Hit és etológia

A humánumról és a törődésről a Füst Milán Páholyban

A Füst Milán Szellemi Páholy estéit mindeddig a hallgatók - mintegy 400 érdeklődő - különleges figyelme kísérte. Így volt ez akkor is, amikor Donáth László evangélikus lelkész és Csányi Vilmos etológus professzor volt a vendégünk. Mondjuk úgy: Csányi Vilmos a teremtett világ avatott ismerője, míg Donáth László a teremtő isteni Ige tudósa. A beszélgetést Benedek István Gábor vezette. Kivételesen szomorú kérdés került szóba: a halál. Pontosabban az a tény, hogy Donáth László a legutóbbi időben három olyan jelentős személyt kísért utolsó útjára - Bossányi Katalint, újságírót, Simó Sándor és Schiffer Pál filmrendezőket -, akik szabadgondolkodású, liberális elkötelezettségű emberek voltak, távol álltak a tételes vallástól, a zsidó kultúrától is, nem voltak evangélikusok sem; mégis a végső búcsúnál Donáth László állt a sírjuknál.

A lelkész megindító válaszában kifejtette: az ember halála a lét legintimebb pillanata. Ezért nem engedhető meg, hogy mint az örökkévalóhoz közelálló személy, indokainak mélységeit kutassa. Elfogadja a búcsúzó utolsó kérését, és teljesíti legszentebb kötelezettségét. Elmondta: temetéskor nem nézheti az egyén életútját. De örül, hogy itt a Goldmark teremben mondhatja el: családi értelemben is közel érzi magához a zsidóságot, magáénak tudja Ábrahám, Izsák és Jákob istenét, s ha munkája során valakinél eljön a végtisztesség ideje, akkor számára nem a szertartás külsősége, hanem a lélek bensőséges útja a fontos. Donáth László elmesélte kötődéseinek másik otthonát is, édesapja jászsági rokonságáét. Jászárokszálláshoz köti ez a szál. A lényeg: benne lenni, benne élni a közösségben. Ez erőt, tartást ad, kialakítja az igazi szolidaritás érzését. Ugyanígy a család maga is a Mindenséghez köti az embert, s végeredményben ezek az együttélések jelentik a társadalmat. E gondolatmenethez kapcsolódott az est másik vendége, Csányi Vilmos. Nehéz kérdésre kellett válaszolnia. A zsidóság - és talán nemcsak a holokauszt óta, de azóta mindenképpen - tele van szorongással, olykor akár félelemmel is. Leküzdhető-e ez az ősi érzés, és eljön-e az az idő, amikor az embert nem fékezik le ezek a megkötések? Meghívott természettudósunk a szorongást alapvető állati tulajdonságnak nevezte, olyan genetikai örökségnek, amely létezésünk állandó és múlhatatlan veszélyeztetettségéből fakad. E gondolat megvilágításához olyan történetet mesélt el, amely egyben visszakanyarodott Donáth László gondolataihoz is.

Nagymamájáról mesélt nekünk a neves etológus, akivel nagyon sok időt töltött el ifjú korában, s akitől az emberi tartást, valamint az életigenlő derűt örökölte. Nagymamájának hosszú életet adott a sors, kilencvenes évei felé haladva szólította csak el a halál. Temetése katolikus szertartás szerint folyt le, de előtte tort ült a család, a szomszédság. A kedves halott sorsát, történeteit közösen említették föl, vidáman idézték a szeretetben eltelt eseményeket. Ezt a hangulatot törte meg a szertartás, amely a résztvevőkből a szorongást hozta elő. Az előbbi nevetés pár perc múltán sírásra fordult, ketten elájultak, s Csányi Vilmos számára nyomasztóvá vált a helyzet, mivel az egyáltalán nem illett a nagymama szellemiségéhez. A természettudós ma sem érti, miért kellett ennek így, ebben a formában megtörténnie? Nem lehetne ezt másképp is csinálni? - tette föl a kérdést magának. A történet azonban nem ért véget ezzel. A közelmúltban ugyanis az etológus együtt dedikált ismert rabbi ismerősével, akinek elmesélte az előbbi történetet, annak végső kérdésével együtt.

Ki kell állnunk az igazságunk mellett

A rabbi erre a következőket mesélte: Egyik híve, mamájának temetése előtt furcsa kéréssel állt elő. Azt mondta, az édesanyja nagyon vidám ember volt, vicceitől a rokonság mindig megvidámodott. Vagyis a család azt szeretné, ha a rabbi e viccekből néhányat fölidézne a szertartáson. Ez az akció oly jól sikerült, mesélte a rabbi, hogy a megjelent gyászolók csak úgy dőltek a nevetéstől ...

- Lehet tehát másképp is - vonta le a történetek tanulságait Csányi Vilmos. - Az ember megkonstruálhatja maga körül a mikrotársadalmat, ami adott esetben föloldja a feszültséget, eltünteti a félelmet, a szorongást. Ezért - fejezte be gondolatát -amikor rám kerül a sor, akkor Donáth László barátom rendelkezésére áll az engedélyem, miszerint én is azt szeretném majd, ha derűsen távoznék e földi világból.

Ebben a szövegkörnyezetben logikusnak tűnt a beszélgetés vezetőjének közbevetése, hogy azért a jelenlegi politikai közhangulatban nem is olyan könnyű megfeledkezni a szorongásokról. „Ez igaz — felelte Donáth László. - Viszont ha azonnal reagálunk az igazságtalanságokra, ha nevén nevezzük őket, és nem engedjük, hogy belevigyenek bennünket valami nem kívánt helyzetbe, máris könnyebb a lelkünk. Ki kell állnunk az igazságunk mellett."

A lelkész ekkor gyermekkoráról mesélt. Megtudhattuk, hogy édesapját politikai ellenfelei bebörtönözték. Szabadulása után egyszer csak arra lett figyelmes, hogy fia építőkockákból folyton mauzóleumokat épít és temetéseket játszik el ... Miután Mérei Ferenc és Binét Ágnes pszichológusok megállapították, hogy a gyermek ugyan tökéletesen normális, de az édesapa börtönbeli élete a kisfiú lelkét megviselte, olyan megoldásokat javasoltak, amelyek más játékokkal segítették feloldani a szörnyűségesen nyomasztó élményt.

A felnövekvő gyermek azonban később sem szabadult meg e szorongásoktól. Miután képviselővé választották, ellátogatott apja egykori cellájába, majd az ország legtöbb börtönébe. „Mert vannak sebek, amelyek begyógyíthatatlanok, de törődni kell a sebekkel, mert különben veszedelmessé válhatnak" - vallotta magáról a Füst Milán Páholyban. „S csak miután ennyi börtönt megjártam - mondta -, úgy éreztem, hogy talán már nem lenne szükségem azokra a fakockákra sem, amelyek kifejezték a szorongásaimat."

És akkor még egy börtöntörténet. Donáth László nemrég részt vett a Kisfogház udvarán tartott megemlékezésen Mécs Imrével, Szilágyi Júliával (Szilágyi József lányával) és Mirjammal, a lelkész nagyobbik lányával. Az előzőekben megismert okoknál fogva - s mivel meghívót sem kapott -, vonakodott elmenni a gyászeseményre, ám amikor a megemlékezés előtti estén Szilágyi Júlia felhívta őt, hogy ugye eljön, nem tudott nemet mondani. „Ez ugyanaz a kategorikus imperatívusz, mint egy temetés esetében" - kapcsolódott vissza a lelkész újra az előzőekben kifejtett problémakörhöz.

- A megemlékezésen négyünkön kívül legfeljebb húszan lehettek. Két órán át voltunk az udvaron, de hadd húzzam alá: az idő békességben telt el addig a pontig, amikor is egy rabbi, egy katolikus pap, egy református püspök, valamint egy unitárius és egy evangélikus lelkész megáldotta, beszentelte a Kisfogház udvarát, majd a katolikus pap meghintette az emléktáblára vésett neveket. És én nem tudtam mást csinálni, mint hogy néhány névről le kellett törölnöm a szentelt vizet: Losonczy Gézáéról, Maléter Páléról, Szilágyi Józseféről és Nagy Imrééről. S nem azért, mert ők nem voltak hívő emberek, hanem azért, mert a hitük ma is él, aki pedig lehintette a nevüket, ki tudja, hitt- e valaha valamiben? És a hamis gesztusoknak nincs helye, nem lehet a halottakat kisajátítani ilyen vagy olyan célra. Mécsest állítottunk, talán ez volt az egyetlen lehetséges emberi gesztus ... - fejezte be nehéz élményét Donáth László.

- Vajon kapunk-e olyan térképet az Örökkévalótól, amelynek segítségével képesek lehetünk eligazodni az életben? -kérdezte a műsorvezető ezután Csányi Vilmost. - Mert most sokan úgy érezzük, mintha eltévedtünk volna ... A megszólított így kezdte:

- Hadd bocsássam előre: ateista vagyok. A hittel élő embernek megadatik a teremtés menedéke, a kozmikus valóság és igazság birtoklása, szemben a kétkedő-kötekedő ember bizonytalanságaival, egyensúlytalanságával.

Majd kifejtette, hogy mint természettudós értelemszerűen foglalkozik az ember összefüggéseivel, s kutatásainak eredményei alapján úgy látja, az elmúlt évmilliók során, az emberré válás útján mégiscsak azok a csoportok maradtak fenn, amelyek képesek voltak önmaguk számára perspektívát adó hitet teremteni és e hittel élni.

A zsidó életben nincs „főhatóság"

A tudós úgy vélte, a legelemibb hitet a saját csoportban való bizalom-bizodalom szülte meg, az a tapasztalat, amely megvilágította a kis közösségben élő ősök számára, hogy a csoport, amelyben él, őelőtte is létezett és őutána is élni fog. Ezáltal volt képes az ember először hinni valami olyan tartalomban, amely meghaladta egyéni létét. És ez a hit biológiai képességgé vált, olyan kódolt valósággá, amely megteremthette számukra a szellemi világokat és később magát az Istent.

- Csakhogy ugyane színnek visszája is van - folytatta az etológus. - A mai kor legnagyobb problémája ugyanis éppen az előbb pozitív módon említett kiscsoportok, kisközösségek felbomlása. E közösségekben pozitív módon rend volt, közös hagyomány, értékrendszer, mindenki tudhatta, hová tartozik, és hogyan kell élnie. És mit látunk ma? A modern ember körül széthullik a család, a rokonság, a választások kényszeredettek, és előjön a magány. Ezért vagyunk olykor oly tanácstalanok és elveszettek.

Donáth László korántsem ilyen szkeptikus. Igaz, a személyiség nem egyszer tehetetlen az ember körül atomizálttá váló világban, de még ha így van is, megmarad jó-néhány szilárd pont. A szülők szeretete és értékrendje, amelyhez - ha máshoz nem is mindig kötődni tudunk. Ha magunkban nem is vagyunk képesek tájékozódni, ők mindig ott lesznek, s velünk vannak szeretteink is, akik segíthetnek ...

- Például akkor, amikor felködlik a zsidó közösséget veszélyeztető antiszemitizmus, a kirekesztés, a megkülönböztetés megannyi aggasztó jelensége - hangzott a következő kérdés.

Csányi Vilmos ezzel kapcsolatban egy etológus konferenciát idézett föl, ahol az egyik előadó humorosan a következő megállapítást tette: az emberek csak vércsoportjuk szerint nem utálják egymást. E kijelentés minket, hallgatókat is nevetésre indított, ám ha elgondolkodunk azon, hogy e megjegyzés nem is áll olyan messze a valóságtól, kevesebb vidámsággal figyelünk Csányi Vilmos további gondolataira. Hiszen a tudós úgy látja: alapvető emberi tulajdonságunk, hogy akiket valamilyen módon meg lehet különböztetni, azokat nagy valószínűség szerint ki is rekesztjük a magunk világából.

Az emberek ugyanis ellenségképet alakítanak ki a „másokról", a kisebbségben élőkről és a különböző csoportokról. Ez ősi örökség ... Ami az antiszemitizmust illeti, Csányi Vilmos elmondta - s ezzel nem kis derűt fakasztott a hallgatóságban -, személyesen is érintve van ezügyben, hiszen ha ő maga nem is zsidó, de „feleségeim valamennyien zsidók voltak és vannak". Így fiát is „első kézből" érinti ez a probléma. Azt is megemlítette azonban, ezek a kötődések nem véletlenek, mint ahogy az sem véletlenszerű, hogy egészen fiatal kora óta zsidó társaságban érzi jól magát, ahol nyitottan vitatkozhat, beszélgethet, fölszabadulhat. „És ez a nyitottság - fogalmazott a természettudós - nem véletlen, a zsidó kultúrából fakad. A zsidó közösség életében nincs egy főhatóság - lásd a Talmudot -, mindenki vitathatja a tételeket, s mindez olyan elmebeli készségeket fejlesztett ki, amely a kulturális öröklődés révén megvan."

A félelem megöli a lelket!

Donáth László bölcsességben nem maradva el beszélgető társától, újabb emlékeket osztott meg velünk. Édesapját idézte, akit az 1956-os forradalom napjaiban mezőgazdasági miniszterré kívántak jelölni. Csakhogy Kádár János azért nem helyeselte kinevezését, mert nem megfelelő a származása. A történethez tartozik, hogy Kádárral „nem megfelelő" származású politikus társa együtt bujkált - evangélikus kommunistaként - a nyilasok alatt, s akkor még igen jó, „elvtársi" viszonyban voltak.

- Vagyis az ember sohasem tudhatja, mikor és kitől kell félnie - szögezte le Donáth László. - Mindennek ellenére - folytatta -a félelem megöli a lelket, és ezért nem szabad hagyni, hogy a gyűlölet győzedelmeskedjen rajtunk. Hiszen bármennyire is utálhatnak minket, elsősorban azokkal van dolgunk, akiket szeretünk, és akik viszont szeretnek bennünket. Ha pedig még ez sem adatna meg nekünk, egy valaki akkor is van, aki szeret: a Jóisten. Ez kell, hogy fenntartson és vezessen mindnyájunkat.

Csányi Vilmos mintegy a beszélgetésnek ezt a részét lezárva, kifejtette, hogy azért ne legyünk naivak, országunk nem olyan, amilyennek szeretnénk. Az emberek itt is sokfélék, gyarlók is vannak köztük szépszámmal, de a mi dolgunk nem a kesergés, hanem a segítés, a változtatás és a jobbá tétel akarása.

A Páholy szünetében - írásban - igen sok kérdés érkezett a vendégekhez. Ezek a politikai helyzetről, a kirekesztésről, a roma kultúra kérdéseiről, erkölcsi és társadalmi problémákról szóltak. Csányi Vilmos annyi más között aláhúzta: Vezető politikusaink legnagyobb mulasztása, hogy elhallgatnak égető problémákat, a lakosság elől elfedik az ország bajait. Az emberek az őszinte szavak értékét pontosan ismerik, és a manipulálás visszahatása súlyos károkat okoz. Donáth László az antiszemitizmusról még megjegyezte: ez nem a zsidók ügye, ez az egész magyar társadalom problémája. Miként a politikának kötelessége felvállalni a nehéz sorsú közösségek ügyét is, legyenek ezek menekültek, romák vagy hajléktalanok. Helyzetük jobbításán kell fáradozni s nem lesöpörni őket. Sajnos a magyar társadalomban Bocskaitól Nagy Imréig állnak előttünk a példák, hogy csak a nemzet megosztásában voltunk és vagyunk sikeresek, nem pedig a progresszív egység elérésében. Normális léptékű élete csak akkor lehet itt mindenkinek, ha ugyanazokat a normákat ismerjük el mindenkire, amelyek az emberi életet megtartják és értékeit tiszteletben tartják. Ebben nincs alku. Ezért nincs, nem lehet külön roma ügy és zsidó ügy. Ez mindegyikünk ügye, rólunk szól - mutatott utat az evangélikus lelkész. S hogy mi adhat példát a zsidóságnak saját történelméből a felelős életre? Donáth László erre is kitért:

Visszautalva Csányi Vilmosnak a kisközösségekről szőtt gondolataihoz, a babilóniai fogságban élő zsidók sorsát idézte fel.

Az oda deportáltak ugyanis megtartották hitüket és a reményt. Ezért sikerült hetven év multával a fényes visszatérés az ősök földjére, Jeruzsálem és a templom újjáépítése. Kell tehát a közösség, a zsinagógai közösség, a közös hit és a tradíció, ha ilyen marokba szorított országban élünk. S ha ez megvan, akkor egyben kötelességünk is -szüleink, dédszüleink jussán, bárhonnan jöttek is ide az őseink - a köz jobb létén való munkálkodásunk.

Közösség, összetartozás, hit és vállalás

E fölkavaró és tettekre sarkalló felhívást Csányi Vilmos a következő dimenzióval tette még teljesebbé: az ember szeret közösen létezni, építeni, konstruálni, hinni, s ha lehetősége adatik, hogy ennek megfelelően éljen, akkor érzelmileg is azonosul közösségével. £s valóban, e beszélgetés egyik legfontosabb mondanivalója az lehet a számunkra, legyünk itthon bármilyen nagy gondban, a szeretet és a közös sors felelős vállalása átsegít bennünket a bajokon.

