Száz évvel ezelôtt, 1902. szeptember 30-án tartották meg a szabadkai izraelita hitközség újonnan felépült neológ templomának avatási ünnepségét. Az eseményrôl a Szabadkai Közlöny 1902. októberi számában számol be. Így október 2-án Ros Hásáná ünnepét, az istentiszteletet immár az újban tarthatták. Ekkor az építôintézôséget, a tervezôket és a kivitelezôket nagy elismerésben részesítették, hiszen a munkálatokat alig másfél év alatt befejezték.
Az építés gondolata 1892-ben merült fel. A szükséges 240 ezer koronát a hitközség a maga erejébôl teremtette elô. Az 1900-as adatok szerint Szabadkán 3400 zsidó polgár élt. Az Erdô utcai zsinagóga már kicsinynek bizonyult. Szükség volt az új templomra. Az építéshez a telket Geiger A. Mór földbirtokos adta. Jelentôs szerepük volt dr. Milkó Izidor elnöknek, Kunetz Ignác kitûnô pénzügyi szakembernek. 1925-ben a Szombat folyóiratban dr. Milkó Izidor az építésrôl így ír: „Az volt a célunk, hogy nemcsak a vallásos célnak megfelelô szép, architektonikus szempontból is figyelemre méltó mûvet teremtsünk, hanem legyen becses emléke és díszítô szépsége a városnak.”
Az alapkô letételére 1901. április elsô felében került sor. 1902 augusztusában a Szabadkai Közlöny ezt írja: „Augusztus havában kész lesz a monumentális épület, amely egyike lesz a város legszebb palotáinak.”
Szabadkára az elsô zsidó családok 1775-tôl telepedtek le. 1797. december elején alapították meg a hitközséget. A városi szenátustól 1799-ben engedélyt kértek a zsinagóga építéséhez. Kérelmüket elutasították. A hívôk Ábrahám Izrael házában jöttek össze, hogy megtartsák ünnepeiket és istentiszteleteiket. A családok száma folyamatosan növekedett, jóllehet 1788-ban a szenátus a városban élô zsidók számára még külön utcát jelölt meg, ahol házat építhettek. Ez volt a Zsidó, késôbbi nevén Erdô utca.
Zsidó szimbólum
Ebben az utcában a 19. számú portán épült fel 1838-ban az elsô zsinagóga, amit 1850-ben a homlokzati részen kibôvítettek. 1902-tôl az 1944-ig bekövetkezett deportálásig ez volt az ortodox közösség temploma. A „kile” életközpontúságát, szervezettségét bizonyítja az is, hogy már 1790-ben megalakult a Chevra Kadisa, amelynek mindenki a tagja lett. A hitközség létszámának növekedése szükségszerûen felvetette az új, nagy neológ zsinagóga építésének gondolatát. Az 1894 júniusában tartott közgyûlésen született meg ennek határozata. A templomépítô bizottság hangsúlyozta, hogy „nélkülözhetetlenné vált az új zsinagóga felépítése”. Késôbb Kunetz Ignácz bizottsági elnök örömmel közölte, hogy a pályázatra többen is jelentkeztek, így Jakab Dezsô és Komor Marcell budapesti mérnökök, Reichle Ferenc és Mólcer Mátyás szabadka, ismert építészek, valamint Rottenstein Gyula és Rényi Zsigmond. Az építôbizottság Jakab és Komor terveit fogadta el. Az 1901. április 10-én tartott gyûlésen megállapították, hogy a kivitelezéshez még 60.000 korona hiányzik, amely összeget – Kunetz indítványára – 5 %-os kötvény kibocsájtásával kívánják elôteremteni.
Az építészetben a XIX. század kezdetén még jelen volt a romanticizmus, a historizmus és kiemelten az eklektika. Az európai ideológiák idôközben létrehozták a maguk nemzeti stílusaikat. Így Magyarországon a szecessziót, a jugend stílt. Ettôl az eszmeiségtôl a szabadkai zsidó közösség elhatárolta magát. A zsinagóga építésében ezért nem beszélhetünk egységes stílusról. A szellemi, a funkcionális és a vallási követelmények voltak a meghatározók. A szabadkai templom esetében felismerhetjük a bizánci formaképzés jegyeit. E megállapításhoz azonban hozzá kell tennünk, a helybeli zsidók magyar közegben éltek. Deák politikai hívei voltak. Támogatták a kulturális és a gazdasági haladást és a felemelkedést, miközben elvetették a számukra kétes eszmeiségû szecessziót. A magasan kiemelt kupola a zsidó egyetemesség szimbóluma, amely a keleti ötvösség gazdagságában kidolgozott lanternával, illetve a hatágú csillaggal zárul. Ez a motívum az Örökkévalóval fennálló és meg nem szûnô kapcsolatot is jelenti. A négy kisebb kupola a világ négy égtájának a kifejezôje. A beltér kialakításában többszintû stilizált növényi, illetve geometriai díszítô elemeket láthatunk.
A pompázó színharmóniával az volt a céljuk, hogy az istentiszteletre érkezô hívôket az öröm érzése hassa át. A falfelületek díszítésénél mezôkövesdi szlovák népmûvészeti elemeket fedezhetünk fel, miként a felületeken, illetve az ablakok vitrázsainál is. Az aranyozott, dombormûves díszítôelemek a zsidó szellemi gazdagságra utalnak.
A frigyszekrény két oldalán az elsô Szentély márványoszlopait imitáló oszlopok aranyozott pálmalevelekkel zárulnak. Magasan felette foglalnak helyet a Táblák. A frigyszekrény elôtt két oldalon állt a Menóra. Hogy a beltér minél ünnepélyesebb legyen, a kupoláról leereszkedô, barokkos iparmûvészeti remekben megalkotott csillárban gyönyörködhettek a hívôk. A belsô falfelületek színharmóniája a neológ zsidóság hazafias emancipációjának a jelképe. Másik céljuk az volt, hogy a belépôt ugyanaz a boldogság-érzés töltse el, ami a Tízparancsolat átvételekor a Szinaj hegyén a zsidóságot eltöltötte, a virágtenger közepette.
A templom földszinti része okker-barna színekbôl indul ki, ami Júdea földjét szimbolizálja, aztán felfelé haladva áthajlik a rózsaszínbe, majd a magasban világoskékbe árnyalódik, míg a kupola magasságában már a mélykék dominál. Közben stilizált virág- és növényelemeket látunk. Így kötôdik össze a földi élet a mennybolttal. Jakab és Komor az orgona felett mélykék alapon csillagos égboltot tervezett, ami Ábrahám szövetségét lett volna hivatott jelenteni, ám helyette a végén keleti szônyeget festettek. A kupola monumentális szépségét, formagazdagságát a napkorong zárja.
Ebbe az egységbe olvadtak bele a sötétzöld színû padok, amelyek a hitközség egységét és oszthatatlanságát szimbolizálták. A templom belsô és külsô kiképzése jelképezi az ôsi zsidó lét és vallás eszmeiségét.
Az 1902-es ünnepségeket megelôzte, hogy szeptember 18-án iktatták be hivatalába dr. Singer Bernát Tapolcáról érkezett fiatal fôrabbit. Az új templom átadási ünnepsége délután vette kezdetét. A belsô tér fényárban úszott, amikor kigyulladtak a csillár lámpái. Jelen volt Pertich Mihály polgármester is. Az átadási ünnepség az Erdô utcai zsinagógában kezdôdött. Itt Kuttna Mór ortodox fôrabbi a frigyszekrénybôl kiemelt három Tórát. Innen baldachin alatt vitték át a Szent Tekercseket az új zsinagógába. A menetet a polgárok és a hívôk százai kísérték. A templomba vonuláskor megszólalt az orgona. Lenyûgözô hangjának kíséretében vitték be és helyezték el a frigyszekrénybe a Tórákat. Ezt követôen Kuttna Mór fôrabbi meggyújtotta az öröklámpát, miközben imával köszönte meg az Örökkévalónak ezt a szép napot. Ezután dr. Singer Bernát mondott ünnepi beszédet. Beszéde után Beethoven Isten dicsôítése zenemûve csendült fel.
Egyébként Kuttna Mór abban az évben, március 18-án ünnepelte rabbi-tevékenységének az ötvenedik évfordulóját. Ezen jelen volt Schmausz Endre fôispán, Mamuzics Lázár polgármester is. A délutáni ünnepség Lifschitz fôkántor hálaadó imájával kezdôdött, majd Lôw Imánuel szegedi fôrabbi méltatta a jubiláns érdemeit. Ezután az ünnepelt köszönetet mondott az Örökkévalónak, hogy engedte megérnie ezt a napot.
UNESCO-védelem
Világégések és háborúk következtek. Az Isten mégis megôrizte a templomot. Jöttek évek, amikor belterét megbecstelenítették. Aztán színházként funkcionált. A város vezetése nem érezte erkölcsi kötelességének a közbelépést. 1984-85-ben aztán építészeti léte vált kérdésessé. Szomszédságában ugyanis egy négyemeletes luxuspalota építését határozták el, ám ennek alapozása esetén az alatta levô futóhomok megindult volna úgy, hogy a templom összedôlt volna. Talán ez is volt a cél. Szerencsére az akció az építészek, a polgárok éles ellenállásába ütközött.
A hozzáépítés ellen a hitközség is tiltakozott. A város orvosai például az aláírásukkal emelték fel szavukat. (Talán említést érdemel, hogy a templomot 1973-ban védelem alá helyezték. Ebben az évben kezdôdött meg a megdôlt kupola visszaemelése. A mentô munkálatok két évig tartottak.)
1989-ben az UNESCO szakbizottsága azt javasolta, hogy az építményt nyilvánítsák a világ kulturális hagyatékának részé-vé. 1990-ben pedig a Szerb Köztársaság is a kiemelt jelentôségû mûemlékek közé sorolta.
A szabadkai zsinagóga ma a világ tíz legveszélyeztetettebbjei, közé tartozik. Megmentése nemcsak Szabadka, hanem az európai zsidóság erkölcsi kötelessége is.
Kányádi Sándor, Ferenczes István
és Kovács András Ferenc
erdélyi költôk a Füst Milán
Szellemi Páholy vendégei
Felemelô élményben volt része annak, aki 2002. november 28-án részt vett a Füst Milán Szellemi Páholy rendezvényén a Goldmark teremben. A páholy – ahogy azt az alapító, a Remény c. folyóirat fôszerkesztôje megálmodta és megszervezte – zsidó és nem zsidó értelmiségiek szellemi találkozóhelye. Ez így volt ezen a késô estébe nyúló ôszi délutánon is, amikor három nagyszerû erdélyi magyar költô volt a vendég: Kányádi Sándor, Ferenczes István és Kovács András Ferenc.
