Izraeli gyerekek

Magyar zsidó szervezetek 2006 augusztusában az izraeli-libanoni harcokban veszélyeztetett fiatalokat láttak vendégül. A gyerekeket Budapesten, a Bálint-házban köszöntötték, akik azonnal tovább utaztak Szarvasra, a magyar zsidó ifjúság hagyományos táborába.
A humanitárius akció gyermekeit Zoltai Gusztáv, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója üdvözölte.

Izraeli gyerekek

„Legyen áldás az érkezőn!”

Kedves Gyerekek, Ifjú Barátaink!

Tudjátok meg, hogy ti most egy olyan közösség, a magyarországi zsidóság szerető körébe érkeztetek, ahol minden felnőtt ember pontosan átérzi belső szorongásotokat, lelki és szellemi megrendüléseteket.
Mert volt itt is háború, amikor vad kommandósok és tébolyult egyenruhás katonák, csendőrök, ellenséges civilek törtek zsidókra, kisgyerekekre és rémült anyákra, idős nagyszülőkre. Akkor ezeket náciknak, nyilasoknak, fasisztáknak hívták.
Csakhogy abban a háborúban nem volt senki, vagy majdnem senki, aki megfoghatta volna a zsidó kisfiúk és kislányok, a szülők és nagyszülők kezét. A géppisztolyos rohamosztagosok nem kegyelmeztek, lőttek, gyilkoltak.
Sokan azok közül, akik akkor, a háború után életben maradtak, megértve a történelem üzenetét, a Tóra mózesi parancsát, ott voltak Izrael megalapításánál. Velük ma Hajfa, Naharija, Natanja, Cfát utcáin, a kibucokban, jövet-menet az iskolába, a buszon, a boltokban, rokoni ünnepeken nap nap után találkoztok.
Akik akkor nem mentek Erec Izraelbe, most körülöttetek vannak. Itt, magyarországi zsidóként. A kezüket nyújtják felétek, veletek éreznek, és osztoznak sorsotokban. Ezt hívják testvéri szolidaritásnak. Vagyis ebben a körben, ebben a közösségben ti otthon vagytok.
Átérezzük, mi játszódik le bennetek, amikor – olykor naponta többször is – meghalljátok a légiriadó szirénáját, a rakéták, a nagy lövedékek süvöltését, amikor általatok jól ismert épületeket láttok romokban, lángokban.
Szeretném, ha megértenétek: mi, magyarországi zsidók egyek vagyunk veletek! Minket is lőnek a rátok hulló Kasszamok, mi is ott vagyunk a piacon, ahol öngyilkos fanatikusok robbantják fel magukat a bevásárló háziasszonyok között, mi is gyászoljuk hőseiteket a Cáháltól.
Nemcsak azt mondjuk: „Izrael Háj!”, hanem azt is: „Izrael népe egy és egységes!”
Most két hetet Szarvason lesztek. Itt béke van, emberi nyugalom és derű. Erősödjön meg a szívetek a mi szeretetünktől, gyűjtsetek erőt a visszatérésre a mi odaadásunk által is.
Simogatásunk melegében két dolgot érezzetek. Egy hiányt és egy adag többletet. Azt, hogy mi, az idősebb zsidó nemzedékek tagjai nem kaptuk meg senkitől azt a humanitárius gesztust, amire pedig az ellenünk folyó háborúban nagyon-nagyon vágytunk volna. Ti – és ez a többlet -- most megkapjátok. Szeretünk benneteket, és minden tőlünk telhető módon óvunk valamennyiőtöket.
Hogy ez elég-e, nem tudjuk. A sikerhez elsősorban ti kelletek. A bátorságotok, a kitartásotok, a hitetek. Hogy gyermeki erőtökkel szilárdítsátok szüleiteket. Hazátokat.
És persze szükséges, hogy a nagyvilág is megértse, mi történik igazán Izraelben, Izrael körül és Izraelért. A nemzetközi politika nem kényezteti el a szüleiteket, a rokonaitokat. Leginkább önmagatokra számíthattok. De azért ott állunk – hála a Teremtőnek – a növekvő számú barátokkal együtt, veletek és mellettetek. Mi magunk is mindent megteszünk, hogy megértessük másokkal a helyzetet, szót emelünk és érvelünk minden lehetséges fórumon az igazságért. Elmegyünk minden tanácskozásra közös ügyünk, a méltó béke érdekében.
Ami titeket illet: a JOINT, a MAZSIHISZ, a Szohnut és a Mentsch Alapítvány égisze alatt, valamint a budapesti izraeli nagykövetség támogatásával érezzétek itt jól magatokat. A gyermekeink, a testvéreink vagytok! És együtt lesz rajtunk az ősi áldás, Isten szeretete, ami záloga a közös jövőnknek.
Jó utat Szarvasra, és köszönjük nektek, hogy eljöttetek hozzánk. Sálom!

Halák László: "Salom"

Halák László

„Shalom”

Természetesen én is tagja vagyok legalább két társasági hálózati szolgáltatásnak. Nem versenyzek, bár a fiam versenyre hívott, hogy melyikünknek van több ismerőse a hálózat szerint. A napokban legyőzhettem volna, mert egyszerre ismerősének jelölt egy szervezet, amelynek több mint kétezer tagja szerepel már a hálózaton. Felhívták ugyan a figyelmemet, hogy nem kell feltétlenül személyesen ismernünk egymást, ha egyetértek a társaság alapvető céljával, ők a barátaim. Ez a cél pedig minden háború elítélése és tiltakozás a háborúk ellen – kivéve a szabadságharcokat. Természetesen fontosnak tartotta a társaság, hogy a tiltakozásra okot adó háborúk példái között szerepeljen az Amerikai Egyesült Államok iraki háborús kalandja és Izrael palesztinok elleni agressziója.
Nagyon békeszerető ember vagyok, ezért érdeklődve fogadtam a társaság jelentkezését, és visszaírtam: tiltakozunk-e a palesztin terroristák akciói ellen is? A válasz nem késett, szinte azonnal megkaptam kérdésemre a feleletet, imigyen: „Az azért más ügy! Végül is Izrael állam, Palesztina pedig nincs…”

Az árulkodó válasz

Ez a válasz árulkodott a tiltakozók szellemi, politikai hátteréről, így hát azonnal töröltem mind a kétezernél több ismerőst a lehetséges barátaim közül és kitiltottam őket az én profilomról is.
(Megjegyzem, már akkor is ki akartam tiltani őket, amikor közölték: nem kell személyes ismerősnek lenni, mert úgy éreztem, így nemtelen győzelem volna, ha velük lehagyom a fiamat. De most, hogy megtudtam, kikről is van szó, még jó, hogy a személyes ismerőseim között nem tisztelhetek ilyen – legjobb esetben is –, tájékozatlan, a békeszeretetből politikai indulatokat kreáló embereket. Tehát teljes nyugalommal mondtam le a győzelemről. Fontos a győzelem, de nem minden áron!)

Jártam Izraelben

Lassan évtized is elmúlt azóta, de az élmény nem halványul…

Abban az évben, abban a hónapban, azokban a napokban voltam ott, amikor a jeruzsálemi öngyilkos merénylet volt. A merényletet követő napon látogattunk Jeruzsálembe. Sajnos, ez így nem mond semmit, vagy éppen nagyon sokat mond, mert nincs jellemző év, jellemző hónap és nap, amikor nincs öngyilkos terrorakció Jeruzsálemben, mivel – sajnos! – ez egyáltalán nem ritka esemény. Nekünk, európaiaknak, borzalmas élmény egy ilyen tragikus önpusztítás, amely mások legyilkolásával is párosul. Ha mondjuk – Isten ne adja! – Budapesten történne meg ilyen szörnyűség, az az év, a hónap és a nap meghatározó eseménye lenne. Izraelben sajnos nem így van. Pedig ők szenvedik el, de az élet megy tovább a merénylet után, mint ahogyan folyt a merénylet előtt is...

Már a repülőtér látványa is rendkívüli. A kifutópályát szegélyező szürke földsávban térdig érő vízmosások árulkodnak arról, hogy nem is olyan régen felhőszakadásszerű eső eshetett. Sivatagot idéző hőség fogad. Az idegenforgalmi ismertető szerint nagyon ritka itt az eső, de ha esik, akkor aztán benne van anyai-apai! Magyarországról érkezem, ahol (akkor még úgy volt) a tél nem igazán tél, a nyár nem igazán nyár. Idejön valaki, hogy a Balatonban hűsöljön a hőség közben, de nincs hőség, ellenben esik az eső. Esik az eső, viszont a parkokban és az utak szélén, mégis, kiszáradt a fű… Itt Izraelben az első élményeim egyike, hogy a pálmafák tövénél fekete műanyagcső tekereg és cseppenként folyik az öntözés. Szálláshelyünkön olyan gyepszőnyeg fedte a parkot, hogy tömöttségén, rugalmasságán csak csodálkozni lehetett. Bezzeg az itthoni Pillangó park aszott gyepszőnyege hogyan néz ki?!

Háború az első pillanattól

Az ember azt gondolhatná, egy ország, amely létezése pillanatától háborúban él, nem nagyon törődhet a gyepszőnyeg állapotával. Mondhatni, kisebb gondja is nagyobb annál!

Hallottam Izraelben egy tréfás találós kérdést: – Miért kellett a zsidóknak negyven évig vándorolniuk a pusztában Egyiptomból való kijövetelük után? Mert ennyi időbe telt, amíg megtalálták közel-keleten az egyetlen helyet, ahol nincs olaj. Nos, ha ennyi ideig tartott megtalálni az olajtalan földet, arra is kellett idő, hogy vízben szegény helyet találjanak. Erről mesélik, hogy Mózes közismerten nehézbeszédű volt – talán dadogott is –, amikor az Úr megkérdezte tőle, hol legyen az ígéret földje? Ka-ka-ka – kezdte a választ Mózes, mire az Úr türelmetlenül közbeszólt, én is Kanaánra gondoltam, pedig Mózes Kaliforniát akart mondani. Hát, ott bizony több a víz!

Itt a Genezáret – a Kineret – az egyetlen bőséges vízadó hely. Ennek cseppjei öntözik az utca füvét, de az erkélyeken lévő virágokat is. Mégpedig – mint hallom – számítógépes irányítással, nehogy egy csepp is elpazarolódjék. Mi, otthon nem is tudjuk, milyen értéket hagyunk elfolyni minden zivatar alkalmával. Itt pedig mi történne, ha valaki – valahogyan – elzárná a tavat?

Természetesen Izraelben nem érezni, hogy az emberek ezen gondolkoznának. Mi, otthon, bizonyára azt mondogatnánk, majd megoldjuk, ha béke lesz. Itt, úgy tűnik föl, nem látszik realitásnak, hogy valaha is béke lesz. Pedig semmire nem vágynak jobban a zsidók, mint a békére. De más a vágyakozás és más az élet! Addig is mindent meg kell oldani. Amíg eljön a várva-várt béke.

Több nagy háború, és…?

1948. május 14-én Ben Gurion – az ország első miniszterelnöke – kinyilvánította, hogy a független Izrael Állam íme megalakult. Másnap már az összes környező arab tényező megtámadta az újszülött államot, amelyre pedig a zsidók – túlzás nélkül mondható –, évezredek óta vártak és vágytak. Az ENSZ Közgyűlése többségi szavazással el akarta osztani Palesztina brit gyámsági területet az ott élő arabok és izraeliek között. A cseppnyi területet alaposan összeszabdalva osztották volna el, de az arabok semmit sem akartak hagyni a zsidóknak. Rosszul számoltak. Az első arab-izraeli háborúban Izrael elfoglalta az araboknak szánt területeket. Ekkor folyamatos háború kezdődött, amelyet öt nagyobb szakított meg.
1967-ben lezajlott „hatnapost” Izrael kezdte, de úgy, hogy Egyiptom kést szorított az ország nyakára. Izrael szinte mindent elfoglalt a Golan-fensíktól a Szuezi-csatornáig, ami elfoglalható volt. 1973-ban, miközben a zsidók legnagyobb ünnepüket ülték, Egyiptom és Szíria – és kicsit Jordánia – váratlanul megtámadta Izraelt. Ez a „jom-kipúr háború”, amely 19 napig tartott. A kezdeti arab sikerek után Izrael akár Damaszkuszt és Kairót is elfoglalhatta volna, de a nagyhatalmak közreműködésével fegyverszünet következett be. A kívülállók már-már úgy hihették: a háborús kudarc ráébreszti az arabokat: nem járható az az út, hogy Izrael Államnak a létezését is tagadják. A világ reménykedve figyelte a megindult békefolyamatokat, amelynek eredményeként 1993-ban Jichak Rabin kormányfő, és Jasszer Arafat békeegyezményt írt alá. Lám, rendeződött Izrael és Egyiptom viszonya, békét kötött Izrael és Jordánia is.

Béke helyett terrorizmus

A béke reménységét azonban a Hamasz és a Hezbollah újra és újra, lényegében folyamatosan igyekszik semmivé tenni. Ma már nemcsak Izraelben, de az egész világon félni lehet az arab, a muzulmán terroristáktól, de főképpen mégis Izrael Államban. A legváratlanabb időpontokban és helyeken robbantják fel önmagukat az öngyilkos fanatikusok, újra és újra rakétatámadások zavarják meg a békés munkára törekvő izraeli állampolgárokat. Mert bármennyire hihetetlen, a nem ott élő ember számára: ők várnak a békére. De nem várnak a békéig. Azt hiszem minden tekintetben a világ egyik legkorszerűbb államát, társadalmát sikerült létrehozniuk. A 21. század technikai, technológiai színvonalán termelnek, egészségügyüket, oktatási rendszerüket, közigazgatásukat, idegenforgalmukat, mezőgazdaságukat, építészetüket bárki követésre méltónak találhatja.

Izraelben és a megegyezéssel kialakítható Palesztin területeken már réges-régen béke lehetne, élhetnének együtt, egymást segítve, akár egymással is versengve, ha nem lennének olyan politikai érdekeltségek, amelyek a terrorral fenyegetés állapotát, a menekült-táborok nyomorúságát akarják fenntartani.
Akár tetszik, akár nem, azok is őket segítik, aki szabadságharcnak fogják fel az esztelen terrorakciókat, jogosnak hiszik az ártatlanok életét elvevő őrültséget.
Még a fiammal folyó ismerősöket szerző versenyben sem akarok győzni terroristákat támogatók segítségével. Számomra a győzelemhez vezető utat olyan eszményképek szegélyezik, mint azok az izraeli katonalányok, aki gúlába rakják a fegyvereiket, amíg egyenruhájukat ledobva belevetik magukat a Földközi tenger habjaiba, vagy bedugják kívánságcédulájukat a Siratófal „női oldalán” a sziklakövek közt. Nekem olyan ismerősre van szükségem az interneten, az utcán, aki „Salom”-mal köszön rám, s nem szabadsághőst lát a terroristákban.
És igazi békét akar, nem pedig „arányos” akcióról, reakcióról beszél, hanem betartott szerződésről.
Ez aztán valóban a remény szerződése volna!

Szécsi József: A keresztény-zsidó párbeszéd Magyarországon – 2006

Szécsi József

A keresztény-zsidó párbeszéd Magyarországon – 2006

Elhangzott a Nemzetközi Keresztény Zsidó Tanács 2006. évi bécsi nemzetközi konferenciáján július 5-én.

A keresztény-zsidó párbeszédet Magyarországon sajátos történelmi helyzet teszi lehetővé. A holokauszt után itt megmaradhatott egy jelentős létszámú zsidó közösség, míg a környező országokból szinte majdnem teljesen kiirtották őket. A magyarországi vidéki zsidóságot gyakorlatilag teljes egészében deportálták és a német haláltáborokban kivégezték őket. Akik megmaradtak, azok Budapesten, a fővárosban lévő gettóban voltak, vagy máshol kaptak menedéket. Vagyis megmaradt egy százezres létszámú zsidó közösség.
A II. világháború után ez a közösség különböző, a történelem adta nehézségeken ment át. 1945 után, mivel a magát kereszténynek tituláló jobboldali kormány korábban nem védte meg őket, a zsidóság automatikusan a baloldalra állt, a szocialisták, a kommunisták mellé. Ez természetesen nem a teljes zsidóságot jelentette, de bizonyos részét igen. A kommunizmus akkor is úgy játszódott volna le, ahogy az végbement, ha egyetlen zsidó sem lett volna Magyarországon, de éppen voltak életben maradtak, akiket az új rezsim építésénél jónak látszott felhasználni. Ez azonban nem valamiféle zsidó szimpátiából eredt, mert a kommunista vezetés kezdettől felhasználta a zsidóságot is kormánypolitikájában, és igyekezett kiszorítani is őket, különös tekintettel a cionista veszélyre.
Sok zsidó ekkor próbált külföldre menni Magyarországról. Az ötvenes években lezajlott koncepciós perek fő eseményét Sztálin halála szakította félre. Raoul Wallenberg halálát, az ő kitalált budapesti meggyilkolását akarták több akkori zsidó vezető nyakába varrni. Az 1956-os magyar forradalom után sok zsidó is elhagyta Magyarországot. Az ún. rendszerváltás után egy soha nem látott médiaszócséplés indult el zsidóügyben, ami következménye volt annak, hogy a háború óta gyakorlatilag nem lehetett erről beszélni, vitatkozni. Napjainkban, másfél évtizeddel a rendszerváltás után, ez már nem központi probléma, hanem inkább mellékes, de létező eleme a magyarországi napi politikának.
A keresztény-zsidó párbeszéd Magyarországon része a történelmi folyamatoknak. A keresztény egyházi vezetők a II. világháború előtti 3 zsidótörvényből kettőt megszavaztak, a harmadikat már nem. A harmadikat nem azért nem szavazták meg, mert szerették a zsidókat, hanem ezt már az egyházi törvények nem engedték. Ezek ugyanis kiterjedtek a zsidók és a keresztények házassági tilalmára. Akikért vérszegényen szót emeltek, azok az ún. megkeresztelkedett zsidók voltak, akiket természetesen ugyanúgy elvittek Auschwitzba „gázfüstnek”, mint akik nem keresztelkedtek meg. Az egyházi vezetés, élén Serédi bíborossal, szánalmasan nem tett érdemben semmit, míg pl. a vatikáni nunciatúra Budapesten érdemben lépett. Az egyházi vezetés a magát kereszténynek valló jobboldal mellett állt, benne látta létének, hatalmi pozíciójának zálogát. Az ókeresztény kor szenvedő messiása a konstantini időkben az impérium triumfális messiásává lett; Isten Országának dicsőséges megjelenése lett az egyház. Ez ment végig a középkoron és tart napjainkig is Magyarországon. A templomi igehirdetés egyik központi motívuma ma is az Magyarországon, hogy a zsidók nem fogadták el a szenvedő Messiást, ők dicsőségest vártak. Ezt valósította meg máig a keresztény egyház, legalábbis nagy vonalaiban. Ma is – a rendszerváltástól kezdve – a jobboldali, magát kereszténydemokratának valló irány mellett áll, mert anyagi és egyéb támogatását abban látja.
Milyen a vallásközi párbeszéd ma Magyarországon? Ezt egyedül a Keresztény-Zsidó Társaság végzi elfogadható módon, az egyházak inkább a vallási-közéleti protokoll munkájában vesznek részt. Tehát ha mi tartunk egy rendezvényt, arra nagyon nehéz valamely rangos egyházi vezetőt, elsősorban katolikust elhívni, de ha ott van a politikai államtitkár, a miniszter, a nagykövet, vagy külföldi neves személyiség, akkor igen. Mindenki nevetgél, boldog, felhőtlen az együttműködés. A zsidó rész már kritikusabb, többet várna el, de udvariasak és nem borítják fel az asztalt. A Keresztény-Zsidó Társaság minden hónapban tart rendezvényt Budapesten és vidéken, szerte az országban. Egyre több egyéni kezdeményezés is van már, egy plébánia, egy hitközség, egy-egy lelkész saját maga szervez vallásközi alkalmakat. Ez, ami bíztató és szerintünk ez az előrelépés jele.
A Keresztény-Zsidó Társaság Budapesten 2004-ben elindította Zsidó-Keresztény-Iszlám Vallástudományi Szabadegyetemét, melynek ebben a félévben volt negyedik szemesztere. A Keresztény-Zsidó Társaság jelenleg nem dialógust folytat az iszlámmal, hanem tudományos szinten kívánja feldolgozni és igyekszik az érdeklődőkkel megismertetni a három monoteista vallást, amely tapasztalatunk szerint teljesen ismeretlen nemcsak mindennapok embere előtt, hanem az értelmiség és a gyakorlatilag az ország teljes vezetése előtt.
Az evangélikus püspöki kar létrehozott egy bizottságot (2005), amely a kommunista vezetéssel együttműködő egyházi ügynökökkel foglalkozik. Néhány nevet már nyilvánosságra is hoztak. A katolikus püspöki kar szintén létrehozott egy alapítványt, elnevezve Lénárd Ödön piarista atyáról, hogy tárja fel kommunizmus egyházellenes bűneit és az egyházi ügynökök kérdését is vizsgálja. A vita erről a kérdésről hosszú évek óta folyik, az egyházak kiálltak amellett, hogy ők bűntelenek, sose voltak ügynökök, csak a kommunisták bántották őket, és ez most csak egy újabb ökölcsapás az egyházra a baloldal, a szocialisták és a liberálisok részéről. Most azonban fordult a kocka. Ennek az évnek az elején egy fiatal történész leleplező adatokat tett közzé Paskai László bíborosról, aki a szocialista kormány ügynöke volt, aki ezen háttérrel természetesen elment a pápa választársra is Rómába II. János Pál pápa halála után. Talán most elindult egy tisztulási folyamat, bár a jelek e tekintetben sem bíztatóak a katolikus hierarchiában, ahol a nem nyugdíjas, tehát ma aktív püspökök közül is hat fő volt ügynökök.
A másik probléma a hihetetlenül alacsony színvonalú keresztény templomi igehirdetés. Még jó, ha csak moralizálnak, még jó, ha csak egyáltalán nem készülnek a prédikációra. Sajnos ma is előfordul a teológiai antiszemitizmus széles színskálája a szószékeken.
Nincs megfelelő párbeszéd az egyes keresztény egyházak között, ott is igazán egy évenkénti egyházi protokollra szűkül le a kérdés. Itt is vannak egyes lelkészeknek egyéni jó kezdeményezései, de intézményesen az egyházak sehol nem fordulnak igazán az ökumenében egymás felé. Ez az oka annak, hogy nem beszélhetünk a mai Magyarországon igazából keresztény-zsidó párbeszédről sem. Mert a párbeszéd alapfeltétele, hogy saját ügyeim rendben legyenek. Ez azonban nincs így.
A zsidóságnak is megvan a maga baja. A holokausztot feldolgozni egyszerűen nem lehet. A holokauszt egy – a túlélők számára nem feldolgozható tragédia. Ezt nem érzékeli a keresztény oldal, nem érti, hogy miért beszélnek még mindig annyit erről a zsidók? Izrael állama megalakulása óta a létéért küzd. Jelentős tényező a világ politikai életében. Viszonyítási pont. Van persze itt is szélsőség, aki Izrael napi politikáját bírálni merészeli az egyből antiszemita lehet. Ez természetesen nem így van, de más Izraelt Izraelben egy zsidónak bírálni és más a világnak egy másik földrészén. Izrael vallásilag is sokféle. A kereszténységnek identitáskérdése a zsidóság, ez fordítva nem áll, de miután 2000 éves tény az együttélés, erről azért már kell beszélni.