„Hölgyeim és uraim - zárta az estet a műsor vezetője -, a kulcsszavak már elhangzottak: közösség, összetartás, együvé tartozás, a hit vállalása. S ha ezek megvannak, akkor talán abból a völgyből is kijuthatunk, ahol - úgy érezzük, néha szorongva - manapság élünk."

Szécsi József: A csoda a zsidó irodalomban

„Nem minden órában történik csoda..."

(Megillát 7 b)

I. A csoda a Tánáchban

A csodát a héber Bibliában legalább nyolcféle szó fejezi ki: ót, mófét, gevurá, gedullá, nifláót, nész és a pele szavak. A görög fordítású Septuagintában a szémejosz és a terász a megfelelőjük, elsődlegesen az ót - mófét páros fordításánál.

A héber Biblia a mi csoda szavunk értelmében tágabb jelentésű szót használ, a „pele" és a „nifláót" szavakat. A csodáknak egy bizonyos fajtáját bibliai fogalomnak lehet tekinteni, mivel saját terminus technicusukkal jelölik. Ezek a jelek, az ót és a mófét; vagyis rendkívüli vagy meglepő események, amelyeket Isten azért küldött, hogy demonstrálja hatalmát és aka-ratát bizonyos helyzetekben, amikor az embert valamiről meg kellet győzni.

A csodával kapcsolatos elképzelések az Egyiptomból való kiszabadulás történetéből ele-mezhetők ki. Az Örökkévaló megígérte /Semót 7,3-5/, hogy sok jelet /ót/ és csodát /mófét/ mutat Egyiptomban. Az ót a Tánáchban 74-szer fordul elő. Olyan esemény, amely közvetít valamit, amiből valamire következtetni lehet. Az ót és a mófét együttszereplése jelentésük hasonlóságára utal /főleg a Devárimban/.

A mófét az ót-tól eltérően a Bibliában nem fordul elő profán értelemben. Olyan jelre vagy jelképes cselekvésre utal, amelyet a próféta visz végbe vagy rendel el, hogy az Örökké-való szavának értelmét megtudja, vagy megerősítse. Nem szükségszerű, hogy a mófét-ot ter-mészetfölötti lény vigye végbe, de a mófét mindig a kinyilatkoztatás szolgálatában áll. Ami ennek a bizonyítására alkalmas, az lehet ót és mófét, még ha a természet erőit nem is múlja felül. A Tehilim 106,2 az Örökkévaló „hatalmas tetteiről": „gevurá" beszél az egyiptomi sza-badulással kapcsolatban. Másutt ugyanezzel az eseménnyel kapcsolatban „nagy tettek"-ről: gedolót szól. Ezzel szinonim a „csodadolgok" nifláót és a „félelmetes tettek": „norá ót" kife-jezések a Tehilim 106,22kk-ben. A Semót 15,11-ben Egyiptommal kapcsolatban a „pele" szó áll. Másutt az egyszerű „náásze": „tett" szó áll az Örökkévaló nagy tettére /Semót 34,10/. A Tehilim 145,4-6-ban egyszerre fordul elő a náásze, a gevurá, a nifláót és a gedullá. A héber attól függően sem tesz különbséget, hogy az adott esemény megfelel-e a természet törvényei-nek vagy sem.

Jelek szerepelhetnek jóslatok bizonyítékaiként. Így „Bét-Él" oltárának összeomlása an-nak a jele volt, hogy a későbbi lerombolásról szóló jóslat igaz volt /1Melá-chim 13,1-6/. A fontosabb jelek Egyiptomban jelentek meg: pl. a bot kígyóvá változott, hogy megmutassa: Móse valóban az Örökkévaló küldötte /Semót 4,1-7/. A tíz csapás a fáraót sújtotta, hogy elfo-gadja az isteni parancsot és elengedje a népet. A Devárim 13. fejezete felveti egy olyan jelnek a problémáját, amelyet egy hamis próféta mutatott. Ez lehet egy valódi, az Örökévalótól kül-dött jel azért, hogy próbára tegye az embereket, melyeknek semmilyen körülmények között sem szabad engedelmeskedni. A jeleket, mint jóslatbizonyítékokat, a bibliai időkben szüksé-ges eseményeknek tekinthették.

Néhány bibliai csoda több mint jel, vagyis a céljuk tovább megy annál, minthogy az iste-ni hatalom bizonyítéka legyen. Izráel megmenekült, az egyiptomi hadsereg a Vörös-tenger kettéválása nyomán elpusztult; vagy pl. az emberek vízhez és élelemhez jutottak a sivatagban különböző csodálatos események során. Szamária /2Meláchim 6,8-7,20/ és Jeruzsálem /2Me-láchim 19,35/ is csodás módon elkerülte az ostromló hadseregek hódítását. Az ilyen csodákat tekinthetjük közvetlen isteni beavatkozásnak az emberi történelem kritikus pillanataiban. Azonban még ezekben az esetekben sem hiányzik teljesen a fogalom „jel" eleme. Dátánt és Abirámot követőikkel együtt elnyelte a föld. Ez csupán büntetés volt, amelynek a hitelességét a helyzet követelte meg. Móse szavai /Bámidbár 16,28-30/ viszont tisztán jelként értelmezik ezt az eseményt. Az is tisztán megfogalmazódik, hogy amikor Izráel látta az egyiptomi sereg pusztulását a tengerben, hittek az Örökkévalónak és Mósénak /Semót 14,31/. A Biblia nem tesz különbséget a „jel" és a csodás isteni beavatkozás között az emberi történelemben. Van egy harmadik fajtája is a csodáknak, melyben a csodatévő személye a csodatörténetben primér hangsúlyt kap. Ilyenek az Élijáhu és Elísá történetek. A vallástörténet mutat hasonló példákat, a héber Bibliában szinte teljesen kettőjük személyéhez kötődnek.

A Bibliában lehetnek költött csodák, így a didaktika műfajához tartozó Jóná, Tóvijáhu és Ijób történetek drámai kerete, a Dániél 1-6 haggádája, a 2Makkabeus könyv egyes elbeszélé-sei, vagy az Jesájáhu könyv két csodája /37,36k; 38,7k/. A csodák az üdvtörténet döntő pilla-nataiban a leggyakoribbak: Móseval és Jehósuával a szövetségkötés és a honfoglalás idején, Élijáhuval és Elísával a szövetség helyreállítóival.

A J hagyomány csak az egyiptomiak vízbefulladásáról tud, a P forrás a tenger kettéválá-sáról is. A napcsoda pl. a Jehósuá 10,12kk-ben idézet az epikus Jásár könyvéből. Elijáhu és Elísá történetébe legendás elemek vegyülhettek. A hívő számára e nehézségek ellenére is egy-értelmű volt, hogy az Örökkévaló tud és tesz is csodát. A bibliai ó- és újszövetségi csodaprob-lémában nem az a kérdés, hogy vannak-e csodák, hanem az, hogy az adott csoda Istentől va-ló-e vagy sem? Isten csodatévő erejében való hit sokszor hiányzott a pusztában /Tehilim 78,32/, a próbatételek miatt a nép lázongott, és maga is próbára tette az Örökkévalót /Semót 17,2; Tehilim 95,9/ csodákat követelve.

A Bibliában nem vetődik fel a csodáknak természetes vagy természetfölötti volta, amely kérdés a későbbi korok gondolkodóit komolyan érdekelte. Egy alkalommal a héber Biblia a csodát „teremtés"-ként említi /Bámidbár 16,30/, amely jelzi azon fogalomnak az ismeretét, amelyet a modern időkben a természettörvények felfüggesztéseként fognak föl. A felhő le-ereszkedésének csodáját /Bámidbár 9,18-23/, amely egy természetes jelenség, bár a leírásban váratlan esemény volt, teljes jogú csodaként értelmezik. Az Örökkévaló csodatévő hatalmát a Biblia nem kérdőjelezi meg.

A csodákkal kapcsolatos ellenszenv a bibliamagyarázók egy rétegének meghatározó szempontja lett. Ha pl. néhány forrásban több a csodaelbeszélés, akkor azok kevésbé hitelt érdemlőek. Az apologetikus hajlamú kutatók csökkenteni próbálják a bibliai csodák jelentő-ségét, hogy ezzel tegyék a Bibliát szalonképesebbé. A Biblia csodaelbeszélései azonban nem öncélúak. Az örökkévaló bizonyítja Izráel történetében, hogy sorsát közvetett vagy közvetlen módon alakítja. Elképzelhető csodanélküli hit, biblikus hit azonban csak csodával.

II. A csoda Tánách és a Talmud közti időben

Egyik legfontosabb szövegtanúnk a qumráni Genesis Apocryphonban található elbeszé-lés. Ávrahám a Biblia első gyógyítója /Berésít 20,17/: „Ávrahám pedig imádkozott Istenhez, és meggyógyította Isten Ávimelechet, feleségét és szolgálóit, úgyhogy ismét szülhettek". Ávrahám itt közvetítő, mert a gyógyulás az Örökkévaló beavatkozásának eredménye. Qumránban a fáraó a beteg, a betegség egy „gonosz lélek" műve, aki azért küldetett, hogy állandóan korbácsolja őt és az udvar férfiait, ezzel védve Szárát. Hivatták Ávrahámot. Gyó-gyítása így van leírva a Genesis Apocryphonban /20:16-09/: „Imádkoztam, és kezemet ráhe-lyeztem; a korbácsolás eltávozott tőle, és a gonosz elüldöztett és meggyógyult." Vermes Géza megjegyzi /A zsidó Jézus. Budapest, 1995. 88./: „Az imának, a kézrátételnek és a gonoszt elűző rendreutasító szavaknak ez a kombinációja külön figyelemét érdemel, minthogy szem-betűnő párhuzamot mutat Jézus gyógyító és démonűző módszerével." A kézrátétel Vermes Géza szerint /ibid. 88./ a Septuagintában jelenik meg először /2Meláchim 5,11/. A héber szö-veg szerint Náámán annak a reményének ad hangot, hogy Élijáhu „elhúzza, meglengeti" kezét a leprával fertőzött testrész fölött, a görög fordító azonban ezt az igét a „ráteszi a kezét" kife-jezéssel fordítja.

Az ókori chászidok, a chásszídim vagy jámborok egyik fő jellemzője, hogy úgy gondol-ták: imáikkal csodát tehetnek. Honi i.e. az I. században működött. A rabbik Kör-vonónak, Josephus Óniásnak hívta az Igaznak nevezett Honit. A Talmud így írja le egy csodáját /Táánit 3:8/: „Így szóltak egyszer Honihoz, a Kör-vonóhoz: Mondj imát, hogy essen az eső! Imádko-zott, de az eső nem esett. Erre mit csinált ? Megvont egy kört, beleállt és azt mondta az Isten előtt: Világnak Ura, gyermekeid hozzám fordultak, mert olyan vagyok előtted, mint a Te há-zadnak fia. A hatalmas Névre esküszöm, hogy addig nem mozdulok el innen, amíg nem mu-tatsz kegyességet gyermekeid iránt. Ekkor elkezdett szemerkélni az eső. - Nem ezét kértem - mondta -, hanem esőt, amely megtölti a ciszternákat, mélyedéseket és barlangüregeket ! Erre felhőszakadás kezdődött. - Nem ezt kértem, hanem a kényelem, áldás és ajándék esőjét ! Erre elkezdett esni rendesen az eső." Két unokája, leányának fia, Hánán és fiának fia, Ábbá Hilkijá szintén ismertek voltak esőcsináló képességeikről.

Vermes Géza hajlik a karizmatikus judaizmusnak Galileával való összekapcsolására. Hániná ben Doszá ennek talán legmarkánsabb talmudi képviselője. Hániná ben Doszá műkö-dése i.e. 70-re tehető. A Misna szerint az első századi chászid egy teljes órát töltött el azzal, hogy szívét Isten felé irányítsa /Beráhót 33 a/: „Miközben Rabbi Hániná ben Doszá imádko-zott, egy mérges csúszómászó belemart, ám ő nem szakította félbe imáját." Háninának semmi baja nem esett, és a történet egy másik változatában a kígyó azonnal elpusztult. Hániná, mint Jézus és mint általában a chászidok, a jogi és rituális ügyekkel szemben a hangsúlyt az erköl-csi kérdésekre helyezték.

Vermes Géza megállapítja /ibid. 108./: „Mivel a halákha a rabbinikus judaizmus sarok-kövévé vált, egyáltalán nem meglepő, hogy népszerű vallásosságuk vonzereje ellenére Jézust, Haninát és a többieket lassan de biztosan a valódi tiszteletreméltóság határain kívülre szorítot-ták."

III. A csoda a Talmudban

A Talmud általában a „nész" szóval jelöli a csodát. Ezt a szót a héber Bibliában „jel" ér-telemben használják. A bibliai csodákat a talmudi tanítók, bölcsek megkérdőjelezés nélkül elfogadják. Vallásfilozófiai szempontból három dolog foglalkoztatta a bölcseket: 1, a teremtés és a csoda viszonya; 2, a csodának a vallási igazságban játszott szerepe; 3, és a mindennapi csoda, amely nem szól bele a teremtés rendjébe.

A rabbik szerint a csodák eleve elrendelt és elrendezett részei a teremtés aktusának. „Rabbi Johánán úgy mondta, hogy az Örökkévaló megyegyezett a tengerrel, hogy megnyíljon Izráel gyermekei előtt...

Rabbi Jeremiás ben Eleázár azt mondta, hogy nemcsak a tengerrel, hanem mindennel, amit a Teremtés hat napja alatt teremtett... Isten megparancsolta az égnek és a földnek, hogy elcsöndesedjenek Móse előtt; a Napnak és a Holdnak, hogy megálljanak Jehósuá előtt; a hol-lóknak, hogy táplálják Élijáhut; a tűznek, hogy ne égesse meg Hánánját, Misáéit és Azárját; az oroszlánnak, hogy ne bántsa Dániélt, az égboltnak, hogy megnyíljon Jechezkél hangjára; és a halnak, hogy elnyelje Jónást." /Genesis Rabba 5,45/ Ugyanebben a gondolatmenetben a Misna /Ávot 5:6/ felsorol tíz dolgot, amelyet Isten a sábbátnak, a teremtés napjának estéjén, szürkületkor teremtett, köztük a föld száját, amely megnyílt, hogy elnyelje Kórét /Bámidbár 16,32/; Bálám beszélő szamarának száját /Bámidbár 22,28/; a mannát /Semót 16,4/; és Móse botját /Semót 4,17/. A talmudi bölcsek az egyetemes törvényeket a kivételeken keresztül is felfedezték, a csodákon keresztül, amelyeket külön meg kellett teremteni, amelyek részei a világnak és csak a megfelelő időben jelennek meg.

A Biblia utáni korban a zsidó vallásfilozófia egyik alapvető tétele az, hogy a csodák nem a vallási igazságok bizonyítékai. Ennek tórai indoka a Bámidbár 13,2-4: ,,/2/ Midőn majd támad köztetek próféta vagy álomlátó, és ad számotokra jelt vagy csodát, /3/ s bekövetkezik a jel és a csoda, amelyről szólt neked, mondván: menjünk más istenek után, amelyeket nem ismersz és szolgáljuk őket - /4/ ne hallgass ama prófétának szavára vagy amaz álomlátóra, mert megkísért benneteket az Örökkévaló, a ti Istenetek, hogy megtudja, vajjon szeretitek-e az Örökkévalót, a ti Isteneteket egész szívetekkel és egész lelketekkel." A rabbik ezt még egy meglepő esettel hangsúlyozzák: Rabbi Eliézer ben Hirkánosz egy sor csodát említett meg azért, hogy bizonyítsa Isten uralmának helyességét, de Rabbi Jósuá ezt megvetően visszauta-sította, mondván: „A Tóra nem a mennyekben van!", és Rabbi Jósuá ellenvéleményét fogad-ták el /Bává Meciá 59a/. Az Devárim 13,2-4 „azt tanította a bibliai zsidóságnak, hogy a cso-dák nem vallási igazságok, mert Igazságtalan esetekben is gyakorolhatók. A Talmud a bibliai koron túli csodák lehetőségét pedig kereken tagadta." /Magyar Zsidó Lexikon, Szerk. Újvári Péter Budapest, 1929. 182./

A rabbik mindent elkövetnek, hogy hangsúlyozzák az élet mindennapi csodáit, amelyek nem a természeti törvények felfüggesztésével jelennek meg. „Gyertek és lássátok, hány csodát tesz az Örökkévaló, áldott legyen a neve, az emberrel, aki erről mit sem tud. Ha egy ember megrágatlanul venné magához a kenyeret, az leszállna a beleibe és felsértené. Az Örökkévaló azonban teremtett egy kutat a torkába, amely lehetővé teszi, hogy biztonságban szálljon alá." /Exodus Rabba 24:1/ Ez a gondolat jelenik meg a zsidó imakönyv napi hálaadó imádságában /Módim/: „Mert a Te csodáid naponta velünk vannak, valamint a Te csodatetteid, a Te jótéte-ményeid, amelyeket Te minden időben véghezviszel este, reggel és éjjel." A hétköznapi élet csodáit a rabbik a Talmudban többre tartják a bibliai csodáknál: „Nagyobb csoda az, ha egy beteg veszedelmes betegségéből megszabadul, mint az, ami történt akkor, amikor Hánájá, Misáéi és Ázárjá megszabadultak a tüzes kemencéből." /Nedárim 41a/; a nagy nyomorban élő család támogatás útján való megsegítése pedig nagyobb csoda, mint Izráel megszabadulása a Vörös-tengernél /Peszáchim 118a/.

