A MAZSIHISZ ügyvezetô igazgató
A zsidó jövô távlatai
Barátaim! Tisztelt Tanácskozás!
Nagyon hosszú volt a 20. század, és semmi okunk nincs azt hinni, hogy a 21. kevesebb megpróbáltatással, örömmel, jóval és rosszal jár, mint az elôzô. Nekünk három dolgunk van! Személy szerint tisztességgel állni a sarat; a lehetô legjobban fölkészíteni utódainkat a rájuk váró történelemre; végül úgy alakítani a tárgyi világot magunk körül, hogy az valamennyiünk számára lakhatóbb, kényelmesebb legyen- Figyelték? Ezek voltak a kulcsszavak: ember, világ, történelem. Hogy e fogalmak, kivált egymásra hatásukban mivé lesznek a 21. században, nem tudni. A jósok dolga a jövendölés, mi, zsidó emberek, maradjunk realisták, s beszéljünk csak a saját tennivalónkról. Van éppen elég kötelezettségünk, feladatunk.
Nézzük meg: hogyan, milyen állapotban érkeztünk meg erre a bizonyos „21. század” elnevezésû idô-állomásra?
Azt kell mondanom, egy jó orvos azért tudna rajtunk segíteni. És két kicsi szabó is, hogy finomabb szövetbôl legyen a ruhánk; s legalább sábeszra elegánsabb külsôt öltsünk. Sôt, a zsebünk is üres, azaz csak córesszal van tele.
Ha meg körülnézünk ezen az állomáson, mit látunk? Mindenki rohan, tülekszik valahová: a bal kettesrôl gyors indul Európába, a jobb négyrôl most gördül ki egy elkésett teherszerelvény Törökországba, s az egyesre mi várunk menekülteket délrôl. Az állapotok tehát ezen az állomáson egyelôre kissé zaklatottak – mondhatnánk.
Kedves Tanácskozás!
Mindenek elôtt köszönöm a Tisztelt Rendezôségnek a meghívást, a lehetôséget és az alkalmat, hogy itt és most elmondhatok néhány összefüggést a zsidó jövô távlatairól. Ember-világ-történelem: e három kulcsszót, persze, mindeközben ne feledjük.
Elsôként vallási állapotainkról kívánok szólni. Nem a réges régmúltról; tradícióink emléke gyémánt fényû. Sôt, a közemúltról sem beszélek, jóllehet merôben más okból: a regresszió fél évszázada semmi mással össze nem hasonlítható.
Kizárólag a rendszerváltástól eltelt idôre utalok.
A zsidóság a Tóra által él. Ezért koncentráltuk erôinket a vallásgyakorlat fenntartására. Tisztában voltunk, vagyunk a holokauszt pusztításával, láttuk a feledés sivatagát, az ateizmus, a tradíció nélküliség, a cinizmus és az érdektelenség minden baját és következményét. Persze kapkodtunk is, hiszen bárhová néztünk, ott gondokat leltünk, milliónyi tennivalóval. Leromlott épületek, létszámában megfogyatkozott rabbi- és kántor testület, a hívô utánpótlás nehézségei, az úgynevezett infrastruktúra hiánya állta akadályát a fejlôdésnek.
Körülbelül mára zárkóztunk fel a startvonalhoz. Rendezhettük sorainkat, s készült el a leltár: mink van, mire jutottunk sokirányú igyekezetünkkel. Innentôl kezdhetjük el kiegyensúlyozott utunkat, a jó jövô építését.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a magyarországi zsidóság eddig is markáns jegyeket mutatott fel a zsidóság nagy családján belül. Az az érzésünk, ez a különbözôség – pozitív és nem mindig pozitív értelemben – ezután is fennmarad. Az Európai Unió, persze, hoz döntô változást, de errôl késôbb kívánok szólni.
Minden erônkkel azon vagyunk tehát, hogy a zsinagógai élet valamennyi területét erôsítsük. Ez nem holmi fundamentalista program és igyekezet. A tórai tan ôrzése, a tanulás, az imádkozások folyamatossá tétele alapját jelentik annak a közösségi keretnek, amelyben azért a zsidóság mindig megtalálta boldogulását, léterejét és perspektíváját. A brisz, a bár micvó, a házasság, s a felnôtt élet megannyi szellemi és társasági öröme, a kapcsolatépítés olyan pillérek, amelyek valamennyiünknek fontosak.
Úgy vélem, a 21. század elején ezek az elemek, újra fontosak lesznek, mindennapjaink szervezésében jelentôséget nyernek. Ennek oka, hogy körülöttünk a világ nemcsak gyorsan, hanem nehezen áttekinthetô módon változik, s az átalakulásokkal nem biztos, hogy egyénenként képesek leszünk lépést tartani, tehát a tradicionális közösség-építés: a kehilá, azaz a kile megerôsítése létkérdéssé lesz. Ha el akarunk sodródni, ha az elveszejtôdés a vágyott programunk, fordítsunk hátat a zsidóságnak, a születés áltel belénk kódolt isteni parancsnak, a hagyomány és a kollektíva megtartó szellemének.
Azt mondtuk: nem valamiféle elvakult fundamentalizmus ez, éppen ellenkezôleg. A modernizmus záloga. Hiszen a zsidóság eddig is az alkotás népe volt, s ha azt keressük: hogyan jutunk el az ihletettség legtermékenyebb körülményei közé, azt kell mondanunk: akkor, ha a kipróbált úton haladunk. Tradíció, Tóra, tanulás – ez a mi három „T” betûnk, s ez olyan programunk, amelytôl a 21. század elején sem térünk el.
Következô pontja gondolatmenetemnek: a zsidó élet infrastruktúrája. Következik az elôzôbôl, a „három T-bôl”. A zsinagógáról már szóltunk. Beszéljünk hát a zsinagógák köré szervezôdô közösségekrôl, rendezvényekrôl. A MAZSIHISZ-nek, a BZSH-nak, a vidéki hitközségeknek alapvetô feladatuk ennek a „hitéletnek” a kialakítása, organizálása, segítése. Itt aztán sok-sok ajtó nyílik ki elôttünk! Mondjuk úgy, jöjjön létre minden zsinagóga mellett egy afféle kis Bálint-ház. Civil szervezôdésekkel, tanulással, a szellemi-lelki építkezés otthonával, a gyerekeknek szolgáljon játszóhelyül, a nagyobbak táncházzal éppúgy, mint mozgalmi életük keretéül. A felnôtteknek pedig adja meg a tartalmas idôtöltés örömét…
Nem holmi újszerû gettó ez, elvonulással, elkülönüléssel. Szociológusok és pszichológusok a megmondhatói, mennyire fontos tényezô, hogy az ember ünnepen, hétköznapon az övéi között lehessen. Ez erôt ad, lendületet, ösztönzést. És erre az érzésre a 21. század kezdô éveiben kifejezetten szüksége lesz az egyénnek.
És azt se feledjük: egyre inkább reneszánszát éljük a közösségi összejöveteleknek, amikor már nemcsak a feldíszített széder este vonz bennünket, hanem a kiddusok, a „saleszüdeszek” meghitt hagyománya, a péntek esti közös vacsorák hangulata, a zmiresz-éneklések szépsége is.
Közösségi életünk fontos, ha nem a legfontosabb része a szociális gondoskodás szervezése, kiteljesítése. Ez a 21. század elején valamennyiünk feladata. Még él a holokauszt-viselt nemzedék, személyes emlékeik tanulságul szolgálnak a történelem elôtt. És van mit tenni a következô nehéz generációval is: a másodikkal! Szervezetük, idegrendszerük öröklötten megsínylette s szülôk szörnyû megpróbáltatásait. És úgy tûnik föl, hogy a leszármazottak harmadik körében is lesz tere a fokozott gondoskodásnak.
Ezért a zsidóság keretein belül mûködô eddig is széleskörû orvosi szolgálatot, a kórházat és minden olyan egészségügyi és szociális organizációt, ami e munka színvonalát emeli, hatósugrát növeli, erôsítenünk kell. Egyetlen zsidó ember nem maradhat Magyarországon megfelelô kezelés, ellátás, szeretet nélkül! Ez nem lózung, ez eredendô kötelezettségünk, vallásunk parancsa. Vagyis az új évszázad követelményei szerint fenntartjuk, sôt bôvítjük az épületi hátteret, a mindig korszerû technikát, gondoskodunk a tehetséges orvosi karról és a megfelelô ápolói személyzetrôl.
Ugyanígy fenntartjuk, s ha kell bôvítjük a szociális intézményi hátteret. Olyan mechanizmusokat alkalmazunk, amelyek minden rászoruló számára megnyugtatóvá teszik az életet. Új megoldások bevezetésén is fáradozunk, ennek megvalósítása megnyugvással töltheti el a zsidó embereket.
Programunkból továbbra sem hiányzik a támogatások, a segélyezések bôvítése. Azt sem zárjuk ki, hogy az Európai Unió normái alapján pozitív változások történnek e téren. Ami minket illet: ezután is körültekintô és felelôsségteljes módon járunk el. Célunk, hogy minden rászoruló hittestvérünkön családi szeretettel és odaadással gondoskodjunk. Éppen ezért a nemzetközi szervezetekkel szoros és érdemi kapcsolatokat tartunk, s azon leszünk, hogy – a hazai gazdasági és társadalmi fejlôdéssel lépést tartva – a belföldi forrásokat is szavatoljuk. Bízunk abban, hogy a cödokó ôsi intézményét a 21. század elején sem feledteti el senkivel a buzgó rohanás a parnósze után.
Mindent összefoglalva: olyan zsidó közösség megteremtése a célunk, ahol a szociális szolidaritás az anyanyelvünk, és természetes gesztus segítség-nyújtás. Lehetetlennek tartjuk, hogy odaadó gondoskodás, közösségi figyelem nélkül éljenek elmagányosodott, idôs emberek, s számukra a betegségük legyen az egyetlen olyan esemény, amely megtörténik velük.
Tisztelt Tanácskozás!
Van egy dédelgetett álmom, ahogy mostanában mondják. Miután az elektronika, az információáramlás korát éljük, úgy hiszem, itt az ideje, hogy network-szerûen, on-line vonalon összekapcsoljuk hitközségeinket. Sugarasan és körkörösen. Ezzel a párbeszédet napivá, személyessé, hatékonnyá és intenzívvé tehetnénk. A tárgyszerû közléseket kiegészítené a baráti kapcsolat. Lényegét tekintve megszûnne a távolság Budapest és a városok között, egycsapásra leküzdenénk a kilométereket. Ez több, mint egy-egy megszokott E-mail üzenet, ez a folyamatos „smúzolás” módszere. Ennek technikai akadálya már ma sincs; azt hiszem pusztán szervezés kérdése ez a fajta kávéházi, de érdemben folytatott gondolatcsere, péládul Debrecen és Pest, Kassa vagy Kaposvár, Kecskemét és Pécs között. Kérdések, válaszok, tanácsok, probléma megoldások kerülnének folyamatosan terítékre, ami nagyot lendítene a hitéleten is.
Következô fejezetül az Európai Uniót hozom fel, hiszen amúgy is, már több összefüggésben kerülgetem a témát. Azt hiszem, ez az a lehetôség, amelynek örve alatt – jószerével kötelezô módon – meg kell újítanunk az adminisztrációnkat. Olyan központi és filiália hitközségeket kell kialakítanunk, amelyek összekapcsolhatók Nyugat-Európa zsidó intézményeivel. Elôször is: a nyelv ne legyen akadálya az együttmûködésnek. És a kooperáció – felülrôl és alulról építkezve – terjedjen ki minden területre. Ehhez át kell alakítanunk a struktúrát, adott esetben a szervezeti felépítést.