A tragédia az, hogy 2000 éve alatt nem tudott a kereszténység és a zsidóság közös hangra találni. Ez még napjainkban sem történt meg annak ellenére, hogy sok jó dologra került és kerül sor. Volt „Nostra aetate”, egyházi bocsánatkérés a történelmi bűnökért, van diplomáciai kapcsolat a Vatikán és Izrael között, folyamatosnak mondhatók a világban a találkozások egyházak és zsidóság között, mégsem érezzük azt, hogy érdemben előre léptünk volna. Ehhez járul, hogy tényezőként megjelent a világban a fundamentalista, militáns iszlám, és az iszlámmal való párbeszéd – sokszor a megfelelő alapismeretek híján – katasztrofális helyzetben van, illetve nem is létezik. Vagyis fejünkre omlott a ház. Egy Titanic hajó fedélzetén táncolnak a különböző vallások, miközben már nekimentünk a jéghegynek. A világ sok tekintetben a vallási szélsőségek, a fundamentalizmus irányába tolódik el, átszövik világunkat a szekták, a vallási para-jelenségek.
Mi a teendő? Mindenkinek tisztességesen kell tennie a dolgát, az egyházaknak 24 óra alatt fel kell számolniuk múltbéli történelmi, teológiai tévedéseiket, hibáikat, és elsődleges létkérdéssé tenni az ökumenét keresztény téren, a vallásközi kapcsolatokban pedig a dialógust. Az egyházak abban a hitben ringatják magukat, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta az Újszövetség szerint. Ez persze zsidó gondolat: a végidők előtt a nemhívők megtérnek. A zsidók szerint a nemzsidók, a keresztények szerint pedig a zsidók és a többiek… Észhez kellene térni, de a világ olyan amilyen: csak Noé épített bárkát, a többiek nem…

Deutsch Gábor: Sorsok, küzdelmek, helytállások

Aki kezet fogott Goldával

Deutsch Gábor

Azok a vargabetűk

Sorsok, küzdelmek, helytállások

Egy ember, akinek három országot adott a történelem

Lengyel Gábor 65 éves mérnök. Három ország játszott életében pozitív és negatív, vonzó és taszító szerepet: Magyarország, a szülőföldje, Izrael, ahol felnőtté érett, és Németország, amely jelenleg a lakhelye, ahol édesanyját megölték, de ahol tanulhatott és zsidó közösséget vezethetett. Aztán megint Budapest, ahol júdaizmusból doktori vizsgájára készül. Barátainak népes a serege mind a három helyen. Elhunyt hozzátartozók, tanárok, pajtások emlékét szintén mind a három ország őrzi. Ez magyarázza gyakori utazásait.
Ha Lengyel Gábor élettörténetét végigkísérjük, eligazodhatunk az utak váratlan kanyarjain.
Budapesten született 1941. január 13-án. Anyja, Stern Janka, Verbón ortodox családban élt. Itt egy jó évszázadon át nagy jesívák virágoztak. Számos kiváló rabbi működött e közösségben, emeljük ki közülük Koppel Reichet, aki 1890-ben elfogadta a budapestiek meghívását a rabbiszékbe és működése alatt lett a fővárosi ortodox község nagy létszámú szervezet, ő pedig a magyar parlament felsőházának tagja. A Stern család jámborságára jellemző, hogy Janka apjának első felesége, Körper Zsófi a nőegylet elnöke, testvére, Stern Emil, a verbói hitközség egyik elöljárója. Lengyel Gábor apja dr. Lengyel Márton Lőwenheim Márton Bernátként született Dunaszerdahelyen. Szülei a Dohány utcai templomban kötöttek házasságot. Dr. Lengyel Mártont a szegedi Magyar Királyi I. Ferenc József Tudományegyetem tanácsa, az államtudományok doktorává avatta. Részt vett az első világháborúban, 1936. szeptember 15-én a kormányzó átlagon felüli teljesítményéért emléklappal és főhadnagyi rendfokozattal jutalmazta. Ez nem mentesítette sem őt, sem családját, mint később látjuk, az elhurcolástól. 1925-től a Pesti Izraelita Hitközség, a későbbi M.I.O.K. főkönyvelője lett. Ezt a pozíciót haláláig töltötte be.
Gábor egyetlen testvére, György, 1937-ben született.
Lengyel Gábor nem sokat tud szülei és kortársai szenvedéseiről. Arról értesült, hogy a Síp utcai lakásukat el kellett cserélniük egy Wesselényi utcaival. Apját elvitték, de sikerült megszöknie, így túlélte a vészkorszakot. Anyját sokáig várták haza, de hiába. 1947-ben szemtanuk jegyzőkönyvbe mondták, hogy dr. Lengyel Mártonnét, Stern Jankát, a KISOK pályáról vitték Ravensbrückbe, onnan 1945 február közepén Burgauba szállították a deportáltak egy csoportját, s ő útközben, a vagonban végelgyengülésben elhunyt. Mindezt alátámasztotta dr. Buber Agasi Judith, tel-avivi professzor asszony kutatása, aki megtalálta annak a 756 budapesti asszonynak és lánynak a nevét tartalmazó listát, akik közül húszan, harmincan életüket vesztették azon a végzetes úton.
Gábor nem tudja, hogy Gyuri testvérével miként élték túl a vészkorszakot. Egyesek szerint cionisták bujtatták, mások úgy mondják: a svédek által védett házban találtak menedéket. A háború után a Szabó József utcai gyermekotthonba kerültek, majd édesapja és annak húga, Löwenheim Frida, Frici néni, aki az Amerikai úti zsidó szeretet kórház adminisztrátora volt, vette magához őket. Apjukkal hozzá is költöztek, Frici néni kicsi, Bajcsy Zsilinszky úti lakásába. Ugyanis Wesselényi utcai otthonukat nem kapták vissza. Nem engedte be őket az új tulajdonos, vagy hivatalosan elvették, nem tudja. A nagynéni és a két fiú összecsukható ágyon aludt a nagyszobában, az apja – Frici testvérre – egy kicsiny külön helyiségben. Gábor 1947-ben a Domonkos utcai zsidó iskolában kezdett tanulni, amelynek igazgatója ez időben Grünwald Fülöp, a jeles történész volt. Különböző átszervezések miatt a második osztályt a Wesselényi utcai állami általános fiúiskolában folytatta, a harmadiktól a nyolcadikig pedig az Érsek (később Labda) utcai általánosba járt. A testvérével. Osztályfőnökei tudták, hogy vallásos zsidók és természetesnek tartották, hogy nagy ünnepeken hiányoznak.
1955-ben a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba íratták be, ahol az igazgató tisztét Regős József látta el. Osztályfőnökét – kedves emlék – Németh Emilnek hívták. Vele hosszú ideig levelezett, 30 évvel később, amikor Gábor először járt családjával Magyarországon, a Balatonon találkozott vele. Sajnos, ma már nem él. Ha már a magyar tenger szóba került, apjával és bátyjával éveken keresztül feledhetetlen két heteket töltöttek a balatonfüredi zsidó üdülőben, ahol mint kisgyermek, megismerkedett híres rabbikkal. Dr. Scheiber Sándorral, dr. Schindler Józseffel, dr. Weisz Miksával, dr. Komlós Ottóval, dr. Benosovszky Imrével, dr. Schweitzer Józseffel. Tágra nyílt szemekkel és főleg nyitott fülekkel hallgatta az érdekes anekdotákat, meséket, vicceket.
Zsinagógába apjával az Ó utcaiba járt, majd annak megszűnte után a Dessewffy utcai imaházba. Apja minden reggel imaszíjat tekert a karjára, öltött a fejére. Szombatonként ima után elsétáltak a Dohány utcába, ahol gyönyörködtek Ábrahámson Manó főkántor gyönyörű hangjában. Érdeklődéssel hallgatták Herskovics Fábiánt, de főleg Katona József izzó hangulatú prédikációit.
Apja fel-felpillantott a női karzatra, ahol hitközségbeli kolléganője, dr. Bányai Sándorné – Aranka néni – ült. Özvegyasszony volt, férje, a jeles fogorvos a háború előtt meghalt. Lánya, Vera, 19 évesen nem jött vissza a bergen-belseni koncentrációs táborból.
Apja és Aranka néni szerették egymást, de kölcsönösen annyira tisztelték múltjukat, hogy házasságra nem gondoltak. A hét végeken gyakran meglátogatták Aranka nénit Oktogon téri lakásán, ahol finom cukrászsüteményt kaptak, a kihúzható asztalon a két fiú gombfocizhatott. A május elsejei, április negyedikei felvonulásokat onnan nézhették.
Gábor bár micváját a Vasvári Pál utcai imaházban tartották, a heti szakaszra ma is emlékszik, a második könyv első szidráját olvasták akkor. A rabbi a kecskeszakállú Kohlmann Nándor volt. A család szombatonként a Révai utcai Niszel Vendéglőben finom sóletet evett. Hétköznaponként a Gosdu udvaron keresztül, amely a Király utcát a Dob utcával kötötte össze, gyakran meglátogatta Síp utcai munkahelyén az édesapját és egyúttal a hitközségi konyháról hozott ebédet a családnak.
1955-ben Pozsonyban felkereste nagyapját, Stern Adolfot, akit akkor látott utoljára. 1956 elején apját prosztatával Babics professzor operálta meg. Már javulófélben hitték, amikor erősítésre az Amerikai úti Szeretet Kórházba vitték. A nagy ünnepek kezdetén ott imádkozott. Október 5-én váratlanul elhunyt. Bátyját felhívták a szegedi egyetemről. A temetésre sokan jöttek, de annyira hirtelen jött ez a tragédia, annyira megrendítette a fiút, hogy az egészre nem emlékszik. Nem tudja, ki beszélt, ki énekelt. A későbbi sírkőavatásról már külföldön olvasott az Új Élet beszámolójából, onnan értesült arról is, hogy apa kedvence, Ábrahámson Manó énekelt, és a rajongásig tisztelt Katona József beszélt, valamint a kolléga, Hübsch Alfréd búcsúzott az eltávozottól.
Néhány héttel apja halála után, október 23-án délután Gábor zajt hallott az utcán. Azzt mondta a nagynéninek, megnézi, mi történik odalenn. Késő este jött haza. Frici nem tudta, mi történhetett vele. Kiderült, a tömeggel elment a Parlamenthez, meghallgatta Nagy Imre szózatát. A többi történelem.
Decemberben a helyzet bizonytalanná vált. A nagynéni féltette a két árva fiút, úgy gondolta, helyesebb, ha nyugodtabb helyre távoznak. Iskoláztatásuk, jövőjük ott kedvezőbben alakulhat. Frici mindent előkészített, lefizetett vezetőt, így egy hét tagú zsidó csoporttal elindultak nyugat felé. Nagynénjüknek később, élete végéig, lelkiismeret furdalása volt, hogy helyesen tette-e, amikor a fiúkat emigrálásra bíztatta.
Egy éjszakát parasztházban töltöttek, aztán hosszú gyalogút következett mélyvizes talajon, végül egy kis hídon át jutottak a határ másik oldalára. Ekkoriban sokan, talán háromszázezren érkeztek Ausztriába. Valamelyik táborban töltöttek néhány napot. Öccse látott több hirdetést egyetemisták részére továbbtanulási lehetőséggel Párizsban, Londonban. György Párizst választotta.
Gábornak egy teljesen ismeretlen osztrák rendőr adott pénzt, hogy autóbusszal Bécsbe utazhasson. Csak egy kis táskával szökött meg Magyarországról. Pénteki napon érkezett az osztrák fővárosba, keresett egy zsinagógát, ahol imádkozhatott. Tudta, hogy Eisenberg Akiba főrabbi (a mostani édesapja) beszél magyarul, ezért ima után beállított hozzá egyetlen, igen megviselt ruhájában.
A rabbi nagyon kedvesen fogadta, finom vacsorával kínálta, majd megkérdezte, mi a szándéka. Elmondta, hogy van nála egy kanadai cím. A Belsberg család ismeretlenül küldött neki a Joint közvetítésével élelmiszert és ruha csomagot. Ők talán segítenek, ha odautazik. (A Belsberg családdal később Izraelben találkozott.)
– Miért nem mégy Izraelbe? – kérdezte a rabbi. Fiatal ország, te is fiatal vagy, illetek egymáshoz.
– Megpróbálhatom – válaszolta Gabi. Még aznap, tehát péntek este, a rabbi felesége elkísérte egy szállodába, ahol a Szochnut irodája éjjel-nappali ügyeletet tartott. Szállást kapott, meg egy kis pénzt. Vasárnap elindultak néhány áruházba, ahol ruhát-cipőt vásárolhatott magának. Bécsben elbúcsúzott a bátyjától, aztán csoportjuk előbb Genovába utazott, majd az Adana hajóval Haifába.
Több más fiatallal együtt Ben Shemenbe került. Ez mezőgazdasági jellegű intézmény volt, híres diákok is tanultak ott. Például Moshe Katzav államelnök, Simon Perez miniszterelnök. Amikor Gábor odaérkezett, dr. Jozef Jacobson volt az igazgató.
Pesti fiúnak a földművelés, a traktor, az állatok ellátása, ápolása – enyhén szólva szokatlan volt. Bizony erősen foglalkoztatta a gondolat, hogy elhagyja Izraelt. Elkeseredését fokozta, hogy nagybácsija, Stern Jenő, aki agglegényként Izraelben egyedül élt, nem örült érkezésének. Évekkel később, amikor már Gábor saját lábán állt, szívesen elpolitizálgatott vele, de kezdeti lépéseit nem segítette. Viszont Pestről érkezett egy fiatalember, Boros (Radnay) Gábor, aki Gábriél nevéhez méltóan, angyali módon állt mellé a számára ismerretlen környezetben. A politikai klíma 57 elején feszült volt Izraelben. Szinájt gyorsan lerohanták 56 októberében, de amerikai nyomásra 57 márciusában vissza kellett vonulniuk.
Nyolc hónap után Jeruzsálembe költözött, ahol felvették egy jóhírű, a Hadasa amerikai nőegylet által támogatott szakmunkásképző intézetbe. Ennek két ága volt: nyomdászat és finommechanika. Ő az utóbbi szakra kérte a felvételét. Négy nap műhelymunka, két nap iskola volt a beosztás. A tantárgyak között szerepelt matematika, fizika, tervezés, technológia, de T’nach és persze héber nyelv, történelem, angol és sport is. Talán helyesebb technikumnak nevezni ezt az intézetet, amely szakmailag és általános műveltségből is mély ismereteket adott. A tanárok közül elsőnek Moshe Kath-ot kell említeni, aki ma Hamburgban nyugdíjazott professzor. Élete során számos esetben kapott tőle jó tanácsot. Jeruzsálemi lakásába rendszeresen meghívta érdeklődő tanulóit, és bevezette őket a komolyzene világába. Gábor ösztöndíjban részesült. Egy Lengyelországból származó fiúval osztozott egy szobán.
Szerencsére Radnai Gábor is Jeruzsálembe jött, egy kiváló tanintézetbe nyert felvételt, ahol elektronikát tanítottak. A Magyarországról származó bevándoroltak egyesülete rendezvényein gyakran részt vett, sokat táncolt. 1958-ban ünnepelték Izrael tizedik születésnapját, a Kneszet előtti utcán szembe jött velük Golda Meir és Aba Even, későbbi külügyminiszter. Kezet fogtak a baráti társaság minden tagjával, szép ünnepeket kívánva.
Az iskolát 1961-ben befejezte, tanuló társaival besorozták katonának. Engedélyt kapott, hogy Párizsba mehessen. Testvérével és nagynénjével, Frici nénivel kívánt találkozni. Fivérét meg is látogatta, a nagynéni betegség miatt nem jöhetett el Budapestről, többé nem is látta. Bátyjának nem sikerült az egyetemet befejezni, könyvelő lett, egyedül élt.
Gábor Izraelbe való visszaérkezése után bevonult katonának. Műszaki alakulathoz került, lehetősége nyílt, hogy felkészüljön az érettségi vizsgára. A katonai vezetés szerette volna, ha tisztként a hadseregnél marad, de ő másképp képzelte el az életét.
Leszerelése után, kis idővel, Tel-Avivban helyezkedett el. Régi barátjával, Radnay Gabival bérelt lakást. Munka mellett sikeres érettségi vizsgát tett. Az egyetemen kívánta folytatni tanulmányait. Levelezett amerikai, angol, német intézetekkel, megírta, szeretne továbbtanulni, de ösztöndíjra van szorulva. 1965 júniusában a DAAD-nak, ennek a német akadémiai tanulócsere szervezetnek a segítségével felvették a Braunschweig-i Műegyetemre. Tanulmányait megelőzheti két hónapos intenzív nyelvtanfolyam, s ösztöndíjat is adnak. Az első perc örömét felváltotta a dilemmák egész sora. Nem tud németül. Hogyan követi az előadásokat? Izraelben barátok veszik körül. Az idegenben senkit nem ismer. Lengyel Gábor, akinek anyja Ravensbrückben szenvedett és az ismert körülmények között halt meg, mit keres Németországban? Mindenkiben nácit fog látni. Egykori tanára, Moshe Kath nyugtatta, úgy látja, a Szövetségi Köztársaság – más országokkal ellentétben – igyekszik szembenézni a múltjával. Meg kell adni erre az esélyt nekik.
A kezdeti lépések nehéznek bizonyultak. A műszaki német nyelv ismeretét nem könnyű elsajátítani. Elvesztette az ösztöndíját. Szerencsére Friedrich Ebert szociáldemokrata alapítvány segített: Gábor folytathatta a tanulmányait. Igen szerény körülmények között élt. Kis szobát bérelt, a folyosón volt a mosdó, fürödni gőzfürdőbe járt hetenként kétszer. Küzdelmeinek gyümölcseként 1972-ben megkapta műszaki mérnök-szervező diplomáját. Közben 1970 márciusában Hannover városában megnősült, az eskető rabbi, a Jugoszláviából származó Cvi Azarja, annak idején angol katonaként részt vett Bergen-Belsen felszabadításában. 1970 októberében született Ronen (jelentése: dallam, ének), a fia. 1974-ben Drorit (szabadon szálló madár), a lánya.
Az iparban mint szervező tanácsadó helyezkedett el. Megkereste a braunschweigi zsidó közösséget, az ottani zsinagógát, ahol feladatokkal is megbízták. Tevékenységére jellemző, hogy 1978-ban megválasztották a városi hitközség elnökének.
Egy epizódot feltétlen el szeretne mondani. Élt a városban egy koldus, az egész családja Auswitzban pusztult el. A koldus szót nem szívesen használja, de nehéz más kifejezést találni a meghatározására. A kile támogatta, de nem fogadta be, mondván, nincs ki mind a négy kereke. Egy nap értesítették a kórházból, rabbi kellene, az öreg a halálán van. Telefonált jobbra-balra, a rabbik első kérdése arra irányult, hogy hitközségi tagról van-e szó. Mivel a válasz nemleges volt, kitértek a felkérés elől. Gábor ment el a kórházba, meglepetésére a polgármester ült a folyosón a betegszoba előtt, és a könnyeit törölgette. Az idős férfi Gábor karjai között halt meg, az utolsó szó, amely elhagyta az ajkát „Sálom” volt.
Gábor rendbe hozatta a Hitközség rozoga épületét. Hatvanan tartoztak a közösséghez, működése alatt ez a szám megkétszereződött. Kereste a városban és a környékén tanuló izraeli és más országokból érkező zsidó diákokat. Rendszeresen látogatta a szociális intézményeket. A zsinagógában, ha kellett, prédikált, máskor előimádkozott. Tizenöt évig töltötte be a tisztséget. Lemondásának két okát mondta el: úgy érezte, másfél évtized után frissítés, új ambíciózus erők szereplése igen hasznos lehet. Másrészt munkája Hannoverbe szólítja. Az elismerés nem maradt el. Az Új Élet 1983 decemberében Lazarovits Ernő tollából cikk számolt be arról, hogy a tartományi miniszterelnök (aki akkor Schrőder volt) magas kitüntetésben részesítette, amelyet az ünnepeltnek a tartományi belügyminiszter adott át.
Hannoverben is aktívan részt vett a zsidó közösség vezetésében. Ebben az időszakban munkája révén gyakran járt Magyarországon. Régi barátságokat felélesztve, új barátokat szerezve. 62 éves korában ment nyugdíjba; régi vágyának beteljesüléséhez nyílott ajtó. A zsidóság eszméjének ápolása, és tudományának elmélyült tanulmányozására keresett és talált módot.
Szülei emlékére feleségével, Anikóval együtt alapítványt hozott létre, először a Scheiber Sándor iskola diákjai részére. Különböző témákban írt ki pályázatokat: a kulturális örökség megőrzése, a Biblia ismerete, a zsidó történelem tanulmányozása stb. A pedagógusok az ars poeticájukról fejthették ki véleményüket, hogy mit jelent számukra felekezeti iskolában tevékenykedni.
Lengyel Gábor most már úgy látja, érdemes a másik két zsidó iskolára, a Lauderre és a Wesselényire is kiterjeszteni az alapítványt. A maga számára e témában tudása mélyítését tartja fontosnak. Ezért beiratkozott 2003-ban az OR-ZSE doktor-kurzusára. Szakdolgozatának tárgya az a kérdés, amely már régen foglalkoztatja, hogy rendkívül sok, 160-nál is több rabbi, illetve hittudós szerzett diplomát vagy fejlesztette tovább tudását Németországban. A zsidó kérdésben – teljes joggal – negatív vonatkozások, mozzanatok jutnak eszünkbe, ha azt a szót halljuk: német. De az is az igazsághoz tartozik, hogy az 1938-ban erőszakkal elszakított fonál tarka és értékes szövetnek volt évtizedekig az alapanyaga. Három nagy zsidó iskola működött német-földön. Berlinben kettő, a Hildesheimer-féle modern ortodox, és a reform-szeminárium. Breslauban – a későbbi Wrozlavban, de a korábbi Boroszlóban – a konzervatív vonal volt tanulható. Magyarországról sokan tanultak itt. Érdekes, hogy 1920-ban – nagy vita után – egyetlen női rabbit is avattak Németországban. Lőw Immánuel szegedi rabbi is itt fejlesztette tudását. Breslauban tanultak a legtöbben. Bacher Vilmos, Bernstein Béla, Lőwinger Sámuel, Büchler Adolf, Richtmann Mózes és mások. A tanulmány bizonyára értékes forrásmunka lesz a témával foglalkozók számára.
A braunschweigi levéltár könyvet adott ki, amelynek Gábor a társszerzője, címe: Ahol az ember házat épít, ott maradni akar. A magas, fiatalos külsejű férfi mind a három országban épített házat, ha nem a magáét, akkor a másokét. Maradni is akar mind a három helyen, ezért állandóan úton van. Hannover, Budapest, Tel-Aviv között, valamennyi helyen dolog várja.