Ebben az összefüggésben nem érdektelen a szintén hálaadó zsidó ima a Talmudban, me-lyet két ünnepre: a Hanukára és a Púrimra vonatkoztatnak: „Mert a csodák, amiket Te viszel véghez, a mi atyáink jutalma." /Szoferim 20:6; a szöveg a Szeder R. Amramban található/ A rabbik hangsúlyozzák a Hanuka-történet csodás jellegét, amikor az egy napra való tiszta olaj nyolc napig égett, bár tudtak volna új olajat hozni /Sábbát 21b/. Az ünnepnek sok szokása, szabálya kötődik ehhez az eseményhez, mintegy a „csoda népszerűsítése miatt" /Sábbát 23b/. Ez a csoda azonban nem hasonlítható a bibliai csodákhoz, és a Púrimtörténetben nincs is Deus ex machina jellegű csoda. Általában ezek az ún. „természetes csodák" körébe tartoznak. A Vöröstenger szétválasztását tekinti a zsidó hagyomány a legnagyobb bibliai csodatételnek /Peszáchim 118a/.

Bár a Talmud teli van legendákkal és csodatörténetekkel, melyek az arra legméltóbbak-nak jelentek meg /Táánit 21-25/, általánosan elfogadott az a nézet, hogy a csodák kora /valószínűleg a népnek, mint egésznek a javára szolgáló/ lejárt, mert „Azoknak jelentek csak meg, akik hajlandóak voltak magukat feláldozni az Örökkévaló Nevének megszentelése érde-kében, és mi nem vagyunk méltóak arra, hogy nekünk csodák jelenjenek meg." /Beráchót 20a; Táánit 18b; Szánhedrin 94b/

Tíz kisebb csoda mégis megtörtént a Második Szentély fennállásának idején /Ávot 5:5/. Köztük olyanok, pl. hogy senkit sem mart meg a kígyó vagy a skorpió Jeruzsálemben, hogy mindig lehetett szállást találni /ti. az ún. zarándok ünnepek idején/, és hogy az eső sohasem oltotta ki az oltár tüzét.

Tiltott dolog a csodákra támaszkodni /Peszáchim 64b/. „Nem szabad veszélyes helyre állni és azt mondani, hogy 'csoda fog velem történni', mert lehet, hogy nem fog megtörténni, és ha mégis, az levon az ember erényeiből" /Táánit 20b/. Az azonban, „akivel a csoda megtör-ténik, nem ismeri fel a csodát." /Niddá 31a/ Amikor a zsidó népet ért csodatétel helyére érke-zünk, különleges áldást kell mondani /Beráchót 9:1 és 54a/.

Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete c. könyvében így írt /Budapest, 1943. 306-8./:

„A Talmud szerint a csodáknak bizonyító ereje nincsen. Ha a csodás megnyilatkozás igazságot képvisel, akkor elfogadhatjuk azt; ha azonban a csodás tünemény hazug elveket akar bizonyítani, ügyet sem vetünk rá." /ibid. 306./

Rabbi Eliézer a bölcsekkel egy jogi kérdésben vitát folytatott. A bölcsek nem akarják el-ismerni igazát, mire a sértett mester így kiáltott fel: „Bizonyítson mellettem az a jánoskenyér-fa!" - és kimutatott a tanház udvarán álló fára, mire a fa gyökerestül kiszakadt a földből, és a magasba emelkedett. A bölcsek így feleltek: „Nem adatik bizonyíték egy jánoskenyérfából." Rabbi Eliézer újra szólt: „Bizonyítson mellettem a vízcsatorna!" - és íme szavára a csatorna vizei felfelé áramlottak. A bölcsek ezt mondták: „Nem bizonyíték a vízcsatorna sem." Rabbi Eliézer a ház falát hívta tanúnak Igaza mellett. A ház falai meghajoltak, és beomlással fenye-gettek. A bölcsek azonban rendíthetetlen nyugalommal mondták: „A ház falának sincs bizo-nyító ereje." Ekkor égi hang szólalt meg: „Miért vitáztok Rabbi Eliézer ellen? Erre felállt Rabbi Jósuá és így szólt: Nem az égben vagyon /ti. a jogi döntés alapja/, mi nem törődünk az égi hanggal." /Bába Meciá 59b/

A csodával nem lehet és nem szabad hamis tételt, helytelen jogi következtetést, az érte-lemmel ellenkező, abszurd tanokat bizonyítani. A földi dolgoknak az elbírálása az emberi értelem hatáskörébe tartozik, a csodát ilyen viták elbírálásába bevonni helytelen dolog, mert a csoda sem változtathat az igazságon.

Rabbi Abánu Rabbi Jochánán nevében mondta: „Ha azt mondja a próféta... légy bálvány-imádó, még ha a napot az égboltozat közepén megállítja is, akkor se hallgass rá!" /Szánhedrin 100a/ A rabbinikus felfogás nem ismeri el a természetfölöttinek tartott jelenség igazságképző illetékességét és bizonyító erejét /Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete. Budapest, 1943. 308./.

A púrimi lakomán, vigasságon két mester olyan sok italt fogyasztott, hogy ítélőképessé-güket teljesen elveszítették. Az egyik mester alkoholos indulatában megölte a másikat. Ami-kor kijózanodott, meglátta barátja holttestét. Az Örökkévalóhoz könyörgött, hogy tegyen cso-dát és keltse életre társát. Az Örökkévaló meghallgatta kérését és feltámasztotta a holtat. A következő évi púrim alkalmával a bortól megmámorosodott és gyilkossá lett mester ismét lakomára hívta barátját, egykori áldozatát. Barátja azonban szabadkozva, így hárította el a meghívást: „Nem minden órában történik csoda!" /Megillá 7b/.

Jegyzet

A dolgozatban első részében előforduló héber bibliai könyvek és személynevek és azok-nak napjainkban szokásos magyar átírásai:
héber magyar
könyvek:
Berésít - 1 Mózes
Semót - 2 Mózes
Bámidbár - 4 Mózes
Devárim - 5 Mózes
Jehósuá - Józsue
1-2 Meláchim - 1-2 Királyok
Jesájáhu - Izaiás
Jirmejáhu - Jeremiás
Jechezkél - Ezékiel
Jóná - Jónás
Tehilim - Zsoltárok
Dániél - Dániel
Ijób - Jób
személynevek:
Ávrahám - Ábrahám
Szárá - Sára
Móse - Mózes
Élijáhu - Illés
Elísá - Elizeus
Náámán - Námán
Ávimelech - Abimelek
Dátán - Dátám
Avirám - Abirám
Tóvijáhu - Tóbiás
(Befejező része a következő számban.)

Novák Attila: A családi gyökerek

A családi gyökerek mindenki útját meghatározzák, s ez Theodor Herzlnél is így volt. A Herzl-család mind a két ága máshonnan érkezett Magyarországra. Herzl anyja, Jeanette Diamant 1837 júliusában született Pesten. A Diamant-család, mint oly sokan a magyar zsidók közül, Morvaországból és Szlovákiából származott. Bár erre forrásaink nincsenek, úgy tudni, hogy az első Diamant 1683-ban, katonaként érkezett a Rajna-vidékről Magyarországra. Theodor Herzl egyik nagybátyja, Wilhelm Diamant pedig részt vett az 1848/49-es forrada-lomban, és a főhadnagyságig vitte a ranglétrán. Jennette apja, Hermann Hirsch Diamant jó-módú textilkereskedő volt. A lelkileg kissé instabil, de sikeres és gazdag Diamant-család több vonását is örökölte Herzl. Álmodozó, melankolikus tekintete, sötét szeme minden bizonnyal anyai örökségének része. Szellemiségében is sokat köszönhet anyjának, aki a német kultúra elkötelezett híve volt, és gyermekeibe is megpróbálta azt beleplántálni. Herzl regényeiben többször is megörökítette anyját, a Das neue Ghetto (Az új gettó) Sámuelnéja (Frau Sámuel), vagy az Altneuland („Ősújország") Dávid anyja alakjában a Jeanette Diamantról mintázott domináns női egyéniség jelenik meg.

Herzl apja érdekes famíliából származott. Sokan - így az egyik életrajzírója, az algériai eredetű francia zsidó André Chouraqui is - szefárdnak tartotta a családot, ugyanis Theodor Herzl nagyapja, Simon a Belgrád melletti Zimonyból (Semlin) jött Magyarországra. Azonban a kutatások bebizonyították, hogy a család eredetileg Morvaországból származik, és onnan került le délre. A szefárdizmus, azaz a spanyol-portugál eredetű szefárd zsidósághoz való kö-tődés tudata sok askenázi családban jelen volt: szégyellvén a „halzsíros atyafiságot", inkább spanyol-portugál zsidóknak vallották magukat. A szefárdok egyébként mind a mai napig na-gyon büszkék eredetükre, nagy szefárd tudósoknál szokásban volt a levél végére odabiggyesz-tett héber betűrövidítés, a sza-mech-tet, azaz a „szfaradi tachor" („tiszta szfaradi") megjelölés, ami a szefárd etnikai tisztaságra utalt. A zsidó hagyományban egyébként már régtől jelen van az etnikai puritás hagyománya, a babilóniai zsidóság aranykorában is megkülönböztettek tisz-ta és kevert zsidó területeket, a XIX. században pedig az arisztokráciával nem rendelkező ke-let-közép-európai zsidóság saját nemességre törekvő vágyait öltöztette a grandeur, ugyanak-kor arisztokratikusnak tekintett szefárd zsidóság álruhájába.

Herzl szefardizálása

A XIX. század második felében pedig (és nem csak zsidóknál) egész Közép-Európában, főleg a Monarchiában végigsöpört a mór stílus. A Kelet egyrészt „érdekes" és jórészt ismeret-len volt, másrészt a spanyol zsidó-arab aranykorra gondolva sokan vallás és tudomány har-monikus együttélését, a kultúra felívelését és egyfajta korai „liberalizmust" találtak meg „visszafelé" a történelemben A múltbatekintő idealizálásból mór kupolák, díszes, keleties ornamentikák születtek. Ludwig Förster, a Dohány-utcai és a szegedi zsinagóga tervezője, de mások is, mint a budapesti Rumbach-utcai zsinagóga tervezője Ottó Wagner, ezen elképzelés szerint alkották meg (később) zsidó „templomaikat", melyek ráadásul még a magyarok „kele-ti" származására is jól rímeltek. Herzl szefardizálása pedig később komoly politikai jelentő-ségre tett szert, mert az Izraelbe az 1950-es években bevándorolt (és csak részben) szefárd észak-afrikai zsidóság identitását úgy próbálta még hangsúlyosabbá tenni, hogy etnikai mó-don próbált csatlakozni az egyébként askenázi csinálmánynak tekintett cionizmushoz. E jó-részt iszlám kultúrájú zsidóság egyébként teljesen más, közel-keleti elemeket vitt be a zsidó állam életébe, és nem olyanokat, amilyeneket Herzl megálmodott.

A Herzl-család mindenesetre már több generáción keresztül élt délen. A családot eredeti-leg minden bizonnyal Leibl vagy Loebl néven illették, ez változott később Herzre és Herzlre (a szív héberül: „lev"). A Herzl nevet megvásárolták, a Loebl pedig előnévvé változott. A névváltoztatásnak konkrét oka is volt, III. Károly 1726-os rendelete következtében a zsidó családokban csak a legidősebb fiú házasodhatott, ezért változtatták meg a nevet, hogy ezen a sanyarú állapoton változtassanak. A Herzl-család 1739-ben Belgrádból Zimonyba költözött, amikor az osztrákok arra kényszerültek, hogy Belgrádot átadják a törököknek. 1753-ban a család letelepedési jogot kapott.

Simon Loew Herzl, Theodor nagyapja sokgyermekes családból származott, és a család több tagja nem maradt meg mindenáron zsidónak. Bár Simon élete végéig megtartotta a ha-gyományt, például a zsidó újév, Rós Hasana napján sófárt fújt a zsinagógában és Jom Kippur-kor is elmondta a Kol Nidré („Minden fogadalom") kezdetű ősi, archaikus csengésű arámi nyelvű imát, bátyjai már korántsem voltak annyira hűek régi vallásukhoz. Moritz és Heschel Herzl még az 1850-es években görög ortodoxnak keresztelkedtek „ki". Simon nagyapa pedig elvette a zimonyi illetőségű és nem túl gazdag Rebecca Bilitzet, hogy a kor hagyományai sze-rint népes zsidó családot alapítson meg.

Visszatekintve a félmúltból, Zimony bizony többnek bizonyult kellemes délvidéki em-léknél. Simon nagyapa ugyanis tanítványa volt kora egyik kiemelkedő szefárd ha-chamjának (talmudtudós, bölcs), a „cionista" (akkor még nem így hívták) gondolatokat hirdető Juda Hai-Alkalaj (1798-1878) rabbinak. A szarajevói születésű nagy tudású tanító, akiről Jehuda Burla, izraeli író „Vágyak és küzdelmek" címmel regényt írt, Cvi Hirsch Kalischer rabbival és Moses Hessel együtt a modern politikai cionizmus legfontosabb szellemi előfutárának számít. Alkalaj rabbi Minhat Jehuda (Júda ajándéka) című művében a zsidó hagyomány fogalmi rendszerébe ágyazva, nemzeti programot fogalmazott meg. Véleménye szerint a Messiás eljö-vetele nem egyik napról a másikra fog lejátszódni, hanem hosszabb folyamatként fog megva-lósulni. A zsidó tradíció két Messiást ismer; az első József Fia Messiás, aki részt vesz Góg és Magóg harcában, visszahódítja Izrael földjét, majd elesik a csatában. A másik, Dávid Fia Messiás pedig bevezeti népét az ígéret Földjére. Alkalaj álláspontja szerint József Fia Messiás nem személy, hanem processzus, ennek tartalma pedig a területszerzés Palesztinában. Más, praktikus szempontokat is felvetett: szerinte mindenkit meg kell tanítani a beszélt héber nyelvre, és zsidó alkotmányozó nemzetgyűlést kell létrehozni. A rabbi a tradíció köntösében adta elő mondandóját, azaz - miközben új gondolatait megfogalmazta - vigyázott arra, hogy bibliai és talmudi forrásokkal támassza alá minden állítását. Erre nemcsak azért volt szüksége, mert hogyha kerülni akart bárminemű konfliktust a rabbinikus világgal, akkor bármiféle újí-tásnak, héberül hiddusnak (mely elsősorban a halachikus, azaz a joganyagra vonatkozik) csak és kizárólag a zsidó tradíció keretén belül volt szabad elhangoznia, de azért is, mert Alkalaj rabbi - aki élete végén kivándorolt Palesztinába - maga is csak e hagyomány szótárát használ-va volt képes beszélni.

Alkalaj rabbi látomásának helyszíne Palesztina, a Török Birodalom meglehetősen fejlet-len tagja volt. Déli része az önállóbb Jeruzsálemi körzet, vagy törökül mutasarriflik, északi körzete pedig a bejrúti vilajethez, míg a Jordán folyón túli része a damaszkuszi vilajethez tar-tozott. 1880 és 1905 között 20-25.000 orosz és román zsidó áramlott be Palesztinába, vagy ahogy a zsidók mondták, Erec Jiszraelbe. Alkalaj egyébként sok országban megfordult, hogy propagálja eszméit, és Erec ]iszráel Betelepítését Célzó Társaságokat szervezett, cionista röp-irata pedig 1852-ben angolul is megjelent.

A Herzl-család tehát, a téves közfelfogás ellenére askenázi volt, azonban Zimonyban él-tek, és így nem tudták magukat kivonni a Balkán újjáéledő nemzeti mozgalmainak hatása alól. A Minhat Juda szerzőjére óriási hatást gyakorolt Görögország 1829-ben elnyert függetlensé-ge, pedig ez csak kezdete volt a török uralom visszaszorulásának és a balkáni nemzeti államok megalakulásának. A Balkánon, csakúgy, mint a világ más térségeiben, Anglia és Franciaor-szág egyre erősebben volt jelen, és maga mögé utasította a régi birodalmakat, az oroszokat és a törököket. Ráadásul a világ felosztásáért folytatott küzdelemben a nyugati technika termékei kezdtek legalább olyan súllyal latba esni, mint Oroszország és Törökország óriási embertö-megei.

Herzl apja, Jakab (Jacob) (1835-1902) szüleinek harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Tizenegy éves koráig látogatta a zimonyi chédert, a tradicionális, kizárólag vallási ismereteket nyújtó zsidó elemi iskolát, majd négy osztályt a német iskolában végzett. Fiatalon Debrecenben telepedett le, később, 1856-ban Pestre költözött. Élete szerencsésen alakult: a szállítmányozási és bizományosi üzletben komoly sikereket ért el. Magánélete is jó fordulatot vett, elvette Hermann Diamant lányát, Jeanette-t, és ezzel is vagyonát gyarapította. Az 1873-as gazdasági válság idején az egyik vállalkozása tönkrement, és meglehetősen sok pénzt vesz-tett, ugyanakkor volt ereje az újrakezdéshez, így élete végéig képes volt arra, hogy anyagilag támogassa a fiát.