A fiatalok a legfontosabbak. Utazhassanak, lássanak világot, kapjanak ösztöndíjakat, tanuljanak egymás iskoláiban, nyáron táborozzanak és sportoljanak közösen, a családok pedig szervezzék meg a rendszeres cseregyerek akciót.
Az idôsebb nemzedék is éljen az integrációval. Indítsanak hitközséglátogató csoportokat egymáshoz, a kölcsönösség jegyében. Ez a hitélet reneszánszát is meghozza! Éledjen föl a WIZO és a nemzetközi zsidó sportélet.
És hadd térjek itt vissza a nyelvtudásra. A hitközségek – a debreceni is – indítsanak folyamatosan angol és héber nyelvtanfolyamokat. A közös vallást kövesse a közös kommunikáció. Ezek a törekvések nagyszerûen beilleszthetôk az EU programjaiba, adott esetben még támogatások is leírhatóak. Azt sem tartom kizártnak, hogy kántor-cserékre kerüljön sor, közös hangversenyekre, kulturális elôadásokra. Ahogy a nemzetközi Klezmer-koncert nagy sikert aratott Budapesten, a Nyári Zsidó Fesztivál is szélesre tárhatja kapuját…
Az oktatás ügyét már érintettük, hiszen maga a tanulás a zsidó világban szinonimája a Tóra-ismeretnek, a Talmudban való elmélyedésnek, az imádkozásnak és a közösségi életnek. De most a hivatásos iskolarendszerrôl szólnék pár szót.
Elképzelhetô, hogy a következô idôben némi változás következik be a struktúrát illetôen. Nem mondhatok semmit, mert még hangosan sem gondolkoztunk el a megoldások felett. Csak a cél egyértelmû. A zsidó oktatás ügyét eredményessé kell tennünk! A szülôk körében népszerûsítenünk szükséges magát a zsidó szellemiségû tanformát. Ezt követôen olyan egymásra épülô hálózatot óhajtunk kiépíteni, amely kapcsolódik az Európai Unió megfelelô projektumaihoz, s szavatolja a diákok számára a zavartalan perspektívát. Ehhez vonzóvá tesszük a zsidó keretekben mûködô tanárok karrier útját. Ugyanis érthetô az a vágyunk, hogy pedagógusaink kiváló szakemberek, színvonalas nevelôk, mûvelt, tudós személyiségek legyenek! Csak úgy lesznek iskoláink élvonalbeliek, így nyújthatják tananyagban, nyelvi készségben a diákoknak a maximumot.
Az Országos Zsidó Egyetem elôtt nagyon nagy jövô áll. A tanintézet presztizsét szeretnénk megôrizni, emelni, esetleg új színekkel gazdagítani. Ebben az Európai Unió is támogatja törekvésünket.
Barátaim!
Ezt követô témául az Izraellel kialakítandó újszerû kapcsolatunkról szólnék.
Alighanem tágíthatók lehetôségeink. Javasoljuk: keressük meg a módját: miként lehetne minden hitközségünkön felállítanunk – akárcsak Franciaországban – az úgynevezett Izrael iskolát. Ez afféle szabad oktatási intézmény: elôadásokkal, nyelvtanfolyamokkal, kulturprogramokkal, információs részleggel. Itt is központi helyet foglalna el a fiatalok oktatása és utaztatása, izraeli vendégek rendszeres látogatása, beszámolója.
Arról, hogy mit jelent számunkra Erec Jiszráél, azt hiszem, nem kell szólnunk. Elég felütni a Tórát, az imakönyveket, s bárki megérti azt az elszakíthatatlan köteléket, amely minket összeköt. Ez a kapcsolat nem befolyásolja érzelmeinket szülôföldünkkel. Az ember másként kötôdik az édesanyjához, másként a feleségéhez, gyermekeinek anyjához, jóllehet mindkét érzésrôl ugyanazzal a szóval beszélünk: a szeretet szavával.
Ez a kettôs identitás fogalma, és ez számunkra az egyértelmû Izrael vonatkozásában.
Végül, de semmiképpen nem mellékesen a szülôhazával kívánok foglalkozni. Kell e fényesebb bizonyítéka hazaszeretetünknek annál, hogy mi a holokauszt után is itt élünk, magyarul beszélünk, és magyarul gondolkodunk. Szorgalmunk és minden képességünk, tehetségünk e földé és a nemzeté; az ország gyarapodása a mi személyes ügyünk.
A demokrácia kiteljesedése a 21. század elején számunkra is létkérdés. Azokat az erôket támogatjuk, amelyek e demokrácia elkötelezettjei.
Ebbôl egyenesen következik, hogy fellépünk és tiltakozunk minden faji megkülönböztetés ellen, elítéljük a gyûlöletbeszédet, az újnáci szervezôdéseket. A szabadság kiforgatásának tartjuk az antiszemita, a fasiszta és a nyilas könyvek megjelentetését, az ilyen sajtó kiadását. Minden szellemi és humanista erôvel tiltakozunk a múlt sötét korszakának felidézése ellen. Ebben következesek vagyunk és nem alkuszunk. És hiszünk a magyar társadalom megértésében, szolidaritásában.
Tisztelt Tanácskozás!
Nagyszerû kezdeményezés az Önöké. A határon túli testvérhitközségekkel az összetartozás kötelességünk. Egyetlen megjegyzést szeretnék aláhúzni: minden lépés, amelyet mi eredményesen teszünk meg, az most, a 21. század elején, az Önök emberi, közösségi és történelmi elônyét is szolgálja. Hiszen egyek vagyunk a zsidóságban, mint ahogy egyek voltunk a tradícióban, és egyek leszünk a holnap Európájában.
Köszönöm megtisztelô fgyelmüket.
(Részletek egy hosszabb tanulmányból)
A zsidók letelepedése Békés megyébe
Sokak szerint a zsidóság csak a 18. században vándorolt be Magyarországra illetve Békés megyébe. Egy másik vélemény szerint már az Árpád házi királyok alatt tömegesen laktak itt, sôt magas hivatalokat is viseltek. Mindenféle privilégiumot élveztek, melyeket csak az egyház unszolására kezdtek késôbb korlátozni. IV. Béla király a pusztító tatárjárás után külföldrôl is telepített be zsidókat, akiket feltûnôen elônyös kedvezmények megadásával bíztatott a bevándorlásra.
A török kiûzése és a kuruc háborúk után újra benépesülô Békés vármegyében évtizedekig csak a Harruckern uradalom sör- és szeszfôzdéjét bérlô zsidó és családja élt. A XVIII. század második felében egyre többen telepedtek le a vármegye területén fekvô vári és szentandrási uradalmakban. Az 1770-1780-as években váltakozva 6-9 zsidó család élt itt. A megye területének legnagyobb hányadát kitevô Harruckern uradalom (központja a megyeszékhely Gyula) elzárkózott a zsidó származásúak nagyobb arányú letelepedése elôl. A XIX. század elejéig a legnagyobb zsidó népességgel bíró település Gyulavári volt, ahol 1799-ben 15 famíliát írtak össze.
A következô táblázat 1828-tól 1941-ig mutatja be a Békés megyei zsidó népesség létszámának alakulását:
A zsidók a megye népességének általában 2%-át tették ki. Arányuk a legmagasabb 1910-ben volt (3,8%).
A megye gazdasági életében igen jelentôs szerepet töltöttek be a zsidó származású kereskedôk, vállalkozók és iparosok. A szesz- és malomipar kiegyezés utáni nagyarányú fellendülésében különösen aktívan és tôkeerôsen kapcsolódtak be. Például Békéscsabán a Berger-testvérek szeszgyárat mûködtettek, az Epstein család, Deutsch Bernát, majd Rosenthal Márton a gabona-feldolgozó iparban szerzett nevet. A század utolsó negyedében kezdte meg termelését a Flamm Miksáné és Fiai gôzmalom. Nemcsak a megye, de az országhatárokon is túlnôtt a gyomai Kner és a békéscsabai Tevan-nyomda hírneve.
1944 tavaszán csak Békéscsabán 363 nagyobb és kisebb ipari vállalkozás, valamint üzlet neve szerepelt a zsidó tulajdonban lévô vállalatok listáján.
A holokauszt a Békés megyei zsidó közösségeket is szétzúzta. Az 1944. évi márciusi német megszállás után a zsidóellenes rendeletek kilátástalan helyzetbe hozták a zsidó lakosságot.
A Békés megyei mártírhalált elszenvedettek számát pontosan soha nem tudhatjuk meg. Nem is fejezhetô ki az a mérhetetlen veszteség, amelyet a megszûnt közösségek hiány okozott a régió emberi, társadalmi, gazdasági és szellemi életében.
Gyula, Gyulavári
Hogy hogyan és mikor jöttek zsidók Gyulára, illetve Gyulaváriba, mindez pontosan nem állapítható meg, mivel 1801-ben Gyula városa teljesen leégett, vele együtt a kincset érô levéltár is. Így sajnos alig maradt ránk írásos dokumentum, amely információt nyújthatna a zsidókról és a hitközségek keletkezésérôl, történetérôl. Másrészt pedig sok téves információ terjedt el a már megjelent publikációkban is.
Kóhn Dávid (Hatvan év múltán. Gyula, 1936. 207. old.) szerint egészen biztos az a tény, hogy a XV. század második felében már nemcsak laktak, hanem hitközségük és temetôjük is volt a zsidóknak. Éppen ez a temetô a bizonyítéka a Váriban történô letelepedésüknek. A zsidóház mögött és az attól mintegy 20 méternyi távolságra folyó Körös partja között volt a zsidó temetô.
Az elmélet szerint a várépítkezésnél a zsidóknak nagy szerepük lehetett, s talán ôk voltak azok, akik a gránitköveket a Gyulától csaknem 200 kilométernyi távolságra lévô hegyekbôl ideszállították. Ennek teljesítésére pedig, mint erre legmegfelelôbbeket, alighanem a zsidókat bízta meg.
Ez a kis gránit sírkôdarab azonban ottmaradt a Körös árterében. Találtak ugyan több ilyen sírkô-részletet is, de ezekrôl nem olvasható le pontosan az évszám.
Tovább követve az eseményeket ezen elméletet alapul véve igen valószínû, hogy a zsidók a török hódoltság alatt 1695-ig is megmaradtak a vártól pár kilométernyi távolságra esô Váriban.
Dr. Karácsonyi János szerint (Békésvármegye története I-II. 1896. 445. old. szerint 1720-ban már állt egy zsidó pálinkafôzô ház. Scherer Ferenc (Békés vármegye társadalma) az elsô zsidó lakos megjelenését csak 1728-ra teszi, ugyanúgy, mint Szentkereszty Tivadar.
A XIX. század elejéig a legnagyobb zsidó népességgel bíró település Gyulavári volt, ahol 1799-ben 15 családot írtak össze.
Vári mindössze 5 kilométerre van Gyulától, ahol zsidók nem lakhattak. Nappal ugyan házalhattak a városban, de éjszakára nem maradhattak ott: Gyula grófi földesura még a XVIII. század második negyedében is ragaszkodott ehhez a tilalomhoz.
1843-ban öt zsidó család élt Gyulán. 1847-ben Magyargyulán 12, Németgyulán 8 fô lakott, amíg Váriban még mindig 38 fô talált otthonra.
Azt is feljegyezték, hogy mióta laknak a faluban. Azért is fontos ez az összeírás, mert a benne feltüntetett családok jó része a század második felében átköltözött Gyulára (Reisner, Czinczár, Wertheim, Kohn családok).
A század utolsó évtizedei rendkívüli módon kedveztek az üzlet- és gyáralapításoknak. Gyula városa - Békéscsaba mellett - nagy vonzerôt jelentett a szomszédos községek lakosai számára. Tömegesen költöztek be nemcsak a környezô, hanem távolabbi településekrôl is. 1880-tól 1910-ig az összlakosság 35%-kal nôtt, a zsidóság 57%-kal gyarapodott.