Oláh János: Jóna/Jónás könyvéhez

Oláh János

Jóna/Jónás könyvéhez
A próféta kötelessége

Jóna könyvének írásbafoglalási idejéről, körülményeiről és szerzőjéről a könyv szövege nem tájékoztatja olvasóját. Kevés adattal, támponttal rendelkezünk ahhoz is, hogy teljes bizonyossággal következtetni tudjunk erre. Ehhez fogódzó lehet Jóna személye és Ninive városa. Egy Jóna nevezetű próféta, a Királyok II. könyve szerint, 1 Gát-héferből származott, Ámittáj fia volt, és megjövendölte II. Jerobeámnak: Izrael királyának, hogy győzni fog, sőt megnagyobbítja országát. II. Jerobeám ante 783-743 között uralkodott.
Jónáról egyebet nem tudunk, neve csak ezen az egy helyen fordul elő a Bibliában, természetesen saját könyvén kívül. A fentiek szerint Jóna, II. Jerobeám uralkodásának elején élt és prófétált, tehát az ante VIII. század első felében Izraelben és Ninivében, az Asszír Birodalom egyik nagy városában. Kortörténetileg nincs különösebb akadálya, hogy valóban Jóna ben Ámittáj prófétáljon Ninivében az ante VIII. században. A könyv ábrázolásmódja azonban elárulja, hogy a szerző nem történeti ismertetést kíván nyújtani a ninivei küldetésről, hanem egészen más szándék vezeti.
A prófétai elbeszélésből kitűnik, hogy a könyv későbbi korban születhetett, tehát amikor Ninive már nem létezett, csak az emléke élt még a nép képzeletében, mint a Gonosz Birodalmának legbűnösebb városa. Ninive II. Jerobeám uralkodása alatt nem volt az Asszír Birodalom fővárosa, nem volt királyának székhelye, tartózkodási helye, hanem csak Izrael bukása után, Szín-ahhé-eriba (Szánherib) uralkodása alatt (ante 704-681) lett azzá. 2
Ninive 3 ekkor lett közismertté Júdában (és nem Izraelben, mely államalakulat már ante 721-ben, az asszír hódítás nyomán megszűnt létezni!), és mélyülhetett el az ellenérzés, mikor ante 701-ben Asszíria elfoglalta Júda területének jelentős részét és Jeruzsálemet is megostromolta. 4 A város jelentőségéhez hozzájárult, hogy az Istár5-kultusz központja volt. Ninive neve ékírásos jelekkel, ideográfiailag egy ’hal a házban’, ezért közkeletű vélekedés volt, hogy Ninive neve a hallal kapcsolatos. 6 Ninive volt Asszíria fővárosa Szín-ahhé-eriba (Szánherib) uralkodásának elejétől, egészen az ante 612-es év nyaráig, amikor a Küaxaszarész vezette babiloni, méd és szkíta csapatok két hónapos ostrom után elfoglalták és lerombolták.
Neve a Bibliában többször is előfordul. Először a Tórában7 találkozhatunk vele, mint Noé Hámtól származó unokája: Nimród (a vadász, az ölésre kész ember megtestesítője) által alapított város.8 Ninive romjai Irak területén a Tigris folyó felső folyásánál, annak keleti partján, a Khauzar folyó torkolatánál, Moszul városával szemben találhatók. A város már az ante V. évezredtől lakott volt, de csak az ante XIV. század közepétől került asszír fennhatóság alá. Politikai szempontból azonban csak Szín-ahhé-eriba uralkodásától vált jelentőssé, miután fővárosává tette és kiépíttette.
A várost 25 méter magas, kettős fal vette körül, amelyen 15 kapu volt. A körülbelül 12 kilométer hosszú belső falak 750 hektár területet védelmeztek. A fal mentén, a néhol 50 méter széles, vízzel telített árok hatékony védelmet adott a városnak.9 Széles utcák, sok park, pazar paloták jellemezték. Sokat tett a városért Assur-ah-iddina (ante 680-669) és Assur-bán-apli (ante 668-627)10 is. Utóbbi nevéhez kötődik a kb. 20ezer agyagcserépből álló könyvtár létesítése, amelynek megtalálása óriási értéket és előrelépést jelentett az ókortudomány és az assziriológia számára.
Náhum próféta11 rabló és erőszakos városnak nevezi, ezért – mondja –pusztulásra van ítélve: „Jaj a vérontó városnak! Csupa hazugsággal és rablással van tele, nincs vége a zsákmányszerzésnek. (…) Mert rengeteget cédáskodott ez a parázna, szépséges és boszorkányos asszony, aki népeket ejtett rabul bűvös vonzerejével, és nemzetségeket boszorkányságával. Íme, én most rád támadok - így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura -, ruhádat az arcodra borítom, megmutatom meztelenségedet a népeknek, gyalázatodat az országoknak! Szemetet szórok rád, gyalázatossá teszlek, és pellengérre állítlak. Aki csak lát, menekül tőled, és ezt mondja: Elpusztíttatott Ninive, ki szánja meg őt?!”12
Cefánjá próféta13 gőgös, magabiztos városnak festi le,14 amely: „Nem hallgatott a szóra, nem fogadta meg az intést, nem bízott Istenben…”15 Nagy valószínűséggel Ninivének inkább csak a neve, és az a jelképrendszer volt fontos a szerzőnek, amelyet e város képviselt. Ugyanez vonatkozik királyára is, akit név nélkül csak Ninive, nem pedig Asszíria királyaként említ a könyv. A szereplők és az események inkább típusokat képviselnek, és nem konkrét helyeket, eseményeket vagy személyeket. Istent a természet urának mutatja be, a csodák úgy jelennek meg a könyvben, mint ami magától értetődő.
Amikor Jóna tengerre száll, nyomban kitör a vihar, s rögvest vége lesz, amint a vízbe vetik! A hal belsejében a próféta három napot tölt, s a megfelelő helyen ér partot; Ninive népének és királyának megtérítése a próféta egyetlen feladata.
A szerző a prófétikus hagyomány szempontjai szerint keresi a motívumokat, amelyek a bűnbánat és megtérés hatékony voltát tanúsítják: az Örökkévaló megbocsát a bűnösöknek, ha azok megszívlelik az intést és őszintén megtérnek. A könyv hangsúlyosan beszél a szükségszerűségről, hogy az embereknek el kell fogadniuk az Istentől eredő parancsokat.
Jóna nem akarja követni Isten parancsát, de mégis muszáj neki, miután látja a menekülés lehetetlenségét, hiszen a világegyetem minden egyes része Istennek engedelmeskedik. Jóna nem akarja elfogadni Isten omnipotens voltát, de végül kénytelen lesz meggyőződni annak helyességéről, miután belátja, hogy az emberi lét lehetetlen Isten könyörületessége nélkül. Ezt erősíti, mintegy keretbe foglalja, hogy a könyv Isten szavával kezdődik és azzal is ér véget. Jóna könyvéből egyértelműen kiderül olvasója számára, hogy Isten szereti az általa teremtett világot, az embereket (mindenkit, még a bűnösöket is!), az állatokat. Akit megszólított Isten (Jónát), aki ismeri Istent (a kiválasztott nép = a zsidók), annak kötelessége Isten egyik „tulajdonságát”, a legfontosabbak egyikét: könyörületét, megbocsátását hirdetnie.
Helytelen dolog ezt elhallgatni és várni a bűnösök elpusztulását! Ez annál is inkább igaz, mert vannak, akik még nem is hallottak Isten ebbéli „tulajdonságáról”, bűnösökön könyörülő mivoltáról. Többek között16 e tanítás is párhuzamos Deutero-Jesájá17 gondolataival.18 Jóna könyvében fellelhető az a Jeremiástól19 eredő elképzelés20 is, hogy ha Isten ítéletet mond ki egy bűnöket elkövető, és így megbüntetendő népről, az még nem biztos hogy bekövetkezik. Ugyanis ha megtér a bűnöket elkövetett nép, akkor ok híján az Örökkévaló nem hajtja végre ítéletét, hiszen az okafogyottá vált.21
A könyv megírásának idejéhez vihet közelebb bennünket egy másik tanító célzat, mégpedig az, amely arra irányul, hogy meghirdesse a nyitást a nem zsidók irányában. A könyvből ugyanis egyértelműen kiderül, hogy az Örökkévaló nem szeretné ha egyetlen embernek is anélkül kellene meghalnia, hogy nem adatna meg neki a megtérés lehetősége. Az a motívum, mely szerint az boldogulhat, aki meghallgatja és megfogadja az Isten szavát, függetlenül attól, hogy milyen néphez (akár még a Gonosz Birodalmának népéhez is) tartozik, jelentős lépésnek számít azzal a tendenciával szemben, amelyet főleg a babilóniai fogságból visszatértek és azok leszármazottainak egyes csoportjai képviseltek.
A könyv mondandója szembeszáll a zsidó partikularizmussal, vagyis azzal, hogy minden körülmények között elszigeteljék magukat a körülöttük élőktől. Tanítja, hogy Isten bocsánata és irgalma határtalan, s mindenkinek szól, az nem függ az etnikai hovatartozástól, hanem csak egyes-egyedül az Isten szavának meghallásától, meghallgatásától és „megcselekedésétől”.
Egy másik motívum pedig azt próbálja megvilágítani, hogy az Örökkévalót nem kötik mindenképpen ígéretei vagy fenyegetései, s hogy azok semmi esetre sem mechanikusan következnek be. Amikor ugyanis megváltoznak azok a körülmények, amelyek nyomán ígéretek vagy fenyegetések születtek, akkor megvalósításuk módja változhat, sőt el is töröltethet.
A könyv olyan kérdéskörrel foglalkozik, melynek tárgya a babilóniai fogság utáni22 közösség állapota, de főként az Ezra23 és Nehemja24 tevékenysége nyomán kialakult helyzet. Mindezek mellett a szerző jól ismerhette Jeremiásnak, és a babilóniai fogság után élt Jóél25 prófétának a könyvét, amelyből át is vett több mondatot, jellegzetes szóhasználatot.26 A szöveg néhány kifejezése (például: „egek Istene”27) és a sajátos szokások (például: állatok gyásza28) is inkább a perzsa időszakra engednek következtetni.29
A szerző a maga didaktikus célját az átgondolt és „megkomponált” szerkesztéssel, stílusának kifejező erejével és a szatíra eszközének alkalmazásával éri el. A könyv kérdéssel végződik, ami folyamatos válaszadásra szólít fel.
A XIX. század végén Singer Jakab29 így ír: „A tanulság pedig ez: hogy igaz megtérés és ima által az Istenség haragját és rossz szándékát tőlünk elháríthatjuk és Isten irgalmas voltánál fogva tőle kegyelmet várhatunk.”30
Heller Bernát,31 a XX. század közepének egyik meghatározó magyar-zsidó tudósa ekként vélekedett: „Legyen szabad megismételnem, ami Jóna könyvében tanulságként kiemelkedik:
1. A prófétának kötelessége küldetésében eljárnia, ha roskadozik is alatta. 2. Izrael prófétái nemcsak Izraelnek tanítói, hanem a népekéi mind, az ellenséges Ninivéi is. 3. A pogányok között, a hajó utasai között és Ninive 120ezer lakója közt akadnak Isten-keresők. 4. A prófétának nem az a föladata, hogy előre hirdesse a bűnösnek bűnhődését, hanem az, hogy visszatérítse a bűnétől.”32
Jóna könyvének keletkezési idejéről, irodalmi és teológiai sajátosságait együttesen figyelembe véve, a következőket lehet megállapítani: 1. Feltehetőleg a könyv egy korai történetet mesél el, mivel a prófécia csak az erkölcsi bűnök ellen szól. 2. A történet először valószínűleg szóban terjedt, és azt csak későbbi időpontban írták le. Ez az időpont a babilóniai fogságból való visszatérés után lehetett, hiszen a könyv azoknak a társadalmi és ideológiai viszonyoknak a visszatükrözése, amelyek az ante V. századra, Ezra és Nehemja idejére tehető. 3. Mivel a könyvet említi két Biblián kívüli (ún. apokrif) könyv is33, ezért valószínűleg az ante III. század előtti időben írhatta meg az ante VIII. században élt, Jóna próféta neve mögé rejtőzködő szerző. 4. A Talmud a „Nagy Gyülekezet férfiainak” tulajdonítja a könyv megírását.34
Soroljuk fel Jóna könyvének általános tanításait:
– Isten a világmindenség ura és irányítója.
– A zsidó próféták a világ népeihez is szólnak.
– Isten bűnöket megbocsátó hatalma mindenkire kiterjed.
– A kiválasztottság ténye nem jogosít fel mások felett ítéletet mondani.
– Nem a büntetés, hanem az útbaigazítás a lényeges.
– Az Örökkévaló az egész világot megítéli, nemcsak a zsidókat, hanem a világ valamennyi népét.
– Bármennyire gonoszak is az emberek, mindig van idő megbánásra. Akik változtatnak viselkedésükön, érvénytelenítik a megsemmisítési parancsot. Sosincs késő: az Örökkévaló az utolsó pillanatig vár, és sokkal szívesebben mutat könyörületet, mint szab ki büntetést.
– Akik tartják magukat az Örökkévaló parancsolataihoz, azoknak kötelességük lebeszélni a gonoszokat a helytelen cselekedeteikről.
– Senki sem bújhat ki a kötelessége alól, de ha mégis megteszi, számolnia kell az isteni haraggal. Bárhol vagyunk is, az Örökkévaló elől nem rejtőzhetünk el: sem egy hal gyomrában, sem a tenger fenekén.
– Ne törődjünk jobban a növényekkel és állatokkal, mint embertársainkkal.
– Az Örökkévaló elsősorban a szeretet, a könyörület és a gondviselés Istene. Az engesztelés napján arról biztosít minket, hogy van bocsánat, és hogy inkább megbocsátani szeret az embereknek, mint büntetést kiszabni rájuk.

Jegyzetek
1. Királyok II. XIV,25.
2. Királyok II. XIX,36 és Jesája XXXVII,37.
3. Akkádul: Ninua vagy Nina. Ninive neve nagyon hasonlít a sumer Nin-ana (az ég úrnője) szóra, ami megfelel az akkád Istár istennőnek.
4. Királyok II. XVIII-XIX. fejezet.
5. A termékenység, a szexualitás és a harc istennője.
6. Több helyütt, pl: Jastrow, Morris: The Religion of Babylonia and Assyria (Ginn & Co - Boston, 1898. p. 765); Lenormant, François: Die Geheimwissenschaften Asiens. Die Magie und Wahrsagekunst der Chaldäer. (Jena - 1878)
7. Mózes öt könyve.
8. M.I. X,11.
9. Ante 612-ben egy nagy árhullám vonult le a Tigris folyón és a víz több helyütt megrongálta a városfalakat, így az ostromlóknak könnyebb volt a városba behatolniuk.
10. Az asszír uralkodók neveinek átírása és uralkodásuk időpontjainak forrása: Oppenheimer, A. L.: Az ókori Mezopotámia (1982).
11. Valószínűleg az ante VII. század közepén prófétált.
12. Náhum III,1 és 4-7.
13. Valószínűleg az ante VII. század közepén prófétált.
14. Cefánjá II,15.
15. Cefánjá III,2.
16. Lásd e témához: Soggin, J. A.: Bevezetés az Ószövetségbe /A kezdetektől az alexandriai kánon lezárásáig/ (Kálvin - Budapest, 1999. pp. 334-336)
17. Valószínűleg az ante VI. század végén prófétált. Neki tulajdonítják Jesájá könyvének XL-LV. fejezetét. A nagyszámú irodalomból: Hermisson, H. J.: Deuterojesajas Problem. (In: Verkündigung und Forschung 31,1./1986. pp. 53-84.); Haran, M.: The Literaly Structure and Chronological Framework of the Prophecies in Is. XL-XLVIII. (In: Vetus Testamentum Supplement 9/1963. pp. 27-55).
18. Főként: Jesájá XLII. fejezet.
19. Valószínűleg az ante VII. század végén, a VI. század elején prófétált.
20. Deutero-Jesájá és Jeremiás könyvének kapcsolatáról lásd: Paul, S. M.: Literary and Ideological Echoes of Jeremiah in Deutero-Isaiah. (In: Proceeding of the 5th World Congress of Jewish Studies - Jerusalem 1969. Jerusalem, 1972. pp. 102-120.)
21. Jirmejá XVIII. fejezet.
22. Ante 538-ban kapták meg az addigi foglyok a lehetőséget Júda földjére való visszatérésre. Lásd: Ezra I,1-3 és Krónika II. XXVI,22-23.
23. Valószínűleg az ante V. században élt.
24. Valószínűleg az ante V. században élt.
25. Valószínűleg az ante V. században élt.
26. Jóna 3,5-Jóél I,14.; Jóna 3,9-Jóél II,14.; Jóna 4,2- Jóél II,13.
27. I,9.
28. III,8.
29. Lásd: Lippl: Das Buch Jona. Bonn, 1937. p.159
30. Singer Jakab: 1867/Sajókazinc – 1939/Temesvár. 1885-1895 között volt az Országos Rabbiképző Intézet növendéke. 1896-ban avatták rabbivá. 1897-től negyven éven át Temesvárott volt rabbi, majd főrabbi.
31. „Singer Jakab: Jóna könyve / Bölcsészetdoctori értekezés”. Budapest, 1894. p. 22.
32. Heller Bernát: 1871/Nagybiccse (Nagybittse) – 1943/Budapest. 1885-1895 között volt az Országos Rabbiképző Intézet növendéke. 1896-ban avatták rabbivá. 1922-1935 között az Országos Rabbiképző Intézet tanára.
33. Heller Bernát: Vívódó próféták - Igazságot Jóna könyvének. In: Mult és Jövő XXIII. 1933. p. 310.
34. Tóbiás XVI,4 és Jézusnak, Sirák fiának könyve XLIX,12.
35. Talmud, Bává bátrá 14b.v

Hrotkó Larissza: 150 éve született Sigmund Freud

Hrotkó Larissza

150 éve született Sigmund Freud

A dinamizmus és a kreativitás – két olyan tulajdonság, amely ősidők óta ösztönzi a zsidó szellemet a feltétlen önmegvalósításra. A kreatív zsidó költő, a tudós, egy-egy brilliáns pénzügyi szakértő, vagy fáradhatatlan üzletember – mind rabjává válik saját tehetségének, amelyet nem is mindig koronáz a mérhető siker. Sigmund Freud ilyen őstehetség volt. Életműve napjainkban ismét aktuálissá válik. Alkotásai 1991-ben – hosszú szünet – után újra megjelentek magyarul. Persze, a lélekgyógyászat sohasem „írta le” őt, bármennyire is ambivalens volt a pszichoanalízis szakmai elfogadása. A múlt század 60-80-as éveiben Sigmund Freud nem volt divatos. Jellemző arra az időre Jürgen Habermas, a Frankfurti Iskola második generációjához tartozó filozófus és szociológus értékelése, aki 1968-ben1 azt írta Freudról, hogy saját tudományának státusával sem volt teljesen tisztában, „kezdettől fogva a szcientista önfélreértés foglya volt”.
Freud úgy vélte, hogy csak is a tudomány lehet az emberiség hiteles tanácsadója. Kimagaslóan jó nyelvtudással bírt, így 1930-ban a szép német nyelv műveléséért Goethe-díjat kapott. Tudományos munkáit érthetően és izgalmasan fogalmazta meg. A művei körüli viharos, de konstruktív viták nem utolsó sorban éppen azért alakulhattak ki, mert Freud kicsorduló kreativitással volt megáldva. Ez pedig kiprovokálja az emberek reakcióját. Ez a magyarázata, miért nyílt egyre újabb freudista iskola, s ezek irányzatai hogyan gazdagították a gyakorlati pszichológiát. Freud kutatásainak középpontjában az „Én” állt, és ezt a dimenziót a tömegben is meglátta. A tömegnek – mint egyfajta individuumnak – saját arca van, léteznek ösztönei, motivációi és emóciói, sőt az utóbbiból még több is van, mint a nem-tömeg individuumban.

A tömegindividuum
Freud „Tömegpszichológia és én-analízis” című esszéje az alkalmazott pszichoanalízis klasszikus terméke. Ezzel az írással Freud a tömeg, vagyis „a tömegindividuum” definícióját fektette le a pszichoanalitikusi rendelő heverőjére. A „pszichológiai tömeg” a szakértő számára rejtély, hiszen amikor az individuum más emberi lények közé keveredik, váratlanul teljesen szokatlanul kezd viselkedni. Honnan van a tömegnek ez a képessége, amely az egyes individuumok lelkiéletét befolyásolja? Milyen lelki változáson megy keresztül az individuum a tömegben?
A tömeg impulzív, váltakozó hangulatú, kiszámíthatatlan és könnyen ingerelhető.
A tömeg befolyásolható, hiszékeny és kritikátlan.
A tömeg érzelmei egyszerűek, sőt egysíkúak:
a tömeg nem érez kétséget,
sem bizonytalanságot.
A tömeg aláveti magát a szavak mágikus hatalmának.
A szavak valóságos viharokat kavarnak fel
a tömeg lelkében.
A tömeg nem keresi az igazságot,
csak az illúziót követi.
Az individuum a tömegben a lelki tevékenység mély változásait éli meg. Rendkívüli mértékben fokozódik az érzelmi sugáraktivitás és emelkedik az indulatok szintje, az intellektuális teljesítmény ezzel szemben észrevehetően csökken. A jelenség okát Freud is – miként Le Bon, Mc Dougall, W. Trotter – a szuggesztióban, vagy a tömeg hipnotizálhatóságában látta. A freudi alapkoncepció itt is a libidó-elméletből indult. A tömeg hipnózisát a direkt, illetve kivetített szexuális vágyak egyidejű működése teszi lehetővé. A szerelmi vágy tárgya részben a nárcisztikus én-libidó képe. Ha az individuum szerelmes, akkor csak a vágy énjét (saját magát), illetve a vágy tárgyát ismeri, minden más dolog vagy személy ekkor tökéletesen közömbös a számára. A tömeg talán éppen ennek a képességnek köszönhetően fanatizálható. Eleinte még gazdagodik a vezér személye révén, amelyet mintegy magába vetít2. De később mégis szegényebb lesz, hiszen a legfontosabb én-részét a tömeg a vezér miatt feladja. Ez okozza az érzelmi szint fokozódását, illetve az értelmi szint egyidejű hanyatlását. A szerelmes állapotot kísérő hipnotizáltság tovább szűkíti az individuum (a tömegindividuum) életterét. Maga a hipnotizáló – a tömeg esetében ez a vezér – a vágy tárgya, rajta kívül a szerelmes nem figyel semmi másra. A hipnózis következtében az individuum a szerelmi vágy tárgyával helyettesíti saját én-ideálját. A tömegben ez a folyamat több személynél egyszerre játszódik le.
A szerelmi állapot, illetve a hipnózisra való készség az emberi libidó korai fajfejlődési fázisaihoz tartozik. A tömörülést Freud a korai fejlődés direkt maradványának nevezte. Freud evolúciós állításai természetesen vitathatók. Az intelligencia folyamatos „javulásának” elmélete akár egy kriptovallási koncepcióra, sőt a monista gondolkodás leképezésére is utalhat. Freud esetén a monoteista vallási háttér hatása sincs kizárva, amiért az emberiségről csak úgy gondolkodhatott, mint egy bizonyos cél felé folyamatosan fejlődő társadalomról.
A tömegneurózis eszerint az emberi libidó sajátos fejlődésének terméke. A neurózis mindenképpen konfliktus, amely az én és az én-ideál között keletkezik. Mivel a tömegben a vezér alakja helyettesíti az én-ideált, a tömeg neurózisa a tömeg és a vezér közötti sokrétű kapcsolatokat tükrözi. A tömeg leírható lelkiállapotának elemzése igen nyomasztó hatású: nemcsak arra következtet, hogy az ember gyenge, hanem arra is, hogy ki van téve a kívül-belül ellenőrizhetetlen erőknek, és ezért minden látszat ellenére képtelen az autonóm létezésre.

A vezér
A „Tömegpszichológia és az én-analízis” legtöbb fejezetében az alkalmazott pszichoanalízis atyja a primer tömeggel, a nyájösztönnel és a csorda magatartásával foglalkozott. Egyet lehet érteni Freud véleményével, hogy a tömeg végső soron mindig szervezett, mert létezik a tömeget szervező alapelv. Ezt a princípiumot Freud egy a tömegen kívüli individuumban vélte felfedezni, aki a többiek óhajtott cél-objektumává válhat. Az individuum „normál” működése az „én” és „az én-ideál” között zajlik. Ha az individuum szerelmes, vagy hasonló hipnotikus állapotban van, akkor az én-ideál helyét egy cél-objektum foglalja el. A tömeg esetén több individuum az én-ideál helyébe egy közös cél-objektumot helyez, és ez által az individuumok énje egymással azonosul. Az így kialakult tömörülés tagjai egymásra is hatnak, miközben leskelődnek, szigorúan ellenőrzik, és kérdőre vonják egymást: egyenlősdire törekednek, mivel igen rövid idő alatt rájönnek, hogy az óhajtott objektumot kizárólagos használatra nem szerezhetik meg. Érdekes módon éppen az irigység, illetve a féltékenység készteti a tagokat arra, hogy a velük „egy cipőben járókkal” egyfajta egyezséget kössenek, amelynek értelmében a cél-objektum a nyáj közös használatára bocsáttatik.
A tömegvezér formáló szerepének megfogalmazása megkülönböztette Freudot a tömeg-fenomén más kutatóitól. Ám még mindig nem volt világos, miért kerülnek az individuumok a vezér hatása alá? Ezért Freud biológiai okkal próbálta megmagyarázni a tömeg létét. A nyájszerű lét nem más, mint a többsejtű organizmus biológiai utánzata. A freudi libidó-elmélet értelmében minden egyforma élőlényre jellemző az a hajlam, hogy minél terjedelmesebb egységekbe tömörüljenek. Hogy az ösztön ősi (vagyis a freudi értelemben primitív) voltát hangsúlyozza, Freud különbséget tett a „Herde” (nyáj) és „Horde” (csorda) között, noha ezeket a szavakat többnyire szinonimaként szokás használni. Az értelmezési árnyalatok természetesen léteznek, és Freud éppen ezekhez nyúlt vissza. A szavak eredetét sem hagyhatta ki figyelmen kívül. A „die Horde” szó a tatár szókincsből a török nyelven keresztül került a német nyelvbe, a „die Herde” az indogermán készletből származik.
A nyájösztön az ember egyik legelemibb mozgatója akár a múlékony tömegképződésekről, akár a tartós társadalmi kapcsolatokról van szó. Freud azt is megfigyelte, hogy ez az ösztön gyakran szembe kerül az ugyancsak elemi önmegvalósítási, táplálkozási és szexualitás ösztönnel.
A konfliktus a bűn-, illetve kötelességtudat jellegzetes kisugárzásában nyilvánul meg. Ez a tömeg két pregnáns emóciója, amelyet a vezérek (így az egyház, az iskola, a pártok és szervezetek a médiákon keresztül) igyekeznek kihasználni.
A nyájösztön ontogenezise mégsem olyan könnyű: nehezen érthető az individuumok ama törekvése, hogy a tömegben alávessék magukat a vezér akaratának. Sőt úgy tűnik föl, hogy az individuumok szinte „szomjaznak” is erre az alávetettségre. Ezt a jelenséget Freud a reális élet példáival értelmezte, kiterjesztve megfigyeléseit a gyerekszobára. Szerinte a nyájösztön a nagyobb gyerekeknél, testvéreknél figyelhető meg először, amikor a gyerekszobában már többen vannak. Ekkor nyilvánul meg az egymás közötti irigység, majd minden gyerek arra kényszerül, hogy a szülőket közösen „használja”, vagyis megossza szeretetüket.

A tömeg és az individuum
Számos szépírót – és ezek közé tartozott Hermann Broch – a freudi „találmány” további értelmezésre késztetett. Ennek következtében sajátos pszichoanalitikai irodalmi műfaj alakult ki a 20. század első felében. Jóllehet a szépirodalmi hermeneutika nem tudományos rendszer, az itt használatos nyelv mégis eltér a szokásos irodalmi normáktól. A regénybeli eseményt itt-ott hosszabb elemzések szakítják meg, amelyek megközelítik a mély lelki elemzést. Ezek a szövegek nyelvileg mégsem lépnek ki az irodalmi keretekből, mivel nem tudományos anyagból, vagy kísérleti dokumentációból, hanem irodalmi struktúrákból épülnek. A tudományos írás „normális” emberi nyelvre lefordított, sőt a szépíró saját személyével és élményével meggazdagított irodalmi alkotásokról van szó. Nem csodálkozhatunk, hogy Broch és Freud írásainak szókincse igen közel áll egymáshoz: mindketten szép német nyelven, a 20. század szcientista törekvéseinek megfelelően alkottak.
Úgy tűnik, hogy Hermann Broch „elkapta” Freud pszichoanalitikai pesszimizmusát. „Die Schuldlosen” („Ártatlanak”) című, 1950-ben megjelent, ám részleteiben már a 30-as években megírt regényében Hermann Broch a freudi libidó-elmélete értelmében „hozza létre” a regénybeli tömeget és annak vezérét.
Valójában az egész regény olyan potenciális (német) tömegről szól, amely még a végső megformálás előtt állt, de máris sugározta a lelki brutalitását. A regénybeli vezér alakja nem olyan egyértelmű, mint maga a tömeg. Egy bizonyos Zacharias tanácsos úr, matematikatanár személységének több vonása ráillett a tömegvezér portréjára. Mindenek előtt az, hogy Zacharias igazi nyárspolgár. De hát éppen a nyárspolgárokból lesznek a forradalmárok és a vezérek!
A regény eseményében Zacharias az Einstein elleni politikai gyűléseken próbálja ki – egyelőre sikertelenül – a meggyőzés hipnotizáló taktikáját. A majdani vezér a kocsmában folytatta programbeszédeit a főtt kolbász és a savanyú káposzta mellett. A beszédeket olykor-olykor a pissoirban történő közös látogatások szakították meg, ám ezek a szünetek is a tömörülés ügyét szolgálták. Az agitáló beszédeket már nem csupán a sör, a bor és az izzadság, de a vizelet szaga is kísérte. Ez az érzéki együttes szinte elegendő is volt a tömeg kialakításához.
De a potenciális tömeg még messze volt a vezértől: néhány könyvoldallal odébb ott várakozott a vasúti peronon. A tömeg valójában még nem alakult ki, noha a pályaudvaron fekete csordaként álló individuumok sok közös vonással rendelkeztek: mindnyájan(!) parasztok voltak, feketék, szótlanak és ingázók. Még az itt-ott pirosan parázsló cigaretta sem tudott változtatni a közös ősi bűn sötétségén. Az emberek mozdulatlanul, szótlanul álldogáltak, magukban hordozva a szerencsétlenséget, a gyógyíthatatlan tompaságot és a megváltástalanságot. A gonoszság ősi hordozói, akiknek homlokát Káin bélyege tűntette ki.
Egyénként emberek voltak, akiket meg lehetett hívni az életre, a megváltásra, de tömeggé összegyűrve vakok és süketek. Persze, most a pályaudvaron, csak ki-ki a saját vonatának füttyhangjára vár, ám más körülmények között, egy füttyszóra, a falka már bármire képes is – lehetne. Egyelőre az érkező, illetve induló vonat ritmusa határozta meg szívverésük ütemét, de Hermann Broch sejtette, hogy a vonat helyét hamarosan elfoglalják a Zacharias urak.
A szuggesztió, vagyis az azonosulás következtében az individuumok egyetlen arcot vesznek fel, amely a vezér arcát utánozza. Freud szerint ez a folyamat elkerülhetetlen. Broch osztja a Mester pesszimizmusát, noha a regény főszereplője mintha képes lett ellenállni a vezérek tömörítő vonzásának. „A” (tulajdonképpen Andreas, de a regény főhőse anonimitásban kívánt maradni) nem dőlt be Zachariasnak, nem respektálta őt, de nem is félt tőle. Esetleg rövid ideg kíváncsi volt rá, ám egyértelműen nem volt hipnotizálható.
„A” egy másik betegségben szenvedett – közömbös volt a társadalmi bajokkal szemben. A pályaudvaron – ismét csak a puszta kíváncsiságból – kipróbálta a tömeg hatását. A többiekkel együtt eljutott a jegyellenőrzés vonaláig: már vágyott felszállni a vonatra, hogy valahova elindulhasson, hiszen elkapta a tömeg vonzása, a közös ritmus jó érzése. Csakhogy ő nem váltott jegyet. Az ellenőr kérdő gesztusára magához tért, közömbös arcot vágott, és vállát húzva kihátrált a tömegből.
A regényben „A” a cselekmény mozgató rugója, pedig az események lavináját nem is fizikai szükségletből, vagy valamilyen meggyőződésből, hanem pusztán a tevékenység vágyából indította el. „A” ugyanis nem tartozott sem a dogmatizáló Zachariashoz, sem a dogmatizálható tömeghez. A tömegen kívül – és mindenféle társadalmi hovatartozás nélkül – kívánta élvezni a társadalmi kapcsolatokat, esetleg mások erkölcstelenségének látványát. Az eredmény gyászos volt: közömbössége az emberek halálát okozta. Hermann Broch tehát sajátos módon folytatta Freud pesszimizmusát az emberi nemet illetően. Sőt, úgy tűnik föl, hogy az „Ártatlanokban” megfogalmazta az emberiség elleni vádat, amelyet Freud írásaiban nem találunk. Freud csak sejtette, Broch pedig ábrázolta is, hogy a rossz magában az emberben van és ezért vonzza a rosszat.