Az erdélyi magyar irodalom – mint a kisebbségi lét irodalma – nem idegen a zsidóságtól. A szimbiózisról Ferenczes István gyönyörûen beszélt. Természetesen szólt életútjáról, költészetérôl is. Tipikus erdélyi sors az övé. 1945-ben született Csíkpálfalván, egyszerû szülôk tehetséges fiaként. A kérdés az volt, pap legyen-e vagy pedagógus. Végül Kolozsváron biológia tanárnak tanul, hogy aztán visszatérhessen Csíkba és Csíkszeredán tanítson. Hamarosan jelentkezik verseivel, melyekben elkötelezi magát szeretett csángóihoz. Versei a sajátos erdélyi költészeti hagyományokat ötvözik az ezredvég megújult egyetemes lírájával. Elôbb a Bukaresti Falvak munkatársa, majd 1997-tôl a Székelyföld címû kulturális folyóirat alapítója és fôszerkesztôje. Írt gyermekverseket (Mikor Csíkban járt a török) és riportregényt is (Székely apokalipszis). A Didergés címû verseskötete 2000-ben Magyarországon jelent meg. 2001-ben József Attila díjat kapott.
Kovács András Ferenc Szatmárnémetiben született 1959-ben. Életútját meghatározta, hogy szülei színházi emberek. Költôi munkássága mellett a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztôje. 1999-ig 11 könyve jelent meg. Közben a vásárhelyi színház magyar társulatának mûvészeti vezetôje, és dramaturgiát tanít a marosvásárhelyi Színházmûvészeti Fôiskolán. A Füst Milán Szellemi Páholy estjén a költô maga olvasta fel néhány versét. Megdöbbentô élményt nyújtott a hely szellemét idézô, Füst Milánra emlékezô, Életed fölötted ellobog címû verse. Személyes okok miatt különösen megrázó volt, amikor azt a költeményét mondta el, amelyben az Izraelbe kivándorló kis barát játékait és Andris nevû mackóját költônkre hagyta, mert aranyat keresve a határon úgyis felvágnák a hasát. (Az én Andris nevû mackóm hasát a csendôrök a szolnoki cukorgyárban akarták felvágni! A terror arca, lám, mindenhol mennyire hasonló tud lenni.)
Az Európai Kulturális Alapítvány támogatásával megjelent négynyelvû Fragmentum címû verseskötete gondolati gazdagságával és komoly játékosságával hat. „A gondolkodónak támadt egy gondolata / A gondolatok a gondolkodónak támadnak.”
Kovács András Ferenc tanárának és barátjának vallja Kányádi Sándort. Az 1929-ben született, Kossuth-díjas Kányádi neve és költészete jól ismert Magyarországon. Kányádi Illyés Gyula és Koós Károly szellemi örökösének tartja magát. Fontos missziója, hogy a világirodalom remekeinek megismertetésével gazdagítsa erdélyi olvasóit. Ezt a törekvését láthatjuk a Csipkebokor az alkonyatban címmel megjelent válogatott mûfordításait tartalmazó kötetében is. Viszonylag kevesebben tudnak azonban az 1994-ben megjelent Erdélyi jiddis népköltészet címû fordításgyûjteményérôl. Ahogy azt a kötet utószavában és ezen az estén a jelenlévôknek élôszóban is elmondta, édesapja bíztatására kezdett a jiddis versek, ezek közül elsôként Eizikovits Mihály máramarosi jiddis népköltészeti gyûjteményének fordításához. Mint megtudtuk, Kányádi édesapja szülôvárosában, a Hargita megyei Nagygalambfalván, az ott élô mindkét zsidó családdal jó barátságban volt, és mindig készen állt arra, hogy a rabbi hívására kisegítô legyen a „minjen”-hez.
Kányádi költôi hitvallása szerint olyan „egyszerûen” kell írni, mint ahogy azt az ô elsô költôi élményét jelentô, és egész életét meghatározó Petôfi tette. Miként Kányádi fogalmazott, a versnek olyannak kell lennie, hogy annak mondanivalóját az ô négy elemit végzett édesapja is megértse. Édesapja emléke elôtt tisztelgett ôszinte szeretettel akkor is, amikor felolvasta az idén megjelent Felemás ôszi versek címû kötetbôl a Levéltöredékek címû versét.
„… úgy van-e mondd, amint megíratott
összebékül-e a halottal a halott
vezetô-e ott is, aki vezetett
eszik-e még ott is egymást a nemzetek…”
Szívmelengetô volt e csendes ôszi estén a Kányádi verseiben és a Mészáros Sándor irodalomkritikussal folytatott beszélgetésében megnyilvánuló életbölcsesség, humánum és kedves humor. Köszönjük
Dr. S. K.
Theo Tschuy könyve
– Simon Wiesenthal elôszavával Az Erzsébetvárosban, a Dob utca elején található egy emlékmû. Szabó Tamás mûve, elesett nôalakot ábrázol, de felirata szerint Carl Lutz embermentô tevékenységének állít emléket. Nap mint nap sokan mennek el mellette, valószínûleg többségük nem tudja, ki volt ô. (Wallenberget már többen ismerik!)
Emlékezetünk hiányosságán segít Theo Tschuy végre magyarul is megjelent könyve, amelynek nemcsak – a sajnos egyre fogyatkozó számú – túlélôk, hanem a kor és az adott történelmi helyzet iránt érdeklôdô közönség is örömmel fogadhat.
Szerzôje evangélikus teológus, egyháztörténetbôl doktorált, sokat foglalkozott ökumenikus és emberjogi kérdésekkel, különös tekintettel Kelet-Európára.
Carl Lutz egy kis svájci faluban született, özvegy édesanyja nevelte mélyen vallásos szellemben, anyagi nehézségek között. Kereskedelmi tanulmányai után teológiai, majd bölcsész tanulmányokat folytatott; a húszas évektôl a svájci diplomácia szolgálatába lépett. 1934-ben a palesztinai konzulátusra helyezték, és az ott töltött évek gyökeresen megváltoztatták a zsidókkal való elôítéletes nézeteit. Jellemzô, hogy késôbb áthúzta beszámolóiban azokat a mondatokat, amelyek elsô benyomásairól tanúskodnak. Sokat utazgatott az országban, jó szemmel és megfigyelôkészséggel vette észre az országépítés eredményeit, de a nehézségeket is.
Az arab támadások a zsidó lakosság ellen felháborítják, élesen bírálja a brit kormányzat közönyét. Ennek elismeréseként 1959-ben Haifán utcát neveztek el róla.
Naiv módon, nemzetközi fellépést, benne esetleg Hitler nyilatkozatát szeretné elérni a zavargások lecsendesítésére. A háború kitörésekor ô kapja feladatul az eltávozott német követség ügyeit, a német érdekek diplomáciai képviseletét. Megoldja a német konzulátus személyzetének zökkenômentes hazautazását, jó kapcsolatokat szerezve a német hivatalokban, amelyeknek jó hasznát veszi késôbbi tevékenységénél Budapesten. Igyekszik segíteni a Palesztinába vándorolt 70.000 német állampolgárságú zsidón is.
Néhány hónapig látja el ezt a munkát, utána Berlinbe helyezik Jugoszlávia érdekképviseletének ellátására, majd az 1942-es évet már Svájc budapesti nagykövetségén kezdi, mint alkonzul. Eddigi tapasztalatai alapján megkapja a brit érdekek képviseletét is. Ekkor Palesztina angol mandátum volt! Itt kerül kapcsolatba Krausz Miklóssal, a Jewish Agency képviselôjével, illetve az általa felállított Palesztina Hivatallal, amely a kivándorlást intézi. Sokat segít, fôleg a gyermekek kijuttatásában. (Itt a szerzô kemény kritikát gyakorol Svájc háborús menekültpolitikájáról.)
A „Kasztner-vonat” Lutz mentôakcióinak legjellegzetesebb formája az úgynevezett palesztinai bevándorlási igazolványokra épülô transzportlista. Ez késôbb mintát jelentett más követségek számára is. 1942-43-as években, fôleg hajón, a Dunán és a Fekete-tengeren sikerült a cionista szervezetekkel együttmûködve több ezer zsidót az „ellenséges” brit területekre irányítani.
1944. március 19-én Hitler megszállja Magyarországot, zsidó tömegek kerülnek életveszélybe. A könyv ismerteti a vidéki zsidóság szörnyû sorsát. Lutz közremûködik a „Kasztner-vonat” megszervezésében, de kiterjedt kapcsolatai ellenére nem tudja megakadályozni a nagy többség deportálását.
Eljön 1944. október 15., a nyilas hatalom-átvétel, amelyet Friedrich Baron, a Nemzetközi Vöröskereszt ugyancsak Budapesten dolgozó svájci munkatársa az „értelmetlenség forradalmának” nevezett. Egymást követték a megmaradt budapesti zsidóság elleni atrocitások. Sokan külföldi védelmet próbálnak szerezni, szerencsére akadnak diplomaták, akik nem tagadják meg a segítséget bajbajutott embertársaiktól. Perlasca spanyol, Rotta vatikáni, Wallenberg svéd ügyvivô mellett a mentôk között felsorakozik Lutz. Az általa vezetett „Idegen Érdekeket Képviselô Osztály” foglalta el a Szabadság téri volt amerikai követség épületét, és ezt a szervet Lutz teljesen az üldözött zsidók mentése szolgálatába állította.
Sokat írtak már a védett házakról, a nemzetközi vagy kisgettó házairól, amelyek néhány hétig viszonylagos biztonságot adtak emberek tízezreinek. Carl Lutz nevéhez fûzôdik a Vadász utcai „üvegház” oltalmazása is, ahol nemcsak 3000 zsidó talált menedéket, de ahol cionista igazolványgyár és ellenállási központ is mûködött.