A kiegyezés utáni erôteljesen meginduló tôkés fejlôdésbe bekapcsolódott zsidóságnak Gyula városában is komoly súlya volt. A századfordulón a Reisner gyufagyár, Braun és Czinczár dongatelepe (Sugárút) és fatelepe (Búza tér - a mai buszállomás környéke), Weisz Mór és társa konyakgyára, (ld. 2. kép) a Szent István úti Fischer Gôzmalom és a Reisner Zsigmond féle Kígyósi úti gôzmalom, Multas Adolf ecetgyára a város legjelentôsebb ipari létesítményei voltak. Emellett a város kereskedelmi életében is meghatározó szerepet játszottak: Weisz Mór szesz nagyárudája, Schillinger Lipót vasüzlete, Braun Vilmos bôrkereskedése, Rosenthal Gusztáv és társa divatáru üzlete, Ehrenfel Salamon ékszerüzlete.
A gyulai izraelita hitközség elsô elöljárója Stôszler Sámuel volt. A választmány maga 4-5 tagból állt, amely 1853. október 19-én tartott gyûlésen még öt taggal bôvült (Rosenthal Márton, Wallfisch Bernát, Spitzer Márton, Kálmán Zsigmond, Leopold Izrael, Hoffmann Móritz, Bak Salamon, Billitz Vilmos, Grünwald Fülöp és Löfler Móric). A hitközségnek, amely 1852-ben 30 tagból állt, még nem volt imaháza. Ezért a tagok kénytelenek voltak egy-egy istentiszteletre Gyulaváriba menni. A hitközség megalakulását megelôzte a Chevra Kadisha létrejötte. A halottak eltemetésével és a szegények segélyezésével foglalkozó egylet 1847-ben kezdte meg mûködését, 17 alapító taggal. Közülük 1897-ben, az alapítás 50. jubileumi évében még hárman voltak életben. A szervezetet 1944-ben felszámolták.
Mint mindenhol, az izraelitáknak itt is kötelességük volt adót fizetni. Az egyházi adót az 1853. év három utolsó havára az elöljáróság maga vetette ki és kötelezett minden tagot ennek pontos megfizetésére. A hitközségi tagokra további 35 forintot vetettek ki egyenes adóban, továbbá minden helybéli izraelita lakos, aki a vásárok alkalmával idegeneknek kosztot adott, a vásár elsô napjától (hétfô) a vásárhét kedd estéjéig gabellát, azaz vágatási díjat volt köteles fizetni, mind a kóser hús, mind a levágatott baromfi után. A gabella kezelésével az elöljáróság egy hitközségi tagot bízott meg, aki lebélyegzett gabella-jegyeket árusított, amellyel minden héten el kellett számolnia a hitközségi pénztárnoknak.
1856. augusztus 3-án Bak Ignácot az általa tartott próbaszónoklatai alapján három évre rabbiul választották. Ekkor a hitközséghez tartozott és adót fizetett Gyulavári, Gyulavarsánd, Ottlaka, Elek, Pél, Kétegyháza, Nagykamarás, Kiskamarás, Kígyós és Siklós, összesen 41 családdal és 170 lélekkel. A gyulai hitközség lélekszáma 175 volt, ôk 40 családban éltek.
1858. április 26-án tartott hitközségi ülésen mondták ki, hogy iskolát állítanak fel, s egyben megválasztották tanítóul Klein Juliust.
1863-ban Ottlaka, Siklós, Varsánd, Almáskamarás izraelita kerületek a kormány rendelete alapján ki kellett szakadjanak Békés megyébôl. Ettôl az évtôl kezdve e kerületek már Arad megyéhez tartoztak, mi által a hitközség évi jövedelme mintegy 200 forinttal csökkent. Még ugyanebben az évben Bak Ignácnak, a közte és a hitközség között felmerült egyenetlenségek miatt felmondtak.
1865. április 25-én ideiglenes meg-
állapodás jött létre Fonféder Márton, békési rabbival, mely szerint nevezett rabbi felügyeletet gyakorolhat a gyulai izraelita hitközség által vezetett anyakönyvek felett. A hitközség kívánságára a helybeli templomban és egyéb alkalmakkor máshol is beszédet tarthatott.
Az emancipáció elnyerése nem járt együtt az izraelita vallás többi, bevett vallással történô egyenjogúsításával. Ennek oka az volt, hogy a zsidóság nem rendelkezett központi egyházi szervezettel, amely a hitközségek mûködését szabályozta volna. Az 1868 novembere és 1869 februárja között megtartott izraelita egyetemes gyûlés, a kongresszus volt hivatva megoldani ezt a problémát. A kongresszus azonban nem hozott teljes sikert. A hagyományokhoz ragaszkodó, ortodox irányzat nem fogadta el a neológok reformjait. A zsidóság szervezetileg kettészakadt haladó és konzervatív irányzatra. 1871-ben az ortodox irányzat alapszabályát szentesítették. A szakadás véglegessé vált. Végül is három irányzat kristályosodott ki: az egyetemes kongresszus határozatait elfogadó kongresszusi vagy neológ, a konzervatív alapszabályokhoz ragaszkodó ortodox és az egyik szervezethez sem csatlakozó „status quo ante” (lényegében a kongresszus elôtti tényleges állapotot fenntartó) vonulat.
A gyulai zsidóság a kongresszusi elveket fogadta el. 1876-ban néhány hitközségi tag bejelentette a polgármesternél, hogy a hitközség kötelékébôl kilépve ortodox közösséget alapítanak. Kezdeményezésük nem bizonyult hosszú életûnek. Az általuk vezetett anyakönyveket 1884-ben egy bizottság átvette, majd a neológ hitközség jegyzôjének adta át.
1878-ban már háromtanítós volt az iskolájuk. Itt tanított Bródy Sámuel is (meghalt 1911-ben), Bródy Sándor nagybátyja.
Az elöljáróság 1876. január 3-án elhatározta, hogy az eddigiekkel ellentétben az üléseikrôl felvett jegyzôkönyveit és a hitközség anyakönyvét ezentúl magyar nyelven írják és vezetik.
A hitközség 1879 októberében határozta el, hogy az 1873-ban épült imaház elé zsinagógát építtet.
Ekkor a hitközségi jegyzôkönyv már 115 tagot tartott nyilván.
1892-ben a hitközség elhatározta, hogy kitágítja látáskörét, így a gyulai izraelita „kehila” belépett az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatba (IMIT).
1928-ban Gyulán 920 izraelita élt, amely a Békés vármegyei zsidóság (24.284 fô) kb. 4%-át teszi ki. Az izraelita templom mellett lévô telken ekkor még a „Három citromhoz” címzett kisvárosi vendéglô állott, persze ez is zsidó tulajdonban. Az épület helyére rabbiházat építtettek, melynek tervét Titz Reinhardt, gyulai ács és kômûvesmester készítette. Ezt a tervet 1910. április 30-án hagyta jóvá Czinczár Adolf, izraelita hitközségi elnök. A rabbi 1908. július 30-tól dr. Adler Ignác volt. (Az épület 1944-ben gettóként mûködött, ugyanúgy, mint a zsinagóga és a mellette álló épület is.)
A ház, amely a Bartók Béla utca 1 szám alatt áll, (háború elôtti cím: Kossuth tér 11.– Köröspart utca 74.) jelenleg is az izraelita hitközség tulajdonában van. A házban a legutóbbi idôig özv. Tirnaver Andrásné és Ficzere Ferenc szabómester lakott.
Négy-öt éve vetôdött fel a gondolat, hogy az egykori rabbiházban zsidó emlékszobát rendeznének be. A kárpótlási törvényeknek köszönhetôen az ingatlan rendbetételére hamarosan meglesz a pénz is. Pillanatnyilag gondot okoz azonban az, hogy Gyulán nem vagy alig találhatók zsidó relikviák. A megyei levéltár birtokában található néhány dokumentum, amellyel segíteni tudnak a terv megvalósításában.
Békéscsaba
A békéscsabai hitközség nem tekinthet vissza hosszú múltra, mivel maga Békéscsaba városa is csak nemrég ünnepelte 250 éves fennállását. A török hódoltság után, 1715 körül újra benépesült a helység, amikor a földesúr evangélikus tótokat telepített be.
1821-ben azonban már biztosan többen laktak itt, mint Gyulaváriban. A zsidó temetôben található legrégebbi sírkô felirata szerint az alatta fekvô Singer Jakab 1821 júliusában halt meg. 1825-ben Békéscsabán már öt zsidó lakott, akik fôleg a nép által készített zsák-, és ponyvavászon értékesítésével foglalkoztak.
A legrégebben letelepedett zsidó családok: Kohn Lôrinc, Tevan Ábrahám és fia, József (1816 körül Békéscsabán született), Grüner Fülöp, Riesz Dávid, Weisz és Schwarz család.
A 40-es évektôl kezdve szabadon költözködhetett a város zsidósága, így rohamosan szaporodtak a csabai hitközség tagjai is. Nyugat-Magyarország északi részérôl, Trencsén, Árva, Liptó és Nyitra megyékbôl szép számmal költöztek be Csabára, mert a tót nyelvvel itt jobban boldogulhattak, mint a magyar helyeken.
1851-ben már 110 zsidó élt a városban. Ekkor már minden felekezetnek, így az izraelitáknak is állt a templomuk.
Békéscsabának a nagyipar területén kétségtelenül a textilipara volt a legjelentôsebb. A négy textilgyár közül a Hubertus kötôszövôgyár volt zsidó tulajdonban.
Békéscsabának, mint a környék kultúrközpontjának, igen jelentôs nyomdaipara volt. A fejlôdés 1909-ben indult meg, amikor a fiatal Tevan Andor átvette az üzem szakszerû vezetését, és országos viszonylatban is számottevôvé fejlesztette.
Szarvas
Tessedik Sámuel nem tesz említést a korabeli Szarvason zsidó lakosokról, hasonlóképpen az 1821, 1827, illetve az 1839-es összeírás sem. Ennek ellenére az 1807-1808-ból származó megyei összeírásban már egy zsidó lakost említenek és jegyeztek fel. (Dávid) Szentkereszty Tivadar 1829-re teszi az elsô zsidó vallású egyén betelepedését (neve: Weinberger Mózes).
A Harruckern uradalom - melyhez Szarvas is tartozott - elzárkózott a zsidók nagyobb arányú letelepedése elôl, ellentétben a szentandrási uradalommal, ahol már a XVIII. század második felében letelepedtek zsidó családok.
A múlt század 40-es éveiben felgyorsult a zsidóság beáramlása. 1846-ban 67 fô élt a településen, 1848-ban számuk már 225 fôre becsülhetô. 1850-ben a szarvasi zsidóság száma 238 fô volt, amely a lakosság 1,4%-át tette ki.
A Szarvason letelepedett zsidók nem a galíciai bevándorlók közül kerültek ki. Jöttek Aradról, Pestrôl, Bácsból, Nyitráról és Pozsonyból. Foglalkozásukat tekintve zömmel kereskedôk, kocsmárosok, szabók voltak. A házalók bôrt, gyapjút, tollat adtak vettek.
A Szarvasra települô zsidóság beilleszkedése a helyi rendbe akadálytalan és gyors volt. 1904-ben Grimm Mór töltötte be a bírói tisztséget, 1909-ben a képviselô testületnek 5 zsidó tagja volt. A község fôorvosa dr. Déri Henrik.
„A szarvasi izraeliták a közjóért való áldozatkészségükben kitûnô helyet vívtak ki maguknak.” – mondta Zsilinszky Mihály.
Az értelmiségi és tudományos pályákon több kitûnôségeket adott a szarvasi zsidóság.
Az elsô világháború után az országot antiszemita hullám borította el. 1920-ban iktatták törvénybe a „numerus clausus”-t, mely korlátozta a zsidó egyetemi hallgatók arányát. Ezzel a zsidó intelligencia nagy tömegei elôtt bezárultak az értelmiségi pályák.