A házaspárnak két gyermeke született, az első, Pauline 1859-ben, míg őt Herzl Tivadar követte, aki 1860. május 2-án látta meg a napvilágot és a Benjámin Zeév héber nevet kapta.

Herzl gyerekkora: Pest-Buda felvirágzása

A Herzl-család Tabak-gasse-i lakásának helyt adó ház helyén ma, szorosan egybeépülve a Dohány-utcai zsinagógával, a Zsidó Múzeum épülete helyezkedik el. Az épületek együtt hatalmas komplexumot alkotnak, jelenleg itt helyezkedik el a magyarországi neológ zsidóság hitközségi központja. A pesti születés ténye persze még nem garantálja a szülőhelyhez fűződő emocionális vagy intellektuális kötődést. Herzl 1889-ben a londoni Jewish Chronicle-ben meglehetősen nagy távolságtartással nyilatkozott pesti szülőföldjéről: „1860-ban születtem Budapesten, ahhoz a zsinagógához közel, amelyikben a rabbi nemrégiben a legkomolyabban bírált azért, mert becsülettel több megbecsülést és szabadságot próbálok meg szerezni a zsi-dóknak, mint amennyivel ma rendelkeznek. Húsz évvel később a „Kiadó" felirat jelent meg annak a Dohány-utcai háznak a kapuján, ahol először megláttam a napvilágot". (Idézi: Handler, 1983.) Az ilyen és ehhez hasonló memoárrészletek csak arra szolgáltak, hogy alapot adjanak többek - így Amos Elon izraeli író - által is a „pesti német fiú''-ként ábrázolásának, ami nem fedi a valóságot. Pest akkor már nem volt „német város". A Nemzeti Színházat töb-ben látogatták, mint a pesti német színházakat, és több rangos magyar irodalmi lap is műkö-dött a városban, mint például Jókai Mór lapja, A Hon. Jókai és Herzl Jakab egyébként ismer-ték egymást, hiszen Jókai noteszeiben az 1870-es évek elején többször is előfordult Jakab papa" neve. Másrészt Herzl nagyon is kötődött Budapesthez, és bár később, 1878-ban a csa-lád Bécsbe költözött, de Pauline nővére halála után minden évben felkereste pesti sírját. Ami Herzl-nek a magyar fővároshoz fűződő ambivalens viszonyát illeti, nos, ennek komoly oka volt. Herzlt nemcsak rabbik kritizálták, hanem komoly színházi kudarcok is érték Budapesten, ezért viszonya nem „a" magyarokhoz vagy Magyarországhoz, hanem a város zsidó vezetőihez és színházi uraihoz volt feszültségekkel terhes. Élete végéig tökéletesen beszélt magyarul, és az ország újjáéledő és sokféle irányultságú modern magyar kultúráját is jól ismerte. Bár Israel Zangwill, angol zsidó író, a későbbi territorialista mozgalom atyja Herzl magyar „képzelőerejérői" beszélt, az „alapító atya" magyarsága megkérdőjelezhető. Identitása ugyanis nem kizárólag a magyar tájhoz, de nem is az osztrákhoz (ha van ilyen) kötötte, hanem Buda-pesthez és Bécshez. Azt is mondhatnánk, hogy közép-európai bécsi zsidó identitással rendel-kezett, de ennek legalább annyira a részét alkotta a gyermekkorban megismert magyar, mint az osztrák-német irodalom és kultúra, hiszen elsősorban írói öntudattal rendelkezett.

A lakosság 20 százaléka zsidó volt

Herzl a gyarapodás éveiben lépett be a történelembe, szülővárosa Európa egyik legdina-mikusabban fejlődő metropolisza volt. Rohamos magyarosodása modernizációját pedig nem hogy nem késleltette, hanem párhuzamosan együtt haladt vele. A pestbudai glóbusznak már ekkor megmutatkozott egy határozott jellegzetessége: erősen központosított, ugyanakkor a nemzeti öntudatot növelő kísérletek teremtettek ezen a tájon óriási és tágas köz-, és magán-épületeket. Az Európához, illetve a világhoz való minél előbbi fel- vagy visszacsatlakozás igénye, egy nagy felzárkózási kísérlet hozta létre azt a modern, lüktető metropoliszt, amely a Herzl-családnak is otthont adott, és amely tárt kapukkal várta a vidékről beáramló, etnikailag és vallásilag heterogén emberek népes seregét. Elég csak figyelemmel kísérni a város lakos-ságának gyarapodását. 1851-ben 178.000, 1870-ben több, mint 270.000 ember lakta az akkor még mindig Pest-Budának nevezett urbanizációs központot. 1890-re Budapest lakossága kö-zel félmillió volt, és évente újabb és újabb betelepülők növelték a városi lakosok létszámát.

A Herzl-család, amely a magyarországi zsidóság asszimilálódott rétegéhez tartozott, nagy zsidó közösség közepette élt a városban. A zsidók Pesten majdnem a lakosság húsz százalékát alkották, ami tetemes létszámot, több mint negyvenezer főt jelentett. A közösség jó részének magyarosodási szándékát jelezte a hitközség kebelében létrejött MIKÉFE, azaz Magyar Izrae-lita Kézműves- és Földmívelő Egylet. A forradalom, melyben oly sok magyar zsidó részt vett, valamennyire kárpótolni akarta őket a korábbi diszkriminatív gyakorlatért. Az 1849-es szege-di országgyűlés, cserébe a tömeges zsidó részvételért, emancipálta a zsidókat, de mivel idő nem volt rá, törvényerőre sohasem emelkedett. A forradalom letörése után, az abban való részvételük miatt, kollektív büntetés sújtotta a magyar zsidókat, tekintélyes summát, egymil-lió-kétszázezer forintot róttak ki rájuk, melyet aztán később, Ferenc József jóvoltából a Rabbiképző építésére fordíthattuk. A magyarországi zsidóság nagy része a magyar asszimilá-ció mellett voksolt, és erre az Izraelita Magyar Egylet képében szervezetet is létrehoztak, mely a zsidó iskolák magyarosításáért szállt harcba. Az 1867-es emancipációs törvény egyen-jogúsította a zsidókat, mint egyéneket, de nem mint közösséget, erre 1895-ig várni kellett; ekkor viszont, hasonlóan a katolikusokhoz, reformátusokhoz és az evangélikusokhoz, rende-zett helyzetbe jutott a zsidóság: „bevett" vallás, „történelmi egyház" lett. A zsidó közösséget mélyen érintette az 1868-as országos zsidó gyűlés: itt világosan kettévált a belső életében csak a XVI. századi halachikus kódexre, a Sulchan Aruchra támaszkodó ortodoxia és az azt megre-formálni, illetve a modern élet kívánalmaihoz alkalmazkodni óhajtó neológia. A zsidók nö-vekvő társadalmi befogadottságát jelzi, hogy Wahrmann Mór személyében zsidó országgyű-lési képviselője lett a magyar parlamentnek. Fontosságát, súlyát az is mutatta, hogy ő volt az a pesti képviselő, aki benyújtotta a város egyesítését célzó törvényjavaslatot. Herzl Jakab, aki-nek vagyonát a híres rokon, Heltai Jenő többszázezer forintra becsülte, nagy gondot viselt fia nevelésére. Heltai Jenő apja, Salamon testvére volt Herzl Jakabnak, innen eredt a rokonság. Herzl Jakab családja a kor szokása szerint magánnevelőt, egy Iricz Adolf nevű fiatal joghall-gatót vett fel Herzl Tivadar mellé, aki napi egy órában tanult írni-olvasni. A gyermek fogé-konyságát bizonyítja, hogy pár héten belül már magyarul, németül és franciául írt néhány sort a szüleinek. A gyermekkorában csak Dórinak becézett Herzl Tivadar 1870-ben kezdte meg tanulmányait a Pesti Városi Főreáltanodában, ahol - saját bevallása szerint - „a modem tudo-mányokra helyezték a fő hangsúlyt. Abban az időben de Lesseps volt a nap hőse, és én kidol-goztam egy tervet egy másik földnyelv átvágására". Ferdinánd Lesseps az 1869-ben átadott Szuezi-csatorna építője volt, és ő vezette azt a Panama-társaságot, mely később korrupciós ügyeivel oly nagy veszélybe sodorta nemcsak a francia zsidóságot, de a francia demokráciát is. Mindenesetre Herzl már ekkor jelét mutatta a modern technika iránti rajongásának, s ez a tulajdonsága (mely azért sohasem társult szakértelemmel) élete végéig megmaradt. Ugyanak-kor nem szabad azt elfelejtenünk, hogy ez a vonása csak kora egyik legfontosabb vonását in-teriorizálta, és ez a „bensővé" vált „külső" vonás egyébként is találkozott az iskola erős ter-mészettudományos oktatásával.

Bár-Micvó rítusok

A pesti Reáltanodát 1855-ben alapították, és 1861-ben változott át az oktatás nyelve né-metről magyarra. A gimnáziummal ellentétben, hat osztályos volt, a tanévet pedig négy ne-gyedévre osztották. Herzl Tivadar nem volt rossz tanuló, bár kiemelkedő tanulmányi eredmé-nyeket sem mondhatott magáénak. A későbbi történtek fényében bizarrnak tűnik, hogy nem volt különösebben erőssége a vallási stúdium, és csak a második évben javította fel lényege-sen eredményét. Andrew Handler véleményével szemben, aki lehetségesnek tartotta, hogy egyáltalán nem is volt bár-micvója („a törvény fia": 13 éves korban lezajló zsidó „férfiváavatási szertartás", melytől kezdve kötelező a zsidó vallási parancsok betartása), Heltai Jenő, családi elbeszélésből határozottan idézi: „Arra emlékszem, hogy édesapám még felnőtt koromban is beszélt Tivadar Bar-Micvájáról, amelyet a nagytemplomban tartottak. Tivadar volt a Maftir. Erős, acélos hangon énekelte az ősi dallamot, amelyre Iricz Adolf hit-oktató tanította. Akkor már a Mária Valéria utcai Thonet-házban laktak Jakab bácsiék. Annyi szobájuk volt, hogy én azt meg sem tudtam számolni. Ez a sok szoba mind tele volt vendéggel a Bar-Micva ünnepélyen, amelyen Tivadar,- mint ahogy szüleim neki magának később is sok-szor említették - megható, saját szerzeményű versét olvasta fel..." (Zsoldos Andor, 1981.) A bár-micvó szertartás Közép-Kelet-Európában más és más rítus szerint zajlott. Magyarorszá-gon általában a születésnapot követő hétfőn vagy csütörtökön tartották az ünnepséget, mely-nek keretében a gyermek maftir lett, azaz őt érte az a megtiszteltetés, hogy a tóraszakasz fel-olvasása után következő prófétai olvasmányt, a haftarát felolvasta. Ennek megtanulásához nem kellett nagyon héberül tudni, hanem, mint valószínűleg a fenti esetben is, bemagoltatták a gyerekkel a szöveget. A Herzl-család egyébként nem volt túlzottan vallásos, bár Jakab min-den péntek délután elment a zsinagógába, hogy köszöntse „Szombat Királynő" bejövetelét, és utána otthon a hagyományos ünnepi vacsorával tette emlékezetessé a napot. Arra azonban semmilyen jel nem utalt, hogy szigorúan betartották volna a vallási előírásokat, inkább egyfaj-ta vallási minimumot tartottak meg, ami viszont éppen megfelelt a hagyomány abszolút szigo-rától elszakadó, de az asszimiláció hosszú útjának egyáltalán nem a végén tartó átlagos pesti neológ zsidó vallásosságának. A család társadalmi közege szintén a zsidóság volt, az embe-rekkel kialakult érintkezési kötelékeiket ekkor még meghatározta a régi rítusközösség, bár a kor viszonylagosan befogadó volt az ország „hasznára" lévő zsidókkal, és ez már csökkentette a zsidók és nem-zsidók társadalmi és társasági távolságát.

Több magyar nyelvű írása volt

Herzl szervezési készsége már korán megmutatkozott. 1874 februárjában, iskolájában Wir néven alapított testvérével, valamint Wilhelm Diamant nevű unokatestvérével együtt iro-dalmi társaságot. A társaság alapszabályait is ő dolgozta ki; ő volt az elnök, míg a titkár Isidor Deutsch lett. Az 1874 áprilisáig működő kör erősen a német nyelvű irodalom hatása alatt állt, elsősorban a Magyarországon született német költő, Nikolaus Lenau és Hölderlin hatása érvé-nyesült. Ülésein a tagok a saját írásaikat is felolvasták, így Herzl több, németül írott műve is előadásra került. Ezek a következők voltak: Amazim és a Genius (legenda), A barátok (mese), Az elvarázsolt hárfa (mese), Párizstól Cambessáig (versek), Harc a bosszú jogáért (rajz), A tanár a pácban (tréfa), A bajusz (fordítás Arany Jánosból), A haldokló komédiás (vers), Ke-gyetlen gyilkosság (vers). A Herzllel foglalkozó óriási irodalom nagy része - Handler kivéte-lével - nem vesz tudomást a magyar nyelvű műveiről. Pedig több magyar nyelvű írást is maga után hagyott. „A világ első hegedűművésze" címűben egy 1714-es velencei versenyről írt. De megigézte őt Arany János és Vörösmarty Mihály is. Vörösmartyról „A magyar költő" című írásában a költőnek a halállal és a romlással való megigézettségét tárgyalta. Szintén fontos „Toldi Miklós" nevű munkája, mely Arany hatalmas művének összefoglalása. A Herzlben pusztán csak véletlenül és csak néha magyarul írót látók perdöntő bizonyítékot láthatnak ab-ban, hogy több dolgozata csak német tükörfordítás. Ugyanakkor több olyan magyar írása is van, mely nem ide sorolható, és amely magyar irodalom-, és kultúrtörténeti szempontból is értékelhető. „Az oxigén" című dolgozata az égés kémiai folyamatát taglalja, és azt is meg-vizsgálja, hogy az oxigénnek más nyelvekben milyen szó felel meg. Azt is megállapítja, hogy magyarul ez a szó az éleny. Megvizsgálja kémiai összetevőit és felsorolja azokat a tudósokat, akik hozzájárultak a felfedezéséhez. Más írásaiban egy közeli fürdőhelyen eltöltött vakációt ábrázol, valamint „visszarepül" a XVII. századba, és német tájon kalandozva az évszakok változásait rajzolja meg. A legszórakoztatóbb „A bölcsek köve (humoristicus novella)" című írása, melynek hőse egyetemi rektor és kémikus, aki egy csodálatos vegyülettel akarja fel-idézni a Föld szellemét. Erről Herzl Tivadar megjegyzi, hogy ez a „csoda" nem volt egyéb, mint az az igen kellemetlen szagú kalapzsír, melyet alföldi pásztorok használnak a legelésző marhák megvadítására, mégpedig úgy, hogy meggyújtják. Esszét írt Savonaroláról is, de ezt négy tervezet előzi meg, míg el nem készült a végleges verzió „Girolamo Savonarola" cím-mel. A „Catilina összesküvése" a romlott, erkölcstelen patríciusokat vádolja, míg az „I. Napó-leon"-ban a történelmi személyiség a legendával keveredik.

Ebből az időből két, apjának írt feljegyzés maradt fenn, ám később meglehetősen sokat írt gyakran üzleti úton lévő szülőjének. Újságírói vénája hamar megmutatkozott, korán elkez-dett lapokba is publikálni, a PesterLloyd-nak, a Falk Miksa által kiadott lapnak is írt. Egyéb-ként magyarul később is kiválóan tudott, és nem felejtette el a nyelvet; erre rokona, Heltai Jenő később visszaemlékezett: „Tivadar anyanyelve magyar volt, és mikor évek múlva talál-koztam vele, soha nem volt észrevehető magyar beszédjén semmiféle akcentus. Tökéletesen ismerte a magyar irodalmat, rengeteg magyar verset tudott könyv nélkül, mégpedig nemcsak azokat, amelyeket az iskolában kellett megtanulnia, hanem főképpen Arany Jánosnak, Petőfi-nek, Kiss Józsefnek igen sok versét..." (Heltai; Zsoldos A 1981)

Sok nyelvű tanárok, poliglott diákok

Herzl 1875 februárjában elhagyta a Reáltanodát, és később ezt az iskola antiszemitizmu-sával indokolta, melyet a magyar hátteret nem ismerők közül sokan (így Carl E. Schorske is) minden további nélkül elfogadtak. 1898-ban kiadott angol nyelvű „Önéletrajz"-ában („Autobiography") így vallott erről: „Akkor, amikor elvesztettem a logaritmusok és a trigo-nometria iránti (korai) olthatatlan érdeklődésemet, kifejezetten antiszemita tendencia uralko-dott a Realschulé-ban. Egyik tanárunk a „pogányok" szó jelentését megvilágítva, a követke-zőket mondta: Ezek között vannak a bálványimádók, a mohamedánok és a zsidók. Ezután a sajátos okfejtés után elegem lett a Realschulé-ból és inkább ehelyett olyan intézményben akar-tam tanulni, ahol humaniórákat is tanítanak". Herzl, aki máskor is hajlamos volt arra, hogy utólagos szellemi állapotait vetítse vissza a múltra, és döntései megokolására kulturális-történeti genezist konstruáljon meg, itt minden bizonnyal nem mond igazat. Valószínűleg ar-ról volt szó, hogy a logaritmusok terén megmutatkozó fogyatékossága miatt vitték át, vagy a saját elhatározásából választotta a humántárgyak oktatására sokkal nagyobb hangsúlyt helye-ző gimnáziumot. Herzl már idézett önéletrajzi részletével azt akarta bebizonyítani, hogy ő az „örök antiszemitizmus" által már gyermekkorában érintett személy, valamint hogy az olvasók egy művelt német kultúrájú osztrák zsidó, és nem egy magyar patrióta írásait olvassák.

