek, természetesen pletykáltak, és kicsinyes veszekedésekkel múlatták az időt. Egy gyógyszerész egyszer párbajra hívta ki barátját, aki azt mondta neki: „Álljon egy kicsit arrébb, mert a füle árnyékot vet a biliárdasztalra!”. Még születésem előtt egyszer apám égő fülekkel tért haza: harminc koronát vesztett a kártyán. Azt hiszem, elég sok pénz lehetett ez akkoriban, mer még évekkel később is
szóbeszéd tárgya volt az eset a családban.
A normális élet végének kezdetét jelentette apám számára, amikor a többi zsidóéval együtt megszüntették tagságát a kaszinóban. Éppúgy, mint ahogyan tíz éves koromban engem sem az érintett meg leginkább, hogy sárga csillagot kellett viselnem, hanem az, amikor megtiltották, hogy könyveket kölcsönözzek a városi könyvtárból. Soha nem felejtem el a cseh (nem szlovák!) könyvtáros megszégyenült tekintetét, amikor ezt közölte velem.
Apám rendelőjébe betértek vendégek,
a 30-as évektől kezdve igen gyakran zsidó menekültek is Németországból. Egyikük felajánlotta, hogy valami maga fejlesztette anyaggal leszedi a falakra ragadt port, és
a falióra fölött egy tenyérnyi helyen be is mutatta a dolgot. Nekem csak a szürkés falon a kis fehér folt maradt az emlékezetemben, de apám több órán át beszélgetett a menekülttel, aki bizonyára sokat mesélt neki
a Hitler országában történt borzalmakról. Apám azonban, úgy látszik, nem vonta le ebből a szükséges következtetéseket. Nem kívánt sem Palesztinába menni, sem az öccséhez Amerikába.
Mindennapi polgári család voltunk. Baráti körünkhöz orvosok, ügyvédek, mérnökök – egy jól ismert költő is – tartoztak. Mi, gyerekek a szüleink barátainak gyerekeivel barátkoztunk, és így jött létre egy többé vagy
kevésbé zárt kör. A 90-es évek elején meglátogattam szüleim egyik barátnőjét, akinek
a fia, Palkó a legjobb barátom volt. A deportálásban Ravensbrückben halt meg. E találkozásunkkor Zsuzsa néni Svájcban élt. Azt mondtam neki: „Olyan kevesen maradtatok, és az én nemzedékem nem emlékszik semmire. Mesélj nekem a 30-as évek társadalmi életéről!” De ő csak azt mondta el, hogyan tréfálták meg egy ízben a szüleim. Meg akarták látogatni, de senkit sem találtak otthon. Erre bemásztak az ablakon (amely nyitva maradt – akkoriban, úgy látszik, kevésbé féltek az emberek a betörőktől), felforgatták a bútorokat, majd a „korzóra” siettek, ahol hahotázva elmesélték, milyen felfordulást hagytak maguk mögött… Zsuzsa néni megígérte, hogy papírra veti emlékeit a 30-as évekről, „de előbb meg kell írnom, ami a vészkorszakban történt velünk”. Valóban, egy megható könyvben leírta, hogyan fogták el a szlovák fasiszták, és mit élt át a koncentrációs táborban. Csak
a halál, amely 90 éves korában érte utol, gátolta meg abban, hogy a boldogabb múltba is visszatekintsen.
Anyám híres volt kitűnő főztjéről és süteményeiről, amelyeket minden vendégünk az egekig dicsért. Büszkélkedett is konyhaművészetével, és nem akart osztozni benn másokkal. Családi ebédek idején szokta volt mesélni, hogy odaadta barátnőjének a kért receptet, de valamicskét kihagyott belőle, nehogy ugyanúgy tudja elkészíteni, mint ő… Nem vezettünk kóser háztartást, de eperjesi nagyanyám halála után, amikor nagypapa hozzánk költözött, az ő kedvéért anyám kóser ételeket főzött. Sonkát akkor is ettünk, de zsírpapírba tettük, nehogy „tréfli” legyen tőle az evőeszköz vagy az asztal. Nagyapa biztosan tudatában volt ennek a kis csalásnak, de sokkal bölcsebb volt annál, semmint hogy szóvá tegye. Szüleimnek ez az eljárása egész életemre szóló tanulsággal szolgált a tolerancia dolgában.
Nagyapámért rajongtam. Igazi zsidó parasztember volt. Hetven éves korában, favágás közben elvágta egyik ujját, állandóan a csonkot bámultam. 75 évesen Jom Kippur napján egész nap állva imádkozott, és természetesen böjtölt. Nagyon szerette a menyét, habár nehezen tudott vele szót érteni, mivel ő csak jiddisül, németül, meg szlovákul beszélt (azt is turóci tájszólásban), anyám meg kizárólag magyarul értett. „Il le” – mondta neki, amikor azt akarta, hogy leüljön. Nagyapa páratlanul türelmes és jóindulatú ember volt. Csendesen és alázatosan
viselte a közös élet terhét mániás depresszióban szenvedő feleségével, aki fél évig tétlenül maga elé meredve ült, aztán a mási fél évben az egész környezetét megbolondította hektikus aktivitásával.
Életem idillikus korszaka csak nyolc évig tartott. 1938-ban Csehszlovákia majdnem háborúba keveredett a náci Németországgal. Emlékszem, hogy kikísértük az állomásra apámat, akit mint orvostisztet a cseh-német határvidékre vezényeltek. A háború mégsem tört ki, néhány hónappal később Hitler elfoglalta a Szudéta-vidéket, utána egész Csehországot; Szlovákia kikiáltotta
a Hitler által ajándékozott önállóságát, és röviddel utána, már 1939-ben meghozta
az első zsidóellenes törvényeket. Mint vezetői később eldicsekedtek vele, ezek még
a nácik nürnbergi törvényeinél is szigorúbbak voltak.
Emberi és nemzeti önazonosságom tehát már gyerekkoromban sérelmet szenvedett. De legelőször nem a zsidó azonosságomat (amelyet természetesnek tartottam), hanem szlovák és csehszlovák azonosságomat – amelyet éppúgy természetesnek vettem – érte csorba. Szüleim szlovák nyelvű zsidó iskolába írattak. Otthon magyarul beszéltünk (anyám, mint említettem, másként nem tudott), és német nevelőnőm volt (hiszen azt elképzelni sem lehet, hogy egy jó családból származó zsidó gyerek ne tudjon egy „világnyelvet” is). Ezért miután három-négy éves koromban hallottam a szüleimet arról beszélni, hogy egy ismerősünknek meghalt az édesapja, és az illető eljött hozzánk látogatóba, spontán módon eléje álltam, és ezzel
a kevert német-magyar mondókával fogadtam: „Oh, der arme Béla bácsi, er hat schon kein Apuka mehr”.
De szinte természetszerűen csehszlovák hazafias érzelmeim voltak, szertettem Masarykot és Benest is. Eperjes a szülővárosom volt, utcái az én utcáim, korzója az én korzóm, a helyi Slávia persze az én csapatom, amelynek minden mérkőzésére kimentem. Volt saját kölyökcsapatunk is, „Zsidó Csillag Atlétikai Klubnak” neveztük.
Néha összeverekedtünk a „gój” gyerekekkel („skúcem”-nek, csibészeknek neveztük őket), akik olykor kövekkel dobáltak meg bennünket, és megpróbálták ellopni a labdánkat, de ilyen összetűzések nem csak zsidók és a nem-zsidók között voltak a városban, mert mind a zsidók, mind a nem-zsidók egymás között is verekedtek. Csehszlovák hazafiságom első próbája öt és fél éves koromban következett be, amikor szüleim egy siófoki panzióba küldtek nyaralni. A ven-dégek között sok volt a zsidó gyerek, ezért
a panzió tulajdonosai ügyeltek rá, hogy senki ne zsidózzon, legalább is nyilvánosan. Ezzel szemben én voltam az egyetlen, aki Csehszlovákiából érkezett, és sokan kezdtek ki velem úgy, hogy „tótocskának” neveztek. Vérig sértődtem, és írtam szüleimnek (tudtam már nyomtatott betűkkel írni), hogy haza akarok menni. Otthon kitört a pánik. Halálra ijedt anyám telefonált nekem, ami akkoriban egyáltalán nem volt egyszerű teljesítmény: a helyi központon át Prágába, onnan Budapestre, onnan a siófoki központba, azután a panzióba. Amíg létrejött a kapcsolás, szinte el is felejtettem az egész ügyet. Másodszor is Magyarországon ért bántódás:
Budapestre látogattunk nagyszüleimhez, és ott elvittek a magyar-csehszlovák focimeccsre. 8:3-as magyar győzelemmel végződött,
a nagy Plánička – talán egész pályafutása alatt egyetlenegyszer – nyolc gólt kapott, ebből a nem kevésbé nagy Sárosi Gyurka hétszer talált a kapuba. Hazafelé mindenki ujjongott, én keservesen sírtam.

Játék a történelemmel

Ilyen bevezető után könnyű elképzelni, mit éreztem néhány év múltán, amikor nem csak szlovákságomtól, hanem az életemtől is meg akartak fosztani.
A légkör már a deportálások kezdete előtt is rendkívül sűrű volt. A gyerekekre is rányomta bélyegét. Egyszer Palkó barátommal és kisöccsével, Ivánnal játszottunk (Iván ma Svájcban vezető orvos-kutató). Mi 11 évesek, Iván négy éves volt. Mi voltunk, természetesen, a fasiszta Hlinka-gárdisták, Iván volt a zsidó, akitől a gárdisták mindenét elkobozták. A négyéves kisfiú egyszerre csak megszólalt: „Egy árja barátra van szükségem sürgősen, hogy elrejtsem nála az értéktárgyaimat”. A szülei, akik hallották szavait, megrémültek: ha a gyerek a hatalom képviselőinek jelenlétében beszélt volna „árja ismerősökről, akik zsidók értéktárgyait rejtegetik”, szerencsétlenséget zúdíthatott volna az egész családra. Iván később sem vesztett bájos, de még sokkal veszélyesebb naivitásából. Szülei Magyarországra akarták küldeni, ahol akkor a zsidók nagyobb biztonságban éltek. Hamis papírokat szereztek neki, és a szomszédék lányának. De az okmányok egy kislány és egy nagyobb fiú nevére szóltak, míg a valóságban a szomszéd lány Ivánnál néhány évvel idősebb volt. Ezért Ivánt lányruhába öltöztették, a lányt pedig fiúnak álcázták. A vonaton baj nélkül túljutottak a szlovák útlevélvizsgálaton,
a magyar oldalon két csendőr lépett a fülkébe, egy idősebb és egy fiatal. Az idősebb csendőrnek megtetszett a kislány, és megkérdezte: „Hogy hívnak, kislányom?” Mire Iván, jó hangosan: „A határig Kovács Klári vagyok, de azután megint Lefkovics Iván”. A kísérő és a lány majdnem leestek a székről ijedtükben – lelki szemeikkel már a börtönben látták magukat. Szerencsére, humánus csendőrre akadtak (ami elég ritka jelenség volt). Előre küldte fiatal társát, majd így szólt Ivánhoz: „Amit most mondtál, soha senkinek ne ismételd meg. Én pedig semmit sem hallottam” – és kilépett a fülkéből.
Nagyon fiatalon részesültem az első politikai leckékben is. Mielőtt elkobozták volna
a zsidók rádiókészülékeiket, szüleim titokban a londoni rádió adásait hallgatták, és én is megtanultam nagy nehezen megtalálni
a keresett adót. Gyakran meghallgattam
a BBC kora reggeli híreit, amikor szüleim még ágyban voltak, a hálószobájukba mentem, és elmondtam, mi a helyzet a keleti és
a nyugati fronton. Ennek ellenére nem tudok semmit szüleim politikai nézeteiről – azon a természetes tényen kívül, hogy náciellenesek voltak. Ma is nemegyszer elgondolkozom azon, mit szólnának szüleim politikai nézeteimhez és politikai tevékenységemhez, de nem tudom a választ.
Azután már nem volt kit megkérdezni. 1942 márciusában apámat Poprádra vitték, ahonnan az első deportáltvonatokat indították Auschwitzba. Minden transzportban ezer fiatal lány volt, és mindegyiket egy
orvos kísérte, hogy ügyeljenek a lányok egészségére a halálba vezető úton… De Poprádon eleinte orvos-többlet volt, ezért néhányukat ideiglenesen hazaengedték. Apám is közöttük volt. Amit Poprádon hallott és látott, az elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, hogy ami mindannyiunkra vár „az nem való gyereknek”, vagyis nekem. Máig is talány előttem, miért gondolta, hogy neki és édesanyámnak való „az”, ami nekem nem. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy a németeknek munkaerőre van szükségük, ezért biztosítaniuk kell a minimális életkörülményeket, őt biztosan mint orvost fogják foglalkoztatni, és különben is, „lelkileg nem
vagyok képes illegalitásban élni”. Sancta simplicitas!

Vonatok

Két héten belül apám megszervezte menekülésemet Magyarországra. E rövid idő alatt sikerült lepénzelnie egy szlovák vasutast, aki megállapodott egy magyar vasutassal, hogyan fognak átszöktetni engem és Magdát, barátaink 18 éves lányát. Anyám ez idő alatt levelet váltott volt férjével, aki rögtön kifejezte hajlandóságát, hogy nála legyek, amíg magyar iratokat szerez nekem. Igazi születési bizonyítványt kaptam, mert anyám nem Eperjesen szült meg (ahol akkor még nem volt szülőotthon), hanem a 36 km távolságban fekvő Kassán, amelyet 1938ban visszacsatoltak Magyarországhoz. Budapesten azonban a születési bizonyítvány nem lett volna elegendő ahhoz, hogy magyar személyazonossági igazolványt is kapjak, nagyapámnak pedig nem volt ehhez megfelelő összeköttetése. Vidéken, Salgótarjánban más volt a helyzet, ott mindenki ismert mindenkit. Emil bácsinak (anyám első férjének) megfelelő társadalmi rangja és széleskörű kapcsolatai voltak, mindent el tudott intézni. Mint egész életében mindig, Emil bácsi nemes lelkűen és habozás nélkül magára vállalta a feladatot és a kockázatot. Három hónapig voltam nála, soha nem fogom elfelejteni a meleg légkört, amely ott fogadott.
De az Emil bácsival való találkozást megelőzte a búcsúzás szüleimtől, amely – mint kiderült – örök búcsú volt. Ötven évvel később, amikor Szlovákiában megemlékeztek a deportálások kezdetéről, így írtam a búcsúmról: „Azt hihetné az ember, hogy 50 év elég hosszú idő ahhoz, hogy az emlékezet elhomályosodjon, és a fájdalom elcsituljon. De belőlem újra és újra előtör az izzó fájdalom, valahányszor eszembe jutnak az utolsó percek, mielőtt elváltam volna Tőled, Apám – és én majdnem minden nap felidézem ezeket a perceket. Tudom, hogy kissé butának tűnik, de az utolsó világos emlékem Rólad a tükörfényesre pucolt sárgás-barna cipőd, amikor az eperjesi állomás felé mentünk, ahonnan röviddel azután elindultam nagyapámhoz Budapestre, és ahonnan Te és Édesanyám négy héttel később elindultatok azon az úton, amelyről nem volt visszatérés. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, talán az őszülő hajadra tekintettem volna, vagy a szemedre, talán egy rejtett könnyet láttam volna meg benne. De csak egy kisgyerek voltam, sok mindent nem értettem, sok mindent nem láttam előre. Különben is, egy gyerek, sőt egy felnőtt ember is, nem mindig viselkedik teljesen tudatosan. Nem tehettek róla – én főleg a tükör-
fényes cipődet tudom felidézni emlékeze-temben…”
A szökés-tervet teljes siker koronázta.
A szlovák vonatról titokban átvezettek bennünket a magyar vonatra, amely rövidesen Kassára érkezett, hol már várt Ilonka néni – anyám húga – és férje, Oszkár bácsi. Másnap megérkeztem nagyszüleimhez
Budapestre, onnan pedig Salgótarjánba, Emil bácsihoz. Anélkül, hogy tudatában lettem volna, a gyerekkorom véget ért. Néhány hónappal múltam 12 éves.

Benedek Pál: Zsolt Béla kardként bánt a tollal

Benedek Pál (Izrael, 1996)

Zsolt Béla kardként bánt a tollal

Steiner Béla volt az eredeti neve. A kiváló stílusérzékkel, megfigyelő és elemző képességgel rendelkező fiatalember 18 éves korában választotta a Zsolt nevet, és költőként kezdte az irodalmi pályáját. Még nagyon fiatal volt, amikor megismerkedett Ady Endrével, a titkárául akart szegődni, de ez az első világháború zűrzavara miatt nem sikerült. Újságíró, majd író lett belőle.
Sikeres nagyváradi évei után Budapestre került, ahol publicistaként alapozta meg irodalmi jóhírét.
Vezércikkíróként érdekes módon alakult pályája. Egyrészt a zsidó kispolgárság védelmezője volt, másrészt a magyar néppel azonosulván elhárított minden olyan kísérletet, amely a magyar zsidóság létét kisebbségi létként határozta volna meg.
Az Újság című lap hasábjain jelentek meg a vezércikkei, amelyek iránt olyan érdeklődés volt a zsidó értelmiségi és kispolgári körökben, hogy Ágay Béla ezer pengőt fizetett Zsolt Bélának egy-egy vezércikkéért. Abban a korszakban, amikor azt énekelték Magyarországon, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel…”
Amikor vezércikket írt, kardként bánt
a tollával, és azt hirdette, hogy a magyarság kultúrája és a zsidóságé közös nevezőre hozható, politikai szempontból pedig megen-gedhetetlen a faji megkülönböztetés, a diszk-
rimináció, és Magyarország csak abban
a mértékben közeledhet Európához, amilyen
mértékben megteremti az egyenlőséget és gyökerestől kiirtja az antiszemitizmust, a faji megkülönböztetést.
Újságírói munkája során irodalommal és irodalmi publicisztikával is foglalkozott. Az utóbbi műfajnak is kimagasló tehetségű képviselője volt, elsősorban A toll című folyóiratban jelentek meg ezek az írásai.
Zsolt Béla regényeit a két világháború között nem különösebben kedvelte a magyar zsidóság.
Az író nem vette figyelembe, hogy a magyar zsidóság erkölcsi hibái főleg a megkülönböztetés körülményeiben gyökereznek, és némi megbocsátásra is szükség lett volna, különös figyelemmel arra a jövőre, amely
a magyar zsidóságra várt.
Zsolt Béla nem rendelkezett elég erővel, hogy ezt felmérje, de Bergen Belsenben, ahová végül deportálták, bizonyára átértékelte korábbi véleményét a magyar zsidóságról.
A nem-zsidók kicsit idegennek érezték Zsolt Béla elbeszélő művészetét, a zsidók azért tartottak tőle szellemi távolságot, mert annak idején sokallták a túlzó magyarkodását.
A deportálásból visszatérése után – már súlyos betegen, Davost is megjárva – magyar parlamenti képviselő lett. A polgári
radikális mozgalom vezetői őt tisztelték meg a pártelnöki tisztséggel, s így lett belőle magyar törvényhozó.
Publicisztikai tevékenységét a Haladás főszerkesztőjeként folytatta, és bajvívó maradt, mert hamar felismerte, hogy a magyar zsidóság több vonatkozásban védelemre szorul az új hatalom körülményei között.
Az új-antiszemitákkal szemben vette fel
a harcot, s magas színvonalú, rendkívül meggyőző vezércikkel hétről-hétre hívta fel a figyelmet az antiszemita jelenségekre.
Csak egy példát említünk. Veres Péter,
a neves népi író lett az Országos Földrendezési Tanács elnöke, s e minőségében igyekezett elvitatni a deportálásból visszatért zsidók jogát a földtulajdonhoz, azt állítván, hogy csak tulajdonosai, de nem megművelői a földnek.
Zsolt Béla számos cikket írt Veres Péter ellen, ezek közül a legemlékezetesebb a Veres Péter a lovát ugratja című vezércikke.
Kilenc koffer című regénye a nagyváradi gettóról és a deportálásról szól. Először folytatásokban jelent meg a Haladás hasábjain, majd évekkel ezelőtt könyvalakban is kiadták.
Régebbi könyveinek új kiadásai csak gyéren jelentek meg – pár évvel ezelőtt kiadták a Kínos ügy című lélektani regényét, és színdarabjai közül az Oktogon és az Erzsébetváros is színre került.
Kiadták újra a Duna-parti nő című regényét is, amely 1936-ban jelent meg, és a házasság problematikáját boncolgatja.
Zsolt Béla lektűrt írt, de a legmagasabb színvonalon. Ezt bizonyítja, hogy ma jóval többen olvassák, mint a két világháború közötti korszak utolsó szakaszában.
Rövidre szabott élete volt, s hogy harminc könyvet írt, az csak példátlan szorgalmát mutatja.
Élete legutolsó szakaszában nagy lelki
élménye volt a zsidó állam megalakulása, amelyről több vezércikket írt.
Egyszer egy újságíró feltette Zsolt Bélának a kérdést, nem készül-e alijjázni.
Az író perceken át gondolkodott, majd
a következőt válaszolta:
– A probléma erősen foglalkoztat. Sajnos, nem látom realizálhatónak, hogy Izraelt válasszam hazámul, mint magyar parlamenti képviselő.
A deportálásban szerzett tüdőbaj idő előtt megölte Zsolt Bélát.
54 éves volt.

Dávid András: Ó, azok a gyanús szabadkőművesek...

Dávid András

a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves
Nagypáholy nagymestere

Ó, azok a gyanús szabadkőművesek...

Mert egyáltalán már a nevük is gyanút kelt. Miért kőművesek és hogyhogy szabadok?? Valami titkos társaság. Azt hiszik, mióta beléptem, többet tudok róluk?
Csak még nagyobb a homály.
Először saját személyemmel kell tisztába jönnöm. Mert ha belegondolunk, önmagunkkal mindig problémáink vannak. Kicsit megkapargatja az ember a maga kis
létét, tessék, az kész katasztrófa. És ha mindezzel szemben, netán a dolgok rendben lennének, sőt ne adj isten, még boldog is az ember, hát ott biztosan hatalmas feloldatlan, robbanáskész problémahalmaz rejtőzik a felszín alatt.
Nos, de hogyan is süllyedtem odáig, hogy megkérdőjelezzem magamat? Életem békés és békétlen hétköznapjait, mint milliónyi velem fuldokló társam, néha fejünket a habok felé emelve nagy levegőt véve, aztán ismét és ismét lebukunk a szürke mélybe,
ahová húz minket lefelé gyerek–feleség–csa-lád–munkahely, és persze, mi is húzzuk őket, összegabalyodva, itt minden a túlélésről szól. A megélhetésről, a pénzről, a jóakaratról, ami, persze, hiánycikk, még pult alól se; semmi.
És akkor derült égből a villám, egy rövid veszekedés kiegészítéseként, lelép az ember felesége. Kész, slussz, oda a házasság, oda a család. Az első pillanatokat úgy éltem meg, mint a világégést, a totális leépülést, amikor mindent, amit eddig felépítettem, egy elegáns rúgással romba döntenének.
Csak később, napokkal, hetekkel később ébredtem rá, hogy valójában a szabadság szele csiklandozza orromat, késztet tüsszentésre. Éppen azé a szabadságé, amelyről apránként oly régen lemondtam már. Észre sem vettem, hogy feláldoztam magam a család oltárán, még ha a család sosem kért tőlem ilyet.
A lényeg az, hogy most itt állok, szabadon, és nem tudom, mihez kezdjek a szabadsággal.
Mindent lenulláztam, most minden nyitott, bármit megtehetek, csakhogy nincs mit.
Egyszerre észrevettem, hogy a néhány barát, aki volt, mind családfüggő, ahogyan én voltam még nem is olyan rég, a néhány hozzám hasonló, hirtelen magára maradt sorstárs pedig, besavanyodva csak a saját sebeit nyalogatja, egyszóval, itt állok és nem tudom mihez kezdjek a ménkű nagy szabadságommal. A fiatalok túl fiatalok az öregek pedig elviselhetetlenül öregek. Mind a maga bajával foglalatoskodik, és megosztani mindezt csak a hasonszőrűekkel képes. Én pedig itt állok egyedül.
És ekkor, mintegy véletlenül, valahol felbukkant egy szó: „szabadkőműves”.
Annyit tudtam róluk, mint nagyjából mindenki, azaz semmit. Perszepersze, titkos társaság, benne vannak nyakig a politika bugyraiban, a pénzvilág bugyellárisában, mégis mi a fityfenét csinálhatnak? És akkor érdeklődni kezdtem ez után a társaság iránt. Hátha engem is odaengednek kicsit, hogy turkálhassak ezekben a gyanús bugyrokban.
Egyáltalán miként lehetséges szert tenni egy ilyen ismeretségre? Nem mehetek oda
a sarki rendőrhöz: „Biztos úr kérem, szeretnék valami szabadkőművessel megismerkedni, segítene?” Azután az egyik barátom mintha ismert volna valakit, átirányított hozzá. Olyan volt a pasas, hogy eszembe nem jutott volna róla, hogy ő szabadkőműves. Mert milyennek képzeltem el őket? Pont semmilyennek, de olyannak biztosan nem, mint ezt az urat, aki barátságosan hallgatja azt a katyvaszt, amit összehordok neki, hogy miért is keresem az ismeretségét.
De legalább végighallgat, ez már önmagában megnyugvást jelent, mert ki hallgatja meg a másikat egyáltalán, manapság? Én biztos nem. Bolond lennék.
Ő meghallgat és megkérdi, ismerek-e más szabadkőművest, rajta kívül. Mondtam: akkor odamentem volna a másik szabadkőművesekhez, és nem hozzá, de ő erre sorolni kezdi:
Tudtam-e, hogy Mozart szabadkőműves volt?
Nem, nem tudtam. Azt hittem, Mozart zeneszerző volt.
De bizony, és a Varázsfuvola úgy van megírva, mint egy szabadkőműves gyűlés.
Ezen még gondolkodnom kell. Lehet, hogy énekelni fogunk?
Sorolja a többit: Írók, költők, államférfiak. Ady.
Micsoda, még Ady is?
Bizony. És Kosztolányi, Csáth, Karinthy és megannyian mások. Kossuth Lajos. Jászi Oszkár.
És George Washington. Vagy Voltaire. Balsac. Továbbá Bergman, a filmrendező, Chagall a festő, Goethe a költő, Garibaldi és Bem apó. Winston Churchill minszterelnök és VIII. Edvard.
A király?
A király.
Képzelem, ahogy Ady VIII. Edvárddal kvaterkázik.
Ugyan. Miért is ne? Csak tán sosem találkoztak. De találkozhattak volna
Mi hozhatott össze ennyi féle-fajta embert egy szervezetbe?
Pontosan az az elv, hogy olyan emberek között lehet, olyan emberekkel oszthatja meg gondolatait, akikkel esetleg sosem találkozhatna másutt.
Kérdem, hogy jó, jó de milyen gondolatokról van itt szó? Mivel ugye az ember elmegy egy könyvtárba, és ott könyvbe zárva rengeteg gondolat csak arra vár, hogy az ember magáévá tegye azokat. De akkor itt,
a szabadkőműveseknél mi is történik?
Emberem elmosolyodik. Nem először hallja ezeket a kérdéseket. Neki könnyű
a válasz, ott van nála, csak kérdezni kell, és ő megmondja:
– Durva kő.
– Tessék?
– Durva kő!
– Most miért mondja ezt nekem?
– Mert azt kérdezte, mi is történik a szabadkőműveseknél.
– Igen. És erre az a válasz, hogy durva kő? Mit csinálnak a durva kővel?
– Jó kérdés. Csiszoljuk.
– Aha. És minek?
– Hogy a durva kő csiszolt kővé váljon.
– Jó, hát ha ettől kőművesek, kőfaragók, mit tudom én. De nekem is csiszmagolnom kell, ha belépek?
– Bizony.
– Mire jó ez? Kinek a köve?
– A maga köve. Sőt! Önmaga a kő. Saját magát csiszolgatja.
– Aha...
– És mit csinálnak az összejöveteleik alatt?
– Titok.
– Miért titok?
– Miért érdekli?
– Mert tudni akarom.
–Keresse meg könyvben. Már leírták ezerszer.
– Akkor miért nem mondja el?
– Mert az nem ugyanaz. Ne feledje az átélés élményét!
– És kik vannak a páholyban?
– Titok.
– Dehát maga sem titkolja előttem, hogy közéjük tartozik.
– Mert sajátmagáról bárki elmondhatja. De másról nem. Nem, amíg él.
– És ha mégis elmondja valaki?
– Elvágjuk a torkát. Tsakkk! Így! – Még mutatja is.
– Micsoda?
– Képletesen, természetesen.
– Dehát miért?
– Azért mert drága társadalmunkban lehetséges, hogy valakinek hátránya származna abból, ha kiderülne, ő szabadkőműves. Furcsán néznének rá. Kirúgnák, vagy egyszerűen nem kapna kinevezést...
Mi a módja annak, hogy beléphessek?
Írjak egy levelet, melyben kérem felvételemet, és csatoljam az életrajzomat.
Mit írjon az ember az életrajzába, ha beállna szabadkőművesnek? Ismét szembesülnöm kell életem problémáival. Ki vagyok? Mit akarok? Merre tartok?
– Majd értesítjük – mondta az ember.
Most jönne a legérdekesebb része a leírásnak, a felvételem, és az avatásom, és naná, pont ezt nem írhatom le, mert ez is a titok része. Azt viszont leírhatom, hogy ezek után következett az az időszak, amit én – csak úgy, magamban –, a „sülthal szindróma évének” nevezek.
Mert ekkor a hallgatás éve következett,
a hallgatásé és a tanulásé.
Úgy éreztem, semmit sem tanulok és szörnyen bántott, hogy nem nyithattam ki a számat, de kiderült, hogy maga a hallgatás volt a tanulás: Megtanultam nagyokat hallgatni, és másokat meghallgatni.
Azután röpültek az évek, és időnként azon morfondíroztam, mire is való ez a szervezet. Mert bizony bugyrokat nem találtam. Sem politikait, sem anyagit. Eljutottam oda, hogy amolyan hamiskás mosollyal szemlélem a jelentkezőket, akik bugyrozni szeretnének. Hogy ilyenkor mit is mondhat nekik az ember? Csak azt, hogy bizony a bugyor, amit a nyakukba vesznek, bizony igen nehéz. Mert egy kő van benne. Egy durva kő, amit ettől kezdve egy életen át csiszolhatnak. És ez a saját életük.

Deutsch Gábor: A zenetudós csodája

Deutsch Gábor

A zenetudós csodája

Elhunyt Kármán György

Szinte hihetetlen, hogy a halkszavú, de nagy munkabírású és ereje teljében lévő Kármán György zenetudós, kutató, zongoraművész, szerkesztő, a tévé munkatársa, tanszékvezető egyetemi magántanár fizikai értelemben nincs közöttünk többé. Óriási veszteség. Szeretetre méltó egyénisége révén családtagként gyászolja, aki ismerte. A temetésen a tanítványok kórusa igazolta peda-
gógiai tevékenységét. Egy sor kiváló kántort és előimádkozót adott (munkatársai közreműködésével) a pesti, budai
és vidéki zsidóközösségeknek. Hitte és hirdette - a szerencsénkre az
OR-ZSE jóvoltából megjelent jegyzeteiben és előadásain - hogy a Szináj hegyén a kőtábla mellett dallamokat is kapott az emberiség. Leírása szerint az áskenáz országokban Németföldre a Kalonymos család hozta, akinek származását rabbi Gámlielig vezetik vissza. Franciaországba Machir rabbi hozott keleti dallamokat. A Tóra olvasás motívumát a maszórák által lejegyzett kép-hangjegyekről ismerjük. Ezek zeneisége atyáról fiúra szállt. Kitűnő kántorok, zeneszerzők ezen elemekből építették a kántor-zenét.
Kármán tanár úr jegyzeteiben számon tartja, hogy a Bibliában hányszor szerepel az ének,
a dal. Mózes prófétai – népvezéri – pályafutását dallal kezdte, azzal is fejezte be. A Szentély idején a szertartásokat nagy kórus és szépszámú zenekar kísérte. A Krónikák könyvében páratlan precizitással megörökítették a karmester és a zsoltárköltő előénekesek nevét, sőt a kóristákét és a zenészekét is. Nem tudunk róla, hogy más templomok művészeinek nevét valamelyik szent könyvben felsorolták volna. A Templom pusztulása után elcsendesedtek a zsinagógák, bölcseink megtiltották az éneket. Így volt ez a 16. századig. Ekkor
a fiatalemberek fehér ruhában, táncolva
érkeztek a mezőn levő zsinagógához. Érezni lehetett, szívesen folytatnák az éneklést az imaházba
lépve is. A Cfáti kaba-listák Mose Kordebíró zsoltárokból megszerkesztette a szombat-
köszöntőt, sógora, Slomó Hálévi Alkabec nagyhatású dalt komponált, a Löchó dajdit, amelyet számos komponista megzenésített.
A bécsi Schulzer is.
Kármán György tanítványának ezt a formációt is megtanította, de nem idegenkedett a hászid dallamoktól sem. Nagy élményünk, amikor egy alkalommal az OR-ZSE épületébe jöttünk, a tanítványok hosszú sora a lépcsőn ülve gyakorolta pattogó dallamon az említett dalt.
A hászid motívumok gyökere nem
a Szinájhoz nyúlnak, a nép-zenéhez kapcsolódnak. Mégis becsülte őket a Tanár úr, mert mint térkép, vázolták a zsidók vándorlásait. Megszólal bennük a Don, a Volga,
a Visztula hangja, de hallatszik benne a Duna, a Tisza, a Szamos, a Maros moraja is – gondoljunk
a kállói rabbi, Ejzik Taub két nagy nótájára, a Szól a kakas már, és
a Sírnak-rínak a bárányok kezdetű dalra. De más népi motívumok is gazdagították a kis falvak zsinagó-
gáinak dallamvilágát. Kármán tanár úr kutatásaiból ez sem hiányzott.
Sokoldalúságát tévé-szerkesztői munkássága is bizonyítja. Nem kell szégyellnie a hatvanas-hetvenes évek népszerű zenei ismereteket bővítő sorozatát, a Zenélő
órákat. Büszkén vállalta, mások mellett, a magáénak is. Akkoriban a televízió a kultúra terjesztésével is foglalkozott, feladatának tekintette azt.
Kármán György életrajzát röviden összefoglalva: Szegeden született, öt éves korától tanult zenét, a zsidó elemi iskolában osztálytársa, barátja volt Ábrahám Jungreisz, ortodox rabbi fia. Szeged zsidó szellemi életére nagy hatással volt Lőw Immánuel. Minden beszéde irodalmi remekműnek számított. Ugyanakkor nagyon bátran beszélt. 1943-ban például a szószéken – ahová az akkor már csaknem vak agg főrabbit Fein bácsi,
a szintén legendás és felejthetetlen sámesz vezette –, megátkozta Hitlert és a fasizmust. A hívek megdöbbentek, féltették lelki pásztorukat, hogy újra börtönbe kerül. 1920-ban már ült Horthy dutyijában. A pap nyugtatta az aggódó közösséget, „kétször nem töszik meg”. Valóban nem tették, azonban egy évvel később az egykor főrendi házi tagot bevagonírozták, a többi hitsorsosaival együtt. Pesten sikerült egy szükségkórházba menekíteni, de az agyonfagyott, kiéhezett aggastyánon nem tudtak segíteni. A Kármán-családot is elvitték a hírhedt Strasshoff elosztó táborba, ahonnan nagy szerencséjükre a Ludwig Knapp fűrész telepére kerültek. Rendes ember volt. Eldugta azt a 26
zsidót, aki nála dolgozott, amikor tovább akarták őket vinni. Meg is kapta a Jád Vásém kitüntetést.
A szegedi zsidóság súlyos sebeket szenvedett. Lőw Immánuel sorsát említettük, de
elpusztult Fein bácsi, a szeretett sámesz, Lamburg Mór, az igazi „Judentenor” kántor és többezren mások. Frenkel Jenő, a felkészült másodrabbi lépett előre. Igyekezett megszervezni a vallási életet. Ebben számított az ifjú Kármán György segítségére. 1948-ban Izraelbe vándorolt, utóda a rabbi-székben a Kecskemétről érkezett, dr. Schindler József.
Szónoki képessége mellett jó hangja, szép tenorja volt. Politikai beállítottsága nem tetszett a rendszer urainak, Izraelt akkor is
dicsérte, imádkozott érte, amikor e szót kimondani sem volt ajánlatos. Korai halálát (1962-ben) talán ez a légkör is befolyásolta.
Kármán Györgyöt Budapesten felvették
a Zeneakadémiára. Zongorázni Ungár Imrénél, a kitűnő világtalan zongoraművésznél, orgonálni Gergely Ferencnél tanult. Tanára volt még Szabolcsi Bence, akinek zsidó témájú publikációi akkoriban nem jelentek meg, de tanítványainak megmutatta azokat. Kármán György előbb Lágymányosra,
a Bocskai úti reprezentatív templomba került, majd a Frankel Leó útra hívták, Sirotta Sándor házán mellé. A következő állomás
a Bérkocsis utcai rabbiképző, ahol Scheiber Sándor, majd később Schweitzer József
péntek esti kidusai társadalmilag jelentős eseménynek bizonyultak. A szemináriumban találkozott Ádám Jenő karmesterrel,
a Goldmark Kórus megalapítójával és Feleki Rezső bariton hangú tudós kántorral.
A rendszerváltás számára új feladatokat jelentett. Megalakult a Televízióban a vallási és egyházzenei szerkesztőség, ahol a zsidó felekezetet képviselte. A négyhetenként jelentkező műsor címe: Az utódok reménysége. Amelyhez kitűnő műsorvezetőt talált Kocsis Zsolt, a rabbiképző neveltje személyében. Meghívást kapott a Rabbiképző
Zsidó Egyetem rektorától, Schőner Alfrédtól, aki a Liturgia szak vezetésére hívta meg. Levelező formában, 70-80 hallgató havonta kétszer egésznapos konzultáción vett részt. A Liturgia előadó szakon az ima világával ismerkedtek. Ezen hölgyek is részt vehettek,
a kántor szakon, a konzervatív szellemnek megfelelően, csak férfiak. Sikeres tanszak lett, nem kis mértékben Kármán György szervezése nyomán.
Májusban már a vizsgára készültünk, azon csütörtökön még járt a forgalmas folyosón, megtartotta előadásait, hétfőn pedig
már betegségéről értesültünk, és pénteken
a megdöbbentő halálhíréől. Vasárnap temették.
Van egy nagyon ostoba és hazug közmondás: minden ember pótolható. Pedig senki nem pótolható. Minden ember egyéni és megismételhetetlen. Helyettesíteni lehet, de pótolni nem. Mondhatjuk, az élet megy tovább. Halljuk, ahogy a kántorjelöltek
gyakorolnak. Valami azonban megszakadt. Olyan, mint azelőtt már nem lesz soha.
A munka folytatódik.
Jól megszerkesztett és megszervezett gépezetet hagyott ránk a tanszékvezető. De tudjuk, mosolyát, megnyugtató szavait nem halljuk többé. Valaki most már örökre hiányozni fog az iskolából.

Dr. Borsányi-Schmidt Ferenc: A zsidó meditáció, mint terápia

Dr. Borsányi-Schmidt Ferenc

A zsidó meditáció, mint terápia

Mielőtt a zsidó meditáció, vagyis az ebből kifejlődő elmélyedt imádkozás pszichés
és szellemi állapotának megvalósításához
kezdenénk, a meditáció általános, bevezető
pszichés, szellemi állapotának néhány sajátosságáról is szólnunk kell, mindenekelőtt a terápiát előmozdító, azt támogató vonásairól.
A meditáció a nagyon hasznos technikák egyike, azoknak, amelyek a tudatot át tudják lendíteni egy magasabb, a megszokottól különböző szintre. A meditáció a tudatnak szinte végtelen távlataiba képes eljuttatni gyakorlóját. Csupán egészen kis erőkifejtést igényel, de csak kezdetben, amely erőkifejtés a gyakorlás során megszűnik, helyesebben meg kell szűnnie. A meditáció egyetlen nélkülözhetetlen alapelve a tudat teljes elcsendesítésének képessége. A tudat elcsendesítése hosszabb ideig tartó meditáció eredménye, de itt megjegyzendő, hogy minden olyan időt, amit saját bensőnkbe tekintéssel, befelé fordulással töltünk, meditációnak számít. Amikor így teszünk, akkor meditálunk. A meditáció segít bennünket abban, hogy egészségesebb, kevésbé sztresszel (stress, ld. Hans Selye) -teli életet éljünk.
A meditáció fizikai és pszichológiai előnyös hatásai olyan sokrétűek, hogy sokan csupán ilyen okok és tények miatt kezdenek meditálni. A meditáció gyakorlása, hacsak időlegesen is, segíti a meditálót abban, hogy a fizikai világon, legalábbis annak érzetén
és annak hatásán túljusson, és megkezdi olyannak látni magát, amilyen valójában, vagyis szellemileg megvilágosodott lénynek.
A meditáció alkalmas arra, hogy átalakítsa életünket. Amikor meditálunk és így
kitágítjuk tudatunk határait, megnyitjuk magunkat a szeretet és a világosság előtt.
Elkezdjük a dolgokat egy más, egy új szemszögből látni, egy sokkal szeretni képesebb, szellemi látószögből. Sokkal elnézőbbek, sokkal tűrőképesebbek leszünk másokkal szemben. Sokkal több belső békét és örömöt találunk. Olyan belső békét, amely megérint mindenkit, akivel kapcsolatba kerülünk.
Vég nélküli jótékony hatása van a relaxációnak és a meditációnak. A mai meg-
szokott életmódnak szinte velejárója lett
a sztressz (stress). A „harcolj, vagy menekülj” szindróma jelentkezik mindig, amikor valaki úgy érzi, hogy ki van téve valamely stress-hatásnak, olyannak pl. mint egy megfélemlítő esemény, vagy ilyen helyzet, egy ellenállást, vagy agresszív választ kívánó szituáció. Ilyen esetben a válasz lehet a szembe kerülés egy variációja, vagy egy fajta kivédése
a szembe kerülésnek, amelynek leggyakrabban tapasztalható módja a megfutamodás. Bármely legyen is a válasz, az igénybe veszi az egész idegrendszert, s persze az endokrin rendszert, akár tudatosan vagy nem-tudatosan elmélkedünk a követendő változaton. Az autonomikus (önkormányzó) része
a „harcolj vagy menekülj”-válasznak kicsúcsosodik a szimpatikus (sympathikus) működés általános emelkedésében, beleértve
a pulzusszám növekedését, a vérnyomás
értékének emelkedését, a verejtékezést, az izom-mozgást, és erősíteni tudja az adrenalin-hullámzást, ami gyorsítja a pulzus-számot, emeli a vérnyomást, okot ad a nyug-
talanságra és idegeskedésre, és előkészíti
a „talajt” a „harcolj, vagy menekülj” válaszra.
A „harcolj, vagy menekülj”-válasz alkalmazható, minthogy ez képessé teszi az egyént arra, hogy ellenálljon, vagy hátat fordítson az ijesztő helyzetnek, megfékezheti az adrenalin-éhséget, ami gyorsítja a szívverést, megemeli a vérnyomást, emeli az izgalmi állapotot, és előkészíti az idegi körülményeket
a „harcolj, vagy menekülj”-válaszra.
Ha rendszeresen meditálunk, úgy találjuk, hogy képesek vagyunk arra, hogy mindennapi problémáinkat kezeljük, s közben nem leszünk annyira izgatottak, mint egyébként, és sokkal relaxáltabb módon viszonyulunk ezekhez, mint egyébként. Felmerült nehézségeinket teljesen új, meg-
változott nézőpontból látjuk. Probléma-megragadó és problémamegoldó képességünk, növekszik, valamint úgy érezzük, hogy teljesen új belső erőnk született. A legújabb módszereket felhasználó kutatás és tanulmány vizsgálta illetve igazolja, hogy életünk feltűnően előnyös alakulása teljesen a meditáció gyakorlásának köszönhető. Jótékony szellemi és fizikai változásaink egyértelműen bizonyítják, hogy mindez
a hatékony relaxációs gyakorlatoknak és
a rendszeresen végzett meditációnak, meditációs technikáknak az eredménye.
Pozitív szellemi változások, a meditáció révén elért eredmények:
Megnövekedett gondolkodásbeli „tisztaság”, célirányultság.
Megnövekedett érzelmi jó közérzet.
Megnövekedett boldogság-érzet.
Megerősödött, fejlődött emlékező tehetség, jobb memória.
Megnövekedett alkotó készség és alkotó kedv stb.

A fizikai eredmények, pl.:
Csökkent légzésszám.
Csökkent pulzusszám.
Alacsonyabb vérnyomás-érték.
Csökkenés a szimpatikus idegrendszer működésében.
Csökkenés a test metabolizmusában.

Hogyan meditáljunk?

Először keressünk és találjunk megfelelő helyet a rendszeres meditáció gyakorlásához.
Ennek megtalálása pozitív körülményt alakít ki ahhoz, hogy tudatunk megfelelően relaxált és emelkedett legyen. Idővel csak az, hogy meditációs „kuckónkban”, a meditáció céljára választott helyünkön ülünk, azonnali szellemi relaxációt idéz elő.
Meditációs helyünk lehet egy kicsiny helység, vagy egy kis területű szeparálható sarok otthonunkban, ahol lehetőségünk nyílik arra, hogy teljesen egyedül, csukott szemmel ülhetünk minden nap, legalább pár percig. Válasszunk erre a célra egy tiszta, csendes helyet, távol bármiféle zavaró
körülménytől, ahol nyugodtan ülhetünk egy székben, vagy a szoba talaján, pl. a szőnyeggel borított parketten, vagy padlón. Amennyiben széket használunk, válasszunk olyat, amely lehetővé teszi, hogy hátunkat amennyire csak lehet, egyenesen tartsuk. Ha a szoba talaján ülünk se térjünk el hátunk alátámasztásától. Néhány napig ne tegyünk mást, csak 5-10 percig üljünk csendben a helyünkön. Ez segít abban, hogy minden szükséges energiánk összegyűljön. Mielőtt leülnénk, meggyújthatunk egy gyertyát, vagy néhány füstölő pálcikát, amelyet szeretünk. Alkalmasint a gyertya, vagy a füstölő meggyújtása jelzi agyunknak, hogy elérkezett a meditáció ideje.

A meditációnak sok módszere ismeretes. Ezek közül néhány passzív, mint pl. a lélegzet figyelése, mások aktívak, mint pl. ismételgetése egy szónak, távol-keleti, illetőleg belső-ázsiai eredetű, de már általánossá vált műszóval, egy mantra ismételgetése. A meditációfajták, amelyek itt ismertetésre kerülnek, segítséget nyújtanak a több, magasabb szint kifejlődéséhez. Függetlenül attól, hogy a meditációnak melyik fajtáját választjuk, vagy követjük, biztosak lehetünk abban, hogy a meditáció minden típus, vagy fajtája gyengéd, illetve „szelíd” természetű. Semmit ne erőltessünk, ne legyen olyan részlet, vagy „gyakorlat”, amit erőszakkal tudnánk csak végrehajtani. Tegyük lehetővé, hogy minden törekvésünk természetesen, erőlködés nélkül történjék.
Engedjük, hogy a meditáció „magától” menjen. Fektetve helyezzük egymásra tenyerünket az ölünkbe, és csukjuk be a szemünket. Vegyünk néhány mély lélegzetet. Ezután csak üljünk. Ha korábban még nem meditáltunk, akkor valószínűleg úgy fogjuk érezni, hogy tudatunk teli van gondolatokkal. Ne próbálkozzunk azzal, hogy megállítjuk a gondolatok áramlását, csupán figyeljük ezeket. Képzeljük azt, hogy egy folyó partján vagyunk, és gondolataink azonosak a csobogó vízzel. Ne próbáljuk megállítani „a folyó vizét”, csak figyeljük. Egy hét múltán azt fogjuk észlelni, hogy a folyó mozgása lelassul, lassabban folyik. Esetleg türelmetlenek vagy unatkozóak leszünk. Akkor is, ha így történik, minden rendben van. Ha az a benyomásunk, hogy kesergünk, ne tegyünk mást, csak figyeljük bejövő és elmúló (megszűnő) gondolatainkat. Csináljuk ezt 5-10 percig. Valószínűleg azt fogjuk tapasztalni, hogy álomba zuhantunk (vagyis elaludtunk), mert annyira relaxáltak lettünk. Ez jó, mert sok szempontból megkezdtük
a dolgokat, a jelenségeket úgy felfogni, hogy azok „jöttek, mentek.” Folytassuk, miként elkezdtük, és minden nap több időt
engedjünk magunknak meditálásra. Ha így
teszünk, az lehetővé teszi a relaxálást, és azt, hogy megfeledkezzünk az időről.

Jó hatás

Ez nem más, mint Haladó Relaxáció. Lassú átmenet a feszült, mozdulatlan állapotból a nyugodtabb, hajlékonyabb, rugalmasabb tudathoz és testhez. Ez az egyik módja az izmok feszessége elernyesztésének. A Haladó Relaxáció sok változata ismert. Ezek közül egyet közlünk itt:

Úgy kezdjük, hogy a hátunkra fekszünk kényelmes helyzetben. Vegyünk több mély és lassú lélegzetet, ami után irányítsuk figyelmünket és tudatosságunkat a test különféle részeire, és közben figyelemmel kövessük az izmok feszülését és (akaratunktól függő) lazulását. Ennek egyik módja az, ha tudatosan megfeszítjük, majd elernyesztjük valamely izmunkat.
A testünk legfelsőbb részével kezdhetjük, megfeszítve, majd elernyesztve az izmokat az arcunk legfelsőbb részén, utána az állkapocsra megyünk át, azután a nyakra, a mellkasra, a karok elülső részére, a hasi területre, a combokra, a lábszárakra, a lábfejre és végül a lábujjakra.
Ezután csináljuk ugyanígy lefelé a testünk hátsó részével. Végezetül feküdjünk nyugodtan, csukott szemekkel, közben a lélegzésünkre összpontosítva figyelmünket. Engedjük egész testünket relaxálni, nehezedjünk a talajra. Érezzük a szoba talaját alattunk, ahogy támogatja fekvő helyzetünket. Érezzük a földet, amint támaszt nyújt a szoba talajának. Érezzük magunkat, ahogy mélyen gyökrezünk a földben, ami alá is támaszt bennünket.
Élvezzük a békének ezt a mélységes érzését, amely megszabadít az izmok feszülésétől.
A kutatók dokumentálták az azonnali
jó hatásokat a vérnyomás csökkenésével,
a szívverés és a lélegzet számának csökkenésével, a vér áramlásának növekedésével és más mérhető jelével a sikeres relaxációs
válasznak. A meditáció lecsendesíti, megnyugtatja az izgatott elmét, vagyis a tudatot azáltal, hogy optimális fizikai és szellemi egészséget nyújt, fellazítja, illetve megszünteti a különállás érzetét, amely a közös, mindenkire vonatkozó gyökerét rejti a félelemnek és a bennünket érő bajoknak, egyesíti tudatosságunkat, kapcsolatba hoz a magasabb szintű énünkkel, és a magasabb szintű tudatosságunkhoz köt bennünket.
A meditáció újraszervezi tudatunkat és lehetővé teszi, hogy teljes potenciálunkhoz jussunk, valóban emberi lények legyünk, olyanok, mint amilyenekké Teremtőnk akart alkotni.