Vezér vagy a tömegindividuum?
Egy másik irodalmi példával szeretném befejezni. Hannah Arendt, az ismert zsidó filozófusnő (aki egyébként Hermann Broch kortársa és közeli barátja is volt) Eichmann jeruzsálemi peréről írt könyvében idézi a címszereplő szavait: „ezentúl vezér nélkül kell a saját nehéz életemet élnem, nem kérdezhetek sehonnan iránymutatást, sehonnan nem kapok parancsokat és utasításokat, semmilyen rám vonatkozó rendelkezést nem vehetek igénybe – röviden egy eddig ismeretlen élet állt előttem”.3
Ezt a meglepő vallomást Otto Adolf Eichmann, a későbbi SS-Obersturmbahnführer fogalmazta meg az 1932-es eseményekre visszaemlékezve. Freud elmélete értelmében Eichmann tipikus tömegindividuumként viselkedett, aki náci párttagsága előtt az élethez szükséges dinamizmust a különböző egyesületekből, majd az RSHA (Reichsicherheitshauptamt) szerkezetéből tankolta. A jeruzsálemi per alatt és az írásos visszaemlékezéseiben számtalanszor hangsúlyozta, hogy csak a parancsot teljesítette, hiszen a hivatalba való belépése előtt erre esküt tett.
Működése során Eichmann csak közhelyekben tudott fogalmazni, a sztereotipusok ugyanis betöltötték egyéni életét. Az utolsó szó gyanánt is klisét használt: „Soha nem feledjük őt, a halottat!” Esetleg fel sem fogta, hogy áldozata a tömegjelenségnek, amely automatikusan felmentette a személyi felelősség alól?
Nem, Arendt nem menti fel Eichmannt a tömeggyilkosság vádja alól, de nem is ítélkezik. Sőt az ítéletet teszi vizsgálata tárgyává, és ennek során meglehetősen belebonyolódik az olyan kérdésekbe, mint az egyéni bűntudat működése. Freud tömegpszichológiai elmélete látszólag nincs rá hatással, kérdéseire kizárólag erkölcsi platformról igyekszik válaszolni. Eichmannt nem tömegindividuumként, hanem kizárólag, mint egyént szándékozta bemutatni, ám ez nyilván nem sikerülhetett, hiszen a tömegjelenség nem freudi találmány! Ezért Hannah Arendt végül is – talán akaratlanul – a tömeg hatására utal, amikor nagyon óvatosan megfogalmazta, hogy a jeruzsálemi per – noha egy individuummal szemben kellett ítéletet hoznia – nem lehetett teljesen mentes a tömeg elfogultságától.4

Takács Ilona: Húsz éve hunyt el Szondi Lipót

Dr. Takács Ilona
pszichológus

Húsz éve hunyt el Szondi Lipót
Ösztöndiagnosztika és sorselemzés

„…az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent.”
/József Attila/

A mögöttünk hagyott 20. század nagy tudományos irányzata volt a mélylélektan, a pszichoanalízis. A diagnosztikai, gyógyító értékén túl mély hatást gyakorolt a művészetekre és az irodalomra. A mélylélektani pszichoanalitikus irányzathoz kapcsolódott a világhírű magyar tudós, Szondi Lipót. Az ő nevéhez fűződik a sorselemzés és ösztöndiagnosztika. Ennek alapelvei nyomán dolgozta ki a nevét viselő, 48 arcképből álló híres tesztet. A kísérleti ösztöndiagnosztikával és sorselemezéssel elsőként állította föl az ösztönlélektant, hidat alkotva a szellem- és a természettudományos lélektani irányzatok között.
Szondi kutatásai nem elvont elmélkedések voltak, hanem elemző és gyógyító célokat szolgáltak. Az általa kidolgozott elvekre épülő teszt alkalmas arra, hogy segítségével feltárhatók legyenek bizonyos kóros tényezők mellett az egyéni törekvések, a belső késztetések. A Szondi-tesztet a pszichiátriai gyakorlatban csakúgy, mint a pálya- és a párválasztásnál, életvezetési problémáknál mindmáig eredményesen alkalmazzák.
Szondi szellemi nagyságának megértéséhez hozzájárul életútja. Nyitrán született 1893-ban, tizenkét gyermekes, nagyon szegény ortodox zsidó suszter legkisebb fiaként. Apja a Talmudot tanulmányozó, mélyen vallásos ember volt, édesanyja viszont analfabéta. A nagy szegénységből az idősebb testvéreknek sikerült kitörniök; a felvidéki kisvárosi nyomorból Budapestre jöttek szerencsét próbálni. A fivérek sikeres üzletemberekké váltak, és az ő támogatásukkal az egész család a fővárosba költözött. Szondi ekkor ötéves volt. Testvérei összefogásával tanult, orvos bátyja hatására ő maga is orvos lett. A budapesti Apponyi Poliklinikán praktizált mint endokrinológus, pszichiáter és ideggyógyász. A sorsanalízis és az ösztöndiagnosztika alapjait a magyar fővárosban rakta le, itt dolgozta ki a már említett, világszerte ismert tesztjét.
Szondi szerint sorsunkat az ösztöneink határozzák meg, ezeket viszont az ősök örökségeként, magunkkal hozunk. Ezért int arra, hogy ki kell békülnünk a bennünk továbbélő ősökkel. Ám arra is figyelmeztet, hogy nem mindegy: miképpen éljük ki az ösztönöket. Az ember azért tudja saját sorsát alakítani, mert ugyanazt az ösztönt sokféle módon építheti. Négy ösztönkört állapított meg, amelyek mindegyike ellentétes párból áll.
Elsőként jelöli meg a nemi ösztönkört, aminek egyik oldalán az érzéki gyönyör és a gyöngédség igénye áll. Fontos tényezőként jegyzi a kezdeményező, harci ösztönt, ennek szélsőséges formája az agresszió, a szadizmus. Az előzőt nőies, az utóbbit férfias ösztöntényezőnek nevezte, jóllehet e vonások férfiben és nőben egyaránt megtalálhatók.
A másik ösztönkörhöz sorolja az érzelmi és indulati életet: a durva indulatok, a gyűlölet, a bosszú kiélése az egyik oldalon; vele szemben áll a szeretet, a szerettetés vágya és az ezt pótló szereplési vágy. (Ahogy Ady vallja: „Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak: Ezért minden önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének.”)
A harmadik ösztönkörhöz jellegzetesen az emberi ösztön, az „én” kialakítása tartozik. Itt is két ellentétes tényezőt különböztet meg: az „én” beszűkítésével szemben áll az „én”-t kitágító ösztönpár.
Végül a negyedik tengelyt a kapaszkodás ösztöne képezi, ami a javakhoz, a tárgyakhoz, az anyagiakhoz, a létfenntartáshoz való viszonyt mutatja, vagyis az ezekhez fűződő ragaszkodást, illetve az elutasítást foglalja magába. A kettősség itt az új iránti fogékonyságban, illetve a régihez való ragaszkodásban is kifejezésre jut.
Szondi Lipót feltárta azt is, hogy az ember miközben az egyik ösztönt kiéli, a másikat elfojtja, csakhogy az elfojtott ösztönök veszélyesek lehetnek, hasonlóan a láncra vert vadállatokhoz, amelyek széttépik láncaikat, és pusztító erejük szétrombolhatja a személyiséget.
Az emberi ösztönkiélésnek sok száz módját tárta fel Szondi, de jellegük alapján ezeket öt csoportba foglalta. Az első a natív kiélési mód. Ez, ahogyan az állatok viselkednek, a civilizált ember számára nem szerencsés megoldás. A következő az operotrop forma, ami munkában, hivatásban, kedvtelésben, hobbiban realizálódhat. A libiotrop módozat általában a párválasztásban jelenik meg. Az ember olyan párt választ, akiben azok a tulajdonságok elevenek, amelyek benne csak lappangó állapotban vannak, ezért mondja Szondi: „.. a férfi mindig ugyanazt a nőt választja”. Az idealtrop kiélési módban eszmék követése, világnézeti, vallási meggyőződés, művészi alkotás juthat felszínre. Rámutat az ösztöntörekvések tragikus módjára is, ami bűnözésbe, betegségbe, öngyilkosságba menekülésben realizálódhat.
Szondi Lipót 1936-tól a Ranschburg Pál által alapított Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben kezdett a sorselemezéssel foglalkozni. Erről az időszakról Benedek István írja „Éppen 1944-ig tartott a sorsanalízis első nagy korszaka. Nem kell magyaráznom, miféle történelmi időszak volt ez, militarizmussal, irredentizmussal, zsidótörvényekkel, második világháborúval, frontszolgálattal és munkaszolgálattal, a végén német terrorral, nyilas uralommal, deportálással és Budapest ostromával. Csak azt kell magyaráznom, hogy mindezek dacára, aki élt és éppen nem volt se katona, se fogoly, az – ha tehetsége volt hozzá – úgy dolgozott, úgy alkotott, mintha körülötte nem is állna lángba a világ. Aki ezt nem tudja, nem értheti meg, hogy éppen a zsidó Szondi köré sereglett akkor Budapest minden pszichológusa és olyan szenvedéllyel készítette a családfákat, meg a teszteket, mint akinek ez mindennél fontosabb. A sorsanalízis ebben a nyolc esztendőben forrta ki magát.”
Szondi és családja 1944 nyarán a Bergen-Belsen-i koncentrációs tárborba került. Innen sikerült ez év decemberében – viszontagságos út után – Svájcba jutnia. A háború után Zürichben telepedett le és ott dolgozott több mint négy évtizeden át. Világhírt szerzett és sikerre vitte a sorselemzést. Zürichben, 1969-ben ő hívta életre a Lélektani Intézetet; ma nevét viseli e híres svájci tudományos kutatási központ. Idehaza több mint évtizeden át száműzött lett a pszichológia, a szondizmus és a Szondi-teszt pedig tabuvá vált.
Szondi Lipót – magyar vonatkozásában – önkéntes száműzetésben élt Svájcban: miközben idegenben elismerték: híre az Egyesült Államokban is felfelé szárnyalt. Nem hívták haza, noha azt remélte: a háború után a magyar tudományos életben szerepet kap. Soha nem jött többé Magyarországra. Itthon azonban tanítványai, egykori munkatársai őrizték és a következő generációkra hagyományozták elméletét, és alkalmazták a zseniális Szondi-tesztet. Közöttük olyanok, mint: Benedek István, Illyésné Kozmuta Flóra, Mérei Ferenc, Kardos Lajos. Jómagam is, nem az egyetemen– mert ezt hivatalosan nem tehettük! –, hanem Noszlopy Lászlótól, Szondi egyik kiváló tanítványától, magánúton tanultam meg a teszt alkalmazását.
Szondi Lipót Svájcban, a tudományos életben jelentős karriert ért el, ám a sorselemző saját családjában nem tudta kivédeni a sötét sorscsapásokat, a tudattalanban rejlő tragédiát: Péter fia és Vera lánya, már felnőttként öngyilkosságot követett el. A nagy tudóst a szörnyű csapások nem törték meg, alkotó erejét megtartva, fáradhatatlanul dolgozott tovább. Életét a svájci Küssnachtban, 93 éves korában fejezte be. Itthon, halála után egy évvel később jelent meg– immár – anyanyelvén híres könyve, A Káin, a törvényszegő és Mózes, a törvényalkotó.

Hrotkó Larissza: Rajna menti zsidó közösségek a középkorban

Hrotkó Larissza

Rajna menti zsidó közösségek a középkorban
Az 1381-es tákána a ketuba értékének, illetve a hálicá eljárásának aktualizálásáról

Előzmények

Rövid tanulmányom elsődlegesen a rajnai zsidó közösségek helyi rendeletének, a tákáná-nak - szövegét1 vizsgálja.
A szövegkutatásokat összefoglaló tanulmányok gyakran alkalmazzák a történeti hátteret, ámbár a szövegé az elsőbbség. A középkori dokumentumokat vizsgálva kideríthetjük, hogy az askenáz zsidóság a jogi anyagok érvényét minél több közösségre igyekezte kiterjeszteni. Jogosan állíthatjuk, hogy a késői középkori askenáz zsidóság – a nem-zsidó társadalom törekvését követve – egy fajta centralizálásra hajlott, holott maga a tákána tulajdonképpen a közösségek autonómiáját alapozza.
Az említett centralizálási törekvés nagyobb regionális konferenciák és tanácsok létrehozásában nyilvánult meg. Egy ilyen regionális szervezet – a SUM 1220-ban(!) jött létre, amikor Speyer, Worms és Mainz területén levő zsidó közösségek elhatározták rendeleteik kölcsönös elfogadását. Jelen vizsgálat tárgyát képező tákána ugyancsak a SUM–közösségeknél volt érvényben (már csak azért is, mert elfogadása Mainzban történt), de hivatkozási alapot képezhetett más közösségek számára is.
Mint minden európai zsidó család, a rajnai zsidó közösségek is – a galut kezdetétől – kettős kulturális kontextusban éltek. A zsidóság belső társadalmi helyzetét döntően befolyásolta a külső, nem-zsidó kontextus. Az irodalmi hatás minden bizonnyal kölcsönös volt, noha a társadalmi erőviszonyok nem voltak egyenlők. Az első, az 1096-as keresztes hadjárat meghatározta a zsidóság további életorientációját: a veszélyek már ezt megelőzően is fenyegették a zsidó lakósságot, de az 1096-as események idején megfogalmazódott a veszély konkrét arca. Az egyház még akkor is veszélyeztette a zsidó közösségek életét, ha éppen nem tervezett újabb zsidóellenes lépéseket.
A 13. századtól kezdődően a latin műveltségű keresztény világban a Talmud „feketelistára” került, és a „talmudista” negatív zsidó jelzővé lett. Pedig éppen a talmudi irodalmi hagyomány tette lehetővé Európában a specifikus zsidó kultúra megőrzését. Az ókor politeista hellenisztikus világában a zsidók – a többi etnikai és vallási csoportokhoz hasonlóan – megtalálhatták helyüket a birodalmi struktúrában, ám a centralizált hatalomra törekvő egyház vezetésével felépített európai kulturális-gazdasági rendszerekben a zsidóság kiszorult a legitim keretekből.
A 13. század végén az erőszak újabb hatalmas hulláma söpört végig a Rajna mentén. Rabbi Meir von Rothenburg néhány társával együtt az ország elhagyására kényszerült, ám ehhez szüksége lett volna a császár engedélyére, hiszen R. Meir volt az első hivatalosan kinevezett németországi főrabbi, vagyis a mai fogalmak szerint Rudolf császár tisztviselője. Ráadásul a császár félt, hogy a zsidók magukkal viszik a vagyonukat is, és így az ország nehéz pénzügyi helyzetbe kerül. Egy szerencsétlen véletlen folytán a rabbit felismerték és elárulták. A császár az ensisheimi toronyba záratta, ahol rabbi Meir meg is halt. A zsidók zsarolása folytatódott: a rabbi holttestét 14 évig nem adták ki. Végül Süsskind Alexander Wimpfen frankfurti zsidó váltotta ki annak reményében, hogy valamikor a nagy tudós mellé temetik el. Kívánsága teljesült: együtt nyugszanak a worms-i zsidó temetőben.
A 14. század végét újra erős zsidóellenesség jellemezte: az 1381. júliusi mainzi zsinatra az 1348-1349-es pogromok, illetve az 1348-1351-es pestis járvány következményei vetítettek gyászos árnyékot. Speyer zsidó lakossága elsőnek szenvedett a felbőszült gyilkos tömegtől, még ha az áldozatok száma itt nem is érte el a szomorú strassburgi rekordot.2 Nem véletlen, hogy a véres események után összeült rabbinátus éppen a sógorházasságról, a hálicáról, illetve a házassági szerződés (ketuba) kurrens értékéről tárgyalt: a pogromokat követően sok gyermektelen özvegy helyzetét kellett a közösségnek megoldani, illetve tisztázni a házassággal kapcsolatos problémákat (például az újraházasodás akadályát képező „águna” helyzetet). A sógorházasság, illetve a középkorban annak kiváltásaként szolgáló hálicá szoros kapcsolatban állt a házastársak személyi vagyonának megosztásával, amely az egyik házastárs bizonyított, vagy kétséget kizáró elhunyta esetén vált szükségessé.
A középkori tákána szövege a Szentírásból, illetve a Talmudból merítette szókincsét, noha előfordultak már a tipikusan európai zsidó szófordulatok, lexémák is. Vizsgált szövegünk azt mutatja, hogy szerzői nem szándékoznak megszüntetni a korábbi tákánák érvényességét, de az új körülményekben szükségesnek érezték azok újraértelmezését. A kontinuitásra való törekvésen kívül érzékelni tudjuk, hogy a tákána a kollektív (vezetői) akaratra támaszkodott, ami a szanhedrini szellemnek felelt meg. Olyan formai jelek, mint például az igék többes számú alakjának használata, az elődök említése stb., azt hangsúlyozza, hogy nem egy ember parancsáról van itt szó, hanem ősi hagyományt folytató döntésről! (Természetesen a vallási irodalmat éppen ez jellemzi, hogy az autoritását az ősi voltára és kontinuitásra alapozza.)

Az 1381-ediki rabbi-konferencia Mainzban (Magencában) ült össze. Legrangosabb tagja Mozes ben Jekuthiel, a mainzi rabbi volt. (A fentiekben már idézett J. Winter – A. Wünsche háromkötetes tanulmányának záró része említést tesz Jechiel ben Jekuthielről, egy római rabbiról, aki „Das Buch der Frommen” („A jámborok könyve”) című erkölcstanítását még Németországban írta meg és Olaszországban feldolgozta, illetve kiegészítette. Lehetséges, hogy mindkét rabbi egyazon családból származott.)
A mainzi zsinaton jelen volt rabbi Sámuel Bonfant is, a híres St. Goar-i Salman rabbi előde.3 A zsinat a „ketuba” értékének aktualizálását, valamint a hálicát tárgyalta, amellyel kapcsolatban korábban már készültek rendeletek. Jelen szövegnek (Text B, a 252-253. oldalon)4 öt forrása volt. Elemzésünk kimutatja, hogy a rabbi L. Finkelstein által közölt szöveg későbbi szerkesztés eredménye: eredetileg több tákána készült el, amelyet a szövegmásolók összevontak és egyetlen bevezetőhöz kapcsoltak.

A tákána, mint irodalmi műfaj
Ha a középkori rajnai zsidóság helyzetét a külső, vagyis a nem-zsidó kontextus oldaláról nézzük, akkor mindenek előtt meg kell említeni, hogy a közösségek többsége a Mainz-i Érsekség területén helyezkedett el. Ez az érsekség a 11. századtól a reformkorig tartotta fenn magát. Mainzban székelt az érsek. Worms, Würzburg, Bamberg, Paderborn, Halberstadt, Verden a püspöki székhelyek voltak. A szomszédságban a nagy Kölni Érsekség éreztette hatását. A nyelvi terület a rajnai franktól a moseli frank nyelvjárásig terjedt, noha a gazdasági tevékenységük miatt a zsidók érintkezhettek a déli nyelvekkel is (bajor vagy aleman).
A 13-14. században még nem beszélhetünk egységes német nyelvről, noha éppen ekkor ezen a területen is – hasonlóan a gazdasághoz – nagy változások történtek. A világi irodalomra akkoriban a szerelmes költészet volt jellemző, ne feledjük: a késői középkor a Minnesang kora volt. A héber költészet nemcsak a képviselőin keresztül (megemlítjük itt Süsskind von Trimberget, a híres középkori zsidó minnesängert, aki egyébként ugyancsak viselte a megkülönböztető zsidó kalapot, hiszen nem tért át a keresztény hitre annak ellenére, hogy életének nagy részét az udvarnál töltötte5), de újító ritmusaival is aktívan részt vett az európai költészet kialakulásában.6 Hiszen a szöveg ritmikai szervezésével találkozunk a vizsgálatunk tárgyát képező tákánában is (ld. például a III. rész (a) szakaszának első sorában a „Cadi”-phonema alliterációs ismétlését).
Az udvari költői nyelv mindinkább távolodott a latintól. Mind több olyan irodalmi mű készült (például „Tristrant” vagy „Floyris”), amelyet nemcsak egyetlen nyelvterületen értettek. Persze, itt a műveltebb lakossági rétegekről van szó, de éppen ezekkel a rétegekkel érintkeztek a zsidók közösségek képviselői (vezetői, stadlonjai) is, és ha beszélhetünk a helyi nyelvi hatásokról, akkor elsősorban az irodalmi nyelvet, illetve a kisebb-nagyobb feudális udvari nyelvi szokásokat kell figyelembe venni.
A középkorban megváltozott az egyháznak a földi intézményekkel kapcsolatos állásfoglalása, amely a zsidó lakosságot is érintette. Miközben Ágoston a maga korában a földi életet még teljesen értéktelennek tartotta (De civitatis Dei), a középkori egyház az élet minden területét igyekezte vallási dogmáinak megfelelően szabályozni. A zsidó vallási életben a profán elem mindig is jelen volt, a középkorra a zsidóság e vonatkozásban már nagy hagyománnyal és gazdag talmudi irodalommal rendelkezett. Abban az időben csökkent a toszefta fajtájú írások iránti vonzódás, de annál több halahisztikus jellegű írás készült. Ezek között az erkölcsi irodalom foglalt el nagyobb helyet, ami a keresztény vallási irodalomra is jellemző volt. A nagy erkölcsi traktátusokon kívül divatba jöttek a prédikációk, amelyek fokozatosan terjedelmes műfajjá fejlődtek. Ezek a fennkölt művek a középkorban már kifejtették hatásukat a rabbinikus homiletikára, de talán a 17. századi „drásanim”, a drósék írásaira is.
Több olyan rabbiról tudunk, aki a halahisztikus művek mellett költészettel is foglalkoztak. A rothenburgi Meir rabbi például verseket is hagyott az utókorra. „Der Brand der Thora” című verse elsősorban Juda Haleví Cionidáinak ügyes utánzata, de szövege tükrözi a középkori rajnai zsidóság tragikus életét és rabbi Meir döbbenetes erejű hitét, aki minden szörnyűség ellenére – és ezek közül a legszörnyűbb a Tóra pusztulása volt – bízott a szebb jövőben:
„Dir leuchtet Gott der Welten ew’ge Sonne,
in deinem Licht die Völker alle wallen.”
A tákána is besorolható a középkori zsidó irodalmi műfajok közé. Ezek tanulmányozása azért is fontos, mert noha abban az időben az európai országok zsidó lakossága már használta a helyi nyelveket, de még mindig jelen volt Európában az itt létrejött héber nyelvű irodalom. (A nemzeti államok megalakulásával a helyzet gyorsan romlott.) Irodalmi műfajként a tákána gazdagította az egész európai irodalmi kincsestárat, és ilyen szempontból is megérdemli a kutatást.

A szöveg külső alakja
Elmondható, hogy a vizsgált szöveg nem az eredeti példány másolata, hanem egy több forrás alapján helyreállított anyag, amelynek formai elemei részben már megfelelnek az újkori igényeknek. Hogy mekkora erőszakot követtek el a másolók és a szerkesztők a szövegen, ma már nem állapítható meg, hiszen ehhez rendelkezni kellene a középkori írott anyaggal. A vizsgált nyomtatott szöveg egyforma nagyságú héber betűkkel készült.
A szavak értelemszerű összekapcsolása, illetve szétválasztása a birtokos szerkezetek és a kötőszók segítségével történik, amelyek közül a „ו” consecutivum ill. adversativum, „יכ” és az „דשא” ill. „ש” a leggyakoribbak. Az utóbbi kötőszók együttes használata is tanúskodik a szerzők vegyes – bibliai és talmudi – szókincséről. A talmudi idők más kötőszói is találhatók a szövegben, például a כדי kombinációi, vagy אשר יען („mert”, rögtön az első sorban). A mai európai olvasónak feltűnik a szegényes interpunkció. A másolatban néhány helyen már láthatunk egy-egy zárójelet, illetve pontot és vesszőt, de ezeket a jeleket valószínűleg a másolónak köszönhetjük. Talán ugyancsak neki köszönhetjük a rövidítések megjelölését (′ például a nyelvtani formáknál). A dátumot rögzítő első mondatot a többi lexikai kombinációktól egyetlen pont választja el. A pontok, vesszők és egyéb jelek hiánya egyébként nemcsak a héber szövegre volt jellemző. A német nyelvű középkori szövegek is általában mellőzték a nagybetűs írást, illetve az interpunkciót. 8
A szöveg szemmel láthatóan négy részből áll, ám ez a szerkezet a másolók műve. A részek közötti sorok elején kb. 3 karakteres kihagyások láthatók. A bevezető részt követő sorban kettőspont is található, amely a középkori anyagban aligha állhatott.

A szöveg belső formája
Ha a szöveg jelenlegi alakját nem vesszük figyelembe, akkor is találunk benne olyan jeleket, amelyek lehetővé teszik a lexikai anyag értelemszerű csoportosítását. Ezzel egyidejűleg felfedezhetjük a szerkezeti feszültségeket is. Feltűnő, hogy a dátumozás kétszer ismétlődik: a ránk hagyományozott szöveg első sorában az évszám rövidített alakja található, a hónap és a nap megjelölését az aláírások előtti utolsó sor tartalmazza. A kéziratok közötti eltérések miatt kétséges volt a tákána dátuma. L. Finkelstein a „Hunt. 221” jelölésű kézirat véleményét fogadta el, amely a tákánát (5) 141 Áv hó 15-ére, hétfőre teszi. Az 5146-ban az Áv hó 15-e ugyanis nem hétfő volt.
A mai szöveg negyedik sorában szerepel „a hálicá ügyében” kifejezés, amely több sorral lejjebb megismétlődik. Az ismétlés helyén valószínűleg egy újabb rész kezdődik. Ennek megfelelően az első szövegrészt „A”-val, a másikat „B”-vel jelölhetjük meg.
Az „A” szöveg vége felé található egy másik jogi kifejezés – a tárgyaló felek által „lepecsételt” megegyezés, ezután egy újabb szövegrész következik, amely mintegy részletezi a fentiekben említett megállapodást. Ennek a néhány sornak más a tartalma, mint az előző „A”, illetve az ezt követő „B” jelű szövegrésznek. Ezért ezt a szöveget „A” jellel láttuk el.
Támpontként szolgálhat az is, hogy az „A” szöveg elején láthatjuk a konferencia kérdéseinek felsorolását: a rabbik (avagy: a „tanítók”, illetve a „jogtudósok”) a ketuba és a hálicá ügyében ültek össze. Ezért jogos feltételezni, hogy a rövid középső („A”) rész egy önálló szerkezeti elemet képez, amely a ketuba értékét érinti.
Az „A” rész tehát az egész szöveg bevezetője lehetett, így értelmezi ezt L. Finkelstein is, de lehetett annak más funkciója is, azaz összefoglaló keretként is szolgálhatott, ha az eredeti szöveget megtoldották, illetve azt újonnan szerkesztették.