Herzl Tivadar tanulmányait a „Pesti Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgymnasium"-ban folytatta tovább. Az 1822 decembere óta működő iskolában 1861-ig a tanulók megválaszthat-ták, hogy milyen nyelven válaszolnak a tanáruk kérdéseire. A következő évben az evangéli-kus Presbitérium memorandumot küldött a Pesti Izraelita Hitközség központjához, kérve, hogy jelöljenek ki az iskolába egy olyan vallástanárt, aki tud magyarul, mert az összes zsidó diák már tud a nyelven. Az iskolát azért preferálták a zsidó diákok, mert a katolikus gimnázi-umok szigorú rendelkezései miatt főleg ide jöhettek, ezért kifejezetten zsidó iskolának számí-tott.

És jött Istóczy, az antiszemita

Herzl első bizonyítványa 1876 februárjából származik, és általában jó tanulónak mutat-kozott, 1877 júniusára viszont sokat esett jegyeinek az átlaga. Az ok abban rejlik, hogy az ekkor még kizárólag írói identitással rendelkező kamasz Herzlnek rengeteg idejét vette el a betűkkel való foglalatoskodás. Nem csak Falk Miksa lapjába, de Silberstein-Eötvös Adolf orgánumába, a Pester Journalba is írogatott. Ekkor már a bécsi Leben című hetilapba is meg-megeresztette szarkasztikus tudósításait a budapesti országgyűlésről, melyek méltó elődei voltak szellemes francia parlamenti tudósításainak. A gimnáziumi évekről romantikus és vi-lágfájdalommal telített emlékei voltak Herzlnek. Egy 1882-ben keletkezett irodalmi skiccében („In meiner Vaterstadt"; „Szülővárosomban") erről így írt: „A gimnázium a költői évek bor-zasztó érzésével és titkos örömével, amelyet az egyszerű és a nyárspolgár csak serdülőéveknek nevez … Az út, amely a város végéig vezet. Egykori barátommal gyakran ki-kijártam arra, ha szép volt az idő. Hogy miért? Részben, hogy a cigarettázás szenvedélyének hódoljunk, másfe-lől pedig — költőien szólva — hogy nézzük a naplementét és hogy akkori bizalmasommal be-szélhessek..." Egyik volt iskolatársa pedig így emlékezett vissza rá, a koraérett kamaszra: „Fekete és nyurga, bár elegánsan öltözött fiú, mindig sziporkázóan szellemes, és annak elle-nére, hogy humornak és viccnek a kedvelője, általában meggondolt, ironikus, sőt szarkaszti-kus. Ezek a tulajdonságok természetesen nem tették őt népszerűvé, bár népszerűtlen sem volt".

A Herzl-családot 1878. februárja legelején óriási tragédia érte. Pauline, Dóri testvére, aki szabadidejében amatőr színésznő volt, tífuszban meghalt. A későbbi Altneuland („Ösújország") című regény Mirjamját minden bizonnyal nővéréről mintázta Herzl Tivadar, akinek a halálát akkor még nem érezte át. Pauline halála véglegessé tette a család elhatározá-sát, hogy Bécsbe költözzenek. Dóri itt magántanuló lett, majd 1878 júniusában visszatért Bu-dapestre, hogy letegye a vizsgáit, majd a záróvizsgát. A legjobb eredményt vallásból és né-metből érte el, míg görögből, matematikából, történelemből és földrajzból csak „sufficiens" („elégséges") sikeredett. Júliusban megkapta kézzel írott, latin nyelvű érettségi bizonyítványát is, a „Testimonum maturatis"-t. Ugyanezen év április 8-án mondta el Istóczy Győző antisze-mita beszédét a budapesti parlamentben. A két eseménynek látszólag semmi köze sincs egy-máshoz, de az biztos, hogy Theodor Herzl életében új szakasz kezdődött, és elszállt annak az esélye, hogy magyar író váljon belőle. A kizárólag a saját költői-írói-újságírói ambíciói meg-valósításával foglalkozó, a zsidó középosztályhoz tartozó, budapesti Herzl Tivadarból bécsi Theodor Herzl lett, akiről sejteni sem lehetett, hogy később mivé válik. A formálódó szemé-lyiség életének új szakaszához érkezett, a család pedig immár a császárvárosban próbálta elfe-ledni Pauline-t és a Tabak-Gassét, Budapestet és Debrecent.

Borsányi Schmidt Ferenc: A meditáció helye a zsidó szellemiségben

Nagyon kevesen hallottak a zsidó kultúra, s ebben különösen a zsidó vallás egy fontos szellemi-lelki gyakorlatáról, a zsidó szellemiség talaján létrejött és abból táplálkozó meditáció-módszerekről. Kevesen hullottak róla, még kevesebben ismerik. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a kabbala irodalmát és történetét, vagy olvasgatjuk a chaszid rebék történeteit, a személyükhöz és életükhöz, cselekedeteikhez fűződő legendákat, megtudjuk, hogy a zsidó hagyomány Igen jelentős, már a bibliai időkben is gyakorolt és ma is alkalmazott, a pszichét és a tudatot fejlesztő, iskolázó módszere a meditáció. Technikáját és nemzedékről — nemzedékre hagyományozott elméletét tekintve rendkívül kifinomult, kidolgozott támasza, előmozdítója az elmélyedt szellemi, és ezen belül a vallási életnek. Gyakorlása a próféták kora óta napjainkig töretlen, élő része a zsidó szellemiségnek, ennek ellenére manapság kevéssé ismert, mondhatnánk, rejtett kincse kultúránknak.

A zsidó meditáció napjainkban leginkább a kevésbé nyitott ultra-ortodoxiában és a korunkbeli zsidó reneszánsz mozgató ereje, a chaszidizmus különféle irányzataiban követhető nyomon. Ahhoz, hogy megérthessük a jelenkori, főleg kelet-közép-európai csekély ismertségének, elterjedtségének okát, hogy miért oly kevés ember - zsidó és nem zsidó egyaránt - hallott a zsidó meditációról, figyelembe kell vennünk néhány történelmi tényt és eseményt.

A II. világháború során, alig több mint hatvan esztendeje, a világ zsidó népességének 30-40 százalékát meggyilkolták. A jól ismert tény mellett azt is meg kell jegyeznünk, hogy a megsemmisített zsidó közösségeknek több mint 80, talán 90 százaléka a hagyományokat őrző vidéki lakossághoz tartozott. A Római Birodalom óta fennálló nemzedékláncolatokat, közösségeket nem egészen harmincpercnyi idő alatt semmisítettek meg. Ezeknek és a hasonló alapoknak a tragikus megszűnése, hiánya, az ősi hagyományok több évszázada folyamatos, töretlen átadásának hirtelen megszakadása felmérhetetlen károkat okozott a zsidó szellemiség, a tudás, az ismeretek fennmaradásában, különösen a kabbala és benne a zsidó meditáció és egyéb kontemplatív gyakorlatok továbbadásában.

A holokausztot nagy veszteségekkel túlélt közösségek figyelme és energiája elsősorban arra irányult, hogy a zsidó szellemiség, a zsidó vallási és közösségi élet alapjait újra lerakják és életben tartsák. Az életben maradt tanítókra elképzelhetetlenül nehéz munka várt, hiszen a megsemmisített családi kör, a családi háttér feladatait is magukra kellett vállalni. Munkájuk gyümölcseként új tanító-nemzedékek sarjadtak. A nem a régi követelmények, hanem a sürgető szükséglet alapján válogatott emberanyagból nőtt új tanítók az alapszintű ismereteket természetesen megfelelő módon terjesztették, de a magasabb diszciplínákat, elvontabb ismereteket, mint a meditáció elmélete és gyakorlata, már nem mindig a kívánatos szinten és formában adták elő, ha az effajta kérdések egyáltalán felmerültek a tanítás folyamán.

A zsidó vallás, a judaizmus, valóban ősi múltra tekint vissza. A legrégibb folyamatosan fennálló és élő, emberek milliói körében gyakorolt, megszakítás nélkül áthagyományozott vallási, szellemi és nemzeti tradíció. A kereszténység és az iszlám misztikus, elmélkedő hagyományainak nagy többsége a judaizmusból átvett gyökerekből sarjadzott. Ha áttekintjük a vallások történetét, nyilvánvaló, hogy a zsidó vallás már jó másfélezer éves múltat tudhatott maga mögött a buddhizmus keletkezésekor.

A judaizmus mélységes múltja, egyedülállóan gazdag szellemiségű hagyománya, történetének számos évszázada során több meditáció-módszer születéséhez adta meg az inspirációt, a tápláló szellemiség talaját és a megtartó keretet. A zsidó meditációs és szellemi gyakorlatoknak több, egymástól néhány vonatkozásban eltérő, különböző típusa, válfaja ismert. Ezek közül néhány cselekvő jellegével, míg mások a mélységes nyugalom, az elcsitult elme mozdulatlanságával tűnnek ki. A gyakorlatok egyike - héber nevén ávodá - e speciális jelentésében a szellemi és érzelmi kötöttségektől való megszabadulást tartalmazza, valamint annak képességét, hogy a végső valóságot, annak felfoghatatlan mélységeit akár intuitív módon - a szokványostól eltérő tudatállapotban - megláthassuk, abba beleláthassunk, vagyis felfoghassuk, helyesebben: átélhessük. Azok az utak, azok a módszerek, amelyek ilyen pszichés feltételeket eredményeznek, ilyen tudatállapotokhoz vezetnek, jelentősen különböznek egymástól. A Talmud egy helyén úgy találjuk, hogy az Örökkévaló szemében minden ember egyforma; a mindennapok valóságában azonban figyelemre méltó különbségek mutatkoznak az emberek között. Ez a tapasztalati tény magyarázza az elmélkedés különféle módszereinek kialakulását, amelyek figyelembe veszik az emberek között észlelhető lelki alkatok sokféleségét, illetve ezek igényei szerint; módosultak. A módszerek e többfélesége lehetőséget ad a lelki-szellemi átélés egy-egy embertípushoz leginkább illő, annak leginkább megfelelő útjának választásához.

A zsidó meditáció eredete

A zsidó meditáció gyökerei természetesen a Tanachban, a zsidó Bibliában találhatók. Ha csak a Tórát, Mózes öt könyvét tekintjük át ebből a szempontból, hamarosan kitűnik, hogy a Tanachnak már e kezdő és legfontosabb könyvei is bővelkednek a meditációra vonatkozó utalásokban. A zsidó meditáció kezdetei azonban] könnyebben nyomon követhetők, valamint a meditáció hagyományai sokkal teljesebb kifejtésre kerülnek a prófétai könyvekben. A „próféta" szó héber megfelelője: návi. A szó tövéből két olyan szó is alkotható, amelyek valamilyen vonatkozásban összefüggenek a próféták meditáció-gyakorlásával. A „návuv" (üresnek lenni) arra mutat, hogy a meditáló üressé válik az önös gondolatok, az énközpontú megnyilvánulások számára; egyénisége megszabadul egojának nyűgétől. A „návi" szóból alkotott másik fogalom a „nává", vagyis folyik, előre csörgedez. A próféta volt az üreges nád, a nádból készített furulya, amelyen keresztül áramlik az Örökkévaló szelleme és dallama.

Van egy másik kérdés, amire felvilágosítást kapunk a prófétáktól. A próféták -csakúgy, mint más archetipusos személyiségek - Ábrahám és Sára, teljesen megvilágosodott emberek voltak, azonban ez a magasabb szintű tudatállapot nem csökkentette a közösségük, a népük iránti felelősség érzetét. Az állandóan, folyamatosan érzett felelősség a „tikkun olám", vagyis a világ jobbítása, megjavítása iránt mindenkor a zsidó szellemiség, a zsidó misztikus gondolkodás alapvető részét képezte. Ez a beállítottság nemzedékről nemzedékre mélyebbre eresztette a gyökereit. A kabbala korai mesterei, tanítói szellemi törekvéseik a meditáció révén elért-átélt „felemelkedéseik" révén, amelyek eljuttatták őket a tudat olyan régióiba, amelyek messze túl helyezkednek el azon a szinten, amelyet általában „mochin gádlut"-nak, kiterjesztett tudatnak, vagy „megvilágosodásnak" neveznek, gyakran pszichikai, fizikai veszélyeknek tették ki magukat. Gondolataik, írásaik ismeretében azonban nyilvánvaló, hogy ezeket a törekvéseiket mindig és kizárólag az a magasztos vágy irányította, hogy a világ, az emberek megjavuljanak, és hogy siettessék a Messiás eljövetelét a világ érdekében.

A misztikus törekvéseknek és közöttük a meditációnak a Tóra szövegére épített ösvényét a társadalmi felelősségérzetnek és a misztikus fejlődés célkitűzésének ilyesfajta együttese jellemezte. Valakinek a szellemi szintjét, nevezetesen azt, hogy elérte-e a meditáció kitűzött és megvalósítható célját, a megvilágosodást, nem tudjuk anélkül vizsgálni, felmérni, hogy figyelembe ne vegyük e személy kapcsolatát barátaival, hozzátartozóival, munkatársaival, gyermekeivel és a közösséggel, amelyben él.

A zsidó hagyományban, a hagyományt követő zsidó életben a neves tanítókat és a prófétákat szinte lehetetlen kiragadni a körülöttük fennálló különféle társadalmi összefüggésekből, vagy elválasztani koruk és környezetük jelentős társadalmi kérdéseitől, gondjaitól. Ezt, és az ilyesfajta gondolatokat érzékelteti, fejezi ki teljes átéléssel Mikhá próféta könyve (6: 6-8.): „Mivel járuljak elébe az Örökkévalónak, hajoljak meg a magasság Istene előtt? Járuljak-e eléje égőáldozatokkal, egyéves borjakkal? Kedvét találja-e az Örökkévaló kosok ezreiben, olajpatakok tízezreiben? Oda adjam-e elsőszülöttemet bűntettemért, testem gyümölcsét lelkem vétkéért? Megmondta neked, ember, mi a jó s mit kíván az Örökkévaló tőled, ha csak nem azt, hogy jogot cselekedjél és szeretetet kedvelj és alázatosan járj Isteneddel!"

A szokványos szint fölé emelkedett szellemiség, a megvilágosodás könyörületesség és az igazságosság iránti elkötelezettség nélkül nem sokat ér. A „megvilágosodásnak", vagyis a meditáció tulajdonképpeni céljának zsidó értelmezése megköveteli, hogy a „megvilágosodott" ne érezze - ne helyezze - magát a sokak, vagyis a társadalom érdekei, szükségletei, igényei és gondjai fölé; szellemi kiemelkedése révén ne távolodjon el, ne szakadjon ki embertársai köréből. Ez a felfogás megtalálható és nyomon követhető a Tóra alapjaira épült ősi hagyományainkban, és ugyancsak jelen van napjaink zsidó gondolkodásában. Prófétáink nem szerzeteskolostorok biztonságot, nyugodalmat kínáló magányában éltek, hanem kivétel nélkül és mindenkor népük körében tanítottak, együtt viselték, érezték és gyakran szenvedték mindazt, ami a nép egészét érte, foglalkoztatta.

Ugyanezt mondhatjuk el a korai és a későbbi korok chászid rebéiről, és természetesen a ma közöttünk-körülöttünk élő, tevékenykedő chászidokról is. Ennek a családias jellegűnek nevezhető társadalmi és kulturális kapcsolatnak a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen kulcsfontosságú magatartásforma a zsidó meditáció és a hozzá kapcsolódó „megvilágosodás", vagyis a sikeres meditáció során létrejövő újfajta tudatállapot pontosabb megértése szempontjából.

Idáig eljutván eszmefuttatásunkban, jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon milyen volt, miképpen működött a zsidó meditáció a kezdeti idők gyakorlatában. A Tanakhban, a zsidó Bibliában fennmaradt szövegek, különösen a prófétai könyvek tanúsága szerint ez az ősi időkben gyökerező hagyomány számos módszert, lehetőséget ismert arra vonatkozóan, hogy miként emelje fel, hogyan juttassa magasabb tudatállapotba a meditálót. Ezek egyike volt a zene. A zene nyújtotta az egyik lehetőséget, mondhatnánk: segédeszközt arra, hogy a meditáló tudata, visszahúzódva a „köznapi" gondolatok, az ezekből eredő gondolatfűzések szövevényéből, az összpontosítottság állapotába kerüljön, hogy így megszabadulva a szokványos tudat szülte illúzióktól, ezek fölé emelkedhessen.