Dr. Szende István: Az Ígéret földjén

Dr. Szende István

Az Ígéret földjén

A márciusi napfényben fürdő, Ben Gurion reptérre megérkezik Budapestről az El-Al menetrendszerinti járata. 14 év után ismét Izraelben vagyok! Miközben a reptéri folyosón
húzom a bőröndömet, csak bámulok jobbra, balra. Nézem az átépített korszerű épületet. Az a reptér, ahonnan évekkel korábban utaztam haza, már a múlté, mint olyan sok más, amivel az országban a kétheti tartózkodásom alatt szembesülhettem. A repteret igaz, alaposabban csak a visszainduláskor tudtam szemügyre venni, amikor a gépbe való beszállás előtt a három óra várakozás alatt kényelmesen végig járhattam, megnézhettem a világszínvonalú épületét és elegáns üzleteit, s közben megállapítottam, hogy a Taxfree árai itt is magasabbak. Az országba való belépést megelőzte a szigorú útlevélvizsgálat. Az azonosítás után, percek múlva már unokanővérem be is tuszkol a hatalmas kocsijukba. Óriási autóforgalomban haladunk Ramát Gan-i lakásuk felé. A 15 kilométeres városba bevezető úton haladó autóból bámészkodom, és közben látom a távolban Tel Aviv magas épületeit. Az elmúlt évek más városokban is tucatjával nőttek ki a homokból az impozáns épületek. Amikor közelről szemügyre vehettem e világváros merész alkotásait, megértettem, hogy az UNESCO miért nyilvánította Tel Avivot a világörökség részének.
Izraeli utazásom során Eilatból ellátogattam a jordániai Petrába. A két ország diplomáciai kapcsolata most már lehetővé tette a kirándulást. Az izraeli utazási irodán keresztül foglaltam Eilatban szállást. Ami az odautazást illeti: választhattam a repülő út és a hatórás buszozás között. Az utóbbi mellett döntöttem. A Negev sivatagot átszelő utunk Ber Sheván keresztül vezetett. A várost átszelő út hatalmas forgalmából képet kaphattam a Ben Gurion egyeteméről is ismert városról, illetve gyönyörű virágos útjairól és barátságos házairól.
Eilatba érkezve azt hittem, a várost régi ismerősként üdvözlöm. Hiszen másodszor vagyok a Vörös tengeri fürdőhelyen. De tévedtem, mert fölfedeztem az új szállodák között a Hiltont és a Rimonim lánchoz tartozó Neptun hotelt. Több vadonatúj szállodát és bevásárló központot is láttam. A nagystílűen kiépült város ma már a világ bármelyik elegáns fürdőhelyével felveszi a versenyt, amihez hozzájárul a kristály tiszta Vörös tenger. Aztán ott az akvárium, meg a búvárkodás
elképesztő lehetősége. A hőségben az időm nagy részét a hotel úszómedencéjében töltöttem. A petrai kirándulás napjának kora reggelén a busz a szállodához jött. Kisvártatva elindultunk a jordániai határhoz. Szigorú ellenőrzés következett.
Az ókori Petra mellett elhaladva láttuk az új város zsúfolt utcáit.
Aztán elindultunk az ókori nabateusok egykori fővárosa felé. A szűk vádiban vagy egy órát gyalogolva a kétezer éves hepe-hupás kövezeten, a hatalmas porban lépkedve, bizony megértettem, miért mondták, jobb lett volna az utat teveháton megtenni! Végre a vádiban feltűnt az Al Khazneh. Valóban lenyűgöző látvány a szűk szurdokból kilépve megpillantani az előbukkanó vörös kőbe vájt homlok-zatot, majd a többi ókori alkotást. A világ
nyolcadik csodája! Az időszámítás kezdetén fűszernövények termesztésével foglalkozó gazdag és békés nép városa volt, amit annak idején vagy 30 ezren laktak. Petrát az időszámítás utáni 747 évi földrengés súlyosan
megrongálta, és elvágta a világtól. Újra csak 1812-ben fedezte fel egy svájci kutató. A megmaradt üregekben néhány évvel ezelőtt még nomád pásztorok laktak. A világon egyedüli sziklába faragott épületek lenyűgöző látványa indokolja, hogy az ókori alkotások és a városok megismerése során – így Athén, Róma,
Jeruzsálem – látogatása mellett, Petrát sem hagyhatjuk ki!
Az izraeli tartózkodásom utolsó napjaira maradt a háromnapos jeruzsálemi látogatás. A városban elsősorban a múlt és a jelen zsidó emlékei érdekeltek. Az óváros örmény, keresztény és arab részei mellett, elsősorban
a zsidó városrész nyűgözött le. Először is a nyugati-falhoz mentem. Bár már máskor is álltam a Siratófal előtt, változatlanul nagy hatással volt rám a zsidó vallási élet és szokások megelevenedése. Nem tagadom a meghatottságomat, amikor az ősi imakendőbe burkolózva láttam testvéreimet imádkozni. Egy gyönyörű esküvő tanúja is voltam. A férfiak énekelve, táncolva vitték vállukon a férjjelöltet. Kicsit távolabb már a nők is megmutatták magukat szép szertartás keretében. A szent falunknál felidéződik bennem az én sok-sok múltba veszett vallási emlékem. Látom anyámat, amint a péntek esti gyertyát gyújtja, és miközben imádkozik, meghatottan állok gyermekként mellette. Eszembe jutnak nagy ünnepeink, melyekre szüleim annyira készültek. Vallásos nevelésben részesült apám imádkozik, megszegi a kalácsot, elmondja, és mindnyájunknak el kell mondani az áldást, mielőtt beleharapunk... A látottak, a visszaemlékezés újra visszahozták a lelkemből kitörölhetetlen zsidóságomat.
Természetes jeruzsálemi tartózkodásom során a Jad Vashem intézetet is meglátogattam. Az ott látottak most is, mint korábban, nagy hatással voltak rám, különösen a mártír gyermekek emlékhelye...
A három vallás „múltját őrző” város jelenével is találkoztam. Esténként a Ben Jehuda fényes kirakatait néztem, vagy leültem, valamelyik étterem teraszára, és élveztem a város forgatagát…
Beszámolóm az izraeli benyomásokról aligha volna teljes, ha nem szólnék vendéglátóimról, az unokanővéremről, Éváról és családjáról. Történetük számos mai izraeli család története is. Nagybátyám az első magyar zsidótörvény életbe lépésekor úgy látta: csak idő kérdése, hogy bekövetkezzék a magyar zsidóság sorstragédiája. Így pestszentlőrinci otthonukat elhagyva, 1939-ben Palesztinába vándoroltak ki. Őket is, mint olyan sokakat,
a küzdelmes élet várta. Pista, Éva férje belépett az angol hadseregbe, hogy harcoljon a náci Németország ellen. 1948-ban már az ország szabadságáért folyó harcokban súlyos és maradandó sebesülést kapott, hadirokkanttá vált! Ma, sok éves, szorgos munka eredményeként nyugodt körülmények között élnek. Két fiúk közül az egyik ismert karatézó – valamikor sok világversenyen hozott dicsőséget az országnak. Megható öröm volt számomra, amikor Éva, a tiszteletemre partit rendezett, ahol
a nagy család „új tagjait”, így az unokáikat láthattam, és találkozhattam a lányok férjével is.
A késő esti órában, a magasba emelkedő repülőgép ablakából, még egy-egy pillanatra felvillantak Tel Aviv fényei. Jól eső érzéssel, büszkeséggel gondoltam Herzl Tivadarra:
álma, lám, megvalósult!

Fazekas Lajos: Tibori Szabó Zoltán

Fazekas Lajos

Tibori Szabó Zoltán

Árnyékos oldal

Már az ajánlásánál szívügyemmé vált, hiszen a kolozsvári neológ főrabbi felszólította Karácsony Benőt, hogy vallja magát zsidó írónak, mert a magyarok 1942-ben megtagadták. Karácsony régen volt ifjúságom kedvenc regényének, a varázslatos Napos oldalnak a szerzője, s Tibori könyvének első oldala is őt, az ő tragikus sorsát – mint megannyi erdélyországi magyar zsidóét – idézi.
A könyvet a kolozsvári KOINÓNIA adta ki 2007-ben. Én a Remény főszerkesztőjétől kaptam kölcsön, hogy olvasnám el, és írnék róla.
Mély sóhajjal nyitottam ki, hiszen alcíme: Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után; arról ugyanis nem tudok, hogy ugyanezt Magyarországon ilyen mélyen, átfogó módon vizsgálta volna valaki.

*

Jó három évvel ezelőtt, az Auschwitz-Birkenau-i haláltábor fölszabadulásának 60. évfordulóján Az Élet Menete Alapítvány megbízásából filmet forgattam az ottani gyászünnepen. Hideg esőben-szélben álltam Krakkó egykori gettójának főterén, ahol egész nap neveket recitáltak a hangszórók: csak a név és
helység neve, ahonnan az elpusztított embert
a halálba hurcolták. Ez a monoton minimalizmus egyre fokozódó erővel idézte a megszokhatatlan, eltörölhetetlen borzalmat. Pedig nem tartozott hozzá arc, élet, test és lélek, csak az absztrakció, a Jel: a név.

*

Kiskamasz koromban adta a kezembe édesapám Nyiszli Miklós nagyváradi orvos híres könyvét: az 50-es évek elején olvastam dermedt rémülettel. Zsolt Béla: Kilenc koffere, Anna Frank Naplója később következett; szörnyű sorsok, iszonyú történelem égtek bele a tudatomba.

*

Tibori Szabó Zoltán könyve az erős indítás után hűvös, tárgyilagos hangnemben
definiálja céljait, módszereit, a történelmi előzményeket. Hivatkozik Széchenyire, magyar és román szerzőkre, statisztikai adatokat sorol. A szöveg tudományos igényű,
áttekinthető, logikus, néhol aprólékos és részletező: alapkutatás, amelyre később akár történelmi művek épülhetnek. Érzékelhetően ez a célja, s ezt a célt el is éri. Nekem a krakkói névsor zakatol a fejemben:
az a lelkemig hatolt, ez az intellektusomig. Melyik a több?
Vagy: is-is?...

*

A második fejezet: A magyar nyelvű erdélyi zsidó sajtó vizsgálata. Ez már sokkal mozgalmasabb: áradnak a személyek és sorsok, főként, mikor a nagyszerű Egység című hetilap ismertetése következik. Ez az újság 7 esztendőn át lelkiismeretesen, alaposan, széles merítéssel, pontos problémaérzékkel követte a vészkorszak borzalmai után hazatért, visszailleszkedni próbáló erdélyi zsidóság küzdelmeit, a sikeres kísérleteket és a tragédiákat, a sebek hegedését és az összetört lelkek végső megroppanását, az életben maradás stratégiáit, a megbocsáthatatlannal való szembenézés és a nagylelkű megbocsátás gesztusait, politikai és gazdasági gyürkőzéseket, a helyben maradás vagy emigráció lelket szakító gyötrelmeit. Külön öröm, ha
a szerzők és szereplők között ismerős neveket olvasok: Rappaport Ottó (sokunknak
a drága Rapi!), Harag György, akkor még színiakadémista rendező hallgató, és a nem-zsidó erdélyi magyar szellemi elit névsorát: Méliusz József, Berde Mária, Balogh Edgár, később Kacsó Sándor nevét.
A sajtószemlézés témánként újra indul 1945-től 1953-ig, átfogja a zsidó életnek
jószerivel minden vonatkozását, változik
a változó történelemmel, csak az benne
az állandó, hogy nem enged sem a gondolkodás, sem a fogalmazás igényességéből.
Sodró, érdekes, változatos fejezet.
A harmadik és negyedik rész, Az erdélyi magyar illetve román sajtó vizsgálata nyilvánvalóan laposabb, hiszen ezek az újságok nem kezelik központi témaként a zsidókérdést – mégis irigylésre méltó, hogy Tibori Szabó Zoltán elvégezte ott azt, ami nálunk még várat magára.
Az ötödik és hatodik fejezet megint új hangvétellel ráz föl: a zsidó identitástudatot elemzi. Az előző fejezetek szociologikus vizsgálódásai után filozofikus igényű és mélységű epizód.
Amikor Trianon hatását kutatja, eszembe jut Karinthy Frigyesnek egy ritkán idézett írása: az a levél, amelyet fiának írt, s amelyben Trianon tragédiáját siratja. Soha szemérmesebb, forróbb hazaszeretetet! A zsidó Karinthy elsiratja hazáját, Nagy-Magyar-
országot.
Tibori persze nem érzelmekre akar hatni, de pontosan és arányosan építi föl a kétségbeesett csalódásig vezető vergiliusi utat, amely beleütközik 1944. rettenetébe. Hivatkozásai Jean Paul Sartre-tól Kertész Imréig, Sempruntól Bettelheimig és Paul Celanig, Heller Ágenstől, Konrád Györgytől Elie Wieselig, Hannah Arendtig terjednek.

*

Tibori Szabó Zoltán munkája tiszteletre, megbecsülésre és olvasásra méltó, nagy és alapos munka.
Nem lévén sem a kérdés, sem a hivatásos olvasás szakembere, ilyetén értékeit nem tudom fölbecsülni, abban azonban biztos vagyok, hogy Erdélyben – akárha magyarként, akárha zsidóként – elolvasván ezt
a könyvet emeltebb fővel hordozhatnám
a sorsomat.
Vajha magyarországi testvére is születhetnék e műnek!

Fekete Istvánné, Kellermann Judit: Kertész György

Fekete Istvánné Kellermann Judit

Kertész György

A XX. század tragikus sorsú,
tehetséges költőjének emlékére

Mi lett volna, ha...? Mi lett volna, ha születése évében nem hozzák meg az első zsidótörvényt, mi lett volna, ha nem kerül hatévesen koncentrációs táborba, mi lett volna, ha nem jönnek vasvillával a felhergelt parasztok, mi lett volna, ha nem dobálják kővel a selyebi gyerekek, mi lett volna, ha nem szökik meg az izraeli hadseregből, mi lett volna, ha nem tör ki az 1973-as háború? Vajon elkerülhető lett volna a váratlan, megmagyarázhatatlan, indokolatlan öngyilkosság, egy jobb sorsra érdemes élet értelmetlen kioltása 56 évesen? Ezekre a kérdésekre soha nem tudjuk meg a választ, de az biztos, hogy a fentiek mind jelentős mértékben befolyásolták élete alakulását.
A nevezetes alföldi nyomdászcsaládból származó briliáns agyú ügyvéd, dr. Kertész Sándor és az ifjan megözvegyült ragyogóan szép Hoch Ilona 1931-ben szeretett egymásba, de a házasságkötésre csak 1936-ban került sor Karcagon. A fényes esküvőt követően Karcag egyik legelegánsabb lakását és egyben ügyvédi irodáját rendezték be a fő-utcai emeletes házban.
1938-ban az első zsidótörvénnyel egy időben született meg várva várt első gyermekük, Gyuri, akit kimondhatatlan boldogsággal fogadtak, hiszen akkor a mama már 35, az apa pedig 37 éves volt, ami abban az időben nem számított éppen fiatalnak. A 4,5 kg-os babát fogóval segítették a világra.
A szájhagyomány azt állította, a „fogós” gyerek vagy túl okos, vagy hibás. Hát ő zseninek született, és az akkor igen divatos Pickler Emmi-féle módszert követve, annak szigorú útmutatásait betartva nevelték, azaz csak etetéskor, tisztába tevéskor szabadott a gyereket felvenni. Így fordulhatott elő, hogy az erkélyen levegőztetett elevenen rugdalózó kisbabát mezítelen lábakkal találták a csikorgó téli hidegben. Egyéves születésnapja az egész család legfényesebb eseménye volt. Az önállóságra nevelt gyönyörű kisfiú hamar kezdett járni és beszélni. 1943-ban született meg kishúga Anni, s a szülők kimondhatatlanul boldogok voltak a két csodálatos gyermekkel.
Sajnos, örömükbe nem kis üröm vegyült a háború előre-haladtával, s a kislány még egyéves sem volt, amikor 1944. március 19-én bejöttek Magyarországra a németek. Karcagra fekete egyenruhás SS alakulat került, és Kertészék lakásába szállásolták be a német parancsnokságot. Az ügyvédi irodában még két hónapig meghúzhatta magát a család, de utána gettóba kerültek. A hatéves Gyuri akkor kezdte volna iskolai tanulmányait, ami persze elmaradt, mert egyhónapi gettóban lét után bevagonírozták a zsidókat, akik Szolnokra kerültek gyűjtőtáborba. Az ötvenévet be nem töltött férfiakat munkaszolgálatra vitték Debrecenbe, így Gyuri anyja is egyedül maradt a két gyerekkel.
Szerencséjére, szüleivel, testvérével, annak két lányával, férje szüleivel együtt került az Ausztriába menő szerelvényre s igy tizen együtt csinálták végig az elkövetkező rémes hónapokat.
Első állomásuk Strasshof volt, ahol
harmincas csoportokba osztották az em-
bereket, s ők egy báró birtokára kerültek Guntensdorfba, ahol a földeken dolgoztak
a tízévestől az idősekig. A két nagymama maradhatott csak a szálláshelyen, ők vigyáztak a kisgyerekekre és főztek a csoportnak, ami nem volt kis teljesítmény, a rendelkezésükre bocsátott nyersanyagokból. Még a cukorszirupot is maguknak kellett kifőzniük
a nyers cukorrépából. De bárcsak ez lett volna az összes nyomorúság! November végén ismét visszavitték a csoportot az elosztóhelyre, hogy marhavagonban szállítsák át őket a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba, ahol 50 ezer ember volt összezsúfolva Európa minden országából, s ahonnan a szövetséges felszabadítók közeledte miatt, a még mozgásképeseket továbbvitték április elején. Gyuri édesanyja minden energiájával élet-halál között lebegő egyéves kislányát próbálta életben tartani, s igy a hétéves „nagyfiúnak” szinte egymagában kellett megbirkóznia a sok éhezéssel, a hullahegyek látványával, a koncentrációs táborbeli hónapok minden keservével. Április 13-án szabadultak fel, de csak szeptemberre kerültek haza Karcagra, ahol Mauthausenből szabadult édesapja már várt rájuk. Az ő házuk – lévén a német parancsnokság főhadiszállása – volt az egyetlen földig bombázott ház Karcagon, így semmijük sem maradt. Nulláról kellett kezdeniük az életet, de legalább a család együtt volt és bizakodva nézett a jövőbe. De sajnos a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Mikor Gyuri édesapja védőügyvédként egy perben földbirtokost védett, a vasvillákkal felszerelkezett, felheccelt parasztok körülvették a házát, és dühösen skandálták: „Földet vissza nem adunk, zsidó ügyvédet akasztunk”, meg olyan megjegyzésekkel illették az ott élő zsidóságot, hogy „többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek”. Itt érdemes megjegyezni, hogy Karcagon 1300 zsidó élt, ennek körülbelül a fele elpusztult, a többiek pedig – később – vagy átköltöztek Pestre, vagy kivándoroltak. Ma ott a zsidó közösség 50 főre tehető.
Gyuri szülei is Pestre költöztek, és a nagy tehetségű apa jól menő ügyvédi praxist folytatott. Meggyőződéses szociáldemokrata volt fiatal korától kezdve, és az átéltek hatására nagy cionista is lett. 1948-ig sok embernek intézte el a legális kivándorlását. A saját kivándorlási kérelmét is beadta, azonban 1949-ben egy koncepciós perben elítélték és embercsempészet vádjával 4 évre Recskre internálták. A gyermekeivel újra egyedül maradó anyának komoly anyagi gondjai támadtak, míg aztán mindennek betetőzéseként 1951-ben az anyát két gyermekével
kitelepítették Selyebre, mert egy funkcionáriusnak megtetszett a pesti bérlakásuk. Selyeb bányászfalu volt, ahol ők voltak az egyetlen kitelepítettek. Gyurit az iskolában meg akarták lincselni, mint gaz burzsoát, kővel dobálták, s hogy min mehetett keresztül az érzékeny lelkületű kamasz, akinek az apja is nagyon hiányzott, s akit tizennégy éves korában az apja múltja miatt egyetlen gimnáziumba sem akartak felvenni, azt talán elképzelni sem tudjuk. S hiába lett a csodálatos anya révén helyzetük egyre elviselhetőbb olyannyira, hogy a falu felnőtt lakossága megsiratta őket, amikor végre engedélyt kaptak, hogy 1953-ban Karcagra költözzenek (Pestre még nem mehettek vissza) – ez a fiatal fiú boldogtalanságán nem segített.
1954-ben nyílt meg számukra Budapest, de már az időközben kiszabadult apával együtt. Sikerült szerezniük egy társbérletet, mivel kisajátított lakásukat természetesen nem kapták vissza. Életük végre kezdett rendeződni, a szülőknek volt állása, megélhetése, a gyerekek iskolába jártak, nagyon jó tanulók voltak. Gyurit felvették a Madách Gimnáziumba. Komoly költők (Garay
Gábor, Juhász Ferenc) véleményezték nagyon bíztatólag a verseit, tehetségesnek tartva őt. És ekkor jött 1956. A szülők kérvényezték a hivatalos kivándorlási lehetőséget Izraelbe, de félve attól, hogy a 18 éves katonaköteles Gyuri nem kapná meg, úgy döntöttek, jobb, ha barátait követve disszidál. 1956. novemberében igy is történt, s mire szülei 1957. márciusában kiérkeztek Izraelbe, ő már egy magyarok által alapított kibucban élt, és nagyban tanulta a nyelvet. Rövidesen be kellett vonulnia a hadseregbe, melynek fegyelmét azonban nem sokáig bírta. Nem számolva a következményekkel,
átszökött Szíriába, ahol már a határon elfogták, és kémnek tartva keservesen megkínozva vallatták, míg rá nem jöttek, hogy egy egyszerű katonaszökevénnyel van dolguk. Átjutott valahogy Libanonba, ahonnan pár hónap elteltével visszaszökött Izraelbe. Itt hazaárulás vádjával letartóztatták, és ötévi fegyházra ítélték, amiből három és félévet kellett börtönben töltenie. Ezután szüleivel élt, majd az ország déli részén az akkor épülő új városban, Micpe-Rimon-ban megismerkedett a lengyel származású Binával, akivel összeházasodva, életének nyugalmasabb és boldogabb időszaka vette kezdetét. 1970 táján egy Jaffa narancs-exportőr cégnél töltött be magas pozíciót, és 1973-ban megbízták egy Brazíliában létesítendő narancsfeldolgozó megalakításával és vezetésével. Már elutazott, megcsinálta új élete kereteit, amikor életébe megint beleavatkozott a történelem.
Az 1973-as izraeli háború kitörésekor, napokig nem hallva híreket a családjáról, csapot-papot otthagyva Brazíliában, szó nélkül hazautazott, s ez akkor véget is vetett karrierjének. 1978-ban egy észak-izraeli zöldellő kibucba költözött feleségével és három fiával, ahol úgy érezte, jó helyen van. Egyetlenegyszer látogatott haza Magyarországra
a kilencvenes évek elején egy érettségi találkozóra, s onnan visszatérve többé nem lelte lelki nyugalmát. 1994 egyik végzetes napján nem bírta tovább, s önkezével vetett véget mindennek.

Ezzel az írással szeretnék emléket állítani tragikus sorsú unokaöcsémnek. Most lehetne 70 éves.

Flamm János: Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

Flamm János

Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

„Én vagyok, az én vagyok a jászsági fi, nekem nem parancsol senki” – dalolta gyakran a nótákat nem különösen kedvelő apám,
a tájról, ahonnan származott. Szemvágása inkább kun-féle volt, ezzel szemben hol cigánynak nézték, hol olasznak fekete hullámos haja, fekete szeme, kreol bőre miatt. Az itáliai eredetre maga is rájátszott, a gimnáziumban latin és olasz nyelvet tanult, ez utóbbit tűrhetően beszélte. Nem volt magas, viszont erős testalkattal áldotta meg a sors. Imádta a sportot. Méltán dicsekedett azzal, hogy a jászapáti fiúgimnázium négyszáz tanulója közül egyedüli zsidóként ő védhette az iskolai válogatott kapuját. Karrierje akkor ért véget, amikor egy alkalommal az ellenfél centerének lábára vetődve, annak rúgásától csaknem leszakadt jobb kezének kisujja.
A fociért egész életén át élt-halt. Közös meccsre járásainkat az Üllői úton kezdtük rendszeres vasárnapi programként, majd felépülte után a Népstadionban folytattuk. A kettős rangadók, amelyek előtt gyakran még a tartalékok is játszottak, közöttük futószámokat, váltókat is rendeztek, egész délutánra szóló sporteseményekkel kényeztették a labda olyan híveit, mint amilyen apám is volt. A jegyért sorakozva apám
izgalma fokozódott, s meghallva az előmérkőzés szurkolóinak fölhördüléseit, harci ménként toporzékolt. Szégyenben hagyva minket a lépcsőmászásban – pedig akkor már, szavaival élve „nagykorú” volt, azaz testsúlya meghaladta a száz kilót – kettesével szedte a fokokat, így igyekezvén a lelátóra jutni. Onnantól kezdve minden más megszűnt számára.
Utolsó meccslátogatásunk felejthetetlen maradt. A nyolcvanas évek elején történt, ebben az időben már apám is televízión nézte a mérkőzéseket – s anyám gyakran figyelmeztette, hogy szétesik alatta a fotel, s óvta az izgalmaktól, mert együtt mozdult beadásra, fejelésre a játékosokkal –, hárman mentünk ki a Népstadionba. Egymás mellett
ültünk: apám, kiskamasz fiam és én. Sem
a játék, sem a közönség nem volt már a régi. Mégis! Érzékeink elteltek a tágas tér, a ragyogó napsütés, a fű zöldjén jól-rosszul adogató játékosok látványának felcserélhetetlen elevenségével, és ugyan soha többször nem, de akkor mi hárman együtt élvezhettük ezeket az ajándék pillanatokat.
Apám 1928-ban érettségizett, attól az évtől kezdve a numerus clausus jóformán lehetetlenné tette a zsidó ifjak számára a felsőbb iskolai tanulmányokat. Ő Budapestre kerülve a szűcs-mesterséget célozta meg.
A sport mellett egy másik szenvedély rabjává is vált a „bűnös” városban. Máig sem sejtem, milyen belső kényszer vezérelte, mert előzményre családjában nem leltem az Operaház kakasülőjére. Tény viszont, hogy évtizedekkel később is csak csodálhattuk, amint sorra felismerte a rádió zenei vetélkedőjében felcsendülő dallamokat. Így hát a belvárosi Dán testvérek jól menő üzletében
gyakorló vidéki fiatalember felváltva „koptatta” naponta a Sportuszoda vizét s az Operaház legolcsóbb, valójában már nem is nézőtéri, inkább hallótéri ülését.
Ám a következő években inkább sport-beli edzettségének látta hasznát. 1940-ben Dolhán irtott erdőt, épített védvonalat, majd újabb három évet Budapesten „szolgálta a munkát”, s nem két piciny gyermeke, családi állapota óvta meg a keleti fronttól, hanem az a csíny, hogy apósa cseresznyefa botjával addig verte a lába szárát, amíg súlyos trombózissal kórházi ápolásra nem szorult. Hogy a családja mellett maradásért nagy ár volt-e az élete végéig reggelente kötelezően feltekerendő fásli viselése, s vissza-visszatérő trombózisa, nem lehet kétséges. Már csak azért is! Helyesebben csak azért is, hogy ne bárki parancsáé, de az övé legyen
a végső szó!
Megjegyzendő: rátartisága, büszkesége, jó megjelenése ellenére a női nemmel kapcsolatos tapasztalatairól sohasem hallottunk. Az is lehet, hogy kevés mondanivalója is lett volna. Tény az, hogy édesanyját kisgyermekként veszítette el, s az új asszony szeretetlensége – erre többször is utalt – erősen befelé fordulóvá tette, de az is elképzelhető, hogy erős szeméremérzete volt hallgatásának az oka. Harmincadik évében járt, amidőn egy sadhen – házasságközvetítő – összeismertette jövendőbelijével. A sadhen ügyes képviselője volt az égi elrendeléseknek, csaknem fél évszázadot töltött együtt anyánkkal apánk jóban, rosszban, olykor még rosszabban. Eszmélésünk óta magunk is tanúi lehettünk ennek a szövetségnek. Ami pedig abban a hat évben történt 1939 és 1945 között, szemléletes és eleven történeteinek mozaikdarabjaiból rakható össze.
A nyilas rémuralom idején esett, hogy a munkaszolgálatból hazatérő apámat, több sárga csillagot viselő társával együtt elkapták a fegyveres „testvérek”. Egy üzlethelyiségbe terelték foglyaikat igazoltatás címén, ott a falnak fordulva, magasba emelt kézzel kellett várakozniuk. Hátulról szemrevételezve apám bizonyult a legvastagabb tarkójúnak, így ő lett a kiválasztott. Egy órán keresztül nadrágszíjjal verték fogva tartói, gondosan ügyelve arra, hogy a fémcsatok is minden ütéskor célba találjanak. Egy légiriadó szétkergette – szavát használva a „jabrancokat”.
A másik történet helyszíne a gettó. Egy idős bácsi szükségét végezvén a latrinába zuhant. Jutalmat ígértek annak, aki bemászik érte, és kimenekíti onnan. Apám vállalkozott, s a közmondást átírva a szarból nem aranyat, de az akkor annál sokszorta többet érő kenyeret csinált, lévén aznap mindannyiunknak dupla fejadag jutott. Ez a fajta vagánysága sok nehéz helyzeten átsegítette. Egy Raul Wallenbergre emlékező könyv név szerint is megemlíti apámat mint „ügyes fiatalember”-t, aki egy mentési akció során „átsodródott” a gyűjtőszázadból a svéd védettek közé. A „jászsági fi” nem hátrált, felszegte fejét, úgy mondta: „Ha a kalapomba szarok, akkor is Flamm Sándor vagyok!” ezek a szavak – ma még inkább érzem – nem a profanitásuknál fogva maradtak meg bennem, hanem azért, mert nekünk a mindenféle rossztól való védelmet, biztonságot sugározták, s mert példázták a legyőzhetetlenség, a mindent túlélés hitét.
Így volt ez addig a bizonyos napig. 1987. szeptember 23-án, egy melegfront okozta kánikulai délután a magyar labdarúgó válogatott a lengyelekkel játszott. Én negyven kilométernyi távolságban, apám otthon – már magányosan – nézte végig a mérkőzést. Anyánk már fél éve nem óvhatta a focimérkőzések izgalmaitól. A még mindig dús, hullámos, de már galambősz hajú drukker az eredményt még megvárta, csak aztán hívta a háziorvost. Kinyitotta előre a lakásajtót, ágyára feküdt, beszámolt az érkező doktornak a rosszullétéről, s elvesztette az eszméletét. Fél óráig tartott az utolsó küzdelem. Hozzám – telefonunk nem lévén – két közvetítőn át kora estére érkezett a hír. Mint ahogy akkor, féléven belül teljes árvaságra jutásunkkor, most húsz év múltán is kifogy belőlem a szó.
Ám valamiről beszélnem kell. A temetésre készülődve hármunk nevében én vállalkoztam, hogy elbúcsúzzam apánktól. Édesanyám holmijai között találtam egy, még lánykorából őrzött imakönyvet. Nem kellett keresgélnem. Egy újságlapszélből letépett papírcsík jelezte azt a két imát, amit a gyermekeknek kell elmondaniuk szüleik sírja felett. Ki tudja, pillanatnyi megérzés, sietség vezérelte anyámat, hogy ezt a keze ügyébe eső alkalmi könyvjelzőt használja. A papírcsíkon
a napilap dátuma: 1986. szeptember 23., vagyis az a nap, amelyre rá pontosan egy év múlva édesapánk itt hagyott bennünket. Nincs realitás, nincs véletlen, csak anyánk a halált is semmibe vevő akarata, hogy mi ötünket, ha csak még egyszer is, de egybetartson, és isteni kegynek tartom, hogy így ráérezhettem azokra a szálakra, amelyek kezdetektől fogva léteznek, és eltéphetetlenül összekötnek valamennyiünket.

Gazdag eredetiség - Szilárd Klára

Gazdag eredetiség
Szilárd Klára

Személyes adatai

Született Magyarországon (Budapest) 1921
Tanulmányok Magyarországon (Budapest) és Svájcban (Genf) 1937-1946
Lakhelyek Magyarországon (Budapest)
1921-1944
Svájcban (Genf és Zürich) 1944-1951
Izraelben (Ramat-Ganban és Jaffa óvárosában) 1951-1993
Magyarországon (Budapest és Szentendre)
1993-tól

Munkássága területei
1. Festészet (olaj és akvarell)
2. Grafika (litográfia és szita)
3. Freskófestés („Fresco buono”) valódi régi technikával
4. Üvegablakok és –falak tervezése és
kivitelezése klasszikus katedrális technikával
5. Színházi díszlet- és kosztümtervezés
6. Hegesztett vasszobrászat

Munkássága
1. 60 önálló kiállítás Európában és Izraelben
2. Kiterjedt grafikai munkásság az „ARTA”
világszervezetnek
3. Épületek szabadtéri falaira festett freskók
Zürichben
4. Ólmozott üvegablakok Izrael 14
zsinagógájában és számos középületében, majd
a holokauszt emlékmű Budapesten,
a Dohány utcai zsinagóga emlékkertjében
4. Színdarabok díszleteinek és kosztümjeinek tervezése Izraelben
5. Intenzív szobrászati alkotás Szentendrén

Kitüntetései
Nordau díj (Tel Aviv)
Számos bronz- és ezüstérem (Párizs)
„Év festője” a Destaque-ban, a nemzeti televízió nagydíja (Săo Paolo)
Izrael Kulturális Minisztériuma grafikai
versenyének I. díja (Tel Aviv)
Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje
(Budapest)

Közismert festőként részt vesz Magyarország, Európa és USA számos aukcióján, így művei megtalálhatóak szerte a világban.

Nicole Lamothe
műkritikus – Párizs

A sivatag

Szilárd Klára örök meglepetés! Invenciózus és szenvedélyes művész, festészetében egyre gazdagabban tárul fel eredetisége,
a képzelet, az elmélyült gondolkodás és az érzékenység kivételes egyensúlya.
Hosszú karrierjének mindvégig visszatérő témája az ember és a természet. Ezeket idézi állandóan újjászülető látomásokkal és lelkesedéssel, itt-ott megjelenő tartózkodó mélabúval, ami azonban soha nem változtat
a kitaposott ösvényeket elkerülő művészetének erőteljességén.
A festészet misztikus tevékenység, mind
a magányosan alkotó művész, mind az azt befogadó néző számára. Szilárd Klára sivatagi sorozata is ezt bizonyítja. Ezekben a képekben életének egy fontos fejezetét beszéli el, a hatalmas, magányos, varázslatos sivatag felfedezését, azt a kalandot, amelynek emlékét érintetlenül megőrizte, és változatlan hevességű érzésekkel idézi fel újra. Művészi munkássága e lenyűgöző táj mértékeit viseli magán. Különleges kifejezésmódjával a természetből kiindulva a titkos jelentéseket hordozó formákon át az absztrakcióig terjedő vizuális utat jár be. Elragadó ennek az örökké változó sivatagnak szentelt kifejező, látomásos festészetnek fenséges örvénylése.
Vászonról vászonra ejti rabul a nézőt ennek az összehasonlíthatatlan tájnak a káprázata. A tekintet hosszan leidőzik a szinte tapintható sziklák közé szorult, szédítő mélységű szűk szakadékokon, vagy a töredezett talaj nyers szépségén, amelyen a repedésvonalak már-már geometrikus ábrákat alkotnak. A képek visszaadják a hatalmas, szigorú tereket, a szépséges sziklák közt
a szárazságtól meggyötört cserjékkel és
a békés, végtelen felé nyitott horizontokkal. Elénk tárul a sivatag története, amelyet
a művész híven érzékel, és újra alkot. Megjelennek a természet alkotta, színházhoz hasonló pompás díszletek, az éjszakát megvilágító, üvegablak-szerű színekkel. Lélegzenek ezek a lángoló képek, egy elementáris erejű világ jelenik meg bennük, a sziklák és kövek primitív ásványi szerkezetében, változó színeikben felidézve az ember jelentéktelen helyét a természetben. Szilárd Klára érzelmekkel telítve, de festőként közelít a természethez, nem elbeszél, hanem szigorú kompozíció szerint domborzatokká és színgazdag, áttetsző felületekké dolgozza át a látványt. Vajon mesebeli legendák újjáéledt állata jelenik meg hirtelen vagy délibábszerű látomás? A művész a képzelet csatornáiból merít, de nem hamisít, a halott fák a sivatag
képébe ékelt különös álatokká változnak.
Szilárd Klára óriási ihlettel ábrázolja e mindig változó táj iránti csodálatát, biztos mesterségbeli tudást művészi szabadsággal egyesítve tükrözi varázsát és nagyságát.
Művészet és élet elválaszthatatlanul összeforrva, egymást gazdagítják Szilárd Kláránál. Ihletett és vakmerő, ugyanakkor érzékeny és poétikus alkotó, szürrealizmusba hajló munkássága vonz és megbabonáz.

Beke László

A vasszobrok

Nem nehéz kimutatni, hogy az idők folyamán – a rozsdamentes acéllal szemben –
a rozsdás vashoz a pusztulás, az elmúlás képzete kapcsolódott. A magyar közelmúltból számunkra először Fejes Endre Rozsdatemető című regénye ötlik elő, hozzá kapcsolódik kaotikus képi világa miatt Juhász Ferenctől a Tenyészet országa, később Krasznahorkai László Sátántangója, a festészetben pedig mindenekelőtt Csernus Tibor Újpesti rakpartja, ahol a gazdagon megmunkált faktúra a televényt a hulladékkal és a rozsdás vassal a felismerhetetlenségig összemossa. Az 1960-as éveknek ez a pusztuló, de valahogy mégis buja „általános masszája”, mely
Magyarországon a „szürnaturalizmus”-ban találja meg a művészi kifejeződését, a világ másik részében újra dinamizmussal telítődik, s a pop artban megszületik a roncstelepektől az olvasztókohókig vándorló vas és acél új esztétikája.
Szilárd Klára vasszobrai, melyeket 1986-tól készít, olyan paradox absztrakt kompozíciók, amelyek nagyon is konkrét vashulladék darabokból vagy tárgyakból, eszközökből állnak, de az alkotórésze eltűnő félben van, hogy egy-egy informel sűrítménnyé vagy kvázi-természetes képződménnyé álljon össze. Ez az alkotói-keletkezési folyamat
különösen a szép szentendrei szoborkertben tanulmányozható, melyet Szilárd Klára 1995-ben vásárolt meg. A fémtárgyak elvesztik eredeti funkciójukat, szobrászi nyersanyaggá válnak, új összefüggésbe kerülnek, és visszakerülnek a még átfogóbb környezetbe, a növények és fák közé. Talán ennek az állapotnak az „előérzete”-ként fogható fel néhány 1975-ös rajza és festménye, Gépek a tengerben címmel. Nem egyszerűen az elmúlás hangulatának melankolikus és szürrealisztikus felidézése ez a tárgyi
metamorfózis, hanem inkább a természetbe visszatérés utópiája.
A művészi jelentés és a műfaji státusz szempontjából a legkülönösebbnek tartom Szilárd Klára nemrégiben keletkezett „szoborrajzait”: lehetetlen eldönteni róluk, hogy idea-, vázlatlejegyzések-e, netán kész szobrokról készült emlékeztetők, vagy csupán antropomorf, biomorf, biomechanikus vagy biokonstruktív fantáziák.
Ezért tartom indokoltnak a szubjektív megközelítést is: számomra ezek a rajzok súlyos és borongós hátteret képeznek a szobrokhoz még akkor is, ha a kéz mozgása
spontán és könnyed. Általános, borús gomolygás, lágy, felhős, szürke atmoszféra lebeg az ember szeme előtt. Ha hagyja magára hatni ezeket a formákat és árnyalatokat.

Gádor Magda
szobrászművész

A szobrok és a rajzok

(A Skanzen Galériában, a szentendrei
Szabadtéri Néprajzi Múzeumban 2006. június 9. – július 16. közötti kiállítás megnyitó beszéde)
Itt állok közöttük, és elgondolkodom, mi az indítéka, mi az oka annak, hogy szobrok, rajzok létrejönnek, megjelennek, a barlangrajzoktól kezdve egészen máig és tovább? Ennek csak egy oka lehet: az, hogy valami mást közölnek a világról, mint amit a szavak közölni tudnak. Mást közölnek és másképp.
A tér, a forma, a vonal művészetére jellemző, hogy az anyagon keresztül jelenik meg. Az anyag megőriz és közvetít, sűrűn vagy légiesen – változatos formában.
Szilárd Klára küzdelmes élete Budapesten kezdődött. Innen a háború sodorta el. Élt Svácjban, Franciaországban, Izraelben, majd 1993-ban tért haza Budapestre. Azóta itt és Szentendrén él és dolgozik.
Munkássága sokirányú, sok-műfajú: festmény, szobor, üvegablak, grafika – mind megjelenik munkájában. Végigtekintve
pályáján egy idézet jut eszembe, Pierre
Székelytől: „Hála kortalanul aktuális műveinek, Szilárd Klárát nem érinti az idő múlása. Művészete maradandóan a jelené.”
Jelen és múlt – itt gondolok az elmúlt évek kiemelkedő alkotásaira – az üvegablakokra, melyek 14 izraeli zsinagóga szerves részei. Ezeket az üvegablakokat megújított technikával és szakrális motívumok beépítésével úgy hozta létre, hogy azok fényt árasztanak
a szó átvitt és valóságos értelmében.
Ezt a tevékenységet itthon is folytatta. Egy már itthon készült művét a Raul
Wallenberg utcában, majd a Dohány utcai zsinagóga mögött helyezték el. Másik üvegmunkája Kecskeméten, az Űrrepülők Szemészeti Kórházában kapott helyet 2005-ben.
Most nem térek ki kiállításaira, küzdelmeire, díjaira. Kivételt teszek két hazai vonatkozású adattal: 1999-ben monográfiája jelent meg Budapesten, és 2002-ben megkapta
a Magyar Köztársaság Arany Érdemzászlóját.
Végezetül az itt látható rajzokról szólok. Ezek a rajzok Szilárd Klára legújabb munkái. A rajz a legközvetlenebb műfaj. A vonal titkokat közöl a világról, de leginkább rólunk, saját magunkról. Szilárd Klára rajzai életünk sokszerűségéről szólnak, és szólnak őróla magáról is. Arról a ritka értékről, hogy nála az alkotás és az élet a legteljesebb egységben van. A folyamatos alkotó munka és az élet történései nem oltják ki, hanem erősítik egymást.

Hirsch Gábor: Az utolsó nyolc hetem Birkenauban

Hirsch Gábor (Svájc)

Az utolsó nyolc hetem Birkenauban

Már több mint 5 hónapja voltam Auschwitz-Birkenauban, a BIIe cigány-táborban, a BIIa karantén-táborban és november 3. után a BIId férfimunkatáborban, nem csoda hát, hogy ennek megfelelően nagyon le voltam már gyengülve és soványodva. Ehhez járult még, hogy testemen és a szájamban is gennyes daganatok képződtek, ami az evést a kínzó éhség ellenére is lehetetlenné tette. A betegség neve mindmáig emlékezetembe maradt, „Stomatitis Ulcerosa”. Így minden félelem ellenére elszántam magam, hogy orvosi kezelésre jelentkezem – tudomásunk és a „latrina-hírszolgálat” szerint november 3. óta szelekciók nem voltak, és a gázkamra sem működött. Az orvos azonnal beutalt kezelésre a „Krankenrevier”-re. A talán 10-14 napos kórházi tartózkodásom idején, december első heteiben tetováltak, számom B-14781 lett, ez ma, 64 esztendő után még mindig jól látható és olvasható. Miután valamennyire helyreálltam egészségileg, s megint tudtam enni, visszahelyeztek sorstársaimhoz a BIId tábor 21. barakkjába.
Evakuálás és felszabadulás

Hetek óta hallottuk már, amint a front és az ágyuk döreje napról napra közeledett, ennek ellenére még hetekig eltartott, míg egy Apellnél (létszámszámlálás), 1945. január 18-án közölték, hogy a tábort feloszlatják, és hosszabb menetelésre számítsunk. Felhívták a betegeket és gyengébbeket, hogy akik nem érzik képesnek magukat hosszabb gyalogolásra, jelentkezzenek, és őket áthelyezik a kórház táborba. Én gyengének éreztem magam, egyben tudatában voltam annak is, hogy mi lehet a jelentkezés következménye. Egyik esetben – kimerültség, elfagyás esetén – agyonlövéssel kell számolnunk, másik esetben likvidálás lehet a kórházban maradás ára, ha a szovjet túl gyorsan közeledik.
A két bizonytalan kimenetel közül a kórházat választottam, s valóban áthelyeztek bennünket a BIIf úgynevezett kórház táborrészébe. A többiek, az erősebbek részére január 18-án elkezdődtek az ú. n. „halálmenetek”.
Három nappal tábortársaink távozása után, 1945. január 21-én híre kelt, hogy
a tábor őrsége az éjszaka folyamán elhagyta őrhelyét, és mi szabadok lettünk. Az idehurcoltak megpróbáltak élelmiszert szerezni, és meleg ruhaneműt organizálni. Annak ellenére, hogy igen rossz állapotban voltam,
sikerült pár melegebb holmit, egy csíkos fogolysapkát és némi élelmiszert összegyűjtenem. Az újonnan szerzett kenyérzsákommal, amit gyengeségem miatt csak a földön húzva tudtam magammal vinni, meglátogattam minden helyet, ahol reméltem, hogy enni vagy innivalót találok. A különböző táborrészekben, az őrszobákban, megkóstoltam mindent, amiről feltételezhettem, hogy ehető vagy iható. Nem tudom, hogy a hideg miatt, vagy az érzékszerveim voltak nagyon eltompulva, de nem tudtam a szagokat megkülönböztetni. Így előfordult, hogy petróleumot vettem a számba a remélt szirup helyett.
A szabadság első vagy másod napján elhatároztam, hogy betelepszem az egyik elhagyott őrszobába. Az ötlet másoknak is megtetszett s rövidesen két nő is úgy határozott, hogy ott marad. Január 24. délutánján néhány egyenruhás fegyveres jelent meg. Először azt hittük, hogy szintén KZ foglyok, akik valódi egyenruhát szereztek. Hamarosan kitűnt tévedésünk: egy TODT különítmény tagjai voltak. Az árulkodó nyomokat akarták eltüntetni, és a még járóképes zsidókat elvinni, mielőtt az előretörő szovjet hadsereg a tábort eléri. El kellett hagynunk az őrszobát, és vissza kellett mennünk a táborba. Az Apellnál kihirdették, hogy másnap minden zsidónak menetkészén kell
a reggeli létszámszámlálásra megjelennie. Én még engedélyt kaptam, hogy visszatérjek az őrszobába, hogy a hátrahagyott kenyérzsákomat elhozhassam. Mivel egyedül féltem, némi élelmiszer ellenében sikerült egy fiút rábeszélnem, hogy elkísérjen. Amikor másnap kiadták az „Alle Juden antreten (minden zsidó sorakozzon)” parancsot, elbújtam a szalmazsák alá. A katonák siettek, s nem vették a fáradságot, hogy a barak-
kokat gondosan átvizsgálják. Így én és még
egy páran szerencsésen túlvészeltük ezt
a kalandot.
Évek múlva tudtam meg, hogy a többieket az auschwitzi táborba akarták vinni.
A kb. 3 km-es úton a gyengék közül néhányat agyonlőttek. Félúton motoros futárokkal találkoztak, akik a kísérőket magukkal vitték. A foglyoknak meghagyták: folytassák útjukat a főtábor felé.
Ami engem, minket illet, mi csak órák múlva merészkedtünk elő a rejtekhelyünkről. Én megpróbáltam a barakk parancsnokának szobáját elfoglalni, két fogoly is csatlakozott hozzám. Csakhogy napról napra gyengébb lettem, úgy hogy már nem voltam képes a lábamon állni, ha el akartam valahová jutni. Négykézláb kúsztam a pár lépés távolságra lévő WC-ig. Szobatársaim minden felelőséget elhárítottak magukról állapotom miatt, s (ezért) áthelyeztek egy korház-barakba, ahol ápolók is voltak. Január 27-én hallottuk, hogy a szovjet hadsereg elérte táborunkat. Hálát adtunk az Istennek: felszabadultunk. Nem tudom, hogy még aznap vagy csak a következő nap: egy szovjet szanitéc katona a tábort körülkerítő szögesdrótkerítéséhez támogatott, dokumentumfilmet készítettek rólam. Rövid ideig még a BIIf táborba maradtunk, majd öszvérfogatokkal vittek bennünket az auschwitzi főtáborba, itt ápoltak még egy jó ideig, amíg egy kissé megerősödtem. Valószínűleg innen származik az első, sajnos dátum nélküli okmányom, amelyen – tévesen – Budapestet tüntették fel szülőhelyemül. Eszerint a 22. blokkban voltam elhelyezve. Rajtam kívül még egy városbelim van ezen a listán, akivel deportálásunk óta először a felszabadulás napjaiban, Birkenauban találkoztam, az 52 esztendős Weisz Jenő szabómester. Feltehetőleg a BIId táborban hónapokig együtt voltunk anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Ő volt az első személy, aki hazatértekor – hónapokkal az én hazatérésem előtt – édesapámat értesítette, hogy életben vagyok. Később elmondta nekem, hogy amilyen állapotban a felszabaduláskor látott, nem gondolta volna, miszerint életben hazakerülök.
A főtáborba való áthelyezésünk után megfürdettek, dezinficiáltak bennünket, és tövig levágták a hajunkat. Egy új okmány ebből az időkből – cirillírással – az egészségi állapotomról számol be: másodfokú alultáplálkozás és szájpenész. Az ápolás és a megfelelő táplálkozás azért megtette a kedvező hatását, és több hét után egészségileg többé-kevésbé helyreálltam. Ezt mutatja egy ezekben az időkben készült fénykép felvétel, ahol már felismerni vélem magamat. A felvétel a főtábor szögesdrót kerítésénél készült, több hasonló korú gyerekkel együtt, és ma is az Auschwitz múzeum a 6. épület földszinti-helyiségében látható; egy egész falat befed.
Miután többé-kevésbé helyreálltunk egészségileg, igazolványokat kaptunk, felszólítva a hatóságokat, hogy segítsenek bennünket
a hazatérésben. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Gyenge kondícióban, egyedül és 15 évesen, nem mertem a több száz kilométeres utat magamra vállalni. Ezért jelentkeztem, és vártam egy transzport összeállítására. Ha jól emlékszem, ekkor a már megkapott igazolványokat le kellett adnunk.

Katowice, Csernovic

Lassan összeállították a transzportot. Ez szerint március végén lehetett. És elindultunk a kb. 60 km-re lévő Katowicébe. Táborunk, emlékezetem szerint, a vasút vagy a villamos állomás közelében lehetett. Én két urizáló pestkörnyéki felnőttel kerültem egy szobába. Mint gyerek viszont a konyhaszemélyzet kegyében voltam: nagyobb adagokat kaptam, mint járt volna. Sokáig nem maradtunk itt, rövid idő után hazafelé tartó újabb transzportot állítottak össze. A vonatút lassú volt, sok megállással és várakozással, mert a katonai vonatoknak elsőbbségük volt. Az egyik ilyen megállásnál történt, hogy a másik csabai, Weisz Jenő, vizet akart hozni, vagy a WC-re ment, mindenesetre, amikor visszajött – szerencséjére vagy szerencsétlenségére – a vonat nélküle elment. A vasúti alkalmazottak és a katonaság segítségével igazolványt kapott, és feltették egy vonatra, s ha bennünket nem is ért el,
viszont hónapokkal előttünk tért vissza
Magyarországra. Mint már mondtam, ő volt az első, aki édesapámnak életjelt adott rólam.
A mi utunk Bukovinában, Csernovicban végződött. Ez a terület akkoriban Romániához tartozott. Az első állomásunk egy hatalmas épület volt a város központjában. Egyesek szerint iskolaépület vagy kaszárnya volt. Amire emlékszem: az első éjszakát a lépcsőházban, a lépcsőkön töltöttem. Bejárhattunk a városba is. Mindenesetre a KZ viszontagságai még láthatóak voltak rajtam, mert anélkül, hogy kértem volna, valaki egy cservonyecet, egy 10 rubeles bankjegyet nyomott a kezembe.
Pár nap után átköltöztettek bennünket
a város szélére, egy másik iskolába vagy kaszárnyába. Szabadok voltunk, és némi mozgásszabadsággal rendelkeztünk. Így történt, hogy egy péntek este elmentem a zsinagógába. A helyi zsidók beszélgettek velünk, és amikor említettem, hogy hová való vagyok, az egyik férfi azt mondta, hogy náluk lakik egy kislány, aki szintén Békéscsabáról származik, s meghívott péntekesti vacsorára. A lány egy évvel volt nálam idősebb, a neológ elemiben egy osztállyal felettem járt, unokatestvé-
remmel Tibivel együtt. Fischmann Katónak
hívták, ma mint nyugalmazott professzor él Chicagoban. Csernovicban értesültünk arról, hogy május 9-én a németek feltétel nélkül kapituláltak. (A keleti és a nyugati fronton egy nap különbség adódott.)