Theo Tschuy beszámol a fôváros ostromáról, a „nagygettó” megmenekülésérôl, amellyel kapcsolatban idézi Pfeffer Wildenbruch német városparancsnok Lutzhoz írt, egy évtizeddel késôbbi levelét. (Ezt és más, a „nagygettónak” állítólag nyújtott SS védelmet fenntartással fogadja; mindenesetre bizonyítja, hogy Lutz minden kapcsolatát megmozgatta az üldözöttek védelmében.) Összeállít egy statisztikát az életben maradott budapesti zsidókról, amelybôl kitûnik, hogy a megmentett
124 000-bôl 46 500 személyesen neki köszönheti az életét, és ehhez hozzászámítja az ô védelme alatt mûködô hamis iratokat gyártó cionista fiatalok által mentesített 20 000 személyt és az 1942-44 között általa kivándoroltatottakat, s összesen 72 000 fôs végeredményt állapít meg.
Mi lett a magyar holokauszt legnagyobb embermentôjének további sorsa?
Amikor Pesten megjelent a türelmetlenül várt szovjet hadsereg, Lutz még Budán, az egykori brit követség megsérült és kigyulladt épületében szenvedte át az ostromot. Nem értesült arról sem, hogy a szovjet parancsnokság bezáratta az Idegen Érdekeket Képviselô Osztályt azzal az indoklással, hogy „már csak egyetlen érdek van, a Vörös Hadseregé”. Nem hallgatja el a szerzô a szovjet katonák kilengéseit sem, amelyek nem kímélték a diplomáciai területen-kívüliséget sem. Gyakori volt épületeik, vagyonuk fosztogatása, a munkatársak zaklatása, letartóztatása – gondoljunk Wallenberg sorsára. Meier és Feller svájci diplomaták is egy évet szovjet börtönökben töltöttek.
Elismerés csak zsidóktól 1945. április 4-én (micsoda véletlen egybeesés!) a Lutz-házaspár csomagol, és elhagyja a sokat szenvedett Budapestet, áldásos tevékenységük színhelyét. Egy hónapos utazással, Románián, Törökországon, a „kék, de elaknásított” Földközi-tengeren, Portugálián és Spanyolországon keresztül érnek Svájcba.
Otthoni fogadtatása közönyös, méltatlan. „Hatásköri túllépésnek” minôsítik a tízezrek életét megmentô kollektív út-
levelek kiadását, ami az általa szervezett mentôakciók megtagadását jelenti. Tschuy elítéli hazája hivatalos köreinek rideg magatartását, amellyel hosszabban is foglalkozik, említve a svájciak által a határon a náciknak átadott 30 000 zsidó menekült tragédiáját is.
Nagyon bántja Lutzot a méltánytalanság, amely a magyar Csányi Magdával való második házasságát követte. Az új családi örömökkel vigasztalja magát. Aztán 1950-ben felkérik a Lutheránus Világszövetség izraeli kapcsolatainak rendezésére, amelyet a helyszínen példásan végre is hajt.
Hosszú ideig csak a zsidóktól kap elismeréseket; az elsô köszönôlevelet még 1944 novemberében Stern Samutól. Két év múlva a 22. Cionista Világkongresszus ünnepli, a Zsidó Nemzeti Alap beírja nevét az Aranykönyvbe. Kap magyar kormányköszönetet és amerikai ezüstérmet, de hazája, a „fukar hegyi ország” hallgat érdemeirôl. Csak a szülôfalujában lesz díszpolgár.
Izraelben utca, emlékfák, Budapesten szobor és emléktábla hirdeti emlékét és tetteit. Talán ennél is többet ér az általa megmentettek – és az utókor – hálája!
Theo Tschuy könyve sokat tehet e kiváló Ember megismertetéséért. Monografikus alapossággal tárgyalja Carl Lutz életét és tetteit, terjedelmes függeléke jegyzetekkel és névmutatóval segíti a tárgyban elmélyedni akaró olvasókat. Akiknek nagy száma remélhetôleg méltó lesz a könyvhöz és a témához.
(Becsület és bátorság. Welt Press Kiadó, Miskolc, 2002.)
Amióta pár hónapja a Nobel-díj ügyeibe ártottam bele magamat, rengeteg észrevételt, levelet, cikket, küldeményt kaptam e tárgykörrel kapcsolatosan. Hozzá is olvasgattam a dologhoz, megkaptam például a Remény című folyóirat következô számában megjelenô ide vonatkozó közleményeket, szegedi barátaim eljuttattak hozzám egy kereskedelmi forgalomba nem került visszaemlékezést, amelyben Feuer György nem magyarnak tartotta magát, hanem szegedinek írta meg élettörténetét. Feuer György orvos-biológus nem kapott ugyan, Nobel-díjat de nyugodtan kaphatott volna. Közbevetôlegesen jegyezzük meg: aki Nobel-díjat akar kapni, ne vállaljon tisztséget a Nobel-díj osztó bizottságokban. Úriember magának nem osztogat kitüntetést ugyanis. Feuer 1976-tól benne volt a tanácsadó testületben, osztott tehát természetesen másoknak. Munkásságát megítélni nem tudom, de mások azt írják, hogy nyugodtan kiérdemelte volna a díjat azzal. Könyvét elolvasva viszont állíthatom, hogy életútja tipikusan magyar Nobel-díjas életút.
Vagyis marslakó életút.
Mert elolvastam természetesen és mindenekelôtt és egyvégtében Marx György A marslakók érkezése című, a külhonba szakadt magyar tudósokról szóló könyvét. Állíthatom, régen olvastam ilyen jól megírt, szórakoztató, gondolkodtató, szomorító és vidító kalandregényt.
Most aztán már összefoglalón úgy látom: nagy a baj.
Nincsen magyar Nobel-díjas ugyanis. Igazi nincsen.
Magyar nevű az van, tucatnál is több, s ugye ez a mostani, az utolsó, a mienk is ekként aposztrofáltatik a szélsôpolgári sajtóban: magyar nevű&
De igazán, teljesen magyar, olyan, aki itt született, itt dolgozott, itt élt és itt is halt volna, olyan bizony nincsen egy se. Mert még Szent Györgyi Albert is elhagyta a hont, ugyebár, arról nem is beszélve, hogy a háború alatt az ellenséggel paktált, s mindennek tetejébe anyai ágon fölmerülnek származási problémák is. A többi magyar nevűnél pedig az utóbbi kérdéskör boncolgatásának jobb neki se kezdeni. S a kivételek is belekeveredtek mindenféle zavaros dologba.
Szóval igazuk van a szélsôkörös véleménymondóknak: igazi magyar Nobel-díjasra még várni kell.
De ha várni kell is, ne várjunk ölbe tett kézzel legalább.
Tegyünk valamit azért, hogy legyenek igazi magyar Nobel-díjasaink is végre-valahára!
Úgy hiszem, hogy vagy harminc magyar nevű tudós életútjának tanulmányozása alapján, tudnék néhány tanáccsal szolgálni a tekintetben, hogyan lehetne világhíressé tenni a tehetséges magyart.
Ami a vallást illeti: mindenekelôtt át kell téríteni. Át kell téríteni a tehetséges magyart egy olyan vallásra, amely folytonos, kisgyermekkortól a sírig tartó tanulást követel meg követôitôl, olyan vallásra, amely napi betevôvé teszi a folytonos olvasást, amely természetesnek tartja a többnyelvűséget, amely töprengésre, kétkedésre, örökös kérdezésre, gondolkozásra sarkall.
Ez lenne tehát az elsô feladat: a térítés.
Rögtön ezután következik aztán a kitérítés.
Mert a kitért mindig igyekvôbb, mint a beleszületett.
De még hatékonyabb, ha a következô lépcsôben a kitértet ráébresztjük arra, hogy hiába tért ki. Benne van a córeszban akkor is. És akkor ráébred, hogy csak magára számíthat. És aztán feszt bizonyítani akar.
Ezek lennének tehát az alapok, amire építeni lehet.
Ezt kell kiegészíteni még néhány aprósággal.
Például egy csuda-Budapesttel.
Marx György könyvében kis térképet is közöl, amelyben utcára, házszámra pontosan feltűnteti a magyar nevű világhírűségek születési helyét. Egy pár kilométeres Nagykörút-táji kör van sűrűn becsillagozva.
Ebbôl természetesen következik, hogy ha magyar Nobel-díjasokat akarunk, akkor Budapestnek egy lakható, tiszta, kulturált, polgári, pezsgô és biztonságos városnak kell lennie. Olyan városnak, amelyben nincsenek vagy alig vannak autók, ahol összeszedik a kutyapiszkot, ahol átadják a helyet a villamoson. Ahol minden sarkon kávéházak várják a polgárokat, ahol az utcákon úri közönség grasszál, ahol többnyelvűség honol, ahol különféle kultúrák férnek meg egymásra hatva együtt.
És ahol elsôrangú iskolák működnek mindenekelôtt.
Mert talán ez a föltétel mutatkozik meg a legmarkánsabban. A világszínvonalú, vagy inkább annál sokkal színvonalasabb magyar iskola. A 20. század elején kétségtelenül a magyar oktatási rendszer volt a legsikeresebb a világon idéz a magyar tudós könyve egy amerikai véleményt. S valóban, a fasori evangélikus, a piarista, az állami Mintagimnázium (a mai Trefort), a Berzsenyi, vagy a fehérvári ciszter, a szegedi Baross, a debreceni református gimnáziumok ontották magukból a világba a kiképzett tehetségeket.
Valamennyi nagy emlékezô egybehangzóan állítja azt is, hogy az elsô nagy háború elôtti magyar iskolákban, s olykor még utána is, ismeretlen volt diákok és általában: emberek származás, vallás szerinti különböztetése, pontosabban ilyes különböztetés szerinti minôsítése.
Budapest is, magyar iskola is mára romokban hever.
Újjáépítésre nem látok reményt.
De vannak más serkentô tényezôk, amelyek föléledésére az elmúlt években mutatkoztak biztató jelek.
Igen sokat segíthet például, ha a tehetséges magyarokat lekommunistázzuk, s elbocsátjuk állásából. Ez történt Hevesy Györggyel 1919 végén, példának okáért. Aki a következô évben már Koppenhágába, majd Freiburgba tette át székhelyét, majd visszatért Dániába, onnan a németek elôl Stockholmba ment, ahol aztán, ha már úgyis ott volt, 1944-ben átvette a kémiai Nobel-díjat.
De felhozhatjuk Szilárd Leó esetét is. Ô műszaki egyetemi hallgató társai gyalázkodásait megunva szállt 1920-ban föl a bécsi vonatra, hogy aztán ne térjen Magyarországra vissza többé soha. 1933-ban Németországból is menekülnie kellett, de hát ôt ez egy csöppet sem érte váratlanul. Közismert, hogy utolsó éveit leszámítva soha sehol nem volt lakása, mindig szállodában lakott, s szobájában lévô két bôröndje mindig be volt készítve, hogy szükség esetén csak föl kelljen azokat venni, és már lehessen is távozni velük, oda, ahol szabadon lehet gondolkodni még. Szilárdot egyébként az amerikaiak is figyeltették, és internálásának gondolata is fölmerült.