A chaszidizmus a zsidó zenének valóságos reneszánszát hozta. A misztikus mesterek, a kabbalát tanulmányozó és művelő rabbik számára a dallamok gazdag forrásai voltak a misztikus élménynek, telve voltak misztikus jelentéssel. A Zóhár, a kabbala legfontosabb könyve, gyakran szól a zenéről, a dallamokról. Ezt a mondatot is ott olvashatjuk: „A legmagasabb egekben van egy bizonyos templom, amelynek kapui csak a dal erejével nyithatók ki."

A C'fáton (Izrael) élt és munkálkodott kabbalisták - közöttük Jichák Lurijá, S'lo-mo Álkábec és Jiszráél Nádzsárá rabbik -több, széles körben ismertté vált dallamot alkottak, olyanokat, amelyeknek kedveltsége az évszázadok során is fennmaradt.

„Szolgáld az Örökkévalót örömmel, vidámsággal" - visszhangozzák a chászidok a Bá'ál Sém Tov kora óta. „Gyermek csak öröm révén születhet. Ugyanez vonatkozik - mondja a chaszidizmus alapítója - arra, aki azt szeretné, ha imái eredményt hoznának. Öröm kell, hogy áthassa a felajánlott imát!" Mózes ötödik könyvének (D'várim) azt a versét (16: 15.), amelyet a Tóra S'mi- i ni Áceret, a Sátrak Ünnepének nyolcadik, befejező napjára ír elő, a Best (Bá'ál Sém Tov) életünk mindennapjaira alkalmazta: „[...] meg fog téged áldani az Örökkévaló, a te Istened minden termésedben és kezed minden munkájában; és légy mindig vidám."

A zsidó meditáció korunkbeli nagy ismerője, Avram Davis említi egy írásában azt a Jeruzsálemi idős embert, aki éveinek súlya és láthatóan reumatikus természetű betegségeinek nem kevésbé nyomasztó terhei alatt görnyedten, Szimchát Torá ünnepén, a táncolók között termett, magához ölelt egy Tóra-tekercset (kb. 20 kg.), és táncolni kezdett. Lassú tánclépésekkel haladt körbe, mozdulatai egyre fürgébbek lettek, tartása kiegyenesedett. Lépései fokozatosan könnyebbé váltak, forgott a Tórával, magasan a feje fölé tartva a felöltöztetett szent tekercset. Arca lángolt, úgy lendült a zsinagóga kövezetén, mint egy suhanó fáklya.

A meditáció feladata, rendeltetése

Ha sorra vesszük a világ létező, élő kultúráit, s bennük a hozzájuk kötődő, általuk megőrzött meditáció-hagyományt, mindegyikükre jellemző, közös tulajdonságként összegezhetjük: a meditáció a tudat összpontosításának egy módszere. Rendeltetése, hogy a Lényeg meglátásának és a mindent felölelő, általános törvényszerűségek megértésének egy új, magasabb szintjére lendítse a tudatot, a felfogó elmét. A zsidó vallásban és a talaján felépült szellemi kultúrában a meditáció elsődleges, talán legfontosabb feladata, hogy „megnyissa a szívet" és felkészítse a tudatot arra, hogy éppen a meditáció szellemi-lelki folyamata révén közvetlenné válhat a kapcsolat az Örökkévaló és a halandó ember között. A nem rutinszerű, az átéléssel, a teljes és összpontosított figyelemmel (kávvánával) elmondott ima — a meditáció egyik módja -vezet az egyesüléshez (az általános vallástudományból ismert unio mysticához), amelyben a hétköznapok gondjaiban, törődéseiben, de még az örömeiben is elfáradt, eltompult emberi szellem - nevezhetjük léleknek is - találkozik Alkotójával. A vallási előírások megtartása és a hozzájuk való töretlen kötődés, a Tóra tanításának, szellemiségének szüntelen szem előtt tartása, végső soron a tudatnak ezt a fokozott összpontosítását is hivatottak segíteni, aminek legmagasabb, végső szintje a szüntelen ragaszkodás (az egyesülés) tudati állapota, a d'vékut.

A zsidó vallás több mint két évezredre visszatekintő legfontosabb megnyilvánulása, a folyamatos tanulás is ennek a szellemi-tudati állapotnak megvalósulását célozza.

Zsidó meditáció - modern világ

A zsidó történelem hosszú évezredei és töretlen vallási-szellemi hagyománya során a meditáció különféle formákat öltött, él több típusa, módszere alakult ki. Manapság általában három fő típusát különböztetjük meg:

1.) Felépített, külső irányultságú meditáció, hagyományos héber elnevezéssel: hiton'nut. Ennek lényege a valamely fizikai vagy mentális tárgyra irányított figyelem, s az így megvalósuló kontempláció, vagyis elmélkedés, amelyet megfelelő tudatállapot elérésekor már meditációnak nevezünk. A külső, tehát nem gondolati, vagy érzetjelenségként mutatkozó tárgy (fizikai vagy szellemi objektum) mintegy segédeszközként kerül alkalmazásra a figyelem megfelelő szintű összpontosítása, a magasabb rendű tudatosság létrejöttéhez. Ezt a fajta meditációt - mint már említettük — „külső" típusnak nevezzük, mert a meditáló egy kívül levő tárgyra - egy menórára, gyertyalángra, egy leírt szóra, a Tóra egy papírra vetett mondatára vagy éppen a Chumásban fellapozott oldalára - irányítja a tudatát. Ez a tudat kötöttségeitől való megszabaduláshoz vezet, hiszen nem arra a tudattartalomra irányul, összpontosul a figyelem, ami önmagában jelen van, hanem egy tőle független dolog, egy külső tárgy felé.

„Felépítettnek" is nevezzük ezt a típust, mert naponként és többször ismételhető, és minden alkalommal ugyanazt a mintát, azonos szerkezetet követi.

2.) Ezt a típust belső irányultságúnak nevezzük; héber fogalommal általában a „hitbod'dut" szóval jelöljük. A meditáló belülre, önmagába irányítja figyelmét; éber figyelemmel kíséri gondolatait és érzéseit, amelyek benne keletkeznek. Az ilyen típusú meditáció általában csendes, de nem feltétlenül kell, hogy csendben történjen. Míg a tudat szemlélődik önnön tartalmán, a benne alakuló képeken, gondolatfűzéseken, a száj utat engedhet az ima spontán szavainak, mondatainak is.

Gyakran idézik a braclavi cáddik, rabbi Náchmán ben Szimchá (1772-1811) beszélgetéseit Istennel, mint a hitbod'dut egyik legszebb példáját. A meditációnak ez a típusa arra irányul, hogy fokozza az áhá-vá, a szeretet erejét. Ezt úgy éri el, hogy a Boré' Báruch Hu-ra, a Teremtőre összpontosítja a tudatát, minthogy Isten ott lakozik minden ember lelkében. Ez azt jelenti, hogy átadjuk magunkat és feloldódunk a szeretet önkéntelen áramlásában.

3.) A meditáció harmadik típusa lényegét tekintve nem-irányított. Ez a módszer oly módon igyekszik megközelíteni a Végtelent, hogy nem veszi igénybe a meditáció végcéljához segítő eszközöket, az „utat" egyengető fogódzókat. Az Egyetlennel való egyesülést azonnal, s nem valamely, a tudatban végbemenő fokozatos történés eredményeként keresi. Valójában e meditációmódszerek mindegyike az Egységnek ezt az állapotát célozza meg, de a nem-irányított meditáció mellőzi az ösvényt simábbá tevő apróbb kitérőket és egyéb támaszként használható praktikákat. Ez a módszer maga a hirtelen, azonnali ráébredés, a keresett Valóság közvetlen tapasztalása.

A meditáció szintjei

A korunkbeli meditáció mesterek többsége az ismertetett három meditáció-típust általában két osztályba sorolja:

A.) Dinamikus vagy törekvő meditáció, amelyben a tudat aktív.

B.) Elernyesztő, elcsendesedő meditáció, amelyben a tudat a teljes nyugalom állapotába kerül.

A zsidó meditáció korábban említett osztályozása is kínál egy kettős csoportosítást:

1.) Az, amely a meditálót fokozatos szellemi kibontakozáshoz vezeti;

2.) Az, amelyik azonnali ráébredést, hirtelen belátást eredményez.

Aryeh Kaplan (1940-1983), a kabbala és a zsidó meditáció oly korán elhunyt tudós kutatója, számos kitűnő könyv szerzője azt hangsúlyozta, hogy a meditáció különféle módszerei a kabbala virágkorától kezdődően egy általános, közösnek tekinthető rendszerbe sorolhatók. A meditáló először a hágá-meditáció szintjére kerül, ami egy kívülre, a szubjektumon kívül lévő tárgyra irányuló kontempláció, elmélkedés. A meditáló tehát egy önmagán kívüli anyagi vagy szellemi tárgyra irányítja tudatát. Elcsendesíti, nyugalmi állapotba hozza elméjét, amihez segítségül hívhat egy ismételgetett dallamot, szót, hangot vagy egy tetszés szerinti tárgyat. Az elme így előálló nyugalmi állapotában közelíti meg a bitul (megszüntetés) állapotát, amit a szakszövegek az ego megsemmisítésének, megszüntetésének neveznek. A Talmud ezt a szellemi felemelkedést a „termek" vagy „paloták" metaforájával írja le. Ez a már ismert „fokozatosan előre haladó meditáció", amit dinamikus, vagy törekvő meditációnak is neveztünk, mert ebben a tudat aktív aspektusában van jelen.

Ahogy a meditáló tudata magasabb szintre emelkedik, a meditáció „szijách" nevű formájába lép. Ez a tudat kiürítését jelenti, ami a kabbala szimbolikájában és szóhasználatában úgy fogalmazódik meg, mint a tudat „elengedése" az ún. „paloták" egyikébe, vagyis a transzcendentális szférába. A szijách-meditáció tehát nem más, mint a tudat aktív „tisztára törlése".

A hágá- és a szijách-meditáció a gyakorlatban néha egybe olvad; a kabbalisztikus kifejezésmód ilyenkor a „belépés a pardészbe", vagyis a „gyümölcsöskertbe lépésről" beszél.

A meditációnak ezt a magasabb szintjét megfelelő mester irányítása, ellenőrzése nélkül nem ajánlott gyakorolni; a Talmud több helyen figyelmeztet erre.

A tanuló előrehaladása során alkalmassá válik a kávváná tudatállapotának átélésére.

Dov Baer, a mezericsi mággid (1704-1772), a chaszidizmus talán legjelentősebb mestere mondta: „Amikor magadra gondolsz, a semmi ('ájin, 'éjn) jelenjen meg tudatodban, és teljességgel feledkezz meg magadról. S akkor felül fogsz emelkedni az időn ...eljutsz oda, ahol minden egyenlő: élet és halál, óceán és szárazföld."

Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944-45)

1. A csillagos házak

A fővárosi zsidók elkülönítése

Budapesten a zsidó lakosság 1941-ben 184 453 fő volt, az összlakosság 15,8 %'át tette ki. Az 1941. évi XV. tc. alapján zsidónak minősítettek további 37 931, jiddis anyanyelvűnek pe-dig 408 személyt. Az 1944. március 19-i német megszállás után helyzetük gyökeresen válto-zott, májusban súlyosra fordult.

Május 3-án jelent meg az első rendelkezés a zsidók lakásainak összeírásáról, ezután a "tömörítésükre" irányuló előmunkálatok lendületet vettek. Endre László államtitkár június 9-én tartott értekezletet a belügyminisztériumban a "budapesti zsidók összeköltöztetésének ügyében". A megvalósítás végső formát Dorogi Farkas Ákos polgármester (16-án falragasz-okon megjelent) leiratában öltött, aki elrendelte, hogy a zsidók június 21-éig költözzenek ösz-sze az e célból sárga csillaggal megjelölt épületekbe. Intézkedése először 2600 házról szólt, s alaposan megbolygatta a főváros lakosságát.

A 21-i rövid, tarthatatlan határidőt 24-ére, szombat éjfélre tolták ki. A polgármester 22-én közölte a zsidók által lakható épületek kerületenkénti végleges listáját. Ezeket valamennyi utcai bejárat külső részén 51x36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű kanárisárga csillaggal kellett megjelölni, valamint "állandóan ép és tiszta állapotban" kellett tartani. A sárga csillag jelzés az adókerületi adószámviteli osztálynál volt beszerezhető.

A csillagos házak kijelölése nagy izgalmat keltett, számukat a hatóságok napok alatt 1840-re csökkentették. Az egykorú becslések szerint június 24-éig - az Eichmann SS-Obersturmbannführer vezette Judenkommando parancsára alakult - Zsidó Tanács legalább 170 000 zsidót költöztetett össze. (Közben közhírré tették: csillagtalan házban zsidó semmifé-le címen nem lakhat.) Az összezsúfolt zsidóknak családonként általában egy szoba jutott. Még egy szoba sem, ha a család négynél több tagú volt, és a szoba alapterülete nem haladta meg a 25 nm-t. Továbbá szobát kaptak a foglalkozásuk okán az orvosok, ügyvédek, mérnökök, ipart űzők. A csillagos házak keresztények lakta lakásait itt nem laknak zsidók! felirású, a székes-főváros címerével ellátott nyomtatvánnyal jelölték. Az összeköltöztetés, kényszerű lakáselha-gyás okozta megrázkódtatás több tucat - főleg idősebb - zsidó, köztük házaspárok öngyilkos-ságához vezetett.

A csillagos házaknak alig valamivel több, mint 10 %-a volt Budán. Ezek főként a Nap-hegyen, az Alkotás utcában, a Városmajor utcában, a Keleti Károly utcában és a mai Bartók Béla úton voltak. Óbudán a Vörösvári úton, a Bécsi úton, a Pacsirtamező utcában, valamint a Lajos utcában, az Ürömi úton és a Szőlő utcában.

Pesten a csillagos házak 70 %-át a Lipótvárosban, Terézvárosban és az Erzsébetvárosban jelölték ki. A többi kerületben elszórtan voltak "zsidóházak". Az épületekbe a zsidókat gya-korlatilag bezárták. Június 25-től a házak elhagyását először csak délután 14 és 17 óra között engedélyezték, később ezt enyhítették. Délelőtt 11 órától léphettek ki az utcára. Eletüket to-vábbi közlekedési és elkülönítési korlátozások, állandósult ellenőrzések nehezítették.

A csillagos házak mintája a Németországban 1939-ben kialakított Judenhaus-rendszer volt. Magyarországon ez módosult, a fővárosi zsidók túszként is számításba jöttek. A közpon-tosított gettó helyett a bombaveszélyes körzetekbe kívánták a zsidókat telepíteni, egyfajta védelemként az egész lakosságnak az 1944 áprilisától indult, kiterjedt légitámadásokkal szemben. Az erőszak nyomán a zsidók által kiürített, közel 19 000 lakást némi hivatali huza-vona után keresztényeknek utalták ki. (A visszamaradt bútort, felszerelést a zsidóknak nem volt szabad eladni, a keresztényeknek megvenni.)

A csillagos házakból a deportálást először a vidéki zsidóság kiszállítása után, júliusi ter-vezték. A június 26-i koronatanácson -nemzetközi tiltakozások, az ún. auschwitz jegyzőkönyv hatására - váratlan fordulat| történt. Horthy Miklós kormányzó kijelentette: "A budapesti zsi-dóság deportálását pedig szüntessék be!" Július elején a deportál; magyar megszállottal: Endre László és Bal László államtitkárok az SS tisztjeivel, az Eichmann kommandóval mégis a bu-dapesti deportálás előkészületeivel foglalkoztak Zászlószentelés ürügyén többezer csendőrt hoztak a fővárosba, akiket Horthy kormányzó főként az Esztergomról meglepetésszerűen ve-zényelt magyar páncéloshadtest főváros felvonultatásával távolíttatott el. A csillagos házak lakói július 8-ára ekként megmenekültek. (Az eseményt Koszorús Ferenc vezérkari ezredes márvány emléktáblája örökíti meg a Dohány utca 1. sz. épület falán.)

Az augusztusi deportálás elmarad

Az SS nem mondott le a fővárosi deportálásról, a semleges államok még Budapesten működő diplomáciai képviseleteinek kiállási azonban életmentő jelentőségű volt. Az SS elle-nében Krausz Miklós, a Jewish Agency for Palestina képviseletének budapesti vezetője és George Mandel-Mantello, San Salvador genfi főkonzulja nagy munkát végzett. Krausz a ma-gyar zsidók palesztinai kivándorlásának engedélyezéséért is sokat fáradozott. Carl Lutz, a budapesti zsidómentés egyik megalapozója és végsőkig kitartó személyisége volt segítségére. A svájci követségi tisztviselőnek nem volt ilyen hivatali megbízása. Erkölcsi meggyőződés-ből, humanitástól indíttatva cselekedett.