Sluzk

Néhány héttel később újra összeállítottak egy transzportot, és pár nap múlva meg-
érkeztünk egy fehéroroszországi hatalmas táborba. A láger kb. 60 km-re volt Minszktől. Még távolabb kerültünk otthonunktól. A tábor neve Sluzk volt. A magyarokon kívül voltak itt erdélyiek, románok, csehek, szlovákok, görögök, hollandok, olaszok, különböző nemzetiségűek. Az olaszok közül később Primo Lévi vált világhírűvé, könyveiben az auschwitzi felszabaduláson kívül
a sluzki táborról is beszámolt.
Megérkezésünk után fürödni mentünk, kisebb termek vártak itt minket pár káddal. Engem az utolsó csoportba osztottak be.
Mivel törülközőm nem volt, és feltételeztem, hogy az ott lévők a tábor tulajdonát képezték, elhatároztam, hogy egyet magammal viszek. Később sült ki, hogy a törülköző az egyik vezetőé volt, s amikor kérdeztek, nem mertem bevallani, hogy én vagyok
a bűnös. Most már volt egy törülközőm, de használni nem mertem, a szalmazsákomba rejtettem el. Hónapokkal ez esemény után, röviddel hazatérésünk előtt, hívtak a táborvezetőséghez. Erős szívdobogással mentem az irodába, de megkönnyebbülésemre nem a törülközőről volt szó; a személyi adatainkat írták össze.
A táborban feladatom is lett, tagjává váltam a magyar tábori faliújság szerkesztőségének. A redakció két szobát kapott, ami
luxusnak számított. A hátsó szobában dolgozott Popper Pista és Szívó Pali, az első szobában pedig huszon évesen egy Alex vagy Lekszi nevű zsurnaliszta. Feladatom volt a szobák rendben tartása és a faliújság felragasztása. A kapott katonai ruhákon kívül semmim nem volt, egy szabó készített a szalmazsákom levágott részéből egy mértékre szabott sortot. Nem emlékszem, hogy éheztünk volna, de a menünk nagyon egyhangú volt a köleskása levessel reggel, míg délben és este a híg főzelék némi hússal. Talán a káposztalevesnek örültünk módfelett. A serdülőkorban lévő Fischmann Kati állandó éhségére fájdalommal emlékszem vissza. Szemfehérjém sárgás színezete miatt az orvos sárgaságot gyanított, és ezután a napi fejadagomat egy ideig természetben kaptam kézhez. Ezután a sárgaságomat disznózsíros kenyérrel gyógyítottam. Hogy ez a helyes diéta sárgaság ellen, azt kétlem, mindenesetre betegségemet nagyobb kár nélkül vészeltem át.
Legnehezebben családom hiányát viseltem. Hiszen mégiscsak 15-16 éves voltam. Az első adandó alkalommal, augusztusban levelet írtam a csabai neológ hitközségnek, kérve őket, hogy ha valaki él a rokonságomból, értesítsék őket, hogy életben vagyok.
A sorokat Jassiból továbbították, és szerencsésen elérte édesapámat.

Hazatérés

Augusztus végén, hosszú várakozás után végre bevagoníroztak bennünket. Hosszú, 10-14 napos utazás várt ránk; utunk hosszabb volt, mint amikor Birkenauba vittek, legföljebb nem voltunk annyira összezsúfolva, sőt enni és inni is kaptuk. Egyszer csak elhagytuk a román-magyar határt, és szülővárosomban Békéscsabán is megálltunk. Annak ellenére, hogy hosszabb ideig álltunk, nem volt szabad elhagynom az állomást, viszont sikerült hírt küldenem a városba. Az állomáson működött a Vöröskereszt szolgálat és ételt is adtak. A nagybátyám mégis meghallotta, hogy átutazóban vagyok, kijött egy köcsög tejjel, s közölte, hogy édesapám üzletileg éppen Pesten tartózkodik, és táviratilag értesíti érkezésemről, de lelkemre kötötte, hogy a tejesköcsögöt okvetlen hozzam vissza. Kispesten szintén várt a vonat s ott élő nagynénémet értesíteni tudtam megérkezésemről. Vagyis amikor a vonat befutott a Nyugati pályaudvarra, édesapám már várt. Néhány napi pesti tartózkodás után, miután papírjaimat megkaptam a Bethlehen Gábor téri DEGOB
irodán, egy orvosi vizsgálat és néhány szükségleti cikk bevásárlása után visszatértem édesapámmal Békéscsabára a csaknem másfél évi távollét után.
Ott hallottam Böske unokanővéremtől, hogy édesanyám 1944. szeptember 25-én Auschwitzban, több csabai nővel együtt
a szelekció áldozata lett. Édesanyámat egy 4501 főnyi transzporttal Stutthofba vitték, ahol szeptember 27-én regisztrálták. Azt is megtudtam, hogy édesanyám 1944. december 18-án meghalt. A „halál oka ismeretlen”.
Hazatértem után magántanulóként letet-tem a gimnázium 4. és 5. osztályából a vizsgát, hogy a régi osztálytársaimmal tovább tanul-hassak. Rövidesen iskolát váltottam, és így 1951-ben kaptam meg a technikusi oklevelet Szegeden. Rövid szakmai tevékenység után
a Műszaki Tanárképzö-öiskolán folytattam
a tanulmányaimat. Oklevelet szereztem, s
a végén 1954-ben a Villamos Gépek és Hálózatok okleveles technikumi tanára lettem. Ezt követően felvettek az esti egyetemre, és itt folytattam tanulmányaimat 1956-ig. 1956 november közepén emigráltam Svájcba, ahol ösztöndíjjal sikerült az 5. szemeszteren (3.
évfolyam) folytatnom. Két évvel később, 1958-ban sikeresen diplomáztam a zürichi „Eidgenössische Technische Hochschule”-én, ahol további öt esztendőt töltöttem, mint tudományos munkatárs. 1963-tól egy amerikai cégnél dolgoztam mérnökként a fejlesztésben. 1968-ban családot alapítottam, a fiaim 1970 és 1973-ban jöttek a világra. 1995-ben 65 évesen nyugdíjba mentem.
Hosszú évekig keveset foglalkoztam a múltammal. Nyugdíjazásom után több időm lett,
a kíváncsiságom és az érdeklődésem is megnőtt, hogy emlékeimmel foglalkozzam, s ezeket –
a fájdalmasakat is – felfrissítsem, és a lehetőségekhez képest okmányokkal alátámasszam. Ezért az „Új Életben” feladtam egy hirdetést, amelyben lágertársakat kerestem Birkenauból és Sluzkból. A jelentkezőkkel megpróbáltam a kapcsolatot felvenni. Nagy volt a csodálkozásom, amikor a válaszok mellett egy több oldalas cikket is találtam egy rövid életű újságban, aminek a létezéséről nem is tudtam. Az orgánum neve „Hírek az elhurcoltakról”. 1945
augusztus 14-én háromoldalas írás számolt be a sluzki táborról, és arról, hogy 850 magyar várta a hazaszállítást. Ők kb. 3 hét múlva, szeptember 6-án megérkeztek a Nyugati
pályaudvarra.

Deportáltak Fehéroroszországban

Szluck
Rendkívül érdekes névsor jutott el a napokban a DEGOB-hoz. Berger Zoltán budapesti, VII Rottenbiller u. 1. szám alatti lakos,
a deportálásból visszaérkezve, a DEGOB Bethlen-téri tájékoztatójában a következőket adta elő:
1944. május 15-én a csurgói Internáló-
táborból Auschwitzba kerültem, ahonnan Monovitzba vittek bennünket, ott 1945 január 18-íg dolgoztam. Az oroszok közeledtére a tábort kiürítettek és mintegy 60
kilométeres gyalogút után Gleiwitzbe kerültünk. Hamarosan GleíwitzböI is megkísérelték továbbszállításunkat. 130 embert zsúfoltak egy-egy vagonba, azonban az oroszok előrenyomulása következtében a vonatot kiürítették, s a deportáltakat a közeli erdőbe szállították. A többség sorsa ismeretlen. Berger Zoltán mintegy 40 társával az orosz fölszabadító hadsereg segítségével Kattowitzba, majd Czenstochowoba került, ahol februártól március 22-ig tartózkodtak. Ebben a táborban különböző felszabadult lágerek lakóit gyűjtötték össze s május 28-án az egész tábort,
mintegy 850 személyt Szluckba, Fehérorosz- országba szállították, ahol a 194 számú lágerben helyezték e1 őket.
Ennek a csoportnak a névsorát közöljük az alanti listában. Berger Zoltán, aki a tábor vezetője volt, közli, hogy a csoportnak kitűnő ellátása volt, ugyanazt az ellátást kapja, mint a hátországban élő orosz katonák: napi 700 gramm kenyeret stb. Berger Zoltán
információja szerint a szlucki csoportot augusztusban hazaszállították.
Néhány megjegyzés még a sluzki táborhoz és a listához. A magyar ott tartózkodók közt több ikerpár is volt, Bleyer Edit és Ernő (1936. Nyírgebe), Eckstein Ilona és Vera (1936. Szombathely), Hadl György és Pál (1938. Újpest), Hermann Ibolya és Piroska (1930. Győr), Sauer Margit és Sári (1930. Paks), Sattler Magda és Vera (1932. Nagykanizsa), Sréter Judit és Vera (1931. Hajdúnánás),
Ágnes é István Péterfreund (1932. ?) stb. Az erdélyi ott tartózkodók között is voltak ikrek, mint pl. a két Malek pár, a Goldenthal és
Mózes ikrek, akik természetesen nem szerepelnek a magyar listán. Mindmáig ismeretlen előttem, honnan került oda ez a 850 személy. Voltak egykori munkaszolgálatosok, partizánok (amiben sokan kételkedtek), menekültek, az auschwitzi tábor felszabadultjain kívül nők, akik Stutthof, Lublin és más KZ-ből kerültek Katovice, Csernovic vagy Sluzkba. Itt volt az olasz Primo Levi is. Velünk volt két újszülött is édesanyjukkal.

Hrotkó Larissa: 120 éves a budai „Frankel”

Hrotkó Larissa
120 éves a budai „Frankel”

1. A budai zsidók viszontagságai

A budai „Frankel” (régi nevén: Újlaki zsinagóga) 1888. augusztus 8-án kezdte meg működését. Persze, a mai közösség nem hasonlít az egykori budavári zsidóságra. Közelebb áll hozzánk a 17-18. századi budai zsidóság, noha ahhoz képest is sokat változtunk. Az akkori budai zsidókat az üzleti, a rokoni és a hivatali kapcsolatok inkább Bécshez kötötték. Viszont a vallási kérdésekben Buda csatlakozott Speyer, Worms és Mainz dönt-
vényeihez. A középkori budavári zsidó közösségben sok Talmud-tudós volt. A 17. századra ez is megváltozott, ám a Sulhán Áruch maradt továbbra is.1
A zsidók 1689-ben telepedhettek le ismét a budai Vizivárosban, ámbár a zsinagóga építése a 17-18. században a királyi és a helyi rendeletekbe ütközött, amelyek előírták, hogy a zsinagóga külsőleg ne tűnjön fel, és semmiképp se nézzen ki templomnak. Az istentiszteletre egy termet – „amitirtes gebett Zimmer”-t – jelöltek ki.
Az 1740-es éveket egy erőteljes morva bevándorlás jellemezte. Ekkor a hitközség már 32 családot (156 lelket) számlált. Ebből tizenketten magyarországi, heten pedig budai születésűek voltak. Legtöbben – tizenhat családfő – Morvaországból, illetve Lengyelországból érkeztek. Már csak 7 családfő származott Németországból. A közösség összetétele a 18. századra, tehát, látványosan változott. A hitközség elnöke Simon Göczel hadi szállító, a rabbi a nikolsburgi születésű Ábrahám Löb volt. 1746. június 17-én a zsidókat ismét kiűzték Budáról, pedig az 1735-ös összeírás óta a számuk csak két lélekkel szaporodott! A vízivárosi temetőt felszámolták, a csontokat Óbudára szállították, ahol a Laktanya utcai zsidó temetőben helyezték el egy közös sírban.2
A kiűzetés után többen Óbudára mentek el. Az Óbudára költözött családfők névsorát a hitközségi levéltári adatok alapján állí-
tották össze: Herznach Dávid Hirsch, Leitersdorfer, Policzer, Nikolsburger, Pollák, Schlesinger, Bacharach, Teltsch, Bürgel,
Simon Göczel, Fülöp Mózes, Markus Löb,
Simon Joel, Abelsberger Bóruch, Mózes Löb (Liebner Mózes), Offenheim Izsák, Izrael
Ábrahám, Bauer Salamon (Böhm). A felsoroltak és utódainak többsége 1800. körül már Pesten, vagy Bécsben megtalálható: az 1828. évi pesti hitközségi jegyzőkönyvekben Schlesinger, Abelsberger és Bauer urak a közösségben, illetve a haszonbérleti társaságban (más néven Garküche-bérlet) vezető szerepet töltöttek be. Bécsbe távozhatott többek között Göczel nagykereskedő.
A teljesség érdekében meg kell említeni Nepauer Máté által tervezett, rövid életű zsinagógát, amely a nagy óbudai zsinagóga (1821) elődjének nevezhető. A megbízást
a budai zsidók adták 1766-ban. A zsinagóga a lengyelországi minta szerint centrális elrendezésű, 4 pilléres volt. De az épület rossz talajra került, hamarosan repedezni kezdett és végül is le kellett bontani.3
1783-ban a zsidók visszatérhettek Budára, és 1787-ben nyílt meg az első zsidó vendéglő, feltételezhetően Újlakon. Ezt a letelepedést elősegítette az ipari fellendülés: 1847-ben kezdődött az újlaki Duna-part kiépítése az Óbudai textilipar gyapjúfeldolgozó üzeme miatt. A vezető textilipari üzemek abban az időben Goldberger Ferenc, Kánitz Löbl, illetve Spitzer Gerzson tulajdonában voltak. Az újbóli letelepedés 26 fővel kezdődött, de 1811-ben a zsidó lakósok száma – minden akadály ellenére – már meghaladta a százat. 1823-ban egy önálló zsidó közösség alakult meg, amelynek Cohner József lett az elnöke. 1829-ben már a budai lakosság is kérte, hogy egy jómódú, rendezett zsidó község lakjon itt és segítsen a terület fejleszté-sében.4
A 20. század budai zsidóságát az európai kultúra iránti vonzalom jellemezte. Budán 1819-ben adták ki Mózes Mendelsohn több munkáját és szívesen fogadták az új szellemi irányzatokat, noha a hitközség még mindig Münz-féle óbudai vallási vezetés alatt állt. A hitközség iskolájában Rosenthal Móricz támogatta a felvilágosodás eszméjének terjedését. A Szentírás fordításai nyomán Rosenthal a zsoltárokat és a Példabeszédeket szólaltatta meg magyar nyelven.
A 19. század elején Kunitzer Mózes ben Menáchem vette át a budai rabbiszéket. Kunitzer is Óbudáról érkezett, de a prágai Liva családból származtatta magát, amely nagy rabbikról volt ismert. 1818-ban Kunitzer olyan javaslatot terjesztett elő, mely szerint a „német (askenáz) rítusú” templomokban a héber nyelv askenáz kiejtése helyett alkalmazható a szefárd kiejtés. Az ünnepélyes hangulat kiemelése és az áhítat fokozása érdekében javasolta az orgona használatát.5 Kunitzer 1837-ben halt meg, utána a pesti Schvab rabbi gondoskodott a budai közösségről. A 40-es években Einhorn, a reform mozgalom vezetője kétszer is szónokolt
a budai közösségben. Noha a reform közvetlen hatását nem mutathatjuk ki, de a budai zsidó közösség magyarosodásában Einhorn minden bizonnyal kivette részét.
Az új, mór stílusúnak mondott budai zsinagógát 1866-ban az Öntőház utcában avattak fel. Az épületet Knabe Ignác tervezte. Az 1870-es években Dr. Goldberger
Rafael, pápai születésű rabbi kapta meg
a budai megbízást, aki a boroszlói rabbi szemináriumból érkezett Budára. 1873-tól a budai közösségnek már saját alkotmánya volt, és 1888-ban Feller Sándor tervei alapján építették fel az új Újlaki (mai Frankel) zsinagógát a 18. századvégi betelepedés óta használt szűk imaház helyébe.

2. A magyarosodás felé

Franz Schams történetírása6 jóformán csak futólag és meglehetősen negatív színekben ábrázolta a budai zsidókat, mint egy kihaló félben lévő régiséget. A budai zsidók sorsát a lemenő naphoz hasonlította. 1821-ben Budának 25. 228 lakosa volt, de ebből csak 466 volt zsidó. Az 1820-s évek Budáját Schams még mindig német városnak tartotta, ahol a német nyelv volt az uralkodó.
Ám a 19. század második felére a helyezet megváltozott: a lakosság rohamosan magyar-osodott.7 Az adatokból kitűnik, hogy a zsidóknak a magyarosodás folyamatában igen nagy szerepük volt. 1851-ben Budán már
a magyar lakosság képezte az abszolút többséget (195, 912 ezer fő). Magyarul beszéltek: az izraeliták közül 77, 36%, az ágostaiak közül 70, 52% és a katolikusok közül 68, 63%.
A tanulmány szerint az izraeliták közvetlenül a helvétek (evangélikusok) mellett álltak ebben a statisztikában. 100 helvét közül 93, 02, 100 izraelita közül 79, 21 beszélt magyarul. A nyelvi-statisztikai adatokat azzal magyarázták, hogy az evangélikusok és
a zsidók többsége magyarországi születésű és állandó budapesti lakos volt.
Az 1851. évi összeírásban a zsidókat még egy önálló izraelita nemzetiségként jegyezték be. De a magyarosodás feltérképe-
zésének kontextusában ez úgy hangzott,
mintha a zsidóságot egy etnikai kisebbségnek
tartották volna számon. Összehasonlításul megemlítjük, hogy az eddigi összeírásokban a zsidókat kimondottan idegen, sokszor tranzit elemként kezelték. 1851-ben Budán a zsidók a lakosság 11, 6 %-át (4.976 fő), Pesten 15%-át tették ki (12.642 fő).
A budai zsidó lakosság magyarosodása új értékeket, illetve a hagyományos értékállomány átértelmezését hozta magával. A tudás továbbra is erénynek számított, de ennek tartalma megváltozott.
Amikor 1928-ban felépült az Újlaki zsinagóga körüli háztömb, megkezdődött a környék új korszaka. A Zsigmond utca (Frankel Leó út) 49. számú ház lakói a stabil polgári réteghez tartoztak. Az 1941. évi népszámlálási adatok szerint a házban lakó nők többsége háztartásbeli volt, ám volt egy tejüzemi részlegvezetőnő (Lichtner Joma Szilárdné), egy kötőnő (Fuchs Janka), egy énektanárnő (Szölősi Gizella), egy zsidó hittanárnő (Farkas Margit) és a hitközségi tisztviselőnők (Weisz Jakabné és Wellesz Károlyné). Wellesz Károlyné a háború után is ebben a házban lakott, szolgálatának 25. évfordulóját 1946-ban ünnepelte a budai körzet, amiről az Új Élet június 5-i száma értesítette olvasóit.
A férfilakók közül volt egy rabbi (hivatalosan: „a hitközségi lelkész”), több kántor és több hitközségi tisztviselő. Persze, itt is laktak a zsidó kereskedők és ügyvédek, sőt Wellesz Károlyné férje „vasesztergályos és villamos műszerész” volt.
Mit is hozott a 20. század az Újlaki (Frankel) zsinagógának? A budai zsidóság eddig sem volt homogén, most még tarkább lett. A régi bécsi, német, morva, pozsonyi jesivái askenáz tradíció kiegészült a hászidoktól örökölt új vallási buzgalommal, a kistelepülési magatartási mintákkal, és a részben szekularizálódott nagyvárosi zsidó polgárság európai kulturális értékeivel. A magyar nyelv és irodalom ismerete egy alapvető követelmény volt már, ezen kívül az idegen nyelvek tudása, sőt a klasszikus latin-görög műveltség valamint a történelemben és a filozófiában való jártasság határozták meg a tudás újkori tartalmait. A jiddis kultúrának ebben a környezetben szinte már nem is volt helye, de teljes eltűnéséről még sem beszélhetünk.
A régi értékeket a 20. század budai zsinagógájában többek között Schöner Ignác képviselte, aki 1958-ban jelentkezett egy budai hitközségi hirdetésre.

3. A budai samesz

A hirdetés így szólt: „Templomi altisztet (sameszt) keresünk a Frankel Leó úti templomba. Előnyben részesül, aki „baal kaure” és aki
a szárnyasvágás „söchito” elsajátítására alkalmas. Jelentkezés írásban, vagy személyesen
a körzeti irodában: II, Frankel Leó út 49, de. 11-1 óra között.”8
Ezeknek a feltételeknek messzemenően megfelelt Schöner Ignác, ismertebb néven Ezriel Ichák (jiddis körökben: Zrilichhok). Ezriel Ichák 1902-ben a román határ közelében fekvő Csengerben született. 18 éves koráig tanult: először a héderben, majd
a jesivában, részben Csengerben, részben Fehérgyarmaton, illetve Porcsalmán.
A jesivában az órák reggeltől estig tartottak. Kétszer volt „Jause” (egy rövid tízórai, ill. uzsonna szünet) és még egy ebédszünet. Ebédelni a házakhoz jártak, „napokat ettek”, mert „Tegeznboherek” voltak. Minden nap más-más házhoz mentek, hogy ebédet kapjanak a sokszor ugyanilyen szegény zsidó lakosoktól. A koszt nem volt igazán változatos, az alapanyagot többnyire a bab képezte, amelyet igyekeztek ötletesen tálalni. Az egyik ilyen kulináris remekmű a hagymás zsírral ízesített tört paszuly volt. Nem is lett volna ez olyan rossz, ha csak hetente egyszer és nem a hét minden napján került volna az asztalra!
„17 éves korában apám9 Antwerpenben folytatta tanulmányait egy zsidóközösségben, de ott már a szakmát is tanulta: az üvegfúvást. Visszatérése után megnősült.
A felesége is csengeri volt, négy gyermekük született: Imre, Jenő, Éva, Edit. Hamar rá kellett jönnie, hogy Magyarországon az üvegfúvásból nem élhet meg, ezért kereskedéssel próbálta fenntartani családját.”
Csenger egyébként egy nagyon vallásos hely volt. Rabbi Jungreiss – egy régi rabbi dinasztia tagja – patriarchálisan vezette a közösséget. A rebbével kapcsolatos történet Schöner családban egy hagyományos elbeszéléssé vált. A történet egyik főalakja Joel nagyapa volt, aki házalóként járt faluról falura egész héten át, de a hétvégére libát vehetett családjának. A liba máját nem ették meg,
hanem eladták, így még pénzhez is jutottak.
„Egyik hétvégén nagyapa haza érkezett
a hétvégi libával, és mint mindig elküldte az apámat a sakterhoz. Ha a metsző azt mondta, hogy az állat nem kóser, akkor a zsidók ezt nem fogyaszthatták. És pontosan ez történt aznap is: a liba a metsző szerint nem volt kóser. Nagyapám elhatározta, hogy
a rebbével is megnézeti a szárnyast. Ha ő
is azt mondja, hogy a liba nem kóser, hát nincs mit tenni. Apám elment a rebbéhez.
A rebbe megnézte, alaposan megvizsgálta a libát, és azt mondta, hogy, sajnos, tréfli. Apám megrémült. Rebbe ránézett és megkérdezte:
– Kik a szüleid? Mikor ettél utoljára húst?
Apám válaszol. A rebbe – aki közösségének minden családját jól ismerte – elgondolkodott, és még egyszer megvizsgálta a libát:
– Várj! Nézzük csak! Hát, úgy látszik mégis kóser. Igen, kóser!
Apámra ez a jelenet nagy hatással volt. Úgy értelmezte, hogy a rebbe számára a vallási tekintélynél is fontosabb voltak a rábízott emberek és az alázat a szolgálatban. „Apám egy áldott jó ember volt. Nála jobbat a világ nem látott. Még ellensége sem volt. A háborúban az egész családját Auschwitzban veszítette el: feleségét, gyermekeit – mindenkije elpusztult. Egyedül maradt. Anyámat régóta ismerte, amint anyám első férjét is, akik ugyancsak csengeriek voltak. Amikor összeházasodtak, anyámnak három felnőtt lánya volt, és apám saját lányaiként házasította ki őket.
Szüleim 1950. körül voltak kénytelenek Pestre jönni, mert a faluban a megélhetőségük nem volt biztosítva. A nagyvárosban apám még egy lehetőséget kapott: ugyanis nemcsak jól tudott imádkozni, hanem
komoly Talmud-tudással is rendelkezett, alaposan ismerte a vallási előírásokat, a háláhát.
Pesten egy kósersági felügyelői helyet kapott. A szarvas marha kirajnigolása volt
a feladata, ami nehéz fizikai munkával is járt. Ebből a tevékenységből már meg lehetett élni, és emellett taníthatott is. 1958-ban jelentkezett az Újlaki zsinagóga hirdetésére és haláláig a zsinagóga alkalmazásában állt.”
A háború után a zsidó életben történt néhány változás, mint, például, a nők részvétele a rabbi ősválasztásában. Mégis az 1950-es évek elején a budapesti zsidóság életét még sokban a 40-es évek szokásai határozták meg. A háború előtti évekhez hasonlóan a neológ tudós rabbi elsősorban a világi (filozófia, irodalom) tantárgyakból kitűntetett, sokat publikáló, tanító és előadó tekintély volt, aki hétköznapokon nem állt oda az előimádkozói helyre a minjén előtt, de lajnolnia is csak ritkán kellett.
„Az Újlaki zsinagóga rabbija Dr. Benoschofsky Imre volt akkoriban, aki a háború előtt is a budai körzetben dolgozott. Benoschofsky egy igazi neológ tudós rabbi volt, aki sokrétű műveltséggel rendelkezett, szívesen és jól tanított. De a sok elfoglaltsága miatt a hétköznapi minjénre nem maradt ideje. Apám valóban nagy segítség volt számára a zsinagógában.
A budai közösség más volt, mint most. Kertész Zoltán, az elnök akkor jött be, ha alá kellett írnia a szükséges papírokat, de nem vett részt az állandó minjénben. A közvetlenebb kapcsolatok a reggeli minjénben alakultak ki, amelyben általában Stein Jakab, Weisz Lipót, Szekulesz bácsi, Horovitz
Rezső, Donát István, Goldberger Laci bácsi imádkoztak együtt. Az volt a szokásuk, hogy az ima után egy kis Talmud-órára ültek össze. Főleg a vidékről feljött emberek kívánták ezt a szellemi ráadást, talán, mert még emlékeztek a heder és a jesiva hangulatára. A felvilágosítói-tanítói feladat ebben a körben apámra hárult, aki előtt mindig ott volt a „Blatt Gemore”.”
Benoschofsky 69-ben ment el. Géjer
Artúr rabbisága idején „Schöner bácsi” nemcsak fontos, de nélkülözhetetlen is lett a zsinagógában.”
„Hogy hogyan és miképpen olvasták a Tórai szövegeket Szabolcs-Szatmár-megyében, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogyan olvasta ezeket az apám” – folytatta elbeszélését Schöner Alfréd. „Az apám lajnolásában két dolog játszódott közre. Az egyik az, hogy nem volt jó zenei hallása. Ha a dallamban biztos volt, akkor ez meglátszott a produkcióján is. A szentírási szöveg tudása ezzel szemben kitűnő volt. Nagyon fontos volt számára, és tőlem is követelte, hogy pontosan tudjam, hogyan helyezkednek el a szövegben a „tropok” (trapok).
A „trop” lexema jelentése az alkalmazástól függ. A lajnolásnál a szentírási szövegben látható masszoreta jelek többfunkciós szerepérére utal. A tropok, vagy a negina-jelek rögzítik a dallamot, ám – nem utolsó sorban, és nem is mellesleg - a szöveg értelmi tagolását is segítik elő. Hogy melyik funkció volt előbb, erről valószínűleg ma már nem vitázhatunk érdemben. A tagoló és értelmező funkció a megfelelően hangsúlyozott reci-tálásban valósul meg. Erre vonatkozik
a „negina bimkomó” lajnolás-tudományi szabály, amely azt jelenti, hogy a szöveget nemcsak a megfelelő dallammal kell énekelni, de értelmesen tagolni is.
A Talmudi bölcsességet magában foglaló,
a vidéki egyszerűséget, visszafogottságot tükröző szövegközpontú lajnolás valószínűleg nagyon különbözött a Sirota Sándor híres budai kántor elképzelésétől, amelynél a dallam szépítő funkciója került előtérbe. Schöner főrabbi úr számára nem a dogmatikai eldöntés volt a fontos. Édesapjától, az egykori budai samesztól a Tórához fűződő személyes kapcsolatot és a lajnolás felejthetetlen egyéni élményét örökölte. Ezt a kincset szeretettel őrzi, de mint egy igazi rabbi a tanításával és saját személyén keresztül is az édesapja örökségét megosztja a tanulni vágyókkal.

Lábjegyzetek
1 Kohn Sámuel, Héber kútforrások és adatok
Magyarország történetéhez, 1881
2 Grünvald Fülöp, Budai zsidók, Budapest, 1949
3 Horler Miklós, Budapest műemlékei, 1962, p. 429
4 Grünvald Fülöp, 1949, p. 18
5 Büchler Sándor , A zsidók története Budapesten, 1938
6 Vollständige Beschreibung der königlichen Stadt Ofen in Ungarn, Buda, 1881
7 Budapest nemzetiségi állapota és magyarosodása,
Budapest, 1882
8 Új Élet, XIV. évf. 1958. augusztus 1-i 15. száma, p. 6.
9 A továbbiakban részleteket idézünk Dr. Schöner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem rektorával folytatott interjúból.
Dr. Schöner Alfréd több éven át a „Frankel” rabbija volt.

Hrotkó Larissa: Rozi férjhez megy

Hrotkó Larissa

Rozi férjhez megy

Egy szép epizód a 19. századból1

Az itt leírt történet a sok türelmet és kitartást igénylő kutató munka kicsiny lelete. Ez a derűs pillanatok egyike, amiért érdemes kutatni! Íme a történet:
Milics, 567. Nisszán 2-a („ami 1807 márciusának felel meg” – így a szöveg). Isaak ben Sámuel gyűrűvel és az „esketési mennybolton” át (így írták le német nyelven a hupát) történt vezetésével, Mózes és Izrael törvényei szerint a zsinagóga kertjében feleségül vette Ros-t, Ari Kollmann lányát. Az esküvőn megjelent tanúk ezt a tényt a házassági szerződés alján látható aláírásukkal megerősítették. A német nyelvű, kissé ráncos, ám egyéb iránt szépen megöregedett okmányból megtudhatjuk, hogy nemcsak a vőlegény és az apja, de a megjelent tanúk között is volt rabbi: rabi Isaak ben rabi Sámuel, Joachim ben rabi Sámuel és Mayer ben rabi Joachim. Sőt a menyasszony apja is rabbi Kollmann fia volt. Az esküvő tehát valóban rabbinikus keretek között volt!
Az említett szerződésnek melléklete van – egy úgynevezett specifikáció –, amelynek héber betűs példánya is megtalálható a német szöveg mögött. A héber betűs szöveg jiddisül készült a zsidók részére, a német szöveget a hatóságnak írták. 1826. december 22-én az okmányt Pesten újra hitelesítették. Lehet, hogy ennek maga Rozi volt az oka, akinek valamilyen bizonyítási eljárás miatt volt fontos a házasságba vitt hozomány felsorolása.
A hitelesítők aláírása elárul egy-két nüánszot a pesti zsidó életből. Egy bizonyos Koválik jegyző úr magyarul írta meg a hitelesítő záradék szövegét, ami 1826-ban Pesten még nem fordult elő, de vidéken a magyar nyelv használata már elterjedt. Koválik, a milicsi közjegyző aláírása alatt „libror hebr. revisorus” Johannes Carl Kohlmann héber közjegyző írása látható.
Vajon melyik Kohlmann volt ez? A pesti zsidók közül legalább két Kohlmannról van tudomásunk, és mindkettő nyomot hagyott a közösség életében. Az egyik Kohlmann még 1816. márciusában keresztelkedett ki
a belvárosi plébániatemplomban. Akkoriban 41 éves volt, és feleségével, valamint két kiskorú gyermekével együtt a nemes Boráros
házaspár közvetítésével vette fel keresztséget a katolikus anyaszentegyházban. Boráros János, a pesti bíró, igen fontos személy volt, és mivel az illetékességi köréhez a kereskedelem és a kereskedők is tartóztak, a zsidó közösséggel Boráros úr hivatalból foglal-kozott.2 A mi Kohlmannunk tehát, vagy egy befolyásos kereskedő, vagy a közösség elöljáróságának tagja lehetett, és így kerülhetett közvetlen kapcsolatba Pest városának híres vezetőjével.
Egy másik (egyébként később ugyancsak kitért) Kohlmannról Rosenthal Izsák, a zsidó közösség elöljárója az 1822. november 13-i levelében haragosan ezt írta: „Soha sem volt professzor, csak egy közönséges tanár, vagyis a kisgyerekeknek való általános
iskola úgynevezett pedagógusa”.3 Rozi Kraus házasságlevelét valószínűleg a második Kohlmann Károly hitelesítette a pesti közösség részéről.
Kohlmann aláírása után még egy hitelesítő szöveg olvasható: Professor Ling. Hebr. et Studii Bibl. Vet. Test. Revisor Libror. Hebr. Joannes Nep. Albert, Schol. Piar.
A rövidítésekből megállapíthatjuk, hogy Nepomuki Szent Jánosról elnevezett Albert piarista szerzetes, héber nyelvtudós és ószövetségi teológus volt az illető, aki „másod-állásban” a héber nyelvű hivatalos okmányokat is vizsgálta a Városi Tanács kérésére. Meg kell jegyeznem, hogy a pesti piaristák sokszor kapcsolódtak a pesti zsidók életéhez. Ez főleg arra az időre vonatkozik, amikor a piaristák kezében volt a pesti gimnáziumi oktatás, hiszen tudjuk, hogy az oktatás „magyarítása” már a 18. század végén érezhető volt.4 Igaz, 1810-ben a gimnáziumban csak 4 izraelita tanuló volt, de 1840-ben már 85-re nőtt a számuk.
Vissza a kedves kis történetünkhöz. Szemben a mennyasszony hozományának hosszú és aprólékos felsorolásával rabbi Isaak röviden intézte el vagyoni helyzetének házasság utáni rögzítését: ő ugyanis egész vagyonát vitte be a házasságba. Persze, fogalmunk sem lehet arról, mennyi volt ez az egész vagyon! Minden esetre a rabbinak még egy garanciát is le kellett tennie a Trauhimmel (hupa) előtt a jövendőbeli hitvese javára. Isaak megígérte, hogy ha előbb halna meg, míg feleségének törvényes örököse születik, a testvérei beleegyeznek a „hálicá”5 ősi eljárásába.
Nos – olvassuk tovább a szövegben – a fiatal pár a kölcsönös szeretet és hűség jegyében most már egyesült a hupa bejáratánál. Ettől kezdődően egyikük se titkolhat el semmit sem a másik elől, és nem csalhatják meg egymást. A felek megígérték, hogy
a házasságba vitt vagyont mindketten egyaránt gyarapítani fogják.
És noha a házasság napján az ember nem szívesen gondol a halálra (a Mindenható óvjon meg minket ettől!), ez a házassági szerződés a halálesetekkel kapcsolatos vagyonmegosztásról is rendelkezett.
Abban az esetben, ha rabbi Isaak a házasság első évében Rozitól született törvényes örökös nélkül halna meg, a feleség mindent visszakapna, amit a házasságba vitt, de a férj ajándéka, a „Morgengabe” nem jár neki.
Ez a „Morgengabe” a német hagyomány
jogán a férj ajándékát jelentette. A szokás elnevezése onnan származott, hogy az ajándékot a feleség a házasság utáni reggelen kapta meg, noha nem mindenki ragaszkodott ehhez az időponthoz. Volt, aki már
a házasságkötéskor adta át az ajándékot, és volt, aki az esküvőn csak ígéretet tett arra, hogy a feleség a férj elhalálozása után megkapja az őt megillető ajándékot. A hozománytól eltérően ez az ajándék a feleség személyes vagyonát képezte és elsősorban az özvegyi ellátást szolgálta. Ausztriában ez ma is érvényben van, hiszen az 1811-ben keletkezett törvényt nem szüntették meg. Állítólag az iszlám törvény is tartalmaz hasonló szokásjogot (mahr), de ez erősen eltér a német tradíciótól.
Rozi házasságának eme záradéka nyilván egyenesen a német szokásjogra megy vissza. A szerződés szerint, a férj „különleges, megnövelt” házassági ajándékát Rozi csak akkor kapná meg, ha a férj házasságuk harmadik évében, vagy azt követően, hal meg. Érdemes volt tehát az első három évben jól viselkedni!
Ha pedig a feleség halna meg házasságuk első éveiben, akkor a mennyasszonyi hozományt a feleség örökösei kapják vissza, amelyből a férj levonja az eddigi kiadásait. Viszont a harmadik évtől kezdődően már
a férj a feleség törvényes örököse. Hát igen, ez a kikötés is elgondolkodtató, főleg, ha valamely rendkívül gazdag hozományról volt szó!
Minden esetben Rozi megtarthatta az esküvőn kapott arany gyűrűt, amely semmiképp sem képezhette a „Morgengabe” részét. Így történt ez Milicsben, „és a rögzítetteken senki sem változtathat” – mondta ki a szerződés utolsó sora.
Már a szerződés szövegében rögzítették Rozi bőséges hozományát, amelyet a melléklet pontjai tovább részleteztek. Rozi legfőképpen 600 rajnai guldent vitt be a házasságba, amit kiegészített a sábbáti, az ünnepi, a köznapi és a halotti ruhával. Rabbi Isaak bebiztosította magát egész életére, hogy ne legyen gondja felesége ruházatára! Ugyancsak Rozi gondoskodott az ágy kellő felszereléséről, valamint tetszetős ágykabátjáról, továbbá a szükséges takarító eszközökről.
A mindenféle törlőruhákat, törölközőket, takarókat és az egyéb lakástextíliákat már nem is soroljuk. Volt még a hozományban egy nagytükör és 12 keretezett kép, vagyis Rozi volt az, akinek szó szerint ki kellett alakítania és a kor divatjának megfelelően szépítenie a családi fészket. A háztartási felszerelés leírása arról tanúskodik, hogy a fiatal házaspár meglehetősen művelt és igényes volt. A felszereléshez, egyébként, még egy 4 mázsa képességű mérleg is hozzátartozott. És ez még nem minden.
Rozi asszony hozományában 4 imakönyv is volt, de nem ám a rövidített „nőies” változatban, hiszen egy „Machzor” és egy „Korbán-Mincha” is volt köztük. És ha valaki azt hiszi, hogy ezeket nem saját használatra hozta a házasságba, hát, szerintem, téved. Mert Rozi asszony nemcsak, hogy tudott olvasni, de olvasott is rendszeresen: a hozomány egyik fontos tartozékát „Lév tov” című olvasókönyv képezte. Okos Rozi!
Mindezek után csak az a kérdés kelt szomorú gondolatokat, vajon miért is került át ez a házassági szerződés Pestre. Talán elváltak, és Rozi visszajött a családhoz? Vagy – ami még rosszabb – valamelyikük tényleg három éven belül halt meg, és az örökösök marakodtak a hagyatékon? Hát, ezt egyelőre nem tudjuk. Esetleg történik valami csoda, és megtalálunk egy régi levelet, amely azután segít a kérdések megoldásában!

Lábjegyzetek
1 a PIH-II-B-2-a jelű, Zsidó Levéltárban található irat alapján
2 Többet Boráros Jánosról ld. Hrotkó Larissza, Pesti zsidók (3) in: Remény, 2007. ősz.
3 Dr. Groszmann Zsigmond, A pesti gyülekezet alkotmányának története 1932. évi jelentés szerint (A Pesti Izraelita hitközség 1932. évi jelentése) in: Magyar Zsidó Szemle, 1934-35. évi száma
4 Kosa János adatai in: Kósa János, Pest és Buda elmagyarosodása, Budapest, 1937, p. 113
5 Hrotkó Larissza, Rajna menti középkori zsidó közösségek, in: Remény, 2006, ősz

Müller Ferenc: Kétezer nap

Müller Ferenc

Kétezer nap*

Mottó:
E könyv lapjai őrizzék drága, szeretett
Édesapám emlékét, aki engem csak jóra,
szépre és bölcsességre tanított.

Feljegyzéseim az Oroszországba hurcolt zsidó munkaszolgálatosok, illetve az orosz fogságba került hadifoglyok nehéz életét – és sokak halálát – örökítik meg

Részlet a könyvből:

Este tíz órakor – ami ott késő éjjelnek látszott – érkeztünk meg egy nagy pajtaszerű épülethez. A nagy sötétségben más épület körvonalait sem láttuk. Ez a pajta egy szalmafedelű kolhozistálló volt, téglalap alakú ablaknyílásokkal. Itt kapott elhelyezést a század. Kitűnő szállásnak látszott, ugyanis bőven volt benne az állatok által már korábban használt szalma, amelyet megtisztítottunk a trágyától. Elkészítettük fekhelyünket, hogy alaposan megviselt végtagjainkat végre
kipihentessük.
Az istálló olyan hosszú volt, hogy 207 tagú századunk kényelmesen elfért benne. Én alapos körültekintés után egy ablaknyílás alatt foglaltam helyet, és kényelembe helyeztem magam. Hátizsákomat és bakancsomat a fejem alá tettem párnának, és végignyúltam a pokrócomon.
A kíváncsiak és fürgébbek részéről megindult a tudakozódás, hogy kiszagolják hol, merre vagyunk. Itt-ott magyar és német katonákat, tiszteket lehetett látni. A szakácsok a parancsnok rendeletére hozzáláttak a vacsora elkészítéséhez az istálló bejáratánál lévő nyitott tűzhelyű kemencéknél, amelyre ráhelyezték a főzőüstöket. Hamarosan finom gulyásillat árasztotta el új szálláskörletünket. Közben megtudtuk, hogy egy Peski nevű kiürített orosz faluban vagyunk, a nagy Don-kanyari tűzvonal egy részében.
A vonalat német és magyar katonai egységek védték.
Alig telt el szűk félóra, hogy szakácsaink hozzáfogtak a főzéshez, egyszer csak, mint derült
égből a villámcsapás, valaki rémült hangon
beordított:
– Mindenki meneküljön!
Fogalmunk sem volt, mi történhetett. Első gondolatunk az volt, hogy az oroszok jönnek, áttörték a frontot. Fáradtságomat feledve máris talpon voltam, a csomagomat az ablakon át kidobtam, majd utána ugrottam, és futni kezdtem. Az épülettől pár lépésnyi távolságra már láttam, hogy az istálló tetejét borító szalmafedélen hatalmas lángnyelv fut végig. Oly káprázatos gyorsasággal borult lángba a száraz szalmából készült istállófedél, mint amikor kiöntött benzint gyújtanak meg. Az első nagy riadalomból magunkhoz térve rögtön éreztük, hogy ez nagy bajt jelent számunkra. A tűz keletkezésére német és magyar katonák, tisztek és tisztesek rohantak elő. Ki puskával, ki revolverrel lövöldözve és hadonászva ordították, hogy megjöttek ezek a büdös zsidók, és így adtak jelt az oroszoknak. Egy mokány képű magyar szakaszvezető revolverével hadakozva üvöltötte, hogy agyon kell lőni valamennyit. A német tisztek is hasonlóképpen ordítottak. Mi egyik rémületből a másikba esve hozzáfogtunk a század felszerelésének kimentéséhez, majd egy kivezényelt magyar honvéd századdal együtt árkot ástunk az épület körül, hogy a tűz továbbterjedését megakadályozzuk. A szomszédos kis épületek tetejére két-két munkaszolgálatost küldtek egy-egy vödör vízzel, hogy megvédjék az odaszálló tüzes pernyéktől a tetőt. Mit tudták akkor a szegény és ijedt fiúk, hogy lőszerrel megrakott építmények tetején állnak, amelyek ha lángra lobbannak, anélkül, hogy ők a földre érnének, egyenesen
a mennybe repülnek.
Szállásunkat tehát szédületes gyorsasággal emésztette a tűz. A koromsötét éjszakában a hatalmas lángnyelvek félelmetes és egyben lenyűgöző látványt nyújtottak. S mindez az orosz harctér egy olyan szakaszán, ahol a dohányzás főbelövés terhe mellett tilos volt, mert a cigaretta tüze is célpontot szolgáltathat az oroszoknak. A tűzoltás lehetetlen volt, minden erőnket csupán a lokalizálására fordítottuk. Eközben azonban egy percig sem szünetelt szidalmazásunk, és az agyonlövetésünkkel való fenyegetőzés. Igyekeztem a századparancsnok közelébe jutni, hogy megtudjam, a tűzfalta sok-sok szalma után hogyan áll a mi szénánk? Milyen sors vár most ránk? Egy normális ember előtt egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy a tüzet a vacsorafőzésnél a kemencékben gyújtott tűz okozta. Azon vitatkoztak, hogy direkt csináltak-e a zsidó szakácsok a kelleténél nagyobb tüzet, vagy a hozzá nem értés volt-e az ok. A frontszakasz német és magyar parancsnokainak első felháborodásában az volt a javaslata, hogy meg kell tizedelni a nyomorult zsidókat. Igen ám, de ha minket ilyen gyorsan elintéznek a frontra érkezésünk első óráiban, akkor Kiss főhadnagy tizenkét tagú keretével együtt munkanélkülivé válik. Így körömszakadtáig kiállt a századért. Ez szóljon dicséretére. Egyébként ő korona- és szemtanúja volt az eseményeknek, mert a tűz keletkezésének idején a szakácsok mellett tartózkodott. Nyilván ő is éhes volt, s alighanem siettette a vacsorát. Mindenekfölött nem lett volna jó pont számára sem, ha minket kivégeznek.
A sorsunk még koránt sem dőlt el, mert repülőgépek zaja zúgott bele az éjszakába. A zsidógyilkolásra kész hősök már nem lövöldöztek
össze-vissza, hanem patkányként inaltak el
a németekkel együtt az általunk ismeretlen óvóhelyek felé. Csak mi nem tudtuk, mitévők legyünk. Mire megjelent remegő végtagokkal Szepessi tiszthelyettes és még néhányan a keretből, s közölték, hogy a század teljes létszámmal a tűztől körülbelül 150 méter távolságra lévő nyílt terepen, tízes sorokban foglaljon szállást.
– És onnan senki sem mozdulhat el – ez
a helyőrségi parancsnokság parancsa. Mi fegyelmezetten hajtottuk végre a parancsot, és éhesen elhelyezkedtünk a hideg, puszta földön.
Az orosz repülők már a fejünk fölött zúgtak el, s mi minden ijedelem nélkül találgattuk, hogy milyen meglepetések várnak még ránk.
Bizonyára az oroszok is kíváncsiak voltak arra, hogy mi az, ami vonalaikhoz oly közel világít a sötét éjszakában? Nagyon valószínű, hogy ezért küldtek ide három repülőgépet, amelyek felettünk cikáztak és világító rakétákat lőttek ki.
Ekkor ismerkedtünk meg a Sztálin-gyertyákkal, amelyek sokáig a levegőben lebegve hatalmas fényt árasztottak. De egyszer csak hatalmas detonáció rázta meg a levegőt: valahol a közelben bomba robbant, majd a robbanások sűrű egymásutánban követték egymást. Mi hanyatt fekve, feszülten figyeltük e különös égi jelenetet.
A sűrű detonációkat már egészen megszoktuk, amikor a gépek eltűntek. Nekünk már csak az égő istálló üszkös romjai maradtak.
Már jó ideje elült a vihar, mire megjelent Kiss főhadnagy a kerettel együtt, és megkérdezte, miként álltuk ki az első tűzkeresztséget. Nem átallta nagy szellemességet megkérdezni: hányan csináltunk a nadrágba? Aztán kiadta a parancsot, hogy az éjszakát itt kell töltenünk, mert más szálláslehetőség nincs. És gyorsan eltűnt
a kerettel együtt.
Mi előszedtük takaróinkat, és szorosan összebújva – kanál-villa módjára egymáshoz simulva – elhelyezkedtünk az éjjeli alváshoz a ragyogó tiszta, hideg és csillagos égbolt alatt. Elalvás előtt még megvitattuk a történteket. Sokan azt magyarázták, hogy az orosz repülők nagyon jól láttak minket, és biztosan tudták, hogy mi zsidó muszosok vagyunk, és ezért nem bombáztak minket. Ez amolyan jóhiszemű talmud-magyarázatnak tűnt, de nem volt, aki vitassa az állítást. Őszintén szólva jól esett elhinni ezt az okfejtést. Az viszont tény, hogy legalább ötven bomba közül egyetlenegy sem robbant a közelünkben, amikor pedig szabad prédának voltunk kitéve. Ez csoda volt, bizonyos. Amint a hajnal derengeni kezdett, Nagy tiszthelyettes hetykén pedert bajusza alólelhangzott a kiáltás:
– Ébresztő!
A rémület éjszakája után a század egykettőre talpon volt. Rövid mosakodás a kútnál, majd lapát-, csákány- és kapaosztás következett. E nemes fegyverzetet vállra vettük, s a század indulásra készen állt.
A gyaloglás alatt rengeteg kiégett és romba dőlt falusi házat láttunk. Meg persze elhanyagolt kerteket, földeket. És rengeteg sírt. Az egyik kihalt helységen túlhaladva nagy viaduktot fedeztünk fel, amelyet három oldaláról földbe ágyaztak, és csak bejárata volt. Itt pihenőt rendeltek el. A pihenő alatt a keret tagjai a szokástól eltérően tőlünk jó nagy távolságra foglaltak helyet.
– Na, itt a vég! – Mondták közülünk többen. – Azért hoztak ide minket, hogy e zárt helyen könnyebb legyen legéppuskázni minket.
Húsz-huszonöt perc után szekérzörgés verte fel a visszafojtott csendet. Kétszáz szempár figyelte lélegzetvisszafojtva. Mázsás súlyok szakadtak le a mellekről, amikor a Lebovics Dezső által hajtott szekéren Szepessy gh. tiszthelyettest pillantottuk meg. Agyonlövetésünk helyett reggelit kaptunk, kondérból forró feketét, egy-egy hideg konzervet és jó adag kenyeret. Se azelőtt, se ezután ilyen figyelemben nem volt részünk. Ezután tovább indultunk egy kietlen magas domb oldalán. Még nem tudtuk, de a levegőben is érezhető volt, hogy e terület a Nagy Kaszás birodalma. Halotti csend volt, csak itt-ott hallottuk egy-egy távoli lövés zaját.

*

Később havazni kezdett, utána elképesztő,
soha át nem élt hideg zúdult a vidékre.
Január közepe felé történt. A helyzet már
annyira veszedelmessé vált, hogy megszűnt
a fegyelem a katonaságnál is. Gyakoriak voltak
a légitámadások, a közelünkben bombák robbantak. Egy alkalommal éppen menekültünk
a bombák elől, amikor hirtelen, szinte a semmiből, elém került egy német tiszt. Nem tisztelegtem. Az előírás szerint támadás idején nem volt kötelező a tisztelgés.– Te büdös zsidó! Hogy merészelsz tisztelgés nélkül elmenni mellettem?! – üvöltötte, és mérhetetlen dühében megütött. Hirtelen elborította agyamat a vér. Egy másodperc töredéke alatt kivertem a kezéből a fegyvert, és tiszta erőmből hatalmas ütést mértem rá. A német holtan esett össze. Bajtársaim rémülten nézték, mi történt. Szöknünk kellett, mielőtt valamennyiünkön megtorolják a tettemet. Futásnak eredtünk az ismeretlen cél felé. Amikor már kellő távolságban voltunk, megálltunk tanácskozni. Akkoriban már tömegesen menekültek
a német és a magyar katonák. Mi sem tudtuk, hová megyünk, merre tartunk. Egy keresztúthoz érve én egy pár barátommal balra fordultam, a többiek egy bajtársunkkal jobbra. Mi keserves és viszontagságos út után eljutottunk az oroszokhoz. (Csak öt és fél évvel fogságom, hazatérésem után tudtam meg, hogy a muszosok is hazatértek Magyarországra. Barátom felkereste otthonomat, beszámolt rólam. Sajnos, őt néhány hónap múltán Auschwitzba deportálták, és ott odaveszett.) Hajnalban közelítettük meg a Don folyót, amelynek másik oldalán állt a vöröshadsereg.
A folyó fenékig befagyott, és magas hó borította. Mi a hóban utat kaparva, kúszva leindultunk, miközben mindkét oldalról különféle fegyverek lőtték a területet. Közelünkben gránátok csapódtak be. Több mint egy órát kúsztunk, holott a Don itt nem volt sokkal több mint 200 méter. Egyszer csak hangot hallunk:
– Sztoj!
A hangot hallottuk, de az embert nem láttuk. De azért visszakiabáltunk:
– Jevrej!
– Zentec Jidn! – kiáltott, és mi futni kezdtünk felé. Ránk fogta a fegyverét, és kérte, mutassuk meg, hogy zsidók vagyunk-e. Ez nem volt egy könnyű feladat összefagyott kézzel. Ránk világított, utána gyorsan betuszkolt bennünket egy közeli bunkerbe, ahol mi szinte azonnal összeestünk. Csak azt éreztem, hogy hóval dörzsölik az arcomat, majd vodkát öntenek a számba. Talán ezért csak hosszabb idő múlva tértem magamhoz. Miután kicsit rendeztük magunkat, egy magas rangú orosz tiszt érkezett. Magyarul kezdett beszélni velünk. Hosszasan kikérdezett, kik vagyunk honnan jöttünk, mióta voltunk a fronton, mit csináltunk... Később őrt adott mellénk, aki elvezetett bennünket egy Davidovka nevű helységbe.
1943. január 17-én orosz hadifogoly lettem!