1919 20-ban menekült el Magyarországról Kármán Tódor, Koestler Artúr, Polányi Károly, Kürti Miklós, Neumann János, Teller Ede. Lánczos Kornél is 1920-ban távozott Magyarországról, hogy Ein-stein tanársegédje legyen.
Az eszmélô zsenigyerek, Erdôs Pál édesanyját kivágták állásából, mert iskolaigazgatást vállalt a kommün alatt.
Összefoglalva: alapvetô feltétel az üldözés. Ha célhoz akarunk érni, bizony üldöznünk kell a tehetséges magyart! Mert azt látom, hogy a legtöbb mihozzánk kötôdô Nobel-díjasnak így, vagy úgy, de kijutott ebbôl.
A kutatók egyöntetűen állítják: abban, hogy meghökkentôen sok magyar nevű Nobel-díjas és világhírű tudós és művész alkotott a huszadik században, döntô jelentôsége volt egy minden külsô körülménytôl függetlenül meghozott, originális magyar törvénynek, amely Numerus Clausus néven lett közismert.
Ha tehát azt akarjuk, hogy sok-sok magyar Nobel-díjasunk legyen, egyszerűen limitálni kellene a tehetséges magyar egyetemi hallgatók arányát a magyar egyetemeken. Mondjuk hat százalékban. Ne számítson semmi tehetség, csakis a származás. Miért lenne ez jó? Mert így a tehetséges, no meg jómódú családba beleszületett magyar fiatalok kénytelenek lesznek a legjobb svájci, német, amerikai egyetemeken tanulni. Ahogy ilyes okokból tette azt annak idején a legtöbb magyar késôbb magyar nevűvé vált tudós.
Természetesen a kommunizmus bevezetése is igen szép eredményekkel járhat. A világ számos nagy tudóst köszönhet annak a ténynek, hogy nálunk erre egyszer már sor került. Megkockáztatható, hogy az egész számítógépes forradalom nem így zajlott volna le, ha Gróf Andrást 1956 telén egy derék embercsempész át nem segíti a határon.
A szintén 1956-os disszidens Feuer György életírásából pontosan kiolvasható, hogy miért érhettek el olyan szép eredményeket a hazájukat elhagyni kényszerülô magyar tudósok. Mert a szabadságba emigráltak. Nem csupán a politikaiba, hanem az emberibe. Az emigráns egymaga van. Csak magára számíthat. De az emigráns, a friss emigráns nem is viszi bölcsödébe kölykét, nem látogat elfekvôben nagymamát, nem kínlódik édes testvére házasságának rengeteg bajával. Az emigráns legalábbis a kezdeti idôkben nem jár buliba, nem találkozik hetente osztálytársaival, nem jár focizni, nincsen társasága. S nem utolsó sorban, általában nincsen családja. Mit családja?!, legtöbbször még nôje, fiúja sincs, nem kell vásárolnia, nem kell szemetet levinnie, nem kell mosogatnia, nem kell senkire fôznie, s nem kell senki fôztjét ennie. Egyáltalán: nem muszáj ennie. Az emigránsnak nincsen se kutyája, se macskája. Az emigránsnak nem kell figyelnie senkire, csak maga magára. Az emigránsnak nincsen dolga semmi más, csak a dolga. Az emigránsnak annyira nincsen semmi dolga, hogy muszáj neki napi húsz órát dolgozni. Különben megdöglik, s nemcsak az unalomtól.
Ha célt akarunk elérni tehát, akkor bizony ki kell a tehetséges magyart hazájából űzni.
Komoly motiváló tényezô lehet, ha a tehetséges magyart megfosztjuk itthoni katedrájától, mint az Békésy Györggyel történt, aki ezután annyira összeszedte magát, hogy pár évvel késôbb, 1961-ben meg is kapta az orvosi Nobel-díjat. De Bay Zoltán is háromszor tartott akadémiai székfoglalót, mert két székfoglaló között furtonfurt kizárták.
De a maradókat se kapassuk el. A Nobel-díjasok életútja azt mutatja, hogy jottányit sem fog majd ártani, ha a mégiscsak magyar egyetemre járó tehetséges magyar diákokat néha jól elagyabugyálják, az egyetem lépcsein lerugdossák, lebüdösmagyarozzák, leköpdösik. Erre megfelelô különítményekre, ideológiailag fölkészített ifjúsági szervezetekre lenne szükség. Azt gondolom, hogy itt már van is mire építeni.
Jót tesz mindenféle presszió.
Hasznos lehet a börtön is, mint azt Koestler Artúr példája mutatja.
De igen komoly motiváló tényezô a tehetséges magyarnak életére törni. Harsányi János, Klein György, Soros György mind halálra voltak ítélve, csak ôk nem voltak hajlandók meghalni éppen. De aztán meg is becsülték magukat. A bajos ember nem felejt. Megbecsül minden munkás napot az. Ha egyszer a halált megúszta, dolgozik mindhalálig serényen.
Célravezetô az is, hogy ha ôt magát, a tehetséges magyart nem is sikerül megölnünk, akkor megöljük családjának tagjait. Így történt ez Teller Ede, Lánczos Kornél vagy Eli Wiesel esetében példának okáért. Teher alatt nô a pálma, hiába.
Összefoglalom tehát, hogy mit is kell tenni a tehetséges magyarokkal ahhoz, hogy sok-sok Nobel-díjas kerüljön ki közülük: alaposan kiképezni, majd sértegetni, származásukat fölemlegetni, magyarságukat kétségbe vonni, ütlegelni, üldözni, felsôoktatásból kizárni, törvényekkel megkülönböztetni, emigrációra kényszeríteni, életükre törni, lágerbe zárni, vonatra tenni ôket, s megölni. A többit aztán már rájuk lehet bízni bízvást. Aztán ha a munkánk gyümölcsözik, és a kellôn vagyis magyarosan sarkallt tehetséges magyar sikereket ér el a világban, netán még Nobel-díjat is kap, akkor lehet majd büszkének lenni rá, emléktáblát elhelyezni szülôházán, és magunktól meghatottan hazaszállítani hamvait.
Ilyen egyszerű az egész.
Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után a németek egyik felkészült, Kurt Becher SS-Obersturmbannführer vezette törzse (Wirschaftsstab) a legázolt országban nagyszabású rablóhadjáratot indított. Óriási hozammal járt, melyben a manipulált erôszak minden válfaja helyet kapott. Becher és szûk szakértôi gárdája a Weiss, Chorin, Mauthner, Kornfeld, Heinrich családot néhány hónap alatt eredményesen megzsarolta és kifosztotta.1 Az SS „kezelésébe“ óriási magyar vagyon került, ez a terrorszervezet bevételeit gyarapította. Mindez a május 17-én aláírt szerzôdések2 keretében történt, melynek részeként a család és több általa megnevezett személy – némi személypoggyásszal, és nem tonnányi arany ékszerrel, ahogy ezt róluk akkor írták – a semleges külföldre távozhatott.
A június végén külföldre szállított családtagok új életet kezdtek. Más sorsa volt a harmincegy Portugáliába érkezettnek, másként alakult kilencüknek Svájcban és mindkettôtôl eltért a Bécsben visszatartott öt túsz kezelése, története.
A Weiss-Chorin-Mauthner-Kornfeld-Heinrich családból a túszok kiemelése eredetileg arra szolgált, hogy a semleges külfödre érkezett családtagok magatartását szabályozza. Vagyis, ha bármilyen, a nemzetiszocializmust, a Führert vagy a Birodalmat hátrányosan érintô megnyilvánulásra merészkednének, a következmény az öt túszra hárul. Közülük a 27 éves Mauthner János volt az a családtag, aki elôször a német titkosrendôrség (Gestapo) bécsi helyettes fônökével, a zsidóügyekben illetékes dr. Karl Ebnerrel közvetlen kapcsolatba került.
A magyar túszokat „átvevô“ Gestapo-tiszt Bécsben közölte, hogy a fônökség „a család részérôl valakivel tárgyalni óhajt. Tekintettel arra, hogy Chorin Ferenc nagybátyám a kiállott izgalmak és testi fáradalmak után nem volt abban az állapotban, hogy ezt a tárgyalást és az esetleg ezzel járó izgalmakat vállalja, engem küldött a Gestapo bécsi székházába, a Metropol szállóba.
Míg a családtagokat vagonokban helyezték el, és ott ôrizték, én dr. Ebnerrel, a bécsi Gestapo fônökével tárgyaltam. A tárgyalás lényege az volt, hogy a család részére a Bécsben töltendô idôre könnyítéseket igyekeztem elérni. Ebner viszont arra kért, hogy a család ôrzését a magunk részérôl könnyítsük meg neki. Nem tudom, Ebner tudta-e, hogy kik vagyunk és miért vagyunk Bécsben, de elsô alkalommal a róla nyert benyomásunk meglepôen jó volt“.3
A szép bécsi villanegyedben, Hitzingben a túszok mindennapi életét a Gestapo szabályozta, ebbe tartozott a mozgási terület meghatározása. A nyilvános helyek látogatása és a társadalmi érintkezés tiltott volt, levelezni és telefonálni csak a titkosrendôrség engedélyével, cenzúrájával lehetett. A Gestapo elôírásokat szabott, ezek betartása a legtöbbször a túszokon múlott.
Ebner nem sokat törôdött a túszok ügyével, inkább titkárára, Rudolf Wagner SS-Hauptsturmführerre hagyta. Alig másfél hónap múltán a mozgékony, jó fellépésû Mauthner János egyedülálló akcióba fogott. „Augusztus végén, amikor mind több és több magyar menekült érkezett Bécsbe és én errôl barátaim útján értesültem, az a gondolat fogant meg bennem, hogy a magyar menekültek között lévô sok tisztességes és Bécsben nagyon elveszett, segélyre szoruló elem részére segélyirodát szervezek. Elôször Kartallal, a magyar fôkonzullal beszéltem errôl, majd pedig dr. Ebnerrel közöltem ezen elgondolásomat. Ekkor újból az volt a benyomásom, hogy dr. Ebner meglepôen emberségesen és jóindulatúan gondolkodik.