Az „A” szövegrész leírása
Ez a rész a talmudi elbeszélő stílusú hagyományt folytatja: közli, mennyire eltérőek voltak a vélemények a ketuba összességét illetően. A rabbinátus ezért határozta el a „valuta árfolyam” rögzítését, illetve a hálicával kapcsolatos tennivalókat. A döntés történeti és kollektív jellege rögtön a szöveg elején mutatkozik: a „tákánat kahalot” birtokos szerkezetben a második elem egyrészt a nőnemű főnév többes számú alakja, másrészt szemantikailag is az okmány érvényességi körének bővítésére utal. A szövegrész lexikai anyaga három hivatkozási hely körül csoportosul:
1. Az első hivatkozás: Dvarim 25, 9. Ez a szentírási részlet a hálicá eljárását írja le. De meglepő, amit érzékelnünk kell, hogy a rendelet szerzői fel sem tételezték a sógorházasság lehetőségét.
2. A második lexikai csoport a „Kethuvot 6a”-ra épül. Ez a traktátus a „Nasim” (babiloni) talmudi rendben található. A 6. fejezet „a” jelű misnája a házastársak közötti vagyoni viszonyokról így szól: A feleség minden vagyona és keze munkája a férj tulajdona. Mindenre, amit a feleség örökölt, a férjnek élete végéig haszonélvezeti joga van. A személyes kártérítés pedig a feleséget megilleti. Ám erről eltértek a vélemények. Rabbi Jehuda ben Bether úgy vélte, hogy ha a dolog (a megszégyenítés, vagy a becsületsértés stb.) titokban történt, akkor az összeg két része a feleséget, egy rész a férjet illette meg, de ha ez a nyilvánosság előtt történt, akkor két rész a férjé, egy rész a feleségé volt. A férj részét azonnal ki kellett fizetni, a feleség hányadáért birtokot kellett vásárolni, amelynek a férj volt a haszonélvezője. A mai olvasó azt gondolná, hogy ez a talmudi vélemény – a középkori európai körülmények között – aligha volt releváns. Többek között azért, mert a zsidók Európában nem mindenütt vásárolhattak birtokot. A hivatkozás mégis tükröződik a rendelet szövegében (a „B” -részben), hiszen a rabbik a családi vagyon egységére kerestek jogi alapot. Feltételezésünket az európai zsidók megváltozott gazdasági életstruktúrája igazolja: a külső kényszerből adódóan a 11. századtól a kamatra történő pénzkölcsönzés került a gazdasági foglalkozások élére. Ehhez sürgősen koncentrálni kellett a vagyont, és ennek fényében jártak el a családi vagyon megosztása ügyében is.
3. A harmadik hivatkozás Jesája 45, 8, és erre a szövegre támaszkodik a harmadik lexikai csoport. Jesája prófétától idézett szöveg jól illik egy jogi rendelet legitimitásának szövegi megalapozásába. Ugyanis azt hangsúlyozza, hogy az Isten teremtői tette egyidejűleg az „igazság tette” is, vagyis a Tóra szavai a földi igazság alapját képezhetik, ha az emberek ezeket megtartják. Ezért a hálicát is az első szövegrészben a szerzők egyértelműen „micvának” nevezik, hiszen annak végrehajtását a Tóra írja elő.
A szöveg nem tesz említést „Jevamot” traktatusról, holott ezt is felhasználja, sőt a tákána („B”) része erre a traktatusra támaszkodik. Az „A” rész további formai érdekessége, hogy a szöveg elején és végén a „megegyezésre jut, egyetért” ige alakjai keretszerűen foglalnak helyet.

Az „A” szövegrész leírása
Az „A” rész kizárólag a tárgyra szorítkozik: a szerzők rövid 4 sorban rögzítik, hogyan értelmezik a régi talmudi ketuba-értékeket az aktuális körülmények között. Ugyanis a Talmud a szűzért 200, az özvegyért 100 zuz-t írt elő ketubaként. Pontosabban mondva egy „maneh-t”, 9 de hogy mennyit ért a maneh ezüsttartalma a talmudi időkben, erről nem volt semmilyen írásos megállapodás. Az „A” szöveg így foglalja össze a rabbinikus döntést:
Íme a ketubáért régen a kölni pénznemben fizettek. Abban az időben az volt a szokás, de most mindez már a múlté. Abban állapodtunk meg, hogy a szűzért legyen 600, az özvegyért 300 arany forint (a fizetendő összeg). Ne legyen ez se több, se kevesebb, ha csak a férj nem alkudta ki az özvegyi jog növelését, vagy az asszony lemond a jogáról.

A rabbik tanácstalanságát az okozta, hogy a zsinat előtt megszűnt a kölni pénzverés, ezért a ketubát fel kellett értékelni. Az arany forintot (florint) így először alkalmazták a tákánában. A felértékelésről tehát a régi kölni pénznemhez képest állapodtak meg, nem pedig a talmudi idők pénzneméhez. Feltűnik a „kölni” szó németes használata – „kolnis” (és nem például „kolnit”), amelyben az „ö” (o-Umlaut) hiánya sem feltűnő. Az összegeket nem betűkkel, de nem is az arab számokkal írták ki, hanem a héber betűkkel jelölték meg.

A „B” szövegrész leírása
A harmadik rész így kezdődik: „A hálica ügyében, …”
Ezzel a lexikai kombinációval már találkoztunk az „A” rész negyedik sorában. Mind valószínűbbé válik, hogy az előző „A” rész későbbi betoldás, és az eredeti szöveg ezen a helyen folytatódott. Ha a feltételezésünk igaz, akkor a tákána szövege valójában csak a hálicára koncentrált.
A másoló által kialakított harmadik „B” bekezdésben két helyen találunk egy-egy pontot, ami azt jelenti, hogy az értelmező a szöveg harmadik részét két szakaszra – b’és b’’ – osztotta szét. Ezzel az értelmezéssel a következők miatt egyetérthetünk:
A „B” szövegrész főszereplői a „sógor” és a „sógornő”. Az egész szövegrész e két személy közötti rokonsági, illetve vagyoni kapcsolatok rendezésének módjával foglalkozik. Ám a hosszabbik b’ szakasz nem tartalmazza a mozgást jelölő igéket. Ugyanakkor a b’’ szakasz egy ilyen igével kezdődik, ami az előző szituációnak változására utal: „A sógornő menjen el a sógor lakhatásának helyére…”
A „B” rész tartalma:
b’: A sógor a férj halálát követő 3 hónapnál tovább ne várakoztassa sógornőjét. És akár növekedett, akár csökkent a házasságba bevitt vagyon értéke, vagy ha az egyik fél nem is vitt be semmit, a családi vagyont szét kell osztani az özvegy és az örökösei között, még ha az özvegy része kisebb is lenne, mint ketubájának követelése. Ha pedig a vagyon nagy és a fele jár az özvegynek, nem számít, hogy ez több, mint ketubájának követelése; az elhunyt örökösei és a sógor választhatják, hogy a sógornőt készpénzben fizetik ki, vagy a hátramaradt vagyon felét adják meg. Ha az utóbbit választották, ez nem lehet nagyon kedvezőtlen, vagyis nem képezhet túl nagy differenciát. Mindenben az itt leírt módon és ennek megfelelően kell eljárni. Ezt követően a sógornőnek nem lehetnek további követelései: nem veheti ki a közös vagyonból, amit a szülőktől, vagy a közelebbi rokonoktól kapott – minden a közösben marad.
Továbbá: A sógornőnek kell mennie a sógor lakhatásának helyére, de ha a sógor megy el (hozzá), akkor meg kell téríteni a költségeit. Ha a sógor tiltakozik és megtagadja a hálicá kiváltását, vagy leteszi a pénzt, amely nem az övé, vagy elmenekül, hogy elkerülje a hálicát, de minden közösségben herem alá esik, amíg a hálicá meg nem történik.
A „B” szövegrész irodalmi kerete a „levesz” = „leveszi a cipőt” (חלץ) ige paradigmája. Ez a lexéma összeköti a „B” szöveget az „A” szöveggel is. Ugyanezt a célt szolgálja az utolsó sorban található dátum is, amelyről már részletesen beszámoltunk.

A „B” rész leírása
Ugyancsak szó volt már a „B” szöveget követő névsorról. Ez a felsorolás csak részben hasonlít a mai aláírásokra. A héber nevek sokat árulnak el a konferencia résztvevőinek családi körülményeiről, illetve társadalmi helyzetéről. Egy-egy név előtt rövid megjegyzést is találunk: „a fentiekkel ugyancsak egyetértek – Rotenburki (értsd: Rothenburgi) Menlin”; „ugyancsak ott voltam jelen a zsinaton – Meir ben Sámuel Ha-Kohen Northojzenból (Nordhausen-ból)”.
A „Rotenburki” és „Northojzen” alakokban láthatjuk a mássalhangzók jellegzetes tompítását – ez részben népies, részben pedig a germán nyelvek mozgását (Lautverschiebung) követő jelenség volt. A „hojzen” alak a középkori labilis diftongusi helyzet eredménye; ám az is előfordulhat, hogy a diftong összehúzódása, illetve egy újabb diftong kialakulása – „oj” „au” helyett – a rajnai zsidó területeken terjedő „jiddis” hatása eredményezte, amely a héber nyelv jellegzetes askenáz kiejtéséhez vezetett.

Igazság és jámborság
A szövegelemzés kiderítette, hogy az 1381-es rabbi-konferencia eredetileg nem egy, hanem két (esetleg három) tákánát fogadott el, amelyet később összevontak és egy bővebb bevezetőt írtak hozzá. Az újonnan szerkesztett bevezetőben Jesaja idézete, illetve az idézet körüli szöveg, amely az igazságot és a jámborságot helyezi előtérbe, s a korra jellemző erkölcsi prédikációra emlékeztet, holott az eddigi (pl. Rabbenu Gersom által megfogalmazott) tákánák inkább szűkszavúak és tárgyra törőek voltak.
A tákána hatályáról Finkelstein még hozzáteszi, hogy a kölni közösség továbbra is a saját pénznemhez ragaszkodott a ketuba értékének megállapításánál. Elég furcsa – jegyzi meg Finkelstein –, hogy Maharil, aki a zsinat egyik tagjának fia volt, nem ejtett említést a zsinatról abban a gyűjteményben (Minhág Maharil), amelyben a kölni és más közösségek szokásai közötti eltéréseket tárgyalta.
Még két másik 14. századi zsinatról is van tudomásunk. Az egyikről Graetz tett említést 10: ezt valószínűleg 1386-ban Weissenfels-ben tartották meg. A zsinat a védelmi levél ügyében fordult a helyi nemes prominenciához. Az utolsó zsinatra valószínűleg 1400-ban Erfurtban került sor. Ezen a konferencián a rabbik elhatározták, hogy a kohénoknak meg kell tiltani a város, illetve a temető kapuján keresztüli áthaladást!
Végül még egy gondolat a hálicáról, illetve a jogi rendelkezések létrejöttéről általában. Feltételezhető, hogy hálicá valamikor egy erős felindulásban elkövetett spontán cselekmény volt. A Tórában (Dvarim 25, 9) ez a regionális szokássá vált rítus jogi értelmet kapott: ugyanis a sógornak a bíróság (a kapunál ülő vének) előtt ki kellett jelenteni, hogy megtagadja a sógorházasság kötelességének teljesítését. A Talmud a hálicá legitimitásában már nem is kételkedett, a Tóra autoritása ezt is automatikusan rendeletté tette. Az európai zsidóság szokásai és írott rendeletei a hálicát a ketuba kifizetésével kapcsolták össze. Ez tűnik ki Finkelstein által közölt szövegekből, amelyek mai formában egyetlen rendeletként kerülnek az olvasó elé.

Jegyzetek

1 Jakov Katz úgy mutatja be a tákánát, mint a helyi szokásokat rögzítő dokumentumot. Katz kihangsúlyozza, hogy ezt a dokumentumot már igen korán írásban foglalták össze. Művének II. részéhez fűzött megjegyzésekben megemlíti a legrégibbi fennmaradt (nem másolt, hanem eredeti) tákánát az 1595-ből. Ám ez a dokumentum is hivatkozik a még korábbi írott tákánákra.
Jakov Katz, Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor végé, Budapest-Jeruzsálem, 2005

2 Rabbi Louis Finkelstein, Jewish Self-Govermenment in the Middle Ages, New York, 1924

3 St. Goar-i Salman 1460-ban adta ki „Die Geschichte der Hussziten” (gilgul bné chusim) című művet a husszita teológia zsidó hátteréről.

4 Rabbi Louis Finkelstein, New York, 1924

5 J. Winter – A. Wünsche, Die jüdische Literatur seit Abschluss des Kanons (I-III), Hildesheim, 1965

6 Leopold Zunz, Die synagogale Poesie des Mittelalters, Berlin, 1855

7 Humbertus de Romanis in: Th. Frings, Beiträge zur Geschichte der Deutschen Sprache und Literatur, Halle (Saale), 1966

8 Vö. például Th. Frings, E. Karg-Gasterstädt, Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur, Halle (Saale), 1966.
Érdemes ilyen szempontból összehasonlítani Hamelni Glückel (Glückl von Hammeln, 1632-1677) jiddisül írt visszaemlékezéseit, amelyekben ugyancsak elvetve találunk pontokat ill. vesszőket.
A pesti zsidó közösség 1840-es levelezése is meglehetősen hanyagolta az interpunkciót, amiért az anyagok értelmezése igen nehéz. A hiányos interpunkció arról is tanúskodhat, hogy csak nagyon kevesen (pl. a rabbik, vagy más tudósok) kerültek közvetlen kapcsolatba az anyagokkal. Ha fel is merültek az értelmezési nehézségek, azok megoldására a legnagyobb tekintéllyel rendelkező tudós adekvát véleményét keresték és alkalmazták.

9 „Kethubot” in: Mishnayot, Volume III. Order Nashim, New York, 1963. Finkelstein ezt a pénznemet „minának” nevezi – ld. Finkelstein, 75. old.

10 Ld. az (5.) lábjegyzést a 76. old.

Marlies Schulz: Zsidók Berlinben – tegnap és ma

Professzor dr. Marlies Schulz
Berlin, Humboldt Egyetem

Zsidók Berlinben – tegnap és ma

Az alábbi tanulmány a berlini zsidóság változatos és tragikus történetét foglalja össze. Berlin, mint Európa egyik jelentős városa sokat köszönhet a zsidók a gazdaságban, a tudományban és a kultúrában végzett több évszázados tevékenységének.
A tanulmány gondolatmenete alapvetően időrendi sorrendet követ, de a történelmi tények mellett bemutatja Berlin zsidó lakosságának mindenkori területi elhelyezkedését is.

A kezdetektől az Első Világháborúig

A zsidók berlini megtelepedésének autentikus bizonyítékai 1295-ből származnak. Az első zsidók, mivel más foglalkozást tilos volt űzniük, kereskedők, pénzváltók és pénzkölcsönzők voltak. Ahhoz, hogy a városban élhessenek magas adót kellett fizetniük. A 17. századig üldözték őket és minden rosszért őket tették felelőssé.
Berlin első zsidó közösségét 1671-ben alapították. Ötven jómódú, Bécsből elüldözött zsidó család, Fridrich Wilhelm választófejedelem rendeletének értelmében letelepedhetett a városban. Ennek az volt a célja, hogy a harmincéves háborúban szétzilált gazdaságot a zsidók tőkéje, vállalkozási készsége, és az általuk fizetett adók segítségével újra fellendítsék. Néhány zsidó család a Spandau Előváros nyugati részében, a Großen Hamburger utcában telepedett le. Itt hozták létre az újonnan alakult zsidó közösség első temetőjét is (amit 1827-ben bezártak, majd 1943-ban felszámoltak). Csak 1700-ban engedélyezték először a zsidóknak zsinagógájuk létrehozását, ami azután a rákövetkező 150 évben a közösség egyetlen zsinagógája maradt. A közösség néhány tagja szoros összeköttetésben állt a porosz udvarral, ők pénzkölcsönzők, ékszerészek, üzleti tanácsadók voltak. Ezért a tevékenységért bizonyos előjogokat élveztek, és nagyban meghatározták a közösség életét. Azok a zsidók akik nem álltak az udvarral kapcsolatban a leggyakrabban kis üzletet vezettek, zálogkölcsönzők vagy házalók voltak. Idővel egyre több zsidó költözött Berlinbe, részben letelepedési engedély nélkül. 1750-ben kb. 2000 zsidó élt már a városban, ebből mintegy 500 illegálisan. 1756-ban a közösség egy kb. 350 ágyas kórházat rendezett be az Orenierburger Strasse-n.
Az idő múlásával a zsidó közösség a szellemi és kulturális értékek tekintetében közelebb került a porosz társadalomhoz. A felvilágosodás eszméit – tolerancia és emberi méltóság – a zsidók is magukévá tették. Az ismert zsidó filozófus Moses Mendelssohn döntő kezdeményezéseket tett a zsidók németországi emancipációjával kapcsolatban, a zsidó hit és a világi cselekvés összehangolásával. A késői 18. és korai 19. században több szalon is létrejött, ahol írók, művészek gondolkodók találkozhattak, és eszmecseréket folytathattak. A legismertebb szalonokat magasan képzett zsidó asszonyok vezették olyanok, mint Henriette Hertz és Rahel Varnhagen. Ismert látogatójuk volt többek között a költő Heinrich Heine, valamint a berlini egyetem megalapítói, a Humboldt fivérek. Ezekben a tevékenységekben is kifejeződött a zsidók növekvő társadalmi elismertsége.
A 19. század elején Berlinnek mintegy 200 000 lakosa volt, ennek kb. 1,5%-a volt zsidó, akik azonban még nem rendelkeztek a polgári jogok mindegyikével. A 1812-es porosz rendelet eltörölte a különleges adókat és teljes állampolgárságot adott a zsidóknak. De ennek ellenére továbbra sem vállalhattak állami hivatalt, a katonai vagy az akadémiai pálya számukra elképzelhetetlen volt, valamint továbbra is korlátozott választójogokkal rendelkeztek. Néhányan a teljes értékű állampolgárság reményében áttértek a keresztény hitre. Összességében a közösségen belül megerősödött a liberalizmus, a német nyelvű prédikációk és kórusénekek egyre népszerűbbek lettek. Ezek a folyamatok azonban szemben álltak az ortodox zsidók szándékaival/szemléletével. A liberális és az ortodox zsidók közötti szakítás kiváltója az 1866-ban a Mitte-ben, az Oranienburger Strasse-n felépített Új Zsinagógában tartott megnyitó istentiszteleten bevezetett orgonajáték és kórusének volt. Az Új Zsinagóga 3000 ülőhelyével a legnagyobb volt Németországban, és az időközben Németország legnagyobb zsidó közösségévé váló berlini gyülekezet öntudatát fejezte ki. A zsinagóga a maga nemében a legfényűzőbb épület volt Németországban, 50 méter magas aranykupolája visszatükrözte a közösség büszkeségét. 1869-ben a hitközség ortodox tagjai megalapították az Ádász Jisráél Gyülekezetet és 1876-ban kiléptek a zsidó közösségből.
Az 1871-ben létrejövő Német Birodalom fővárosa Berlin lett. Az ennek következtében meginduló dinamikus gazdasági fejlődés Berlint igazi európai metropolisszá emelte. A zsidók nagymértékben részesei voltak ennek a fejlődésnek és fellendülésnek. Németország és Kelet-Európa számos területéről érkeztek bevándorlók Berlinbe, a város lakossága gyorsan növekedett, s ezzel összefüggésben a főváros zsidó lakossága is. Míg 1855-ben 13 000 zsidó élt itt, addig 1871-re számuk elérte a 36 ezret. Arányuk a város lakosságán belül 2,9%-ról 4,1%-ra nőtt. A zsidók társadalmi berendezkedését akadályozó sok jogi korlát eltűnt, némely gazdasági ágazatban, mint a bankszektor, áruházak vezetése, könyvkiadás, szerepük meghatározó volt, ezzel vallási öntudatuk is megújult, 1872-ben megalapítottak egy liberális rabbi szemináriumot, a „Zsidó Tudományok Főiskoláját”, ami erős befolyást gyakorolt mind a konzervatív mind pedig a reform mozgalomra. Ismert zsidó gondolkodók, mint Leo Beck és Martin Buber voltak a tanárok. Egy évvel később az ortodox Ádász Jisráél Gyülekezet is meglapította saját rabbi-szemináriumát.
1880-tól a kelet-európai pogromok zsidó bevándorlási hullámot indítottak el, amelyeknek további lökést adott az Első Világháború kitörése, és a galíciai hadiesemények elől menekülő zsidók tömegei. Egy bevándorló közösség számára a lakóhely megválasztása mindig szorosan összefügg a társadalmi és gazdasági lehetőségekkel. Az újonnan a városba költözött zsidók előnyben részesítették a hagyományos zsidó lakónegyedeket, ahol vallási és társadalmi szervezetek voltak. Sok Kelet-Európából érkezett szegény ortodox zsidó költözött ezért Mitte-be és Spanau kerületi előváros keleti részébe. Ezen a környéken voltak a város legolcsóbb lakásai, itt élt a legkevesebb antiszemita, valamint itt élvezhették legjobban a közösség védelmét. Az ugyanazt a nyelvet beszélő, hasonló szocio-kulturális háttérrel rendelkező honfitársakkal ápolt kapcsolat megkönnyítette a beilleszkedést az újonnan érkezettek számára.
A bevándorlók, akik Hamburgon vagy Amszterdamon keresztül Amerikába akartak menni a „Spandauer Vorstadt”-ban egyszerű menedékre leltek. Gyakran Berlinben kellet maradniuk, mert nem volt elegendő pénzük vagy mert hiányosak voltak a papírjaik. 1910-ben a Mitte kerületben kb. 33 000 zsidó élt, ez a berlini zsidóság 37%-át jelentette. Közülük 10,9% kelet-európai zsidó volt, a legtöbben Galíciából származtak. A vallási, kulturális, társadalmi, politikai és szakmai élet számos szövetségbe, egyesületbe és intézménybe szerveződött.
A kelet-európai zsidók a polgári zsidóságtól elsősorban foglalkozásukban, társadalmi rétegződésükben és szokásaikban (öltözködés, vallásgyakorlás) különböztek. A legtöbbjük szegény munkás vagy kereskedő volt, leginkább a jiddist beszélték és tradicionális ruházatot viseltek. A kapcsolat az asszimilációban érdekelt német polgári zsidóság, és az újonnan jöttek között nem volt feszültségmentes.
1914-ben a keleti „Spandauer Vorstadt”-ban legalább 15, kelet-európai zsidók által alapított „tanulóhely”, sok imaház, zsinagóga, olvasóterem, talmud iskola, teázó és kis üzlet működött. Az élet ezekben az utcákban nem sokban különbözött egy galíciai kisvárosétól. Ezen kívül számtalan segélyegylet alakult; ezeket a galíciaiak, az oroszok, a románok külön szervezték. A cél az volt, hogy a tagokat és nem tagokat tanáccsal és tevőlegesen segítsék.
A kelet-európai zsidók németországi és Berlini bevándorlása egy új, erős antiszemita mozgalom kialakulását hozta. Az erre való reakcióként önvédelmi egyesületek alakultak, amelyek megpróbáltak az antiszemitizmus ellen küzdeni. 1897-ben Berlinben megalakult a „Németországi Cionista Egyesület”, 1911 és 1920 között a városban volt a „Cionista Világszervezet” központja is. Az első világháborúban sok zsidók lépett be a német hadseregbe, és esett el a harctéren.

A Weimari Köztársaság

1918-ban a német kapituláció után a korai weimari köztársaság szociáldemokrata kormányzatában több zsidó töltött be fontos politikai hivatalt, mint pl.: Walter Rathenau, aki külügyminiszter volt. A berlini városi önkormányzatban és a kerületi önkormányzatokban is több zsidónak volt hivatala. Berlin eközben a tudomány és kultúra európai városává fejlődött, aminek a zsidók is aktív részesei voltak. A színházi életben kiemelkedett Max Reinhardt és Bertold Brecht, a zenében Friedrich Hollander, Otto Klemperer, Hans Eisler és Arnold Schöneberg, az irodalomban Alfred Döblin, Kurt Tucholsky és Arnold Zweig, a tudomány terén Albert Einstein, Max Born és Fritz Haber, akik túlnyomórészt asszimilálódott zsidók voltak.
Ugyanakkor sikerült a tradicionális hitéletet és a héber nyelvet újra életre kelteni. (Lásd másik cikkünket e lapban Zsabotinszkijről.)

Az 1920-as években a kelet-európai zsidók újabb bevándorlási hulláma indult meg. A berlini zsidó közösségnek 172 000 tagja volt, ami a város akkori lakosságának 4,3%-át jelentette. Míg 1910-ben a zsidók egyharmada a „Mitte”- ben élt, az abszolút számuk és arányuk is csökkent Berlin összes zsidójának aránya a berlini zsidóság 18%-ára. Sok zsidó – különösen az asszimilálódottak közül – költözött Charlottenburgba vagy Wilmersdorfba, ahol a 20. század első két évtizedében nagy zsinagógákat építettek, amilyen például a Charlottenburgban található Fasanen utcai zsinagóga. A Mitte-ben található „Spandeuer Vorstadt”-ot, különösen annak a keleti részét, a munkanélküliség, a bűnözés és a prostitúció magas aránya jellemezte.
A növekvő zsidó befolyás széles körben terjedő antiszemitizmust váltott ki. Több évben fordultak elő pogromszerű antiszemita fosztogatások, különösen a „Spandauer Vorstadt”-ban. Szintén az antiszemitizmus kifejeződése volt a külügyminiszter Walter Rathenau 1922-es meggyilkolása is.