Epilógus

Müller Ferenc 1910-ben született Sárospatakon, az ottani gimnáziumban érettségizett.
A szövetáruházat édesapja, Müller Ármin alapította. 1937-ben megnősült, 1942-ben vonult be munkaszolgálatra. Századát Orosz-
országba vitték, ahol fogságba esett. 1948 júniusában térhetett vissza Sárospatakra. Drága Annáját azonban nem ölelhette karjaiba, mert feleségét Budapesten börtönbe zárták. Így a házaspár a börtön falai között találkozott először. Szerencséjükre Müller Ferenc a Szovjetunióból érkezve megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkezett ahhoz, hogy neje fél év után kiszabaduljon. Leányuk, Marian, 1950-ben született Budapesten. A család 1958-ban Izraelbe kivándorolt. Új hazájában a Keren Kájemet, a Földhivatal megbecsült tisztviselője lett nyugdíjazásáig. 80 éves koráig dolgozott. Nyugalomba vonulása után leánya
kérésére írta meg oroszországi fogságának
történetét. 1999-ben hunyt el. Emléke legyen
áldott!

Rábai Imre: Jelképes élet

Rábai Imre

Jelképes élet

Rövid életrajz

Mezőkovácsházán születtem 1926. július 9-én.
Apám Róth Nándor (1897) asztalos volt. Anyám Kohn Stefáia (1902) háztartásbeli, bátyám Róth Tibor (1924).
1920-ban költöztünk Szegedre.
1932-36: Szegedi Zsidó Elemi Iskola.
1936-40: Klauzál Gábor Gimnázium.
1940-41: Vegyipari Technikum előgyakorlat.
1941-44: Baross Gábor Gimnázium V-VII. osztály.
1944. június 6-tól munkaszolgálat
(Hódmezővásárhely, Nagykőrös 1944. október 14-ig), majd erőltetett menetben, gyalog Wienerneustadtig, majd koncentrációs tábor (Dachau, Mühldorf).
Felszabadulás: 1945. április 30-án.
1945 decemberében érettségiztem.
1948-51: Szegedi Pedagógiai Főiskola matematika-fizika-kémia szak.
1951: Szegedi Pedagógiai Főiskola Matematika Tanszék.
1951-56: Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézet (tanársegéd)
1956-57: Pécs Janus Pannonius Gimnázium (tanár).
1957-58: Budapest Fazekas Mihály Gimnázium (vezető tanár). Itt kaptam megbízást az első matematika tagozatos gimnáziumi osztály tanítására. Ebből az osztályból többen világhírűek lettek (Lovász László, Laczkovich Miklós, Major Péter akadémikusok).
1965-92: Budapesti Műszaki Egyetem Gépészkari Matematika Tanszék adjunktusa.
1992-ben nyugdíjaztak.
Sok matematika módszertani könyvem, cikkem jelent meg.
1999. Magyar Köztársasági Aranyérdemkereszt
2003. Rátz Tanár Úr Életműdíj

Sóska

1945. április 28-án történt, a háború utolsó napjaiban. A lágerből egy zöld gallyakkal álcázott, fegyverszállítmánynak látszó vonattal, fegyveres SS katonai őrizettel, április 25-én indítottak el bennünket.
Már igen leromlott állapotban voltunk, napok óta minden élelem és víz nélkül. Kaptunk egy amerikai légitámadást. AZ SS-ek
elszaladtak, mi meg valamilyen módon
kinyitottuk a vagon ajtaját, és kimásztunk. Egy sóskamezőt találtuk, nekiestünk a sóskának és faltuk. Véget ért a támadás, visszajöttek az SS-ek, elmenekülni nem tudtunk. Betereltek a vonatba, és még két napot vittek. Többször kikukucskáltunk a tehervagonból, és április 30-án hajnalban egyszer csak láttuk, hogy a németek puskája nem fölfelé néz, hanem lefelé. Körbenéztünk, és láttuk, hogy ott vannak az amerikai csapatok. Az amerikai katonák foglyul ejtették és elvezették őreinket. Aztán kinyitották a vagonok ajtaját. Szabadok
lettünk. Sajnos, mivel a fegyveres harc
a közelben folyt, nem foglalkoztak velünk. Pockingban, egy kis német faluban voltunk.
A bátyám 1946-ban kiment Izraelbe. Úgy tíz évvel ezelőtt egy szívoperáción esett át. Megkérte egy vele egy házban lakó barátját, aki feleségével Magyarországra készült, hogy vegye fel velem a kapcsolatot, hozzon valami kis ajándékot. A bátyám (Róth Tibor) a J’hosua Argaman nevet vette fel. Egy nap csöng a telefon, felveszem, és idegen akcentussal kérdezi egy hang:
– Argaman lakás? – Hiszen a testvérem Argaman.
Majd találkoztunk és beszélgettünk. Kiderült, hogy munkácsi, egy lágerben voltunk, és a szabadulásunk előtt ugyanazon a vonaton. A beszélgetés közben feltette nekem a kérdést:
– Mondd, mi volt az, amit mi ott a földről ettünk?
– Sóska – ezt a szót kereste 30 éven át. Ha szépíró lennék, megírnám ezt a történetet Sóska címen.

Kartonok

Nagyon sokszor mondják, hogy meg sem történtek a deportálások, és nem is voltak koncentrációs táborok. Nekem van olyan dokumentumom, amelyet a németek állítottak ki rólam, és olyan is, amelyet 1945-ben az amerikaiak. Az utóbbi a felszabadulásról szól, és igazolása annak, hogy Dachauban és Mühldorfban lágerben voltam.
Amikor felszabadultam, és már tudtam járni, Feldafingból elmentem a Waldlagerbe, arra a helyre, ahol őriztek, és meglepő módon megtaláltam az SS-ek irodáját. Kiemeltem azt a kartont, amit rólam állítottak ki Dachauban, 1944-ben. Ma az összes kartont kiemelném és elhoznám. Mindkét igazolást a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontnak adtam át megőrzésre egy olyan 18 éves kori fényképemmel együtt, amelyen sárga csillaggal vagyok látható.

A család

Szegedi vagyok, de nem Szegeden születtem.
Zsidó iparos családból származom. Asztalos dinasztia volt a miénk, nagyapámtól kezdve, aki Mezőkovácsházán volt asztalos. Az I. világháborúban ő is katona volt, később került Szegedre. Ott volt asztalos-üzeme, és apám is ott volt asztalos fiatalemberként.
Érdekes, hogy annak idején a zsidók hogyan kapcsolódtak a magyarsághoz. Egy fénykép hátuljára apám saját kezűleg ráírta, hogy milyen kitüntetéseket kapott az
I. világháborúban. 1897-ben született, tehát 1915-ben vonulhatott be, amikor 18 éves volt. Gyerekkoromból úgy emlékszem, azt mesélte, hogy az olasz fronton, Doberdónál volt kint.
Apám kisebbik öccse munkaszolgálatosként halt meg. Ő is faipari iskolát végzett. A másik öccse fémipari iskolába járt, aSzegedi Fémipari Technikumba. Apámnak több szakmája is volt. Nem végzett középiskolát, de nagyon jó kézügyességgel rendelkezett. 1928-ban valahol Cseh-
országban volt egy nagy Thonet-gyár. Thonetnek nevezték a tulajdonost, aki hajlított fabútorokat készített. Apámék elkezdtek kísérletezni, a kísérlet bevált, és alapítottak egy hajlított bútorokat gyártó üzemet. Ma is van az otthonomban négy olyan szék, amit ők készítettek az 1930-as évek végén. Kifogástalan állapotban vannak, a mai napig hozzá sem kellett nyúlni. Apámék készítették 1936-ban az első
Szegedi Szabadtéri Játékokra a székeket, azokon ültek az első nézők. Emlékszem, ott voltam annak idején gyerekként, és néztem, ahogy elhelyezik a székeket a Szegedi Szabadtérin. Őseim beépültek a szegedi társadalomba.
Annak idején a családnál az anya otthon volt, az én anyám is mindvégig velünk volt. Anyai nagyapám kereskedő volt, tönkrement, meghalt. Nagyanyám a háborúban halt meg 1945 februárjában, lágerben.
Annak idején sok gyerek volt. Apámék is heten voltak testvérek. Van egy fél vagon unokatestvérem Izraelben, Budapesten, másfelé.
A fahajlítást ma is tudnám csinálni,
gyerekkoromban megtanultam. Betanított munka volt, nem kívánt szakértelmet. Tömegmunka volt, íveket csiszolni, hajlítani.
Apámék üzeme 1942-ig a szegedi Csillag börtönben működött, akkor kitették
onnan őket. A gyár egy mosókonyhában,
a mosókonyha szárítóhelyiségében és egy sufniban működött tovább Szegeden, és nagyon szépen termelt egészen 1944-ig.
Kétéves voltam, amikor a család átköltözött Mezőkovácsházáról Szegedre, a gyár miatt. Mezőkovácsházán nem tudták eladni az árut. Az iparosodás mindig a nagyváros felé ment. Egy kis faluban nem lehet iparoskodni, mert nem lehet eladni az előállított terméket. Egy nagyvárosban lehet, ott van befogadó képesség. Nagyon halvány emlékem van a gyerekkoromról, arra emlékszem, hogy először a Móra utcában laktunk, és a politikát kivéve boldog gyerekkor volt.
Neológ család volt a miénk. Anyámnak
a távoli rokonai között voltak nagyon ortodoxok is. Szegeden Lőw Emánuel főrabbi ugyanabban az utcában lakott, mint mi, talán négy-öt házzal odébb. Amikor születésnapja volt, mindig elvittek minket felköszönteni. Kevés kapcsolatunk volt vele, már idős volt akkor.
A zsidó vallást megtartva éltünk, de nem voltunk szigorúan véve vallásosak. A háború után minden szétesett. Nyoma sem maradt annak, ami volt.
Bevallom, én egy kicsit rebellis voltam. Szegeden két zsinagóga volt: egy öreg és az új. Igazságtalannak tartottam, hogy az ünnepeken mindig meg kell venni a helyet, fizetni kell érte. Ez egyben társadalmi rétegződést is jelentett: akinek több pénze volt, az jobb helyet vett, a nagy zsinagógába mehetett.
Ott laktunk a templommal szemben, 30 méterre a templomtól. Azt a területet direkt úgy adták, hogy oda, a zsinagóga köré építkezzenek. A nagy házak, amikben laktunk,
a tulajdonosa is zsidó volt. Egy szoba-konyhás szuterénlakást béreltünk. Fiatalemberként soha nem fizettem kapupénzt, mindig az ablakon keresztül másztam be, mert alacsonyan volt az ablak. 18 éves koromig soha nem laktam szobában, a konyhában aludtunk ketten a bátyámmal, amíg nem került Pestre tanulni. 1941-ben, miután a németek elfoglalták Belgrádot, a vajdasági zsidók megpróbáltak elmenekülni. Így került hozzánk anyámnak egy fiatalabb unokatestvére (nálam hat-nyolc évvel volt idősebb). Innen kezdve vele laktunk a konyhában, amikor
a bátyám Pestről hazajött, hárman. Háromemeletes házunkban két család kivételével mindenki zsidó volt. Nem sokan maradtak életben.

Az iskolák

Szegeden minden zsidó gyerek zsidó elemibe járt. Akkor volt zsidó elemi, nagyon jó iskola volt. Egy évfolyamon 30-40 diák tanult. Négy férfitanító volt. Minden
évben más tanított: a Székely tanító volt
a negyedikes, a Fuchs volt az elsős,
a Löwinger a harmadikos, a másodikos nevére nem emlékszem. Mindegyik tanító nagyon bedolgozta magát abba az egy évbe, hogy mennyire jól, az csak a gimnáziumban derült ki. Elemiben nem vették észre, hogy én számtanból jobb vagyok, mint a többi. A gimnáziumi tanárom az első órán észre vette. Az első szülői értekezleten anyámnak azt mondta, hogy ebből a gyerekből matematika tanár lesz, mert a felmérő dolgozatoknál annyira kiemelkedtem a többi közül. Lehet, hogy elemiben a többi gyerek is ugyanolyan jó volt, vagy még jobb, mint én, és ezért nem tűnhettem ki. Az elemi után gimnáziumba lehetett menni. Szegeden három állami gimnázium volt, és egy magán gimnázium. Nagyon sokan mentek a Kegyesrendi (Piarista) Gimnáziumba. Engem apámék a Klauzál Gábor Gimnáziumba írattak. Aztán kiderült, hogy az volt a jobboldali iskola. 12 éves koromban kaptam az első zsidózást egy osztálytársamtól. Nem bántottak, de a „fúj, zsidó” gyakori volt annak idején. Azután odajártam még két évig, nem volt könnyű elviselni. Elviselni azért lehetett mégis, mert volt néhány barátom, és a tanárok között nagyon sok komoly ember volt, főleg a matematika tanárom, Simon Elemér, akivel a későbbiekben leveleztem is. Volt egy Detre Andris nevezetű nem zsidó barátom az osztály-ban, vele ma is van kapcsolatom. Előttem Detre Andris nevelőapja, Sz. Szigethy
Vilmos a „polgár” mintaképe. Főlevéltáros volt, rendkívül intelligens. Mint kisdiákot teljesen egyenértékű partnerként kezelt.
Iparosnak akartak adni, vegyipari technikumba. A szegedi vegyipari technikumban egy év előgyakorlat után felvételi volt. Akkor ütköztem először a numerus claususba. A felvételin én voltam a legjobb. Fel is
olvasták a nevemet a felvettek között –
hatodiknak vagy hetediknek –, de az igazgató azt mondta: „Ez nem érvényes”. Matematikából volt a felvételi, nem okozott gondot, biztos a legjobbak között voltam. Mégsem vettek fel. Egyetlen zsidó gyereket vettek fel, és az nem én voltam.
Ezután a Baross Gábor Gimnáziumba kerültem. Itt volt egy olyan barátom, aki, amikor a sárga csillagot föl kellett tenni, belém karolt, és együtt jött velem. Ilyen is volt, olyan is volt. A Baross Gábor Gimnáziumban két vagy három tanár kivételével mindenki rendesen viselkedett. Az utolsó időszakban, 1944 februárjától, amikor levente óra volt az iskolában, nekünk, zsidóknak sárga szalaggal takarítani kellett volna. Én karakán gyerek lehettem, azt mondtam, hogy nem veszem fel a sárga szalagot, mert én az iskolába tanulni jöttem. Az osztályfőnököm volt a levente főparancsnok, kiabált velem, én meg beszaladtam azt igazgatóhoz, és elmondtam neki, hogy én diáknak jöttem ide. Ha arra nem vagyok jó, akkor elmegyek. Az igazgató, Fiskbás Oszkár, nagyon rendes volt, azt mondta, legyek nyugodt, majd ő elintézi. És valóban semmi bajom nem lett belőle, és takarítanom sem kellett. Az osztályfőnököm azonban nem állt többé szóba
velem.

Ágoston György

Szegeden működött egy zsidó cserkészcsapat. Egy Miskolcról származó szegedi egyetemi hallgató, Ágoston Gyuri akkoriban került a csapatunkhoz, amikor én még 13 éves lehettem. Nagy lendületet adott
a csapatnak. Sok ötlete volt, és a többi, nálunk egy-két évvel idősebb cserkészvezetővel együtt nagyon sokat tettek azért, hogy ne legyen hátrányunk. Mindent meg
tudtak szervezni. Mindig volt valaki, aki
a szervezést vállalta. Érdekesen állították össze a programokat, hogy ne érezzük kiközösítettnek magunkat. Igazi cserkészcsapat volt, még cserkészjelvényünk is volt.
Ezek a fiatal vezetők, akkor 20-22 évesek, nagyon komoly dolgot csináltak. Köztük volt két későbbi neves színész és
rendező. Az egyik Horvai István, akkor Hoffmann Pista, a másik pedig Rozsod István, akkor Róth Pista. Volt egy önképzőkörünk, amelyben irodalmi előadások és színházi előadások voltak, ehhez nyilvánvalóan az ő megszállottságuk kellett. Az egyikből nagy rendező, a másikból nagy színész lett.
Sportoltunk is. Én nagyon jól pingpongoztam. Annak idején KISOK Sportegyesületnek nevezték a középiskolások sportegyesületét. Ebben mi nem vehettünk részt, mivel minden sportból kitiltották
a zsidókat. Szegeden nagyon jó gyakorló gimnáziumba, a Baross Gimnáziumba jártam. A gimnázium sportköre nem tudott engem nélkülözni, én voltam a legjobb sportoló. Egy szélsőjobboldali szervezettel kellett játszani, tehát ilyen néven, hogy Róth Imre nem játszhattam, másik nevet kellett választanom. A háborúban mi
a szovjet csapatokat vártuk, ez nem volt vitás. Ratáknak nevezték a repülőket. Rata. Akkor úgy döntöttem, Rátainak nevezem magam. Meg is jelent a szegedi Dél-magyarban, hogy a KISOK csapatában
a Rátai a legjobb. Természetesen ez csak egyetlen alkalomra felvett név volt. De később, a háború után néhány évvel, egy
betűs eltéréssel Rábaira magyarosítottam
a nevem.
A sportról még valami eszembe jut: 1944. március 18-19. Március 19-én jöttek be a németek. Még ekkor is nagyon szervezett volt a zsidó ifjúság. Békéscsabán voltunk, mert az összes alföldi zsidó szervezetnek rendeztek egy pingpongbajnokságot, amit meg is nyertem. Este már nem tudtunk hazajönni, mert bejöttek a németek, és 24 órára leállították a forgalmat. A hazafelé úton, a vonatból mindenütt német tankokat láttam. Az iskola még tartott egy-két hétig. 18 éves voltam. Akkor kellett volna érettségiznem.

A nehéz évek

Többször, már az 1930-as években felmerült, hogy elmenjünk Magyarországról. De ahhoz pénz kellett, és az sosem volt elég. És bennünk volt, hogy velünk az nem történhet meg, ami másokkal. Mindenütt azt írják, és mi is abban éltünk, hogy velünk nem történhet meg akármi. Úgy éreztük, mi, magyarországi zsidók, hogy minket meg fognak védeni. Az volt bennünk, hogy lesz egy kis szenvedés, de túl fogjuk élni. Nem tudtunk a lágerekről. Még amikor Dachauban megálltunk a vonattal, akkor sem tudtam, hogy hova érkeztünk. Ki volt írva, hogy Dachau. Gót betűkkel volt kiírva. Az ilyen pillanatok megmaradnak. Nem tudtuk, mi vár ránk. Tudtuk, hogy szenvedés vár, hogy elmentek a munkaszolgálatosok, és aztán nem láttuk őket. Az apám öccsét 1942-ben hívták be, és évekig semmi jelet nem adott magáról. Soha többet nem tudtunk róla. Nyoma sem volt. Volt egy kislánya, ő nem is tudta, ki az apja, örökbe fogadta az anyja nővére. Ők azért maradtak életben, mert Szegedről nem Auschwitzba vitték őket, hanem Ausztria csehországi részébe, Terezinbe.
Mi nem tudtuk pontosan, mi van. Csak azt tudtuk, hogy megpróbáltatás vár. Amikor 1944. április közepén kijött a rendelet, hogy sárga csillagot kell viselni, akkor már tudtuk, hogy nagyon nagy baj van. Jellemző, hogy én, mint matematikus, gyönyörűen megszerkesztettem a hatszöget, celluloidból csináltam, nem textilből. Volt sárga celluloidom, abból vágtam ki, és erősítettem fel.
Jött egy rendelet 1943 végén vagy 1944 elején, hogy a rádiót be kell szolgáltatni. Volt, aki nem szolgáltatta be. Az arany-
tárgyakat is be kellett szolgáltatni. Nekünk komoly értéktárgyunk igazán nem volt, csak a jegygyűrű, és nekem volt egy aranyórám, amit valahol, az utcán találtam
egyszer. Ezt elástam az udvarunkban. A háború után nem tudtam megkeresni, mert akkor mások laktak ott, és lekövezték azt
a részt, ahol elástam annak idején az órát. Én álltam sorban, amikor leadtuk a rádiót. Azelőtt minden éjjel hallgattuk az angol rádiót. A ti-ti-ti-ta volt a „V” betűnek,
a viktória szó kezdőbetűjének a morzejele. Az angol rádiónak ez volt a szignálja. Amíg volt rádió, minden éjjel hallgattuk, nagyon halkan, nehogy kiszűrődjön. Az apám mindig mondta, hogy ő már egy háborút fiatalon végigélt, ami persze más volt, mert ő akkor katona volt.
Lévén, hogy voltak belgrádi és délvidéki rokonaink, tudtuk már, hogy mi történik ott, és tudtunk arról is, hogy a Felvidékről elvitték a zsidókat – csak azt nem tudtuk, hogy Ukrajnába vitték, és kivégezték őket. Tudtuk, hogy a kárpátaljaiakat hamarabb vitték el. A rádió adta a fontos híreket.
Először az apámat, aztán az egyik öccsét, a másik öccsét, majd a bátyámat hívták be munkaszolgálatra.
A következő fontos dátum a Horthy-proklamáció napja 1944. október 15-én. Akkor már úton voltunk, elindítottak bennünket gyalog Németország felé. Lajosmizsén ért bennünket a Horthy-proklamáció. 18 évesek voltunk. Egyetlen egy fiúnak volt annyi esze, hogy fogta magát, és elment. Azóta sem láttam. Horváth Andrásnak hívták, kiskunhalasi fiú volt. Ő volt az egyetlen, aki észlelte azt, hogy innen el kell menni.
Azon az úton többen megszöktek. Én is voltam kint szökésben, de a barátomnak, Kellner Károlynak (aki egy évvel volt idősebb nálam), föl volt törve a lába, és nem merte vállalni, hogy megszökjön, és akkor végül én sem mentem.
Végül a boriakkal együtt érkeztünk Wienerneustadtba. Bor Jugoszláviában van, egy rézbánya volt ott, nagy munkaszolgálatos táborral. Onnan jött Radnóti is. Mi is ott mentünk el Győr környékén,
Abda mellett.
Győr környékén a magyar csendőrök körülvettek, nagy ellenőrzést, kutatást tartottak, és fizikailag is bántalmaztak bennünket. Mindent elvettek tőlünk. Láttuk, hogy kidobják a fényképeket, mi erre a pokróc alatt gyorsan elástuk őket. A fényképek tartották bennünk a lelket. Persze ezek
a fényképek soha nem lettek meg. Nem is találtam volna vissza arra a helyre.
Wienerneustadtnál, ahol vonatra helyeztek bennünket, már a boriakkal együtt voltunk. Innen vittek bennünket, akkor még nem tudtuk hova. Dachauba. Dachau volt az első németországi láger, 1933-ban hozták létre Hitlerék. Az első koncentrációs tábor volt, Münchentől úgy 30 kilométerre.
Dachauban, a lágerben, megérkezésünk után mindenkitől megkérdezték, hogy
mivel foglalkozik. Volt egy barátom, Kaufman Gyuri, aki azt mondta, diák.
Én bediktáltam, hogy Tischler (asztalos).
Apám utolsó tanácsa volt ez. Munkásra szükség volt, diákra nem. Sajnos, akik diákot mondtak, azokat másnap már nem láttuk.
Sikerült megmenteni a fogkefémet és
a fogporomat, amit a nagykabátom belső zsebében tartottam. Meztelenre vetkőztettek, és mindenünket elvették, mielőtt megkaptuk a rabruhát. De a nagykabátomat, ami a tóraszekrény előtti függönyből készült, meghagyták, mert nem tudtak rabköpenyt adni. Befestették a hátulját, ezzel jelölve, hogy rabruha. Az nagyon fontos volt, hogy én ott három hónappig tudtam fogat mosni.
Néhány nap múlva Dachauból a talán 30 kilométerre levő Mühldorfba vittek minket. Ott nagyon erős kényszermunkát végeztünk, 12 órán keresztül cementet cipeltünk. Egy nagy építkezésen vettünk részt, állítólag a Messerschmidt gyár nagy bunkere lett volna. Úgy 20-25 évvel ezelőtt néztem a televíziót, és legnagyobb megdöbbenésemre láttam azt az épületet, amiben dolgoztunk. Kiderült, hogy az a láger, amelyikben voltam – Mühldorfer Waldlager – erdőben volt. Tudom, hogy Mühldorf és Ampfing nevezetű falvak között van.
A fiaimmal és a feleségemmel végigjártuk
a környéket autóval, nem találtuk meg. Természetesen, amikor a németeket kérdeztük, senki nem tudott semmiről. Ők mindent el akartak hirtelen felejteni. Nem találtam meg.
Dachauba elmentem a háború után többször is. Mindig fizetni kellett. (Először nem.) Dachauban van egy emlékkönyv. Soha nem a nevemet írtam be, hanem
a számot, a lágerszámot: Hundert vier und zwanzig, sechs vier und achtzig.
Ez az egyetlen kifejezés, amit mindig németről fordítok magyarra, mert ezt mindig németül kellett jelentenem, vagy németül mondták a névsorolvasást, a számsorolvasást.
Két sebhelyemet örökre őrzök magamon ezekből az időkből. Az egyik a tenyeremen van, valamilyen fertőzéstől csupa seb volt
a tenyerem, a másik a bokám mellett. A sebeket ott nem ápolták, elfertőződtek, és
a felszabadulás után csak nagyon lassan gyógyultak be. A lábamon lévő sebet az
a drót okozta, amivel fölerősítettem a lábamról különben leeső rabcipőmet. A cipőnk vászoncipő volt vastag fatalppal. Ezt olcsó volt előállítani, és arra a két-három hónapra, amit a kényszermunkások átlag élve kibírtak, kitarthatott.

A háborúnak vége

1945. április 30-án szabadultunk fel. Kinéztünk a tehervagon ablakán, és láttuk, hogy a németeket az amerikaiak elvezetik. Az amerikaiak kinyitották a vagonajtókat, és ott voltunk szabadon, éhesen.

S. Nagy Katalin: Bolmányi Ferenc

S. Nagy Katalin

Bolmányi Ferenc

Léva 1904 – Budapest 1991

Bolmányi Ferenc zsidó családból származik. Anyja, Schwarcz Julianna négy gyermeket szült, ő volt a legkisebb. Mária nevű testvére katolikus férfihoz ment feleségül, hat gyereke lett. Bolmányi feleségei is zsidó származásúak. Nem volt vallásos az előírások szerint, de szívesen ment zsinagógába is. 1976-ban az Új Életben Bolmányi így vall: „Erősen és mélyen érző hívő vagyok és töretlenül hiszek a zsidóság fennmaradásában, mint ahogy akkor is hittem, amikor az súlyos megpróbáltatással járt. Ez a hitem ösztönösen átitatódott festészetemben is.”
Bizonyságul szolgál A péntek este című kép, amely két falusi zsidót ábrázol, amikor
a kis zsinagóga elé sietnek a szombat köszöntésére. Egyik vázlatfüzetében kék és
fekete tollal zsinagógabelsőket rögzített.
A rajzok megörökítik azt a zsidó kultúrát, amelyet éppen elpusztítani, kiirtani igyekszik az uralkodó ideológia.
Bolmányit számon tartják mint tehetséges magyar zsidó festőt, hiszen a Magyar
Zsidó Lexikon már 1929-ben ír róla (akkor 25 éves!).
1938-tól 1944 decemberéig munka-
szolgálatosként Szentkirályszabadján, Várpalotán tartják fogva. Azonban szerencsésebb, mint más zsidó származású társai. Portréfestő, -rajzoló képessége könnyít helyzetén; végigrajzolja a háborús éveket, helyszíneket. 1944. december 20-án bevagonírozzák egy Auschwitz felé tartó szerelvénybe, de
Budapest körül már bezárult
a gyűrű, a vonatokat nem tudják elindítani. Ám mintegy öt-hatezer férfit és kétszáz nőt előbb a Tattersaalba, majd
a budapesti gettóba tereltek. Bolmányi tagja lesz a gettórendőrségnek. Nem rajzol, emberek életét próbálja menteni.
„Édesapám fényképész volt Békéscsabán, és mivel azt látta, hogy már egészen kisfiú koromban ügyesen rajzoltam, nagyon örült. Elképzelése az volt, hogy a negatív fényképlemezeket ügyesen fogom retusálni. Azt akarta, hogy ha tanulmányaimat befejezem, utána az ő mesterségét folytassam. De engem ez a pálya egyáltalán nem érdekelt. Egészen kicsiny korom óta csak a rajzolással, festéssel foglalkoztam. 7 éves koromból van egy fényképem, amely »műveim« között ábrázol. Minden energiámmal igyekeztem
a festés mesterségét megtanulni, és szüleim ellenzésével dacolva, 17 éves koromban, két inggel, de nagy önbizalommal utaztam fel Budapestre, ahol felvételt nyertem a Főiskolára. (Az 1920-as évek elején ez igen nehéz dolog volt, mert akkor a felvételnél
inkább a származást, a szülők anyagi és társadalmi helyzetét vették tekintetbe, nálam pedig ezek az előfeltételek nem voltak meg.)”

Kálmán Imréné
csodálatos portréja

1920-21-ben, 16-17 évesen Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban állítja ki először műveit. Családját és környezetét meggyőzi tehetségéről és pályaválasztása
elszántságáról. Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán tanul szobrászatot Róna
Józsefnél, festészetet Magyar-Mannheimer
Gusztávnál. Tisztelte tanárait, ám egyéni észlelése és ízlése szerint festett, szobrászkodott. A függetlenség igényét valószínűleg vándorfényképész apjától örökölte.
Bolmányi igen sikeres osztrák portréfestőnek indult. Sőt olyan nemzetközi megbecsülésre is szert tehetett volna, mint a magyar származású, ám különféle országban uralkodók megrendelésére dolgozó László Fülöp.
Bécsben a Glaspalastban a „legfelső tízezer” tagjairól készült mellképeivel, egész alakos festményeivel szerepel, megfelelve a megrendelők ízlésének (Hugo Ruzek-Rosé elnök, Traute Flame filmcsillag, dr. Stella von Marno, Eduard Elmann gyáros stb. portréi). A sikeres operettszerző, Kálmán Imre feleségét is megfesti sok más társasági hölgy mellett (például vitéz Jánossy Gyuláné, dr. Nagel Pálné, dr. Sebők Lajosné, magyarokat és osztrákokat egyaránt). Liane Hayd ünnepelt osztrák színésznő egész alakos képét többször is megfesti igen teátrális, gazdagon díszített háttérrel, egyszer pedig minden díszlet nélkül. Az osztrák és a hazai film-színház újságok, divatlapok, női magazinok szívesen reprodukálják a beállított modellt, a festményt és a festőt. 1935. május 2-án a Képes Pesti Hírlapban jelenik meg, ahogy a háttal álló fehér köpenyes Bolmányi Anna királyi hercegasszony életnagyságú egész alakos portréját festi (némileg a XVIII. századi angol udvari festő, Gainsborough modorában). Újságból ismerjük vitéz Jánossy Gyula békéscsabai polgármester feleségének portréját. Ugyancsak újsághír és fotó őrzi Bolmányi és az általa festett Hültl Hilmér professzor portréját, melyet a Budapesti
Orvosi Kaszinóban lepleztek le.
Bolmányi megfesti Hevesi Sándor rabbi portréját is, mely a hetvenes–nyolcvanas években többször is látható az Új Életben
a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének falán, különböző tárgyalások háttereként. Amikor a portré készült, Magyarországon már korlátozni kezdik a zsidó származásúak mozgásterét, a politikai antiszemitizmus
a németországi eseményekhez igazodik.
1932-ben még megfesti első felesége, Edit portréját. Eltávolodnak egymástól, elválnak. Második felesége, Saci megértő társa abban az elhatározásában, hogy abbahagyja a sikeres portréfestő életformát, mely által hírnévre és jómódra tett szert. Egy riportban, mely a harmincas évek elején készült
az akkor még Bécsben élő festővel, arra
a kérdésre, hogy gazdag-e, Bolmányi így
válaszolt: „Művészetből élek. Áraim elég
nagyok. Egy portréért egy-kettő-három-négyezer pengőt kapok, ami bizony elég magas ár. Viszont Fritz Werner barátom Los Angelesben tízezer dollárt is elkér egy
festményéért.” 1933 után Szentendrén, Pismányban viszont szinte nyomorognak. Akárcsak a többi fiatal avantgárd, Vajda, Ámos, Korniss és a többiek, akiket később „a szentendreieknek” nevez a szakma. Ennek a döntésnek a következménye, hogy Bolmányi festőmesterből festőművész lesz.
Szinte minden korszaka bevezetőjeként megfesti önarcképét. Így történik ez 1933-ban a Fényváros ciklus kezdetekor is. Ez a portré messzire távolodik korábbi önarcképeitől. Azok illeszkednek a korai, sikeres pályakezdéshez: a huszonéves tehetséges ifjú, aki előtt nyitva a nagyvilági élet, siker, pénz, nők, megrendelők, utazás, luxus. Az 1933-as önarckép egyértelműen jelzi, az udvari festő a maga útjára lépett. Választott: test helyett a lélek, anyagiak helyett az ideák, megfestés, leképezés, megörökítés, részletek helyett
a lényeg, a mögöttes, a rejtett, a lemeztelenítés. Önportréja szomorkás arc, már alig-alig figyel kifelé. Elbeszélés helyett líra, külsőségek helyett a belső fény, a miért és mi végre keresése. Stílusa, festésmódja megváltozik, palettája kivilágosodik, színei fénnyel telítődnek, vibrál a felület.
Fényváros sorozatában megjelenik a háború előérzete. Ágyúk és emberek c. festményén ugyanazok a figurák, akik a városképeken kicsinyben láthatók, csak azoknál jóval nagyobbak, arányosak a fenyegető csövű ágyúkhoz, ám ugyanúgy feltartott kezekkel állnak és futnak, mint amazok. A bal szélen befelé világító reflektor is ismerős. Bolmányi 10-14 évesen élte át az első világháborút.
A hétéves kora óta festő, rajzoló gyerek nyilván megörökítette azt, amit Békéscsabán, Tótkomlóson látott. Az 1936-os Tamás galériabeli kiállítás kapcsán kritikusai úgy vélik, Bolmányi egy új, szükségszerűen bekövetkező világháborútól való szorongásait festi bele
a Fényváros-sorozatba. 1935–36-ot írunk.
Hitler 1933 óta Németország kancellárja. Alighogy Hindenburg kinevezi Hitlert birodalmi kancellárnak, februárban már ég a Reichstag, márciusban letartóztatják Thällmannt, Európát az ámokfutó fasizmus pusztulással fenyegeti. Bolmányi közérzetét erőteljesen befolyásolják a politikai hírek, történések.
A Háború c. festményen ugyanazt a hatalmas kváderkövekből megépített, zsúfolt várost látjuk, mint a sorozat más darabjain. Még a háromrétegű templomtorony is ismerős
a magasba nyúló kereszttel. A sorozat némely darabján ezoterikus fény, mintha Bolmányit csupán a fény festői megfoghatósága, ábrázolhatósága érdekelné, mintha beletemetkezne egy nem létező világ atmoszférájának megjelenítésébe. Csakhogy itt nem a transzcendens fény világítja meg reményt keltően a kikezdhetetlenül merev falakat, hanem az égő tűz lobogó csóvái. Többfelé a robbanás, gyulladás megfékezhetetlen pusztításai. A Háborún halálba dermedt város. És mégis. Bolmányi hinni
akar az apokalipszis elkerülhetőségében. Talán a fény segíthet, talán lehetséges a megváltás.

A madár jelképe

1938-tól folyamatosan behívják munkaszolgálatra. Nem ír erről és későbbi interjúkban sem idézi fel ezt az időszakot. Rendszeresen részt vesz az 1939 decemberében beinduló OMIKE2 kiállításokon. A harmincas évek végétől a negyvenes évek közepéig sok zsidó származású művésznek nem is volt más lehető-
sége, mint a budapesti Zsidó Múzeum kezdeményezésére létrejött kortárs képzőművészeti kiállításokon szerepelni (például Scheiber Hugó 1940–1945 között mindössze két OMIKE-kiállításon vett részt). Az idősebb mesterek: Berény Róbert, Erdei Viktor, Diener-Dénes Rudolf, Perlrott Csaba Vilmos stb. mellett kiállítottak a fiatalok: Vajda
Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre, Bán Béla, Szántó Piroska stb. és közöttük Bolmányi Ferenc is. S persze olyanok is, akik 1944– 45-ben zsidó származásuk miatt pusztultak el, munkaszolgálatban, lágerekben vagy magyar csendőrök lelőtték őket, mint például Jándi Dávidot Nagy-
bányán.
Ez idő tájt jelenik meg Bolmányi festészetében egyik fő motívuma, mely végigkíséri munkásságát: a madár. Míg markáns korszakokat lehet elkülöníteni életművében, bizonyos motívumok, megoldásmódok, festői technikák vissza-visszatérnek. A madár Bolmányinál az égi szféra képviselője, kapcsolattartó, közvetítő ég és föld között. Az európai festészetben szinte mindig a lélek és
a szellem szimbóluma, eredetmítoszokban
totemállat. Képes megszabadulni a földi terhektől, a halandóságtól, nem úgy, mint az ember. Bolmányinál olykor dénomikus, mágikus erő megtestesítője, olykor a spiritualizmus,
a teremtés iránti szeretet megnyilvánítása.
1945 után azok a festők, akik nyaranta
a harmincas években is Szentendrén dolgoztak és budapesti lakásuk, műtermük
a háború következtében tönkrement – vagy idegenek foglalták el –, megpróbáltak Szentendrén lakást találni, dolgozni.
A szentendrei tanács a kultuszállamtitkár segítségével művésztelep céljára kiutalja
a volt áruház-tulajdonos, Milenko nagymarosi kastélyát. Egy-egy szobát kap s rendezhet be műteremnek többek között Diener Dénes Rudolf, Schalk László, Szigethy
István, Boór Vera, Beron Gyula, Vajda Júlia. Bolmányi, akit megbíznak a telep vezetésével, a kastély toronyszobájába költözik. „Nagymaros Zebegénnyel együtt ugyanúgy festői kolóniának termett a magyar képi fogalmazás felfrissítésére, mint a maga idejében Nagybánya” – írja Nagy Tibor a Kis
Újságban.
1947-ben, a Magyar Képzőművészek Szabadszervezetében, a Régi Műcsarnokban (Andrássy út 69.) mutatja be új sorozatának képeit. A kiállításhoz a korszak vezető kritikusa, Rabinovszky Máriusz ír katalógus-bevezetőt.
A kiállításon Bolmányi Halottsiratók (1945) c. festményén az egyetlen halott, akit hat ember vesz körül, szimbolizálja
a felfoghatatlan mennyiségű halottat, áldozatot, a háborúban elpusztultakat, elpusztítottakat. Az esemény nem belső, intim térben zajlik, hanem külső térben, a házak elhelyezkedése alapján nem is kertben, hanem az utcán, a nyilvánosság előtt, s ez szintén bizonyíték arra, hogy a festő a személyesből az általánosba tágítja a történést.
1948-ban a politikai elsöpri az Európai
Iskola, a polgári festészet, az avantgárd, az absztraktok kiállítási, megmutatkozási lehetőségeit. Bolmányit, akárcsak az Európai
Iskola tagjait, egy évtizeden keresztül
kizárják a nyilvánosságból. Megszüntetik
a KÚT-at (a Képzőművészek Új Társaságát), a Szentendrei Festők Társaságát, az Európai Iskolát, minden képzőművészeti csoportosulást előbb elítélően polgárinak, majd ellenségnek bélyegeznek. A művészek tisztességes többsége, így Bolmányi is, újra
a létezésért, a megmaradásért küzd, akárcsak a háború alatt. Ekkoriban fogalmazza meg: „Szóval nincs helyem a magyar képzőművészetben”.

A rossz közérzet oka

1952-ben ismerkedik meg az 1923-ban született Domonkos Annával, akinek apját, Domonkos Miksát, a pesti zsidó hitközség ügyvezető igazgatóját 1953 márciusában elviszik az ávósok, és koholt vádak alapján pert készítenek ellene. Amikor mások elkerülik a családot, Bolmányi feleségül veszi Annát és haláláig, 1991-ig hű társa marad. Annak az etikai magatartásnak, morális magasrendűségnek, melyet Bolmányi kapcsán személyes ismerősei gyakran emlegetnek, ez is ékes bizonyítéka. Nagyon nehezen élnek, szegényesen.
A rossz közérzet, amely az ötvenes évek elején a kiállításokon részt nem vehető, hallgatásra kényszerített művészeket elfogja, nála is állandósul.
Megfesti Vörös köpenyes imádkozó (1954, Haas János tul.) c. képét. Itt a vörös köpenyes rabbi lehajtott fejjel, elmélyülten, önmagába fordul. De mégis: profilja, teste jobbra fordul, háttal a múltnak, a jövő felé, bizakodón. Olajág fogja körbe, a háttér irizáló, lüktető kék, benne a vörös és fehér pöttyek virágokat idéznek. Az élénk színek és a képtéma óhatatlanul Chagallt juttatják a néző eszébe. Ne felejtsük: 1954-et írunk, egy évvel a koholt vádak alapján konstruált zsidó orvosper után. Bátor kiállás, színvallás is ez a kép a hallgatásra kényszerített művésztől.
1958 novemberében – tíz év után – váratlanul felszólítják, hogy decemberben rendezzen kiállítást a Műcsarnokban. A meg-lepően rövid határidő ellenére boldog: egy évtizedes kényszerű csend után megmutathatja, hogy utolsó kiállítása óta miket festett. Kölcsönt vesz fel a keretezésre, kompromisszumot köt a katalógus-szövegírót és
a megnyitó személyt illetően. A katalógusszöveget a Műcsarnok igazgatója nem hagyja jóvá, így csak a képjegyzék jelenik meg. 54 festmény címe 1948 és 1958 közöttről. Ebből 25 kép 1957-1958-ból, vagyis a legújabbak. A címlapon egy rajz, Bolmányi aláírása és a felirat: Műcsarnok, 1958. dec. – 1959. jan. Belül Berda József, a jó barát, a költő B. F. című kétsorosa, melynél találóbban nem is lehetne jellemezni Bolmányi festészetét:
„Mese és valóság vibráló játékát játszod
s mindazt, mi eddig csak égi látomásnak látszott.”
A megnyitó előtti napokban a kiállításról több lap közöl ismertetőt, az utcákon megjelennek a plakátok, több ezer meghívót küldenek szét. Két nappal a megnyitó előtt
a Műcsarnok művészeti osztályának vezetője közli Bolmányival, hogy felsőbb utasításra a kiállítást elhalasztják. A megnyitás időpontjában az érdeklődők tömegesen jelennek meg a Műcsarnokban, ahol már leszedték a megrendezett kiállítást. 1958 végét írjuk. Két évvel az 1956 októberi forradalom leverése, fél évvel Nagy Imre és társai kivégzése után. 1957-1958-ban a művészpolitika s ezen belül a képzőművészethez való viszony, állami megnyilatkozások lényegében nem különböztek az 1949-1953 közötti időszakétól. Az az Oelmacher Anna, aki már Bolmányi 1947-es kiállításakor is nemtetszésének adott hangot, az 1957 eleji Tavaszi Tárlatot, melyen végre tíz év után a modernek is bemutatkozhattak, „politikai tüntetésként” értékeli. (A műcsarnokbeli kiállítást sem 1958-ban, sem máskor nem mutatják be, egyszerűen: betiltják.)

A vörös ördög

Egyesek szerint a betiltás fő oka
a Memento c. kép (1957). A katalógusban címe még így szerepel: „Memento… (A fasizmus szörnyetege, 1957)”. Vörös ördögként is emlegetik. Mintha nem is a fasizmus, hanem a bolsevizmus, az ötvenes évek eleji szörnyszülött korszak szimbolikus megtestesítője volna a hatalmas, vigyorgó vörös figura. A hatalmat s az erőt jelképező két szarva ellenére nekem leláncolt Minotauruszt idéz. Mintha már megfékezték volna, mintha már nem volna képes öldöklésre, pusztításra. Van, aki nem is látja ijesztőnek, inkább groteszknek, nem ördöginek, hanem ördöngösnek, kajánkodónak. Van, aki az 1956.
november 4-én, a függetlenségért kétségbeesve küzdő Budapestre bevonuló szovjet katonaság jelképeként értelmezi a meglehetősen medvés alkatú figurát (orosz medve). Mindenesetre a kép monumentális, antropomorf szörnyet ábrázol és semmiképp nem
vonatkoztathatunk el attól a ténytől, hogy 1956 után készült.
A derűs, mindig udvarias, kiegyensúlyozott, jógázó, vegetáriánus Bolmányi bizakodva viselte a megpróbáltatás, a szegénység, a hallgatásba kényszerítettség tíz évét. Igen sokat dolgozott. Készült a majdani megmutatkozásra. Az 1958. végi visszavont műcsarnoki kiállítás, a meghurcoltatás után azonban összeomlik, orvosi kezelésre szorul. Végül is 1959 májusában a Fényes Adolf Teremben bemutathatja a sötét, maszkos, baljós rémalakokat és mesés, csodás madarait, melyek buja növényzetben, színkaval-kádban örömteli, szabad életüket élik. Félelem és szorongás az egyik sorozatban. Remény és vigasság a másikban.
1966. január 3-án a korszak vezető művészettörténésze, Németh Lajos színes, vetített képes előadást tart Bolmányi művészetéről az Egyetemi Színpadon „Színek a magyar festészetben” címmel. Az újságok hírt adnak arról, hogy az előadás zsúfolt teremben, meglepően nagy létszámú hallgatóság jelenlétében zajlott. Németh Lajos szerint Bolmányi egyre inkább csak a színekre bízza mondanivalóját.
S végre 1966 márciusában kiállítása nyílhat a Fényes Adolf Teremben. A nagy sikerű
kiállítás után rádióriport hangzik el, dicsérő
kritikák jelennek meg. Nagy Ildikó a Jelen-
korban megjelentetett tanulmányában összegzi Bolmányi pályáját, megállapítván, hogy „egy korai szakaszán kívül a magyar festészet egyetlen irányához sem kapcsolódik”.
Bolmányi művészetében mindig a színnek volt a legfontosabb szerepe. A festésmód gyakran közelít az absztrakció azon fokához, ahonnan már csak egyetlen lépés a figura-tivitás elhagyása. Alkotói folyamat, festészetének belső logikája juttatja el a non-figurativitáshoz. Nincs szüksége többé
a konkrét látványhoz kötött formákra.
A képfelületen önálló életre kelnek a színfoltok, a hol vékonyabb, hol vastagabb festékcsomók. Számos nagy- és kisméretű festménye mintha ugyanarról szólna: a teremtés és az elmúlás folytonosságáról, a lüktető és elhaló energiákról, keletkezésről és pusztulásról. Ezért is találó a „kozmikus” elnevezés.
Bolmányi életkörülményei 1965-ben végre megváltoznak: önálló műteremlakást kap a XI. ker. Bartók Béla úton egy Lehner Ödön tervezte házban, Csontváry egykori műtermének tőszomszédságában. Elmúlt hatvanéves. Immár lehetősége nyílik, hogy festményei mellett gobelinterveket és üvegképeket is készítsen. 1967-ben készül el nyolc darabból álló sorozata a szekszárdi Garay Szálló részére. „Az üvegfestészetet festői világom egyik ágának tekintem” – nyilatkozza a Tolna Megyei Népújságban 1967. április 7-én.
Az 1973. márciusi Ernst múzeumbeli életmű-kiállításon már szerepelnek azok az üvegablak-kompozíciók, melyeket a hetvenéves Bolmányi 1974 őszén helyez el s fejez be a Kecskeméti Tudomány és Technika házában (egykor a város zsinagógája). Az avatáson felhangzott Szokolay Sándor zeneszerző Bolmányi Ferenc üvegablakainak ihletésére, Weöres Sándor versére készült Orbis Pictus c. szólókantátája, melyet a bemutatón a szerző vezényelt.
A hetvenes években sokszínűvé válik
a magyar képzőművészeti élet. A székesfehérvári István Király Múzeum hiánypótló kiállításain ismertté válik a magyar avantgárd. Olyan kiemelkedő életművek jönnek létre, mint Ország Lilié, Kondor Béláé, Schaár Erzsébeté. Az idős mesterek mellé felsorakoznak az új generáció jeles képviselői (Deim Pál, Keserű Ilona, Lakner László stb.). Németh Lajos vezetésével a kortárs képzőművészettel foglalkozó művészettörténészek olyan szellemi közeget teremtenek, amelyben a modernizmus a mérvadó.
1973 márciusában végre Bolmányinak is méltó helyen nyílik életmű-kiállítása. Végre bemutathatja különböző festői korszakait a korai önarcképtől, ifjúkori portréktól az üvegablakokig. 203 művét állítja ki, melyet kb. 900-ból válogat ki.
A kiállítás sikerének köszönhetően 1977 januárjában a Helikon Galériában mutathatja be grafikáit, és az Ernst múzeumbeli kiállítás óta eltelt három évben alkotott nonfiguratív festményeit. A festmények egy része még a kozmikus korszakhoz kapcsolódik (Kozmikus kép, 1976; Robbanás, 1976). A rajzok zömén szörnyeket, ördögöket, alvilági lényeket örökít meg. Nyugtalanságuk, vonalvezetésük ugyanarról a belső feszültségről árulkodik, mint a dinamikus, a kereteket szétfeszítő olajképek.
Bolmányinak a hetvenes-nyolcvanas években festett képeit sajátos, egyéni festőtechnika jellemzi. A felületen a vastagon felhordott színek élnek, lüktetnek. A gazdag, gyakran szinte plasztikussá váló faktúra rendkívüli belső energiákról tanúskodik.
A gesztusok egy nyolcvan évéhez közeledő, majd azt elhagyó emberéi! Világmagyarázó alkatának megfelelően világképteremtést tűz maga elé, miközben pontosan tudja, hogy csak magánmitológiák léteznek. Magatartása megegyezik kortársaiéval, Kassák Lajoséval, Korniss Dezsőével, Gyarmathy Tihaméréval. Hinni akar és hinni tud abban, hogy a kép, a festészet rendelkezhet olyan vizuális jelrendszerrel, mely alkalmas világképet tükröző képi nyelv kialakítására. Ezért választott témája a mikro- és a makrokozmosz összefüggése.
1984-ben az Ernst Múzeumban 80. születésnapja alkalmából mintegy 160 képéből rendezik meg jubileumi kiállítását. A siker
és elismerés talán még nagyobb, mint a tíz
évvel ezelőtti életmű-kiállításon. Megváltozott a kulturális közeg is: van közönsége
a nonfiguratív festészetnek! A kiállítás után B. Farkas Tamás rendezésében Színöröm címmel televíziós film készül Bolmányi festészetéről, melyet 1985 júniusában vetítenek.

A hagyaték sorsa

Az Ernst múzeumbeli kiállítás után merül fel, hogy Bolmányi Orosházának ajándékozza műveit. 1989-ben Orosházán kiállítást rendeznek, s létre is jön a hagyatéki megállapodás. 1990-ben Bolmányi abban a tudatban hal meg, hogy elrendezte életműve további sorsát. A rendszerváltozás azonban elsodorja a tervet, a múzeumnak, az önkormányzatnak nincs pénze a Bolmányi-hagyaték méltó gondozására, kiállítására.
A kilencvenes években a magángalériák fedezik fel életművét, rendeznek bemu-
tatókat képeiből (eveArt Gallery, Home
Galéria, Haas Galéria). Az Arte Galéria tíz éve igényes grafikai füzetet adott ki Bolmányi Ferencről és művészetéről.