Nem tudom, hogy intelligens ember létére akkor már elôre látta a német összeomlást és ezért igyekezett jó pontokat gyûjteni, vagy pedig meggyôzôdésbôl vállalta azt a kockázatot, amit Bécsben akkor a faji és politikai üldözöttek támogatása jelentett. A bécsi hitközség
elnökétôl, valamint a bécsi zsidókórház igazgató fôorvosától a róla kapott információk kifogástalanok voltak. Inditóokait tovább nem kutatva - és Bécsben korlátlan hatalmát felhasználva - igyekeztem ôt célom szolgálatába állítani, amely cél minél több rendes magyar ember megmentése volt.
A magyar konzulátus két vezetôje (Dr. Kartal fôkonzul és Dr. Stephaich alkonzul4) tisztességes gondolkodású és a legkevésbé sem jobbboldali érzelmû magyarok voltak, akik ebben a munkában minden vonatkozásban támogattak. Az ô segítségükkel szerveztem meg elsô irodámat, melynek neve Magyar Királyi Fôkonzulátus Segélyhelye lett.“
A Panigl Gasse 18. alatt létesült segélyiroda (Fürsorgestelle) szükségességét a valóság hamar igazolta. Magyarországról növekvô számú menekült érkezett. A minden vagyont elvesztett, zavarodott vagy pánikba esett, sokszor csonka családok, tanácstalan és reménytelen személyek, állami alkalmazottak szervezett megsegítése, útbaigazítása vagy továbbirányítása sürgetô szükséglet volt. Mauthner segített, de mindez csak idôleges lehetett. Egyre több szélsôjobboldali elem, képviselet is megjelent Bécsben.
Gyanakvásuk, tolakodásuk, végletekig fajult gyûlöletük miatt Mauthner János és az iroda hamar éles konfliktusokba került. „Természetes, hogy a delegációnál folyt munka idôvel köztudomásúvá vált. Számtalan feljelentés futott be ellenem a Gestapóhoz, de ezeket Ebner mindig elsüllyesztette. 1945 januárjában azonban munkánk olyan német hatóság tudomására jutott, melynek módjában állt Ebnert letartóztatni. Engem ugyanakkor Znaimba internáltak. A delegáció vezetését egy azonnal a helyszínre érkezô svájci orvos vette át, akihez késôbb még egy svájci segélyerôt küldtek.“
Mauthner a fentieket már Budapesten, az 1947. június 20-i kihallgatásán, gyanusítottként mondta el a Magyar Államrendôrség Államvédelmi Osztályán. Valószínû nem tudta, hogy névtelen feljelentés érkezett ellene, így jutott egy másik, a felfejlôdô új magyar terrorszervezet markába. A Politikai Rendôrségnek (Budapest, Andrássy út 60.) címzett levelezôlap az „új idôk szellemét“ tükrözte. Az XY aláírású feljelentô utolsó mondatát idézzük: „Azért írok anonim dolgozó ember létemre, mert nem érek rá tanuskodni“. Kilétét máig homály fedi. Komoly kellemetlenséget szerzett Mauthnernek, aki a feljelentés következményeként közel másfél esztendeig tartó vizsgálatot állt ki.
Az 1944-1945. években történtekrôl Mauthner vallomása a valóságot tartalmazta. Az utókor elôtt pedig a Nemzetközi Vöröskereszt genfi archivumában a közelmúltban talált iratok megerôsítik, hogy a háttérben a Gestapo bécsi túsza átlépett minden határt, és 1944 ôszén a növekvô szükségben és veszélyben jelentôs humanitárius munkát végzett.
Mauthner korábban is kapcsolatban állt a Nemzetközi Vöröskereszttel (NVK). A március 19-i német megszállás után Budapesten a nemzetközi segélyszervezet delegátusa, Jean de Bavier segítette a Gestapo elôli menedékhez. A Duna Palota szállóba költözhetett, ahol a tekintélyes küldött személyes védelme alatt lakott.5 Bécsben a helyettes Gestapo-fônök Ebner nyújtotta szabadsággal, de az NVK növekvô befolyásával is élve bátran kezdeményezett.
A fennmaradt iratok arról tanuskodnak, hogy Mauthner nagyobb utazást is tett. Október 4-én dr. Robert Schirmerrel, az NVK Nemzetközi Bizottságának Berlin-Wannseeben dolgozó németországi delegátusával hosszabb tárgyalást folytatott.6
Schirmer Berlinbôl jegyzéket küldött az NVK genfi központjába. Részletesen taglalta, hogy megismerte a túszként Bécsben élô magyar férfi helyzetét, Ebnerrel való kapcsolatát. A Jean de Schwarzenberghez, az NVK-nak a nemzetiszocialista üldöztetésnek kitett áldozatok, elsôsorban a zsidók megsegítésével foglalkozó részlegének vezetôjéhez írt bizalmas jegyzéke szerint meggyôzôdött arról, hogy Mauthnernek olyan igazolványa van, mellyel Bécs környékén már munkatáborokban járt, és magyar deportáltakat látogatott meg. Szabadon beszélhetett a Bécsben dolgozó magyar zsidó foglyokkal, és segít az orosz elôretörés miatt magyar földrôl elmenekülteken is.
A helyzet ismeretében, a várható jövôbeni nagyobb mozgásokra utalva Mauthner János magyar menekülttáborok felállításának elôkészítését javasolta Schirmernek. Tervezete alapján ezek csak polgári személyeket fogadnának. Az NVK védelmével mûködnének abból a célból, hogy lakóik idôvel - továbbra is az NVK segítségével - Svájcban kapjanak menedéket. Schirmer utalt Mauthner korábbi szoros együttmûködésére de Bavierrel, a Magyar Vöröskereszttel, és arra, hogy - Ebner tudomásával - a zsidó menekültek befogadása, védelme ugyancsak a terv része. A további lépéseket is jelentôsnek tartotta: Mauthner telefonon jelentkezni kíván Schwarzenbergnél, és a helyetttes Gestapo-fônökkel szívesen a német-svájci határra utazna, hogy az NVK egy bizottsági tagját a tervrôl részletesen tájékoztassák.
Mauthner kijelentette, Ebner „igen jól áll“ az NVK ügyeihez. Schirmer pedig a fentiek alapján arra következtetett, talán eljött az idô, mikor az eddigiekkel szemben zsidótábor (munkatábor) vagy talán egy koncentrációs tábor a volt Ausztria területén meglátogatható lesz. A Mauthner-ügyben Schirmer az NVK központjától utasítást kért, egyben csatolta a Hans von Mauthner, Wien, XIII. Bossigasse 21 a alatti lakos által aláírt, négy lapos, pontokra és alpontokra bontott tervezetet.
Közben Mauthner segítette a talpraállásban a mauthauseni koncentrációs táborból érkezett Jünker Gézát. A 61 éves gyárigazgatót valamiképp kiváltották, (a lebonyolításra egyelôre nincs adat), de a lágeréletben legyengült állapota miatt Bécsben kórházba került. Mauthner János visszatérôen látogatta, bátorította, jó kapcsolatban állt a dr. Emil Tuchmann igazgató vezette ún. zsidókórházzal is.7 Rokonának és túsztársának, Weiss Alfonznak ugyancsak orvosi segítségre volt szüksége, mert depresszió gyötörte, rémképekkel vívódott.
A Mauthner-terv a valóságot meghaladóan nagyszabású volt. Több esélyt latolgatott; a német és a svájci határ átlépésének feltételeitôl az élelmiszer ellátásig, vonaton utaztatásig, engedélyeztetési eljárásokig szinte mindent felölelt. Az NVK felelôs vezetôi a jegyzéket és a tervezetet hamar áttekintették. Október 16-án Carl J. Burckhardt, az NVK Nemzetközi Bizottságának tagja sürgôs átiratban fordult a Bernben székelô H. Rothmundhoz, az igazságügyi és rendôri hatóság vezetôjéhez.
Tájékoztatásul megküldte Schirmer feljegyzését, és a magyar menekültáramlást „igen idôszerû problémának“ tüntette fel.8 Megjegyezte, hogy az NVK a svájci álláspont ismerete nélkül nem kíván a felvetett kérdésekkel foglalkozni, de azt is, hogy egy megbeszélés Mauthnerral és „jobb híján dr. Ebnerrel nem lenne egészen érdektelen“.
Burckhardt Mauthner javaslatainak rendôrhatósági elbírálását „különösen értékesnek“ tartotta, emiatt - tanácskozásra - vöröskeresztes munkatársat szándékozott Bernbe küldeni. Ezalatt a mozgékony Gestapo-túsz felkereste a bécsi svájci konzult. Felmutatta Schirmer levelét, és magyar állampolgárként, vöröskeresztes munkatársként mutatkozott be. Látogatásának célját a magyar menekültek svájci beutaztatása tervének ismertetésében jelölte meg.
Október 27-én Burckhardt Schirmernek válaszolt. Ebbôl inkább csak arra következtethetünk, hogy az NVK Nemzetközi Bizottsága a német táborokban sinylôdô zsidók látogatását a közvélemény elôtti presztizsjavításra kívánta felhasználni, mert már eddig is tétlenséggel, kivárással vádolta a szervezetet. Schirmer tehát - ha dr. Ebner révén lehetôsége nyílna rá - „azonnal ejtse szerét a táborok meglátogatásának (…) amennyiben ezt szükségesnek tartja“.9 A genfi vöröskeresztes központ immár semmi fontosabbat, beavatkozást vagy döntést igénylô feladatot nem látott a Mauthner - féle kezdeményezésben, az Ebner kínálta lehetôségekben.
A következô fennmaradt rövid irat november 8-án az NVK titkárságát „a Bécshez közeli zsidótáborokra hivatkozással“ arról értesíti, hogy Schirmer Genfben tartózkodik. Korábban - feltehetôleg Bécsen átutazva - dr. Karl Ebnerrel egy hosszú megbeszélés tartott, errôl szóbeli tájékoztatást fog adni. Az ügy folytatása, hogy november 20-án Schirmer már Budapesten járt, feltehetôleg a magyar kérdésekben tájékozódott.
Mauthner János november második felében is fôként a mentômunkára, utazási iratok, vízumok megszerzésére összpontosított. A berlini svájci követnek a berni belügyminisztériumhoz intézett levelébôl tudjuk, hogy a Magyarországon maradt családi rokonság kimentésére törekedett, útlevél nélkül érkezett zsidókat továbbsegített, kiemelkedô emberséget tanusított. Munkáját könnyítette, hogy jelentôs anyagiakkal rendelkezett, a források magyar állami eszközökbôl, nemzetközi zsidó segélyszervezetektôl, és az NVK-tól származtak.