A nemzetszocializmus időszaka

A nemzetiszocialisták 1933-as hatalomra kerülése alapvető változásokat hozott a zsidó lakosság életében. Az első antiszemita intézkedés még 1933-ban a zsidó üzletek bojkottjára való felszólítás volt. A zsidókat fokozatosan kizárták a közszférából, nem űzhették tovább szakmájukat, és minden tulajdonukból kifosztották őket. 1933-ban a zsidó alkalmazottak egyharmada és a munkásoknak mintegy fele volt munka nélkül. Az állami intézkedéseket a lakosság antiszemita megnyilvánulásai kísérték, a működő egyleteket, szervezeteket, társaságokat szétverték és feloszlatták, vezetőiket letartóztatták és nem ritkán meg is ölték. 1938 novemberében a „kristály éjszakán” („Reichspogromnacht”) a berlini zsinagógákat felégették (pl.: a Fasanen utcai zsinagógát is), üzleteket romboltak szét, kb. 10 ezer zsidót tartóztattak le, közülük sokat megöltek. Az Oraninenburger utcai Új Zsinagóga azonban megmenekült.
1940 áprilisára a zsinagógában az istentiszteleteket beszüntették, és még ugyanebben az évben épületeiket lefoglalták, és raktárnak használták. 1943-ban az új zsinagógát légitámadás érte és súlyosan megsérült.
A zsidók elleni intézkedések a zsidók totális foglakoztatási tilalmával folytatódtak. 1938-ban még kb. 80 ezer zsidó élt Berlinben. 1933 és 1939 között zömük elhagyta Németországot, és kivándorolt az USA-ba, Dél-Amerikába, Shanghaiba és Hollandiába. Sok zsidó a helyzet jobbra fordulásának reményében Berlinben maradt. Másoknak nem volt ahhoz ereje, pénze, hogy hazáját és családját elhagyja és egy bizonytalan jövő felé induljon. 1941-ben hozták meg azt a törvényt, amely kimondta, hogy minden hat évesnél idősebb zsidónak a nyilvánosság előtt sárga csillagot kell viselnie. Ugyanebben az évben került sor a zsidók első deportálására is. A zsidókat állandóan zaklatták, üldözték, azokat, akik maradni akartak, vagy hiányos úti okmányok miatt maradni kényszerültek összeterelték, deportálták és a lágerekben megölték. A zsidó társadalmi szervezeteket, mint az elszállítás szervezőit, gyűjtőhelyeit használták.
A zsidó tulajdont kisajátították, és német „árja” kézbe került. Összesen több mint 55 ezer zsidót szállítottak Lodz, Riga, Varsó és más városok gettóiba, valamint a sachsenhauseni, az auschwitzi és a thresienstadti koncentrációs táborokba. Az utolsó deportálás 1945 márciusában volt. A legtöbb deportáltat megölték.
1943 júniusában Berlint hivatalosan „zsidómentessé” nyilvánították. Ennek ellenére még több ezer zsidó élt bujkálva, illegálisan a városban. Például a Weißensee-i zsidó temetőben is, amely több mint 42 hektáros területével és 115 ezret meghaladó sírhelyével Európa legnagyobb zsidó temetője. Sokan folyamatosan úton voltak, a leggyakrabban éjszaka, félve a felfedezéstől.
1945. május 8-án Németország a szövetségesek előtt feltétel nélkül kapitulált. 1945-ben az első zsidó istentiszteletet a Wißensee-i temetőben tartották meg.

A Második Világháború után

A borzalmas történelmi események következtében 1945-ben az egykori zsidó életnek semmi nyoma nem maradt.
De már 1945-ben megkezdődött a zsidó közösség újraszervezése! A legfelsőbb önkormányzat székhelye Mitte-ben, éppen az Oranienburger utcában volt. A zsidók száma ekkor rendkívül alacsony volt a városban. A helyzetképet egy 1945. 12. 12-ei levél írja le: „ Az 1932-ben még 200 ezres zsidó közösségből kb. 50 ezren kivándoroltak, a náci üldözés következtében 140 ezren elpusztultak. Talán hétezren maradtak meg, akik közül 1500 személy koncentrációs táborból szabadult, 1250-en éveken át a Gestapo elől bujkálva élt, és kb. 4250-en a deportáltak közül „árja” házasságuk következtében mentességet kaptak.”
Nemzetközi segélyszerveztek, mint pl.: a Joint, az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilition Administration) azonnal munkához láttak. Átmeneti és gyűjtőtáborokat rendeztek be az elhurcoltaknak, és akik ezt kérték, azokat a lehető leghamarabb más országokba juttatták el: elsősorban az akkori Palesztinába.
A zsidók jövőjükről alkotott képe meghasonlott, zavart volt. Egyrészről voltak olyanok, akik az események miatt nem akartak sem Berlinben, sem pedig Németországban maradni, másrészről voltak, akik a berlini zsidó élet új korszakát kívánták megteremteni. Az életben maradt zsidók nagy része külföldre vándorolt. Az egyik különbség a nyugati (amerikai, brit, francia) és a keleti (szovjet) szektor között abban állt, hogy az UNRRA és a Joint a maga tevékenységét csak a nyugati szektorban folytatta, ennek következményeként a zsidó közösségi aktivitás jószerével szintén a nyugati szektorban koncentrálódott.
1949-ben két különálló Németország jött létre. A nyugati és a keleti rendszer között zajló hidegháború rányomta bélyeged a Berlini zsidó közösség munkájára is. A zsidók és a zsidó közösség kárpótlásával kapcsolatos folyamatok, különösen az ingatlanokat érintők, egész más jogi körülmények között zajlottak le a keleti és a nyugati városrészben. 1953 közepén következett be a közösség megosztása, aminek egyik következménye például az volt, hogy Nyugat-Berlinben nem volt zsidó temető, mert az Kelet-Berlinben, Weißenseeben volt.
Először 1950 végén létesítettek Nyugat-Berlinben zsidó temetőt. A zsidó közösségi élet legnagyobbrészt Nyugat-Berlinben koncentrálódott, mert a keleti oldalon viszonylag kevesen éltek. A közösség tagjainak létszáma nyugaton kb. 7000-re rúgott, míg Kelet-Berlinben az 1980-as évek végén kb. csak 200-an voltak. Nyugat-Berlinben megkezdődött az új zsidó élet kialakulása, új infrastruktúra, új intézményhálózat kiépítésével, aminek része például Charlottenburgban a Fasen utcai új közösségi ház – amit a korábban lerombolt zsinagóga helyén építettek fel – felavatása volt 1959-ben. Ezt követően 1971-ben megnyílt egy zsidó óvoda, 1978-ban idősek otthona és 1986-ban egy zsidó általános iskola. A város nyugati közössége a 1990-es egyesítésig négy zsinagógát tartott fenn, míg Kelet-Berlinben csak egy zsinagóga működött, a prenzlauer bergi a Ryke utcában.
A kelet- és nyugat-berlini közösségek jelentősen különböztek egymástól. A NDK-ban lakó zsidók főleg asszimilálódott német zsidók voltak, akiknek céljuk egy új antifasiszta és szocialista társadalom felépítése volt. A legtöbben vallási értelemben nem számítottak zsidónak, míg a nyugat-berlini zsidók esetében a vallásosság erősebb volt a politikai orientációnál.
1958-ban az Oranienburger utcai Új Zsinagóga fő termének maradékát is lebontották, csak a homlokzat és néhány előterem maradt meg. A kis kelet-berlini közösség küzdött azért, hogy a homlokzat emlékműként megmaradhasson. Csak a detante keretében bekövetkező politikai változások hoztak fordulatot: az NDK kormánya a 80-as években külpolitikai érdekeire használta fel a zsidó közösséget, különösen arra, hogy az NDK-t az USA is elismerje. Ezen célok elérése érdekében megkezdődött a Mitteben az Oranienburger utcai zsinagóga portáljának felépítése. A kelet-európai társ-országokból, Budapestről, Prágából, különösen a nagy zsidó ünnepekre, kántorokat, olykor saktereket hívtak. Nagy sikere volt Kelet-Berlinben Gorami, Berger kántoroknak és Timár kántornak, akit többször is meghívtak.
A közösségi tagok a 80-as évek elején azon fáradoztak, hogy hivatalosan is visszaállítsák az 1869-ben alapított orodox Ádász Jisráél közösség, a nácik által 1939-ben elvett jogait, amit 1989 decemberében az NDK kormánya foganatosított is.

A Fal leomlása után

Az 1990 utáni politikai átalakulás, a német újraegyesítéssel megváltozó jogi keretek jelentősen befolyásolták a berlini zsidó közösség életét az elmúlt 15 évben. Mind a közösség létszáma és összetétele, mind pedig a zsidó lakosság és az intézmények területi eloszlása átalakult.
Németország újraegyesítését Nyugat- és Kelet-Berlin zsidó közösségeinek újraegyesítése követte. 1990-ben kb. 7000 tagot regisztráltak. Az egykori Szovjetunióból érkező zsidó bevándorlók, akik számára röviddel 1989 novembere után az NDK majd később a Német Szövetségi Köztársaság kormánya lehetővé tette a letelepedést, erősen megváltoztatták Berlin zsidó közösségét. 1991 óta kb. kétszázezer orosz anyanyelvű szidó vándorolt tartósan Németországba.
A bevándorlók közül 12 ezer és 16 ezer közötti azoknak a zsidóknak a száma, akik Berlinben telepedtek le (www.juedisches-berlin.de/Geschichte/8.htm). Ez a tény a berlini zsidó közösség taglétszámának gyors emelkedését hozta. Több mint 12 ezer tagjával jelenleg ez Németország legnagyobb közössége, a tagok kb. kétharmada kelet-európai bevándorló. Integrációjuk mind a mai napig nehézkes.
Az Ádász Jisráél közösség majdnem ezres taglétszáma megközelítőleg állandó. A város zsidó lakosságának létszáma azonban nagyobb, mert nem minden zsidó származású személy tagja valamely közösségnek. 1998-as zsidó világkongresszus arra az eredményre jutott, hogy az Izraelen kívüli zsidó közösségek közül a berlini növekszik a leggyorsabban.
A berlini zsidó közösség erősen szakosodott infrastruktúrával rendelkezik. Több imaházat, zsinagógát, működtet, áll egy zsidó kórház, fenntart három temetőt, különféle képzési intézményeket, egy gyermekétteremet, egy általános iskolát, 1993 óta egy középiskolát gimnáziumi és reáliskolai fakultációval. Létrehoztak egy zsidó népfőiskolát. Az 1990-es éveke eleje óta létrejött számos zsidó kezdeményezés és intézmény sokszínű, aktív zsidó közösségi élet folytatását teszi lehetővé.
1995-ben fejezték be az Oranienburger utcai zsinagóga felújítását: ezt még az NDK kormány kezdte. Ma itt található a Centrum Judaicum, a maga állandó kiállításaival és egy kisebb zsinagóga is létesült.
Az Ádász Jisráél Közösség 1990-ben a Mitte-ben, a Tucholsky utcában hozott létre egy zsinagógát, és aktív hitélet folyik itt. A közösségi munka célja, a „törvényhű” zsidó élet ápolása.
Berlinben öt zsidó újság, (www.berlin-judentum.de), valamint egy négyoldalas kulturális programfüzet jelenik meg rendszeresen. Izrael állam 1991 óta tart fenn Berlinben főkonzulátust. Berlin, mint Németország fővárosa, több zsidó intézménynek is székhelye, ilyenek pl.: a Roland Lauder Foundation (1999 óta), az American-Jewish Commitee (1998 óta), és 1999 óta a Eurpopean Jewish Congress és a Zentralretes der Juden in Deutschland.
A zsidó intézmények centralizációja elsősorban a zsidó élet tradicionális színhelyein figyelhető meg, mint például a Mitte és Charlottenburg. Ez a térbeli eloszlás hosszabb történelmi fejlődés eredménye; ide költöztek be a városba elsőként betelepülő zsidók, hiszen itt voltak a Második Világháború előtti zsidó intézmények központjai is.
A zsidók lakóhelyének tekintetében is kimutatható egyfajta térbeli koncentráció. A legtöbben, (kb. 90%) az egykori nyugati városrészben laknak, azon belül is Wilmersdorfban, Charlottenburgban és Schönebergben.
E fejlődés eredményeként megállapítható, hogy a zsidó lakosság és intézményeik jelenlegi városi eloszlása deformálódott, eltorzult. Ellentétben egy „növekedő közösséggel” amelyben az intézmények a közösségi tagok lakóhelye közelében találhatók, miként az a nemzetszocializmus ideje előtt Berlinben is jellemző volt, a mai helyzet városföldrajzi szempontból különlegesnek tekinthető, ami város több évtizedes kettéosztottságának és az újraegyesítés jogi körülményeinek következtében alakult ki.
A zsidó élet jövőjével kapcsolatos pozitív jelként értelmezhetjük két új intézmény megalapítását.
2000-ben nyílt meg az új Jüdisches Museum a kreuzbergi Lindenstrasse-én. A Daniel Liebeskind által tervezett, építészetileg egyedülálló épületben a németországi és berlini zsidók történelmét, művészi, tudományos, gazdasági és üzleti teljesítményeit, a zsidó közösség szenvedéseit, üldöztetését, majd a zsidó életnek a holokauszt utáni újjászervezését mutatják be. A múzeumhoz terjedelmes könyvtár is tartozik.
2005. május 10-én nyitották meg a Brandenburgi kapu közvetlen közelében A Megölt Európai Zsidók Emlékművét (Denkmal für die Ermodeten Juden Europas). Az emlékmű 2700, hullámos alapra felépített eltérő magasságú téglatestből, valamint egy föld alatti négy termes ( a Csend Terme, a Sors Terme, a Nevek Terme, a Helyek Terme) információs központból áll. Az emlékművet Peter Eisenmann tervezte, a terjedelmes adatbázist pedig a jeruzsálemi Jad Vashém emlékhely készítette el.
Az egyre aktívabb berlini zsidó élet az izraelita turisták számának megemelkedéséhez is vezetett. Így 2003-ban 16.500 izraelita szállóvendége volt a városnak és a követő évben ennek az egyébként is impozáns számnak 40%-os emelkedése volt tapasztalható. A Megölt Európai Zsidók Emlékhelyének megnyitása, a „Művészet 100 éve Izraelben” című kiállításnak, Einstein halálának 50. évfordulója (aki az emigráció előtt húsz évig Berlinben és Potsdamban élt és dolgozott), illetve a relativitáselméletének 100. „születésnapja” alkalmával rendezendő, most megnyíló tárlatokra ebben az évben is sok zsidó vendéget várnak. Akik a történelmi nyomkeresés mellett, a berlini zsidó élet visszatérést is megfigyelhetik.

Irodalom
Dörre, A. (2004): Transnationale soziale Lebenswelten jüdischer Zugewanderter aus den Nachfolgestaaten der UdSSR. Beispiele aus Berlin. Diplomarbeit am Geographischen Institut der Humboldt-Universität zu Berlin. Berlin.
Eckhardt, U. ; A. Nachama (1996): Jüdische Orte in Berlin. Berlin.
Etzold, A., Fait, J., Kirchner, P. und H. Knobloch (1987): Jüdische Friedhöfe in Berlin. Berlin.
Jasper, W. / Glöckner, O. (2001): Jüdische Einwanderer aus der GUS in Berlin. In: Gesemann, F. (Hrsg.): Migration und Integration in Berlin. Opladen. S. 385 – 395.
Jüdisches Museum Berlin 1998: Konzept und Vision. Berlin.
Luchner-Brock, U. (2005): Destination Berlin. In : Berliner wirtschaft 3/2005 S. 6-13.
Nachama, A. (2000): Ost und West. In: Romberg, O. R./S. Urban-Fahr (Hrsg.): Juden in Deutschland nach 1945. Frankfurt. S. 98 – 107.
Netzwerk Migration in Europa (2005): Deutschland: Diskussion um jüdische Zuwanderer. In: Migration und Bevölkerung – Newsletter zu Migration, Integration und Bevölkerungsentwicklung. Ausgabe 1, Februar 2005, S.1.
Roth, A. und M. Frajman (1999): Das jüdische Berlin heute. Berlin.
Rürup, R. (1995): Jüdische Geschichte in Berlin - Bilder und Dokumente. Berlin.
Schulz, M. (1996): Die Spandauer Vorstadt – historische Stadtstrukturen. In: R. Maier und G. Stöber (Hrsg.): Zwischen Abgrenzung und Assimilation – Deutsche, Polen und Juden. Schauplätze ihres Zusammenlebens von der Zeit der Aufklärung bis zum Beginn des Zweiten Weltkrieges. Studien zur Internationalen Schulbuchforschung, Schriftenreihe des Georg-Eckert-Instituts Band 88. S. 89-110.
Schulz, M. (Hrsg.) (2001). Juden in Berlin in Vergangenheit und Gegenwart. Arbeitsberichte Heft 54, Geographisches Institut, Humboldt-Universität zu Berlin. Berlin.
Yonan, G. (1993): Weltreligionen in Berlin – Einheit in der Vielfalt. Die Ausländerbeauftragte des Senats. Berlin.
www.berlin-judentum.de
www.holocaust-denkmal-berlin.de
www.jmberlin.de
www.juedisches-berlin.de

A szerző:Marlies Schulz
Professorin für Angewandte Geographie
Geographisches Institut
Humboldt-Universität zu Berlin.
A cikket Nikitscher Péter fordította.
A fordítást az eredetivel egyeztette és szerkesztette: Izsák Éva

Deutsch Gábor: Új szatmári legenda

Deutsch Gábor

Új szatmári legenda

Bármennyire furcsa, de történetünket Máramarossziget zsidó vonatkozású múltjának ismertetésével kell kezdenünk, mert hősünk Szerdócz J. Ervin onnan származik és érzelmileg ezer szállal kötődik a környékhez.
A zsidók nem szerették a hosszú földrajzi neveket, Máramarost talán ki sem tudták mondani a galíciai orosz ukrán menekültek, akik az üldöztetés és a szegénység elől telepedtek le ott. Volt idő, amikor a 22 ezer lelket számláló helységben 12 ezer zsidó élt.

A rabbi megőrül

Sziget. Becslésekre vagyunk szorulva a hitközség megalakulásának dátumát illetően, mert az évek alatt az értékes oklevéltár megsemmisült. Annyit tudunk, hogy a Chevra Kadisa Szent Egylet az 1700-as évek elején, talán 1736-ban alakult meg. A letelepedést nehezítette a bányász városokra vonatkozó tilalom. Talán ezért is csatlakoztak olyan sokan a frankistákhoz, vállalva a keresztény hitre való kitérést. Ezek be is költözhettek a környékről, Farkasrévről, Kabolacsárdáról, Karácsonyfafalváról Szigetre, amely így frankista község lett. A rabbi Reb Cvi Ábrámovics, kétségbeesetten igyekezett hűtlen híveit jobb belátásra bírni, de hiába, eredménytelen erőfeszítésébe bele is őrült. Ezután 33 évig nem jött rabbi Szigetre.
Közben új bevándorlók érkeztek, a kitértek utódai meg szép csendesen visszasompolyogtak a zsidósághoz. A folyamatosság helyreállt. Ekkor került Kahána Júda talmud-tudós rabbi a hitközség élére. Áldásos tevékenységét több évtizeden keresztül látta el. 1819-ben halt meg. A hászidizmus terjedni kezdett, Szigetet is elérte. Megjelentek a Teitelbaumok. Niszel Lucernet nem látták szívesen a helybeliek, megkeserítették az életét, de a harmadik generációs Zalmen Léb csatát nyert a településben. Szó szerint kell érteni.
Nagy jesívát létesített Szigeten, amelyet 160-200 bóher is látogatott. Az időnként kiújult ellentét a Kahána családdal kezdett elsimulni. Villongások adódtak, kivált a „végzetes szakadás” után, amikor az ortodoxia külön szervezetté vált, de a szigeti haszidok jelentős része nem akart csatlakozni hozzájuk, jóllehet Reich Ignác, a központi iroda elnöke személyes megjelenésével többször is szorgalmazta ezt.
Aggódtak, hogy a pesti borotvált ortodoxok nem felelnek majd meg a vallási követelményeknek. Végül is Zalmen Léb halála előtti végrendelkezése szerint, csak beléptek az organizációba. Ez a lépés is nehezen csituló viharokat váltott ki.
Az igazi máhlajke, a nagy konfliktus, a maradandó seb mégis Sziget–Szatmár ellentéte volt. Amely a Teitelbaum családon belüli háborúskodás nyomán keletkezett.
1926-ban váratlanul és fiatalon meghalt Chájim Cvi Teitelbaum, Sziget rabbija. Mivel a trónörökös 14 éves gyermek volt, az elhunyt édesanyja azt akarta, hogy fiatalabbik fia, a libling, a nagy tudású fivér kerüljön a rabbiszékbe. Meg is mozgatott minden követ ennek érdekében, és anyagiakat, energiát sem kímélve agitált, érvelt, hogy eljött a nagy tehetség ideje, vagyis válasszák meg Joelt a megüresedett székbe.
De a szigetiek nem így döntöttek, hanem a 14 éves Jehuda Jekutiel Teitelbaumot ültették apja örökébe. Az ügyeket egy háromtagú bész din – vallási bíróság – intézte ideiglenesen.
Joel, a későbbi Jajlis és az anya rendkívül erősen megsértődtek, elhagyták Szigetet, vissza se néztek, többé oda be nem tették a lábukat. Még a halálozási évfordulóra, a Johrzeitra sem mentek el. Joel nem kellett Szigetnek, neki sem kellett Sziget. Elfoglalta a nagykárolyi rabbiszéket. Ez sem megvetendő poszt, mert valamikor nem kisebb tekintély működött ott, mint Meir Perles. Jajlis mégis csakhamar kinőtte Nagykárolyt. Amikor Szatmáron meghalt a csornai születésű egykori visói, később helyi rabbi, Jajlis Szatmárra költözött.

A halhatatlanság

Szatmár. A polgárosodott város lenézte Szigetet, illetve annak földműves-fuvaros-tutajos-állattenyésztő zsidóit. Ahol még a jesíva bóher is megtanult szövőgépen dolgozni. Szatmáron is dolgozott 250 zsidó munkás, de számos gyáros, bankár, kereskedő, művész (például Szép Ernő, Kacér Illés), tíz ügyvéd, több orvos, tanár tevékenykedett ott, meghatározva a színvonalat.
1848-ban jelentek meg a zsidók a városban. Azelőtt egyetlen vendéglős kivételével nem telepedhettek le a felekezetbeliek. Esetleg vásárok esetén vagy más üzleti ügyben tartózkodhattak rövid ideig ott. Első rabbijukat Mandelbaum Farkasnak hívták. A hitközség alapszabályzatában rögzítették, hogy szigorúan hithű askenáz rítus szerint működnek.
1897-ben elhunyt a főrabbi, utóda Grünwald Júda, a hászidizmus felé hajlott. A két párt között nézeteltérés keletkezett, ekkor kb. 400 hívő status quo közösséget létesített. A villongások minden rabbiválasztásnál megismétlődtek. 1920-ban Grünwald Dávid foglalta el a rabbiszéket. A Grünwaldok nagy jesívát működtettek. Halála után, 1928-ban Joel Teitelbaum érkezett Szatmárra. A viták Szatmáron nem fajultak háborúvá. Joel unokaöccséhez adta lányát. Sajnos nem kísérte szerencse a frigyet, az első gyerekszülésnél az anya életét vesztette. A fiatal szigeti özvegy újra nősült, egy tucat gyermeknek lett az apja.
A vészkorszakban Joel Teitelbaumnak felajánlották a Kasztner vonaton való részvételt. Szerette volna unokaöccsét Juda Jekutuélt is magával vinni, de ő visszautasította. Családjával és közösségével maradt, vállára vetett botjára kis csomagot kötött és hívei csodálatára a menet élén haladt büszkén, mint Dávid király, vállalva a biztos halált. De nem hagyta el övéit.
Joel felszállt a Kasztner vonatra. Állítólag azt mondta, hogy a cionistáknak ez volt az egyetlen pozitív akciójuk, cselekedetük. Ő is kivívta hívei csodálatát, mert így megmentette Szatmárt a nagyvilágnak. Így válhatott egy nagy tömegmozgalom vezérévé, akinek minden szava törvénynek számított. Fogalommá vált. A szatmáriak szemében volt bátorsága vállalni a halhatatlanságot. A szigetiek felfogása szerint az ő rabbijuk mint Mózes, aki halálának pillanatában lépett a szentség legfelsőbb 50. fokára, ugyanez a sors jutott Jehuda Jekutiélnak (Zálmer Lébnek) a mártír rabbinak, aki szintén elérte ezt a magasságot.