Július 24-én Weisz Arthur nagykereskedő fővárosi, Vadász utca 29. szám alatti házában (Üvegház) megnyílt a svájci követség Idegen Érdekeket Képviselő Osztályának kivándorlási irodája. Lutz támogatásával lendületes mentőmunka indult. A Sztójay-kormány határozata alapján névlisták készültek. Ezekre építve a minisztertanács által engedélyezett 7 000 személy helyett ugyanennyi családnak osztottak ki védlevelet. Mentőmunkát végzett a Svéd Vöröske-reszt is. Valdemar Langlet vezette budapesti irodája május óta menlevelet (Schutzbrief) adott az üldözötteknek. 16 részleget állított fel, majd több intézményt folyamatosan védnöksége alá helyezett. A Svéd Királyi Követség - már korábbi elhatározás alapján - svéd rokonokkal, kö-zelebbi svéd kapcsolatokkal rendelkezőknek Ivan Danielsson követ aláírásával svéd útlevelet adott, melynek tulajdonosa "védettséghez" jutott. Július 9-én Budapestre érkezett Raoul Wal-lenberg svéd követségi titkár. Kifejezetten a zsidó üldözötteket segítő céllal, melyhez az anyagi hátteret az amerikai Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board) biztosította. A svéd követség "C" osztálya lista alapján a svéd kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak svéd védleve-let, mentesítő igazolványt (Schutzpass) bocsátott ki. Kiállítói azon fáradoztak, hogy megkísér-lik az "útleveleseket" Svédországba kiuaztatni.

Spanyolország budapesti követsége a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül szervezte öt-száz zsidó gyermek és ötven-hetven kísérő Magyarországról Tangerba szállítását. A kiutazást a németek megakadályozták. ltot kormányzati háttérrel Ángel Sanz Briz Spanyol ügyvivő visszatérőleg és határozottan fellépett a veszélyeztetett magyar zsidók védelmében. (Kevésbé ismert, hogy a mentést külügyminisztériuma fontos megbízásaként teljesítette.) Francia nyel-vű, ideiglenes Spanyol útlevéllel látott el 352 zsidót, további 1898 pedig - spanyol "rokonsá-ga" in - spanyol védlevelet kapott. Legnagyobb részük megmenekült. A portugál diplomaták mintegy ezer magyar zsidó életét oltalmazták meg.

A követségi mentőmunka kapcsán Budapesten augusztusban és szeptemberben a magyar hatóságok által engedélyezettnél jóval több védlevél került kibocsátásra. Az ilyen okmányok iránti igény rohamosan növekedett, mert birtokosaik bátrabban mozogtak. Többen próbálkoz-tak, hogy a csillagos házakat elhagyják, és valamiképp felújítsanak vagy megteremtsenek rejtőzéshez, meneküléshez vezető kapcsolatokat. Az augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen sorolt adatokat fenntartással kezeljük, túlzónak tartjuk. Mégis, a számok mögött valós folya-matok voltak, a védlevelekre is épített bujkálás egyre kiterjedtebbé vált.

Jaross Andor belügyminiszter összegezéséből: "a Budapesten tartózkodó zsidók létszáma 280 000-re tehető. Zsidó lakásokban 170 000 zsidó van nyilvántartva. A hiányzó 100 000 zsi-dó keresztény lakásokban elbújva tartózkodik, vagy másutt szerzett magának búvóhelyet. A megkeresztelkedett zsidók száma Budapesten 20 000-re tehető." Az utóbbiakkal kapcsolatban kijelentette, hogy "ezeknek a kikeresztelkedett zsidóknak kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani". Tájékoztatója a napirenden tartott német deportálási tervekből fogant.

Augusztus derekán a német biztonsági szervek összehangolt, zsaroló fenyegetőzései mind nyíltabbá váltak. A csillagos házakba szorított zsidók körében a legnagyobb izgalom, félelem és kétségbeesés lett úrrá. Képviselőik Lutzhoz és Wallenberghez fordultak, hogy se-gítsenek a semleges államok budapesti követségeit a deportálással szembeni közös megmoz-dulásra bírni. A pánik jelei is megjelentek, az ügyben sürgős tiltakozást Angelo Rotta pápai nuncius készítette elő.

Augusztus 21-én a magyar kormányhoz Rotta pápai nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos Branquinho portugál, Ángel Sanz Briz spanyol és Antoine I. Kilchmann svájci ügyvivő jegyzéket intézett. Erélyes tiltakozásukban leszögezték, abszolút megengedhetetlen-nek tartják, hogy "faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embe-reket". A keresztény civilizáció nevében kérték, ne legyen több deportálás. A magyar kor-mány véget ennek az eljárásnak, melynek "sohasem lett volna szabad elkezdődnie". A 25-ére kitűzött budapesti deportálás -feltehetőleg Heinrich Himmlernek, az SS mi vezérének állás-foglalása után -elmaradt. (A gyors román átállási fordulat, Párizs eleste bizonyára közreját-szott.) A magyar fél jegyzékben javasolta, hogy a magyar zsidók ügyeinek intézését a néme-tek adják át ennek fejében a csillagos házakból a zsidóságot munkába állítják. A munkára képteleneket a Magyar Vöröskereszt közreműködésével vidéki táborokba helyezik. Lakatos Géza kormányával 28-án olyan megállapodás született, hogy a zsidó lakosságot a háború ér-dekeire való tekintettel Budapestről eltávolítják, vidéken koncentrálják és munkára fogják.

Az új magyar-német egyezség miatt a fővárosban előkészületek indultak a munkaszolgá-latra alkalmatlanok, az idős és gyermek zsidók vidéki táborokba koncentrálására. Ezt összefo-gással: elnyújtott orvosi vizsgálatokkal, megújított "sorozással" sikerült elszabotálni, mert attól lehetett tartani, hogy a megvalósítás Eichmann újabb deportálási eleteinek kedvez. (A Budapesten letartott, majd Sárvárra, internálásra szállított zsidókat a németek ekkor is - bo-nyodalmak nélkül - deportálták.) A vesztett háborúból tervezett magyar kiválás előtt figye-lemre méltó változások történtek. Horthy Miklós kormányzó kihallgatáson fogadta Stern Sa-mut, a Zsidótanács elnökét. A zsidó kivándorlások ügyében Komoly Ottó, a Budapesti Men-tőbizottság vezetője ifjú Horthy Miklóssal vette fel a kapcsolatot. Megindult a budapesti zsi-dóság megmenekülését is jelentő katonai lépések szervezése. Összeköttetés létesült a Magyar Front és az ellenállást latolgató, vállaló zsidó csoportok között. Tárgyalás indult Lázár Károly testőr altábornaggyal a zsidó munkaszolgálatosok (520 munkaszolgálatos századot tartott nyilván ekkor a Zsidó Hadviseltek Bizottsága) esetleges felfegyverzéséről, a zsidó ön-védelem megszervezéséről.

A budai várban, szűk körben latolgatott "kiugrás" csekély és végig nem gondolt előké-születeit árulások sorozata törte meg. Az október 15-i, második német fegyveres beavatkozás és a Szálasi-puccs újabb tragikus fordulatot hozott.

A Szálasi-terror idején

Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt,-Hungarista Mozgalom teljhatalmú vezérének hatalomra jutásakor az országban 250 000-280 000 (csillagos házakban lakó és rejtőzködő, valamint munkaszolgálatos) zsidó várta rettegve sorsát. Szálasitól és híveitől, a gátlástalan csőcseléktől semmi jót nem várhattak. Bár magát hívő kereszténynek, buzgó katolikusnak tartotta, Szálasit vad antiszemitizmus fűtötte. Végső célja a totálisan zsidómentes Magyaror-szág volt.

Szálasi napok alatt jóváhagyta, hogy a Budapesten lévő zsidókból a munkaképeseket "a háború végéig, kölcsönzsidóként" gyalogmenetekben indítsák útnak Németországba. Veesenmayer birodalmi megbízott követelésére és a fővárosba visszatért Eichmann-nal teljes egyetértésben abba is beleegyezett, hogy a zsidó munkaszolgálatos századok állományából 50 000 főt adjanak át a németeknek. A végrehajtás gyorsan ment. Beregfy Károly honvédelmi miniszter parancsára Hegyeshalomban elsőként tizenötezernyi zsidó férfi munkaszolgálatost adtak német kézre. November végén a fővárosi Józsefvárosi pályaudvarról vagonokban sánc-munkára szállíttatták a semleges államok követségeinek oltalmába vett, emiatt védettnek ne-vezett (inkább hitt) munkaszolgálatos századokat is. 18 000-nyi állományukban a magyar kultúra, a tudomány több zsidó származású kiválósága talált addig menedékre.

Közben a csillagos házakból a HM-rendeletre "honvédelmi szolgálatra" bevonult és a ki-terjedt razziákon összeszedett zsidókat a nyilaskeresztes pártszolgálatosok főként az óbudai téglagyárba kísérték. A Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén (Bécsi út 136.sz.) létesí-tett gyűjtőtáborba "tömörítették" a deportálandó zsidók ezreit, de bárkit, akit a nyilas fegyve-resek utcai vagy lakásrazziákon elfogtak, az országból "eltávolítandónak" szántak. Az óbudai téglagyárban a Nemzetközi Vöröskereszt delegátusa, Friedrich Born egykorú jelentése szerint egy időben 5000-6000 ember zsúfolódott össze. Részben a szabad ég alatt egy-három napig vártak a vezénylésre, majd a Bécsi úton elindultak nyugatnak a németeknek való "kölcsön-adás" felé.

Nőket a csillagos házakból munkaszolgálatra vezényeltek a Kerepesi úti új ügetőpályára, a KISOK pályára és más gyülekezőhelyekre is. A továbbiakban a főváros környéki erődíté-seknél földmunkákat végeztettek velük.

Az első zsidó menetoszlopok november 6-ától tűntek fel a bécsi országúton. Egy hét alatt 27 000 mindkét nembeli foglyot indítottak a rendészeti hatóságok a Piliscsabán, Dorogon, Süttőn, Szőnyön, Gönyün, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron át Hegyeshalomban végződő 250 km-es útra. A szökéseket sűrű razziákkal próbálták megakadályozni. A menetet kezdettől útszéli temetetlen holttestek jelezték.

Az SS-nek ígért magyar "kölcsönzsidók" 2000-4000 fős oszlopai - Friedrich Born szerint hetven százalékuk nő volt - rettegve vonszolták magukat a napi harminc kilométeres szaka-szokon. Bottal és puskatussal hajtották őket, míg a napi menetcélt el nem érték. Az éjszakázás legtöbbször a szabadban történt, vagy barakkban, dunai uszályon, istállóban, gyárépületben vagy pajtában. Gönyűn négy kikötött uszályon éjszakáztattak, ahol többen az öngyilkosságba menekültek sorsuk elől. Hegyeshalomban a 12 éves gyerektől a matrónáig csoportokban vár-tak a menetelők az SS-nek való átadásra. A halotti anyakönyvbe november 27-éig jegyezték be az elhalálozásokat, 93 végkimerülésben elhalt és 18 kiütéses tífuszos zsidóét. A beérkezet-tekről így írtak egy beszámolóban: "Állapotuk semmiféle más lelki nélkülözés vagy testi szenvedés által sújtott emberével össze nem hasonlítható".

A csillagos házakból Hegyeshalomba gyalogoltatott zsidók legnagyobb részét november 20-áig átadták az SS-nek. A deportáltak csoportjairól Zurndorfban (elcsatolt magyar község, Zurány) Rudolf Hoess SS-Obersturmbannführer, a birkenaui halálgyár korábbi parancsnoka rendelkezett. Több női csoportot Dachauba, Ravensbrückbe, ezek melléktáboraiba, másokat pedig vissza Magyarországra, a határmenti erődítő munkatáborokba szállítottak tovább.

A Pozsonytól Kőszegig húzódó Niederdonau erődvonalon 1945 márciusa végéig 35 000, zömmel budapesti zsidó robotolt. Húsz munkatáborba sorolták őket: köztük Ágfalva, Balf, Fertőrákos, Hidegség, Kőszeg, Donnerskirchen, Siegendorf, Rechnitz sokak számára jelentett végállomást. Az erődítésen kíméletlenül hajszolták a foglyokat, a legyengült, megbetegedett zsidó férfiakat és nőket őreik agyonverték, agyonlőtték. A szüntelen robotban minden harma-dik sáncmunkás elpusztult. Hasonló körülmények uralkodtak a Kőszegtől délre, a hármas ha-tárig kijelölt erődvonalon is. Összegezhetetlen a veszteség, amely az értelmetlen erődrendszer építése idején a hazai szellemi életet érte. Itt halt meg a neves irodalmárokból Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor, és Faddi-Förstner Dénes festő, a kórusmozgalmat szervező Vándor Sándor, Gosztonyi Lajos publicista és még sokan mások.

Az 1944. év utolsó két hónapjában a Szálasi rezsim ötvenezernél több munkaszolgálatost, a fővárosból gyalogmenetben elhurcolt zsidót adott az SS kezére. Az út közben elpusztult százakról nincs pontos számadat.

2. A pesti gettók

A gettók létrehozása

Szálasi Ferenc "nemzetvezető" november közepén arról döntött, hogy Budapesten egy nagy gettót állíttat föl, oda összpontosítja mindazokat a zsidókat, akiknek nincs kül- földi ál-lampolgárságot igazoló érvényes véd- levelük, védőútlevelük. Az új elkülönített, lezárt zsidó-negyed terve a főváros második gettójának létesítését jelentette, mert az úgynevezett nemzet-közi vagy védett gettó az Új-Lipótváros déli részén már a nyáron létrejött. (Lakói naponta reg-gel 8-9 óra között léphettek csak ki az utcára.)

A nemzetközi vagy védett gettó gyakorlatilag a semleges követségek által védett házak együttesét jelentette: a pesti Duna-parton, a Pozsonyi út, Szent István körút és Szent István park ki- jelölt házaiban szervezték meg. Ez a gettó korábban sem élvezett különleges státust, jogi- lag megalapozottat semmiképpen sem. Október 15-e után is csak nevében volt "védett". A felfegyverzett, zsákmányoló nyilaskereszteseknek kiváló célpontot nyújtott. A prédára le-sők - nem minden alap nélkül - úgy vélték, hogy ezekbe a házakba húzódtak a tehetősebb zsi-dók ezrei. Olyanok, akiknek elég pénzük vagy összeköttetésük volt, hogy svéd, svájci, portu-gál, spanyol, vagy éppen vatikáni védlevelekhez jussanak. Felismerték, hogy a "védett házak előtt álló rendőrposzt aligha fog ellenállni, nem nyújthat védelmet a nyilas osztagok túlerejé-vel szemben. A nyilasok november 23-ától kezdték meg éjszakánként a kifosztott zsidókat belelőni a Dunába. November végén a Zsidó Tanács megpróbált tiltakozni a központi vagy nagy gettó megszervezése ellen. Arra hivatkozott, hogy a zsidóságnak "minden anyagi és egyéb eszköze hiányzik, lehetetlen egy kijelölt város- részt úgy berendezni, hogy az még csak a legelemibb követelményeknek is megfeleljen."

A beadvány szerzői még reménykedtek. "Szerény véleményünk szerint a kormányzatnak sem lehet szándéka a Magyarországon ma még megmaradt zsidóságot olyan körülmények közé hozni, amely a pusztulást jelenti számunkra." Hiába hívták föl az illetékesek figyelmét, hogy "az összeköltöztetés csak a 16 éven aluli gyermekeket, az öregeket és a betegeket érinte-né, hiszen a zsidók egy része időközben külföldi "védetté" vált (óvatos becslések szerint is több tízezer ember szerzett magának hamis vagy valódi védőútlevelet, védlevelet), a munkaképes korú zsidókat pedig már régen bevonultatták munkaszolgálatra".

A "hungarista" Belügyminisztérium tisztviselői a Zsidó Tanács tiltakozását semmibe vet-ték. November végén a csillagos házak még megmaradt lakóinak a beköltözése megindult a Dohány utca - Nagyatádi Szabó István utca (ma Kertész) - Király utca és Károly körút hatá-rolta 0,3 négyzetkilométernyi területre. Csak annyit vihettek magukkal, amennyit a kezükben képesek voltak. A Zsidó Tanács tagjainak többsége mindent elkövetett, hogy a még nemzeti-szocialista uralom alatt lévő Európa utolsó és egyetlen nagyobb zsidó tömeget magában fogla-ló gettójának élelmezéséről, lakóinak biztonságáról valamiképp gondoskodjon. A gettót kör-zetekre osztotta, szervezeteket állított fel.

Szálasi parancsára december 10-én a központi gettó négy kapuját lezárták. A zsidóknak csak befelé volt út. 243 épületbe 70 000-nél több embert költöztettek ismét össze. A lakóépü-letek, lakások száma a főváros ostroma miatt állandóan csökkent.