Solymár József: Penészes dalok

Solymár József
Penészes dalok

Rossz emlékek

Bőrrel kereskedik a vén Áron,
El is indult egy öreg szamáron.
De a szamár elakadt a sáron,
Így hát Áron nem volt a vásáron.
Ez volt az egyik dalocska, amelyet édesapám a festett fémlapocskákból készült, oldalt a leesést megakadályozó hálóval ellátott ágyikóm mellett esténként dalolni szokott.
A másik hasonlóan mókás nóta a csirizes tálba pottyant csizmadia inasról szólt.
Talán nem téríti el gondolataim menetelését, ha hitelesség és egyben megőrzés végett eme másikat is ideiktatom.
Sírhat az az édesanya,
Kinek fia csizmadia,
Mert nem tudja mely órába
Pottyan a csirizes tálba.
Talán mert már babaként így altatott apám, sikerült még nyolcvan évesen is megőrizni gyermetegségemet és humoromat. És szerettem a póruljárt Áront, a csizmadia tanonccal együtt.
Nem tagadom, később lelkembe férked-zett a gyanakvás, nem rejtőzik-é valamiféle jól becsomagolt antiszemitizmus a szegény jó Áron kárörvendő csúfolásában. Ilyen többé-kevésbé gyanakvóvá tett bennünket a vészterhes múlt. Valljuk be, akad olyan túl érzékeny mózeshitű testvérünk, aki Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét is betiltaná, mivel hogy választott hősét Nyilas Misinek hívják.
Jó szüleimre az antiszemitizmusnak árnyéka sem vetődött. És ennek igen erős személyes oka is volt. Apám végigszolgálta az első világháború négy esztendejét (ebből tizennyolc hónap a frontvonalban). Még a legelső időszakban Galíciában ki kellett üríteniük egy tanyát, amikor az én öregem vérhast kapva nem tudott a menekülőkkel tartani. Jobb híján felvitték a padlásra, és sorsára hagyták. A tanya a senki földjére került. Másnap odalenn hosszasan pihent egy orosz járőr, de egyik ruszki sem volt rá kíváncsi, mi van a padláson. Éjszaka váratlan látogatója volt apámnak. Kúszva, mászva, életét kockáztatva egy katonája gyenge húslevest hozott a káplár úrnak. És ez a katona zsidó fiú volt. Kérdeztem is, hogy mi lett a jótevőjével, de csak egy nagyon fájdalmas grimasz volt a válasz.
A kis palóc faluban, ahol gyermekéveimet töltöttem, egy kereskedő korcsmáros família és egy kikeresztelkedett bohém föld-
birtokos képviselte a zsidó kisebbséget. Ők
élvezték a falu népének rokonszenvét, mint ahogyan a munkát adó fakereskedő is. Viszont nem mondható el ugyanez az alföldi és dunántúli nagybirtokok zsidó bérlőiről, akik a hat hónapos summásokat és az aratókat gyakran embertelen körülmények között tartották, foglalkoztatták.
Fogalmam sincs hogyan, de valamiként
a gyermekdalok közé keveredett a zsinagógába igyekvő Nátánról és Móricról szóló nóta. Ezek már nem voltak olyan ártatlanok, mint Áron balesetének megörökítése, de
a kis palóckölyköktől nem kérhető számon, hogy nem fedezték fel a rejtődző viszolygást. Ha valaki nem tudná, a szöveg ez esetben imígyen alakult:
Szász zsidó egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megyen Nátán,
Batyút visz a hátán.
Száz zsidó egy sorba…
Az első strófával nézetem szerint nem is lett volna különösebb baj, de ezután a személyi jellemzés már így alakult:
Hátul megyen Móric,
Jaj de vakaródzik.
Ha arra gondolunk, hogy a pajeszt a városi aljanép tetűhintának is gúnyolta, ez a vakaródzás már túlmutat a vállalható tréfálkozáson.
A táncmulatságok kedvelt slágere volt
a Sáriról meg a cserebogárról szóló dal, benne a meglepő asszociációval:
Egyszer esik esztendőbe vízkereszt,
Zsidóasszony szobájában nincs kereszt.
Ez egyszerű ténymegállapítás, hiszen a me-zűzét az ajtófélfára szegezik.
Egy másik igen kedvelt, mondhatni népdallá lett korabeli táncdalocska fura módon alternatív megoldást kínál. A teljes szöveg egy ideig közös úton megyen:
Megérett a csongorádi cseresznye,
Szűrömet a rózsám kitette.
Ha kitette, tette, jól tette,
Nem ugrok a Balatonba érette.

Kinek zsidó lány a babája…
Innét aztán következett a tetszőleges befejezés.
Kinek zsidó lány a babája,
Kössön kötelet a nyakára.
Avagy
Kinek zsidó lány a babája,
Földi mennyország a hazája.
Úgy tűnik, hogy a zsidó leányok izgathatták a falusi legények fantáziáját. Erre vall
a következő igen népszerű dalocska is.
Hej zsidólány, zsidólány,
Mért nem fésülködöl mán.
Egész héten boglyas vagy,
De,
Szombaton meg vasárnap az enyém vagy.
Valójában mifelénk legfeljebb vágyakozásról lehetett szó, mert az egyetlen boltos kocsmáros família lányát kisasszonyként nevelték. Fordítva hamarább megeshetett valami, mert Andor, a család fiatalembere
a kanadás menyecskéktől vásárolgatta az Óperenciás tengeren túlról küldött dollárokat.
Nem akarok túl messzire eltávolodni a személyes gyermekkori élményeimtől, de azért elmondom, hogy e kis írásra készülve beleolvastam Istvánffy Gyula több mint száz esztendővel ezelőtt összehordott palóc dalgyűjteményébe. Mulatságosnak találtam, hogy az egyikben a kikapós menyecske azzal dicsekszik, hogy zsidó legényen kívül már mindenféle szeretője volt, s feltehetőleg hajlamos lenne ezt a hiányt pótolni. Egy másikban nem éppen gyönyörűnek írják le a zsidó lányt. Kifejezetten gonosz és antiszemita balladaszerű dalt egyetlen egyet gyűjtött a néprajztudós. Ebben régi történetet elevenít fel. Még 1849-ben romlottnak tartott húst adott el egy zsidó mészáros az akkori megszálló cári katonáknak, akik nem csak őt, de a védelmére kelő rabbit is zsákba kötve alázták meg. És a történet elmondója nem sok részvétet tanúsít.
Ezek voltak és ezek lehettek volna a gyermekként palóc földön szerzett élményeim. Mindezt csupán a további mondanivalóm megalapozása végett adtam közre. Mert igazából csak itt kezdődik az, amire fel szeretném hívni később született olvasóim figyelmét.
Tudjuk, hogy Hitler propaganda apparátusa és a hazai fasiszta tábor mindent bevetve próbálta felszítani a gyűlölet tüzét. Ez időszak szégyenletes akcióit már középiskolás diákként, kollégiumi diáktársak között éltem meg. Nem személyes érdemem, hanem a családomé, hogy az ordas eszméktől védetten figyeltem, mi történik köröttem.
A zsidók gyűlöletének és megvetésének megvolt a jól szervezett, s gondolom jól pénzelt sajtója. A Magyar Futárt először én is némi áhítattal vettem kézbe, hiszen egy számomra oly vonzó címet találtak ki a kiadók. E lap kezdte közölni egy Dövényi Nagy
Lajos nevű, akkor fiatal és tehetségesnek tartott újságíró Tarnopolból indult el című folytatásos regényét, amelynek semmi más célja nem volt, mint mocskosnak, erkölcstelennek, gonosznak mutassa be „hősét” és a zsidóságot. Amikor a végjáték idején váratlanul a Pesti Posta megjelent és címlapján Szálasit abban a helyzetben ábrázolta, „aki úgy jön, mintha menne”, egy Tarnopoltól bis gromobojig című szatirikus írást is közreadtak. (Véletlen csupán, hogy később értesülést szereztem Dövényi Nagy Lajos sorsáról, mert együtt ült vele Vácott a Nagy Imre csoporttal Szinajában járt Fazekas Gyuri barátom. Gyuri önérzetes büszke zsidó volt. Furcsa volt szájából hallani a szánakozást, amikor az életfogytos Dövényiről beszélt. Gyuri megkérdezte tőle, hogy 56-ban miért nem lépett le, amikor nyitva volt a börtön kapuja. Hát nem volt hová mennem – jött
a tehetetlen újságíró kollega vallomása. Gyuri talán a szakma buktatóit ismerve szánta meg a nyomorult figurát.)
Volt egy vicclapjuk is. Drótkefe volt a neve. (Erre talán az egyik mai jobboldali orgánum rovatcíme emlékeztet.) Semmi egyéb célja nem volt, mint a zsidóság gyalázása. Úgy emlékszem, hogy egyetlen számot vettem csak kézbe, és egy kínrímekkel teli költeményre emlékszem, amely arról szólt, milyen furcsán viselkednek az üldözött zsidók. Az egyik például lyukat fúr a szobája falába és abba arany ékszert rejt. S ezt a költő imígyen kommentálta:
Azt mondom, hogy fura
A hatezer éves szemita kultúra.
Volt tehát apparátusuk a gyűlöletkeltésre. Emellett felhasználták a szájpropaganda lehetőségeit is. Még a fronton harcolók tiszteletére összetákolt rádiós kívánságműsorok sem lehettek meg zsidó viccek nélkül. És ezek sem az üldözöttek iránti részvétet erősítették.
Ami engem már akkor leginkább bőszített, s amiről mintha megfeledkeztek volna az emlékezők, az volt, hogy az éppen aktuális politikai dalokat, de még az egyházi énekeket is nagyon hamar mocskos új szöveg-gel igyekeztek eladni, népszerűsíteni. Most olyan töredékeket írok le, amelyekről, megvallom, szégyellem hogy megragadtak emlékezetemben, még akkor is, ha a felhábo-
rodás, a szerzőik iránti utálat tartotta meg ezeket. És az írásom elé, mint a televíziós műsoroknál, karikát kellene tenni s beleírni, hogy csak a lelkileg nagyon edzettek olvassák. Volt például egy ártatlan irredenta dalocska:
Kalász kalász, árva magyar kalász,
Mért csillog könny a búzaszemeken…
Ez pedig az átírás után már így hangzott:
Zsidó, zsidó, hely te büdös zsidó,
Miért csillog könny a csipás szemeden.
Vagy vegyük az erdélyi indulót, a diadalmas „édes Erdély itt vagyunkat”! Mi lett belőle.
Elhangzott a szó, sok a behívó,
Talicskázik már a Grün és a Kohn Izsó,
Édes lapát itt vagyunk…
Volt egy jópofa sláger. Egy Cili, két Cili, melybe ily szöveg is beékelődött:
Julcsika, Tercsike,
Jönnek velem Ercsibe.
Kávéval vár a nagymama.
Várhat a nagymama, meg a kávé,
Mert ez a vasárnap csak a babámé.
Stb.
Nos, ez a következő veretes szöveget nyerte el:
Egy rabbi, két rabbi,
Megdöglött a főrabbi.
Bátorság! Éljen Szálasi!
Éljen a Szálasi, meg a Hitler!
Üssük a zsidókat bikacsökkel.
Stb.
A legnagyobb vallási eseményként 1938-ban Budapesten tartották az eucharisztikus kongresszust. A Hősök terén építették fel a magas oltárt. A vatikáni vendég pedig, Pacelli bíboros, a későbbi vitatott viselkedésű pápa volt.
Az alkalomra új himnusz is született, amely egyházi rendezvények közvetítése alkalmából néha még hallható a rádióban is.
Krisztus újra földre szállott,
Vándorlásunk társa lett.
Mert szerette a világot,
Kenyérszínbe rejtezett.
A zseniális átírók ez esetben a következőt találták ki:
Hitler újra harcba szállott,
Szálasi meg társa lett,
Bunkósbottal a kezében,
Zsidóverést rendezett.
Természetesen még a Szózatot se hagyták békén:
Hazádnak rendületlenül,
Üsd a zsidót kegyetlenül.
Ezekről az átiratokról nem a falumban, hanem bennlakó középiskolásként diáktársaimtól hallottam. Jöttek valahonnan. És máig úgy gondolom, hogy nem a nép ajkán keletkeztek, de lehetett olyan propaganda műhely, amely ezt az olcsó és ocsmány eszközt is igénybe vette.

Széchey Noémi Anna: Felemelő Izrael-nap a Hit Parkban

Széchey Noémi Anna

Felemelő Izrael-nap
a Hit Parkban*

Szderóti gyerekeket nyaraltatott
a Balatonon a gyülekezet

2008 nyarán balatoni üdülésre érkezett Magyarországra ötven dél-izraeli diák.
A folyamatos rakétatámadások között élő szderóti fiatalok vakációjának költségeit
a Hit Gyülekezete tagjainak adományai fedezték, az egyház ugyanis fontosnak tartja, hogy – korábbi segélyakcióival összhangban – most is szolidaritást vállaljon az üldözöttekkel és a nehéz helyzetbe kerültekkel. Többek között erről beszélt Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze azon
a pünkösdi zsidó-keresztény konferencián, amelyet a felekezet május közepén tartott a budapesti Hit Parkban, Izrael állam megalakulásának 60. évfordulója alkalmából, amelyen Aliza Bin-Nun Izrael magyarországi nagykövete is részt vett.
„Izrael Állam a 20. század legnagyobb sikertörténete, hiszen a holokauszt hamvaiból egy virágzó demokráciát sikerült felépíteni” – hangsúlyozta bevezető beszédében Aliza Bin-Nun, izraeli nagykövet a budapesti Hit Parkban a május 11-én megrendezett, hatalmas, ünnepélyes konferencián.
A nagykövet asszony kifejtette: „A vészkorszak romboló ereje és a háborús veszteségek nem akadályoztak meg minket abban, hogy a nemzetek családjában Izrael újra elfoglalja a helyét.” Mint mondta, Izrael azzal, hogy régi-új nemzetként elutasította, hogy a holo-kauszt páratlan tragédiájában eltűnjön, nemcsak a zsidóság, de az egész emberiség számára üzenetet hordoz: a remény nem vész el, a hit ad erőt arra, hogy a romok helyén újra felépítsük az életet.
Aliza Bin-Nun beszélt a nemzete és
Magyarország közötti sokrétű, egyre szorosabb kapcsolatról is. A Szovjetunió összeomlása és a magyarországi rendszerváltás után a magyarok az elsők között állították helyre a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Azóta az együttműködés tovább mélyült, s ebben jelentős szerepet vállalt a Hit Gyülekezete is. Aliza Bin-Nun köszönetet mondott a közösségnek azért, hogy anyagilag is segíti Izrael háború sújtotta településein
élő gyermekek magyarországi pihenését. Az
izraeli diplomata a rendezvényen szerzett tapasztalatait értékelve elmondta: nagyon jó érzést jelentett számára, hogy láthatta, milyen sok barátja van Izraelnek. Ez biztosította őt arról, hogy a közösség támogatásának is köszönhetően, a zsidók soha nem lesznek egyedül ebben az országban.
A rendezvényen részt vett Jehuda Sen, az Izraeli Turisztikai Minisztérium közép- és dél-európai igazgatója is, aki kiemelte, hogy a Hit Gyülekezete által szervezett ünnepség volt a legnagyobb évfordulós rendezvény egész Európában, és minden bizonnyal a legnagyobb olyan rendezvény, ahol az európai evangéliumi közösség ünnepelte a zsidó
államot. Sen a rendezvényen szerzett élményeire reagálva elmondta: szíve szerint
élőben közvetítette volna szerte Izraelben
a rendezvényt, hiszen egy ilyen cionista örömünnepből bátorítást meríthettek volna még az ott élők is, legfőképpen azok, akik már elfelejtették, mit is jelent az igazi cionizmus. Az igazgató elmondta, hogy a közösség által szervezett tanulmányutak jelentik az Izraelbe irányuló magyar turistaforgalom tíz százalékát.
Schönberger András pécsi főrabbi a konferencián elmondott beszédében utalt arra, hogy az életben mindig vannak pillanatok, amikor támaszra van szükség. Ezekben a pillanatokban a Hit Gyülekezete eddig mindig kiállt a zsidóság mellett. „Most pedig együtt örülhetünk Izrael létének, és annak, hogy
a zsidó állam épül, szépül és egyre erősebb lesz” – tette hozzá.
Reménysége szerint a milliárdnyi könnycseppen újjáépülő Izrael a mindannyiunk által várt megváltás előkészítője. „Hiszen el fog jönni a messiási kor, amikor Izrael lesz az az ország, ahol örömmel tudjuk majd együtt szolgálni a Mindenhatót” – mondta.
Az ünnepségen szintén jelen levő Raj
Ferenc kaliforniai főrabbi számára a holo-kauszt tragédiája után csodát jelent, hogy egymás mellett láthatja az izraeli és a magyar zászlót a rendezvény helyszínén. Úgy érzi,
a közösségben megtalálta magyarországi testvéreit, hiszen ez a közösség bebizonyította: lehet együtt élni. Hiszen a Biblia az, ami összeköt bennünket, ugyanis mindannyian a „remény foglyai” vagyunk.
Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze beszédében kiemelte: a Szentírás egyértelműen leszögezi, Isten célja az, hogy újra összegyűjtse népét, Izraelt a világ nemzetei közül, és visszavigye őket a saját földjükre, hogy ott egységes nemzetté kovácsolja őket. Ez a folyamat pedig a szemünk előtt zajlik, ezért ünnepelünk. És ez az, ami választ ad arra a kérdésre, miért figyel a világ erre a látszólag jelentéktelen méretű országra, és miért figyelnek a keresztények százmilliói is Jeruzsálemre.
„A megemlékezés mellett ma az egyik
legfontosabb feladatunk, hogy elmondjuk: nem értünk egyet a keresztény antiszemitizmussal, sem az e mögött álló teológiával, ami évszázadokon keresztül meghatározta
a keresztény gondolkodásmódot és teológiát” – folytatta az egyházvezető. A fordulatot a protestáns keresztény cionista gondolkodók hozták meg, akik azt hirdették: Isten nem vetette el a zsidóságot.
Mint Németh Sándor elmondta, Izrael létezése nagyban hozzájárult a Biblia hiteles értelmezéséhez. Hiszen ezzel egyre több keresztény számára világos, hogy Izrael megalakulása és léte nem csupán korunk meghatározó világpolitikai fejleménye, hanem üdvtörténeti jelentőségű esemény. Ennek alapján indult el a különböző felekezetekben a keresztény-zsidó megbékélés és párbeszéd. Az evangéliumi kereszténység harcol az antiszemitizmus és anticionizmus ellen, és visszautasítja az iszlám történelemhamisítás minden formáját, amely kétségbe vonja Izrael előjogát a Szentföldhöz, tagadja
Izrael létét és annak templomát is. Ezért tekinti fontos feladatának a Hit Gyülekezete, hogy tovább harcoljon az antiszemitizmus, az anticionizmus és az iszlám történelemhamisítás ellen. Az Izrael melletti aktív szolidaritásba egyaránt beletartozik a morális kiállás Izrael mellett, valamint a gyűlöletkeltés és a terror áldozatainak karitatív támogatása is – zárta szavait a Hit Gyülekezete vezető lelkésze.
A Hit Gyülekezete több mint tízezer(!) embert vonzó háromnapos konferenciája végén megtartott ünnepséget izraeli zsoltárdalok közös éneklése, valamint Pajor Tamás és Gerendás Péter előadóművészek műsora egészítette ki. Az utolsó dalok alatt pedig elementáris, még a szervezőket is megdöbbentő erővel nyilatkozott meg a kettős ünnep – a pünkösd és Izrael Állam születésének 60. évfordulója – közös öröme. A zsidó és a szervező keresztények közösen tartott megemlékezése áttörte a tervezett időbeli és formai keretek korlátait, és mintegy ezer gyermek, tinédzser és felnőtt spontán kialakult, elsöprő erejű körtáncába torkollott.

***

Izrael léte azonban nem mindenkiből vált ki örömöt. Ennek a valóságnak a megtapasztalói Szderótnak, annak a dél-izraeli városnak a lakói is, amelyre az elmúlt hét év során több mint hatezer katyusát lőttek ki
a palesztin terroristák. Az idén nyáron van hét éve, hogy az első palesztin rakéták becsapódtak Szderótban. Amióta pedig Izrael 2005-ben kivonult Gázából, az izraeliek várakozásával szemben nem a fegyvernyugvás időszaka következett el, hanem még zavartalanabbá váltak a palesztin terroristák akciói, aminek következtében több mint húszezer ember él állandó riadókészültségben él a Gázai-övezet északi határától az alig nyolc kilométerre fekvő városban.
A rakétaháború teljesen felforgatta a város lakóinak az életét. Mivel a terroristák különösen a gyerekekre vadásznak, a támadásokat igyekeznek a reggeli iskolába menetel illetve a délutáni hazatérés idejére összpontosítani. Emiatt mára már néhány óvodát és iskolát be is kellett zárni, Szderót utcáin pedig óvóhelyeket kellett építeni –
a régi buszmegállók mellett ma bunkerszerű épületek nyújtanak védelmet. De a diákok napközben sem hagyhatják el az iskola épületét, sőt éjszaka sincs nyugalmuk az egymás érő riasztások miatt. A riasztástól számítva ugyanis mindössze húsz másodpercük van arra, hogy a rakétabombák elől fedezéket találjanak maguknak. Egy-egy napon pedig akár tíz-tizenöt riasztás is történhet, de volt már olyan is, hogy egy nap alatt harmincszor szólalt meg a sziréna. Ez azt jelenti, hogy
a szderótiaknak az egész napot a bunkerban kellett tölteniük. Az állandó fenyegetettség miatt sok lakos szenved a támadások következtében fellépő krónikus traumáktól.
Ebbe a folyamatosan fenyegetett létbe hozott lélegzetvételnyi megkönnyebbülést az a tíz nap, amit a szolidaritási akció keretében megszervezett magyarországi vakáció jelentett a részt vevő ötven gyerek és kísérőik számára. A gyerekek között többen személyesen is átélték, hogy a házukat rakétatámadás érte, a kísérők között pedig egy olyan tanárnő is helyet kapott, aki a férjét veszítette el a terrorcsapásban.
Az izraeli hadsereg különféle módokon próbálja megvédeni polgárait. Az ellenségnek is az volna a legjobb, ha békességben élnénk egymással. A terrorral saját maguknak ártanak a legtöbbet: az erőszakra fordított pénzt pedig a saját gyermekeik nevelésére, oktatására, táplálására is fordíthatnák. A mi nemzetünk olyan nemzet, amely túlélte
a holokausztot – és nem fog ijedten meghátrálni a rakéták láttán” – foglalta össze álláspontját Jigal Levi.
Magyarországi látogatásuk alatt a gyerekek két napot töltöttek Budapesten, majd egyhetes balatoni nyaraláson vettek részt Keszthelyen. A rendkívül gazdag programban fővárosi városnézés – a Parlament,
a Halászbástya, a Dohány utcai Zsinagóga megtekintése –, szentendrei látogatás, egynapos bécsi kirándulás valamit különböző Balaton-környéki programok szerepeltek. Ám a gyerekek már annak is örültek, ha csak egyszerűen kimehettek a játszótérre, fürödhettek vagy biciklizhettek, hiszen ezeket – a számunkra oly természetes időtöltéseket – otthon biztonsági okokból nem tehetik meg. A gyerekeknek külön élmény volt, hogy bármerre jártak Magyarországon, mindenütt nagy szeretettel fogadták őket.
A szolidaritási akció szervezésében részt vett a budapesti izraeli nagykövetség, a szde-róti polgármesteri hivatal és a Hit Gyülekezete. A gyerekek utaztatásának és programjainak költségeit az Amiel Tours izraeli utazási iroda, a Mazsihisz, a zalaegerszegi zsidó hitközség, a Hit Gyülekezete helyi
közösségei és egyéni tagjai, valamint Barna Sándor, a Symbol étterem tulajdonosa és Rózsa István adományai fedezték.

Szécsi József: Jegyzetek a Tízparancsolathoz 1

Szécsi József

Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem, egyetemi adjunktus
Jegyzetek a Tízparancsolathoz1
A parancsok okairól - táámé há-micvót

A tórai parancsok „okainak” kutatása abból az igényből fakad, hogy a parancsok mintegy meghaladják azoknak a puszta engedelmességből való betartását azzal, hogy bizonyos belső jelentéssel ruházzák fel őket. Az Ötkönyv maga is nyújt okokat néhány parancshoz2 és hangsúlyozza a Törvény „bölcsességét”3, valamint meg is különbözteti a mispátim („törvényeket”) és a chukkim („rendeleteket”)4, anélkül azonban, hogy a megkülönböztetésnek bármilyen okát adná.
A klasszikus rabbinikus irodalom a probléma formálisabb tárgyalását tartalmazza. A mispátimról úgy tartják, hogy azokat
a törvényeket képviseli, melyek érvényesek lennének akkor is, ha nem lettek volna „leírva” a Tórában, amilyenek pl. a rablás, a bálványimádás, a vérfertőzés és a gyilkosság tilalmai, míg a hukkim – pl. a disznóhús evésének, és a gyapjút és lent tartalmazó ruha viseletének tilalmai – Isten „rende-
letei”. Az utóbbiak azok, melyek ellen
a „sátáni hajlam” és a nem zsidók is til-takoznak5.
A II. századtól kezdődően a „Törvény”-t ért keresztény támadások sok zsidó választ indukáltak, melyek a micvot6 fontosságát hangsúlyozták: a parancsokat egyedül az ember megtisztítása céljából adták7; azok erősítik az ember szentségét8; alkalmassá teszik Izraelt arra, hogy érdemeket szerezzen. Rabbi Simeon ben Johájról úgy tudják, hogy pártolta az Írások okainak megmutatását (dores táámé dikerá), de nem ment annál tovább, hogy exegetikai megfigyeléseket ajánljon erre9.
A táámé há-Tórá („a parancsok okai”) nincsenek kinyilatkoztatva, és nem szabad őket feltárni10; a „parancsok igáját” becsben kell tartani anélkül, hogy okait kutatnánk.
A rabbinikus forrásokban nem található meg a parancsolatok okainak részletes elemzése.

Az elnevezés

A Dekalogus, a Tízparancs, melyeket Mózes a 5Mózes 5,6–21-ben11 idéz, „a tíz szó, vagy tíz megnyilatkozás” kifejezéssel jelölik. A héber Bibliában „ászeret hádevárim” (2Mózes 34,28), a Septuagintában „tá deká rémátá” – (5Mózes 4,13), és „túsz deká lógusz” (5Mózes 10,4). Ugyanezt a címszót a 2Mózes 34,28 hagyományosan a kijelentések „eredeti” verziójára vezeti vissza, a 2Mózes 20,2–14 (17)-re. A Misna héberje ászeret hádibrót, a dibér kifejezésnek (Jeremiás 5,13: vehádibér) az isteni beszédre vonatkozó speciális használatát mutatja fel a kifejezésben.

Az elbeszélések különbözőségei

A 2Mózes 19,912 meghirdette az Isten és Mózes közötti párbeszédet – vagyis Istennek Mózeshez szóló beszédét –, ami a Színájon hangzott el, és amit hallott a nép is, hogy
ezután minidig higgyenek Mózesnek.
A 2Mózes 19,1913 ezt a párbeszédet – melynek tartalma itt nincs tisztázva – füstfelhőbe, földrengésbe és trombiták harsogásába helyezte. Miután Mózes leszállt a néphez (2Mózes 19,2514), Isten elmondta („Mózesnek” Septuaginta) a teljes Dekalogust (2Mózes 20,1kk.15). Megriadva a mennydörgéstől, füsttől, és a trombiták harsogásától, a nép leborult, és kérte Mózest: legyen közbenjárójuk. Mózes biztosította a népet, hogy Isten az Ő félelmére kívánja nevelni
a népet, majd megközelítette a felhőt, amely Istent takarta (2Mózes 20,15–18 (18–21)16.
A Deuteronomium bemutatja azt, ahogyan Isten összehívta a népet a Hórebnél (Szináj), hogy hallassa hangját azért, hogy megtanítsa őket az Ő félelmére (5Mózes 4,1017). Beszélt hozzájuk „szemtől szembe”
a tűzből. Mózes a nép és az Isten között állt, hogy „kijelentse az Örökkévaló szavát számotokra, mert ti féltetek a tűztől, és nem mentetek volna fel a hegyre.” (5Mózes 5,4–518). Miután meghallgatták a Dekalogust, a megriadt nép könyörögött Mózesnek, hogy legyen a közvetítőjük (5Mózes 5,20-2719).
Azok a kísérletek, amelyek arra irányultak, hogy kibékítsék ezeket az ellentmondásokat az elbeszéléseken belül, nem meggyőzőek. Az elbeszélések nyilvánvalóan az események különböző változatait vegyítik:
a. Isten beszélt Mózessel, és a nép hallotta őket
b. Isten beszélt Mózessel, majd Mózes közvetítette Isten szavait a népnek
c. Isten közvetlenül beszélt a néphez.
Az Exodus elbeszéléseiben a Dekalogusnak és Isten céljának a viszonya, amikor
Mózeshez beszél, nem világos. Az, hogy
miért mondja közvetlenül a népnek a Deute-ronomiumban, az csak egy kissé érthetőbb. Minden verziónak közös vonása azonban az az állítás, hogy a Színáj-Hóreben az egész nép hallotta Isten hangját20. A középkori
teológusok a Tízparancsolat és Isten hangjának meghallása motívumok kombi-
nációjából, különösen az Exodus 19,9 és
a Deuteronomium 5,21-ben21, arra következtettek, hogy Isten elérte célját a Dekalogus meghirdetésének módjával, mivel „ettől fogva a nép elhitte, hogy Mózes közvetlen kapcsolatban volt Istennel, és hogy szavai nem a saját elméjének teremtményei”22, ezért a törvények, melyeket ezután adott Mózes, Istentől származnak23.
A Dekalogus magában foglalta az Isten és Izrael közötti szövetségnek a feltételeit24. Ezek két kőtábla, a „szövetség táblái” mindkét oldalára voltak vésve, Isten úja által (luchót-háberít vagy luchót háédut)25. Mózes felment a Szináj hegyére, és ott maradt negyven napig böjtölve, mielőtt megkapta
a kőtáblákat26. Amikor felháborodott az aranyborjú miatt, összetörte az első pár kőtáblát (2Mózes 32,19; 5Mózes 9,1727). Ezután újra felment a Szinájra, ismét negyven napig maradt, és könyörgött a népért. Miután Isten megbocsátott a népnek, megparancsolta Mózesnek, hogy készítsen újabb kőtáblákat, melyekre Isten pontosan ráírta ugyanazt, ami az első két táblára volt írva28. Ezután Isten megparancsolta, hogy ezeket
a táblákat helyezzék a Szövetség Frigy-
ládájába, melyet először a sátor szentélyben
tartottak, később a Silói Szentélyben, végül a Jeruzsálemi Templomban29. A Frigyládát Isten zsámolyának tartották30, ami hasonlatos (Tur-Szináj, Hárán) ahhoz a tanúsítási szokáshoz, mellyel az egyiptomiak és a hettiták az egyezmények másolatait az istenek lába alá helyezték, akik így tanúsították azokat.
Ezeknek az eseményeknek az elbeszélését a Exudosban még bonyolítják a szövetségre vonatkozó további kikötések a 2Mózes 34,10–26-ban31, melyeket Mózes parancsában szintén le kellett írni (2Mózes 34,2732).
Ezek a következőket érintik:
1. a bálványimádó kánaánitákkal való kap-
csolattartás
2. az öntött istenszobrok
3. a kovásztalan kenyér ünnepe
4. az elsőszülöttek
5. a szombat
6. a hetek ünnepe
7. a betakarítás ünnepe
8. az áldozat
9. az első gyümölcsök és a gödölye megfőzése az anyjának tejében
Mindezek, mint Istennek Izraellel kötött, megújított szövetségének állomásai kerülnek bemutatásra, és megismétlik a 2Mózes 23,23kk33 és a 2Mózes 34,10–19 tilalmait, valamint érintik az aranyborjú epizód legfontosabb bűneit. Egymás mellett felsorolásra kerül a 2Mózes 34,27 és 2834, valamint a szövetségi tilalmak két különálló sorozata.
A kutatók az Exodus 34. fejezetének tilalmait „kultikus dekalogusnak” nevezték el, és megkülönböztetik a hagyományos, vagy „etikai” dekalogustól, és a kultikus dekalogust időben előbbinek tekintik, mint az etikai deka-logust. Ez az időrend elsődlegesen azon
a feltételezésen alapul, hogy az „etikai deka-logus” az irodalmi próféták tanítását tükrözi. Bár az irodalmi próféták különösen hangsúlyos témái (pl. a gyengék jogainak támogatása) nem jelennek meg az ún. „etikai dekalogus-ban”, ugyanakkor az „etikai dekalogus” előírásai megtalálhatóak nemcsak az izraeli prófétai irodalomban, de Biblián kívüli forrásokban is.
A szövetségi tilalmak e két sorozatának egymással való kapcsolata nem teljesen világos. Szintén homályos az Exodus 20. fej. Dekalogusának kapcsolata az azt követő
törvényi csoporttal35. Ehhez kapcsolódik az Exodus 24,3-4.736. A szövetségi dokumentumnak nevezett számos egység jelenik meg egy rendkívül összetett részben, az Exodus 19–34. fejezeteiben. A kritika nem volt képes ezeket a dokumentumokat a Pentateuchus-ban elemzett narratív irányok egyikéhez vagy másikhoz meggyőző módon hozzárendelni
(a Dekalogust gyakran tulajdonítják az „Elohistának”). Ugyanolyan valószínű – mint amennyire nem –, hogy a szövetségi dokumentumok előzetesen már létező egységek voltak, melyek többé-kevésbé teljes egészükben bekerültek a narratívába. A Dekalogus deuteronomiumi verziója eltéréseket mutat, és okunk van feltételezni azt is, hogy az összes szövetségi dokumentum-változásokon ment keresztül (legtöbbször gyarapodott), mielőtt elnyerte jelenlegi formáját.

Dekalogus-változatok

Az Exodus és a Deuteronomium maszo-réta37 szövegeiben található két Dekalogus változat mellett a Szamaritánus Pentateuchus-ban némileg eltérő héber szöveg maradt fenn. A legnagyobb újítás a számozásban áll, mivel itt a tízedik „szó” az, hogy a Dekalogust
a Gerizim hegyén, a Szamaritánusok szent hegyén – kell közzétenni38. A szövegnek e hitelvi kiterjesztése azt a meggyőződést tükrözi, melyet először a hellenisztikus zsidó irodalom erősített meg, miszerint a Dekalogus a Törvény összefoglalása, főbb rendelkezéseinek kvázi kapszulája. Az Exodus Dekalogus héber változata megjelenik a Nás papiruszon (kb. i.e. II.sz.), és a Semá olvasásából ítélve nyilvánvaló, hogy használták a liturgiában, mely közvetlenül azt követte. Egy töredéket, amely a Deuteronomium Dekalogusát tartalmazza, feltárták a IV.Qumráni barlangban (4Q Deutm kb. i.e. I.sz.).
A Dekalogus rendelkezésre álló héber szövegének fordítása középkori eredetű, az olasz Rabbi Norzi, Minhat Szai c. művének39 elrendezése szerinti. A Deuteronomium és az Exodus közötti kis eltérések zárójelben vannak. Ahol nagyobb eltérés található,
a „szó”-nak az Exodus verziója a baloldalon, a Deuteronomium verzió a jobboldalon található az eltérések kiemelésével. A korábbi változatok eltérései lábjegyzetben jelennek meg. Az Exodus és a Deuteronomium maszoréta szövegeinek eltérései nagyobbak, mint az egymás közötti és a verziók közötti eltérések, illetve az Exodus és Deuterono-mium szövegváltozatai közötti eltérések.
Ez a maszoréta szövegek elsőbbségére utal.
A szombat indoklása az Exodusban szervesen kapcsolódik a nyitó parancshoz, hiszen a teremtésre való utalás magyarázza meg azt, hogy miként tartozik a szombat az Örökkévalóhoz, és miért kell azt megszentelni. Ezzel szemben a Deuteronomium indoka az, hogy a rabszolgáknak nyugalmuk legyen. Az, hogy emlékezni lehessen az Exodusra40, csak érintőleges. A Deutero-nomium stílusában retorikai kitételek találhatók a szombat és a szülők tiszteletét érintő parancsolatokban. Az ökör és a szamár hozzátétele a szombat parancshoz az utolsó paragrafus felsorolásából származik. Egy társadalmi gazdasági eltérés is megjelenik a két utolsó paragrafusban. Az Exodus egy általános terminust használ41 indításul (2Mózes 20,17: Ne kívánd felebarátod házát!), majd azt részletezi. A Deuteronomium magában foglalja a tulajdont, így a feleséget az első helyre teszi, (mint az Exodus részletezésében) és párba állítja a „ház” értelembe vett bájitot a „mezővel.” (5Mózes 5,21: „se házát, se mezejét”) A Deuteronomium eltérései a Deuteronomium retorikai nyelvezetének részét képezik, és a letelepedés utáni felfogást tükrözik.
A Deuteronomiumban megfigyelhető tendenciák még tovább fokozódnak a szövegeltérésekben, így pl. a 4QDeut hozzátétele az Exodus szombat indoklásához a Deuteronomkiumban. Ibn Ezra42 megjegyzései a Deuteronomiumnak az Exodushoz viszonyított eltéréseiről a Dekalogus minden feljegyzett változatára érvényesek: „A szavak olyanok mint a testek, jelentésük, mint a lélek. Ennélfogva a bölcsek szokása az, ... hogy nem aggódnak túl sokat a szavak megváltoztatása miatt mindaddig, amíg az értelmük ugyanaz marad.”43

A hellenisztikus irodalom

A mózesi törvények racionális magyarázatának igényét először a hellenisztikus időszakban fogalmazták meg. Ezt az igényt az motiválta, hogy a pogány világ számára a zsidó vallást, mint a legmagasabb értékekkel rendelkező nép megteremtésére szolgáló törvénykezést mutathassák be. A Pseudo-Aristeas44 levél úgy írja le az étkezési törvényeket és más parancsolatokat, pl. az ál-
dozatokra, a cicit viselésére, a mezuzára,
a tefillinre vonatkozó törvényeket, mint
Istentől elrendelt eszközöket a szent gondolatok felkeltésére, és a jellem kiformálására45. A 4Makkabeusban46 az isteni törvény azonos az okkal, és az erényes élet legfőbb eszköze47.

Alexandriai Philo48

Alexandriai Philo nyújtotta a parancsolatok okainak első rendszerezett magyarázatát, mégpedig számos munkájában. Mózes törvényeit úgy mutatta be, mint a filozófusok által megálmodott ideális törvényt, vagyis olyan törvényt, mely az embert az erények szerinti életre vezeti49. A törvények pozitív és negatív törvényekre oszlanak, valamint az emberre és az Istenre vonatkozókra, és mindegyik a Tízparancs alá van rendelve. A fenti osztályozás mellett Mózes törvényei még a következő négy kategóriába tartoznak:
1. hitbéli meggyőződések
2. erényes érzelmek
3. hitbéli meggyőződést szimbolizáló cselekedetek
4. és erényeket jelképező cselekedetek, bár a judaizmus befolyására a filozófiai erényeknek ez a négyes osztályozása kiterjedt, és magában foglalt olyan vallási erényeket is, mint a hit, a jámborság, az ima és a bűnbánat.
A természeti törvényekkel ellentétben
a mózesi törvény az Isten által kinyilatkoztatott törvény, mindazonáltal megegyezik az emberi természettel. Minden törvényen
belül létezik egy természetes cél50. Bizonyos törvények magyarázatánál, különösen azoknál, melyek az áldozatokra és az ünnepekre vonatkoznak, Alexandriai Philo az allegorikus módszert használta. Egyebütt megpróbálta úgy bemutatni a mózesi törvénykezést, mint kormányzási formát, amely a három, Arisztotelész és Platón által jónak mondott, uralkodási típus, nevezetesen a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia legjobb tulajdonságait egyesíti51.

Lábjegyzetek

1 Bevezető moderátori előadás az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem ORZSE-MTA Tudományos Egyetemi Napok - Biblikus Konferencián - 2007. november 20. kedd (írott változat)
2. pl. 2Mózes 22,25-26: Ha zálogba vetted embertársad felsőruháját, naplementéig add vissza neki! (26) Mert egyetlen takarója, testének ruhája az. Miben háljon? Bizony, ha hozzám kiált segítségért, meghallgatom, mert én kegyelmes vagyok.
2Mózes 23,9; 5Mózes 11,19; 17,16–17; 23,4–5.
3. 5Mózes 4,6-8: Tartsátok meg, és teljesítsétek azokat, mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében. Ha meghallják mindezeket a rendelkezéseket, ezt mondják majd: Bizony, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! (7) Mert melyik nagy nemzethez vannak olyan közel az istenei, mint hozzánk a mi Istenünk, az ÚR, valahányszor kiáltunk hozzá?! (8) És melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és döntései, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?!
4. 5Móz. 4,1 Most pedig, Izráel, hallgass azokra
a rendelkezésekre és döntésekre
„el-háhukkim veel-háMispátím” - amelyekre tanítalak benneteket, és cselekedjetek azok szerint, hogy élhessetek, és hogy bemehessetek, és birtokba vehessétek azt a földet, amelyet atyáitok Istene, az ÚR ad nektek.
5. Sifra, Leviticus 18,4
6. micvá
7. Genesis Rabba 41,1
8. Mekhilta. 89a
9. Kiddusin 68b
10. Peszáhim 119a; Szánhedrin 21b
11. 5Móz. 5,6-21: Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. (7) Ne legyen más istened rajtam kívül! (8) Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak
a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. (9) Ne imádd, és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. (10) De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják paran-csolataimat…
12. 2Mózes 19,9: Akkor ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: Íme, elmegyek hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és neked is higgyenek mindenkor. És elmondta Mózes
a nép válaszát az Örökkévalónak.
13.2Mózes 19,19: A kürt zengése egyre erősebben hangzott. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki.
14. 2Mózes 19,25: Mózes tehát lement a néphez, és ezt megmondta nekik.
15. 2Mózes 20,1-3: Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: (2) Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. (3) Ne legyen más istened rajtam kívül!...
16. 2Mózes 20,15-21: Ne lopj! (16) Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! (17) Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé! (18) Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. Látva mindezt, a nép reszketni kezdett, és távolabbra állt. (19) És azt mondták Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk rád, de Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk! (20) Mózes azonban így felelt a népnek: Ne féljetek, mert azért jött
Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek!
(21) A nép tehát távolabbra állt, Mózes viszont közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol az Isten volt.
17. 5Mózes 4,10: azt a napot, amelyen ott álltál Istened, az Örökkévaló előtt a Hóreben, ahol ezt mondta nekem az ÚR: Gyűjtsd össze a népet, hogy meghallgassa igéimet, és tanuljanak meg félni engem mindig, amíg csak a földön élnek, sőt tanítsák meg erre a fiaikat is.
18. 5Mózes 5,4-5: Szemtől szemben beszélt hozzátok az Örökkévaló azon a hegyen a tűzből. (5) Én ott álltam akkor köztetek és az ÚR között, mert ti féltetek a tűztől, és nem mertetek felmenni a hegyre. Így mondtam el nektek az Isten igéit:
19. 5Mózes 5,20-27: Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen. (21) Ne kívánd meg felebarátod feleségét, se házát, se mezejét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát; semmit se, ami az övé.” (22) Ezeket az igéket mondta Isten egész sokaságotoknak a hegyen, a tűz, a felhő és
a homály közepéből, fennszóval, semmivel sem többet; aztán ráírta őket két kőtáblára, s ideadta azokat nekem (23) Amikor ti hallottátok a szózatot
a sötétség közepéből, s láttátok, hogy ég a hegy, elém járultatok valamennyi törzsfővel és vénnel, s ezt mondtátok: (24) „Íme, az Örökkévaló, a mi
Istenünk megmutatta nekünk dicsőségét és nagyságát, hallottuk szavát a tűz közepéből és megtudtuk, hogy ha szól is Isten az emberhez, életben maradhat az ember. (25) Miért haljunk meg tehát, s miért emésszen meg minket e felette nagy tűz? Ha ugyanis még tovább hallgatjuk az Istennnek, a mi Istenünknek szavát, meghalunk. (26) Elvégre is micsoda mindaz, ami test, hogy hallhassa az élő
Isten szavát, amint szól a tűz közepéből, mint ahogy mi hallottuk, és életben maradjon? (27) Inkább te járulj oda: hallgasd meg mindazt, amit az Úr, a mi Istenünk mond neked, aztán közöld velünk, s mi meghallgatjuk és megtesszük.”
20. 2Mózes 19,9-22: Isten azt mondta neki: „Most tehát eljövök majd hozzád a felhő homályában, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és higgyen neked mindörökre.” Miután Mózes elmondta a nép szavait Istennek…
5Mózes 4,10kk.33.36; 5,19; 9,10; Nehemiás 9,13
21. 5Mózes 5,21: Ne kívánd meg felebarátod feleségét, se házát, se mezejét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát; semmit se, ami az övé.
22. Juda Hálévi: Széfer há-Kuzári, 1,87
23. Maimonides: Jád, Jesodei há-Torá 8,1
24. 5Mózes 4,13: Kijelentette nektek szövetségét, amikor megparancsolta, hogy tartsátok meg
a tíz igét, és felírta azokat két kőtáblára.
25. az édut-ot hagyományosan „tanúbizonyságnak” fordítják, mely kapcsolódik az akkád adu és ó-arám formájában az „egyezmény” kifejezésekhez
26. 2Mózes 24,12-18: Az Örökkévaló azt mondta eztán Mózesnek: „Jöjj fel hozzám a hegyre, maradj ott, és én átadom neked a kőtáblákat, a törvényt és a parancsokat, amelyeket leírtam, hogy tanítsd őket!”…
2Mózes 32,15–16; 5Mózes 9,9kk
27. 2Mózes 32,19: Amikor aztán a tábor közelébe ért, és meglátta a borjút és a táncokat, igen megharagudott. Ledobta kezéből a táblákat, és összetörte azokat a hegy tövében.
5Mózes 9,17: ledobtam a két kőtáblát a kezemből, s összetörtem azokat a szemetek láttára.
28. 2Mózes 32,30kk; 34,1- 28; 5Mózes 9,18–20;
5Mózes 10,1–10: Ugyanabban az időben azt mondta nekem az Örökkévaló: „Faragj magadnak két ugyanolyan kőtáblát, mint az elsők voltak, s készíts egy faládát, s gyere fel hozzám a hegyre…
29. 2Mózes 25,16. 21; 40,20; 5Mózes 10,2–5;
1Királyok 8,9: A ládában nem volt semmi egyéb, mint a két kőtábla, amelyet Mózes tett bele
a Hórebnél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival, amikor kijöttek Egyiptom földjéről.
30. 1Krónikák 28,2: Aztán felkelt és felállt a király és így szólt: „Hallgassatok meg, testvéreim és népem! Elhatároztam, hogy házat építek, hogy ott megnyugodhasson az Örökkévaló szövetségének ládája, Istenünk lábának zsámolya, és el is készítettem mindent az építéshez.
31. 2Mózes 34,10-26: Az Úr azt felelte: „Megkötöm a szövetséget: mindenki láttára olyan jeleket fogok művelni, amilyeneket még nem láttak a földön semmiféle népnél, hogy lássa ez a nép, amely között vagy, Isten rettenetes tetteit, amelyeket cselekedni fogok.(11) Vigyázz azonban mindarra, amit ma parancsolok neked! Én magam fogom kiűzni előled az amoritákat, a kánaániakat, a hetitákat, a perizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat. (12) Őrizkedj tehát attól, hogy valaha is barátságra lépj annak a földnek
a lakosaival, mert az romlásodra lenne…
32. 2Mózes 34,27: Az Úr végül azt mondta Mózesnek: „Írd fel magadnak ezeket az igéket, mert ezek alapján kötöttem szövetséget veled és Izraellel!”
33. 2Mózes 23,23kk: Ha tehát előtted megy majd angyalom, és bevezet téged az amoriták,
a hetiták, a periziták, a kánaániak, a hivviták és
a jebuziták közé, akiket majd kiirtok (24) ne imádd és ne tiszteld isteneiket, ne utánozd tetteiket, hanem rontsd le bálványaikat, és törd össze emlékoszlopaikat. (25) Szolgáljátok tehát az Urat, a ti Isteneteket, akkor megáldom kenyeredet és vizedet. Távol tartom tőled a betegséget…
34. 2Mózes 34,27: Az Úr végül azt mondta Mózesnek: „Írd fel magadnak ezeket az igéket, mert ezek alapján kötöttem szövetséget veled és Izraellel!”
2Mózes 34,28: Ő tehát ott volt az Úrnál, negyven nap és negyven éjen át. Kenyeret nem evett, vizet nem ivott, és felírta a táblákra a szövetség tíz igéjét.
35. 2Mózes 20,19–23 (22–26): és így szólt Mózeshez: „Te szólj hozzánk, és meghallgatjuk! Ne
Isten szóljon hozzánk, hogy meg ne találjunk halni!”…
36. 2Mózes 24,3–4.7: Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!” (4) Ekkor Mózes leírta az Úr minden beszédét. Majd felkelt kora reggel, oltárt épített a hegy tövében, és tizenkét
emlékoszlopot állított, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. (7) Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk!”
37. A maszoréta elnevezés a héber masszora (= hagyomány) szóból ered, és áthagyományozottat jelent. Maszoréta tudósoknak hívják azokat a zsidó írástudókat, akik az V-X. században magánhangzó-jelöléssel látták el a szöveget, kialakították a biztos mintaszöveget. Kritikai megjegyzéseiket a szent szöveg köré írták. Igen gondos munkát végeztek. Megállapították a másolás szigorú szabályait: meghatározták a használható írásanyagot és tintát, megszámolták a sorokat és betűket, amellyel ellenőrizni kellett a másolás pontosságát. Ha egyetlen hiba volt egy kéziratban, ami a másolat ellenőrzésénél kiderült, az egészet meg kellett semmisíteni!
38. A parancsolat kombinálja az 5Mózes 11,29a, 27,2b–3a, 4a (szamaritánus verzió), 5–7,és a 11,30-t
39. Norzi, Jeddiá Solomon Ráphael ben Ábráhám (1560-0616), olasz rabbi, biblikus és maszoréta tudós. Neves munkája, a Minhat Szai, Mantuaban jelent meg (1742–44).
40. 5Mózes 15,15; 16,12; 24,18. 22;
2Mózes 23,12: Hat napon dolgozzál, a hetedik napon pihenj meg, hogy pihenjen ökröd és szamarad, s felüdüljön rabszolganőd fia és a jövevény.
41. bájit; „háztartás”, mint pl. a 1Mózes 18,19; 45,18 vagy:
5Mózes 25,9: akkor menjen oda hozzá az asszony a vének előtt, húzza le a sarut a férfi lábáról, s köpjön az arcába és mondja: Így történjék azzal az emberrel, aki nem építi fel fivére házát (et-bét).
42. Ibn Ezra, Abraham (1089-1164)
43. M.Greenberg: Aseret ha-Dibbrot. Encyclopaedia Judaica.(1992),CD-ROM
44. kb. i.u. 80-63 között íródhatott, szerzője egy alexandriai zsidó lehetett
45. Aristeas 142–4, 147, 150, 169
46. 4Makkabeus 5,23–24
47. 4Makkabeus 1,15–17, 30.; 5,7, 25–26
48. Alexandriai Philón, Philón Alexandreusz, Philo Alexandrinus, Philo Judaeus (kb. i.e. 20 – i.u. 45) – az ókori zsidóság legnagyobb filozófusa
49. Harry Austryn Wolfson, filozófiatörténész (1887-1974): Philo, 2 (1947), 200.
50. H. A. Wolfson, Philo: 2 (1947) 305–6
51. H. A. Wolfson, Philo: 2 (1947) 382.
Irodalom

Alt, A.: Essays on Old Testament History and Religion (1966)
Greenbeg, M.– Rubens, A.– Kadosh, D. – Altmann, A.: Aseret ha-Dibbrot. (1992) Encyclopaedia Judaica,CD-ROM
Goldman, S.: The Book of Human Destiny. (1958)
Kasher, M. M.: Humash Torah Shelemah. (1954)
McCarthy, D. J.: Treaty and Covenant. (1963)
Nielsen, E.: The Ten Commandments in New Perspective. (1968)
Noth, M.: Exodus. (1962)
von Rad, G.: The Problem of the Hexateuch and Other Essays. (1966)
Segal, M. Z.: Masoret u-Vikkoret. (1957) Smithsonian Institution (ed.), Scrolls from the Wilderness of the Dead Sea (1965)
Stamm, J. J. – Andrew, M. E.: The Ten Commandments in Recent Research (1967)
Szécsi Dávid: A Dekalógus. Szombathely, 2002. Szombathelyi Tanárképző Főiskola. Kézirat.
Tur-Sinai, N. H.: Ha-Lashon ve-ha-Sefer. (1955)
Wolfson, Harry Austryn: Philo. (1947)

Szemere Miklós: Bródy Ernőről

Szemere Miklós
Bródy Ernőről
Mesetöredékek egy nagy zsidó
politikai szereplőről
Nehéz feladatra vállalkoztam: nagyapámról szeretnék írni.
Az életrajzi adatokat tudom, azaz először 1906-ban, utoljára 1949-50-ben volt az országgyűlés tagja; több mint 40 évig ügyvédeskedett, amellett legalább ilyen hosszú időn keresztül jelentek meg cikkei a napilapokban. Egész életében a demokráciáért, a zsidók egyenjogúságáért harcolt a parlamentben, ügyvédként és minden megszólalásában.
88 évet élt, 80 éves korában elméletileg nyugdíjba ment, a valóságban élete végéig dolgozott, ameddig egészsége megengedte. Úgy gondoltam, hogy bemutatására egyik cikkét ajánlom, ami a Pesti Futárban jelent meg a 20-as évek végefelé. Ehhez hozzáteszem az én teljesen szubjektív emlékeimet, amelyeket vele, mellette átéltem. Tudom, ezeknek nincs sem irodalmi, sem történeti jelentőségünk, ezek az unoka emlékezési a nagyapjára. De talán mégis felvillantják elkötelezettségét, nagyszerűségét. Fogadják szeretettel:

Öt kis gyerek
Írta: Dr. Bródy Ernő képviselő

Miskolcon születtem. Derűs gyermekkorom volt, melybe gyorsan beütött a villám: tizennégy éves voltam, amikor atyám meghalt és előttem elsötétült a világ. Áldott emlékű anyám özvegyen maradt öt kisgyerekkel, én voltam a legidősebb.
Atyám kereskedő volt és én az ő kedvéért az akkor megnyílt kereskedelmi akadémiába jártam, amelynek elvégzése után pálya-tévesztettnek tekintettem magam. Nagy-
bátyámat, a híres írót, Bródy Sándort kértem meg, hogy a kultuszminisztériumban tegye lehetővé azt, hogy jogász lehessek. A kérvényt kedvezően intézték el. Előbb érettségi vizsgát tettem.
Életem legszebb évét töltöttem Nagybányán, a bájos városkában, ahol tanultam és felkészültem és természetesen szerelmes voltam.
Két érettségivel kenyeret kellett keresnem: hírlapíró lettem. Bródy Sándor atyai szeretettel viseltetett irántam és egy életen keresztül hozzám a legjobb, leggyöngédebb volt: elhelyezett a Magyar Hírlapnál. Újdondász, majd rendőri riporter lettem végül a politikai rovatot bízták rám. Nagy ambícióval csináltam, de közben nem feledkeztem meg az egyetemről sem, és letettem az alapvizsgákat. Következett a katonáskodás: tüzérönkéntes lettem. Felejthetetlen újságíró barátom, Neszmély Artúr magához vett, nála laktam és főleg ő gondoskodott rólam. Az önkéntes év leszolgálása után elhatároztam, hogy megszerzem az ügyvédi diplomát, és ezért tanulni elmentem vidékre. Békésgyulán voltam ügyvédjelölt, és kétnapos ügyvédjelölt koromban mondtam el egy bűnügyben azt a védőbeszédet, amely egy
lelkes gyulai nyomdász ajánlkozása alapján, nyomtatásban is megjelent.
Negyedszázada lettem ügyvéd Buda-
pesten. Röviddel azelőtt történt, hogy Vázsonyi fellépett a Terézvárosban képviselőjelöltnek. A Magyar Hírlap abban az időben rovatot nyitott „Képviselőjelöltek arcképcsarnoka” címmel. Elmentem Márkus Miksa barátomhoz és megkértem, hogy írhassak cikket Vázsonyiról, akit akkor alig ismertem. A cikk megjelent, és miután nem írtam alá, Vázsonyi hajtóvadászatot indított az után az ember után, aki elragadtatással írt róla – névtelenül. Így kerültünk össze és maradtunk együtt egy életen keresztül.
A politika forgatagába a híres 1904. november 18-ika után kerültem. November 18. után következett december 13. Az ellenzék a ház padjait összerombolta. Utána a választások kiírása. A szabadelvűek bukása. Az ellenzék győzelme. Vázsonyi mérkőzése Hieronymivel, az akkori kereskedelmi miniszterrel. E lázas napokban kértem felvételemet a Központi Demokrata Kör-be. A november 18-a utáni szombaton vettek fel, és én mindjárt az első összejövetelnél éles ellenzéki beszédet mondtam. Vázsonyi nyomban felhívott, hogy a választási kampányban vegyek részt, és felszólalásom után azonnal besorozott legszűkebb vezérkarába. Boldog voltam, hogy a nagyszabású, országra szóló ütközetben részt vehettem Vázsonyi oldalán, kinek zsenije legfényesebben világított az agitátori munkában. Öt hét alatt naponként legalább 10, de sokszor 15 beszédet mondtam, és a választás első napján, egy tolható szószéken lelkesítettem Budapest népét, mely óriási tömegekben hullámzott a választási helyiség körül. A kor leghíresebb választásának második napján már csak jelekkel beszéltem, mert hangom – a hideg januári napon – teljesen elfogyott. De azért kitartottam helyemen, a terézvárosi templom sarkán, ahol barátaim szalmába bugyolálták lábamat, hogy le ne fagyjon. Nem lett semmi baj. És kitartani érdemes volt – győztünk.
Másfél év múlva én is képviselő lettem az Ugocsa megyei Nagyszőlősön. Elkeseredett küzdelem után győztem – 15 főnyi szótöbbséggel. 1910-ben szintén Ugocsa megyében választottak meg Halmiban, a volt földművelésügyi miniszterrel, György Endrével szemben. A Házban szociális és szabadságjogokkal foglalkoztam. Mind itt, mind
a budapesti városházán sok alkalommal
a lakáskérdéssel. Legnagyobb beszédemet a sajtótörvény tárgyalásánál mondtam el 1913 novemberében. Egy egész ülést kibeszéltem.
Mikor a háború kitört, jelentkeztem és bevonultam. Mint népfölkelő százados szereltem le. A háború és forradalmak után
Budapesten léptem fel a XI. választókerületben, ahol nagy küzdelem után két ellenjelölttel szemben megválasztottak. Így lettem pesti képviselő.