A „Sac-mac”

A mindenes. Ez az ellentétes értékelés természetesen hatott a szigeti származású 55 éves Szerdocz J. Ervinre, aki ezen előzmények után kapta Joel Schőner budapesti OR-ZSE rektortól azt a feladatot, hogy havonta egyszer vegye kezébe a vándorbotot és menjen Szatmárnémetibe (a város nevének második része zsidó szokás szerint elhagyható, hiszen csak Szatmárnak nevezi az egész világ). Megbízták, legyen ott „Sac-mac” – így nevezték a mindeneseket, akik a vallási szertartás minden elemét ismerik. Ha kell, Tórát olvasnak, ha kell előimádkoznak, máskor tanítanak, prédikálnak.
Ismerjük meg ezt a férfit, akit kiválasztottak erre a munkára. Eredeti foglalkozására nézve fogász, két lány apja. Romániát azért hagyta el, mert úgy érezte, Magyarországon a vallás gyakorlásának, gyermekei tanításának nagyobb a lehetősége. Először eredeti szakmájában helyezkedett el, de a jiddiskeithez akarván közelebb kerülni, munkahelyet változtatott. A Benjamin óvodának lett műszaki univerzális szakembere, egyszóval mindenese. Felesége is ott dolgozik. Egyik lánya az OR-ZSE Judaisztika Tanárképző Szakán tanult. Ő is beiratkozott oda és elvégezte a liturgiai előadó-, és idén meg a kántorképző szakot. A rabbihelyettes fakultáson jelenleg is tanul. Pesterzsébeten már sikerült az ottani hívekkel életre kelteni egy működő közösséget.
Most tehát Szatmárra kell menni egy szigetinek, és ott építeni egy új kilét. Ahol semmi más nincs, csak hatalmas múlt. És néhány Csipkerózsika-álmából most ébredő megsebzett idős és több tudásra szomjas fiatal, akik viszont nem tudják: kiknek a lábnyomát rejtik a város kövei? Az idősek talán emlékeznek arra, milyen volt a város vallási rangja és milyen híre és neve van a nagyvilágban.
Virágzó múlt rövid, 100 évre tehető. Mégis mennyi minden épült ez idő alatt! Öt nagyobb zsinagóga, tucatnyi kisebb imahely, számos szociális, oktatási létesítmény, héder, jesíva, világi iskola. Ezekből maradt két templom és egy hitközségi épület. Most lehet, hogy van jövő, de nincs jelen. Talán tizede jött vissza az elhurcoltaknak. Márton Áron gyulaföldvári püspök 1944-es tiltakozása felejthetetlen kivétel, de nem feledhető a többség közönye, a csendőrök brutalitása.
Ervin visz imakönyvet, töfilint, táleszt, mindenféle kegyszert. A hászidok tanítják: a tudás fontos, de nem a legfontosabb. Ott, ahol minden csak emlék, a tudás hivalkodó lehet. Türelem kell és érzelem. El kell hitetni, hogy az ódon, de patinás padok között lehet még zsidó élet. Az emberek sokat nem tudnak, nem értenek. Miért volt vészkorszak, amikor a zsidók pénzelték, szorgalmazták a technikai újdonságok bevezetését, finanszírozták az építkezéseket, modernizálták a mezőgazdaságot, élénk kereskedelmet segítettek. Patronálták a kultúrát. Aztán sokan remélték, hogy jön egy igazságos, új rend, ahol a származás, a nemzetiség, nem számít, mert mindenki – magyar, román, zsidó – egyforma erővel építi az új világot. Aztán mi lett mindebből? Összeomlott illúzió.

Köszönet a célért

Szatmáron megállt az idő. A zsidók légüres térbe jutottak. Az újrakezdéshez Bukaresttől a távolság és a zordon Kárpátok, Budapesttől a határ választotta el őket.
A helyzet most fordult úgy, hogy mindezek tudatában Szatmárra érkezett Szerdóc Joszef Ervin.
Üres zsinagóga fogadta, poros, törött padok, egérrágta évkönyvek, beszegezett frigyszekrény, az előimádkozó pulpitus foszló takarójával. És Joel Teitelbaum széke! El lehet sírás nélkül viselni ennyi mindent? Istenem, Joel Teitelbaum széke. Az a rabbi, aki a város nevét világhíressé tette. Az a szigeti születésű Jajlis, Jom Tov Lipe második fia! Hiszen benne egyesül az egész Teitelbaum dinasztia minden erénye. Az első rabbi-őstől, az újhelyi cádiktól, Mose Teitelbaumtól örökölte rugalmasságát, és előrelátását. A másodiktól Niszel Lucerntől rajongó, misztikus voltát. Nagyapjától, Juda Jekutieltől (Zalman Léb) diplomáciai hajlamát, megnyerő modorát. Apjától harciasságát. Amerikában teremtette meg Szatmár közösséget, amely megtántoríthatatlan a hagyomány őrzésében.
A Pestről jött vendég megrémül: lesz-e ereje, tudása, kitartása, hogy megfeleljen a vele szemben támasztott várakozásoknak. Olyannak érzi magát, mint a hágádai negyedik fiú, aki kérdezni sem tud, nemhogy megszólalni. Ezek az emberek várnak valamit, nem bírnának elviselni még egy csalódást. A Hágádában van az is megírva: „Beszélned kell fiaidhoz!” A Pestről jött vendég megkéri vendéglátóit, az elnök Decsei Miklóst és kísérőit, hadd maradjon néhány percig egyedül az imateremben. Nagyot szív a zsinagóga levegőjéből. „Mindenható a mennyekben!” – fohászkodik. „Későn jött minden. Miért nem tíz évvel ezelőtt szólítottál? Többet tanulhattam volna és taníthattam volna. Nem tudom, mi a célod velem. De mégis köszönöm, hogy megélem ezt a napot. Fogadd hálámat. És Istenem, ha már iderendeltél, engedd meg, hogy megfeleljek a feladatnak, legyen erőm és időm, hogy tenni tudjak testvéreimért. Én a szigeti, a szatmáriakért.”
Amikor kijött a sülből, szemébe sütött a nap. Nem tudta, hogy a fenti gondolatokat elmondta, vagy csak el akarta mondani.

U.i.: A tengeren túl, New York-ban a közelmúltban elhunyt Mose Teitelbaum, a legendás Jajlis unokaöccse és utóda. Halála után a Teitelbaum-család Szatmári és Szigeti szárnya között kiújult az ellentét. Hullámai azonban nem törnek át a Kárpátokon, nem zavarják meg Szerdócz Joszef Ervin küldetését.

Seres Attila: Az időszerű Zsabotinszkij II. rész

Első rész

… aki azért nem lett próféta, a saját hazájában,
mert a hazája csak a halála után született meg

A héber nyelv és a héber lét

Zeér Vlagyimir Zsabotinszkij nemcsak a politikában, a harcban is tett sokat a zsidó állam létrejöttéért. Nem biztos, hogy ismerte Széchenyi szállóigévé vált mondását, de fanatikusan hitt abban, hogy a zsidó államot csak akkor lehet felépíteni, ha az ivrit nyelv tölti be a zsidó múlt és a jövő közötti híd szerepét, és újra a mindennapi élet és a kultúra nyelvévé válik.

Ő már nyolc éves korában kezdett ismerkedni a héber nyelvvel. Tíz éves volt, amikor verseket írt, és oroszra fordította az „Énekek énekét”.

Még tizennégy sincs, amikor kívülről ismerte Puskin és Lermontov Shakespeare nagyon jó fordításait, Tolsztoj, Csehov és Gorkij sok művét. Később eredeti nyelveken tudta idézni a világirodalom remekeit.

Amikor Edgar Allan Poe „A holló”-jának orosz fordítását elküldte Fjodorov ismert orosz írónak, az nemcsak jóváhagyta azt, de az orosz irodalmi égbolt feljövő csillagának nevezte az ifjú Zsabotinszkijt. Ajánlására lett az „Odesszai Lapok” berni, majd római tudósítója 1898-ban. Még azon a nyáron verset jelentetett meg a „Voszhod”(Kelet) folyóiratban a „Béke városáról”, Jeruzsálemről, ősszel pedig Rómában folytatta tanulmányait.

Rómában töltötte Zsabotinszkij életének legboldogabb éveit. Tökéletesen elsajátította az olasz nyelvet – Csehov és Gorkij fordításai jelentek meg olasz folyóiratokban.

A héber nyelvnek a diaszpóra körében való terjesztése 1910 és 1913 között volt a legintenzívebb. Az ivritet nemcsak az asszimilláns, de a cionista zsidók sem használták. Csak nagyon kevesen hittek abban, hogy egyszer a hétköznapi élet, a tudomány és a művészet élő nyelve lehet. Még az olyan, héber verseket író költők sem használták a mindennapokban, mint az orosz Bialik, akinek a költeményeit Zsabotinszkij fordította oroszra – többek között, a kisinyovi pogrom után, «A gyilkosságok városában» című versét is, melyet a saját, önvédelemre felszólító előszavával terjesztett az oroszországi zsidó közösségben.

A helyzetet jól jellemzi, hogy amikor Eliézer Ben Jehuda, az ivrit nyelv megújítója Lilienblum cionista vezetővel héberül akart beszélgetni, ő azt mondta: „Hagyd abba a hülyéskedést, és beszélj emberi nyelven!”

De Zsabotinszkij nemcsak követelt, hanem példát is mutatott ebben a kérdésben. Fiával születése óta héberül beszélt. „Rák ivrit!” Amikor pedig egy orosz zsidó írótársa, Mengyel Moher Szfarim jubileumi köszöntőjét a megjelent írók jiddis nyelven mondták el, Zsabotinszkij héber beszédet tartott. Mindig felháborította, hogy a cionista kongresszusok hivatalos nyelve a német volt. Ebben nagy veszélyt látott, és azt követelte a küldöttektől, hogy tanulmányozzák az ivrit nyelvet. Az 1921-es XII. kongresszuson kijelentette: «Elhatároztam, hogy ezen a kongresszuson, az ivriten kívül egyetlen nyelven sem fogok megszólalni. Egyetlen oka van annak, hogy mégis németül beszélek. Én nem védekezni jöttem, hanem támadni, éppen azokat az urakat, akik nem értik a nyelvünket. De méltatlan valakit olyan nyelven támadni, amelyet az illető nem ért.»

Az ivrit oroszországi terjesztése a «kétötöd» jelszavával kezdődött – a zsidó iskolákban a tantárgyak kétötödét csak ivrit nyelven szabad tanítani. Zsabotinszkij azt is követelte, hogy alapítsanak tisztán héber nyelvű óvodákat és iskolákat. Azt akarta elérni, hogy a diaszpórában létrejöjjön a cionista mozgalom magja, akik megvalósítják Cion álmát. «Ötven városban és helységben mondtam el szó szerint ugyanazt, a zsidó kultúra nyelvének szentelt beszédet… – írta – A cionisták mindenhol forrón megtapsoltak, de utána odajöttek hozzám, és komoly hangon ezt mondták: fantazmagória.»

Zsabotinszkij azonban nem adta fel. Az orosz cionisták 1913-as bécsi kongresszusán azt javasolta, hogy az ország összes zsidó iskolájában az ivrit legyen az egyetlen oktatási nyelv. Ezt nehéz lett volna teljesen elutasítani – ezért a határozatot úgy felhígították, hogy az a messianisztikus kor óhajtott ideája maradjon.

Politikai aktivitása ellenére Zsabotinszkij folytatta irodalmi tevékenységét is. Az általa, 1911-ben alapított «Turgman» (Fordító) kiadó jelentette meg héber nyelven – többek között, saját fordításában a «Szpartakusz», Bialik fordításában a «Don Quijote» és a David Elin által fordított «Ezeregyéjszaká»-t. Publicisztikái mellett, versekben, novellákban és könyvekben is a zsidóság politikai, szociális és gazdasági problémáival foglalkozott. Művei – a «Zsidó légió», az «Előjáték Delilához (Sámson)» az «Az Ötök» – mind a diaszpóra lelkesítésére szolgáltak.

Zsabotinszkij csodálatos nyelvérzékkel rendelkezett – saját szavai szerint, három hónap alatt bármilyen nyelvet képes volt megtanulni. Az írni-olvasni és beszélni tudás mellett, tíz nyelven alkotni is tudott, és még legalább húsz nyelvet tudott használni. Fiatalkori barátja, Slomó Gepstein mesélte, hogy az angol-orosz szótár szerzője, Steinberg, Zsabotinszkij nyelvérzékétől elragadtatva, ezt mondta neki: «Fiatalember, hagyja a fenébe a cionistáit és foglalkozzon a nyelvekkel. Garantálom, hogy Ön lesz Európa legjobb nyelvésze.»

Sok nyelvet ismert, és héberre fordította a világirodalom legismertebb klasszikus műveit, mégis a hébert tartotta a legszebb nyelvnek a világon. Sokszor hangoztatta, hogy az ivrit: «… a legcsodálatosabba az összes nyelv között …az Énekek énekének nyelve…az elfeledett és feledhetetlen, az eltemetett és örökké élő nyelv.» Ő írta «A zsidó kiejtés» című érdekes brosúrát, és ő csiszolgatta a berlini zsidó színház művészeinek beszédét.

Zsabotinszkij az ivrit írásbeliség megváltoztatása ellen lépett fel amikor a törökök áttértek a latin írásmódra, pedig neki magának is egyszerűbb volt a latin abc használata, mint a szögletes ősi zsidó írásmód.

Az ivrit nyelv feltámasztására irányuló törekvések elfojtásáról utolsó, «A zsidó nép háborújának frontja» című könyvében ezt írta: «Én, aki kívülről tudom Puskin verseinek a felét, bármikor kész vagyok elcserélni az egész mai orosz költészetet a szögletes zsidó ABC hét betűjéért.».

Amikor megismerkedik a szefárd zsidókkal, valósággal beléjük szeret. Életrajzi regényében ezt írja róluk: «Ha van lélekvándorlás, és ha az újjászületésem előtt választhatnék magamnak népet és törzset, akkor zsidó lennék – de szefárd.» A «Fordítások» előszavában pedig ezt írja: «Aki ezeket a verseket fordította, nem költő. Abban azonban biztos, hogy napjaink költészetének nyelve a szefárd akcentusú ivrit.»

Az 1913-as XI. Cionista Kongresszus – Weizman doktor javaslatára – elhatározta egy zsidó egyetem létrehozását Jeruzsálemben. A szervezéssel Zsabotinszkijt bízták meg, aki nagy erőfeszítéseket tett a szükséges pénz összegyűjtésére, és az egyetemi struktúra kialakítására. Belgiumban és Olaszországban tanulmányozta a korlátozott anyagi erőforrásokkal rendelkező egyetemek működését.

Az egyetem létrehozását éles viták kísérték a cionista vezetők között. Weizmannal ellentétben – aki az egyetemet szellemi központként, tudományos akadémiaként képzelte el, ahonnan a jövő Nobel-díjasai kerülnek ki –, Zsabotinszkij a világ többi egyeteméhez hasonló oktatási intézményt akart, amelyben a „numerus clausus”-ok miatt továbbtanulni képtelen zsidó fiatalok sajátíthatják el a tudományokat.

Az egyetem alapkőletételénél, 1918 júliusában, Zsabotinszkij még katonai egyenruhában vett részt a jeruzsálemi Szkopusz hegyen. Az 1928-ban felavatott egyetemen már az ő elképzelései szerint kezdték el az oktatást. Oda az érettségi után, bárki jelentkezhetett.

Katonai doktrína zsidóknak

1924-ben, a «Rasszvet» (Virradat) két egymást követő számában megjelent két írásában –«Az acélfal» és «Az acélfal etikája», Zsabotinszkij megjövendölte, hogy a zsidók és az arabok egymás mellett élését Palesztinában csak a fizikai elválasztás garantálhatja. Kíméletlen őszinteséggel fejtette ki, hogy miért nem lehet eredményes tárgyalásokat folytatni a palesztinai arabokkal.

Megállapította, hogy a „bennszülött” arabok önként sohasem fognak beleegyezni, hogy a zsidók kerüljenek többségbe Palesztinában. Ha pedig a zsidók többségbe kerülnek, azt az arabok gyarmatosításként fogják megélni. Történelmi példákkal illusztrálja, hogy a „bennszülöttek” – legyenek akár európai értelemben civilizáltak, vagy civilizálatlanok – mindig harcoltak a gyarmatosítók ellen.

«Minden bennszülött nép, függetlenül attól, hogy civilizált, vagy vad, úgy tekint országára, mint a saját nemzeti otthonára, ahol örökké ő a teljes jogú gazda– írja –; azaz sem új gazdákat, sem új gazdasági szereplőket és partnereket sem enged be önként a területére.

Ez érvényes az arabokra is.»

Két következtetést von le Zsabotinszkij.

Először: „ ... vagy abbahagyjuk kolonizációnkat, vagy folytatjuk, dacolva a bennszülött lakosság akaratával. Ezért ez csak a helyi lakosságtól nem függő erő – egy olyan acélfal (kiemelés a szerzőtől) – védelmében folytatódhat és fejlődhet, amelyet helyi lakosság nem képes áttörni.”

Ugyanakkor, leszögezi azt is, hogy „ ... ez nem jelenti azt, hogy a palesztinai arabokkal nem képzelhető el semmiféle megegyezés – csak az önkéntes megegyezés lehetetlen. …Egy élő nép csak akkor hátrál meg az ilyen sorsdöntő kérdésekben, ha már semmi remény nem maradt, ha az acélfalon egyetlen kis rés sem látható. … Csak ekkor veszítik el a „semmi sem számít” jelszavát hangoztató csoportok a befolyásukat, és szerzik azt meg a józanul gondolkodók. …”

Zsabotinszkij 1906-ban, amikor a Helsingforsi Programot fogalmazta, meg volt győződve arról, hogy ha a világon valaha létrejön a két- vagy több egyenjogú nemzetiség által alkotott állam, az a zsidó–arab Palesztina lesz. Az 1930-as, „Kétnemzetiségű Palesztina» című cikkében azonban már utópiának nevezi ezt az elképzelést. Ezt írja: «Elismerem, volt olyan pillanat, amikor én is egy arab-zsidó Palesztina-szerződésről szőttem álmokat.”

Az „arabofil” cionista vezetők arab-zsidó „kerekasztal”-ra irányuló próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak, aminek okát Zsabotinszkij abban látja, hogy még nem dőlt el: ki lesz az új Palesztinában többségben – az arabok, vagy a zsidók? Ebben az írásában leszögezi, hogy «a zsidók számára a kissebségi státusz elfogadása egy kétnemzetiségű rendszerben az öngyilkossággal egyenlő.» Tudja azonban, azt is, hogy a palesztinai arabok, saját jószántukból, sohasem egyeznének bele olyan mértékű zsidó bevándorlásba, hogy ők kerüljenek kisebbségbe. És levonja a következtetést: „Attól félek, hogy Palesztinát mi csak harc árán fogjuk elnyerni.”

Egy másik, a «Kerekasztal az arabokkal» című cikkében pedig ezt írja:

„Mi mindnyájan békét akarunk az arabokkal. Bármelyik zsidónak azt bizonygatni, hogy egy ilyen béke kívánatos, olyan , mint egy nyitott ajtón kopogtatni. A kérdés nem rajtunk, hanem a palesztinai arabokon múlik.

Mi nemcsak békét akarunk az arabokkal: minden zsidó és cionista a palesztin arabok javát is akarjuk. Mi nem akarunk egyetlen arabot sem kiűzni a Jordán partjairól. … Mi a jövendő zsidó Palesztináját így képzeljük el: a lakosság többsége zsidó, azonban az összes állampolgár, mindkét nyelv és az összes vallás egyenjogú, és minden nemzetiség széleskörű kulturális autonómiát élvez. A kérdés az, megelégednek-e ennyivel az arabok.…

… Akadnak közöttünk álmodozók, akik azt hiszik, hogy gazdasági előnyökkel a palesztinai arabokat meg lehet „hajlítani”(arról nem is beszélve, hogy honnan vesszük ezeket, amikor nekünk sincs elég). Ez az álom az arab lélek lebecsüléséből fakad, amire nekünk semmi alapunk nincs. Az egyes arabokat meg lehet venni, de az egész népet „gazdasági előnyökkel” senki sem tudja eltéríteni a nemzeti érzéstől. …

… a kerekasztal nem nyújt többet, mint egy kerek asztalt.

Lesz béke Palesztinában, de csak akkor, amikor a zsidók többségben lesznek és az arabok meggyőződnek ennek elkerülhetetlenségéről; vagyis akkor, amikor világossá válik számukra, hogy „a probléma megoldása” nem az ő egyetértésüktől függ. …Addig azonban minden, az arab-zsidó politikai megegyezést eredményező párbeszédre irányuló próbálkozás hiábavaló és káros.”

Felhasznált irodalom:

1. Зеев Жаботинский
http://www.beitar.org.ua/static/zhabo/index.html
2. Юрий Финкельштейн (Нью-Йорк):
Прощание с родиной ("Полонез Жаботинского") http://www.vestnik.com/issues/97/0722/win/finkel.htm
3. Владимир Жаботинский: Ревизионисты http://www.countries.ru/library/countries/israel/zabotinsky.htm
4. Jewish Virtual Library: Ze'ev (Vladimir) Jabotinsky http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/biography/jabotinsky.html
5. The Jabotinsky Institute in Israel: Biography
http://www.jabotinsky.org/jabl_e.htm
6. Владимир (Зеев) Жаботинский: О железной стене «Рассвет», № 42/43 (79180), 1924 г.
http://www.geocities.com/SoHo/Village/4988/zvj/vj-6.html
7. Владимир (Зеев) Жаботинский: Этика железной стены «Рассвет», № 44/45 (81/82), 1924 г.
http://www.geocities.com/SoHo/Village/4988/zvj/vj-7.html
8. Владимир (Зеев) Жаботинский: Круглый стол с арабами
http://www.geocities.com/SoHo/Village/4988/zvj/vj-8.html
9. Vladimir Jabotinsky: The Iron Wall
http://www.marxists.de/middleast/ironwall/ironwall.htm
10. Vladimir Jabotinsky: The ethics of the Iron Wall
http://www.mideastweb.org/ironwall.htm
11. Jabotnitsky: Bi-national Palestine
http://www.jabotinsky.org/Jaboworld/newscont.php3?recn=4
12. Smoel Ettinger: A zsidó nép története, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
13. Martin Gilbert: Izrael története, Pannonica Kiadó, Budapest, 2001.

Zsinagógák a világban

A Spektrum műsorán

Zsinagógák a világban

Egy nagysikerű film magyar szövegkönyve

A Spektrum nemrég nagysikerű sorozatot készített a világ vallásairól, templomairól. A Judaizmus rész bennünket érintő felvonását – a fordító jóvoltából – közöljük.