A náci megszállást követô idôszak tragikus eseménysorozat kezdetét jelentette. 1944. május 6-án Gyulán Székács István fôispán elrendelte a gettók felállítását. Szarvason május közepén már a Rákóczi utcai épületébe hurcolták az elsô zsidókat. Ide hozták az öcsödi és szentandrási hittestvéreiket is. A fôispáni hivatal számításai szerint 1945. júniusban 750 embert hurcoltak el innen.
A holokauszt pusztításai után az 50-es évek végére a kivándorlások miatt teljesen kiürültek Békés megye zsidó imaházai. Ezzel a jelentôs számú, és a város gazdasági, valamint kulturális életében nagy szerepet játszó szarvasi zsidóság története is befejezôdött.
Jelenleg a szarvasi zsidó polgárok száma nem éri el a 10 fôt, s többségük idôs korú.
A zsidó hitközségek élete
Az 1869. kongresszusi év nagy jelentôségû volt a zsidó közösségek életében. A hagyományokhoz ragaszkodók nem fogadták el a kongresszus újításait, reformjait. ôket nevezték a késôbbiek során ortodoxoknak. Az újításokat elfogadók lettek a neológ vagy kongresszusi hitközségek. Akik pedig egyik eszmével sem értettek egyet, ún. status quo ante szervezetet alapítottak.
A megyében a következô településeken mûködtek ortodox közösségek: Békéscsaba, Füzesgyarmat, Körösladány, Öcsöd, Szarvas, Vésztô, Tótkomlós.
Neológ szervezetek voltak Békésen, Békéscsabán, Békésszentandráson, Gyomán, Gyulán, Mezôberényben, Orosházán, Szarvason és Szeghalmon.
A hitközséghez való tartozás közjogi kötelesség, amely az ottlakástól függ. A hitközség kötelékébe való felvétel a hitközség részérôl sem meg nem tagadható, sem felvételi díj befizetésétôl függôvé nem tehetô. Azonban valamely izraelita hitközségbôl más izraelita hitközséghez való csatlakozás, akár átlépô vagy kilépô tagok, kötelesek az otthagyott hitközség mindennemû terhét a kilépéstôl számított még öt éven át viselni, mintha még a hitközség tagjai volnának.
A hitközségi adó közjogi kötelezettség, amelynek fizetése által a tagok kötelezôen hozzájárulnak a hitközség terheihez. A hitközségi adó fizetése nemre és állampolgárságra való tekintet nélkül kötelezô a hitközségek területén lakó zsidókra.
Rabbit, kántort, metszôt és jegyzôt már a kezdô középkor zsidó községeiben is találunk. A hitközségi szervezôdés egyik legfôbb célja volt a hitélettel szoros kapcsolatban álló egyházi személyek alkalmazása. A rabbit illetôen a recepcióról szóló 1895/XLII. Törvénycikk elôírja, hogy rabbi „az izraelita felekezetnek csak oly tagja lehet, aki magyar állampolgár és a képesítését Magyarországon nyerte.”
A hitfelekezetek a törvény által meg-állapított feltételek mellett szabadon állíthatnak fel bármilyen fokú tanintézetet.
Az elsô nyilvános zsidó iskolák az 1850-es években nyíltak meg, de csak átmeneti ideig mûködtek (Csabán, Tótkomlóson, Gyulán, Szarvason). Kivétel volt az orosházi zsidó elemi, amely 1852-tôl megszakítás nélkül mûködött. A többi az 1860-as évektôl fogadta folyamatosan a kisdiákokat. Egy, kettô, esetenként három tanítót is alkalmaztak tanulói létszámtól függôen. Békéscsabán és Szarvason az ortodox és neológ hitközség külön-külön iskolát tartott fenn.
A kis tanulói létszám emiatt szûnt meg a XIX. század végén a gádorosi és köröstarcsai iskola. További elemik zárták be kapuikat 20-30 évi mûködés után Endrôdön, Mezôberényben és Tótkomlóson 1914-ben. Az 1920-as évek elsô feléig folyt oktatás a vésztôi, szeghalmi, körösladányi és füzesgyarmati elemikben. Az 1930-as évek elején felszámolták a gyulai és gyomai iskolákat. Az 1932/33-as tanévben négy kongresszusi iskola mûködött (Békéscsaba, Békés, Orosháza, Szarvas) hat tanítóval és két ortodox elemi (Békéscsaba, Szarvas) három tanítóval.
1944-ben a csabai ortodox elemi iskola tanulóinak létszáma 150 volt, három tanítóval. A neológ iskola tanulóinak száma nem ismert, de a tanítók száma itt is három volt. Szarvason 54 kisdiák tanult az ortodox iskolában egy tanító vezetésével, és 24 a neológ iskolában, ahol szintén egy tanítót foglalkoztattak.
A megyében zsidó középiskola nem mûködött. Az ortodoxok által fenntartott békéscsabai talmud-iskolát 1938-ban bezárták.
Napjainkban csak Békéscsabán mûködik izraelita hitközség. Tagjainak száma maximálisan 20 fô, beleértve a gyermekeket is. A hitközség tagjai csak nagy erôfeszítéssel tudnak minjánt szervezni egy-egy ünnep alkalmával. A megye többi városában nincs tudomásunk arról, hogy mûködnének a zsinagógák.
A modern Izrael Állam megalakulásához vezetô út majdnem kétezer esztendôn keresztül vezetett. A diaszpórában élô zsidó nép sohasem adta fel álmát és vágyát, hogy egyszer újra saját hazájában, az ôsi földön, Izrael földjén éljen.
A szétszóratásban eltelt kétezer esztendô során mindig voltak idealisták, akik megvalósítani vágytak a vallási (1), vallásfilozófiai elvárást, az alijját (2). Csoportos bevándorlás azonban egészen a XIX. sz. végéig nem történt, noha voltak erre irányuló, javarészt hamis messianisztikus törekvések (3).
Az évszázadok során a zsidók érezték, hogy valamilyen formában tenniük kellene a kiûzetések, a kényszerkeresztelések és a pogromok ellen, de a legújabb korig sem a történelmi, sem a társadalmi és technikai viszonyok nem tették lehetôvé a szervezett kivándorlási mozgalmak létrejöttét.
A Szentföld hányatott sorsa sem kedvezett a zsidók ôsi földjükre való visszatérésének. Rómaiak, Bizánc, arabok, keresztesek, mamelukok, ottománok harcoltak e kis terület birtoklásáért. Birtokosai sorában az utolsó – Izrael Állam megalakulása elôtt – az Angol Birodalom volt. A Birodalom érdekeivel nem egyezett meg a zsidók tömeges bevándorlása Palesztinába, amiképpen az elôzô hódítók sem engedhették meg, hogy egy zsidó állam csírája létrejöjjön a birodalmukon belül. Ellentétben a zsidókkal, a hódítók nem felejtették el a makkabeusokat (4), a Római Birodalommal is szembeszálló – és sokáig kitartó – zsidó harcosokat, Masszadát (5) és Bár-Kochbát (6).
A XIX. század végére megváltoztak a zsidók – és a világ – körülményei. Az antiszemitizmus, amely végigkísérte a zsidó történelmet, egyre erôsödött, s fôleg Kelet-Európában gyilkos jelleget öltött. 1881-ben pogrom tört ki Oroszországban, melynek eredményeképpen nagy létszámban vándoroltak ki zsidók az Egyesült Államokba. Egy kis csoport azonban – szervezett formában elôször – Cion (7) felé fordult, s néhány ezren Palesztinába emigráltak. Az elsô oroszországi szervezet, amely az alijját tûzte ki célul, a Chovevé Cion volt, amely a XIX. század végére mintegy 14 000 szimpatizánst állított maga mellé. 1882-ben létrejött az az új zsidó mozgalom, amely a BILU nevet viselte. A név Ézsajás próféta könyvébôl vett idézet (8) kezdôbetûinek akrosztichonja; magyarul annyit jelent: Jákob háza, menjünk, induljunk el! A BILU történelmi küldetése abban rejlett, hogy az Izrael Földjén (9) való letelepedést új megvilágításba helyezte.
Az alijja tradicionális vallási filozófiája csupán az Izrael Földjére való visszatérést szorgalmazta. Azt gondolták, hogy az Izrael Földjén letelepedettek minden törés nélkül folytatják majd életüket a Szentföldön. Nem vették figyelembe az eltérô társadalmi rendszert, a kulturális különbségeket, a megszokott világtól való eltéréseket. Nem csoda, hogy nem esett szó az Izraelben való élet gyakorlati oldaláról.
A BILU ezzel szemben már nem pusztán vallási eszmei alapokon nyugvó mozgalom volt. Világképükben a vallásos cionizmust összeegyeztették a marxizmus egyes elemeivel, s az izraeli életet egyfajta kommunális szellemben képzelték el. Egy soha addig nem létezô zsidó álomvilágot festettek maguk elé, mint az alijja által elérendô célt: „Izrael a saját országában, a próféták földjén egy, a szociális igazságon alapuló új társadalmat épít fel.” (10). A BILU képviselôinek elsô alijjázó csoportját tizennégy volt egyetemi hallgató képezte Israel Belkind (11) vezetésével, aki az egész mozgalom elindítója és névadója volt. 1882 júliusában Harkovból Odesszába, majd onnan Konstantinápolyba utaztak. A hónap végén a tizenhárom férfibôl és egy nôbôl álló csoport megérkezett Jaffa kikötôjébe. Az ô számukra a földmûvelés, melybe belefogtak Palesztínában, egészen más életvitelt jelentett, mint amilyenben Oroszországban éltek. (Oroszországban a zsidók nem birtokolhattak földet.) Noha nagy energiával vetették bele magukat az új életbe, sem tapasztalatuk, sem pénzük nem volt. Két palesztinai ôslakos zsidó, a Mikve Jiszráél tagjai, akik rendelkeztek egy kis földbirtokkal, átadott nekik egy csekély területet, amelyet megmûvelhettek. Néhány hónapos nyomorgás után kihunyt a lelkesedés, és az elsô csoport több tagja elhagyta Palesztinát (12).
A modern arab-zsidó ellentétek csírája is a BILU idején jelent meg. Gedera település mellett néhányan béreltek egy kis földterületet. Nem csupán a földmûvelés nehézségeivel és az éhezéssel kellett megküzdeniük, hanem az arab martalócokkal is, akik behatoltak a földekre, lerombolták a kerítéseket és felforgatták a megmûvelt földet. Az állandó veszélyeztetettséget elviselni nem tudó telepesek hamarosan elköltöztek (13).
A BILU, mint mozgalom, teljes kudarcot vallott, de eszmeisége késôbb a kibucrendszerben (14) megvalósult.
Az alijják ideológiájának élharcosa a BILU után lépett a történelem színpadára. Herzl Tivadar – aki 1860-ban Budapesten született – lett Izrael Állam megalakításának látnoka és kulcsfigurája.
Herzl 18 évesen került Bécsbe, ahol doktorált a jogi egyetemen, majd író és újságíró lett. Noha a Monarchiában is megérezte az antiszemitizmust, annak teljes erejével csak párizsi tudósítóként került szembe.
1894-ben kiadta „A gettó” (15) címû színdarabját, melyben elutasította az asszimilációt és az önkéntes kikeresztelkedést mint a „zsidókérdés” megoldási formáját. Ekkor még úgy látta, a megoldás kulcsa a kölcsönös tolerancián és a megbecsülésen alapuló viszony keresztények és zsidók között. A zsidóságot ez idôben különbözô társadalmakban élô különbözô nemzetiségként kezelte, s a megnyugvást a befogadó országokban való szociális beilleszkedésben látta. Ez a gondolkodásmód a zsidóság vallásfilozófiájának egyik megjelenési formája, melyet Herzl neveltetése folyamán szívott magába.