Emlékeim

Esti mese

Általában nagymamám mesélt nekem. Meseismerete nagy volt, érdekesen tudott előadni, mindig vártam és figyeltem az esti meséket. Ám néha nem ért rá, és ilyenkor vagy anyám vagy nagypapám mesélt. Anyám a mesék közben rögtön utalt arra, hogy látod, ha Hófehérke megmosta volna az almát, ha az őzgida figyelt volna a lába elé és effélék… Tehát inkább óvott, tanított mintsem mesélt. Néha viszont nagypapa ült mellettem. Pillanatok alatt eljutott a hétfejű sárkánytól Haynauig, onnan már csak egy lépés volt Kossuth, aztán
Deák, a Pulszkyak, az Eötvösök. Micsoda személyiségek voltak, mi mindent tettek az ország fejlődéséért! 4-5 éves koromban Eötvös József oktatásügyi reformjait jobban ismertem, mint a Grimm testvérek szerzeményeit. Nem tudom, hogy más gyerek milyen indítatást kapott a Piroska és
a farkastól vagy Ali Babától, én viszont akkor már tudtam, hogy az előbb említett személyek, és az a kor engem nagyon érdekel. És ez a gyermekkorom óta így van.

2. Béla bácsi

1956 novembere volt. Az országban óriási felbolydulás. Hol kenyérért álltam sorba, hol a bátyámat váltottam fel egy másik sorállásban. Ezekben a napokban érkezett meg hozzánk a „messzi” Romániából, konkrétan Szatmárnémetiből nagypapám öccse, Béla bácsi. Nem akartam hinni a szememnek. Ugyanaz az alkat, ugyanaz az arc, ugyanaz
a hang – habár a beszéde más volt, ugyanaz a tartás, ugyanaz a bajusz, hajviselet. Mintha hirtelen két – teljesen egyforma – nagypapám lett; annyi volt a különbség, hogy Béla bácsi fürgébb volt. Nagyapám 83 éves volt, az öccse 10 évvel fiatalabb. Ki is oktatta a kisöccsöt, aki azért néha visszavágott.
Ő épp kivándorolni készült Sao Paoloba
a lányához és két unokájához. A románok hajlandóak voltak útlevelet adni neki, a feltétel csak annyi volt, hogy mondjon le
a nyugdíjáról. Könnyen tette, csak 47 éven keresztül dolgozott és fizette a járulékokat. Azt hiszem, abban az időben Béla bácsi volt az egyetlen, aki szabályos útlevéllel, vízummal utazott Budapestről Bécsbe.
3. Kossuth és a gombfoci

Barátaimmal elhatároztuk, hogy egy ismerős asztalossal gombfocipályát készítettünk. Egy furnérlemez volt a pálya, fa ke-ret tartották össze a pályát. Viszont komoly gondunk volt: egyetlen asztal nem adott megfelelő alátámasztást, kettőre volt szükség! Ám a másik asztal magasabb volt, tehát a szintkülönbséget ki kellett egyenlíteni. Ekkor sietett segítségünkre Kossuth Lajos. Nagyapám könyvespolcán egymás mellett sorakozott összes munkája 12 + 1 kötetbe kötve. Szép sötétbarna bőrkötés, ám szinte két egyforma vastagságú alig akadt. Arra emlékszem, hogy a 3. kötet volt a legvastagabb. A megfelelő alátámasztást az alacsonyabb asztal két szélen két egymásra rakott könyvoszlop „vállalta”. De nem tudtuk állandóan ugyanazokat a köteteket csatasorba, azaz oszlopsorba állítani, mert nagyapám is használta azokat. Igaz, ő nem gombfocizott, csak olvasta, aláhúzta, széljegyekkel látta el. Így minden pálya felállítás előtt tisztáznunk kellet, hogy aznap, mely kötetre vagy kötetekre nem számíthattunk. Mondtuk is egymásnak, aligha van az országban, aki gyakrabban forgatja a Kossuth összest, mint mi.

4. OK Néró

Nagyapám a Szent István körút és Hegedűs Gyula utca sarkán lévő Club kávéházba járt. Sokszor engem is elvitt. Sok dologra sajnos nem emlékszem, nem is tudom, mit csinálhattam ott. Egyszer megkértem, hogy menjünk át a Tanács moziba az OK Néró című filmet megnézni. Erre hajlandó volt, ám akkor nagyon megdöbbent, amikor kijöttünk az előadásról, és nekem annyira tetszett az alkotás, hogy a következő előadást is meg akartam nézni. Nekem, mint leg-
kisebb unokájának, általában nem szokott nemet mondani, de az OK Nérót újból nem vele láttam. A bátyámmal. Ötször…

5. Mikszáth Kálmán

Jókaiék háza híres volt az 1900-as évek körül. Nagyapámat nagybátyja, Bródy
Sándor vezette be az irodalmi körökbe. Jókaiéknál megismerte Feszty Árpádot,
a kávéházi asztalkörökben Nagy Endrét, Kellér Andort, Ady Endrét, Beöthy
Lászlót, Szomory Dezsőt, a szerkesztőségben Gárdonyit, Hatvanyt. Ám az íróvilágból igazi barátság Mikszáth Kálmánhoz kötötte. Talán ebben része volt, annak is, hogy Mikszáth Bródy Sándort tartotta utódjának, talán mert a család felvidéki szárma-zása összekötötte őket. Érdekes módon mindkét lányom kiskorában palócosan beszélt, dacára, hogy sohasem jártak azon
a vidéken. Mondtuk is, hogy ez a családunk mikszáthi öröksége.

6. Az első választás

Nagyapám első alkalommal, ahogy ő is
írta: 1906-ban Nagyszőlősön indult a képviselő választáson. Tekintve, hogy korábban nem járt ott, senkit nem ismert, elkezdett nyomozni, hogy Pesten egyáltalán kinek van kapcsolata Nagyszőlőssel. Hamar kiderült: a híres kabarészerzó és konferanszé Nagy Endre odavalósi. Nem kellett sokat agitálnia, hogy együtt utazzanak Nagyszőlősre. Úgy tudom, a helyi polgármester volt az ellenfél. Nagy Endre hamarosan megtudta, kivel van a polgármester haragban. Persze, őt keresték fel. Nahát, neki aztán volt ötlete! Egy nagy pajtába invitálták a népet, és ott órákon keresztül skandálták az emberek, hogy Bródy, Bródy. Azt ma nem látom át, hogy miként vált ez az akció szavazattá, de tény: nagyapám győzött és így vált országgyűlési képviselővé.

Szincsok György: Időjáték

Szincsok György

Időjáték

Részlet a szerző második,
legújabb regényéből

Végre elmesélhettem valakinek azt a tíz évvel ezelőtti beszélgetést, amely az utolsó nagy nekifeszülésünk volt Gusztival, hogy helyrerázzuk az életünket. Péter izgatottan ült velem szemben a nappalijában, és úgy figyelt rám, mintha most készülnék lefejteni
a titkok hártyáját a valóság puha testéről. Pedig én csak egy nagyszerű pillanat emlékével akartam megajándékozni őt, amely az utolsó volt a Gusztival közös életünkben.
Elmentünk Sveti Stefánra, hogy megnézzük ezt a parányi kis szigetet, amelyen minden kis ház szállodai lakosztály volt, és a turisták csak 10 márka ellenében tehettek sétát a szűk utcácskákon. Guszti egész héten készült rá, hogy megmutassa nekem a tengernek ezt a kis ékszerdobozát, melyet kőhíd köt össze a szárazfölddel, de csak az utolsó előtti napon szánta rá magát, hogy elinduljunk. Ez volt az utolsó teljes nap, amit együtt töltöttünk.
A kapunál befizettük a pénzt, ahol közölték velünk: a jegy ellenében a sziget bármely vendéglátó helyén kaphatunk egy üdítőt vagy egy korsó sört. Csodás nap volt, a szikrázó napsütés ellenére nem volt meleg, mert a tengeri fuvallatok folyamatosan frissítették a levegőt. Vidáman kapaszkodtunk
fel a szűk lépcsőkön, benéztünk a parányi templomokba, leültünk hűsölni a ciprusok árnyékába.
Aztán elhatároztuk, hogy megisszuk az üdítőnket egy hangulatos kis kávézóban. Guszti szerelmesen szorongatta a kezemet az asztal műmárványlapján, akár egy giccses szovjet filmben. Mégis nagyon megható volt a pillanat, és mindketten úgy éreztük, hogy rendbe jöhetnek a dolgok. Guszti arról mesélt, hogy itt mérkőzött egymással Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij 1992-ben.
Guszti ugyan nem volt kimagasló játékos, de az otthoni sakkszakkörben eltöltött rövid időszak komoly nyomokat hagyott benne. Nemcsak ismerte a játékosokat, de olykor elemezte is a lépéseiket, sőt néhány nagymesterért rajongott is. Guszti bevallotta, hogy Fishernek szurkolt, és felháborította, hogy a mérkőzés után nem térhetett haza az USA-ba, mert Jugoszláviát akkoriban bojkottálták az amerikaiak.
Ekkor megkérdeztem Gusztit, tudta-e, hogy Fischer antiszemita. Nagy szemeket meresztett, és közölte, hogy eddig úgy tudta, Fischer zsidó. Bizony az – mondtam a legnagyobb elképedésére. – Sok antiszemita zsidó él a világban. Guszti kissé zavarban volt, ezért úgy éreztem, hogy el kell mesélnem neki valamit, amit a nagyanyámtól tudok.
Elmondtam neki, hogy a zsidóság azért élt évszázadokig különleges helyzetben a világ különböző pontjain, mert sorsa azoktól
a népektől függött, amelyek többségben voltak a környezetükben. A túlélés záloga pedig az volt, hogy nem pusztán önmagukkal foglalkoztak, hanem megpróbálták magukat a többségi nép szemével láttatni. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy megismerték a kultúrájukat, a gondolkodásukat, a vágyaikat, és természetesen emberi tulajdonságaikat.
Az az ember, aki csak saját magán keresztül látja a világot, elvétve hoz jó döntéseket – mondta a nagyanyám. A túlélés záloga ugyanis az, hogy kissé el kell távolodnunk önmagunktól, kívülről kell szemlélnünk
a tetteinket, a gondolatainkat, a vágyainkat. Ezt pedig csak akkor valósíthatjuk meg, ha a körülöttünk élők szemével is képesek vagyunk önmagunkat láttatni.
Mi zsidók mindig úgy szemléltük a mellettünk élők kultúráját, hogy ezen a közegen keresztül kell láttatnunk önmagunkat ahhoz, hogy kellően megfontolt döntéseket hozzunk. Empátia kell ahhoz, hogy megtanuljunk mások fejével gondolkodni, mások szemével látni, mások érzelmeivel bánni – idéztem a nagyanyámat, mire Péter ugyanazt a kérdést tette fel, mint Guszti tíz evvel ezelőtt Sveti Stefanon. Akkor mit rontottatok el a holokauszt előtt?
Úgy éreztem, hogy nem mondhatom neki ugyanazt, mint korábban Gusztinak. Fogalmam sincs – válaszoltam ezért, de hogy ne érezze magát teljesen kikosarazva, elkezdtem beszélni arról, hogy a holokauszt miként tette tönkre azt a törekvésünket, hogy mások szemével láttassuk magunkat. Amikor ugyanis az embert vágóhídra hajtják, akkor csak a saját fájdalmával, önnön félelmeivel tud foglalkozni, így elvész minden esélye arra, hogy kívülről lássa önmagát.
Gusztinak tíz éve azt válaszoltam, hogy szerintem a népünket annyira elvarázsolta az a képessége, hogy bármelyik nép szemével képes láttatni önmagát, hogy egy idő után már nem csak zsidó akart lenni, hanem magyar, német, orosz, cseh, és minden más nemzet is, melyekkel együtt élt. Pedig egyiknek sem kellett volna lennünk. Csak embernek, aki képes kilépni önmagából, hogy meglássa a gyengéit. Még az erényeit a tetteiben, a lehetőségeket. Fischer és a többi antiszemita zsidó azonban azonosult a körü-löttük élő népek azon feltevésével, mely szerint annak, hogy az államok nem tudják gazdaggá és szabaddá tenni a polgáraikat, az egyház pedig nem képes egyértelmű jelét adni annak, hogy létezik egy igazságos Isten, nem lehet más az oka, mint egy nép, amely mindenütt ott van, és megakadályozza, hogy rajtuk kívül bárki is üdvözüljön. Isten ehhez az aljassághoz túl messze van, az állam és az egyházak vezetői pedig túl közel.
Nem tudom, hogy melyik volt a jó válasz, vagy egyáltalán létezik-e jó válasz. A zsidóságomról alig beszélgettem néhány emberrel, és most úgy éreztem, hogy itt az ideje megosztanom e mélyen a belsőmben elásott gondolatokat azzal az emberrel, akitől gyereket várok. Péter tekintetében épp úgy megvillant a csodálat, mint a megdöbbenés. Bizonyára az járt a fejében, milyen elutasító voltam még néhány hete, amikor a zsidóságomról faggatott.
Aztán mondott néhány kínkeservesen megfogalmazott mondatot arról, milyen jó érzés számára, hogy ilyen nyíltan tudtam beszélni Gusztiról, önmagamról, no meg arról a sok érzésről, amely még mindig bennem kavarog a tíz évvel korábbi események kapcsán. Úgy láttam rajta, hogy roppant elégedett magával, hiszen meg volt győződve
arról, hogy az ő erőszakossága nélkül soha nem szabadultam volna ki a múlt emlékeinek fogságából. Azt hiszem, kicsit igaza volt, mégis idegesített az az önelégült mosoly, amely még akkor is látszott a szája sarkában, amikor forró csókot lehelt a vállamra.
Ekkor azonban folytattam a sveti stefan-i beszélgetés felidézését. Guszti ugyanis nemcsak a kezemet szorongatta, hanem olyan szerelmi vallomást tett abban a kis kávézóban, amelyet azóta sem hallottam senkitől. Nem a szavai voltak felejthetetlenek, hanem az, ahogy a szemembe nézett, amikor elrebegte ezeket a közhelyes mondatokat.
Azt mondta többek között, annyira szeret, hogy nem tudja elképzelni nélkülem az életét. Valóban, lapos, sablonos szerelmi ömlengésnek tűnt akkor ez a kijelentés, de másnap, amikor azt a hírt hozták, hogy Guszti egy éles kanyarban a szakadékba zuhant a kocsijával, ismét belém hasított ez
a mondat, és új értelmet nyert.
Péter ekkor nyelt egy nagyot, és megkérdezte, hogy szerintem Guszti öngyilkos lett-e. Soha nem hallottam tőle ennél ostobább kérdést, ezért válasz helyett csak egy grimaszt vágtam. Ő bólintott, mintha értette volna, és felállt mellőlem. Belebújt a papucsába, és kicsoszogott a vécére. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, azon morfondíroztam, vajon tényleg Pétertől szeretnék-e gyereket.

Zórád Ernő: Kalandozások egy régi fiákeren

Zórád Ernő
Kalandozások egy régi fiákeren
Írta és szerkesztette: Verő László

1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Mpntmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.
Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét.
Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt
a csodavilágot.
Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…
Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”
Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.”
MáraiSándortól ezt tudjuk: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas
téren, abban a házban, ahol most
a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató
nagybátyám, bizonyos dohányjöve-
déki igazgató, aki arról volt híres
a Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…
A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”
Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.
A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és francia
pezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin.
Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”
Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanok
a maguk nemében – de csak addig, míg
a pestiek föl nem fedezték.
Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll
a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.
A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”,
a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.
A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:
– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak
a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)
– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”
Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a sramli. Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.
Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.
Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”
Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állt
a Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.
A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.
Uram, itt volt az ifjúság.”

Köves Szilvia

Zórád Ernő,
az utolsó sármőr festő

Zórád Ernő 1911-ben született Balassagyarmaton, és Dacsókeszin nevelkedett,
a palócok lakta Hont megyében, nagybirtokos nemesi családban. Élete első pár évében igen sokoldalú és igényes nevelést tudtak biztosítani neki. Az első világháború után azonban a család elvesztette birtokait, s így 1921-ben Budapestre költöztek, ahol folytatódott az elszegényedésük.
A Szent László Gimnáziumban kezdte el alsó középiskolai éveit. Az első kortársi közegben való megmérettetése bizonyította
az átlagon felüli rajztudását. Rajztanára, Grabuvjetszky Leon felfedezte tehetségét. Aztán átíratták a Fehér sas téri polgáriba. Ez az épület volt a lebontott Tabán egyik nagy vesztesége. Gyönyörű modern, lechnerista épület volt. Előtte középkori szégyenoszlop állott, körülötte a romantikus utcák omlatag házai. Itt Reitter Ágost lett Zórád rajztanára. A rajz- és mértanórákon külön ültette, hogy egyénileg foglalkozzon vele. Ernő egy tehetségkutató rajzpályázaton első díjat nyert Huszárroham című képével, amit le is közöltek egy újságban. Reitter nemcsak rajztanára lett, hanem mentori szerepkörben akvarell-készletet vásárolt neki, s népszerűsítette rajzait. Hosszú évtizedek múltán Reitter tanár úrral a Fészek Klubban találkoztak, ahol a művész Barcsí Jenő és Tersánszky-Józsi Jenő társaságában vacsorázott. Ekkor látta: érdemes volt Zórádot támogatnia.
Tizenhat évesen az Iparművészeti Iskola három napos felvételijén kitűnően teljesített: felvették a díszítőfestő szakra. Rövidesen kérte áthelyezését a grafikai szakra, amit meg is kapott. Az elődök közül itt tanult Berény Róbert, Bernáth Aurél, Szőnyi
István és Pátzay Pál, továbbá Háy Károly László, Schubert Ernő, Kádár György, Pór Bertalan és később a Moszkvából hazatért Ék Sándor.
Ebben az időben az Országos Magyar
Királyi Iparművészeti Iskola igazgatója Helbing Ferenc, a grafikai szakosztály vezetője Haranghy Jenő volt. Ernő a társművészetek befogadá-sának is hódolt: Zeneakadémiára járt.
Saját főiskoláján osztálytársa volt Tót
Imre, azaz a későbbi Amerigo Tot és a Párizsba került Gyarmathy Miklós, alias Michel Gyarmathy.
Zórád Ernőt 1935-ben besorozták, amit követően 14 hónapon keresztül lovastüzérként szolgált. Az alapos lovaskiképzés javára vált, de a katonai létet nehezen viselte.
1938. október 5-én – a magyar Felvidék visszacsatolásakor – édesapját, az ezt követő 11. napon fiát is behívták. Édesapja hősi halált halt, mint magyar királyi tartalékos főhadnagy.
A ’40-es évek első felében népszerűsége egyre nőtt, Amerikában minden mennyiséget átvettek belőle. Festési tanulmányait azonban egyre sűrűbben szakították félbe
a katonai behívások. Leszerelése után folytatta a festést. Ez idő tájt – amikor pénze is volt – öltözékére nagy gondot fordított; válogatott ruhadarabokat csináltatott, mindig összhangban tartva az ing, a nyakkendő,
a díszzsebkendő és a harisnya színét. „Meggondolt bohém” vált belőle. Összeszedte nagy kínlódás árán elkészült olajképeit, és beadta felvételi kérelmét a Képzőművészeti Szövetségbe. A sikeres elbírálás után végre hivata-losan működhetett saját neve alatt.
A frontokon eközben dúlt a véres háború.
A 2. Magyar Hadsereg Don-kanyarnál bekövetkezett katasztrófájának híre nem jutott el hazánkba. A közvéleményt félretájékoztatták, a híradó filmjelentései győztes csaták képeit pergette. Itthon az emberek eközben színháza, moziba, táncos teákra jártak, a bárok, éttermek tömve voltak vendégekkel. Ezekben az években kezdte el
a művész a Fészek Klubot látogatni.
A háború után az emberek élelemre költötték összes pénzüket, nem tudtak már képeket vásárolni. Zórád
Ernő is más munka után nézett, így került 1947-ben a Magyar Vasánap-hoz, mint grafikus. Hamarosan telerajzolta a lapot.
1946-ban nyílt első önálló kiállítása
a Bibliotheca Officinában (Andrássy u. 47.). A korabeli sajtó, a Szabad Nép és a Népszava elismerte művészetét. „Zórád Ernő érdekes, kiforrott művész” – írták.
Zórád Ernő a sajtóban talált menedéket. A felszabadulás után az emberek már nem vásároltak képeket, legfeljebb képkeretet ablaknak. Mivel nem értett máshoz – csak
a rajzoláshoz – újságrajzoló lett. Örült, hogy biztos egzisztenciára talált feleségével és négy gyermekével a háta mögött.
Nyugdíjasként sem tudta abbahagyni a rajzolást, így az országosan közkedvelt Zórád képregények újabb szériája jelent meg
a Fülesben, a Magyar Ifjúságban és sok más lapban. Kucka Péter szerint háromszáznál több képregényt rajzolt a Fülesnek, a napi- és hetilapoknak, a gyermekújságoknak, a magazinoknak. Egy képregény minimum 16 oldal, egy oldalon minimum 5 képkocka, az összesen minimum 3800 oldal és 19000 rajz!
A szakirodalom szerint Zórád Ernő készítette Magyarországon 1957-ben May Károly Winettou című regényéből az első valódi, műfajilag tiszta képregényt. 1975-ben aztán saját maga kezdte írni a történeteket. 23 képregényt készített el önállóan, melyeknek különlegessége a vizualitás előtérbe helyezése.
Sajátos kollázstechniká-val teremette meg a képregényen belül az áb-
rázol kor hangulatát. Háttértanulmányaihoz gondosan összegyűjtött és rendszerezett kora-beli sajtó-kivágások, képeslapok, reklámok, és egyéb helyről származó eredeti képanyagok szolgáltak segítségül.
A képregény rajzolásból szakmailag a következő terü-
leteken profitált: pszicho-fiziognomiai tanulmányai elősegítették a jellem-ábrázolás, a különböző gondolatokat és érzelmeket sugalló arckifejezések árnyalt ábrázolását, és a több száz féle karakterű ember arculatának kitalálását és megrajzolását. Ugyanis a már egyszer megrajzolt regényhős, vagy akár mellékszereplő figurája, nem jelenhetett meg többször egy teljesen más történet alakjaként.
Amikor 1983-ban a Tabán lebontásának ötvenedik évfordulóján újra rajzolja emlékei és vázlatai alapján a Tabánt, a leg-
nagyobb festékkészletet vásárolta meg, és szinte nyakon öntötte a papírt színekkel.
Leszögezhetjük, hogy a képregény műfajnak ő lett az egyik legkiválóbb mestere Magyarországon. Ráadásul nemzetközi hírnevet is szerzett a magyar grafikának magas színvonalú kiállításokon Angliában, Ausztriában,
Belgiumban, Dániában és a volt NSZK-ban.
Arany János Toldi című kötetének illusztrálása kulcsfontosságú szerepet töltött be
a művész karrierjében. Ezzel az 1961-es munkával kiteljesedik pályaképe. A Toldi első díszkötésben kiadott változata Zórád Ernő grafikáival nagy sikert ért el, s azonnal el is fogyott. Ezt követte Krúdy Gyula:
Emlékek szakácskönyve című könyvének
illusztrálása, melyet követ a Tabán, a háromszáz éves kártyavár című album, Krúdy, Kosztolányi, Márai, Karinthy, Bálint György írásaival, és Szép Ernő: Mátyás király tréfái című könyv immár nyolcadik kiadása, illetve a Krúdy világa című bársonykötésű, szecessziós aranyozott keretű szép kiadvány.
1933-ban az akkor 22 éves Zórád Ernő átélte, dokumentálta és megfestette a Tabán lebontását. „Most vagy soha” hangulat uralkodott el az ifjú művészen. Rajztömbbel a hóna alatt járta be a girbe-gurba utcács-
kákat, a meredek sikátorokat, a tereket, és vázlatokat készített a helyszínen egy-egy középkori lakóépületről, romantikus, roskatag házikókról, a családias kertvendéglőkről, hűvös borospincékről. Felkereste ifjúsága helyszíneit. Alig száradt meg képein a festék, azonnal lecsaptak rá a képügynökök. De nemcsak akkor, 1933-ban, hanem 50 évvel később szintén magával ragadta
a mester alkotói erejét a tabáni nosztalgiahullám, és három kiállításnak (1981, 1985, 2000) és a Tabán albumának hatására az emberek lelke újra megtelt nosztalgiával. Azóta 2-3 évenként rendszeresen szerveznek tabáni összejöveteleket. 4-500 fős társaság gyűlik össze ilyenkor, köztük sok híres emberrel. Azonban Zórád nélkül el sem kezdik, hiszen a régi tabáni nótákat ő
szokta énekelni, például a Kis tabáni cukrászdában… vagy a Vén Tabánban csak egy lány van… kezdetű nótákat. Emlékei alapján énekelt fel mintegy 300 dalt
saját zongorakíséretével, melyből digitális válogatás is készült.

Zsidó sors - Arthúr

A tarjáni Schweitzer-család

Zsidó sors

Arthúr

Az ember akkor hal meg másodszor, amikor elfelejtik. A fiatal Schweitzer Arthúr emlékét a ma is élő rokonok, barátok híven őrzik, és sorsa íme időtlen legendává nemesedik.

Salgótarjánban 1944-ben, a végzetes üldözések elején 1250 zsidó család lakott; zömük vallásos, hagyományt tisztelő keretek között. Ignác bőrkereskedőként gondoskodott az övéiről. Hét gyermekét tradicionális szellemben nevelte. Talán, amikor Auschwitzban, a náci őrök beterelték a láger kapuján – „A munka szabaddá tesz!” -, eszébe
jutott, hogy 1937-ben bizony kivándorolhattak volna az angol fennhatóság alatt álló Palesztinába, de ő Tarjánban maradt, mert úgy gondolta, hogy hét gyerekkel nem lehet a bizonytalanba elindulni, egy élet keserves munkáját otthagyni.
Az a május – 1944-ben – szörnyű volt.
A város három részén jelölték ki a gettót.
A magyar csendőrök a polgári iskolában kínvallatásra rendezkedtek be. Az odahurcoltak közül a tehetősebbeket véresre verték; fejüket tormászsákba kötve kínozták, megalázták és vallatták őket: ugyan hová dugták el az aranyat? Az óvoda-téri gettóból indították az embereket legelőször
útnak. Hajnali négykor még egy utolsó motozás volt a hamarjában felhúzott sátorban. A nőket szülésznők vizsgálták meg, durván és közönségesen. Nagy Antal iskolaigazgató, földrajztanár, tiszti egyenruhában csatolta le egy volt tanítványa karjáról az órát, mondván: „Ezt tilos elvinni, és ahová magát viszik, ott különben sem lesz rá szüksége”.
Egy ízben Endre László meglátogatta
a nyomorúságossá alázott tarjáni zsidókat.
A csendőrök megünnepelték előljárójuk
vizitációját, több fogva tartottat dagadtra pofoztak, Ábrahám Pál talpát cafatokra verték.
Június 15.-én rekkent a hőség: készen álltak a vagonok. Egy század csendőr, néhány SS-katona és a város előljárósága ügyelt a rendre, arra, hogy vagononként hetven embert tereljenek be. A szerencsétlen asszonyok csak egyre koncentráltak; minden gyerekük felszálljon a halálvonatra. Az állomáson a városlakók mindezt szenvtelenül végignézték. Nyilván arra gondoltak, közülük kinek jut majd kényelmes otthon a vagonokba tereltek lakásaiból.
Egyenesen a bányakórház szülészetéről vagonírozták be Lusztig doktor vajúdó feleségét és Steiner doktor kilenc hónapos terhes feleségét is. Megérkezésükkor azonnal gázkamrába vitték őket.
A 17-18 éves Schweitzer Arthúr - hiába volt okos, tehetséges – munkaszolgálatos lett. Előbb Szécsénybe került, utána századával Lacházára vezényelték. Ezt követte
a pokoli út, Gunskirchen felé. A keret tagjai a menet tagjait megtizedelték.
Arthúr beteg lett, flekktífuszával 40 fokos lázban feküdt. Akkor is eszméletlen volt, amikor az amerikaiak felszabadították a lágert.
A tarjáni foglyok hazaindultak, de Arthúr nélkül. Arthúr eszméletlenül feküdt napokig, véletlenül vette észre őt egy felszabadító amerikai katona, aki a linzi kórházba vitte. Ahol még öt hónapon át élt.
Már itthon tudták meg, hogy Schweitzer Ignác hét gyermekéből csak egy leány élte túl a náci világot. Márta 16 évesen egyedül tért vissza.
Márta, később, évek múlva, levelet kapott Linzből. A hivatalos irat tudatta: Arthúr végelgyengülésben halt meg; sírja itt és itt található.
Arthúr húga el is zarándokolt fivére megtalált sírjához, és Márta, aki időközben Düsseldorfba költözött, úgy döntött, hogy nemcsak exhumáltatja a sírt, hanem a koporsót Jeruzsálembe szállíttatja. Arthúr temetésén minden Izraelben élő tarjáni zsidó jelen volt.
Arthúr sírkőavatása 2008. októberében lesz. Schweitzer Ignác mártírhalált halt fia, Arthúr így eljutott a Szentföldre. Ahogy az
a szent szövegek egyikében olvasható: íme, csatlakozott Izrael fiainak gyülekezetéhez; neve legyen áldott.

A legrégibb héber felirat egy cserépdarabon?

RÉGMULTUNK

A legrégibb héber felirat egy cserépdarabon?

Egy izraeli régész a Jeruzsálemtől délre fekvő Hirbet Kejafa ókori településen folytatott ásatásokon olyan cserépdarabra bukkant, amelyen feltételezése szerint az eddigi legrégibb héber felirat található. A felfedezés új fényt vethet a Szentföld történetére, kultúrájára, népeire, arra az időszakra, amelyben a Biblia szerint Dávid király uralkodott a térségben.
A 3000 éves, elhalványult ötsoros szöveg egy megerősített település romjai közül került elő, és az ásatást irányító Joszi Garfinkel, a Héber Egyetem archeológusa szerint bizonyítéka lehet annak, hogy az ótestamen-tumi Dávid korában ezen a területen valóban létezett egy erős zsidó királyság.
Más régészek azonban vitatják ezt az értelmezést, amelyet a kutató írásban is közzé tett. A polémia összefügg azzal a szélesebb kérdéskörrel, hogy vajon a Bibliában szereplő beszámolókat és földrajzi utalásokat szó szerint kell-e értelmezni.
Hirbet Kejafa, a mai Bét Semes városának közelében található, a történelmi júdeai hegyek lábánál. Ez a térség valaha a hegylakó zsidók és ellenségeik, a partvidéki filiszteusok közötti határterület volt. A dombtetőről rálátni arra a völgyre, ahol Dávid és a filiszteus óriás, Góliát nevezetes viadala lezajlott, és közel fekszik Góliát szülővárosához, a bibliai Gáthoz.
A feltételezhetően héber feliratot tartalmazó 15x15 centiméteres cserépdarabot egy tizenéves önkéntes segítő találta az ásatás során feltárt épület kő mosóteknő-je és egyik lépcsője között. Később fedezték fel, hogy elhalványult ötsoros felirat látható rajta, a héber ábécét megelőző úgynevezett proto-kánaánita írás betűivel.
Az ugyanabban a kőzetrétegben talált más leletek C- 14-esvizsgálata azt mutatta, hogy Kr. e. 1000 és 975 közötti emlékekről van szó - ez egybeesik a bibliai Dávid király jeruzsálemi királyságának aranykorával. Más tudósok már azonosítottak kisebb héber felirattöredékeket a Kr. e. X. századból, de a cseréptöredék, amely Garfinkel szerint talán egy üzenet vagy levél szövege, legalább 100-200 évvel korábbi. A legismertebb héber szövegek, a holt-tengeri tekercsek 850 évvel későbbiek.
A cseréptöredéket jelenleg egy egyetemi páncélszekrényben őrzik, a tudósok szerint hónapokba telhet a szöveg megfejtése. Néhány olyan szót már feltételesen értelmeztek, mint „bíró", „király" és „rabszolga". Nehezíti a feladatot, hogy ezt az írásmódot nemcsak a zsidók használták, és ígynehéz biztosanmegmondani, hogy héber vagy a térségben élő más népek nyelvén íródott-e a felirat. Garfinkel egy hárombetűs szóra alapozza meggyőződését, hogy héber szövegről van szó: a szó azt jelenti szerinte héberül, hogy tenni, csinálni, és csak ezen a nyelven létezik.
Amihaj Mazar, a Héber Egyetem egy másik archeológusa viszont úgy vélekedik, hogy csak azt lehet bizonyosra venni: proto-kánaánita írásról van szó.
Amennyiben azonban Garfinkel állítása beigazolódik, az megerősíti azok érvelését, akik szerint a Biblia megbízható történelmi forrás, a zsidók pontosan adták át történeteiket, amelyeket a több száz évvel később íródott ótestamentum megörökített a Bibliában. Ez annak bizonyítékát is jelentené, hogy a megerősített településen, amelyet 700 méter hosszúságban fal övez, és amelybe 10 méter átmérőjű monumentális kapun lehetett bejutni, valószínűleg zsidók éltek.

Benedek István Gábor:Neumann és Newman

TÁRCA
Benedek István Gábor
Neumann és Newman
Neumann Pali 1957-től élt New Yorkban, és csak negyed század múltán utazott először haza, Magyarországra. Egészen pontosan Győrbe. Mert szüleivel ott élt, és onnan is szökött Nyugatra. Akkor nyáron érettségizett, de hogy Amerikába került, annak nem az angol tudása volt az oka. Hanem a német. Mert kiskorában még élt, a háború idejéig még élhetett a rend, hogy a jobb családok osztrák falusi lányokat alkalmaztak gyerekeik mellé.
A gerasdorfi menekült tábor egyik mindenese, akivel jókat beszélgettek - persze németül - meggyőzte: csakis Amerikába jelentkezzen.
Az őt felkaroló alapítvány elvégeztetett vele valami nem túl igényes főiskolát, mondván: a többi már az ő dolga. Hát az is volt.
A rengeteg tőzsdeügynökség egyikében kapott állást. Loholt, ügyeskedett, barátkozott. Megnősült, s hogy igazolja: jó amerikai lett, ír asszonyt hozott a házba.
Nejét talán sok minden érdekelte, de Magyarország éppen nem. Amikor otthon körvonalazta, majd konkretizálta a tervet, Penny mereven elzárkózott az utazástól. „Feleséggel repülni dupla költség, fele élve-
zet" - mondta, és örült a megtakarításnak és a teljes élménynek.
Felhívta a City egyik nagy utazási irodáját. Bemutatkozott. Tudta: európaiasan ejtett nevét nem mindig értik pontosan.
- Miben segíthetek, Mr. Newman?
- Egy Budapestre szóló jegyet foglaltatnék. Mondjuk a jövő hétre.
- Szóval hazamegy? - kérdezte kedves bizalmassággal az irodista lány.
- Honnan veszi, hogy haza? - lepődött meg.
- Ugyan, Mr. Newman! Minden rajongója tudja, hogy Ön egy kicsit magyar.
Neumann Pali nem tudta. Talán látott egy-két filmet a sztárral, de hogy magyar volna - azaz ő is magyar -, arról fogalma sem volt.- Ó, sose szegyellje. Az Ön pályáján sok a magyar. Adolf és George Czukor, Fox, legalább tíz világhírű angol. És a Nobeldíj ások!
- Ön is magyar? - kérdezte Pali.
- Nem, nem, én ohiói vagyok. De valahogy beleszerettem a magyarokba. Magába is, Mr. Newman. Maga a legszebb, a legszexisebb színész a világon! Mindenkinél jobb. És örülök, hogy New Yorkban a mi irodánkat választotta.
- Köszönöm. Szóval?
- A jegy meglesz. Londonon vagy Frankfurton át. És mikor akarja átrepülni az óceánt? Nappal vagy éjjel?
- Amikor pihentetőbb.
- Éjjel utazzon. A jegyért ne küldjön, jöjjön be személyesen, ha tud. A lányokkal rendeznénk itt egy kis ünnepséget magának. Csuda jól mulatna. Elárulná, mi lesz a következő filmje?
Pali nem árulta el. Ellenben hazafelé -amikor arra gondolt, hogy a nejétől öt év alatt nem kapott annyi kedvességet, mint ettől az ohiói lánytól, beugrott a manhattani nagykönyvtárba. Amelyik éjjel is nyitva tart. Néha, ha valamelyik cég múltját akarta tudni, ellátogatott ide.
Névrokonáról sok adatot talált. Kiírta néhány nyugati parton levő stúdió és ügynökség telefonszámát, s ezeket másnap fölhívta.
- A filmszínész magyar rokona vagyok -mondta el mindenütt -; a nevünk is azonos. A New York-i tőzsde bizniszben jól ismernek. Ha segíteni akar Paulnak, szóljanak rám. Ez és ez a telefonszámom.
Az időkülönbség miatt egy kora hajnalon valóban hívták. A felesége majd elájult, amikor meghallotta, hogy a férjét Paul Newman színészügynöksége keresi, méghozzá a Paramount filmstúdióból.
- Kérem, mondják meg a rokonomnak, hogy két nap múlva Budapestre utazom. Ha bármit kér Magyarországgal kapcsolatban, azt készséggel megteszem. Ott a mozik - olvastam valahol - éppen most vetítik A nagy balhé című filmjét.
Az emberek kedvesek. Másnap, ugyanúgy hajnalban, hívták a Paramounttól.
- Mr. Newman azt kéri - csicseregte a filmes girl -, hozzon neki egy kis piros paprikát. Az erősebb fajtából. Őrölve. Tetszik érteni? Mert én leírtam az üzenetet pontosan. Ez biztos olyan magyar kód...
- Nem, nem, én pontosan értem. De hogyan juttassam el? Postán?
- Decemberben Mr. Newman New York-

ban lesz. Fellép valahol. És akkor ő majd telefonál.
Neumann Pali Győrben megvette a fűszert. Miután egyetlen rokona sem élt már Magyarországon, lényegében több dolga nem is volt az óhazában. A csípős pirosat kis dundi zsákocskába töltötték, és piros-fehérzöld szalaggal kötötték át, igen ügyesen. Vett egy moziújságot is, ahol írtak Paul Newman filmjéről. Aztán vásárolt még egy zsákocska paprikát - az utazási iroda alkalmazottjának. Aki összetévesztette Neumannt Newmannel. És ezzel őt új útra vezette. Valahogy célt adott az életének, homályos biztatást. Mire is?
Amikor visszatért New Yorkba, alig várta, hogy cselekedhessen.
Decemberben Mr. Newman a Hotel Astorban lépett fel, valami nagy gála keretében. Palika ezt a délutáni lapból tudta meg, mint ahogy azt is: ötszáz dollár a belépődíj. A jótékonysági műsort Izrael gyermekkórházai javára szervezték.
Másnap a felesége otthonról telefonált, hogy hívja fel a Plazában Paul Newmant. Előbb haza kellett rohannia a kis tömött
zsákocskáért. Az újságot a végén nem vitte el, a mozilap itt szürkének, szegényesnek tűnt föl a szemében. Mr. Paul Newmant viszont hatalmasnak látta. Egészségesnek, sugárzónak. Olyan erőtér vette körül, mint az Elnököt. Vagy a Tórát.
A recepciós pult előtt a két férfi kezet fogott.
- Maga nem rokon - mondta Mr. Newman Neumann Palinak. - Legfeljebb névrokon.
£s kacsintott. Azzal a fantasztikus szem-hunyorításával, amely egyszerre volt tréfás és vagány.
Átadta az ajándékot.
- Köszönöm - mondta Newman azon a gyönyörű, mélyzengésű hangján. Azon a hangon, amelyen tegnap, jegyenként ötszáz dollárért, még énekelt is. - Az az igazság, nemrég egy vendéglőben - folytatta -magyaros ízesítéssel kínáltak nekem valami ételt. Rossz volt, keserű. Gondoltam, egy-
szer majd én főzök. És kipróbálom. Szóval köszönöm.
- Nekem volt öröm, hogy elhozhattam. De tudnia kell: ebben a paprikában a közös szívünk lüktet.
Mindketten nevettek.
- Nem akar tőzsdézni? - kérdezte hirtelen Palika. - Ahhoz értek valamelyest.
- Nem - mondta Mr. Newman még mindig az előző nevetés ritmusában. - A pénzügyeimet a könyvelőm intézi. De sebaj, öregem, ha a másik parton jár, keressen meg. Elég annyit mondania: a magyar Newman hívja.
Nyújtotta a kezét. Palika boldog volt, repesett. Ez a kézfogás olyan volt, mint a megváltás. Aztán arra gondolt, az utazási irodába nemcsak a paprikát viszi be, hanem a magyar moziújságot is. A lány megérdemli, hiszen a tévedésével fölrázta az életét.
És majd elmeséli neki: milyen Mr. Newman a valóságban.

Bruck András: New Yorkba zárva

HOLOKAUSZT
Bruck András
New Yorkba zárva
Bruck András író kiment Amerikába. Nem is egyszer, kétszer. New Yorkban élt, az ottani zsidó világban. Szenzációs képet rajzolt róluk: érzékletes, hiteles, derűs tablót. Aztán pár éve hazajött, és írt egy regényt. Régen olvastam ilyen szívhez szóló beszámolót. Ugyan rangos kiadó gondozta: a Magvető, de kicsiny példányszámban, s nem is csaptak hangos cécót körülötte. Hozzám is véletlenül jutott el: az édesanyjától. A szerzőt nem ismerem, még beszélni sem beszéltünk egymással. Viszont, ha módomban állna: újra megjelentetném, és mindenkinek ajánlanám. Most csak, mint a Remény szerkesztője, egyet tehetek: Közlöm a könyv részletét. És biztatom az Olvasót: járják az antikváriumokat: hátha valahol megkapják...
E néhány bekezdéshez csupán értelmezésül fűzöm hozzá: számos remek pillanat felvételt találunk a kötetben. Azért válasz-tottam ezt, mert beleillik folyóiratunk témavilágába. A történetet egy Amerikába szakadt zsidó asszony meséli el:
- Lídia ugyanahhoz a zongoratanárhoz járt, ahova én, mialatt a líceumban tanultam. Ö volt az idősebb, és az én órám az övé után következett. Rendszerint a lépcsőházban, vagy ha késtem néhány percet, a ház előtt találkoztunk. Lídiának volt egy különös szokása. Minden alkalommal, amikor elhaladtam mellette, azt mondta: „Siessen, a tanár úr már várja, ma is kitűnő órát adott." Azzal rám mosolygott, de soha nem állt le beszélgetni. Sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de nem mertem. Felnőtt nő volt a szememben, bár a tanár úrtól tudtam, hogy még nincs húsz éves.
- Sejtettem, hogy a tanár úr szerelmes Lídiába, sőt azt is, hogy körülbelül mikor szerethetett belé. Észrevettem, mint változik a viselkedése. Ha csöngettem, azelőtt sietősen ajtót nyitott. Hallottam, ahogy szinte futva megy végig a hatalmas lakáson. Miután beengedett, egyetlen pillanatot sem vesztegetett, azonnal nekilátott az órának. Mondom, ez volt Lídia előtt. Talán hat hónapja jártam hozzá, amikor először tapasztaltam, hogy a tanár úrral történt valami. A csöngetésemre mind lassabban nyitott ajtót, és utána is mintha percekre elfeledkezett volna rólam. Már régen a zongoránál
ültem, de ő még mindig töprengve állt a szoba közepén vagy az ablak előtt. Csak akkor zökkent vissza, amikor játszani kezdtem, csak úgy magamnak. Ilyenkor elnézést kért, és ezután már rendesen folyt az óra.
- Egy alkalommal Lídia nem volt sehol. Sem az utcán, sem a ház előtt, sem a lépcsőházban nem találkoztam vele. Korábban ez mindössze egyszer, Lídia rövid betegsége alatt fordult elő. Még furcsább, hogy amikor fölértem az emeletre, a lakás ajtaját nyitva találtam. Csöngettem, aztán, nem várva meg, amíg a tanár úr kijön, bementem. Rendes helyén, a zongora mellett, a székben ült, láthatóan rossz idegállapotban. Amikor meglátott, azt mondta: „Örülök, hogy magától is betalált." Eddig a napig soha nem kérdeztem Lídiáról. Ezúttal képtelen voltam visszatartani a kíváncsiságomat, és aggódtam is. Úgy éreztem, jogom van tudni, mi történt, elég régen jártam már ide. Kérdésemre, hogy hol van Lídia, a tanár úr sokáig nézett rám, mintha azt mérlegelte volna, hogy válaszoljon-e. Végül azt mondta: „Elment, és valószínűleg nem is jön többet." „De hát miért?", tört ki belőlem. A tanár úr ezúttal nem felelt, megindult a zongora felé, ezzel jelezve, hogy kezdődik az óra. Én azonban megmakacsoltam magam, és újra megkérdeztem, mi történt. A tanár úr megállt, láttam rajta, hogy bosszantja a makacsságom. Hirtelen megéreztem, hogy ebben a pillanatban gyűlöl, és hogy sosem kedvelt. Odahaza megszoktam, hogy apa jelenlétében nem sírok, most mégis könnyeimmel küszködtem. Készen álltam rá, hogy addig kérdezzem, „miért, miért", amíg nem kapok választ. Látva elszántságomat, meggondolta magát. Máig emlékszem a hangjára, inkább magyarázó volt, mint neheztelő: „Berekszász kisasz-szony nem értett egyet a tanítási módszeremmel, ezért távozott. Pontosabban, meg sem várva az óra végét, felugrott, és kiszaladt a lakásból. Ezért találta Lung kisasszony nyitva az ajtót, ami sajnálatos, de ami megtörtént, az megtörtént."
Egy felszolgálónő jött oda, hogy akarunk-e valamit. Egy konyakot rendeltem, Ms. Lung ezúttal semmit nem kért.
- Bíztam benne, hogy Lídia nem marad el végleg. Heteken keresztül minden alkalommal abban a reményben indultam fel a lépcsőn, hogy aznap találkozni fogok vele. A tanár úrnak azonban igaza volt, Lídia nem jött többet. Néhány napon belül látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, a tanítás is a régi lendülettel folyt. Egyvalami változott. Ami azelőtt soha nem fordult elő, óra alatt most időnként megszólalt a telefon. A tanár úr olyan halkan beszélt, hogy semmit nem hallhattam, mégis fogadni mertem volna, hogy a telefonáló Lídiáról mond híreket. Ne kérdezze, honnan tudtam, de biztos voltam benne, hogy nem tévedek.
- Tél volt, amikor először találkoztam Lídiával, és máris nyakunkon volt a következő. Egy szót nem hallottam róla többet. A telefonok is egyre ritkábbak lettek, végül teljesen elmaradtak - mintha Lídia sosem létezett volna. A tanár úr megint szinte futva jött ajtót nyitni. Éreztem, hogy ez képtelenség, nem tűnhet el valaki csak úgy! Gyerek voltam, most már tudom, hogy akár milliók is eltűnhetnek.
- Sem a líceum, sem a zongoraórák nem tartottak már soká. Szabadkozva ugyan, de a líceum igazgatója megkérte apámat, hogy vegyen ki, nem vállalhatja értem tovább a felelősséget. A zsidótörvények már mindenütt éreztették a hatásukat. Apa továbbra is süketnek és vaknak tettette magát, örült, hogy nem járok többet zongoraórára. Az Auschwitzi vonaton értette végre meg, hogy becsapták, cserbenhagyták, akiket a barátainak gondolt, azok szemében mindig zsidó maradt.
- Egy nap a lágerben mintha ismerős arcot pillantottam volna meg; egy másik csoportban, amely az ellenkező irányba tartott. Csak egy villanás volt az egész. Az őrök egész közel voltak, nem mertem hátrafor-
dúlni, de a percek múlásával egyre biztosabb voltam benne, hogy Lídia kopaszra nyírt fejét láttam. Képzelheti, mit éreztem. Sejtettem, hogy a szüleim már meghaltak, és most váratlanul előkerült Lídia. A következő hetekben kizárólag erre tudtam gondolni, valami bizonyosságot akartam. Reszkettem a vágytól, hogy találkozzam vele. Hónapokig vártam az alkalomra, míg végül üzenetet kaptam tőle. Egy fogoly átadott egy cédulát, rajta, hogy Lídia melyik épületben dolgozik, és milyen napokon kereshetem őt. Ö is tudott rólam!
- Mivel jól beszéltem németül, alkalmanként tolmácsnak is használtak. Emiatt viszonylag szabadabban mozoghattam. Sikerült eljutnom oda, ahol Lídia dolgozott. Egy
ruházati raktár volt, innen látták el a tábor személyzetét. A polcokon lepedők, takarók, egyenruhák sorakoztak. Rögtön tudtam, hogy ez nem véletlen, csak keveseknek jutott ilyen kiváltság. De kit érdekelt! Lídia megölelt, mire kitört belőlem a zokogás. Most sírtam először, amióta a vonatnál magamra maradtam. Ezer kérdésem lett volna, de az elfogultság éppúgy megbénított, mint mindig, amikor a lépcsőházban találkoztam vele. „Nő lettél", ez volt az első szava, amitől persze még jobban sírtam. „A hajamat is lenyírták", bőgtem egyre jobban. „Az enyémet is, mégis felismertél, messziről láttam, hogy felvillant a szemed", ezt válaszolta. A következő órában mindenre fény derült. Jól sejtettem, a tanár úr igazi szörnyeteg volt.