Többeket - miután politikai alapállásukról ismeretet szerzett - eltanácsolt. A szélsôjobboldali jelentkezôket nem segélyezte, a fôkonzulátusra irányította. A kiszolgáltatottak, az üldözöttek pártján állt, ebbôl mind több konfliktus származott.
December 21-én - immár Berlinbôl - Schirmer arról értesítette Schwarzenberget, hogy a Hans von Mauthner kezdeményezte ügy valószínûleg lezárult. Mauthnert 14 napos bécsi látogatása alatt közelebbrôl megismerte, agilis tevékenységét szükségesnek, érvényesnek tartotta. Számos kiérkezett honfitársának a segélyirodában támogatást nyújtott, önzetlen munkájának jó visszhangja volt. Az új magyarországi rendszerrel (a totális diktatúrával - szerzô megjegyz.) szemben azonban igen ellenséges magatartást tanusított, belefoglalva a Szálasi-híveket is. Akcióját emiatt meggátolták, és „Bécsbôl eltávolították, rövidebb vagy hosszabb idôre internálták“.10
Robert Schirmer összegezése szerint Mauthner azzal is segített, hogy ôt dr. Ebnerrel összeismertette, az utóbbi pedig az ausztriai (!) zsidóügyekkel foglalkozó személyekkel, „így az NVK nagy elônyhöz jutott“. Mauthner többet már nem tehet, Ebner pedig „mohón kívánja, hogy a genfi bizottság karitatív munkáját a legjobb lelkismerettel támogathassa“.
Mauthner János kalandos története 1945 februárjában bécsi visszatéréssel folytatódott. Mozgástilalomban élt, senkivel sem szabadott érintkeznie. (Ebnert és titkárát többé nem látta.) A Gestapo-elôírásokat persze megszegte. Március végén Kurt Becher egyik beosztottjától megtudta, hogy a kiürítési terv szerint a Weiss-Chorin-Mauthner-Kornfeld-Heinrich családtól elszakított magyar túszokat Bécsbôl rövidesen a Birodalom belsejébe szállítják. A rokonokkal történt megbeszélés után szökésre szánta el magát.
„Magammal vittem az ugyancsak túszként háziôrizetben tartózkodó Max Otting barátomat és annak feleségét. Otting unokaöccse volt annak a Stauffenbergnek, aki 1944. július 20-án a Hitler elleni merényletet követte el. Vöröskeresztes iratokat állítottam ki részükre és legkevésbé sem veszélytelen társaságukban autón Svájcba szöktünk át.“11
Mauthner 1946 húsvétjáig Svájcban élt. Kapcsolatait erôsítette, de a magyarországi nagy történelmi átalakulás, a demokratizálás is erôsen foglakoztatta. Az elsô alkalommal, mikor polgári személyek az ausztriai katonai zónákon átutazási engedélyt kaptak, hazatért. Nagyiparos családja szempontjából igen kedvezôtlen idôpontban érkezett. Azért is, mert immár nemkívánatosnak számított. Valójában maga sem fogta fel, hogy a „nagytôke és a mögé bújt reakció“ elleni politikai és gazdasági harc fokozása, a nagypolgári családok tönkretétele már mindennapi valóság volt.
A hadjáratnak nevezhetô támadássorban a Szabad Nép és a Népszava éppúgy résztvett, ahogy az Ítélet c. lap. Utóbbi 1946 végén három számban folytatólag, ellenséges és hamis beállításban közölte „az elsô hiteles adatokat a csepeli Weiss, Chorin, Kornfeld-családok és a Gestapo nagy üzletérôl“. Mindez közrejátszhatott abban, hogy Mauthner Jánost a Sigg Aluminium RT-nél állásából kidobták, és feljelentésre meghurcolták.
1947 nyarán - az államvédelmi osztályon folyt rendôrségi eljáráskor - Mauthner svájci hírekbôl úgy tudta, hogy 1944 végén Ebnert is letartóztatták. Bécsújhelyre (Wiener Neustadt) szállították, „ott állítólag hadbírósági ítélet alapján agyonlôtték“. Halálhírét elfogadta, mert Ebner 1945 májusa óta sem az NVK-nál, sem Mauthnernál nem jelentkezett. A volt túsz arra gondolt, hogy igazolása okán bizonyára kapott volna megkeresést, a gestapós bizonyára nyilatkozatára szorult múltja bizottsági megítéléséhez.
Az adatok arra mutatnak, hogy a titkosrendôrség helyettes fônökét a bécsi Gestapo élén történt személyi változáskor, dr. Rudolf Mildner SS-Standartenführer 1945 januári kinevezésével összefüggésben „kikapcsolták“. Az új fônök Ernst Kaltenbrunner SS-Obergruppenführernek, a Birodalmi Biztonsági Fôhivatal fônökének bizalmát bírta, a gyanús ügyekben haladéktalanul intézkedett.
Ebner defetizmusért SS-bíróság elé került. Márciusban halálra ítélték, de életben maradt. A bécsi Gestapo volt szürke eminenciása az SS birodalmi vezéréhez, Heinrich Himmlerhez intézett kegyelmi kérvényében kiemelte, hogy a Német Birodalom leginkább elzsidósodott nagyvárosában a zsidókérdés megoldásán, a „világnézeti ellenfelek“ legyôzésén kifogástalanul, kompromisszumok nélkül dolgozott. Hivatalvezetése alatt Bécs zsidómentessé vált, munkája révén kereken egy milliárd anyagi érték került a birodalmi kasszába.12 Ezek a tények inkább megfeleltek a valóságnak, mint az újkeletû együttmûködés.
Mindebbôl kiviláglik, hogy az Ebner-Mauthner viszony esetében nem a humánum lángolt fel. A tények birtokában nem a kiszolgáltatott menekültek, üldözöttek megsegítése növelésének valós igényével, hanem az SS, az SD és a Gestapo magasabb köreiben megjelent túlélési stratégia egyik elemével találkozunk. Ebner is (mint legmagasabb elöljárója, az SS élén álló Heinrich Himmler) „a késôbbi idôkre“, a „viszontbiztosításra“, gyakorlatilag arra a mentôövre összpontosított, melyet az újkeletû humanitárius gesztusai révén kívánt a derekára erôsíteni.
A mérleg készítésénél számítása bevált. 1947-ben népbírósági eljárás alatt állt, errôl a Magyarországon akkor már meghurcolt Mauthnernek nem volt ismerete.13 Vélhetôen korábban elmondhatta neki, (talán nem?), de tény, hogy a Gestapo-fônökhelyettese hivatali mûködése alatt céltudatosan, a jövôre gondolva megsegített néhány hurokba szorult személyt. Közöttük Hans Moser színészt, aki zsidó felesége miatt került komoly bajba. A népbíróság elôtt a Moser házaspár a volt gestapós mellett tanuskodott.
Ez a kiállás és az SS-bíróság korábbi halálos ítélete sokat nyomott a mérlegen. Elegendô volt arra, hogy 1947-ben dr. Karl Ebner elkerülte az akasztófát.
1 A Chorin család sorsáról Strasserné Chorin Daisy - Bán D. András: Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig. Osiris, 1999. 36. o. A Chorinok mûködésérôl Szita Szabolcs: A GYOSZ kiépítése és tevékenysége 1902-tôl 1948-ig. MGYOSZ-könyvek, 1997.
2 Szövegüket közli Karsai Elek–Szinai Miklós: A Weiss Manfréd vagyon német kézre kerülésének története. Századok, 1961. 4-5.sz. 600-719. o.
3 Magyar Államrendôrség Államvédelmi Osztály, Népügyészi Kirendeltség 3378/1947. ÁVO Nü.sz. 1947. június 21. 3. o. Belügyminisztérium Irattára, 1980. (Az irat jelenleg lappang.) Valamennyi Mauthner idézet forrása. Az adatokat Baczoni Gábor szíves kollégális együttmûködése révén közlöm, elôször a Gestapo Magyarországon c. monográfiában (Korona Kiadó, 2002.) publikáltam.
4 Stephaich Pál 1943 decemberétôl, Kartal Jenô minisztériumi osztályvezetô 1944. március 19. után a berlini magyar követség alá tartozó bécsi magyar fôkonzulátuson dolgozott.
5 De Baviert az NVK Friedrich Bornnal váltotta fel Budapesten. Born május 9-én érkezett, elôdje pedig egy héttel késôbb utazott el Svájcba. Leváltása indokolatlan és káros volt, a magyar zsidók sorsa miatti aggodalmát Genfben elutasítással és teljes elégedetlenséggel fogadták.
6 NVK gennfi archivuma, G 59/2/155 - 10.01.
7 Jünker és Bauer Ernô gyárigazgató 1944. október 12-i kiszabadulásáról Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában MAZSÖK kiadása, Budapest, 2000. 69. o.
8 NVK genfi archivuma, G 59/5-132.
9 Ugyanott. G 59/2/13.
10 Ugyanott. G 59/2/155-10.01. Internálása december 10-15. között történhetett.
11 Graf von Claus Schenk Stauffenberg ezredes, törzsfônök (1907-1944): 1944. július 20-án kiemelkedô bátorsággal sikertelen merényletet követett el Hitler ellen. Aznap elfogták és kivégezték.
12 Wolfgang Neugebauer: Der NS-Terrorapparat. I.n. NS-Herrschaft in Österreich. Ein Handbuch. Wien, 2000. 731. o.
13 Ebner népbírósági perének anyaga Bécsben Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes (DÖW) 8919. sz. alatt.
– A szokásostól eltérô életutad volt, ezért kérlek, mesélj róla!
– Nagyon szívesen, de kérlek, ne közöld a nevemet! Mivel más dolog az életfilozófia, ami engem vezetett életutamon, és más dolog a vallás. És én nem szeretném megbotránkoztatni a vallásos embereket, hát ezért…
– Rendben. Mutatsd be a szüleidet, mert ôk sem voltak mindennapi emberek!
– Mindketten zsidó családból származtak. Apai nagyapám, T. Izidor kereskedô volt. Apám, T. Tivadar a felvidéki Homonnán született, a nyolcadik gyerekként. Kilencen voltak testvérek, de abból egy meghalt még gyerekkorában diftériában. Egy másik testvére tizenéves korában halt meg, így heten lettek nagykorúak.