1894-ben azonban történt valami, ami megváltoztatta Herzl addigi gondolkodásmódját. Egy francia kapitányt, Alfred Dreyfust a szemétkosárban talált papírok alapján kémkedéssel és hazaárulással vádolták, majd hamis bizonyítékok és tanúvallomások alapján lefokoztak és elítéltek. Noha késôbb beigazolódott az ártatlansága, a Dreyfus-ügy erôs antiszemitizmust váltott ki az amúgy is zsidóellenes francia hadseregben és a civil lakosságban egyaránt. Herzl tanúja volt, mikor tömegek vonultak fel, és „halál a zsidókra” kiáltással tüntettek Párizsban. Dreyfust az Ördög-szigetre számûzték. A francia jobboldali sajtó ezt az ügyet használta fel antiszemita propaganda kifejtésére. Már lecsendesedtek volna az indulatok, mikor Émile Zola megjelentette hírs cikkét „J’accusse!” (vádolom) címmel, Dreyfus védelmében. 1899-ben új tárgyalást tûztek ki az ügyben, de a bíróság ismét elítélte Dreyfust – noha megállapították, hogy vannak „enyhítô körülmények” (16) –, és visszaküldték az Ördög-szigetre. Még ugynabban az évben kegyelmet kapott, azaz visszatérhetett Párizsba. 1906-ban rehabilitálták, és visszakapta katonai rendfokozatát is. Ez a per és következményei váltak a politikai cionizmus forrásává.
Herzl megértette, hogy az antiszemitizmus nem gyôzhetô le az asszimilációval és a beolvadással. Ideológiáját megerôsítette a zsidó szuverenitás gondolatával, és a zsidó vezetôk gúnyolódása ellenére 1896-ban kiadta a Der Judenstaat (A zsidó állam) címû mûvét. Ebben leírta, hogy a zsidók problemtikája immár nem individuális, hanem nemzeti kérdés, a zsidókat csak akkor fogadja el a világ, ha nemzetiségként egyesülnek. A zsidóság – éljen bárhol a Földön – egy nép, de jelenlegi nehéz helyzetüket csak akkor tudják transzformálni, ha államot alapítanak.
Még e küldetés elérésének finanszírozására is lefektetett egy gyakorlati programot: zsidó alapokat kell létrehozni, melyeket zsidó részvényesek által birtokolt vállalatok pártfogolnak, s ezek segítségével lehet elérni a célt. A leendô zsidó ország társadalmi berendezkedését a XIX. századi európai liberális modell alapján képzelte el.
A zsidó tömegek nagy lelkesedéssel fogadták Herzl utópiáját, de a zsidó vezetôk már szkeptikusabbak voltak. Hiába fordult olyan tekintélyes és gazdag zsidókhoz, mint például Rotschild báró (17), nem kapott támogatást. Mikor azonban széles körben fejtett ki propagandát nézetei mellett, a zsidó tömegek már olyan mértékben támogatták, hogy a zsidó vezetôk is kénytelenek voltak beleegyezni az Elsô Cionista Kongresszus létrehozásába, melyet 1897. augusztus 29-31. között tartottak meg Bázelben.
A Kongresszus nemzeti és szekuláris alapokon szervezôdött meg, melyre elsô alkalommal érkeztek zsidók Európa minden területérôl. Elfogadták a Bázeli Programot, amely a cionista mozgalom hivatalos programjává lett, s melynek célja „zsidó nemzeti otthon felállítása Palesztinában a nemzetközi jog védelme alatt” (18).
A cionizmus nem volt új eszme. A korai vallási cionizmus már évszázadok óta létezett, s legfôbb jellemzôje volt, hogy a visszatérést Cionba Isten akaratára bízta. A korai vallási cionizmus passzív cionizmus volt, ténykedése vágyakban, fohászokban és könyörgésekben merült ki. Herzl fellépése a politikai cionizmus kezdete. A politikai cionizmus aktív cionizmus, a visszatérést már összekötötte az államalapítás gondolatával, s célját politikai és diplomáciai eszközök igénybevételével kívánta elérni. Herzl elméletét továbbfejlesztette Vlagyimir Zsabotinszkij (19), aki a revizionista cionizmus úttörôje volt. A revizionista cionizmus már nem elégedett meg a szelíd diplomáciai és politikai eszközökkel. Állandó nyomást kívánt gyakorolni Nagy-Britanniára petíciókkal és tömegdemonstrációkkal, hogy létesüljön zsidó állam a Jordán mindkét partján, zsidó többséggel, hadsereggel és az ifjak katonai képzésének lehetôségével. (A Cionista Világszervezet elutasította a revizionistákat, s csak 1946-ban fogadták ôket vissza, a megváltozott történelmi helyzetbôl kifolyólag.) A korai vallási cionizmus vallásos cionizmussá változott. Vezetôi többek közt Rabbi Jehuda Alkalai (20) és Cvi Kalisher (21) voltak, akik ötvözték a politikai cionizmust a vallással. 1900-ban a vallásos cionisták Juda Léb Maimon (22) vezetésével létrehozták a Mizrachi nevû szervezetet, mely 1922-ben kivált a cionista mozgalomból, s ortodox irányvonal alá helyezte magát.
Herzl 1897 és 1902 között hat cionista kongresszust szervezett. A második kongresszus Baselban már nem csupán politikai tevékenységet végez, nem kizárólag diplomáciai eszközökre fókuszál, hanem erôteljes propagandát fejt ki Palesztina és a zsidó otthon érdekében magukon a zsidó közösségeken belül. 1897-ben Herzl már komoly kísérleteket tett, hogy a cionizmus mielôbb elérje célját. Az Ottomán birodalom fôvárosába utazott, hogy tárgyaljon az éppen ott tartózkodó II. Vilmos német császárral. 1898. október 18-án (hosszas elôkészítô munka után) létrejött a találkozó, ahol Herzl végül ígéretet kapott a császártól, hogy kérését II. Vilmos tolmácsolja a szultánnak.
1900-ban Herzl váratlan segítséget kapott Vámbéry Ármintól, aki jó kapcsolatban állt az ottomán uralkodóházzal. E segítség révén 1901. május 17-én II. Abdul Hamid fogadta Herzlt Isztambulban. A szultán jóindulatáról biztosította Herzlt, aki kezdte hinni, hogy erôfeszítései végre eredményesek lesznek. Mivel mind a Rotschildok, mind a Montefiorek (23) megtagadták az anyagi segítségnyújtást, Herzl Joseph Chamberlainnel, a Brit Birodalom kormányának gyarmatügyi miniszterével is felvette a kapcsolatot. Chamberlainen keresztül a Brit Birodalom új tervet, az Uganda-tervet vetette fel. Célja az Oroszországban igen veszélyes körülmények között élô zsidók Ugandában való ideiglenes letelepítése volt. E tervet Herzl 1903-ban terjesztette a Kongresszus elé. Mivel ez évben
Kisinyovban pogrom tört ki, Herzl elérkezettnek látta az idôt, hogy a Kongresszus megszavazza az ideiglenes zsidó állam létrejöttét Ugandában. Noha ezt a változatot a brit kormány is támogatta, és Herzl maga kijelentette, hogy nem ez a cionizmus végsô célja, csupán átmeneti megoldás, a Kongresszus „Uganda nem Cion!” felkiáltással elvetette.
Herzl nem érhette meg álma beteljesülését. Túlterhelt szíve 1904. július 3-án megszünt dobogni. Bécsben temették el, de hamvait az Állam megalapítása után, 1949-ben Jeruzsálemben helyezték örök nyugalomra azon a hegyen, amelyet Herzl-hegynek neveztek el.
Jegyzetek:
(1) A mindennapi imában háromszor mondatik könyörgés az ôsi földre való visszatérésért.
(2) Héber, a.m. felmenetel. Az Izrael földjére (ma már Izrael Államba) való bevándorlás terminus technicus-a.
(3) A zsidók körében a legnagyobb hatást kiváltó önjelölt messiás a XVII. században élt Sábbátáj Cví volt.
(4) A görög uralom elleni sikeres szabadságharcot vívó zsidó felkelôk az i. e. II. században.
(5) A zsidó háborúban legtovább kitartó, jelképpé vált erôd. I. sz. 73-ban esett el.
(6) Róma ellen vívott sikertelen szabadságharcot i. sz. 132-135 között. A „Nászi” (fejedelem) címet is birtokolta. 132 és 134 között írott leveleit Qumránban találták meg. A szabadságharc nagyságára jellemzô, ha csak annyit említünk meg, hogy 12 római légiót vetettek be ellene. A bukás 135. Áv. 9-én Betárnál következett be.
(7) Hegy Jeruzsálemben, átvitt értelemben Izrael Földjét jelenti.
(8) Ézsajás 2/5.
(9) A Szentföld héber neve; az Állam megalakulása elôtt és némely esetben azóta is megkülönbözteti a területet az államtól. Ma is léteznek olyan zsidó csoportok, melyek bár Izrael Földjén élnek, de nem ismerik el Izrael Államát.
(10) Howard M. Sachar: A History of Israel from the Rise of Zionism to Our Time (New York, 2002)
(11) (1861 Minszk – 1929 Berlin) Palesztinában késôbb tanárként, majd újságíróként dolgozott. Az elsô világháború idején kiadta visszaemlékezéseit. Hamvait Rishon leCionban helyezték örök nyugalomra.
(12) Ben-Zion: A Bilu fiai, Tel-Aviv, 1948.
(13) Chaim Ahissin: A Palestine diary: memoirs of a Bilu pioneer, 1882-1887, New York, 1976.
(14) Kibuc: speciális izraeli település, mely a tagok egyenlôségén alapul úgy munkában, mint anyagi javak tekintetében.
(15) Gettó: a középkor egyik „találmánya” a zsidóellenes intézkedésekben. A városokban kijelöltek a zsidók számára egy kis területet, melyet bizonyos körülmények között volt csak szabad elhagyniuk.
(16) E „körülmények”: kiderült, hogy több dokumentum késôbb került az ügy aktái közé. Ezeket a Dreyfust terhelô iratokat Hubert Henry alezredes hamisította. Henry kihallgatását követôen öngyilkos lett.
(17) Edmond James de Rotschild báró az 1880-as évek oroszországi pogromjai láttán állt a Palesztinába települôk mellé. Herzllel a politikai cionizmust illetôen nem értett egyet. Áldozatos munkája elismeréseként 1929-ben a Jewish Agency tiszteletbeli elnökévé választották.
(18) Bázel, 1897. augusztus 30.
(19) (1880. Odessza– 1940. New York) orosz cionista vezetô, aki az 1930-as kisinyovi pogrom hatására vált cionistává. Az I. világháborúban Trumpeldorral együtt alakították meg a Zsidó Légiót, 1913-ban megalapította a Betár nevû ifjúsági szervezetet. 1937-ben az Igrun parancsnoka lett.
(20) (1798. Szarajevó – 1878. Jeruzsálem) kabbalisztikus tudása révén 1840-re várta a Messiás megérkezését, s csak ezután vált a vallásos cionizmus egyik vezéralakjává.
(21) (1795. Lesznó – 1874. Thorn) reformellenes rabbi, aki azt hirdette, hogy az Izrael Földjére való visszatérés elôfeltétele a Messiás eljövetelének.
(22) (1875. Besszarábia – 1962. Izrael) az Állam megalakulása után az elsô parlament tagja, széleskörû tudományos munkássággal rendelkezô rabbi.
(23) Sir Moses Montefiore (1874-1885): angol pénzember, Nathan Mayer Rotschild sógora. Nem csupán Izrael Földjét támogatta, hanem a kelet-európai zsidókat is. Viktória királynôtôl lovagi címet, s a zsidóságért tett erôfeszítései jutalmául bárói rangot kapott.