Deutsch Gábor: A késleltetett robbanás

TISZAESZLÁR
Deutsch Gábor
A késleltetett robbanás
Sándor Iván írói útja
SZÁZHUSZONÖT éve, 1883. június 19-én kezdődött a tiszaeszlári per végtárgyalása Nyíregyházán, a Vármegyeház nagytermében. ítéletet augusztus 3-án hirdettek, a hivatalos tárgyalás sorozat harmincharmadik napján. Emlékezetes dátum, történelmünk része, de hogy aktualitása nem fakul, sőt erősödik, annak biztosan van oka. Kutató tudja felderíteni a számunkra nehezen érthető, de tapasztalható jelenséget. A megfelelő személyre és munkásságára dr. Kelemen János mérnök, a 2. és 3. metró építésének egyik vezető alakja hívta fel a figyelmet. Ugyanis '56-ban a Műszaki Egyetemen diákoskodott és az intézet lapjának Sándor Iván volt a szerkesztője. A lap pontos címéről és jellegéről később szólunk. Sándor Iván a tiszaeszlári témát több írásában elemezte. A legismertebb és részletesebb a hat kiadást megélt „A vizsgálat iratai" című dokumentumkönyv. Az író változatos és tartalmas élete azért érdekes, mert bizonyítja, hogy szemei előtt a jog, az igazság, a törvényesség, az emberi méltóság vezérelvként lebeg. Elveiért vállalta a mellőzést, hiszen irodalmi és kutató munkáját e célnak szentelte. Ez indokolja többszöri tiszaeszlári útját, mert ezen a területen is úgy érezte - és valószínűleg érzi -, nincs befejezés. Ami nemcsak rossz, hanem veszélyes dolog.
Életpályája ismertetéséhez Olasz Sándor Sorskert című monográfiáját vettük segítségül. A könyv befejező biográfiája eligazítást nyújt számunkra. Ezek szerint Sándor Iván 1930. március 11-én született Budapesten, apai nagyapja 1849-ben született Jánoshalmán (ahol Ágai Adolf). A Stern-család
később Apostagon él, majd Kiskunhalasra költözik. Apja, Béla ott születik 1894-ben, nyolc testvére közül Móric az első világháborúban katonaként hősi halált szenvedett. Apja utazó, majd tisztviselő, a harmincas években zacskóragasztó-papírfeldolgozó műhelyt létesít. Anyai ágon dédapja hordár és
tűzoltó a Keleti pályaudvaron (zsidó foglalkozás volt ez akkoriban, a Nyugati pályaudvar piros sapkás hordárai alapították a ma is működő Dessewffy utcai imaházat).
Nagyapja Immerglück Jónás, Bécsben tanul kereskedősegédnek. Feleségül veszi Acht Bertát, aki nyolc éves, amikor a véres pogrom elől Magyarországra menekül. A nagyszülők női konfekció üzletet nyitnak. Három gyermekük születik: Hugó, Rózsa (az anya) és Aranka. Szülei 1924-ben házasságot kötnek, Zuglóban élnek egy kertes házban. Iván négy elemit a Hermina úti községi iskolában végzi. Negyedikes tanára tagja a nyilas pártnak. Az első zsidótörvények idején a fiút zaklatások érik, ezért tanulmányait a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumában folytatja. Kitűnő tanárai vannak, például magyar irodalomra Komlós Aladár, a Nyugat-nemzedékhez tartozó jeles esztéta oktatja, akinek novella-pályázatán első díjat nyert.
1944 nyarán csillagos házba költöznek; zuglói otthonukat a német katonai parancsnokság irodának rendezi be. Bátyja munkaszolgálatosként szolgál. Ivánt november 15-én szüleivel az óbudai téglagyárba hajtják. Mint 16 éven aluli, Carl Lutz svájci alkonzul közbenjárására a Nemzetközi Vöröskereszt menhelyére kerül. Szüleit a Hegyeshalomig vezető halálmenetből anyja nagynénje, mint a Vöröskereszt munkatársa felismeri, s eléri, hogy a Szabolcs utcai kórházba nyerjenek felvételt. Az ostrom utolsó hetét mindhárman svájci védett házban töltik. Többször fenyegeti őket a Duna-partra hurcolás veszélye. Carl Lutz közbenjárására kerülik el a ház lakói a véres folyó fagyos hullámait. Bátyja munkaszolgálatos századdal Kárpátaljáról gyalogmenetben indul Németországba. Miskolcnál megszökik, bujkál, később S. Sándor Pál, majd Sándor Pál néven agrárterülettel foglalkozó kutató lesz, gazdaságtörténész.
Sándor Iván 1945 tavaszán kerül a zuglói MADISZ-ba, szavaival élve hallotta, ott
klassz lányok vannak. A Diákszövetségben különböző funkciókat tölt be, a Rajk-per után a Szövetség több vezetőjét a bizalmatlanság légköre veszi körül. Munkanélküli lesz. 1950-ben katonai szolgálatra vonul be, Pf. 2222 légvédelmi tüzér osztaghoz. 1952-ben letartóztatják, a Budapesti Gergely utcai fegyenc barakktáborba kerül, onnan munkaszolgálatra irányítják. Sztálin halála után rehabilitálják. Katonaidejének utolsó szakaszára tényleges egységéhez helyezik vissza. Tagja, majd vezetőségi tagja lesz a Fiatal írók Munkaközösségének.
1954 áprilisától állást kap a Budapesti Műszaki Egyetem „Jövő Mérnöke" című lapnál. Ö lesz a lap szerkesztője. 1955-ben elveszi feleségül Sebők E. Zsuzsanna gépírónőt, később könyvelő, majd korróziós vegyészmérnök. Iván részt vesz a Petőfi Kör munkájában és az írószövetség programjain. Október 22-én késő este kinyomtatják a „Jövő Mérnöké"-ben az Ifjúság Forradalmi Pontjait. Részt vesz a Bem térre vezető felvonuláson, az írószövetség megbízásából ott van a Deák téri főkapitányságon, Kopátsi Sándor közelében, hogy az állásfoglalások, kiáltványok megfogalmazásában segédkezzen. Találkozik az „események" alatt Losonczy Gézával és Vásárhelyi Miklóssal. Tapasztalatait, élményeit esszékben, regényben feldolgozza. Novemberben ideggyulladást kap. A betegség egész életében elkíséri. 1957 áprilisától az alakuló Film Színház Muzsika című lap alapításában vesz részt. Rövidesen az egyik legismertebb színházi és filmkritikus lesz. Állásából többször akarják felülről kibillenteni, de a lap szakmai színvonalát féltve munkatársai kiállnak mellette.
1967-ben a Miskolci Nemzeti Színház bemutatja a Tiszaeszlár című drámáját. Tehát foglalkoztatja a téma. 1973-ban felkérést kap, hogy írjon Eötvös Károlyról. Leutazik Tiszaeszlárra, megírja A vizsgálat iratai című könyvét. Nemesgulácson 1976-ban vásárol egy öreg házat, amelyet feleségével, Zsuzsa-
val kétkezi munkával rendbe hoznak és rendben tartanak. 1985-ben József Attila-díjat kap, 1990-ben 60 évesen nyugdíjba megy, hogy az irodalomnak élhessen. Netalán más körülmények is motiválhatták döntését. Például nem tudja megakadályozni a sikeres és népszerű Film Színház Muzsika című lap megszüntetését. 1989-től 3 éven át a kecskeméti Forrás-ban publikálja a rendszerváltást kísérő naplóját. 1990-ben unokája születik, Nagy András. 1992-ben három társával, Balassa Péterrel, Nádas Péterrel és Parti Nagy Lajossal megfogalmaznak egy kiáltványt a sajtószabadságért a Rádiótól elbocsátottak érdekében. 1992-ben a Műegyetemen, ahol a Jövő Mérnöke jelent meg, az 1956-os emlékéremmel tüntetik ki. Megkapja többek között a Nagy Imre-emlékplakettet, a köztársasági elnök felkérésére köszöntőt mond, amikor Kertész Imre, Nobel-díjas író átveszi a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét a Sándor Palotában. 2004-ben megszünteti írószövetségi tagságát, korábban alapító tagja a Szépírók Társaságának. 2000-ben Máray Sándor díjjal tüntetik ki, 2005-ben Kossuth-díjat kap. Minden kitüntetésnél azonban számára is munkássága a legfontosabb, 36 könyvet írt. Megkezdődött regényeinek német nyelvű kiadása. Az '56-os forradalom 50. évfordulóján megjelentették az 50 éve szerkesztett Jövő Mérnöke reprint kiadását az Egyetemen.
Tiszaeszlár
A kutató-író vázlatos bemutatása után beszéljünk egyik fontos témájáról, a Tisza-eszlári vérvád világot megdöbbentő botrányáról. 1973-ban járt először a Szabolcs megyei községben. Akkor a közhangulat elég nyugodt volt, a téesz a faluban jól működött, a háztáji gazdaságban jövedelmüket ki tudta egészíteni a tagság. Indulat nélkül beszéltek pohár bor mellett a helység leg-
idősebb emberével, Arday Miklóssal, akinek nagyapja, az akkori bíró, Farkas Gábor azért kapott ezüst érdemkeresztet Ferencz Józseftől, mert megfékezte az indulatokat, megakadályozta a vérontást.
Az egykori eseményekről regél a falu apraja-nagyja. Hol volt Újfalu, Tótfalu, Ófalu, hol állt a zsidó templom, merre látták Solymosi Esztert utoljára. Tudják, Tisza-eszlárról nem hallott volna a világ, ha nincs a per. Mégis, a szavaikból kiderül, a nagyapáról, a nagyanyáról az unokára szálló szájhagyománynak hitelt adva, a vérvádat megtörtént gyilkosságnak tekintik. Arday Gábor (Miklós testvére) már nehezebben beszél. De igazolja a község és környék általános hiedelmét. Aki másképpen látta vagy hitte, kételyét az sem hangoztatta a közhangulattól és a következményektől tartva. Elterjedt, hogy akik a védelem mellett tanúskodtak, tömérdek pénzt kaptak. Haláluk után feltúrták a házukat, kertjüket, még a törmelék között is pénzt kerestek. Az elhunytak életvitelében nem látszott a gazdagság, gondolták, biztosan elrejtették a vagyonukat. Hogy akkor igazat vallottak, az eszükbe sem jutott, jut ma a hangoskodóknak. Sándor Iván 1973-as látogatásánál a község egyetlen zsidó lakosa és felesége nem értik a környezetet. Hogy ennyi év után is a szájhagyományokhoz ragaszkodnak.
A témával kapcsolatban három könyv is megjelent, amelyek közül annak hisznek, amelyet nem lehet kapni. De megjegyzi az iskola tanítója, ő még a nehéz időben sem beszélt erről az ügyről, nehogy mérgezze az atmoszférát. Felmerül a kérdés, miért ilyen egyoldalú még mindig a közhangulat, legalábbis ezen a vidéken, de bizony több helyen ebben az országban?
A válasz előtt vizsgáljuk meg Eötvös Károly miért vállalta a védelem vezetését, hiszen fontos pozícióban volt a pártjában, s a vélekedéssel ellentétben, jól tudta, hogy népszerűtlen, amit tesz; hangos indulatok ellenében lép fel. Miért? Mert egész ügyvédi
praxisában csak olyan ügyet vállalt, amelynek hitt az igazában. Hiszen az ártatlan védelme szemében kötelesség volt. Legyen az zsidó vagy akár román tábornok. A protestánsok elleni támadáshoz hasonlította Tiszaeszlár ügyét. Amikor gályarabságra ítéltek embereket zendülés vádjával, s ő tudta: hitükért kellett szenvedniük.
Mi győzte meg Eötvös Károlyt a vérvád alaptalanságáról s a megvádoltak ártatlanságáról? Hogy alkalma nyílt találkozni a koronatanú fiúcskával, a 13 és fél éves Sarf Móriccal, akinek tanúvallomása szinte egyedüli bizonyítékként szolgált. Eötvös össze is állított egy kérdéssort, amit majd feltesz a gyereknek. Az első kérdés: hány éves? A fiú tehetetlenül bámult két vallatójára, Baryra és Recskyre, nem tudta, mit mondjon. Nem volt képes kinyögni a választ. Az ügyvéd több kérdést nem tett fel. Mint ahogy elmondta, idomított bábura vagy bál-ványra nem kíváncsi. Ha eddig lett volna kétsége védencei ártatlanságáról, a találkozás nyomán ezek eloszlottak.
Sándor Iván könyve arra keresi a választ, hogy ennyi év után miért nem változik meg a közvélekedés, és miért száll még mindig anyáról-apáról utódra a vérvád, éppen a zsidókat érintve, ahol tilos az emberáldozás. A bibliai Akéda története (Izsák megkötözése Ábrahám által) erről szól. Ennek ellenére van hagyománya történelmünkben a vérvádnak. Történt ilyen Nagyszombaton és Bazinban, s a szájhagyomány szerint 1790-ben Nagykállón. Eötvös is, mások is részletezik, hogy idegen a zsidó mentalitástól az emberáldozat és a vérfogyasztás, mert a vér a lélek. A hiedelem sajnos megmaradt, hol pianisszimóban, máskor fortisszimóban hallható. A népdal szerint lefelé folyik a Tisza, nem folyik az soha vissza. A valóságban azonban csak visszafelé folyik, hiszen több mint 100 éve nem folyt le annyi víz, amely elmosta volna a hazugságot. Ennek okát Sándor Iván, a kutató a per befejezésében, illetve annak jellegében látja.
Eötvös Károly leírja, a felmentő ítéletet elfogadja, az indoklást nem. A társadalom a per megítélésében megosztott volt. Az igazságügy szervei szintén. A két bírósági ülnök visszautasította a vádat. Az elnök nem. Tisza Kálmán miniszterelnök és a főügyész, Kozma Sándor, valamint helyettese, a vád képviselője szintén elvetette, és nem hitte a vádat. Az igazságügy miniszter már hajlamos volt elfogadni. Ezért, valamint hogy a koronatanú ellentmondásos vallomása elfogadhatatlannak bizonyult a bíróság számára, a vádlottakat felmentették. De nem a vétlenség okán. A vádlók közül senkit nem vontak felelősségre, sem a vallatás módszeréért, sem hangulatkeltésért, izgatásért, rágalmazásért. Sőt, Bary vizsgálóbíró kijelentette: „a bűnösök megszabadultak".
Istóczy Győző antiszemita pártot alakított, az uszítást úton-útfélen folytatta, a parlamentet is beleértve. Zendülések törtek ki országszerte, még a fejlettebb megyékben, Dunántúlon is. Eötvös Károlyt nem választották meg képviselőnek, Sarf József és családja kénytelen volt külföldre távozni. Sarf Móricz Belgiumban gyémántcsiszolással foglalkozott. A vádlottak személyi biztonsága a hatóságoknak gondot jelentett. Kárpótlásukról szó sem esett. Schwarcz Salamon metszőt Újpesten dugták el egy szeretetotthon csendes homályában. Fiát, a tudós rabbit, Schwarcz Mórt e sorok írója ismerte, tisztelte. Igen visszafogottan, de vázolta az akkori és későbbi körülményeket.
Sándor Iván összehasonlítja ezt az ügyet a párizsi Dreyfus-perrel, amikor Franciaországban hazaárulással vádoltak egy zsidó katonatisztet. A leleplező cikk írója, Zola ugyan tisztázatlan körülmények között halt meg, de az ártatlanság napvilágra kerülése után a vádlott visszakapta tiszti rangját, megbecsülésben részesült, és ami a legfontosabb, a rágalmazói: tisztek, miniszterek, újságírók, képviselők nem kerülték el a felelősségre vonást.
Nálunk az uszítás, halkabban vagy hango-
sabban, egy percre nem szűnt meg. Az első világháború veresége és Trianon igazságtalansága, amelyet összemostak a Tanácsköztársaság vezetőinek személyi összetételével, tápot adott a gyűlöletkeltésre. Pedig a vörös terror a zsidók köréből is szedte áldozatát, a fehérterror nem különben. Sőt, az ezt követő nyílt uszítások, zsidótörvények - a világon elsőnek hazánkban - igen feszültté tették a hangulatot. Nyíregyházán titkos, de azért ismert zsidóverő különítmény működött. Az oktatótól függően a levente-mozgalom sok helyen a szélsőségbe torkollott. A nemzetközi helyzet, a fasizmus térhódítása alkalmat teremtett - Sándor Ivánt idézve - a késleltetett robbanásra. Az iniciátor Tiszaeszlár, az eredmény a negyvenes években a hihetetlen gyorsan, jószerével mesteri pontossággal lebonyolított deportálások, a vidéki és főleg a falusi zsidóság szinte teljes kiirtása, a megmaradt hitsorsos, a vallást féltve a vörös ideológiától vagy rokonát siratva szétszóródott a nagyvilágban.
Jelenleg falun egyetlen zsidó közösség nem található. Tisztelet az emlékmegőrző, táblát állító, a temető-gondozó igyekezetnek. Sajnos azonban a lágerekből visszatérőket nem mindenütt fogadták szeretettel, Kunmadarason például a háború után pogrom történt, méghozzá nem is rituális gyilkosságról volt szó, hanem állításuk szerint keresztény gyerekekből kolbászt készítettek, és Pesten, a piacon árulták, amely a képtelenségnél is képtelenebb, hiszen ha mást nem veszünk, a kósersággal teljesen összeegyeztethetetlen. Ezek a vádaskodások lényegében a Biblia sárba taposása, hiszen mint írtuk, az emberáldozatot, a vérfogyasztást a legnagyobb bűnnek tekinti a Szentírás.
A rendszerváltás után a szólásszabadságot sokan összetévesztik a rágalmazás szabadságával. Minden következmény nélkül fel le-
het újítani régi nótákat. Síremléket állítottak Solymosi Eszternek. A boldogtalan lánykát, aki ki tudja, miért halt meg 14 évesen, akár szimbólumnak is tekinthetjük. Az emberi rosszindulat és a gyűlölet jelképének. Ilyen értelemben nevét csak őrizze meg a történelem. Sajnos azonban számosan a ma is izzó hangulat felszítására használják e szegény, egyszerű lány nevét.
Tudnunk kell, a demokráciát nem lehet felülről csinálni. A demokratikus tudatnak az emberekben kell kialakulnia. Ezért különösen fájdalmas, ha fiatalokat látjuk a gyűlölet megtestesítőinek. Tapasztaltunk jó példákat is. Ismerünk diákokat, akik a macskakövet nem dobálásra használják, hanem egy Németországból elindult mozgalom keretében felkutatva az életben maradt hozzátartozókat, emlékként helyezik el az elpusztított honfitárs utolsó lakhelyére. (Mesélő macskakövek)
Sándor Iván könyvének hat kiadása és igen nagy példányszáma mégis csak mutatja, hogy van érdeklődés az igazság iránt. Viszont tény, hogy a szegénység a kevésbé konszolidált helyzet talaja a bűnbak-keresésnek és a legvadabb hisztériakeltésnek, sajnos jelenleg számos fórum nyújt ehhez segítséget.
Szikszói Nagy Károly jogász vándorkiállításával hiteles dokumentumokkal járja az országot, nem eredménytelenül. De nagyon sokszor éppen az érintett helyen kérdezik meg tőle: „Maga mindezt elhiszi? Apám, nagyapám, dédapám nem ezt mondta".
Az előítélet olyan mélyen gyökerezik a talajban, hogy nehéz eltávolítani. Mégis meg kell kísérelni. Hogy a népdal szerint valóban lefelé folyjon a Tisza, és ne vissza. Mert különben a késleltetett robbanásnak lehet újabb detonációja. A bunker nem segít, a szellemi munka igen, de méginkább a múlttal való bátor szembenézés.

Deutsch Gábor: Belz, az én kis városkám

A RABBI CSODÁJA
Deutsch Gábor
Belz, az én kis városkám, Belz
Lemberg közelében található ez a kicsiny város, amely soha nem lett volna világhírű, ha nem a hászid mozgalom egyik legismertebb udvara fűződne a nevéhez. Még nóta is dicséri az egykori Belzet, amelyet Stéttelé-nek, városkámnak nevezett az emlékezők szeretete. A II. világháború előtt a zsidók létszáma elérte a 2500-at, a település lakosságának 51 %-át. Borsányi Ferenc irodalomtörténész, veterán könyvtáros szerint 1550-ben feljegyezték, hogy Belzben kétszáz zsidó lakott harminckét házban. 1655-ben valószínűleg kiűzték őket, nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött a visszaszállingózá-suk. A 19. században kezdett róluk beszélni a világ, amikor hászid központtá váltak. Hászid udvarról azért beszélünk, mert a rebét egész udvartartás vette körül, gábe, samesz engedélye nélkül senki nem léphetett a Cádik, azaz az Igaz Ember a közösség vezetője elé. Az alapító neve Rabbi Sálom Singer. Később a teljes dinasztia a Rokéách nevet viselte. Jelentése szabadon fordítva: gyógyszerkészítő. Még szabadabban: gyógyító. A fordítások után a névválasztást nem kell indokolni.
Sálom apja korán meghalt. A fiút nagybátyja, rabbi Jisszáhár Baer nevelte fel. Az ifjú tehetséget „Illiui"-nak, lángésznek nevezték. Elvette feleségül Máikat, nevelőapjának lányát. A szánzi rabbi szerint olyanok voltak, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt. A hölgyek szerepét a családban Sálom Rokéách fontosnak tartotta, kiemelte. A lublói látót élete végéig példaképének tekintette.
A bölcs ajánlotta őt belzi rabbinak. Sálom Rokéách nagy jesívát - iskolát - alapított, ifjaknak és felnőtteknek. Erődítményszerű, ötezer embert befogadó zsinagógát építtetett. A tervezésben részt vett. Az épületet a német megszállók még felrobbantani sem tudták. Darabonként kellett a téglákat kiszedni. Élete végén elvesztette szeme világát, 1855-ben halt meg. Meghagyta, ne építsenek sírja fölé óhelt, kicsiny kunyhót, amit a kiemelkedő rabbik nyugvóhelye fölé mindig emelnek, hiszen védik azt a természet szeszélyeitől.
Utóda a közösség élén legfiatalabb fia, a bölcsességéről híres Jöhosuá Rokéách lett. Elsődleges céljának tekintette, hogy egye-
sítse az ország összes ortodox hitközségét, mert politikai kérdésekben csak ilyen módon lehet egységes álláspontot képviselni. Figyelemmel kísérte magyarországi 1868-as zsidó kongresszus eseményeit. Folytatta az apja által elkezdett ima- és tanházak építését, bővítését. Felváltva két hetilapot működtetett. Háláhisztikus (vallásszabályok) kérdésekben élénk levelezést folytatott korának elismert szakembereivel. Halála után második fia, Dov Rokéách lett az utód. Érdekes, hogy az öröklés nem az elsőszülötti jog, hanem a rátermettség alapján alakult, mondjuk atyai ajánlatra. Azért érdekes ez, mert később e gyakorlat már kevésbé folytatódott. Tíz esztendeig Csernobilban élt, és ott Csernobili Lángelmének nevezték.
Magyarországon hosszabb ideig tartózkodott. A szülőhazájában lévő zavaros állapotok miatt az első világháború idején Újfehértón látták szívesen. 1918-ban úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi rabbik rendkívül felkészültek, a Messiás eljövetelével velük újra összeülhetne a nagy bíróság, a szánhedrin. Újfehértó után három évre Munkácsra költözött, ahol igen sok hívet szerzett. A munkácsi rabbi nagy szeretettel fogadta, de miután a háború véget ért, úgy érezte, túl hosszúra nyúlik a vendégeskedés. Ahogy ő mondta: két fejre egy koronát nem lehet feltenni. Úgy érezte, a korona, természetesen, egyértelműen őt illeti. A feszültségre tekintettel Jiszahar dov Rokéach Halicsba költözött, Jároszláv városának közelébe. Belzbe halála előtt két évvel tért vissza, 1925-ben.
Halála után a közösség élén Áháron (Áron) Rokéach követte apját. Belz ekkor ért népszerűségének csúcsára. Ha nem is hivatalosan, de Ráv Áron „főrebe" lett Lengyelországban, és figyelt rá a nagyvilág. 1928-ban Lembergben rabbikonferenciát hívott össze, amelyen 300 rabbi jelent meg. Tárgyalt a lengyel miniszterelnökkel, kérve az ortodox oktatás támogatását. Jesívájában sok ifjú és felnőtt tanult. Min-
den látogatóját megkérte, adakozzon tanítványai javára. Péter görög herceg, az angol király rokona megtisztelte látogatásával. A rebe szót emelt a Szentföldön élő zsidók biztonságáért, a terrorcselekmények visszaszorításáért. Kérte a herceget, hogy rokonához, az angol uralkodóhoz továbbítsa kívánságát. Intézkedésére, ingyen egészségügyi ellátásban részesítették a rászorulókat.
A Molotov-Ribentrop paktum következtében Belz a Szovjetunióhoz került. Tanácsadói javaslatára felvette a szovjet állampolgárságot. Sajnos, hívei közül sok személyt deportáltak Szibériába. De ők - bár embertelen körülmények közé kerültek - többnyire mégis túlélték a Gulágot és visszajöttek Belzbe, már csak azért, hogy hazavárják Auschwitzba hurcolt családtagjaikat. Legtöbbet hiába.
A német megszállók különös buzgalommal keresték Áron Rokéáchot, a rebét. Különböző neveken hamis igazolványokkal bujkált, Krakkóban, Bochinában, szökéséről csak a legszűkebb bizalmasai tudtak. Egyik növendéke, ha látogató jött, a bezárt szobából utánozta a hangját, hadd higgyék, hogy ott tartózkodik. Legkalandosabb menekülése a budapesti út volt, úgy tudjuk, a magyar titkos szolgálat és annak vezetője, Újszászy István tábornok irányította az akciót. Ahogy ezt Benedek István Gábor „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte" című regényében leírta. Újszászy sorsa tragikusan végződött. Arra bírták rá a háború után, hogy dolgozza ki a „demokratikus" elhárító rendszert, a titkosszolgálatot. Nem tehetett mást, elvállalta. Javaslatait leírta, ezután eltűnt, senki soha meg nem találta.
Visszatérve a belzi rebe sorsára, Pesten nagy szenzációnak hatott a belzi rabbi érkezése. A vendéglős Niszel, továbbá Hájim Roth, a Chevra Kadisa vezetője, és még számosan komoly összeget áldoztak, hogy itt lehessenek, és tovább utazhassanak az akkor angol érdekeltségű Palesztinába, a Szentföldre.
Azért beszélek többesszámban, mert vele jött a féltestvére, a fiatal bilgoráji rabbi, Mordecháj. Áron Rokéách édesanyja a fiú négy éves korában meghalt, apja újra nősült, és ebből a frigyből született Mordecháj, tehát ezért nevezzük féltestvérének. A belzi rabbi leborotválta a szakáilát, és orosz, mások szerint lengyel tábornoki ruhában jött át a határon. Sokan azt mondják, azért nem találták meg őket, mert végig az úton köd borította autójukat. Hol éltek Pesten? Nos, akivel e témáról beszéltünk, vagy bármit olvastunk, mindenki mást mond.
- A Tisza Kálmán téren - ma Köztársaság tér -, mert ott volt a belziek önsegélyező szervezete.
- Bernáth sajhet lakásán, a Rákóczi úton.
- Péter Banda sajhetnél, a Dob utcában.
- A Kertész u. 32-ben, az iskola épületében.
Kinek lehet igaza? Talán senkinek, talán mindenkinek. Aki bujdosik, annak változtatnia kell a búvóhelyét, mégpedig gyakran. Egy szombat délután Sálé Szüdeszt - harmadik lakomát - adott a Hitközség dísztermében, ahol megáldotta a várost, amely neki menedéket nyújtott. A zsidóságból, akik ha megtudták, merre jár, arra sétáltak, várakoztak akár órákig, hogy egy-két percig láthassák a legendás mestert. Igen sokan állítják, azért menekült meg a pesti gettó a teljes likvidálástól, mert védte a jámbor lélek áldása. Mások azt mondják, hogyan hagyhatta el a családját, a közösségét a vezér, hiszen a kapitány utolsónak hagyhatja el a süllyedő hajót, és nem az elsők között. A válasz: a kile, a közösség határozott úgy, hogy menjen a bölcs, és híres iskoláját működtesse a Szentföldön. De megőrizve a belzi nevet!
A menekülő rabbik nyolc hónapot töltöttek a magyar fővárosban. Valószínűleg január 16-án Románián, Bulgárián, Görög-és Törökországon át jutottak el hosszú utazás után a Szentföldre. A Keoh (Külföldieket Ellenőrző Hivatal) már türelmetlenke-
dett, mert a Gestapo a menekült rabbik kiadatását követelte. Amikor jelezték, hogy átlépték a határt, nagy és látványos razziát rendeztek a zsidó negyedben.
A rebe - a náci vérontásban - elvesztette feleségét, három fiát, négy lányát, huszonhat unokáját. Újra nősült, de nem született gyerekük. Tel Avivban szervezte újjá iskoláját, jesíváját. Testvére, Mordecháj, a bilgorádi rabbi megnősült, elvette Mirjamot, a huszti rabbi Cvi Hájim lányát, aki jól tudott magyarul. Fia született, Jisszakar Dov. Az apa egy év múlva elhunyt. A gyereket Áron Rokéách nevelte.
1957-ben meghalt a belzi rabbi, így az ifjú gondozását a rokon rabbi, Salom Brander látta el. Dov tizennyolc éves korában megházasodott. 1966-ban átvette a belzi közösség vezetését. A szánziak települése (Kirját Szánz) mellett, Jeruzsálemben, tizenöt éven keresztül építették meg nagy, erődítményszerű zsinagógájukat, Jisszakar Dov ellenőrzése és részben tervezése mellett. Több mint ötezer ülés várja híveit. A főzsinagóga kilenc csillárja összesen kétszázezer cseh kristályból készült. A több kistemplom helyiségeiben félóránként felváltva imádkoznak hétköznapokon, majd tanulnak. Állandó nyüzsgés biztosít életet a házban.
E sorok írója amikor meglátta a monumentális épületet, felkiáltott: nem létezik, hogy a kis Belzben ekkora lett volna az imaház, illetve tanház. A bátyám bólintott: de igen, elfért ott ötezer ember, és az is erődítménynek hatott, mint ez. A belzi hászidok tiszteletet vívtak ki a nagyvilágban. Amerikában szintén van zsinagógájuk, iskolájuk. Itt Magyarországon azért említjük annyiszor a belzi rabbi nevét, mert a magyar zsidók büszkék arra, hogy az első világháborúban és a második világégés idején oltalmat talált az országban a belzi rabbi, s talán áldása nyomán maradt meg a pesti gettó zsidóságának aránylag jelentős része és remélhetőleg az áldás nem évül el, így a jövőben is lesz pesti zsidóság.

Domán István: Egy verés elmaradt

HOLOKAUSZT
Domán István
Egy verés elmaradt
Részlet a szerző készülő, új önéletrajzi könyvéből
18 éves koromban kerültem vissza a fővárosba, és kezdtem el magántanulóként gimnáziumi tanulmányaimat. A levente intézmény persze itt is számon tartott, és abban való közreműködésemről semmiképp nem akart lemondani. A VII. kerületben az egyik zsidó levente csapathoz osztották be. (1941-től a zsidókat teljesen elkülönítették az ú. n. „árjáktól".) ennek oktatója a félelmetes hírű Baritz volt, akinek rémtetteiről székében hosszában beszéltek. Ez a széles vállú, tagbaszakadt férfi, hatalmas ökleivel fogakat vert ki, állkapcsokat tört, és ütötte a hozzá beosztott szerencsétlen fiúkat. Egy Farkovits nevű zsidó fiú is tagja volt ennek a szakasznak, aki osztálytársam volt az ortodox polgáriban. A magas, jóképű, izmos gyerek a kerület alvilágának köreivel is kapcsolatot tartott. Az oktató az egyik foglalkozáson belekötött. Ez könnyen előfordult, mert Baritznak nem kellett ürügy hozzá, az erő jogán bármit megengedett magának. Valamelyik gyakorlat megismétlését követelte
Farkovitstól, mert állítólag rosszul csinálta. A fiú vitába szállt vele, hogy ő igenis kifogástalanul elvégezte a gyakorlatot. Erre Baritz pofonvágta, mire ő nagy lendülettel visszaadta a leventeoktatónak a pofont!
Mindannyian elszörnyedtünk, megfagyott bennünk a vér. Ilyen talán az egész leventeintézmény történetében nem fordult elő. A leventeoktató, sziszegve mint egy kígyó, lökte ki fogai közül a fenyegető szavakat:
- Most meghalsz büdös zsidó!
A két ember haladt a fal felé, a fiú hátrálva, az oktató arccal feléje. Lassan és némán meredtek egymásra. Az eset hasonlított az amerikai western filmek csúcsjelenetéhez, amikor világos, hogy pillanatokon belül meghal valaki...
A fiú elérte a falat, és nekivetette a hátát. Majd amikor Baritz kartávolságra ért hozzá, kést rántott. A leventeoktató megállt, és Farkovitsra meredt.
Mintha megállt volna az idő. Tragédia lógott a levegőben. A csend csak felfokozta
a veszélyt. Nyilvánvaló volt, hogy most már csak tettek következnek.
Ebben a veszélyektől felfokozott pillanatban Baritz elmosolyodott. Groteszk, furcsa mosoly volt ez, mert ilyet még addig soha nem láttunk az arcán. Egyben kinyújtotta hatalmas jobbját a fiú felé, miközben megszólalt:
- A haverom vagy!
Frakovits bizalmatlanul meredt rá. Látszott, hogy még nem tudja felfogni a dolgot. De gyanakvás is meghúzódott a magatartása mögött. Nyilván arra gondolhatott, hátha ez csak trükk Baritz részéről. így akarja leszerelni ellenállását, majd adott pillanatban váratlanul támadja meg.
A leventeoktató is érezhette, hogy szokatlan reagálása nem oszlathatta el a fiú gyanakvását, és tettének magyarázásába kezdett, ami egész furcsán hatott a fenyegetettség légkörében.
- Ne félj, én szeretem a bátor embereket. Ilyennek kellene lenni mindannyiótoknak. A gyávákat viszont megvetem és utálom! Nyugodtan kezet foghatsz velem. Nem akarlak átrázni!
És kezét továbbra is kinyújtva tartotta, bizonyságául barátságos szándékának.
Csak ezután nyújtotta ki az oktató keze mellé Farkovits is a magáét. A másik megragadta a kezét, és alaposan megrázta.
- Mostantól barátok vagyunk, majd meglátod!
És valóban, a leventeoktató betartotta az ígéretét. Nem tolt ki többet sem vele, sem általa az egész szakasszal! Megszűnt a „béka-ügetés", a csonttörés. Szinte el sem mertük hinni, hogy mindez igaz...
A furcsa történet teljes magyarázatát csak
az 1946-os év vége felé tudtam meg a napilapokból. Nyilasok felett ítélt a népbíróság, akik különleges kegyetlenséggel gyilkolták meg zsidók egész tömegét. A fő vádlott Baritz volt, aki a többi nyolc gyilkosnak adta a parancsokat, és kérte számon azok könyörtelen végrehajtását. Mind a kilencet halálra ítélték, de csak ötüket hagyta helyben a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Négyük ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták. Baritz ítélete persze továbbra is érvényes maradt. A kivégzés előtti nap délutánján Baritz kérette az ügyészt, aki perükben a vádat képviselte.
Az ügyésznek bevallotta, hogy tulajdonképpen ő volt Budapest nyilas városparancsnoka és nem Nidossy Imre, a Gellért Szálló egykori tyúkszemvágója, aki hivatalosan töltötte be ezt a posztot. Csak azért nem őt nevezték ki, mert neki az anyja zsidó volt! De a valóságban ő adta ki a parancsokat, és rendelte el a gyilkosságokat, Most már nyugodtan bevallja mindezt, hisz úgyis kivégzik, neki már nem számít...
Ott voltam Baritz kivégzésén.
De amikor nekem Baritz leventeóráira kellett járnom, akkor még a lehető legkisebb reményem sem volt arra, hogy egy ilyen felelősségre vonásnak valaha a tanúja lehetek. Sőt, sokszor még arra sem volt sok esélyem, hogy megélem a másnapot!
Abban az időben túl sok Baritzhoz hasonló, „önként, kéjjel" ölő ember szaladgált az utcákon, ült a hivatalokban, intézkedett a fegyveres testületeknél, semhogy nyugodtan morzsolgathattam volna napjaimat. De elkövettem azt a bűnt, hogy mindezek ellenére élni akartam...

Dr. Feldmájer Péter: Az internet zsidó haszna

ZSIDÓ VILÁG
Dr. Feldmájer Péter,
a MAZSIHISZ elnöke
Az internet zsidó haszna
Elhangzott Debreceben, a hitközségek nyári találkozóján
„És kihirdette Isten ezeket az igéket a következőképpen : Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából a szolgaság házából."
Nemrégiben olvastuk Sovuajsz ünnepén Mózes II. könyvének XX. fejezetét a Jitró heti szakaszból. Amely arról szól: hogyan kapta Mózes, hogyan kapta meg a kiválasztott nép a Tízparancsolatot, amely azóta is alapvetően határozza meg életünket.
Tudjuk azonban azt is, hogy nemcsak hallották a Tízparancsolatot, hanem az Örökkévaló ekkor így szólt Mózeshez: „Jöjj fel hozzám a hegyre és maradj ott, hogy átadjam neked a két kő táblát, a Törvényt és a Parancsolatot, amelyet följegyeztem az ő tanításukra." (Nispatim II. 24/12.)
Mózes pedig bement a hegyről a felhő közepébe és ottmaradt 40 nap és 40 éjjel.
És amikor lejött a Helyről, kezében ott volt a bizonyosság két táblája, amelynek mindkét oldalán - elől és hátul - írás volt; azokkal a táblákkal, amelynek Isten volt az alkotója, melynek írását Isten véste a táblákra. Mózes azonban látta, hogy míg ő a hegyen volt, addig a nép aranyborjút csinált magának és azt imádta, ezért összetörte a kőtáblákat.
Az Örökkévaló végül megbocsátott, és utasította Mózest: „Faragj magadnak két kőtáblát, amilyenek az elsők voltak és én ráírom a táblákra az igéket. Ezek az első táblákon voltak, amelyet összetörtél." (II. Kithissza XXXIV./l.) És újra 40 nap és 40 éjjel telt el, mire Mózes lejött a hegyről a kő-táblákkal, a Törvényekkel és a Szövetség ígéretével.
Mit is kapott hát a zsidó nép a kinyilatkoztatáskor? Nemcsak a törvényeket, hanem
egyben Betűket, és azt a tudatot: ha meg akarják érteni, és tovább akarják adni az utódoknak a parancsolatokat és a törvényeket, akkor tudniuk kell olvasni és írni.
Mose Rabbénu eddig is többször hallhatta az Úr hangját, megismerte az Ö szavait, és azokat továbbította népének, a hébereknek. De csak most történt meg az, hogy a Tant és a Parancsolatokat kőbe vésetten kapta meg.
Nagy kérdés, hogy a fogságból kiszabadulók tudtak-e írni és olvasni? A válasz nagy valószínűséggel az, hogy nem. Csak a nép vezetői tudták a hieroglifákat olvasni, akik az egyiptomi kultúrát mélyen ismerték. Tudták azt: bizonyos dolgokat a múlékony papiruszra jegyezik fel, míg azokat, amelyeket nagyon fontosnak tartanak, kőbe vésik.
Amikor megkapták a kőtáblákat, több dolgot tudhattak meg. Egyrészt azt, hogy igen jelentős, fontos dologról van szó, mert azt az Örökkévaló kőbe véste, másrészt azt, hogy a legmodernebb módon kapták meg: nem különböző jeleket, szavakat ábrázolva, hanem betűírással. Olyan betűkkel, amelyek a hangokat jelölték, és képesek voltak egyszerűen visszaadni az emberi beszéd végtelen bonyolultságát. Az Örökkévaló ezen a napon tehát nemcsak a törvényeket, az írásbeli Tant adta át nekünk, hanem saját betűit is. Azaz, az akkori kornak megfelelő legmodernebb informatikai módszert is: a betűírást, saját betűinket.
Nem telt el sok idő és az államalapító zsidó nép minden olyan tagjának, aki ismerni akarta a tant, meg kellett tanulnia a betűk használatát, és aki még nem is tudott írni és olvasni, az is tudta, hogy mi a betűk jelentősége.
Az azóta eltelt több ezer év óta a zsidókat az írás népének is nevezik, értve az íráson szimbolikusan a Tórát, de egyben szó szerint is az írni, olvasni tudó népet. Az ókorban a szabad emberek közül sokan tudtak írni és olvasni, ez a tudás azonban a középkori Európában semmivé vált, csak a papi rend-
hez tartozó emberek voltak tudatában e képességeknek, míg a társadalom felsőbb rétegeihez tartozó emberek nagy része is írástudatlan volt.
A modern társadalom megjelenésekor hirtelen rendkívül fontossá vált az információk továbbításának és megismerésének az igénye, miközben a társadalom túlnyomó többsége analfabéta volt.
A viszonylagos szabadságot nyújtó XIX. században a városokban és a falvakban megjelenő zsidók hihetetlen előnnyel indultak a többi néphez képest, hiszen ősi tudásuk révén ismerték a betűket, a betűk hatalmát és ezért az írástudatlan tömegekkel szemben könnyebben tudták megérteni a modern világot.
A könyvnyomtatás elterjedése lehetővé tette a szent tanok, az imák szövegének korlátlan sokszorosítását és olcsó előállítását. Bölcseink soha nem haboztak az ipari forradalmat felhasználni arra, hogy tudásukat továbbadják a zsidóságnak.
A XXI. század elején ezt a tradíciót kell követnünk, felhasználva a modern információtovábbítás nyújtotta új lehetőséget, a modern informatikát.
Mindannyian emlékezünk még arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még külön foglalkozás volt a héber betűk szép leírása. Ma már elég a komputeren néhány kattintás, és a legkülönbözőbb betűk közül választhatunk, írhatunk a gyönyörű vilnai stílusban, írhatunk Rasi betűvel, de akár nyomtathatunk írott szöveget is.
Gondolatainkat összefoglalhatjuk és azonnal eljuttathatjuk mindenkihez akit érdekel. A magyarországi zsidóság nehezen ismerte fel ennek a jelentőségét és igen lassan alakulnak ki azok a formák, közösségi hálók, amelyek kellő mértékben felhasználják ezeket a lehetőségeket. A fiatalabb emberek persze sokkal rugalmasabban alkalmazták ezeket a technikákat, és már évek óta vannak olyan rabbik, akik több száz email címre küldik ki értesítőjüket. Ma jószerével vala-
mennyi hitközségnek van saját internetes oldala, és ugyanez mondható el a hitközségen kívüli zsidó szervezetekről is.
Ezeken az oldalakon a legkülönbözőbb -néha a legfurcsább - nézetek jelennek meg, de hát mint tudjuk, bár az Örökkévaló az embereket saját képmására teremtette meg, de mégis minden ember különböző, így gondolataik is különbözőek. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a zsidó közösségeket megfelelő informatikai rendszerrel lássuk el és, hogy szavunk eljusson ezeken a csatornákon is mindenkihez.
Soha nem szabad azonban elfelednünk, hogy ez az eszköz csak lehetőség, és nem pótolhatja a lényeget, a személyes emberi kapcsolatokat. Kizárólag a személyes emberi kapcsolatok azok, amelyek összefoghatják a közösségeinket, a zsinagógáinkat. A modern informatika arra jó, hogy mindenkit könnyen és gyorsan tudjunk értesíteni - pl.: az imaidőkről -, de csak az együttlét, az együttes imádkozás tarthatja meg az ősi tradíciókat.
Most amikor sokadszor összegyűltünk itt Debrecenben, ugyanezt a szabályt követjük. Köszönet Horowitz Tamás úrnak, a debre-
ceni hitközség elnökének, köszönet rabbijának, vezetőségének és minden tagjának, hogy meghívtak. így virtuális, szellemi közösségünket tovább tudjuk erősíteni, s a mai, régen kialakult személyes kapcsolatainkat tovább mélyíthetjük. Csak ha időrőlidőre összegyűlünk, beszélgetünk, hallgatjuk egymást, akkor válik igazán előnnyé az Örökkévaló által adott világ modernségének használata.
Ha e konferencia segítségével együtt lehetünk, és a következő hónapokban a világhálón át érkezett üzeneteket olvashatjuk, közben felidézhetjük annak az embernek a hangját, annak a társunknak az arcát, akivel ezekben a napokban itt találkoztunk.
A kialakult személyes kapcsolatok hálója így olyan erős lesz, amelyet többé már senki sem tud szétszakítani.
Ne habozzunk hát bátran és minél gyakrabban használni komputerünket, de soha ne feledjük el, hogy az írás, a komputer-képernyőn megjelenő betűk, mindig csak a dolgok formáját adják, a lényeg, a tartalom azonban ezektől függetlenül létezik. Mert a Tant és a parancsolatot Színai-hegyén kapták meg őseink, és azt mi ma is követjük.