Édesapám tanár lett. Természetrajz, vegytan szakos, most úgy mondanák: biológia, kémia szakos. Polgári iskolában tanított, pedig nem a pedagógiai fôiskolát végezte el, hanem a Pázmány Péter Egyetemet. Tehát gimnáziumi tanár volt, csak éppen nem volt középiskolában hely, amikor leszerelt, és ideiglenes megoldásként lett polgári iskolai tanár, aztán meghagyták ebben. Egy rövid idôre volt üresedés a Szent István Gimnáziumban, és odakerült tanárnak, de ez a kommün alatt volt. A kommün után pedig minden kommün alatti kinevezést megsemmisítettek, és visszatették a polgári iskolába, polgári iskolai státuszba. 1940-ben kényszer-nyugdíjazták a zsidótörvény miatt. 1945-ben rehabilitálták, és gimnáziumi tanári státuszba tették. Azt mondták neki, hogy válasszon Pesten egy gimnáziumot, de ô azt mondta, hogy már csak három éve van nyugdíjig, és ô már úgy megszokta Erzsébetet, hogy most már ezt a három évet ott töltené. 1948-ban nyugdíjba ment gimnáziumi tanári státuszból, aminek az az érdekessége, hogy bekerült az ötödik fizetési osztályba, ami már méltóságos címmel járt. Egyébként késôbbi apósommal – aki árvaszéki ülnök volt – egyidôsek voltak, és egyszerre mentek nyugdíjba. Késôbb azon nevettek, hogy mikor átkerültek az ötödik fizetési osztályba, akkor három nap múlva megszüntették a címeket. Így aztán három napig voltak méltóságos urak.
Anyai nagyapám, B. Ignác fehérnemû készítô iparos volt, Mohácsról származott. Egy élô testvére volt, Ernô nagybátyám, a bátyja. Édesanyám Pesten született,
hárman voltak testvérek. Anyám volt a legkisebb. A legidôsebb testvére még gyerekkorában, májdaganatban halt meg. Édesanyám vitte tovább az édesapja szakmáját, ô is fehérnemû készítô lett.
Testvérem nem született, illetve csak egy féltestvérem Homonnán, aki apám törvénytelen gyereke volt. Nekem nem volt vele semmilyen kapcsolatom.
Érdekes módon a szüleim mint spiritiszta zsidók, Krisztus-hívôk voltak. Volt Magyarországon a Krisztus-hívô zsidóknak egy egyesülete, aminek ôk nem voltak a tagjai, de ettôl függetlenül ebben hittek. De szó sem volt róla, hogy kitérjenek az izraelita vallásukból emiatt.
– Hogyan ismerkedtek meg a szüleid?
– Véletlenül. A kommün miatt el akarták venni a nagyapám lakását, és ezért sürgôsen meg kellett esküdniük, hogy beköltözhessenek, mert ez egy viszonylag nagy lakás volt. Csak az esküvô után derült ki, hogy mindketten spiritiszták. Anyámat a fogorvosa, dr. Reimnitz Miksa vitte be ebbe a mozgalomba. Apám pedig még legénykorában Homonnára járatta az Égi Világosság címû spiritiszta folyóiratot, amit egy öreg zsidó doktorbácsi, Grün Adolf szerkesztett.
Ezt a szervezetet Szeretetotthon Egyesületnek nevezték, és Bodnár László tanító a feleségével, Bodnár Lászlóné, született Osvát Edittel, – a Nyugat-os Osvát Ernô testvérével – vezette. Az elméleti spiritizmus talaján álltak, vagyis a karma és a reinkarnáció tanában hittek, és az egyesület célja az egyén erkölcsi fejlôdése, fejlesztése volt. Nem véletlen ezek után, hogy a háború alatt zsidó családok mentését szervezték. Mi is – részben – nekik köszönhetjük, hogy életben maradtunk.
– Édesapád részt vett az elsô világháborúban?
– Végigharcolta az elsô világháborút. Megsebesült Szerbiában már 1914-ben, és emiatt megbénult a bal karja. Aztán lassan-lassan visszahozták a mozgásképességét, de akkor már frontszolgálatra nem volt alkalmas. Így pályaudvar-parancsnoknak osztották be Zborovba, Zlocsovba, Dunajovba, majd Tarnopolba. A sebesülése és annak a körülményei olyanok voltak, hogy 1917-ben megkapta a harmad osztályú katonai érdemkeresztet a hadi ékítménnyel és a kardokkal.
A szüleim 1944-ben kitértek evangélikusnak. Én nem. Engem a liberálkatolikus egyházban kereszteltek meg, de ahhoz nem kellett az elôzô vallást otthagyni. Ettôl liberális.
– Mutattál nekem egyszer egy fényképet, amit édesapád csinált az elsô világháború alatt IV. Károlyról és kísérôirôl. Milyen körülmények között készült ez a fénykép?
– Annyit tudok csak, hogy IV. Károly a legmagasabb törzskarával megállt, és megebédelt azon a pályaudvaron, ahol apám parancsnok volt. Apám pedig az ebéd után megkérte, hogy csinálhasson róluk képet, ahogyan az asztalnál ülnek. Azt nem tudom, hogy ez pontosan melyik pályaudvar.
– Te mikor születtél?
– 1920-ban Budapesten. Izraelita vallású voltam, zsidó iskolába is jártam elemibe, a Wesselényi utca 44-be. Utána a Madách Imre Gimnáziumba kerültem, ahol 1939-ben érettségiztem. Ezt követôen egy darabig géplakatos, aztán autószerelô gyakornok voltam. Végül apám egyik nôvére miatt lettem szûcs inas és segéd. Ôk ugyanis ekkor már Párizsban éltek, és szûcsök voltak. Én elkezdtem tanulni a szakmát és a nyelvet, hogy kimenjek utánuk – ott akartam egyetemre járni –, de a háború közbeszólt.
– Hogyan gyakoroltátok otthon a hiteteket?
– A harmincas évek végéig apám minden reggel imádkozott imaköpenyben, föltéve a tefilint a karjára meg a homlokára. Ô tartotta a családban a szédert. Anyám péntek esténként gyertyát gyújtott. Csak nem voltunk szigorúan kóserek – még nem szigorúan sem! –, mert megettük a disznót. A szüleim valójában a német megszállás után, 1944 végén keresztelkedtek ki, mert azt gondolták, hogy ez valamit segíthet a túlélésben. Én – amikor már egyetemista voltam – úgy gondoltam, hogy a filozófiai elképzeléseim egyik tételes valláshoz sem kötôdnek, és legbecsületesebb az volna, ha felekezeten kívüli lennék. Így elhagytam az izraelita felekezetet, és nem léptem be sehova. Maradtam Isten hívô felekezeten kívüli.
– A liberálkatolikus egyházban mikor kereszteltek meg?
– Még 1941-ben, de az nem elismert, és nem bevett felekezet, úgyhogy errôl nem is beszéltem. Édesanyám unokatestvére vitt be a teozófiai mozgalomba 1941-ben, és ott egy angol püspök – Woodnak hívták – keresztelt meg. És még abban az évben egy holland püspök meg is bérmált.
– Mi történt a családoddal a második világháború alatt?
– Édasapámat 1940-ben behívták – akkor már rangja szerint – fôhadnagyként, de leszerelték. Én 1942-ben bevonultam munkaszolgálatra Galántára, és huszonnyolc hónapig szolgáltam. Ott kaptam újonckiképzést, aztán fél évig Örkény mellett szolgáltam a táborban, majd visszakerültem Galántára. Onnan átköltöztünk Vácra, ahol az eredeti századomhoz kerültem, és a honvéd mûszaki században dolgoztam. Az egész század megkapta a svájci védlevelet a Szálasi puccs után, és fölkerültünk Pestre. De a védlevél ellenére a századot deportálták. Ezt én már nem vártam meg, hanem megszöktem.
– Elôre lehetett tudni, hogy deportálni fognak benneteket?
– Inkább csak megsejtettük, vagy voltak halvány célzások arra, hogy mi lesz, mert a nyilasok nem fogadták el a svájci védlevelet.
Innen egyedül szöktem meg. Az Elektromos Mûvek Váci úti telepén kellett szenet lapátolni, de megtudtam, hol van anyám, és leléptem, hogy megkeressem. Közben elkaptak a nyilasok, de hadd ne mondjam el, hogy milyen kínkeservvel tudtam tôlük megszökni, és kihoztam magammal még három embert!
– Mi lett a volt századod tagjaival?
– Legtöbbjük elpusztult, mivel valamelyik táborba vitték ôket. Volt, akit még Kôszegen meggyilkoltak, volt, aki eljutott Mauthausenbe. Kevesen jöttek vissza.
Miután anyámat a zsidótanács berendelte egy SS-nek dolgozó varrodába, ôt kerestem meg. Volt itt egy SS „színtársulat”, amelyik nem gyilkolással, hanem anyagi dolgokkal foglalkozott. Ennek a vezetôje egy Kurt Becher nevû SS alezredes volt, aki már akkor a saját alibijén dolgozott. Ezek vették meg a Weiss Manfréd gyárat. És azok a zsidók, akik oda menekültek hozzájuk, azokat nem bántotta, hanem védelmet adott nekik. Sôt, géppisztollyal zavarták el a nyilasokat, akik el akarták vinni a védelmük alatt álló zsidókat. Eléggé ellentmondásos a kép, mert Lévai Jenô könyvében az SS fehér bárányának leírt Kurt Becher valóban megmentett egy csomó zsidót. Hogy milyen elôélete volt, arról mi nem tudtunk, és nem is érdekelt minket. Az volt a fontos, hogy védelmet adott.
Anyámék a Falk Miksa, akkor Juhász Andor utca 4-ben laktak. Csupa olyanokkal, akik az SS-nek dolgoztak, és én oda szöktem. Amikor odaértem, már sötét volt. Bementem a házmesterlakásba, ahol egy SS katona ült. Elsô pillanatban megijedtem, de aztán gondoltam magamban, hát megmondom, ki vagyok, mi vagyok, és miért vagyok itt! Németül elmondtam, hogy hívnak, és hogy a szüleimet keresem. Azt mondta:
– Beszéljen magyarul, mert kétségbeejtô a német kiejtése! – Baranyai sváb volt. – Menjen föl, de tudja, hogy dolgozni köll?!
– El vagyok rá készülve – mondtam. – Gondoltam, hogy ingyen nincs vacsora.
– Akkor menjen föl, és érezze jól magát. Itt biztonságban van. – Még ezt is hozzá tette!