A Debreceni Zsidó Hitközség elnöke
A debreceni zsidóság gyökerei Hajdúsámsonból erednek az 1736. esztendôtôl, amikor Jakobovits Jakab feleségével és négy gyerekével e helyen megtelepedett.
Az itteni zsidóknak 1774-ben már hitközségük volt. Debrecen városa az 1840. évi XXIX törvénnyel teremtette meg a zsidók betelepedésének lehetôségét. Az elsô zsidók, akik otthont alapítottak itt: Lefkovics Mózes, Steinfel Mihály, Áron Ábrahám, Katz Henrik, Fischer József, Spitzer József és fia, Klein Ignác, Singer Ábrehám, Schenk Jakab, Katz Gergely, Eisenberger Móric voltak.
A város hamar megbarátkozott a zsidókkal, s ezt a barátságot az 1848-as forradalmi napokban is fenntartotta. 1852-ben megalakult a Debreceni Zsidó Hitközség. A zsidók ingatlan vásárlását 1863-tól tette lehetôvé a város.
Az elsô nagyobb zsinagóga a Szent Anna utcán nyílt 1865-ben. Ma már az emléke él. Helyén a római katolikus Svetits gimnázium áll.
Az 1869-ben feljegyzett 1.910 zsidó a város 46.116 fôs lakosságának 4,16 %-át tette ki. Ebben az idôben az Alföldön csak Szegeden élt több zsidó: 5,16 %.
A kiegyezés után a zsidóság életében jelentôs változás állt be. Budapesten 1869-ben kongresszust tartottak, melyen külön vált az ortodox és a neológ irányzat. A zsidóság egy része egyik irányzathoz sem csatlakozott. Ôk voltak a „Statusquó Ante”, s a debreceniek többsége is hozzájuk csatlakozott. Mellettük létezett 1882-tôl az Ortodox irányzat is. Az elsô nagy Statusquó zsinagóga 1895-ben épült az állomás mellett, a korabeli Deák téren. Az impozáns épületet a bécsi Gertner Jakab tervezte. Avatásán, melyet a milleniumi ünnepségekkel kapcsoltak össze, részt vett a korabeli református püspök, Hegymegi Kiss Áron is.
A hitközségi székház 1904-ben épült. 1909-ben épült a mai is álló Kápolnási utcai un. Kis Statusquó templom és a polgári leányiskola épülete. Elsô igazgatója Kardos Albert (meg kell említeni az alapító elnök, dr. Balkány Miklós nevét is). Második igazgatója dr. Vág Sándor lett. Ekkor már állt az elemi iskola a Simonffy utcán, melyet Bernfeld Jónás fôrabbi és dr. Sheer Benô hitközségi elnök avatott. Az ortodox közösség imaházát, a Pásti utcait, 1893-ban adták át. Ez – hála az Örökkévalónak – az idén újra a régi fényében pompázik! A közösség elemi iskoláját 1901-ben avatták.
Az 1924-25-ös tanévben kezdte el munkáját a Debreceni Zsidó Gimnázium, melynek jelmondata „Ôsi hittel, rendíthetetlen magyar hûséggel“ mindent kifejez. Alapítója dr. Kardos Albert. A kiváló tudós tanítványa volt Tóth Árpád.
A debreceni szellemi élet kimagasló egyénisége volt Kardos László mûbíráló, aki 1938-ban Baumgarten díjat kapott. Itt tanult, dolgozott Kardos Pál irodalomtörténész, Haász Imre, a Révai lexikon társszerzôje, Kárpáti Károly, elsô birkózó olimpiai bajnokunk, Grosz Ezra Ernô és Menheim Mór, az elsô héber-magyar szótár társszerzôi, Bence László Racine fordítója.
Szellemi géniuszok sora vezette a hitéletet: Fried Áron, Erlich Eduárd, Lipschütz Hermann, Bernfeld Jónás, Krausz Vilmos, Schlesinger Sámuel, Weisz Pál (stat) fôrabbik, Eisenberger Móric, Feishl Fülöp, Klein Ignác, Kohn Ignác, Rott Elkán, Strelinski Manó, Katz Jakab, Rosenfeld Salamon, Drucker Mór, dr. Sheer Benô, dr. Balkány Miklós, Feishl Károly, Reichmann Ármin Rosinger Lajos, Fejér Ferenc, Ungár Jenô (stát). Hitközségi elnökök Mose Szófér, Rosenberg Farkas, Strasszer Salamon, Rosenberg Mendel, Stern Miksa, Rosenberg Fülöp , Frankfurt Andor ortodox rabbik és Tafler Ignác, Start Ignác, Klein Ignác, Krausz Mór, Bernfeld Sámuel és Ernô, Schreiber Jakab, Hirsh Ernô, Guttman Adolf, Kremmer József, dr.Grünberger Jakab, Feuerman Bernáth, Leitner Mihály ortodox elnökök.
Intézmények sora nyílt a folyamatosan gyarapodó és a század elejére már 10 170 lelket számláló zsidó közösség számára.
A zsidóság körében a fôiskolát, egyetemet végzettek aránya 8-10%-kal volt nagyobb, mint a városi átlag, ami azt mutatta, hogy a zsidóság a kulturális tôkébe befektetni vágyást az elérhetô legfontosabbnak tartotta.
Az 1920-as években, amikor a zsidó lakosok száma – mint említettük – 10.170 fô, 11 % volt az ügyvédek aránya, 50,6% az orvosoké, 46,2 % a mûvészeké. A nagybirtokos Lichstein és Harstein család ugyanolyan köztiszteletnek örvendett, mint a kereskedô Eiseman testvérek és Csengeri Leó, vagy a háztulajdonos Wiener Adolf. A mai Déry Múzeum is büszke Lefkovics Artúr ékszerész adományára, amivel a Városi Múzeum megalakulhatott 1902-ben. A zsidó Szántó Sámuel alapította az elsô segélyezô egyletet és a zsidó Balkány Miklós teremtette meg a város elsô telefonhálózatát.
A holokauszt megtizedelte a zsidóságot. Kevesen maradtunk. De vannak álmaink és múltunk, melyek tettekre köteleznek bennünket. Fenn kívánjuk tartani a hitéletet, legyen minjan, épüljenek kapcsolataink, legyen jó a külsô megítéltetésünk, legyen tanuló ifjúság és idôsgondozás, legyenek méltó rendezvényeink.
Rövidesen átépítjük régi temetônket. A munkálatok már elkezdôdtek és még ebben az évben be is fejezôdnek. Új konyhát építünk a hitközség székháza földszintjén, hogy idôs hittestvéreinknek ne kelljen emeletet lépcsôt mászniuk.
Közben építjük kapcsolatainkat a társhitközségekkel és a történelmi egyházakkal.
Közös TV mûsort szervezünk, és egyre több közös rendezvényen, veszünk részt.
Hiszünk abban, hogy azt kell egymásban keresnünk, ami közös, ami összeköt bennünket, Nagy a felelôsségünk. ôriznünk és ápolnunk kell az Örökkévalóba vetett hitünket, fel kell lépnünk a gyûlölet és a rasszizmus ellen!
A lehetséges tudathasadás elleni gyógyszer
Az európai uniós csatlakozás sok vitát kavart, kavar és fog kavarni. De mi történik akkor, amikor nemcsak a csatlakozás kérdése vált ki vitát, hanem az ember önmagával kerül szembe? Zsidó ember számára, vagy olyan valaki számára, aki annak tartja magát, önkéntelenül is sok kérdés merülhet fel, persze, csak ha elgondolkodik azon, hogy ô, mint egy kivételes és különös csoport tagja, hova tartozik. Természetesen ez a kérdés fel kell, hogy merüljön azon szervezeten belül is, amely a zsidóságot mint egészet képviseli.
Legjobban a mai helyzetet talán egy tudathasadás kezdeti állapotával lehetne jellemezni. Mert hát csatlakozunk Európához, ez már biztos, de ugyanakkor még jobban kapcsolódunk az európai zsidóság közösségéhez is, valamint természetesen szoros kapcsolatban vagyunk és leszünk Izrael Állammal. És mind e mellett szeretnénk megmaradni annak, akik és amik vagyunk: magyarországi zsidók.
Ebbôl adódóan el kellene dönteni, hogy mi a legjobb a zsidóság számára? Véleményem szerint semmiképpen nem szabad, hogy átessünk a ló túlsó oldalára sem az Európához való közelségünkkel, sem pedig Izraellel való kapcsolatunkkal. Még mindig nagyon sok a tennivaló e téren, ami mást és mást jelent az emberek számára. Vannak, akik a zsidó oktatást-nevelést tartják döntônek, vannak, akik az idôsgondozást, a szociális ellátást és az egészségügyet. Van, aki a hagyományok ápolására teszi a hangsúlyt, és a múltra való szüntelen emlékezést tartja elsôrendûnek. Találunk olyan személyt, aki a jövô nemzedékek felemelkedését látja fontosnak. Ami engem illet, én a fenti pontok mindegyikét fontosnak tartom. S olyan zsidó szervezeti vezetést tartok jónak, amelyik mindre figyelemmel van, megfelelô arányban.
Nézzük folyamatában a kérdést. A vészkorszakot túlélô generáció jelentôs része át- és túlélte a „szocializmust”, és itt is fog meghalni. A késôbb születettek többségével nagyjából hasonló a helyzet. De mit mondjunk a most születô és felnövekvô generációknak? ôk ugyan Magyarországon születnek, mégis 2004. május 1. után az Európai Unió polgárai is lesznek! Így ôk minek fogják magukat nevezni? Magyaroknak, európainak vagy „csak” zsidónak? Nagy kérdés! Amit – véleményem szerint – úgy tudnánk megválaszolni, ha a problémát a jóléti társadalom oldaláról közelítjük meg. Ha egy „magyar zsidó” is olyan jó életkörülmények között fog élni a nagy átlagot figyelembe véve, mint az Európai Unió bármely más „zsidó” állampolgára, akkor csak a történelmi hovatartozás és a földrajzi helyzete határozza meg, hogy minek nevezi magát elsôsorban. De, talán ha ez a várva várt helyzet eljön, akkor már nem is lesz olyan fontos, minek nevezzük magunkat…
Döntô lesz viszont az az örökség, amit mindig és mindenhol magunkban hordozunk, és magunkkal viszünk. És itt jön a harmadik szempont, Izrael Állammal való kapcsolatunk. Izraelben is élnek magyarok, és ôk ugyanazt az örökséget, kultúrát és hagyományokat hordozzák magukban, mint azok, akik itt élnek a Kárpát-medencében vagy azok, akik Európa más területein laknak. Lehetne ragozni, mi határozza meg azt, hogy valaki hová tartozik, vagy minek vallja magát, avagy mások hogyan, miként vélekednek errôl, róla. Ugyanis meggyôzôdésem, hogy a magyar szülôföld kultúrája, a magyar szimbiózis hasonlóan fontos tényezô, sorrendiség nélkül!
Tehát, hogy feloldjam önmagam tudathasadásos állapotát, ki kell jelentenem: kiállok mindazon értékekért, amelyek jegyében ôseim éltek, és vallásom ma is diktál. Tisztelem a hagyományokat, de a harmadik évezredben élek, és ennek megfelelôen próbálom megteremteni mindazt a jót, amit a jövô generációk számára fontosnak tartok, és soha nem felejthetem el, honnan származom, és merre tartok.