Fazekas Lajos: Énekek Éneke kiállítás a Zsidó Múzeumban

IRODALOM
Fazekas Lajos
Énekek Éneke kiállítás a Zsidó Múzeumban
Különös kiállítás - eine seltsame Ausstellung!
Ahogyan a Mindenható (áldassék a neve) házában ez a Múzeum, úgy lakozik a Szent-írás könyvei között az Énekek Éneke, Sir Hasirim aser lisölómó.
Keletkezését háromezer év előttre teszik, a Saul-Dávid-Salamon uralkodásában megtestesülő fénykorra. A zsidó szertartásrend-ben az öt megillót élén áll, amelyeket a nagy ünnepeken olvasnak - az Énekek Énekét Pészahkor.
Hogy lehet ez a vérforralóan tüzes szerelmi líra kanonizált szent irat? Komoróczy Géza professzortól tudjuk, hogy a paleszti-nai héber nép lakodalmi-szerelmi költészetének rokonságát már korunkban bizonyították a szír népköltészettel, az ókori Egyiptom és Mezopotámia szerelmi lírájával.
Hogy lehet mégis? A Zóhár, a Ragyogás Könyve c. ókori kabbalisztikus irat így kez-
dődik: Szólott Hisszakijja rabbi, s az írás szavaival kezdte beszédét: „Mint rózsa a tövisek között"... Kicsoda a Rózsa? Izrael közössége.
Nos, a kanonizálás feltétele volt, hogy a profán verseket szentséges allegóriának tekintsék. Ez az értelmezés aztán áttűnik, folytatódik a keresztény teológiában is, ahol Krisztus a vőlegény és az Egyház a menyasz-szony, a földi szerelem így válik égi szerelemmé, olyannyira, hogy - Dümmerth Dezső történésznek egy a középkori szellemtörténetét elemző könyvében olvastam nemrég -Aquinói Szent Tamás, a szűzi életű ferences szerzetes-tudós még halálos ágyán is az Énekek Énekét magyarázta társainak.
Nem tudóskodom tovább, hiszen csupán az elmúlt percekben is nyilván számos tévedésemről tettem bizonyságot, ráadásul olyanok előtt, akik előtt e témában megszólal-
nom nem lenne szabad, inkább visszatérek ide, erre a fölemelő kiállításra.
Különös kiállítás! Jonatán festő gyönyörű képei között a salamoni - szulamiti szerelem fényes, meleg, illatos levegője leng a teremben, melybe beléptünk, az Énekek Éneke számos fordítása fogad, köztük Benedek István Gáboré, a barátomé.
És ez a fordítás, ez a barátság teszi számomra igazán különössé ezt a kiállítást!
1958 nyarán hárman, jóbarátok együtt hagytuk el Kecskemétet, és Budapestre jöttünk tanulni: Garay Dini fogtechnikát tanult (később fogorvos lett, Isten hozta körünkbe!), én magam egy felcserképzőnek becézett egészségügyi szakiskolába jártam Óbudára, egy egykori apácakolostor épületébe , Benedek Pista pedig beköltözött a József krt. 27-be, a kollégiumba, és rabbi-szemina-rista lett. Ahogyan a beat-zenében, a filmben, az irodalomban van „nagy nemzedék", amely ezidőtájt indult, úgy indult „nagy nemzedék" a rabbi-szemináriumban is: ezek a fiúk Scheiber Sándor professzor tanítványailettek.
Mi hárman továbbra is összetartoztunk-összetartottunk, hetenként több délutánt töltöttünk együtt a New York kávéház karzatán, ahová el-eljártak Pista évfolyamtársai is. Néki akkortájt lobogó, sötét, göndör üstöké és törökös szabású bajusza volt - ez utóbbi révén ragadt reá a CSAUSZ becenév is. így szólongatták új barátai, és így emlegették egymás között is az ugyancsak a Bérkocsi utca és József körút sarkán álló házban működő zsidó gimnázium édes és gyönyörű leány-növendékei is, akiknek körében irigyelt módon népszerű lett.
Az az évfolyam csupa érdekes, különös fiúból állott: szeretettel emlékezem Dán Robira - később Scheiber nyomdokaiba lépő tudós irodalmár lett. Ö írta többek között a bibliográfiát a professzor Folklór és tárgytörténet c. összefoglaló művéhöz. Berger Istvánra, Csulóra -, akinek anyanyelve az eszperantó vala, ámbár szépen beszélt még
vagy 5-6 nyelven, köztük magyarul is. Sahn Imrére, Jiszire -, ő akkoriban dunai hosszútávúszó bajnok volt, később Debrecenben lett főrabbi. És persze Csausz -, akkor híres mókamester, később vezető újságíró, mostanára a magyar-zsidó irodalom kiváló művelője, novellista és regényíró.
A New York kávéháznak szerepe volt az Énekek Éneke egyik fordításának létrejöttében is. Emiatt nézzék el nekem, ha még egy pár mondatban visszaemlékezem reá, például Jenő bácsira, az óriás termetű öreg köszö-nőemberre, aki egyenruhája nadrágjának farzsebéből árulta a friss Esti Hírlapot. Nála adósnak maradhattunk a népszerű napilap árával, sőt néhány kávé ellenértékének erejéig kölcsönt is adott a hemzsegő fiatalságnak. Csausz és én egy ízben vendégségbe is hívattunk Jenő bácsiékhoz, ahol Jenő néni habos kakaóval és kuglóffal vendégelt meg. Itt és ekkor tudtuk meg (fényképek a falon), hogy Jenő bácsi profi nehézsúlyú bokszoló volt, s a Harmadik Birodalom nehézsúlyú bokszbajnoka mellé edzőpartnernek szerződtették Berlinba. Ö volt tehát a pofozó-gép, a Prügelknabe, akit mint zsidót nyilván sokszoros lelkesedéssel püfölt a felsőbbrendű bajnok, de mi tudjuk a magyar közmondásból, hogy nem az a legény, aki vágja, hanem aki állja...
Nos, ebben a kávéházban tudtuk meg, hogy Csausz háziföladatot kapott: Scheiber professzor kiadta az évfolyamnak, hogy mindenki fordítsa le az Énekek Énekét! A föladat szép volt és lelkesítő, ám nehéz, mert a professzor úr igényessége közismert, a fordításnak hűségesnek kell lennie, és szépen kell szólnia magyarul, miképpen Scheiber - lévén pl. Arany János művének szerelmese és tudós kutatója - maga is gyönyörű magyar nyelven ír. Csausz azt találta ki, hogy márpedig ő hexameterben fogj a tolmácsolni a művet! A hexameter ugyan nem héber versforma, hanem éppenséggel görög, ám Kis-Ázsiában, s talán épp az Énekek Éneke keletkezésének ideje táján alakult ki
az a szigorú, hat verslábas időmértékes versforma, amelynek az ötödik verslába mindig daktilus, a hatodik pedig spondeus. Hogy mit szólhatott Scheiber professzor úr? Talán somolygott a bajusza alatt (nem képletesen értem: volt bajusza!), és villant egyet a szemüvege (ez sem képletes!).
Az Énekek Éneke hexameterben! - abszurdum. Ámbár az igaz: ilyen még nem volt. Pedig hát magyarra sokan fordították: Heltai Gáspár, Károli Gáspár, Káldi György, Bogáti Fazekas Miklós, Pálóczi Horváth Ádám, Kerényi Károly, részleteket fordított Juhász Gyula, Babits Mihály. 1962-ben jelent meg aztán a Magyar Helikonnál Bernáth István új, teljes fordítása, amelyhöz Würtz Ádám készített gyönyörű rézkarcot.
Mi azonban - Garay Dini meg én, éppen költőnek készülve - lelkesen fogadtuk az ötletet, hiszen könnyen rádobbant a szívünk a hexameter ritmusára, napi vers-betevőnk csemegéi valának amúgy is Devecseri, Áprily, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Radnóti magyar hexameterei. Csausz hozta a frissiben fordított részeket, mi csodáltuk és néha javítgattuk a ritmust. Sokat nem kellett rajta javítgatni, mert akkoriban még Pista is költő volt, s a végső megoldás amúgy is az övé vala... így került a szövegbe egy, a számunkra ismeretlen hízelgő szó, a „kisbaldám", amelyet még Tótkomlósról, gyerekkorából hozott magával, s az éppen másfél spondeust ért...
... És így tellett egy nyár...
Ide, a Múzeumba is bejárogattunk, talán éppen ihletért, ifjúi frissességgel szökellve föl a ma már oly meredek lépcsőkön a fölső emeletre, mert a nyári szünetben a zsidó gimnázium felső osztályainak leánytanulói őrizték volt a termeket, s mi Sáron rózsabimbóinak - Rózsikáinak ajakáról loptuk olykor a szerelem Szulamit-zamatú nektárját. Istenem, nincs még ötven éve!
És most itt emlékezünk az ifjúságról, körülöttünk a fordítások sora, közöttük Berger Csulóé is, akinek Somlyó György segített. No nem a fordításban, Csuló héberül remekül tudott, hanem a költői magyarításban. Az ő fordításához Izraelben talált remek grafikust és bőkezű kiadót. Vajha találnának mecénást Benedek István Gábor hexameterei is!
És miért ne? Hiszen mostanság évada van a szent szövegek újrafordításának: négy éve jelent meg Frölich Róbert főrabbi úr (Ö maga is Scheiber-tanítvány, csak későbbi évjárat!) szépséges Eszter Könyve fordítása kétnyelvű kiadásban: öröm kézbe venni!
Emlékezünk tehát az ifjúságról, s az emlékezeten átdereng egy nagy, 20. századi magyar szellem derűje, Scheiber Sándor professzor úré. Emlékezünk az ifjúságról, amely volt, de elmúlott, ám megmaradt belőle párszáz hexameteres sor; a Sir Hasirim aser lisölómó sorai, és ezek nem múlnak el mive-lünk, hanem további nemzedékek számára is szerelmes ragyogással tündökölnek örökkön örökké. Ámen

Fekete Ágnes: Nagyapám, Miksa

HOLOKAUSZT
Fekete Ágnes
Nagyapám, Miksa
1982 nyarán jutottam el először Mauthausenbe, s az egyik magyar barakk ablakán kitekintve elsírtam magam. Elérzé-kenyülésem elsődleges oka az volt, hogy magam elé képzeltem testi mivoltában soha meg nem ismert Kellermann Miksa nagyapámat, amint éppen ennél az ablaknál állt 1945. áprilisában, s az övéire gondolt, de ahonnan nem volt menekvése többé. Hiába szabadult fel pár nap múlva ez a hírhedt munkatábor, nagyapámat a felszabadulás már nem találta életben.
Néztem az ablakból látható sivár tájat, s egyszeriben ott állt előttem a fényképről ismert, délceg húszegynéhányéves fiatalember katonai egyenruhában. A Károly-kereszttel, amit az I. világháborúban tanúsított helytállásáért tűztek a mellére, miután szülei és nővérei nagy-nagy örömére hazajött a négyéves szibériai fogságból. A helytállás számára természetes volt, hiszen a hazája megbízásából harcolt Doberdónál, és ő büszke magyarnak hitte magát. A szibériai négy év alatt ráragadt az orosz nyelv, olyannyira, hogy az első adandó alkalommal német és magyar hadifoglyokból szervezett kisebb csapat élén a szökést választotta. Mert úgy érezte, hogy sem a vörös, sem a fehér, nem az ő világa, s remek orosz tudásá-
nak köszönhetően, orosz parasztoknál munkát vállalva haladtak gyalog hazafelé.
Az első zsidótörvény - a Károly-kereszt oltalmában - még nem is vonatkozott rá és családjára, de a későbbi rémségektől ez már nem tudta megvédeni. S hiába volt Karcag-szerte oly tisztelt és megbecsült, ez nem segített rajta. Hiába szerették az alkalmazottak a nagy üzemanyag-lerakatában, amelynek a tulajdonosa, de egyben a legszorgalmasabb dolgozója is volt, avagy üzletfelei, voltak azok zsidók vagy nem zsidók, hiszen tisztessége soha nem volt megkérdőjelezhető. Hiába mindez. Eljött a nap 1944- májusában, amikor családj ával együtt be kellett vonulnia a karcagi cigánytelepen kialakított gettóba, ahol utoljára ölelhette magához Erzsikét a tornácos verandán. Hiszen mindössze egyetlen napig maradhatott csak az övéivel, mert - mint az összes munkaképes 50 év alatti férfit - munkaszolgálatra vitték Debrecenbe.
Erős volt és fiatal, s nemcsak bírta, hanem szerette is a munkát. Bízott benne, hogy szerettei még viszontláthatják. Azt gondolta, ha ennek a szörnyűségnek vége, elviszi a családját Új-Zélandba, ahová régóta, mindig is vágyott. Hiszen itthon megkérdőjelezték a magyarságát! De lám, hiába bújta
a térképet, álma már soha meg nem valósult maradt. Majd megszakadt a szíve, hogy feleségét Erzsikét és két imádott lányát ott kellett hagynia a gettóban.
A debreceni munkaszolgálatnak október elején vége szakadt, mert a közelgő oroszoktól félve, az őrzők szétszéledtek, s ő azonnal Karcagra indult, remélve, hogy rálel családjára. Akiket addigra azonban már Ausztriába vittek munkára. Felhasználva jó német nyelvtudását, leveleket írt a különféle osztrák uradalmakba, hátha sikerül a nyomukra bukkannia, mígnem az egyikből érkezett is hír róluk. Akkor a fejébe vette, hogy elindul, akár gyalog is, de meg kell találnia őket. Az úton találkozott egyik régi hadifogolytársával, aki időközben illegális kommunista lett, s aki győzködni kezdte, maradjon itt, hiszen Debrecenben már ott vannak az oroszok, s ilyen nyelvtudással micsoda lehetőségei lennének! Öt azonban a családja utáni vágy és a félelem is hajtotta Pest felé. Csodával határos módon a Horthy prokla-máció napján eljutott a Péterfy Sándor utcai csillagos házba. Lenke nővére nagy bizakodással fogadta, hiszen azt hitte: a szörnyűségnek hamarosan vége. Az esti légitámadás idején hiába akart fennmaradni, nővére kényszerítette, hogy lemenjen velük a pincébe, féltetve őt attól, nehogy rátaláljanak az üres lakásban. A légitámadást követően azonban a légóparancsnok átadta a ház előtt grasszáló nyilasoknak. A Keleti pályaudvar melletti Tattersaalban gyűjtötték be a vele egy időben elfogottakat, s pár nap után valamennyiüket Bruckba hajtották sáncot ásni.
Ott történt, hogy egy Wehrmacht tiszt egyszer csak a nyakába borult örömében. Kiderült, hogy egy I. világháborús hadifogolytársa volt, akivel együtt szöktek Szibériából, s aki még ott is azt hajtogatta, hogy a te orosz tudásodnak köszönhettük a megmenekülésünket. De ebből az örömből már annyira nem futotta, hogy segíteni tudta volna nyomorult helyzetében lévő cimboráját. Pedig a sors ragyogó alkalmat nyújtott a németnek a viszonzásra, aki sajnos nem élt ezzel, vagy nem volt módjában, ki tudja ezt ma már.
Bruckból november végén jeges hidegben tutajra tették őket, és Mauthausen volt a végállomás. Ott csoda történt, találkozott sógorával, Kertész Sándorral. Nem kerültek ugyan egy barakkba, de azért hébe-hóba szót váltottak. Hordta a követ, s fogadko-zott: ha kibírja, messze viszi a családját, a zöld és békés Új-Zélandba.
Eljött az április. A hírek csak-csak beszivárogtak hozzájuk, azaz valóban reménykedhettek, nincs már messze a szabadulás. De sajnos, neki más volt rendelve. Penészes kenyér, vagy fertőzött kútvíz, vagy egyszerűen csak a járvány, de a tífusz levette a lábáról. Április 24-én, pár nappal a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása előtt, sógora karjai között meghalt az én filmsztár szépségű, stramm, soha el nem felejthető Nagyapám, akinek nem adatott meg, hogy részese legyen lányai felnőtt életének, megismerje vejeit, unokáit, dédunokáit. De hiszem, remélem, hogy azért odafentről jóleső érzéssel figyeli és óvja életünket. Nyugodjon békében!

Feldmájer Péter: Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája

MAI ZSIDÓ ELET
Feldmájer Péter
Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája,
avagy megváltoztatta-e
a globalizáció a zsidóság lényegét?
A vallásos zsidók leggyakrabban mondott imája a Kaddis.
A héber a zsidók nyelve, de a régi időkben az elnevezése is ez volt, bár amikor a Tóra róluk beszél, Izrael fiaiként, Ábrahám gyermekeiként említi őket, de az idegenek, az egyiptomiak, és többi környező nép hébernek - ivrinek- nevezi őket. A zsidó hagyomány a hébert szent nyelvnek tekinti, egyrészt annak a nyelvnek, amelyet a bábeli idők előtt egységes nyelvként beszéltek az emberek, másrészt a kinyilatkoztatáskor ezen a nyelven kapta meg az Örökkévalótól Mózes Színáj hegyén a Törvényeket.
Mégis a Kaddist nem ezen, hanem arámi nyelven írták és mondják évezredek óta, az
ókori globalizáció hatásaként, pont úgy, mint a Kol Nidré-t, amelyet évente egyszer Jom Kippur előestéjén mondanak a közösség előtt. És minden zsidó, aki bármilyen közösséget is érez a vallással, ekkor ott van a zsinagógában.
Az ókorban, a középkorban, az akkor ismert világ minden kultúrájára nagy hatással volt a hatalom, de ez a régi globalizáció nem érintette a zsidóság lényegét, vajon a XXI. században hova jutott ez a folyamat?
Aki valaha is volt a zsinagógában, vagy találkozott imádkozó zsidókkal, az hallotta a Kaddis elnevezésű imát, amelyet az imarend szerint újból és újból, az istentisztelet különböző pontjain el kell mondani. A zsidó
istentiszteletek szigorú rendszere szerint hétköznapokon háromszor kell hosszabb imád mondani: reggel (ez a sachrisz), délután (ez a mincha), és este (ez a máariv). Ezen kívül ünnepnapokon és szombaton még egy imát kell elmondani, a müszaf imát. Ünnepnapokon, szombaton, ezen kívül hétfőn és csütörtökön Tórát is olvasnak a zsinagógában, és ehhez szorosan kapcsolódva a haftórát, amely a heti tórái szakaszhoz kapcsolódó történetet mond el egyéb szent szövegekből. Az egyes imák különböző részekből állnak és héber szövegeket tartalmaznak, állandó visszatérő imarész a Kaddis.
Többféle kaddist mondanak el, ezek között az úgynevezett teljes Kaddist, amelyet az előimádkozó olvas föl az amida után, a félkaddist, amelyet szintén az előimádkozó mond el, a rabbik kaddisát, ami általában egyszer hangzik el az imarendben, és a negyedik fajta az árvák kaddisa, amelyet a gyászolók mondanak halottaik iránt, általában az elhunyt elsőszülött fia mond el a közösséggel együtt.
Ebből a rövid ismertetésből is kitetszik, hogy ez a legtöbbször elmondott ima, és úgy tudjuk, hogy a zsinagógái szertartás szerves részeként először csupán a VI. században jelent meg. Jelentőségét az is emeli, hogy csak akkor lehet elmondani, ha jelen van a minjen, vagyis 10 zsidó férfi, és az imát Jeruzsálem felé fordulva, állva kell mondani. Bizonyos pontjain az imádkozok meghajtják a felső testüket - a nagyon vallásosak mélyen meghajolnak -, az ima utolsó mondatai előtt pedig hármat hátra lépnek. A köztudat úgy tartja, hogy ez az ima a szent nyelven, héberül íródott, ez a feltételezés természetesnek is tűnik, hiszen a héber az a nyelv, amelyet már az egészen korai időkben beszéltek.
A vallásos tanítások szerint a héber nyelv volt az az ősi nyelv, amelyen az egész emberiség beszélt a paradicsomi időktől egészen addig, amíg a bábeli torony építése miatt az
Örökkévaló össze nem keverte a nyelveket (Börésisz XI/7). „Nosza, szálljunk le és zavarjuk össze nyelvüket, hogy ne értsék meg egymás beszédét". A Tóra erről úgy szól, hogy „az egész földnek egy volt a nyelve és egy volt a beszéde „( Börésisz XI/1). A későbbiek során - úgy tartja a hit -, hogy ezen a nyelven szólt az Örökkévaló Mózeshez, és a kinyilatkoztatáskor ezen a nyelven adta a Tórát és a törvényeket Izrael népének a Színáj hegyén.
A héber kifejezést a zsidókra, Izrael gyermekeire is alkalmazzák. A Tóra szövege szerint, amikor az Örökkévaló szólt a népről Mózesnek, akkor mindig úgy említi őket, mint Izrael fiait, például Sömajsz ^ könyvében (III/9) „és most, íme Izrael fiainak jajkiáltása elérkezett hozzám és láttam a kínzást, amellyel az egyiptomiak kínozzák őket". A Tóra azonban már az első könyvben, a Börésiszben héberként jelöli meg Ábrahámot, akit akkor még Ábrámnak hívnak. Egy idegen ember, a hozzá érkező hírnök nevezi őt így ( Börésisz XIV/13): „és jött egy menekült, és jelentette ezt Ábrámnak, a hébernek" , s a későbbiek során is így nevezi őket a fáraó és a környező idegen népek.
Történeti tény az, hogy az egyiptomi fogságból kiszabadult törzsek héberül beszéltek, ez volt az államnyelv és a köznapi nyelv is.
A héber ősi sémi nyelv, az akkádhoz és a kánaánihoz hasonlóan.
Mégis az egyik legtöbbször elmondott és legtöbbször hallott ima nem ezen a nyelven íródott, hanem arámiul - más formában arameusul -, amely szintén sémi nyelv. Arámiul írtak nagyon sok olyan, a zsidóság történelmében fontos könyvet, iratot, amelyek később a vallás alapjaivá váltak. Az tény, hogy az arámi hatása már igen korán megjelent az ókori Izraelben, majd a perzsa hódítás után a köznép nyelvévé vált, elsősorban azt követően, hogy a zsidó értelmiséget i.e. 587-ben Babilóniába hurcolták a szentély elpusztítása után.
A Misna és a Talmud nyelvének jelentős részét is arámiul írták, a jeruzsálemi Talmud nyelve a nyugati arámi egyik változata, a babiloni Talmud nyelve is részben arámi, és arámiul írják azóta is a házasságleveleket -a ketubát -, és a válást kimondó okiratot -a gettet.
A zsidóság egyik legfontosabb ünnepe Jom Kippur, az Engesztelés napja, s ennek az előestéjén elmondott ima bevezető része a Kol Nidré. Jelentőségét mutatja, hogy háromszor mondják el egymás után, általában a zsúfolásig telt Zsinagógában, mert minden olyan zsidó ember, aki bármilyen kötődést is érez a valláshoz, ezen az estén elmegy, hogy együtt imádkozzon a többiekkel. Ennek az imának a szövege is arámi, a Talmud még nem ismeri, mert az azt követő időkben vált olyanná, amely elterjedt az imarendben. Az első változata héberül ismert, de ma már kizárólag arámiul mondják ^. Mind a Kaddis, mint a Kol Nidré jelentőségét mutatja, hogy nemcsak a zsidók között, hanem általában a kultúra világában is ismert a Kaddis. Ilyen címmel vagy ennek felhasználásával több irodalmi és zenemű is született, ugyanígy a Kol Nidré feldolgozásával is.
Ezek a példák is mutatják, hogy milyen hatás érte az ókorban - és azt követően is -a zsidóságot, hiszen nemcsak idegen uralom alá került, nemcsak elhurcolták a nép jelentős részét, hanem a köznapi nyelv is megváltozott, és ez akkor is fennmaradt, amikor i.e. 539 után a babilóniai fogság végeztével visz-szatérhettek Izrael földjére, és ismételten létrejöhetett az önálló állam, amely lényegében fennállt a második szentély pusztulásáig 70-ig, amikor Titusz felégette Jeruzsálemet. Az a hatás, amely a zsidókat érte, nem volt más, mint amit ma globalizmusnak nevezünk.
Ma globalizmusnak azt hívjuk, hogy egyszerre éri az egyes kultúrákat, népeket az összes többi kultúra és nép hatása, a szellemi áramlatok nem tudnak önállóan fejlődni, és a túlzottan erős hatások kétségessé teszik,
hogy nem válik-e semmivé egy-egy népcsoport, ország szellemi arculata, nem tűnik-e el, és lép helyére egy másik csoport, nép kultúrája. Amiről ma beszélünk, az nem más, mint az általunk ismert világon élő és létező népcsoportok egymással folytonos és egyre intenzívebb kapcsolata. Nem volt ez másként az ókori keleten sem, mert az általuk ismert és ezért teljesnek tekintett világban lakó emberek csoportjaival folyamatos érintkezés alakult ki, és ez a gazdasági-, kulturális-, és emberi érintkezés kölcsönös hatást gyakorolt a többi emberi csoportra és viszont.
Az ókori keleten az átlátható világ határai világosan kirajzolódtak Egyiptomtól a Kaszpi-tengerig - vagy még azon is túl -,és az ezeken a határokon túl lévő embercsoportokkal az érintkezés szinte egyáltalán nem jött létre, vagy legalábbis nem olyan mértékben, amely tényleges befolyásolást tett volna lehetővé.
Ezek a kölcsönös hatások mégha időben nem is voltak olyan intenzívek, mint a mai világban, de azért a mechanizmusukat tekintve ugyanúgy működtek, mint a ma globalizációnak nevezett folyamat. A földön egymástól jól elkülönülő világok léteztek, minden egyes ilyen önálló világban rendkívül sok népnyelv, csoport volt, és ezek - ahogy a fejlődés egyre intenzívebb lett - egyre nagyobb hatást gyakoroltak egymásra.
A zsidók esetében egy rendkívül markáns és jól elkülöníthető népcsoportról van szó, amely meg tudja védeni magát, területét, intézményeit és kultúráját, és ezt akkor sem veszti el, amikor katonailag legyőzik. Izrael gyermekeit a Tóra szövege is „nyakasnak" nevezi.
A héberek kultúrája, vagy ha úgy tetszik népisége az egyiptomi időkben végveszélybe került, hiszen Izrael gyermekei szinte teljesen magukévá tették az egyiptomi kultúrát, de ez azért volt, mert egészen kis létszámú közösségként éltek a birodalomban, és való-
színűleg nem is volt különösebb közösségi tudatuk, csak nyelvi és részben területi elkülönülésük. A kivonulással mindez megváltozott, a törzsi felépítésű társadalomban nemcsak a nyelv, a rokonság kötötte össze ezeket az embereket, hanem a nekik adott törvények, a közös vezetők, az igazgatási hierarchia is, később pedig a meghódított területen megszilárdult állam. Az itt élő nemzedékek sora alakította ki a nép tudatát. Ez került aztán az akkori ismert világ globális hatása alá olyannyira, hogy az ott élők felvették a környező népek nyelvét, az arámit és azt használták. Nyilvánvaló, hogy ez a külső hatás a legtöbb nép esetében képes volt arra, hogy teljes egészében az önazonosság elvesztéséhez vezessen, a zsidók esetében azonban ez nem történt meg. (A katonai megszállás, az Állam teljes elpusztítása, a nép teljes szétszóratása, a második szentély pusztulásával sem okozta a nép teljes felolvadását és eltűnését, és nem történt ez meg a későbbek során sem.)
Azt tudjuk, hogy az Izraelből elkerült zsidókat a Római Birodalom terjeszkedése során jelentős görög hatások érték, az Alexandriában élő zsidók közül egy-két nemzedék múltán legtöbben már csak görögül beszéltek, és ilyen szokásokat vettek fel , csakúgy mint a Rómában élők.
Ebből az egy szempontból tekintve a zsidóság útját, látjuk, hogy olyan csoportról van szó, amelyet az egyiptomi fogság idején csak a nyelve tart össze, és megindul azon az úton, amely a vallási és kulturális beolvadást eredményezi. Ebből az állapotából ragadja ki a népet Mózes, és kivezetve a különböző törzseket Egyiptomból, végül is megtörténik az államalapítás. Ekkor az ott élőknek közös vallási, nyelvi és a területhez tapadó csoporttudatuk van, amelyet aztán az akkori államhatalom is megerősít. Később a történelem folyamán különböző szakaszokban és formákban ez a csoport elveszti az előzőek közül az összes összetartó erejét, kivéve a vallását és a vallás leg-lényegét
hordozó Tórát. De ez elég ahhoz, hogy a zsidóság fennmaradjon az évezredek során, mert ezek nem érintették a zsidóság lényegét!
Persze, a középkor során a szétszóratásban különböző részekre szakadtak, és attól függően, hogy melyik birodalom területre kerültek, köznapi nyelvüket is többször lecserélték, különböző zsidó nyelvek alakultak ki. Európának ezen a részén legismertebb a jiddis, amely a német egyik változata - héber szavakkal keverve -, de ismert a spanyol - a szefárd - zsidók nyelve, a ladíno, a vándorló-spanyol zsidó népesség török és görög hatásra kialakult nyelve a haketija, és a sort sokáig lehetne folytatni, mert az arab népek tengerében minden terület zsidóságának megvolt a maga speciális nyelve.
Az imarend alapjaiban már csak ritkán változott a szétszóratás után, és ha be is iktattak újabb imákat, azok általában héber nyelvűek voltak. Mégis például a Közép-Kelet-Európában élő zsidó asszonyok a szombat kimenetelekor, amikor elbúcsúztak a sa-besztól, vagyis az ünnepet, a Szent Napot elválasztották a profántól, a hétköznapoktól, akkor egy jiddis nyelvű szöveget mondtak el a „got fon Avrohomot", amely nem került be a hivatalos imarendbe, mégis mindenki tudta és mondta.
A középkor kényszerű elkülönítése után az újkorban pedig nemcsak a nyelvi hatások váltak jelentőssé, hanem a kulturális is. A XIX-XX. században a zsidó népesség jelentős része a környező népek kultúráját, öltözködését is felvette, majd az általános tendenciát követve a kialakult nemzetállamokban az adott területen uralkodó nyelvet is magáévá tette, ekkor már nem alakultak ki új, önálló zsidó nyelvek. Az angolszász területre került zsidók egy-két nemzedéken belül már csak angolul beszéltek maguk között, a Franciaországban élők franciául, és ugyanez elmondható a Magyarországon élő zsidókról is, ahol ez a folyamat hihetetlenül gyorsan játszódott le.
A XIX-XX. század fordulóján a falvakban élő zsidóság Magyarországon még öltözékében, lakóhelyében is elkülönül a többiektől, de a nagyvárosi zsidóság a köznapokban már nem különböztethető meg a népesség többi részétől, sem kulturális, sem nyelvi szempontból. Az 1840-es évektől megindul a zsidóság példátlanul gyors hasonulása, erre nagyon sok elmélet született, amelyeket el lehet fogadni, és el lehet vetni. Vannak misztikus elméletek, amelyek a két csoport - a magyarság és a zsidóság - lelkének a hasonlóságáról beszélnek, és van a „ társadalmi szerződés elmélete", amely szerint a XIX. századra kialakult speciális magyarországi helyzetben nemcsak a zsidóknak volt szüksége a befogadásra és az egyenjogúságra, hanem ahhoz, hogy a magyarság a történelmi Magyarország területén meg tudja őrizni a többségét, szükség volt arra, hogy az itt élő zsidók magyarként határozzák meg magukat, szemben az itt élő nemzetiségi csoportokkal. Az tény, hogy az 1910-es népszámlálás - amely az anyanyelven alapul - Horvát-Szlavónia nélkül azt mutatta, hogy a magyar anyanyelvűek a Magyar Királyság lakosságának 54,4 százalékát tették ki, de ez a csekély többség is csak úgy jelentkezett, hogy az összlakosság valamivel több, mint 5 százalékát kitevő zsidóságot is magyarnak számították. Ha pedig Horvátország-Szlavóniát is beleszámították volna, akkor a magyarok részaránya 45,5 százalékot tett volna ki .
Bármi legyen is a helyes magyarázat, az biztos, hogy az 1840-es években itt élő zsidók példátlan lelkesedéssel álltak a magyar függetlenség, a szabadságharc ügye mellé. Sok számadatot szoktak felhozni arról, hogy a zsidó honvédek milyen számarányban vettek részt a seregben. Venetianer Lajos , Kossuthra hivatkozva 20 ezer zsidó harcost említ a 180 ezres honvédségben, ez a szám igen túlzónak tűnik, de jelzi a résztvevők nagy számát. Mindenesetre a részvétel jelentőségét mutatja az, hogy a bukás után milyen erőteljesen lépett fel a zsidók ellen
a császári hatalom, és hogy milyen jelentős összegű kártérítést kellett fizetnie a zsidó hitközségeknek.
A XIX. század második felében azok az emberek, akiknek a nagyapjuk szinte egyáltalán nem beszélt még magyarul, az édesapjuk pedig kétnyelvű volt, a magyarországi kultúra szerves részeivé válnak, a kisvárosokban, nagyvárosokban, a modern ipar, kereskedelem megalapítóivá, fejlesztőivé válnak és a tudomány zászlóvivőivé.
A kiegyezés utáni időkben a magyar nemzeti gondolatot teljes egészében magáévá teszi az itt élő zsidóság, és nemcsak azok, akik öltözködésükben és szokásaikban is hasonlóak, hanem azok is, akik a legszigorúbban megtartják a vallás szabályait. A nagy szakadást követően, amikor a magyarországi zsidóság minimum kétfelé szakad, egyrészről az ún. neológ vagy kongresszusi zsidóságra, másrészről az ortodox zsidóságra , a két irányzat között egyetlen egy dologban nincs vita, abban, hogy lelkesen támogatják a magyarság ügyét, az önállóság erősítését a monarchián belül, ezt nagyban segítették a törvények is. A törvény előtti egyenlőséget a magyarországi zsidóság legelőször 1849-ben kapta meg, de ez elvi deklaráció volt, hiszen nem sokkal utána a szabadságharc elbukott.
Az 1867. december 22-én hatályba lépett XVII. te. [9] már való polgári egyenlőséget nyújtott a zsidók számára, amikor akként szólt, hogy „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilváníttatnak".
Az 1895. október 1-jei XLII. tc-ben az állam bevett felekezetnek ismerte el a zsidó hitfelekezetet ^.
S. M. Dubnov azt írja erről „a magyarországi zsidóknak legfigyelemreméltóbb vonása a magyar hyper-patriotizmusuk, amelyet félelmeik tápláltak..."11.
Minden feltétel adva van tehát ahhoz -főleg a nagyvárosokban élő neológ zsidóság
esetében -, hogy a vallástól is eltávolodva teljesen elveszítse azonosságtudatát, és feloldódjon az ország többi lakosa között, de ez nem történik meg a csoport nagyobbik része esetében. Az 1920-as évek előtt ennek csak egyik oka volt az antiszemitizmus, hiszen az ilyen nézeteket vallók kisebbségben voltak, és leginkább a köznevetség tárgyát képezték. Azt sem szabad elfeledni, hogy a magyarországi fejlődés lehetővé tette, hogy a zsidók szinte bármelyik társadalmi csoporthoz kapcsolódjanak. Arra is lehetőség volt, hogy nemességet kapjanak, éspedig nem csak úgy, hogy ki kellett térniük, ott kellett hagyniuk a vallásukat, hanem úgy is, hogy megőrizték a vallásukat, és mégis nemesek lehettek, csatlakoztak az értelmiséghez - később ennek jelentős részét ők képezték -, és vidéken sokan éltek a mezőgazdaságból is, bár ez nem volt jellemző.
(Természetesen már ekkor is és ezt követően is jelentős számú csoportok hagyják el a zsidó vallást, és sokan hagyják el általában a vallásukat. Ezeket a csoportokat úgy kell kezelnünk témánk szempontjából, mint olyanokat, akik már egy másik csoporthoz tartoznak.)
Azok azonban, akik megőrizték zsidóságukat, nem oldódtak fel teljes egészében, vagy továbbra is tudatosan gyakorolták vallásukat, vagy ha nem is hittek az Örökkévalóban, akkor is a zsidó néphez tartozónak tekintették magukat, még akkor is, ha ezt sohasem fogalmazták meg.
A holokauszt utáni és a mostani időkben sem utal arra semmiféle jel, hogy ez a globalizáció hatására megváltozna, sőt az utóbbi évtizedekben a zsidó öntudat erősödése figyelhető meg. Ennek elsődleges oka az önálló zsidó állam, a modern Izrael létrejötte, továbbá a holokauszt emléke, amely abszolút negatív közösségi élmény, új csoportképző elemként jelentkezett, úgy is fogalmazhatunk, hogy a zsidók Magyarországon a holokausztban megtámadottak, meggyilkoltak utódjaiként határozzák meg
magukat, de oka az is hogy éppen a globalizáció hatása miatt a világon szétszórtan élő zsidó emberek egymással korlátlanul fenntarthatják a kapcsolatukat, és élvezhetik a zsidó kultúra minden jótékony hatását.
Mi lehet az oka annak, hogy ez történt, mi lehet az oka annak, hogy a majd ötezer éves folyamatos „globalizáció" hatása ellenére nem olvadt el ezeknek az embereknek a csoportja? A vallásos emberek számára a válasz erre igen egyszerű, hiszen a Tóra Börésisz könyvében az Örökkévaló megígéri Ábrahámnak, hogy nagy néppé teszi őt és utódjait (Börésisz XII/1). Az Örökkévaló így szólott Ábrámhoz: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked. És nagy néppé teszlek téged, megáldalak, és naggyá teszem nevedet, és te légy áldássá."
Van ennek azonban társadalmi magyarázata is, ez pedig az, hogy a zsidók az évezredek során midig megőrizték a kultúrájuk leg-központibb, legalapvetőbb részét, és azt soha nem adták fel. Ez pedig a Tórákban foglalt törvényeken és a hozzá tartozó könyvekben leírt tanokban található. Bármilyen hatás is érte a zsidó embereket az évezredek során, azok értékes és használható részét magukévá tették, de e mellett megőrizték saját identitásukbelső magját, legfontosabb részét.
Láthatjuk tehát a zsidóság történelmi példájából, hogy a globalizáció nem átok, amely feltétlenül a csoport vesztét okozza, mert az mindig csak az adott csoporttól függ, hogy abból mit tud hasznosítani, és hogy a kultúrák keveredéséből és az egymásra hatásából milyen eredmény születik.
E tekintetben nincs különbség a nagy és a kis népek, csoportok között, hiszen bizonyos csoportok meg tudják őrizni létüket és önazonosságukat a legnehezebb körülmények között is, a legnagyobb kihívások ellenére akkor, ha van olyan csoportképző, kohéziós erő, amelyet komolyan vesznek a csoport tagjai.
Akkor tehát, amikor közösen aggódunk napjainkban a magyar kultúráért és féltjük a globális hatásoktól, ne a bezárkózást válasszuk, hanem mindig legyenek szemünk előtt a történelmi példák, igyekezzünk magunkba fogadni ezeket a hatásokat. Akkor, ha egy népet csak a területi öntudat tart ösz-sze, az nem elég, miként adott esetben a közös nyelv adta erő sem.
Két olyan dolog van, amely összeforraszthat egy csoportot, és amelyet nem oldhat fel a legerősebb globalizáció sem, az egyik a közös történelmi múlt tudata, a másik a közös jövőbe vetett hit.
Ezen közös jövőbe vetett hit elég akkor is, ha csak abban hiszünk, hogy a csoport a jövőben létezni fog, és megtarthatja identitását, ha felfedezi az identitásának egy olyan központi magját, amelyet megtörhetetlen-nek vél.
A Magyarországon és a környező országokban élő, magyar nyelven beszélő, vagy magukat a magyarsághoz tartozónak vélő emberek közös történelmi tudata megvan, nagy kérdés az, hogy elég szilárdan hiszünk-e a közös jövő lehetőségében.
Abban az esetben, ha ez a minimum sincs meg, akkor veszélyes a globalizáció, átok; ha megvan, akkor megtermékenyítő, áldás.
Jegyzetek
1 A Tóra könyveinek megjelölésekor a héber nevet használom askenázi kiejtéssel. A magyar köznyelvben Mózes I. könyvére a görög elnevezés a Genezis honosodott meg . A Tórából fordított részeket az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat „Mózes öt könyve és a haftárák,, című kiadványából idézem.
^ A Mózes II. könyvének görög neve Exodus.
■* A héber név eredetéről különböző viták van-
nak, van aki azt állítja, hogy Éber utódait jelenti, van aki pedig azt, hogy a túloldalit, vagyis, hogy az Eufrátesz folyón túlról érkezett Ábrahámot.
' Vitás az ima keletkezésének az ideje, egyes vélemények szerint a spanyol inkvizíció hatására kényszer alatt ki- keresztelkedettekre, a maranno-sokra való tekintettel iktatták be ezt az imát.
■* Az egyik legnagyobb ismert ókori zsidó filozófus Philo szintén görögül írta műveit.
6 A 18.264.533 főből 9.944.627 főt számítottak magyarnak a szűkebben vett Magyar Királyságban, akik közül 911.227 fő volt a zsidó.( Randolph L. Braham : A népirtás politikája 5. oldal Belvárosi könyvkiadó 1997.)
' Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története 198. oldal (Könyvértékesítő vállalat 1986)
° Az 1868-69. évi Zsidó Kongresszust a Magyar Királyi Kormány I. Ferenc József elhatározása alapján hívta össze. Az egyetemes közgyűlésen kirobbant vita oda vezetett, hogy hiába fogadta el a többség a király által is szentesített alapszabályokat, a Hitőr Egyletbe tömörültek, kiharcolták maguknak, hogy a felekezeten belül külön ortodox szervezet jöjjön létre. Különös magyar alakulatként a neológok és az ortodoxokon kívül létrejött a Satusquo-ante irányzat azon hitközségekből, amelyek nem csatlakoztak egyik szervezethez sem, hanem megmaradtak abban a jogállapotban, amelyben az egyetemes gyűlés előtt a hazai hitközségek voltak, ők aztán 1927-ben szintén létrehozták országos szövetségüket. (Magyar Zsidó Lexikon 998. oldal 1929.)
Magyar Törvénytár Franklin-társulat 1912.1. kötet 331. oldal.
Magyar Törvénytár Franklin - társulat 1912. IV. kötet 997.oldal.
S. M. Dubnov: Weltgeschichte des jüdischen Volkes. 10:426. o. idézi Randolph L. Braham i.m. 33.oldal.

Flamm János: Páva utca

HOLOKAUSZT
Flamm János
Páva utca
„Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak"
Az emlékezés meghívás nélkül töri ránk az ajtót, vagy suhan be nesztelenül lelkünk otthonába. Mikor, hogyan s hol, ez kedve szerint való. Mi pedig ismét és ismét engedelmeskedünk.
A zsinagógái kiléből ismert, nyolcvanas éveinek elején járó idős úr meglepően jó erőnek örvend. Ápolt, kiegyensúlyozott, arcbőre szeretnivalóan sima. A körülötte állók nem tudhatják, talán ő sem tudná megfejteni: mi idézi fel benne anyja búcsúszavait az „akkor" és az „ott" pillanatát, amidőn elválasztották tőle. Arcán most ugyanaz a kétségbeesés, halálos ijedtség, kamaszkorának jóvátehetetlen zárszava. Hat évtizednyi zuhanás csak egy perc. Aztán kézlegyintéssel, a sóhajjal a visszatérített jelen.
Talán csak a tényeket kellene sorolnom, és fegyelmezetten távolra szorítva az érzelmeket. Hat év, néhány fotó, megsárgult papírok.
Három éves voltam. Imre nagybátyám Auschwitzban. Úgy tudják. Zsuzsika unoka-
nővérem a Pilvax közben, pár lépésnyire a nyilas-háztól, látni vélték. Anyai nagyszü-leim a védett házból kihajtva az Andrássy úton. Valahol. Apai nagyapám és második felesége még a vagonban. Valószínűleg. Úgy tudják, vélték, valahol, valószínűleg. Ismeretlenek által elhantolva, árokba dobva, ellapátolva. Nem kereshetek fel temetőt, hogy a sírkövek jelezzék, mindjárt ott járok náluk, és majd megsimogassam a márvány kánikulában is hűsítő érdességét, hogy időről időre szót váltsunk. Anyámmal, apámmal üzenhetek nekik, de az ő válaszuk nem jut el hozzám.
Talán ez az ok, hogy felkeressem a Páva utcai Emlékközpontot. Az avatáson nem veszek részt. Ünnepelni és gyászolni közösen még nincs érkezésem, őszintébb vagyok az egyedüllét menedékében. Meg szabadabb is, mint 1953-ban.
A József kőrútról ráfordulok az Üllői útra. A jobb oldalon haladok, így hamarosan a Skandináv Csapágygyár üzletének kiraka-
ta előtt állok. Fényesen csillogó, csodálatos darabok. Sokáig bámulom őket, vajon melyik kettőt illeszthetném a saját készítésű fa-rollerem tengelyébe. Persze a robosztus és mégis légiesen könnyen gördülő duplasoros lenne az igazi! Még pár lépés, fordulás jobbra, és máris itt a zsinagóga kívülről szürke, fénytelen épülete. Talmud, Tóra, a rebecen finoman fésült fekete hajától elüt világos-szürke szempillája. Éppen jön Gyöngy bácsi, azt hiszem, a lányának tetszem, de őt túl fiatalnak találom tizenkét éves önmagamhoz. Nekem Aliz tetszik, kikönyörgött fényképe sokáig lapul a zsebemben. De neki- mint egyetlen levelében megírja - Sanyi tetszik. (Sanyit évtizedek múlva viszontlátom a képernyőn műsorvezetőként. Fanyalogva állapítom meg, még mindig jobbképű nálam.)
Szombatot köszöntve Karvaly kántor úr mellett énekelünk; tőle egy korty bort és alkalmanként öt forintot kapunk - ez majdnem két kiló kenyér ára. Az első padsor szélén magasodó Seifert Géza bácsi - rituálisan - papírba csomagolt cukorkát ad. A mindig sietős Gelb bácsi a hitközség sameszé. Apészahi macesz gondos gazdája.
A rabbi készít fel a bármicvóra. Dr. Rosenblumm Manó gyakran Bakáts téri lakásán fogad a tökéletes szereplés érdekében. 1956 késő őszén családjával Izraelbe -akkor ezt így mondják - disszidál. Jó hangom van és sikerem. A hitközségtől iskolai körzőkészletet kapok, egy özvegy asszony tói férje imaszíját, taleszét, kipáját. Akipa kicsi, el is vesztem valahol, valamikor, a többit rojtoldó zsákban őrzöm ma is, a tfilinnel együtt. A rebecen kis imakönyve tucatszor változott otthonom könyvespolcán. A kántor úr jutányos áron eladja nekem az Exacto márkájú karórát.
Páva utca, a megnyitás után néhány hónappal. Végigjárom a termeket, az ajtótól az ismerős falakig, a padokig szeretnék eljutni. Nincs türelmem megrendülni; a katarzis elkerül. Túlságosan erősre sikeredett bennem a védősánc.
Nem vagyok otthon. Kint a szabadban az óriási fekete márványtáblán a bevésett neveket böngészem, reménykedve. Talán most... Talán... Hiába. Egy pénztárszerű ablak előtt sor kígyózik, ott lehet érdeklődni. Az ablakhoz közeledve furcsa eufória vesz rajtam erőt. Hát persze! Az ugyanis nem lehet, nem létezik, hogy csak úgy, nyom nélkül! Kedves empatikus fiatal lány. Tárgyszerű. Jobb is, nehéz dolga lehet.
- Kit keres?
Megmondom apai nagyapám nevét.
- Mikor született?
Gyors következtetés. Az esküvői meghívón az 1907-es dátum. (Színhely a Dohány utcai zsinagóga. Büszke vagyok rá.)
- Úgy az 1870-es évek végén - mondom. -Hol?
- Nem tudom.
- Mi volt a foglalkozása? Nincs válaszom.
Iszonyatos felismerés kerít hatalmába. Tizedmásodpercek alatt próbálok felkészülni a várható kérdésekre, de húsz évet késtem, hamvába holt erőtlen kísérletek.
- Mi volt az utolsó lakcíme? - kérdi újra a lány. Az ijedtség, a kétségbeesés kiül arcomra.
A fiatal lány segítségemre siet. Űrlapokat nyújt át; majd hozzam vissza kitöltve. Hatot kérek, mindhiába. Kilépek a sorból. Ismét a falat borító óriási márványtáblák előtt vagyok. Még sok hely van rajtuk. Immár tudom, nemhogy kezeimmel, tekintetemmel sem simíthatom végig a neveket, a nevüket, enyhet keresve. Homály lepi el a szememet. Valaki mellém lép.
- Rosszul tetszik lenni?
- Nem. Elvesztek - válaszolok számára érthetetlenül.
Aztán már csak magamnak motyogva:
- És velem együtt el fognak veszni.
Érzékelem a napsütést, az Üllői útról beszivárgó benzingőzt. Elindulok. Az otthonig vezető utat egyedül kell megtennem.

Forrai Márta: Magyar zsidókról ír egy angol nevelőnő a 19. századból

Forrai Márta
Magyar zsidókról ír egy angol nevelőnő a 19. századból
Stevens, Mary Elisabeth: Levelek az Andrássy-házból 1864-1869.
Letters from Hungary 1864-1869.
Egy angol nevelőnő levelei.
Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Cieger András.
Fordította Bánki Vera. Budapest,
General Press, 2007.
Katarine Armstrong először a saját kiadásában jelentette meg 1999-ben Nagy-Britanniában dédanyja leveleit.
Mary 1844-ben született, Andrews Stevens és Elisabeth Holland Sutton házasságából második gyermekként. Nővére Eliza volt. Apjuk néhány héttel Mary születése előtt meghalt. A nehéz anyagi körülmények között élő család a franciaországi Boulogne-ba, majd Dunkerque-be költözött. Annak ellenére, hogy protestánsok voltak, az ottani zárdában nevelkedtek. Ezért beszélték folyékonyán a francia és az angol nyelvet. Mary 1964- május 27-én Letenyéről írta első magyarországi levelét gróf Andrássy Károlyné gróf Szapáry Etelka dunántúli birtokáról, ahol rövid ideig társalkodónő volt.
Ugyanez év december elejétől gróf Andrássy Gyula három gyermekének lett nevelőnője 1869. március végéig. Visszatért Angliába 1869-ben, majd hamarosan férjhez ment, öt gyermeke született. 1924-ben hunyt el.
Herceg Odescalchy Pál tudomást szerzett a kötet megjelenéséről, aki gróf Andrássy Gyula dédunokája. Közreműködésével és az általa 2005-ben létrehozott Andrássy Gyula Alapítvány támogatásával a könyv magyar nyelven is megjelent, mivel a magyar történelem és művelődéstörténet eddig ismeretlen forrásának tekintette.
Igen érdekes, hogy kétszer írt leveleiben a pesti zsidóságról és egy alkalommal név nélkül említette Moscovitz Móricot.
„Pest, J865. március 2. Elhatároztam, hogy a napokban meglátogatom a zsinagógát, és részt veszek egy zsidó istentiszteleten. Az épület kívülről gyönyörű, és gondolom belül is ugyanolyan szép." (Pest egyik építészeti látványossága volt az 1856. szeptember 6-án felavatott Dohány utcai zsinagóga.)
„Pest, 1865. április 6. Hosszú lépcsősorok vezetnek fel Budára... A lábadnál ott kanyarog a Duna... a folyó túlpartján ott látható Pest templomtornyaival és a zsinagóga gyönyörű kupolájával. A zsinagóga szerintem a város legszebb épülete."
„Pest, J865. április 23. A grófné hasmenést kapott... és itt a háziorvos egy öreg ho-meopata sarlatán" (Az Andrássy család megbecsült háziorvosa Moskovitz Móric volt, Lesznai Anna született Moskovitz Amália napapja.)
így nagyon merész volt Mary megállapítása, miszerint Moskovitz doktor sarlatán.
A 19. század egyik köztiszteletben álló és megbecsült gyógyítója volt. Rozgonyban (Abaúj m.) született 1802-ben. A pesti egyetemen szerzett orvosi diplomát 1832-ben. Ezt követően hosszabb tanulmányutat tett Angliában, Francia-, Német- és Olaszországban. Megismerkedett Hahnemannal, a homeopátiás kezelés kidolgozójával, és a módszer követőjévé vált. Először Sátoraljaújhelyen telepedett le, itt folytatta orvosi prakszisát. Pestre költözött 1846-ban. Az Andrássy család mellett a Széchenyi, a Lónyay, a Majláth, a Kossuth, a Kazinczy családok háziorvosa volt. Az Országos Egészségügyi Tanács tagjává választotta. Megalapította a Hasonszervi Orvosi Egyesületet. Az orosz Szent Szaniszló-rend vitéze volt, Zempléni előnévvel. Ugyanis nemességet kapott, majd királyi tanácsosi címet. Budapesten hunyt el 1880. július 3-án.

Gerő György: Menekülés

HOLOKAUSZT
Gerő György
Menekülés
Félve kezdek bele ezekbe a sorokba. Félek, hogy a szavak gyengék lesznek, gyengébbek a bennem elevenen égő élményeknél.
Indulás
1944- június 12-én este 10,20-kor indultam a József városi pályaudvarról Jászberénybe, hogy ott a másnapi felülvizsgálaton reggel hétkor jelentkezzem. Az összeköttetés igen rossz Budapest és Jászberény között. Hatvanban négy óra hosszat kell várakozni az induló vonatra. Az unalmas utazás enyhítésére néhány bajtárssal - kikkel egy időben kaptam betegszabadságot, és velük együtt kellett ismét jelentkeznem - megbeszéltük, hogy együtt utazunk (Glauber György, Goldberger, Rosenberg Dezső, Steinre). A pályaudvar előtt találkoztunk. A bejárat előtti térségen hemzsegtek a muszosok, a hirdetményre történt tömeges bevonulás alkalmával, kórházi vizsgálatra küldöttek két csoportja indult vissza Jászberénybe a honvédkórházakból. A mi kocsink tisztán muszosokkal volt tele, és azonnal élénk beszélgetés indult meg. Szokásom szerint a beszélgetőkre figyeltem, mivel túl sötét volt ahhoz, hogy a magammal hozott könyvet ol-
vassam. Egyik bajtárs elbeszélte, hogy néhány nappal, mielőtt légiriadó volt Hatvanban, az állomáson várakozó muszosokat a rétre kiküldték, és itt egy csoport suhanc, egy csendőr őrmester vezetése mellett, az éj sötétjében botokkal összeverte őket. Részvéttel, de érdektelenül hallgattam az elbeszélést, azzal a tudattal, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Több százan utaztunk együtt, és úgy véltem, engem nem érhet baj. Úgy voltam, mint az emberek nagy része, ki lekicsinyli a más baját, s csak akkor érzi a veszélyt, amikor már benne van. Kizárólag így érthető az a gyerekes naivitás, amellyel több mint 700 férfi, magyar hadseregbe tartozó muszos katona besétált az SS hálójába, hogy aztán kifosztva, meggyalázva, útnak induljon az ismeretlen felé.
Hatvan
A vonat Hatvan felé közeledett. Mindenki felkészült a kiszállásra. Kinézek az ablakon, A város felől szirénák hangja szól, a vonat tovább fut, befut az állomásra, és csak mikor már megállt, oltják le a menynyezet-világítást. Lent kiáltások: „Kiszállni!" „Muszosok egy csoportba!"
Csendőrök tűnnek fel, sürgetik a leszállókat, mindenkit a kijárat felé terelnek, ügyelve, hogy a muszosok egy csoportban maradjanak. Az állomás előtt hármasával oszlopba sorakoztatnak. A késlekedőket sürgetik, hajszolják. Magam is arra gondolok, hogy jó lenne minél előbb távol jutni az állomástól. A sötétben az ember alig lát túl a szomszédján, csak az állomással szemben lévő óvóhely felirata látszik. Az óvóhely is nyilván tele van, a lépcsőn, az ajtóban is állnak a polgári utasok. Elindul a menet, a sötétben csetlünk-botlunk. Közben a sor két oldalán fegyveres csendőrök parancsolgatnak, káromkodnak, egyikük végigveri a sort. Még egy-két méter. Hátra csapom derekamra egyetlen poggyászomat, a kenyérzsákot. Emelkedik a puska, két szomszédomba