Tény az, hogy amíg ott voltunk, nem volt bántódásunk! Nekem mindennap ki kellett járnom a Duna- partra. AVigadó környékén volt egy kikötô, oda jöttek az uszályok. Azokat raktuk tele azzal, amit a Weiss Manfréd villából és gyárból a SS-ek elszállítottak. Aztán lassan jött Budapest bekerítése, de mielôtt ez megtörtént volna, anyám megszökött a varrodából. Tudtuk, hogy hova megy. Siklósi Ferenc barátom és a felesége – legyen áldva az emlékük – a Róbert Károly körút 90-ben laktak, és anyám oda ment. Ránk is várt egy hely, Ferjánc Andor barátomnál. Apám félt, hogy anyu miatt bajunk eshet, és nem tudta, hogyan szökjünk meg. Így én terveztem meg a szökést. Este egy pékmûhelyben voltunk, ahol mézespuszedliket csináltak a németeknek. Onnan léptünk meg. Mivel az életveszély fönnállt, azt mondtam apámnak:
– Legalább egyikünk maradjon meg anyukának! Ha engem elfognak, észre se vedd, és menj tovább! Ha te lebuksz, hátra sem fogok fordulni.
December 11-én szöktünk meg, és január 11-én értek oda az oroszok.
Valójában Bodnár László és felesége – a Szeretet Otthon vezetôi – szervezték meg vagy 150-200 zsidó mentését. Általuk kerültünk a Siklósi és a Ferjánc családokhoz. Zimmer Ágoston és fiai – akik szintén tagjai voltak ennek a szervezetnek – bújtattak nagyon sok zsidót. Zimmer Ágoston egyik fia falból még a Volksbundba is belépett, hogy mentse a zsidókat. Ezért a háború után elrendelték az egész család kitelepítését. Ekkor összefogtak azok a zsidók, akiket megmentettek, és elmentek a rendôrségre. Az ô közbenjárásukra már a vagonból hozták ki a Zimmer családot.
Ferjáncék villájában egy Grúber nevû sváb volt a házmester. A villában ott volt rajtunk kívül Ferjánc Bandi a feleségével, Bözsivel és az akkor három éves kislányuk, továbbá egy Baliga nevû székely menekült. A házmester elkottyantotta a szomszédnak, hogy itt zsidók bújkálnak. Az volt a szerencsénk, hogy a szomszéd – akirôl kiderült, hogy illegális kommunista volt –, azt mondta neki:
– Ide figyeljen, Ádám! Hogy igaz vagy nem, azt én nem tudom. De ha igaz!? Itt van mögöttünk a Rákosrendezô pályaudvar. A pályaudvar túlsó oldalán már oroszok vannak. Ha ezek Moszkvától idáig elértek, a sineken is át fognak jönni! Na már most, ha ezeknek valami bajuk lesz, akkor úgy gondolja meg, Ádám, hogy magának nem marad a nyakán a feje!
Erre a házmester megijedt, és befogta a száját.
– Mi lett azokkal a zsidókkal, akik az SS-eknek segítettek?
– Azoknak semmi bajuk nem lett! Sôt, hihetetlen mennyiségû értéket osztott ki köztük Kurt Becher.
– Ha jól értem, nemcsak megmentette, hanem „meg is kente” ezeket a zsidókat, hogy ne legyen baja a háború után.
– Valószínûleg! Mert én nem voltam azok között, és ezt már csak hallomásból tudom. Volt, aki kinn is maradt! Mert úgy látta jobbnak, ha külföldön él. A nyugati megszállás alatt.
– Mi történt az oroszok bejövetele után?
– Rögtön elvittek hadifogságba az elsô napon! Az volt a szerencsém, hogy öt héten keresztül nem dohányoztam. Kértem cigarettát az oroszoktól. Benyúlt az egyik a zsebébe, kivett egy marék mahorkát, a kezembe nyomta. Aztán elôvette a másik zsebébôl a Pravdát, letépett egy darab papírt, tessék. Az elsô cigarettától rosszul lettem. Ez volt a szerencsém, mert erre elengedtek, hogy betegre nincs szükség. De a házigazdámat, Ferjánc Bandit is elvitték. Májusban került haza Jászberénybôl. Ott az oroszoktól átvette ôt a magyar honvédség – mert erdélyi, és a román rendfokozatnak megfelelô rendfokozattal, szakaszvezetôként igazolták –, aztán hazaengedték. Ô vállalta, hogy átáll a magyar honvédségbe, ezért nem vitték el az oroszok. Ez volt a szerencséje, megmaradt. A felesége és a kislánya is megmaradtak.
– Miután elengedtek, mit csináltatok?
– Január 11-én kerültem fogságba apámmal együtt, de ôt is elengedték az életkora miatt. Átvittek minket Zuglóba, és amikor elengedtek, visszamentem Angyalföldre Ferjáncékhoz. 18-án a nyakamba vettem a várost, hogy megnézzem a lakásunkat az Erzsébet körúton, de csak január vége felé költöztünk vissza.
– Nem kaptak el még egyszer az oroszok?
– Még kétszer. Elkaptak az utcán, és beirányítottak egy házba, ahol az udvaron kellett várakozni. A kapu elôtt ôr volt, én meg fölmentem az elsô emeletre. Aztán jöttek értük, kivonult az egész társaság, én meg vártam még egy órát, és aztán kisétáltam.
Az utolsó szökésem úgy volt, hogy itt kaptak el a körúton, és egy kiégett helyi-ségbe tereltek be. Amikor együtt volt vagy száz ember, akkor sorba állítottak minket, és irány! Amikor a Dob utcán mentünk a Rottenbiller utca felé, valaki kiszaladt a sorból. Kísérônek egy orosz katona volt elöl, egy hátul. Az elöl lévô katona ordított egyet, de a szökevény nem állt meg. Akkor az orosz lôtt egyet a levegôbe, amire a szökevény visszajött. A következô utcasarkon öten léptek meg. Ezeknek sikerült is! Akkor összeveszett a két katona. Elôször csak szidták egymást, utána puskatussal egymásnak estek, elkezdték egymást püfölni, és akkor pssszt! Szétspriccelt az egész társaság! Én bementem az Izabella utca 25-be, és meglapultam az elsô emeleten a lépcsôházban. Ott voltam egy óra hosszat. Mikor kinéztem, már nem volt ott senki! Akkor fogtam magam, és hazajöttem az Erzsébet körútra. Hozzá kell tennem, hogy akkor még nem tudtam, hogy ez a ház ahhoz a területhez tartozik, ahol aztán jóval késôbb körzeti orvos lettem.
Eredetileg orvos akartam lenni, és a háború után anyám azt mondta, hogy vállalja a tanulásom anyagi terheit. Mivel azonban Pesten még nem indult meg az egyetem, elutaztam Szegedre. Ez maga is kalandos út volt, hiszen ekkor Szeged még zárt város volt.
A pályaudvar rendôrparancsnokának elmondtam, azért jöttem ide, hogy egyetemre járjak. Szerencsére volt egy cím, ahol vártak. A parancsnok telefonált valakinek. Ez Komócsin Illés ôrnagy volt, a politikai rendôrség parancsnoka. Az ô engedé-lyével aztán egy héten belül beiratkoztam az egyetemre, és nála jelentkeztem az indexemmel. Ha nem így teszek, kitoloncoltak vagy behívattak volna határôrnek.
Igenám, de orvosi egyetemen egyetlen szabad hely sem volt! Kénytelen voltam bölcsésznek beiratkozni természetrajz-földrajz szakra. Májusban aztán megnyílt Pesten az egyetem, és sokan följöttek. Akkor átiratkoztam orvosira. Az elsô évet két hónap alatt végeztem el. Másodiktól már Budapesten tanultam, és itt is fejeztem be az orvosi tanulmányaimat.
Még 1937-ben tanultam meg és kezdtem el repülni, mivel mindig érdekelt a repülés. Elôször vitorláztam, aztán elvégeztem a motoros tanfolyamot 1949-ben Algyôn. Végzésem után katonaorvos lettem, mert akkor csak náluk lehetett repülni. Én voltam az egyetlen katonaorvos, aki egyben repülôgépvezetô is voltam.
A légierôknél különbözô helyeken szolgáltam 1956-ig, amikor is nem írtam alá a tiszti nyilatkozatot, mert nem értettem vele egyet. Árulásnak tartottam volna, ha aláírom. Ezért 1956. november 19-én leszereltek. Akkor elmentem körzeti orvosnak, mert Budapestrôl nagyon sok orvos disszidált. Az egyik ismerôsünk a fôvárosban az egészségügyi fôosztályon dolgozott, és ô talált nekem helyet. Elôször a XIII. kerületben a Sziget utcában lettem körzeti orvos, majd késôbb a VII. kerületben.
– Nyugdíjazásodig ott voltál?
– Közben kikért a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium. Én szerveztem meg ugyanis a Légügyi Fôigazgatóságon a repülés-egészségügyi osztályt, és odakerültem osztályvezetô helyettesnek. Majd átszervezték az egészet a MALÉV-hez, ahol osztályvezetô lettem, de visszakértem magam a körzetbe. 1973-tól a körzeti munkám mellett fômunkatársként fôosztályvezetôje voltam a Mezôgazdasági és Élelmezési Minisztérium Repülôgépes Szolgálatának. A szolgálat fôpilótájának kérésére megterveztem ott az egészségügyi szolgálatot. A repülést a klubomban folytattam, és oktattam is.
Egyetemen is oktattam: volt egy speciál kollégiumom a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú Élettani Intézetében, ahol a Repülés élettanának és kórtanának alapjai címmel tanítottam a tárgyamat.
1985. január 1-tôl a körzetbôl mentem nyugdíjba, de a Repülôgépes Szolgálatot 1989 októberéig csináltam. Akkor megszûnt a Szolgálat, és a társadalombiztosításhoz kerültem. Ezt a munkát 1992-ig végeztem.
– Családod van?
– Bár a harmadik házasságomban élek, de gyerekem nincs. 1951-ben az elsô feleségemtôl barátságban elváltam másfél év után. A szüleim még ekkor is jártak az úgynevezett Szeretet Szövetségbe a Sörház
utcába. A háború után ez lett a neve a korábbi Szeretetotthon Egysületnek. Ott ismertem meg a második feleségemet, aki 1990-ig élt. Harmadik feleségemmel 1991. februárjában házasodtam össze. Az ô két fia és két unokája pótolja nekem az apaság és a nagyapaság érzését is.