Vagyis zsidó vagyok, magyarnak születtem, és Európa polgáraként vagyok ez is, az is. És vallom, hogy Izraellel speciális a kapcsolatom, s azt kívánom, hogy morálomat, tórai tradícióimat fogadja el és tartsa tiszteletben minden ember. Ugye megtörténik ez a csoda velem?
bencés pannonhalmi fôapát
A jövôre irányul minden érdeklôdésünk. Az ember természetével ellenkezik, hogy csupán a mának éljen. S ha így tesz is, soha nem hagyja nyugodni a jövô elfojtott kérdése. Ez a jövôvel kapcsolatos érdeklôdés abban gyökerezik, hogy egzisztenciájának magvalósítása a maga dolga, s neki magának kell megteremtenie azt a világot, amely – legalábbis ideiglenesen – kielégítô életkörülményeket kínál a számára. A jövô biztos birtoklásának törekvése indítja arra, hogy fölépítse a kultúrát, és hogy e célból a lehetô legátfogóbban tájékozódjék a világban. Terveit a jövô számár készíti el, s ehhez a dolgok szabályszerû összefüggésébôl nyert tudását veszi igénybe. Azt a tudást, mely alapján prognosztizálható: hová vezetnek majd a jelenbeli irányok.
A jövô azonban kisebb részben számítható ki a jelen felôl, bármilyen nagyszerû haladást ért is el ezen a téren a tudomány. A jövôbeli esemény tulajdonképpeni lényege az elôre láthatatlan novumban, az újban rejlik, amely a jövô méhének gyümölcse, s amely elég gyakran meghiúsít minden emberi tervezést, de – szerencseként – meglepô fordulatot is vehet a jó irányába. Nos, éppen erre az eljövendô újra irányul a remény. Élessen fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy ott kezdünk el igazán reménykedni, ahol cserben hagynak aprólékos számítgatásaink. Fôként a kilátástalan helyzetekben lobbanhat magasra. Ám vágyainkban és mindennapi álmainkban valamiként összekapcsolódik a remény és a józan mérlegelés. A remény bizakodást fakaszt, olyan bátorságot az életre, amely szárnyakat ad a tervezésnek, s újabb és újabb feladatok elé állítja azt. A jövô mérlegelése ugyanakkor mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalanságot, úgyhogy továbbra sem veszíti el a jelentôségét a remény és a félelem.
A jövô gondolata varázserôvel serkenti a fantáziát: a jövôben minden, de minden másképp lehet. A jövô fantáziát megragadó hatalma azon alapszik, hogy az ember ösztönös vágyai sohasem elégülnek ki végérvényesen a jelenben. Ezért fordulnak az emberek sóvárogva a jövô felé, melytôl azt remélik, hogy megadja azt, amit a jelen megtagadott tôlük. Vágyképeivel feléje szárnyal a fantázia. Mivel éppúgy az új felé fordul, mint ahogy újat hoz a jövô, így a fantázia a vágyakban és a jövendôben leli meg azt a birodalmat, melyben korlátlanul uralkodik.
Végtelen rendeltetése, alapvetô nyitottsága tehát szüntelenül arra sarkallja az embert, hogy kockáztassa meg a jövôt, és vágyainak túlcsorduló beteljesedését remélje tôle.
A bibliai ígéretek teszik a jövôben rejlô újat egyrészt jelentôssé, másrészt reményteljessé. Az ígéretek hátterében ui. a Biblia Istenének mindenhatósága és hûsége áll, így azok bátorságot adnak a még nem látható jövôhöz. Reményre jogosítva, földeríthetetlen messzeségbe vezetik az embert, úgyhogy ettôl fogva a valószínûtlen sem látszik többé lehetetlennek.
Az ember szíve mélyén ott rejlik az az isteni élet, amelybôl reménységünk is fakad. Ebben az éltben tárul föl számunkra a személyes és a közösségi jövô.
Van-e bátorságunk ebbôl kiindulni?
A szívünk mélyén gyökerezô remény nélkül, a létünket meghaladó remény nélkül nincs kedvünk elôre haladni, elôre lépni.
Ez a remény nem pusztán vágyaink kivetülése, hanem még kilátástalan helyzetekben is arra késztet, hogy nekivágjunk a már nem is reméltnek.
Az ilyen remény teremtô erôket szabadít föl, melyek szétvetik az igazságtalanság, a gyûlölet és az elnyomás kényszerpályáit.
A titokzatos találkozásból remény fakad, Istenbôl táplálkozó remény. Ez a reménység újratervezi a világot.
Ha a világunk középpontjául önmagunkat tesszük, megfeneklünk, önzésünkkel zátonyra futunk, elapad alkotó erônk, és szeretetre való képességünk megfogyatkozik.
Ám a puszta akarat nem elég arra, hogy a békét és az igazságot szolgáljuk. El kell mennünk egészen a forrásig.
Emberi létünk alapvetô tapasztalata, hogy az elénk táruló jövô egyszerre megigéz és megijeszt bennünket.
A jövô gondolata varázserôvel serkenti a fantáziánkat, vágyakat ébreszt. Az elkövetkezendô jövôben minden lehetségesnek, megvalósíthatónak tûnik. Ezért fordulunk sóvárogva a jövô felé – remélve, hogy megadja azt, amit a szûkmarú jelen megtagad tôlünk.
Rögtön tervezni kezdünk. Egyik pillanatban építünk, a másikban már le is romboltuk azt, amit az imént megálmodtunk, s újat akarunk a helyébe. Felhasználva eddig összegyûjtött tudásunkat, tapasztalatunkat próbáljuk beláthatóvá tenni. A jövô azonban csalóka, „ígér, de csalfán rá is szed”. Csekély mértékben számítható ki a jelen felôl, bármilyen nagyszerû haladást ért el ezen a téren a tudomány. Egy jövôbeli esemény tulajdonképpeni lényege az elôre láthatatlan újban rejlik. A jövô méhének gyümölcse ez, s elég gyakran meghiúsít minden emberi tervezést. Bár néha – szerencseként – jó irányba is vehet meglepô fordulatot, de akkor is kiszámíthatatlan marad.
Reményünk mégis erre az újra irányul. Élesen fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy ott kezdünk el igazán reménykedni, ahol cserben hagynak aprólékos számítgatásaink. Fôként kilátástalan helyzetekben lobbanhat magasra.
Isten azonban egy másik játszmába is bevon minket: a „bizalom-játékba”. Ennek a játéknak alapszabályai: ígéret, bizalom, remény, hûség és beteljesedés.
Isten és ember történetének legelsô állomása, hogy az ember Isten iránti bizalma próbára tétetik Ádámban. Majd újra és újra ígéreteket kapnak az ôsatyák, akik várják a beteljesedést. Ezek közül kimagaslik Ábrahám – akit a „hit lovagjának” s így a remény és bizalom hôsének is mondhatnánk. Az végsô pillanatig kitartott Isten mellett, s Isten nem volt Szûkkeblû: bôségesen megjutalmazta ôt ezért.
Akik az ô nyomán járnak Isten útjain, azok megtapasztalják, hogy nem a véletlen kiszámíthatatlan cselekvései között halad az utunk. Elemi tapasztalataink közé tartozik Isten hûsége, amire számítani lehet. Ez az, amivel Isten életben tartja a reményünket, az ô hûsége és megbízhatósága.
A zsoltáros elég egyértelmûen meg is fogalmazza ezt:
Uram, te megtartod ígéreteidet,
minket pedig megoltalmazol.
(12. zsoltár)
A szívünk mélyén gyökerezô, Isten által megerôsített remény lendít elôre, bátorít haladni, elôre lépni. A rejtekben, a csöndes szellô fuvallatában való találkozás Istennel fölbátoríthat minket arra, hogy még a nyilvánvalóan kikerülhetetlen történelmi folyamatok irányváltását is várhassuk. Az ilyen remény teremtô erôket szabadít föl, melyek szétvetik az igazságtalanság, a gyûlölet és az elnyomás kényszerpályáit. A titokzatos találkozásból remény fakad, Istenbôl táplálkozó remény. Ez a reménység újratervezi a világot, s egyedül ez teheti jogosan. Ha a világunk középpontjául önmagunkat tesszük, megfeneklünk, önzésünk zátonyára futunk, elapad alkotó erônk. Amint fölélednek lelkünkben Isten sugallatai és indíttatásai, az élet is erôtôl duzzadóan – mint a kipattanó rügy, úgy bomlik ki bennünk.
Ebben a játszmában nem maradhatunk alul. Mintha minden a mi javunkra összejátszana, pedig csak Isten az, aki értünk cselekszik. Ezért mondatja velünk ragaszkodásunk, Istenbe való kapaszkodásunk ezeket a zsoltári szavakat:
Fogadj el engem, Uram, szent igéd szerint, hogy neked éljek.
És ne szégyeníts meg engem, mert benned bíztam.
(118. zsoltár)
De ne csak a magunk egyéni imája legyen a zsoltár, hanem közösségeinké is:
Izrael azonban az Úrban bízik, mert ô a gyámola és védôpajzsa.
Áron háza is az Úrban bízik, mert neki is ô a gyámola és védôpajzsa.
Mind, akik az Urat félik, benne bíznak, ô s gyámoluk és védôpajzsuk.
(115. zsoltár)
Az iszonyat esszenciája
A megvilágosodás útján haladok. Auschwitz-Birkenauban féltávhoz érkeztem. Nehéz volt ott lennem, egy dolog miatt azonban nem kerülhettem meg: Egy véletlenül ránk zárt barakkban töltött éjszaka alatt esélyem nyílott szembenéznem önmagammal. Stein elbeszélése alapján fölfogtam, hogy mindenfajta iszonyat túlélhetô. De jobb, ha az ember közben megôrzi arcát. Csak kérdés: képes-e erre?
¨
Az esôcseppek egyhangúan kopognak a kátránnyal bevont barakk tetején és deszka falain. Alkalmi menedékhelyünk templomhoz hasonlatos, én legalábbis így érzem, három hajós építmény, jó hatvan esztendôvel korábbról. Akik emelték, azóta elporladtak. Körülöttünk a levegô fekete, sûrû. Csak akkor látjuk egymást, ha barátom, Keller Attila egy pillanatra fölvillantja zseblámpáját. A világ tökéletesen kirekesztôdik.
Az öregember egykori priccsén ücsörgünk. Még nem csengtek le Katiban és bennem az imént elmondott szavai: „Én voltam az A5474 számú fogoly, aki 1944 nyarán belevéste nevét a priccsébe! Tapogassátok csak ki!” A háromszintes ágyalkalmatosság tartófájába rovásírásszerû technikával ezt a tíz betût írta: „STEIN ADOLF”. Az öreg ezt megmutatni hívott félre bennünket, s most emiatt váltunk Auschwitz utolsó foglyaivá. Az elsô döbbenetet követi a másik.
Stein úr elmeséli, Magyarország német megszállását néhány héttel követôen családját egy Salgótarján melletti faluból hurcolták el. A júniusi gettósítást tíz nap múlva követte a deportálás, bevagonírozás. A magyar csendôrök még a németek elôtt elvették javaik jelentôs részét, mondván, úgysem lesz már azokra szükségük. A Kassán vetett a vonat útja. Borzalmas zsúfoltságban, egy vécéként használt vödörrel…
Mégis mindaddig bizakodtak, amíg a szerelvény szögesdróttal tagolt, mocsaras tájra nem érkezett. ôrtornyok tünedeztek fel, végül a rettegett birkenaui tábor hosszúkás, tornyos épülete következett s annak Halálkapuja. A szerelvény félrehúzott ajtajában németül ordítozó katonák és csíkos ruhás foglyok jelentek meg. Az érkezetteket kihajtották a rakodórámpára – számlálás, szelektálás végett. Az akkoriban tizenhat éves Stein sosem feledte azt a magas, fehér köpenyes, szemüveget viselô, ezüstszôke hajú férfit, aki pálcája intésével azonnal a „Desinfektionsrarum” nevet viselô helyiségbe rendelte vezetni beteges nagynénjét, Évát.
Stein szavai alapján magam elé képzelem a nagy krematórium négyszögletes kéményét, és szinte látom az elhamvasztott emberi testekbôl megmaradt szürke port.