A gettóélet nyomorúsága

Az állami hatóságok által kiutalt nyomorúságos fejadagon felül segítségre csak egyes diplomáciai képviseletektől és a Nemzetközi Vöröskereszttől, valamint ez utóbbi nemzeti szervezeteinek budapesti képviselőitől számíthattak. Rajk Endre, készletügyi kormánybiztos 915 kalóriaértékű napi fejadagot engedélyezett. A Zsidó Tanács hiába hivatkozott a közismert tényre: egy 70 kg súlyú felnőttnek, ha nem dolgozik, naponta legkevesebb 2200-2500 kalóriá-ra van szüksége az életben maradáshoz, a zsidóknak kiutalt fejadag emeléséről nem lehetett szó.

Az éhezés csak egyike volt a központi gettóba parancsoltakra zúdult szenvedésnek. Ki-törni nem volt hová, és a túlzsúfoltság a rossz higiéniás feltételekkel együtt súlyos egészség-ügyi vezetett. December végén meghatározó és megoldhatatlan gond volt pl. szappanhoz, fertőtlenítőszerekhez jutni. Állandósult a gyógyszerhiány, feltételek hiányában rosszabbodott az egészségügyi és kórházi ellátás. Mindezeket tetézte, hogy nem tudták hol eltemetni a halot-takat.

A zsidó szükségkórházakba a betegek többsége kritikus állapotban került. Összeomlott idegzettel százak kíséreltek meg öngyilkosságot, másokat golyó okozta sebesülésekkel hoztak be a nyilasok fegyveres támadásai után. Néhányukat azután, hogy belelőtték őket a Dunába vagy szovjet tüzérségi támadások nyomán. Nem kevesen az öregséggel, hiányos táplálkozás-sal vagy fertőzésekkel összefüggő krónikus betegség miatt szorultak kórházi ápolásra. A dr. Frank György, dr. Róth József és dr. Tauber László sebészcsoport szinte csodákat művelt. Az áramszolgáltatás hiánya miatt sok sürgős operációt házi készítésű gyertyák vagy zseblámpák fényében végzett el.

1945. január 3. után a holttestek többségét a Kazinczy utcai rituális fürdőépületbe gyűj-tötték. Miután a kádak, a csarnokok megteltek, a hullákat az épületek udvarain tárolták (a kórházak és a Zsidó Tanács székházánál). Később rakásba halmozták több kiürített üzlethelyi-ségben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

Mikor a gettó felszabadult, területén háromezernyi temetetlen holttest volt. Szállítóeszkö-zök híján 2218 halottat több tömegsírba temettek a Dohány utcai zsinagógával szomszédos Hősök Temploma körüli kertben. Máig ott nyugszanak.

Január elején a zsidó vezetők közül már csak Domonkos Miksát és Stöckler Lajost lehe-tett megtalálni. A legteljesebb odaadással dolgoztak sorstársaikért. A tűzcsapásoktól vonagló város káoszában is kapcsolatot tartottak mindazokkal, akiktől bármilyen segítségre, jóindulat-ra számíthattak.

A magas palánkkal kerített halálnegyedben a Nemzetközi Vöröskereszt mindvégig mű-ködött. Valamennyi zsidó kórház, otthon és menhely csakúgy, mint a népkonyhák és más közhasznú létesítmények a delegáció védelme alatt álltak. Ezt a két vöröskeresztes delegátus (Friedrich Born és Hans Weyermann) külső és gettóbeli intézkedései, az épületeken elhelye-zett feliratok, a használatos bélyegzők egyaránt tanúsították.

A gettóban a Nemzetközi Vöröskereszt titkárságot, anyaggazdálkodási irodát, élelmiszer-elosztót tartott fenn. Ezek - népkonyhákkal, kirendeltségekkel - az életmentést szolgálták. A szervezett segítség addig tartott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt szinte valamennyi irodáját és áruraktárát le nem rombolták.

A központi ellátás (minden gettólakó napi egytál ételt kapott) összefüggött az ostromolt főváros helyzetének alakulásával. Minél reménytelenebbé váltak Szálasi híveinek kilátásai, annál rémisztőbb tetteket követtek el a teljességgel kiszolgáltatott zsidókkal szemben. Min-dennapi rohamokat szenvedtek el a védett gettó lakói is. A diplomáciai védelem, az egyezmé-nyekre hivatkozás mit sem segített. A nyilaskeresztes pártházak gyakorlatilag rablótanyákul szolgáltak. A kirajzó fegyveresek kényükre-kedvükre zsidóellenes fosztogató és öldöklő had-járatokat szerveztek.

A gettó fenntartásában a munkaszolgálatosok Wilhelm György és Komlósi István vezette 35 főnyi szakasza is résztvett. Ezer veszélyen át hordták be az élelmet. (A hegyeshalmi (gya-logmenetekkor élelmiszer eljuttatásával, életmentő gyógyszerek osztásával szereztek tapaszta-latot, érdemeket.) A rémkorszak meghatározó mozzanata volt, hogy "ellenőrzés" címén az élelmiszerszállítmányok nyilasok általi dézsmálása, elkobzása visszatérőleg megtörtént. A munkaszolgálatos szakasz sokoldalúan segített az elhagyott zsidó gyermekeken és otthonaik ellátásában is.

A gettóba a cionista ifjú aktivisták is hordtak élelmet. Többen korábbi illegális tapaszta-lataikat hasznosították, továbbfejlesztették. Változatos módon, kimeríthetetlen leleménnyel "arizálódtak". A kisebb-nagyobb zsidó önvédelmi osztagok állandó készültségben éltek. Ha kellett, valamilyen katonai egység egyenruhájában (használták a közlekedési alkalmazottak ruháit is), máskor hamis papírokkal, megvesztegetéssel segítették be az élelmiszereket, a vö-röskeresztes szállítmányokat a gettó raktáraiba és konyháiba. Áldozatos mentőmunkájukban a gyermekek védelmére, ellátására külön figyelmet fordítottak. Az apróságokat biztonságosabb helyekre szállították, esetenként ki is hozták a nagy gettó legtöbbet szenvedett, tűzben pusz-tult részeiből. A cionista ellenállók nem riadtak vissza az alkalmi fegyveres védelmi fellépé-sektől sem. A nemzetközi gettó és a nagy gettó környékén figyelték a mozgást, segítettek a menekülőknek, rejteket keresőknek. Nyilas őrjáratokat igazoltattak, előfordult, hogy sikerrel "elvezényelték" őket. Megelőző, védőakciókat szerveztek, kivégzésre összeterelt, a Duna partjára hurcolt zsidó csoportok mentése érdekében. Fegyveres fellépésük hat-nyolc alka-lommal kisebb-nagyobb csoportok megmentését eredményezte.

Az önvédelmi harcban a cionisták súlyos veszteségeket is szenvedtek. Az idősebb veze-tők közül 1945. január l-jén a nyilasok agyonlőtték Komoly Ottó cionista vezetőt, és végeztek Weisz Arthurral, a Vadász utcai üvegház ezreket védelmező parancsnokával is.

A gettó végnapjai

Január közepén a nagy gettó megsemmisítése a közvetlen megvalósuláshoz ért. Épületei és lakói egyaránt leromlottak, pusztultak. Német és magyar fegyveresek arra szövetkeztek, hogy a szovjet csapatok bevonulása előtt a zsidónegyed ellen "villámakciót" hajtanak végre. Az elhatározás ideje és módja, a terv pontos tartalma dokumentumok hiányában ismeretlen. Az egykorú, a félelem szülte híresztelésekre - felrobbantásra, légibombázással megsemmisí-tésre -nincs bizonyosság. A legendákhoz soroljuk a "gettó felrobbantása megakadályozásá-nak" (főként egyéni nyilatkozatokban, sajtócikkekben megtestesült) történetét és új keletű variánsait.

A hiányos és csekély dokumentáció, a gettó elleni és további, más nyilas merényletek alapján arra következtethetünk, hogy egy kiterjedt gyilkos "zsidóakció" terve nem zárható ki. A mozgolódás tényéről a zsidó vezetőknek visszatérőleg jelentős segítséget nyújtó Szalai Pál értesítette Schmidthuber tábornokot, a Feldherrnhalle páncélgránátos ezred parancsnokát. A tábornok intézkedett a nagy gettó elleni fegyveres fellépés leállítására, a német és magyar szervezők ellen. Szalai Pál embermentő fellépését a túlélés elemeként értékeljük.

Minderre a főváros pesti oldalán folyt utcai harcok végóráiban került sor. (A nagyban megfogyatkozott nemzetközi gettónál különösebb harcok nem voltak, január 16-án felszaba-dult.) A szovjet frontcsapatok - a gettóval kapcsolatos parancsuk a hadtörténetírás előtt máig ismeretlen - 16-án és 17-én megközelítették a nagy gettót. 17-én éjjel a Wesselényi utcai get-tókapu közelében behatolt az első szovjet járőr, majd 18-án a közvetlen harci cselekmények már a gettón túli részeken zajlottak. A rettenetes állapotba taszított, zömmel csontig fogyott, testileg-lelkileg meggyötört zsidók kiszabadultak, új életet kezdhettek.

Pálos Miklós: "Mengele szerette a főztömet"

avagy Vera néni „lemezei"

Zsidókórház akkor és most

Zavarban voltam. Azt kérdezték tőlem: „Férfi vagy női beteg meglátogatását vállalja a Szeretetkórházban?" Nem tudtam, minek alapján válasszak. Aztán a „gyengébb nem" mellett döntöttem.

Utólag visszagondolva próbáltam megfejteni: miért? Talán mert felrémlett gyerekkorom-ból a „pisi szagú", nyűgös nagypapa riasztó emléke, aki a pécsi lakásunk vendégszobájában halt meg. Ez kitörölhetetlen, a gyerektudatig is eljutó első találkozás volt a nyomasztó kör-nyezetben elhúzódó haldoklással.

Lehet, hogy az utolsó szembesülés a halállal egyben kapaszkodás volt az élethez, amikor a már két évtizede beteg feleség kezét kényszerűen elengedve készültem a magányra. Eköz-ben volt időm megszokni a női kórtermek szomorú, mégis családias légkörét.

Egy emberöltőnyi fővárosi élet után

Miközben a kétszintes egyetlen épületből álló Amerikai úti zsidó Szeretetkórház szűk fo-lyosóin bolyongtam, felidéződött kamaszkorom emléke: a Szabolcs utcai Zsidókórház három utcára néző épületegyüttese, ahol mi, a zsidó iskolák diákjai olyannyira magas színvonalú „ellátásban" részesültünk, hogy a magamfajta kamaszok egy-egy vészjósló dolgozatírás előli menekvésként - az ambulancián dolgozó megértő nővérektől - hiányzást igazoló dokumen-tumhoz juthattak.

Tudott volt, hogy a 40-es években ott nagy számú elismert zsidó orvosprofesszor dolgo-zott, és szerzett tekintélyt, szakmai nevet magának 6s a Szabolcs utcai kórnak.

A németek bevonulását követően, 1944. márciusában a kórház műtőjéből vitte e1 az SS Sisa György sebészfőorvost, aki a Karinthy Frigyest operáló (lásd „Utazás a koponyám kö-rül") világhírű svéd Olivecrona professzor műtétjeinél is szakértőként asszisztált. Az Orszá-gos Rabbiképző Rökk Szilárd utcai épületében létesített ideiglenes toloncházba került nem akármilyen társaságba. Már ott „élvezték a németek vendégszeretetét" a „felső ezerhez" tarto-zó zsidók - köztük Ulman báró, Csáky gróf, a milliomos Wertheimer Adolf és a textilgyáros Goldberger család férfi tagjai, akiket mindjárt a megszállás első napjaiban gyüjtöttek be.

Sisa professzort ott érte az a „megtiszteltetés", hogy a német parancsnokságnál tolmács-ként szolgálatot teljesítő, Takács nevű sváb SS-őrmester tyúkszemét a zsidó elit szeme láttára kellett kivágnia. Személyes tanúként állíthatom: a náci elégedett volt a lábápolással, de nem annyira, hogy a professzort a kistarcsai internálótáborba induló transzportból kivetesse. On-nan már a többiekkel együtt menthetetlenül „közvetlen" járat vitte Auschwitzba.

Aki 100 évesnek mondja magát

Egyéves özvegység után kopogtattam a Síp utcában, a Zsidó Szociális Segély Alapít-ványnál. Munkatársai kérésemre készségese megadták egy 86 éves holokausztot túlélő sze-mély nevét, de azt nem tudták, melyik szobában található a teljesen magányos, évek óta ott fekvő Fischl Vera. Ráadásul a kórház portáján sem volt pontos beteglista, Közel egy órába tellett, mire a második emelet sarokszobájában érdeklődésemre az egyik beteg bizonygatta: „Az ajtó mögötti ágyon fekvő lehet a keresett asszony, nála még sohasem járt látogató."

A hosszú vaságyban fiúsra nyírt, ősz hajú, lehunyt szemű nő. A takaró domborulatából következtethetően - feltűnően kis növésű test...

- Csókolom, Vera néni - köszöntem én, a 75 éves ifjú az „örökbe fogadott" betegnek. - A Síp utcából tudtam meg a nevét ... És ha elfogad, akkor ezentúl szívesen látogatom rendszere-sen.

A felnyíló, feltűnően világos kék szemekben semmi csodálkozás. Első mondatai pedig úgy indulnak, mintha eddig folyékonyan magában beszélt volna, és éppen csak hangosra vál-tana. Már az első percekben kiderül: imponáló szókinccsel fogalmaz.

- Ne haragudjon - mondta —, pontosan emlékszem a 60-70 évvel ezelőtti napokra is, de hogyan kerültem ide, és mi történt tegnap, azt nem tudom. Egyáltalán: most hol vagyok.

- A zsidó Szeretetkórházban, Vera néni, ahová évekkel ezelőtt súlyos betegen hozták be.

- Kalocsáról?

- Nem, Budapestről. Elesett a lakásában. Most a zsidó Szeretetkórházban van, Zuglóban, az Amerikai úton.

- Arra még sohasem jártam. De szívesen megnézném, milyen állapotban van a házunk Kalocsán, a főutcán ... Tudom, én már többet nem állok talpra ... Összetörött minden csontom, a lábam pedig nem jól forrt össze, nem tudom kinyújtani sem. Azért vagyok ilyen kicsi, és örökre ágyhoz kötött.

Próbálom megtudakolni:

- Mit szeretne enni, mit hozzak kintről?

- Velem mindenki olyan jó ... - kezdi, és az elkövetkező látogatások során megértem: a haláltábort túlélőnek ez a mindennapok mottója.

Miután kiderül, hogy konkrét kívánságra nem számíthatok, a fogatlanságára tekintettel váltogattam a csemegéket. Legjobban a banán és a piskóta vált be. Ezeket nem kellett rágni, és ezekkel nem kellett etetni Vera nénit. Két keze ugyanis, pontosabban 10 ujja közül nyolc, kábelgyári német kényszermunka közben örökre megbénult.

Ha éppen olyankor érkeztem hozzá látogatóba, amikor ebédet osztottak, valóságos akro-bata mutatványnak lehettem tanúja: hogyan használja az evőeszközt a deportálásból nyomo-rékon hazatért - de magatehetetlennek mégsem nevezhető - végtelen türelemmel megáldott túlélő.

Kezdetben még bizonytalan voltam: téved vagy túloz, amikor 100 évesnek mondja ma-gát.

- Most mondja meg: miért élek? Igaz, hozzám mindenki olyan jó ... Csak egy bánatom van, de erről senki nem tehet... Ha látnék olvasni, akkor nem lennének olyan hosszúak a na-pok. Nagyon sok könyvem volt, de már nem olvashatom őket. Viszont várok levelet Olaszor-szágból. Odament Gábor, a kalocsai mozitulajdonos, aki a nővéremnek udvarolt, és engem mindig jegy nélkül beengedett a filmekhez. Ó még időben elmenekült. Tudja a címemet, bi-zonyosan írni fog. Ha levél jön tőle, akkor, majd maga felolvassa, ugye?

Amikor elköszönök, még nem tudom eldönteni, írjak-e levelet Gábor nevében, hogy le-gyen mit felolvasnom. Érzem, Vera néninek fontos lenne tudni: van, aki most is gondol rá. De szabad-e, lehet-e becsapni, hiszen tiszta perceiben tudja: egyedül maradt. Én csak egy látogató vagyok, egy idegen.

„Most mondja meg ..."

Talán fél év kellett ahhoz, hogy Vera néni összes „örök lemezét" megismerjem. No meg felkészüljek a kérdéseire, amelyekre belső monológjaiban hiába keresi a választ. Néha hoz-zám, a lassan megszokott, szívesen fogadott látogatóhoz ő is készült kérdésekkel, mintegy bizonyítva, hogy emlékszik a jelenre, legalábbis arra, ez a „banános-piskótás" ember hírt hoz a külvilágból:

- Hogy tanulnak az unokái? Miért nem nekik viszi a banánt?

Aztán ismét vissza Kalocsára:

- Megtalálnám még a lakóházunkat és a sok-sok rokont, ismerőst?

Lassanként igyekeztem kidolgozni egy stratégiát: igazat mondani úgy, hogy ne vegyem el teljesen a reményt, a visszaidézhető emlékeket, a magányt enyhítő álmodozást.

Egyszer például, amikor a múlt évben a kalocsaiak tiltakoztak az illegális határátlépő idegenek befogadása ellen, megpróbáltam friss napi hírként beszélni szülővárosa életéről... Aztán megérte