– Ez volt a nagy cél: „ausradieren.” Egy népet eltörölni a föld színérôl – Stein köhögni kezd a hidegben.
Képzeletemben Stein hatvan évvel visszafiatalodik, rabruhájába öltöztetem, és a többi száz meg száz elkínzott arcú, lesoványodott fogolytársa jelenik meg a priccseken. A halottak újra ott – pontosabban itt – vannak. 1944-et írunk, a fa enyhén dohos szaga a latrina bûzével és a mosdatlan testek orrfacsaró kipárolgásával keveredik. Az idô távolán keresztül egyik-másik ember meggyötört tekintetébe nézek. Melegség, végtelen rokonszenv tölt el. Asszonyaiktól, gyermekeiktôl elszakított, megkínzott, semmivé tett férfiak társaságában vagyok, és sípoló lélegzetvételeket. Újféle szeretettel fordulok Stein Adolfhoz; ettôl fogva nem magamat, hanem éppenséggel ôt féltem az elôttünk álló éjszakától. Ama tény, hogy Stein Auschwitz egyik túlélôje, erkölcsi téren rendkívüli módon felnagyítja ôt a szememben.
– Nem elôször járok Auschwitzban, mióta kijöttem innét. Minden évben elzarándokolok a táborba, hogy megemlékezzek a feleségemrôl, Róziról és azokról, akik nem élték túl a poklot. Nem egyszer az unokámat, Attilát is magammal hozom. Mint most. Persze az is igaz, hogy eddigi útjaimon nem zártak be ide.
Oswiecim, 2002. Egy idôre kiszabadulok Stein múltjának bilincseibôl, s érzékelem a mai tábort. A barakkok nedvesek az esôtôl, s mintha a rámpa felé futó sínpár keresztüldöfné az éjszakát. Ujjaimmal majd ismét megkeresem, kitapogatom Stein nevét a priccsen. Mivel is tette? Talán egy éles szélû kaviccsal véste bele nevét a fába. A víz megfeketedik a barakk kátrányos tetején. Ugyanez a víz áztatta 1944-ben is a barakkot. Az idô, az élet imigyen fordul vissza önmagába.
Stein köhög. Elmeséli, hogy Krankelmann, Auschwitz I. hírhedt 15-ös blokkjának SS-parancsnoka puszta kézzel ölte meg a foglyokat. Odacsapta ôket a téglafalhoz, amitôl arcuk szó szerint összetört. A zsidók egyszerûen nem számítottak embernek ezeknek a személyeknek a szemében, a semminél is kevesebbek voltak. Épp ezért nem kényszerültek magyarázkodni brutalitásuk miatt. Itt, e világtól eltitkolt rémvilágban semmi sem állhatott az útjukba.
A Stein által közölt részletek hihetetlen élességgel vágódnak a tudatomba, csaknem fizikai fájdalmat okoznak. Pedig még jóformán még azt sem fogtam fel, hogy eljöttem erre a helyre. Valósággal letaglóz a döbbenet; sírás és düh kerülget. A mai események holnaptól örök emlékké változnak, gyanítom, egész hátralévô életemben kísérteni fognak.
– Megfázik, Stein bácsi! – Kati aggódni kezd az öregember egészségéért. Saját szvetterét teríti a vállára. – Kell, hogy legyen egy másik kijárat!
– Nincs másik kijárat – közli az öreg, két köhögéssorozat szünetében. – Egy ajtaja van. Semmi baj. Túlélem.
Pillanatnyilag Auschwitz foglyai vagyunk. Körülöttünk kering, él, forog a megkísértett múlt. A koncentrációs tábor végtelen iszonyata.
– A rohadt állatok! Mit mûveltek, mit tettek önökkel…! – tör ki belôlem a felháborodás, noha valami még mindig elszigetel a teljes haragtól.
– Nyugodj meg, fiam – kér szelíden Stein.
Elszégyellem magam. – Ne haragudjon, Stein bácsi, gyerekesen viselkedem. Nem kiabálnom kell a történtek miatt… Ám most döbbenek rá igazán, mit tettek a nácik a zsidókkal! Pedig annyi mindent tanultunk Auschwitzról, de igazából sohasem fogtuk föl a maga valójában!
– Ez a szomorú a dologban. Minden középiskolást el kellene hozni Auschwitzba – veti fel Keller. – Azokat, akik már elég nagyok ahhoz, hogy fölfogják, megemésszék a látottakat.
– Inkább azt mondanám, életében egyszer minden embernek el kellene jönnie ide – helyesbít bennünket Stein Adolf. – Hogy emlékezzenek, elborzadjanak, s hogy ne felejtsenek. És tovább adják, mint valami szellemi örökséget.
Szavai hallatán kiráz a hideg. A zseblámpa fénye az arcomra esik, ezért megkérem Kellert, inkább a mennyezetet pásztázza. A fejünk fölé tákolt deszkák, oszlopok ijesztô árnyakat adva illeszkednek egymáshoz. Nyomasztó érzés – kivált bezárva lenni.
– Azok után, amiken keresztülmentem, bátran mondhatom, az ember minden korban ölni akar. Mert az ölésre való hajlam éppúgy lelke része, akár a jóság – folytatja az öregember, és ismét köhög.
Keller nem hagyhatja annyiban, át kell vennie tôle a szót. – Nem szabad felednünk, hogy az erôszakra erôszak válaszol! – mondja Keller eltökélten. – Legfeljebb az a kérdés: örökké így lesz-e?
Stein ezt mondta erre:
– A német népet az állami vezetôi tudatosan szembesítették az elkövetett bûnökkel. Évtizedekig tartott a beismerési folyamat, és még most sem emésztették meg teljesen, mibe vitték bele ôket a nácik. Sem fölmenteni nem kívánom ôket – közli Stein, mialatt a zseblámpa fénye lassan elsiklik az arca mellett. – Mostanában sokan azonosulnak a náci ideológiával, és kárörömmel figyelik az eseményeket. De nem mindenki! Én ôket szeretem.
– Én a hallgatag, a közömbös, a gyáva többséget nem értem és nem is szeretem – mondta a barátom.
– Tudjátok ti, hány alkalommal tettem föl magamnak ezt a kérdést? Rengetegszer. Hogy miért nem akadályozták meg a mészárlásokat azok, akik pedig megtehették volna?! Szörnyû, hogy nincs magyarázatom.
Az öreg hallgatott egy darabig, aztán, mintha új erôre kapott volna, ezt mondta:
– Auschwitzban a legelemibb szükségleteinktôl fosztottak meg bennünket, élelem, ivóvíz, gyógyszerek, tisztálkodás – és hadd ne soroljam. Állati szinten vegetáltunk. Így nem csoda, ha a legaljasabb ösztönök feltörtek belôlünk. Sokan egy darab kenyérért eladták a társukat. Az egész világra haragudtam, amikor felszabadultam.
Kati szipogni kezd a sötétben.
Érthetetlen, honnan eredt a nácik gyûlölete a zsidókkal szemben? Nem tudom elfogadni, fölfogni, hogy kizárólag a pénzsóvárság és a bûnbakkeresés vezette ôket a mérnöki precizitással kitervelt haláltáborok létesítésére, az elgázosítási módok kidolgozására. Hiszen a zsidósággal meg akarták szüntetni az emberi kultúra egyik hordozóját. Azt hiszem, ez maga volt az emberiség ôrülete.
Majdnem hat évtizeddel késôbb magam elé képzelem a hideg, hosszú cementfolyosót, amelyen a mezítelen emberek végigvonultak. Az SS-ek kifejezéstelen tekintettel nézték a férfiakat, nôket. Mint az állatokat.
Azokra gondolok, akik hóhéraik elôtt elmondták a végsô imát. Az utlosót. És a szeretteikre gondoltak. Az ôröket ilyesmi nem indította meg. Aki felsôrendûnek hiszi magát, nem rendül meg.
Stein elbeszélése különös módon szeretettel önti el a lelkemet. Ilyen érzéssel még nem találkoztam. Fájdalom, tisztelet, odaadás keveredik bennem, s ez a furcsa belsô valami az indulatok alatt, érzelmeim felkavart vizében minden sejtemet átjárja. Megtisztít és fölkészít egy tartalmasabb élet folytatására.
– Hihetetlen mivé tud lenni az ember – mondta inkább magának, mint nekünk Stein. – Amikor maga alá piszkít és jártányi ereje sincs. Csak éhes és összegörnyed és már a halált se kívánja, mert már ehhez sincs vágya.
– Nem tudom elhinni, hogy maga is elvadult – szól Kati.
– Márpedig minden értelemben elvadultam. Mocskos voltam, tetves, bûzös, normális emberi kapcsolataim megszüntek. Senki nem jelentett biztos pontot az életemben. Torzult elmebeli valami lettem. Nem is lény. Itt nem volt szabad normálisnak maradni. Aki az maradt, utolsó lendületével nekiszaladt az árammal töltött kerítésnek. Akik maradtunk, torz sejthalmazok, nem is tudom: az ösztönünkkel, a tudatunkkal, az értelmünkkel vagy mivel feküdtünk le, és vártuk a reggelt. És csináltuk végig a nappalt. A zsidó nem élhet remény nélkül. Túlélô nép vagyunk. Hiszen túléltük az egyiptomiakat, a rómaiakat, mert nem hagytuk el a hitünket, a múltunkat.
Kati változatlanul sírt. Engem az érzelmek forró hullámai öntöttek el.
Stein magához vonja Katit. Mindannyian hallgatunk. Elhatározom, holnap mindenképpen elmegyek a krematórium romjaihoz. Látni fogom, látni akarom, mert látnom kell azt a helyet. Nem értem pontosan, miért, de azt hiszem, ezen az utazáson ez lesz számomra a végsô pont.
– Horowitz Rózi Attila nagyanyja volt. A nôi barakk lakóinak segítségével sikerült életben tartani ôt. Rejtegették, segítették. Valamit a nácik nem tudtak kiiktatni. A szolidaritást. Az Istent még csak elvehették, a gyönge emberektôl talán, de a szolidaritást nem. Apját december közepén agyonverték a konyhaépület elôtt, mert példát vett rólam. Marharépát lopott. Idôsebb Attila nagyanyja túlélte Auschwitz-ot.
Kati hangot ad megdöbbenésének. – Hihetetlen! – mondja. – Megmentette az életét, kihozta Auschwitzból, és amikor felcseperedett, feleségül vette?
– Hát az odébb volt – mondta Stein –, hiszen én is csupán tizenhat, tizenhét éves voltam a tábor felszabadulásakor, Rózi pedig mindössze öt! És nem hoztam ki Auschwitzból, hanem egy katonai táborban akadtam rá.
– Ó, istenem!… – suttogja Niki. – Hát ilyen is volt itt?!
– Volt. Az élet nagy rendezô. Én késôbb azt mondtam, nem a gáz és nem a hamu volt a jellemzô. És nem a szenvedés. A borzalmas állati lét. Hanem az emberi odaadás és a szeretet.
Mintha világosodna. Úgy érzem, mintha magam is végigcsináltam volna a tábort Stein Adolffal. És most letaglózva, fáradtan, fázva várom szabadulásunkat.
– Jó reggelt, Stein bácsi – szólok oda az öregnek. – Köszönöm ezt a történelmi éjszakát!
Stein meglepôen meleg keze rátéved az enyémre. – Én köszönöm, hogy meghallgattál, fiam.
Elszorul a szívem az egyes szám személyes fogalmazására. Stein megérezte, sorsa bennem keltette a legmélyebb hullámokat.
– Némi idôre lesz szükségem, amíg megemésztem a történetét – mondtam csöndesen. Sokáig hallgattunk. Egyszercsak az öreg ezt mondta:
– Soha többé nem jövök vissza Auschwitzba. Eleget voltam már itt!