A rómaiak diadalívet emeltek annak a Titus császárnak a tiszteletére, aki lerombolta a jeruzsálemi templomot, a zsidó művészet és építészet remekművét, a zsidó világ legszentebb helyét. Mire Titus és légiói időszámításunk után 70-ben befejezték hadjáratukat, a zsidó haza pusztán – szó szerint – történelmi fogalommá lett, a zsidók pedig elmenekültek, szétszóródtak. Nemzetként csaknem 1900 évig vissza sem tértek Izraelbe.
Sok zsidó láncra verve, rabszolgaként vonult be Rómába, a győztes császár szekere mögött. A menekültek úgy éltek tovább a birodalom szívében, hogy láthatatlanná váltak. A nagy emlékművek mellett egyetlen zsidó imaház vagy zsinagóga sem épült, amely felhívta volna magára a figyelmet.
És ez így maradt csaknem 2000 évig.
Miért?
Mert Konstantin császár keresztény hitre tért, és így a Római Impériumból Szent Római Birodalom lett, a zsidó népesség pedig mássága miatt sebezhetővé vált. IV. Pál pápa a 16. században ide, a Tiberis folyó mocsaras vidékére, Lungoteverébe száműzte Rómából a zsidókat. Ettől fogva gettóban éltek.
A zsidók nem mozdulhattak ki innen napnyugtától napkeltéig. Vasárnap reggelenként pedig elvitték őket a Sant Angelo in Pescheria templomába. Az ajtókat bezárták, és végig kellett hallgatniuk a katolikus prédikációt. Akik túlélték ezeket az időket, azok a gettóban őrizték szokásaikat és hitük eleven lángját a jobb idők reményében. Háromszáz évig kellett várniuk, míg az egyesült és szekularizált Itáliában felépülhetett a Templom.
1904-ben ezen a helyen avatták fel a Temple Israelitico-t. Építészeinek legnagyobb gondja az volt, hogy nem támaszkodhattak előzményekre. Korábban legfeljebb imaházak voltak Rómában. Mit tehettek hát?
Igazságtalanság volna azt állítani, hogy vaktában láttak a munkának, de annyi bizonyos: sok minden keveredett az új templomban. Világosan kivehető a korstílushoz való alkalmazkodás, és hogy az épület a katedrális-szomszédokhoz illeszkedjen. De végre megjelenhettek a szakrális jelképek!
A négyoszlopos portikusszal ellátott kétszintes előcsarnok homlokzatán legfölül ott láthatók a mózesi törvénytáblák. A tető csúcsán pedig ott áll a menora, a hétágú gyertyatartó, Izrael jelképe.
A templom belseje éppoly pazar díszítésű, mint a keresztény szomszédoké. Keletre, azaz a Jeruzsálem felé eső oldalon helyezkedik el a fehér- és aranyszínű frigyszekrény, amely Noé bárkájára utal, aki Isten parancsára nyújtott oltalmat a kiválasztottaknak.
A frigyszekrényben foglalnak helyet a Tóra tekercsei, a Biblia első öt könyvének másolatai. A zsidóknak nincs formális krédójuk, de vannak alapvető, közösen vallott hittételeik. Hogy Isten teremtette a világot. Hogy az ember felelősséggel tartozik ezért a világért. Hogy az ember választásában szabad, és választásai határozzák meg: milyen lesz az ő túlvilági élete.
A frigyszekrénnyel szemben függ az Örök Láng, melyet a Kivonulás könyve (S’mot, a Második könyv) szerint őrizni kell. Ez előrevetíti a keresztény templomok örökmécsesét, amely Isten jelenvalóságát jelképezi.
Keresztény befolyásra utal a szentély és a gyülekezet szétválasztása, amely általában nem jellemző a hagyományos zsinagógákra.
A római zsinagógában a nők számára létesített karzat az északi, a déli és a nyugati oldalon helyezkedik el, és itt újra tapasztaljuk a stíluskeveredést. A színes üvegablakok már a szecesszióra utalnak.
Ezzel szemben a keretet adó féloszlopokat asszír motívumok díszítik. A kupolára festett cédrus Salamon király jeruzsálemi templomát hozza közel. Ez a Szentély az, amelynek részleteit maga az Örökkévaló nyilatkoztatta ki. Az egész épület a hit és a remény jelképe, kifejezi a zsidó népnek a túlélésébe, fennmaradásába vetett bizalmát.
Ez a bizalom azonban rövid életűnek bizonyult. A II. világháborúban kétezer római zsidót hurcoltak el a fasiszták és a nácik, és meggyilkolták őket. A történelem megismételte önmagát. Az életben maradt zsidók másutt kerestek maguknak menedéket. Miként az ókorban. Akkor is az volt a nagy kérdés: hol fogadták be őket, hol gyakorolhatják szabadon a vallásukat? És miként fejezhetik ki hitüket a művészet, azon belül az építészet nyelvén? Néhányuk a legszokatlanabb helyen, a legfurcsább népek körében jutott révbe.
A szefárd néven ismert zsidók a mór Spanyolország, Al Andalus fővárosában, Cordóbában telepedtek le. És a Guadalquivir partján virágzó közösséget hoztak létre. Muzulmán uraikkal egyetértésben hittek az Egyistenben és a Tóra isteni kinyilatkoztatásában.
A zsidók Cordóbában maradtak még akkor is, amikor a város Katolikus Ferdinánd király kezébe került és a mórok eltávoztak. Attól fogva azonban a pápa rendeletére gettóban éltek, a „Juderiában”.
Csupán egy zsinagóga maradt fenn és áll ma is. Szerény épület, mely a Juderia falai között, annak a Nagy Mecsetnek az árnyékában húzódik meg, amely az iszlám idők toleranciáját hirdette.
Az 1315-ben épült parányi imaház csaknem négyzet alapú. Az előcsarnok fölött, a második szinten helyezkedik el a nők karzata. A cordóbai zsidók képzőművészeti és építészeti tudása az imateremben bontakozik ki.
Iszlám művészek keze vonása fedezhető fel mindenütt. A zsinagóga díszítésével mudejar díszítőművészeket bíztak meg. Az ő növényformákkal kevert, négy-, hat-és nyolcszögű csillagaik jól ismertek az iszlám művészetben.
Zsidó hatás jelenik meg a feliratokban, a szögletes héber írásjelekben, melyek a héber írás- és olvasásmód szerint jobbról balra futnak végig a falakon.
A keleti falon lévő tábla a zsinagóga alapításáról tanúskodik. Záró sorában ez áll: „Ó, Isten, hallgass meg és siettesd Jeruzsálem újjáépítését.” Mintha csak megérezte volna a művész az eljövendő pusztulást.
A zsinagóga történetéről árulkodik a nyugati fal. Itt állt valamikor a bima, vagyis itt olvastak föl a Tórát. Most azonban egy keresztet látunk középen. Oltárt állítottak ide, amikor a zsinagógát keresztény használatba vették a 15. században.
Több mint ötszáz év múltán ez a zsinagóga szívbemarkoló módon emlékeztet Isten választott népének hitére. A felirat az Énekek Énekéből, a Biblia legszebb szerelmi költeményéből való, mely Isten szeretetét hirdeti választott népe iránt.
Cordóba ideiglenes menedéknek bizonyult a zsidók számára. 1492-ben azokat, akik nem tértek keresztény hitre, száműzték a városból és Spanyolországból. A cordóbai zsinagóga azoknak a zsidóknak állít emléket, akik Dél-Európában kerestek menedéket, és akik, ha csak rövid történelmi időre is, de szerves részét alkották az iszlám-keresztény Spanyolországnak.
Sok száműzött zsidó vetette reményét Közép-Európa királyságaiba. Mi lett a sorsuk? Hogyan fejezték ki hitüket a művészet és az építészet nyelvén?
A 13. században sok zsidó érkezett Magyarországra, a Duna partján fekvő ikervárosokba, Budára és Pestre. Ha itt nem is éppen az Ígéret Földjét találták meg, de valami élesen különbözőt attól, amit másutt tapasztaltak. Béla, magyar király már 1251-ben vallásszabadságot adott a zsidóknak, és a zsidó közösség mind lélekszámban, mind befolyásban megerősödött.
És 1854-ben itt kezdtek hozzá a zsidók a zsinagógájuk építéséhez. Európa legnagyobb, a világ második legnagyobb zsinagógája készült el itt. Tükrözte a korabeli zsidó közösség optimizmusát. Ma is büszkén áll a főváros, Budapset egyik fontos közlekedési útvonala mentén.
Tekintsünk most el az épület méreteitől és előnyös elhelyezésétől. Mit mond nekünk a Dohány utcai zsinagóga a budapesti zsidóságról, művészetéről és építészetéről?
A Dohány utcai hagymakupolás templom a maga neobarokk és neoklasszicista környeztében kelet virága Európa közepén. Meghatározó eleme a mór stílus, amely bizánci, román és gótikus vonásokkal keveredik.
A torony rendkívül ritka a zsinagóga-építészetben. Ez a kettő itt 44 méter magas és azt a két oszlopot jelképezi, amely Salamon jeruzsálemi temploma előtt állt. Salamon, Dávid király fia és utóda azzal a szándékkal építette fel az első héber templomot Jeruzsálemben, hogy az lesz a héber nép fővárosa.
A téglahomlokzatba vágott íves ablakokat faragott kődíszítmények keretezik. A téglák – ez is jelentést hordoz – kék, sárga és piros színe Budapest címerére utal, mintegy kőbe vésett bizonyítékául annak, hogy építői azonosulni szerettek volna új hazájukkal.
A homlokzatot a mózesi tízparancsolat koronázza meg, jelképezve a zsidóság egyedülálló kapcsolatát Istennel.
A zsinagóga belső tere még a külső falaknál is impozánsabb. Az épület csaknem háromezer hívőnek kínál ülőhelyet, és a római, cordóbai zsinagógákhoz hasonlóan külön karzat ad helyet a nőknek.
Erősen emlékeztet a hagyományos háromhajós elrendezésű katolikus templomokra. A kupola mennyezete a maga vörös, kék és bíbor motívumaival a bizánci stílust követi. A csodálatosan megmunkált és díszített frigyszekrényben állnak a Tóra-tekercsek, amelyek megannyi viszontagság után is hirdetik a zsidóság és az Örökkévaló szövetségét.
Olyan hely volt tehát Budapest, ahol ünnepelhette történelmét a zsidóság? Igen, de aztán jött Hitler és a hazai, magyar nácik és velük a holokauszt, és az istentisztelet e pompás háza ezrek börtöne lett, gyűjtő- és elosztóhely Auschwitz és más koncentrációs táborok felé.
Sokakat innen hurcoltak el munkaszolgálatra. A templomban menedéket kereső
ezerötszáz embert ők, a nyilasok, a csendőrök mészárolták le. Holttesteik közös sírban fekszenek a zsinagóga udvarán. A másik udvaron a gránitból és fémből alkotott szomorúfűz-emlékművet az Emánuel Alapítvány állíttatott, s Varga Imre szobrászművész alkotott. A különös szobor figyelmeztet az 1938 és 44 közt legyilkolt hatszázezer zsidó mártírra. Minden egyes levél áldozatok nevét viseli, és a közös emlékező feliratot: „Kinek szenvedése nagyobb az enyémnél.” – idézi a Mű az Írást.
A Dohány utcai zsinagógát 1991-ben, a rendszerváltáskor restaurálták. Ma is az elpusztított magyar zsidók és túlélők emlék- és zarándok-helye. A megmaradtak közül sokan nyugat felé fordultak, hogy olyan hazát találjanak, amely szabadságot és egyenlőséget hoz a számukra, és ha testvériséget nem is, de toleranciát mindenképpen. Az új exodus többnyire Amerikába vitte őket.
Azok az európai zsidók, akik a II. világháború után az Egyesült Államokban kerestek menedéket, a világ minden részéből ide vándorolt sorstársaik jól kitaposott útját követték.
Elfogadták a Szabadság-szoborra írt meghívást: „Küldd hozzám a szegényeket és megszomorítottakat”…
Manapság a világ zsidóságának több mint a fele él az Egyesült Államokban. Sokuk számára valóban a lehetőségek hazájának bizonyult Amerika, és itt sikeres életet élnek.
Az 5. avenue-n épült Temple Emanuel a világ legnagyobb zsinagógája. Ragyogó a fekvése: a Central Park szomszédságában áll, az épületegyüttes hatalmas mérete arról tanúskodik, hogy a 17. századi első bevándorlás óta virágzó zsidó közösség alakult ki e területen.
Az új idők új kihívásokat jelentettek, különösen az építészek számára. Mintát, ihletet a környezőépületekből merítettek.
A Temple Emanuel architektúrája az első pillanatban a középkori nagy európai katedrálisokra emlékeztet, főként az Olaszországban igen gyakori bazilikákra.
A nyugati főbejárat összetett boltíve három bronzkaput foglal magába, melyeken Izrael 12 törzsének jelképei szerepelnek.
A szentély négy-négy oszloppal tagolt tíz-tíz ablaktáblája a zsidó történelem négyezer évét jeleníti meg. Eleven képekben fogalmazódik meg a történelem: a fogságból és szolgaságból szabaduló Izrael nemzetsége új királyságot alapít. És az új királyságban Isten harcos királya, az óriásokat leverő, csillaggal ábrázolt Dávid dicsőségesen uralkodik.
A templomot 1929 szeptemberében avatták fel, pár héttel a tőzsdekrach előtt.
Az előcsarnok a korszak tükre. A mintázott márványfalak és a világítás az art deco stílusát és méreteit követik.
Félelemmel vegyes áhítat tölt el bennünket, amikor belépünk a templom hajójába. A hatalmas tér, az ablakokon átszűrődő, és az oldalfalakon megtört fények játéka arra hívja fel a figyelmünket, hogy a templom az Örökkévaló lelkének kifejezése.
Ezt a zsinagógát a hívők számára tervezték. Kétezer ötszázan foglalhatnak helyet a főhajó padsoraiban; szemük elől semmi sem takarja el a szentélyt. Hatalmas a tér, 23 és fél méter széles, 45 méter hosszú és 31 és fél méter magas. Mi tartja fenn a mennyezetet?
A faragott konzolokon nyugvó diófagerendák pusztán dekoratív funkciót látnak el. A festék-, gipsz és kőfelület mögött azonban amerikai acél-izomzat rejlik. New Yorkban ez volt az egyik legelső acélszerkezetes épület: az új hazában felfedezett technika megoldott egy ősi építészeti problémát: a tér áthidalását.
Mint mindenütt, itt is a Keletre, a Jeruzsálem felé néző frigyláda áll a templom központjában.
A mozaikpadlót pompás életfa díszíti. Az embert és a világegyetemet teremtő Isten művének jelképes ábrázolja.
A frigyláda a teremtés történetét szimbolizálja, illetvea Teremtő és a zsidó nép közötti egyedülálló szövetséget jelképezi.
A Tízparancsolat részletezi, miként kell ezt a kapcsolatot a hétköznapokban megélni. Az üldöztetések és a sorozatos száműzetések idején ez az egyedülálló szövetség adott erőt a zsidóknak a kitartásra és a túlélésre.
A Temple Emmanuel kőben megfogalmazott szerződés és nyilatkozat. Az Amerikába jött zsidók újra megszerzett szabadságukat hirdetik ezáltal.
A templom arról tanúskodik, hogy művészet és építészet csak békében és jólétben virágozhat.
De tanúságot tesz azokról az Új Világba jött zsidókról is, akik egyszerre élhetnek itt zsidók és amerikaiak módjára.
A zsidók nemcsak művészetükkel és építészetükkel járultak hozzá a civilizált világhoz, hanem a szenvedéseikből leszűrt tanulsággal is. Egy fénylő jellel, amely ébren tartja a világ lelkiismeretét.
Rendezte: Stephen Rooke
Zeneszerző: Stephen McKeon
A filmet fordította: Szeredás András

Solymár József: Éva 5116

Solymár József
Éva 5116

Immár több mint hat évtizeddel ezelőtt történt. A lengyelországi Auschwitz városkából néhány nagy kamasz elindult, hogy szétnézzen a nem sokkal korábban felszabadított, s már nagyjából kiürült internáló táborban. Hajtotta őket a kíváncsiság, de arra is gondoltak, hogy esetleg találnak valami hasznosíthatót, hiszen a tábor területén nemcsak lakóbarakkok voltak, nemcsak krematórium működött, de voltak különböző raktárak is.
A tábor területén bóklászó fiúk csapatát különös látvány kötötte le. Az egyik barakk előtt pöttöm fiúcskák és lánykák játszadoztak. Itt felejtett árvák, Mengele doktor „gyermekei”. A tudományos babérokra vágyó embernemesítő, emberszaporító személyesen válogatta ki kísérleti célokra ezeket a gyermekeket, főleg az ikreket, mielőtt a többieket a krematórium felé irányították.
A foglyok, az élve maradottak, amikor lábra tudtak állni, hazaindultak. Mengele kedvencei ott maradtak. A kísérletezésről szóló feljegyzéseket időben gondosan megsemmisítették, a gyerekeknek nem volt kartonjuk, származási lapjuk, még vezetéknevük sem.
A jobb alsó karjukba tetovált szám jelentette jóformán az egyetlen eligazodási pontot.
(Napjainkban divat a tetoválás. Tetkónak becézik. Egy igazi macsó legény vagy dalnok fiú szinte elképzelhetetlen a bicepszén, a lapockáján bemutatott testfestmények nélkül. De az ifjú hölgyek is szívesen rejtenek legalább egy pillangót, virágot a popsijukra vagy testük más, ingerlő pontjára. Hat évtizeddel ezelőtt a tetoválás elsődlegesen a lumpen rétegek, a bűnözők körében dívott. „Üss” szó az öklön, szív és leánynév az alkaron. Sárkánykígyó a háton, a vállon, meg effélék.
Hitler találmánya volt, hogy a tetoválással bizonyos embercsoportok tartósan, csaknem véglegesen megjelölhetők. A táborokba gyűjtött zsidók közül a szerencsésebbek, akik a vasúti rámpáról nem mentek azonnal a gázkamrába, megkapták a jobb alsó karjukba a maguk nyilvántartási számát. A szerencsés túlélők, kiszabadulva a magasfeszültségű árammal töltött drótkerítések mögül, nem akartak megszabadulni ettől a jeltől. Halálukig viselték. Ám ma már erősen megfogyatkoztak azok, akik e jelben élni tudtak.
Auschwitz és a náci haláltáborok története ma már valóban könyvtárakat tölt meg és még mindig tovább íródik. De bármily furcsa, eddig nem olvastam arról, hogy vajon a tetoválás hol és hogyan történt.
Gondolom, hogy a mai fiatalok, de a javakorabeliek között kevesen vannak, akik tudják, hogy Hitler nemcsak az internálótáborok lakóit tetováltatta, de kedvenceit, az SS legényeket is. Ők a számot nem az alsó karjukra, hanem a hónuk alá kapták.
Amikor már vesztésre állt a háború, közülük jó néhányan megpróbálták ezt a jelet kimetszeni, de ezt a beforrott sebhely árulkodó nyoma nélkül nem lehetett megtenni. Ahogy a nácik a fogságba esettek közül kigyűjtötték és az útszélen agyonlőtték a szovjet politikai tiszteket, ugyanígy cselekedtek a ruszkik is, akik viszont a hónaljban számozott vagy a kritikus ponton sebhelyes foglyokkal végeztek, vagy vitték őket a büntető lágerek valamelyikébe.)
Tetovált száma volt annak a két vagy hároméves kicsi lánynak is, akit a többiek Évának szólítottak, s akire felfigyelt az egyik Auschwitzból a tábor területére kiruccanó fiatalember. Neki nem sokkal korábban halt meg egy hasonló korú kistestvére. Talán vigaszt nyújtana a szüleinek, ha ez a helyes kis csöppség elfoglalná elhunyt leánykájuk helyét.
A szükséges adminisztráció után így lett Éva 5116-ból Éva Krics, a haláltábor lakójából Auschwitz kisváros egyik ott élő házaspárjának befogadott gyermeke. Mivel Éva karjában ott volt a szám, s mivel a szomszédok is pontosan tudták, hogy mi történt, a szülők egy percig sem titkolták fogadott lányuk előtt a múltat.
A történtek után Auschwitzban nehéz lett volna bizonygatni, hogy a holokausztot rafinált zsidók találták ki, és valami ügyeskedő amerikai producer építette fel a tábort. Első hallásra furcsa, de ha jobban meggondoljuk, érthető, hogy Auschwitz városkában nem alakult ki – újra – zsidó közösség. Az emlékhellyé vált táborban működő intézményekben dolgozók ugyan élték a maguk külön világát, de vallási közösségnek ez nem nevezhető.
Éva Krics karjában ott volt ugyan a szám, de lengyel családban, lengyel lánykaként növekedett. Korábbi életéről emlékei nem voltak, nem is lehettek.
Időközben a táborban, a drótkerítésen belül, egyre nagyobb intenzitással folyt a feltalálható dokumentumok feldolgozása. Az egyik kutató próbálta meglelni Mengele „gyermekeinek” a múltját és rokonokat is próbált keresni a számukra. És nem is teljesen eredménytelenül. Az egyik fiúcskának Ukrajnában, a másiknak Oroszföldön sikerült vérrokonokat fellelni. Simánszky úr, így hívták ezt a kutatót.
Történt, hogy magyar újságíró látogatta meg a tábort, aki találkozott Simánszky úrral. És az újságíró megtudta tőle, hogy a vonatok érkezése és a sorszámok szerint egy Magyarországról elhurcolt kislány is volt a Mengele által kiválasztott és élve maradt gyermekek között. Az újságíró ezt természetesen itthon megírta, s a cikk megjelenése után meglehetősen sok levél érkezett a szerkesztőségbe. Az a furcsa, hogy egy kivételével csak apák keresték kislányaikat.
Tudjuk: a sorköteles zsidókat munkaszolgálatra hívtak be a második világháború idején. Nem lehettek frontharcosok. Volt aztán koplalás, aknataposás, fagyás, hadifogolytábor és kivégzés, de úgy tűnik, Auschwitzhoz és a többi haláltáborhoz képest még a munkaszolgálat is nagyobb esélyt kínált a túlélésre.
Nádasy Lászlót, az 1945 után indult új filmrendező csoport erős dramaturgiai érzékkel is megáldott tagját, megragadta a történet. Egy hangmérnökkel és az akkor még láda méretű magnetofonnal végiglátogatta a jelentkezőket. Tragikus sorsok egész sora bomlott ki előtte. Mindannyian saját kislányukat ismerték fel Évában. Nádasynak sikerült kiharcolnia annak feltételeit, hogy dokumentumfilmet forgathasson erről a történetről.
Igazából arról szó sem volt, hogy Éva kereste volna a szüleit. Neki, a krakkói egyetem akkor már elsőéves hallgatójának esze ágában sem volt, hogy firtassa a származását. A kezdeményezés, az izgalom, a feszültség a magyarországi szülőjelöltek oldaláról mutatkozott.
Nádasy, aki egy ideig a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola tanársegédjeként is tevékenykedett, a fiatal Sára Sándort kérte fel az operatőri munkára, majd megszervezte Éva magyarországi programját. Ebben – amellett, hogy létrejött a legesélyesebbnek látszó három szülő-jelölttel is a találkozás –, egy „fiatalos” programot is szerveztek a krakkói vendégnek. Táncest a Várbazárban, balatoni vitorláskirándulás, barátkozás a Kossuth Zsuzsa Gimnázium diákjaival.
Szükség is volt az oldásra, a derűsebb ellensúlyra, mert a haláltábor élményeire egyáltalán nem emlékező lányka, a lengyel környezetben, szerető családban felnövekedett Éva igazából csak ekkor, 1963-ban szembesült azzal, hogy mi is történt vele és körülötte egykoron? S ekkor mérhette fel a holokauszt továbbélő hatását az egyének, a családok életében. Ott volt ugyan a kitörölhetetlen jel a jobb karjában, hogy Auschwitz városában nevelkedett, de igazából ekkor szembesült azzal: milyen sors jutott Európa zsidóságának, és hogy neki helye van e közösségben.
Az egyik öregedő zsidó ember, az egyik apajelölt, virágcsokorral fogadta „lányát” a lakása ajtajában, és elájult a viszontlátás örömétől.
Mielőtt Éva új barátnőivel és barátaival a már megtűrt tvisztet táncolta és a Balaton lágy hullámaiban lubickolt volna, elvégezték az akkor lehetséges vérvizsgálatokat. És nem sokkal később kiderült, hogy a drámai találkozások és a nagy várakozások hiábavalónak bizonyultak: Éva nem lelte meg a családját, vérrokonait. Így aztán visszautazott Krakkóba.
A dokumentumfilmet Nádasy és Sára nagy drámai erővel komponálta meg és vitte végig. Nem is maradt hatástalan, de nem kapta meg a megérdemelt figyelmet. A Kádár-korszak vezérlő elve volt az, amit sokan ma is szeretnének megvalósítani: felejtsük el mielőbb a kellemetlen emlékeket, s jöjjön el a nép számára a jámbor bambaság boldogító állapota. Úgy tűnt, hogy Éva sorsa már nem érdekel senkit.
1983-ban elhunyt Nádasy László, és temetőbe költöztek a csalódott apajelöltek is. Úgy tűnt, hogy ez az „ügy” lezárult, felejtsük el. Éva további sorsa nem érdekelt már senkit.
Ám 1990-ben tartottak egy zsidó filmfesztivált a Kossuth Klubban. A nézők sorában ott ült egy asszony, Stein Gabi, aki annakidején találkozott Évával. Féltestvéreként ölelte át akkor Évát, mivel a háború utáni munkaszolgálatból hazatért édesapja is azok közé tartozott, akik reménykedtek, hogy Éva az ő elveszettnek hitt kislányuk. A régi filmfelvételek szerint nemcsak ők ketten hasonlítottak erősen egymásra, de Gabi úgy vélte, hogy az ő azóta született lányai is éppen olyanok, mintha nem is ő, hanem Éva szülte volna őket.
Gabi keresni kezdte a dokumentumfilm rendezőjét, Nádasy Lászlót, s meg is találta. De nem őt, hanem már csak a fiát, ifjabbb Nádasy Lászlót, aki örökölte apja filmcsináló mesterségét. A két ember szándéka és erős eltökéltsége elegendő volt ahhoz, hogy a kései családegyesítés ügye ismét napirendre kerüljön. Folytatódott tehát a három évtizeddel korábban megszakadt történet, és immár sokkal zordabb anyagi feltételek között, de a résztvevők áldozatvállalásának köszönhetően újabb dokumentumfilm is készült a folytatásról.
Évát, az akkor már három gyermek édesanyját nem volt könnyű rábeszélni, hogy vállalva az újabb lelki megrázkódtatását, legidősebb lánya társaságában újra Budapestre utazzák rokont keresni, rokont látogatni.
Gabi hite, testvéri szeretetének áradása azonban őt is magával sodorta, és ő is reménykedve várta, hogy az immár nagy megbízhatósággal elvégezhető DNS vizsgálatok végleges eligazodást, kedvező választ adnak az újra feltett kérdést illetően.
A bonyolult vizsgálat tehát elkezdődött. És amikor a tizenhat műveletből ötöt már elvégeztek, a tudós genetikus a film alkotói számára tájékoztatást adott, miszerint nagy valószínűséggel Éva és Gabi valóban féltestvérek.
Az alkotók erről a fázisról nem tájékoztatták a szereplőket: az eredményhirdetés ünnepnapjára készülődtek. Ám a bíztató kezdet után a vizsgálat további tizenegy fázisa végül is kizárta a közöttük lévő rokonságot.
A nagy csalódás után vajon volt-e értelme a történet folytatásának? Hiszen milyen szívfájdalom lett a nagy reménykedésből? Sem Éva, sem Gabi, sem az alkotók nem örültek ennek a fordulatnak. Igaz, közben Gabi és Éva lányai összebarátkoztak, s nekik nem kell tolmács sem ahhoz, hogy kapcsolatot tartsanak, nem is a magyar, nem is a lengyel, hanem az angol nyelv segítségével.
Éva tehát elköszönt, vonatra ült, s úgy tűnt föl, hogy immár végleg eltűnik a szemünk elől. Pedig Éva még fontos személy lehet számunka, magyarok számára. Gondoljunk arra, hogy Éva mindössze két vagy hároméves volt az auschwitzi tábor felszabadításakor. Én Mengele akkor nem sok ilyen majdnem csecsemőt hagyott életben, s üttette be karjába azt a bizonyos számot.
Éva, aki virágzó fiatal lányként jelenik meg a filmben, immár hatvanvalahány esztendős. Nincs születésnapja, de még születési évszáma sem. De mindenképp az egyik legfiatalabb a megszámozottak közül. Számolni lehet tehát azzal, hogy utolsónak marad az utolsók között. Egy tanú, akinek nincsenek emlékei. Sorstalan vagy sorsot váltó. Magyar is, lengyel is, zsidó is, de egyik sem maradéktalanul.
Madách Imre Ember tragédiája jut az eszembe. Ő is lehetne az „örök Éva” egyik megjelenési formája. De milyen Ádám illene mellé? Mert Lucifert könnyű lenne találni.
Kedves Éva 5116! Kérem, nagyon vigyázzon magára. Lehet, hogy Gabi nem a féltestvére, de nagyobb a rokonsága mintsem gondolná! És nem csak az izraeliták családjából.

Utóirat: A vak is láthatja, hogy én ezen a ponton befejeztem Éva történetét. Ám az élet nem. 2006 május végén levetítették az újabb filmet a Bálint György Zsidó Közösségi Házban. A közönség soraiban ott ült egy testvérpár. A hölgyek Izraelből jöttek, akik e film levetítésének hírére érkeztek Budapestre. Nem csupán a kíváncsiság hozta ide őket. Amikor három évtizeddel ezelőtt a rokonkeresésnek híre ment, ők még Munkácson éltek. Édesapjuk, aki az üldözések idején elveszítette a családját, Auschwitzba hurcolt kislányát; tehát az ő féltestvérüket vélte felismerni az újságokban megjelent képek alapján. Jelentkezett volna, de akkor, még a Szovjetunió polgáraként, erre nem volt módja. Aztán a papa meghalt, az ügy feledésbe merült, s a lányok most próbálják meglelni az igazságot. Feltételezésüket, miszerint Éva az ő féltestvérük, megerősíti, hogy annak a bizonyos vonatnak, amely Évát a haláltáborba vitte, az akkor éppen ismét Magyarországhoz tartozó Munkács volt az induló állomása. Az izraeli hölgyek készek alávetni magukat a genetikai vizsgálatoknak, de az eredményről csak akkor értesítik Évát, ha az eredmény megerősíti feltételezésüket.
Mert nem csak a fájdalom él sokáig, generációkon át, hanem a remény is.

Soltész Katalin: Bergen-Belsen

Dr. Soltész Katalin

Bergen-Belsen

Itt van előttem két kötet súlyos könyv a bergen-belseni deportáltak neveivel, benne édesapám, édesanyám és az én nevem is.
1945. április 13-án szabadultunk fel.
Most, ennyi év után, én is úgy éreztem, végig kell járnom újra az utat.
Látnom kell a rámpát, ahova kiöntötte a sok szerencsétlen embert a marhavagon. Az utat, amelyen végig hajszoltak a táborig – Los, los! – üvöltötték a puskás, gumibotos SS-ek. Ott botladoztam én is hat évesen, kis hátizsákommal a hátamon – benne a máig is féltve őrzött Andris macival – és könyörögtem mindenkinek, hogy segítsenek anyukámnak, mert trombózisos a lába.
És a tábor!
Mi voltunk a szerencsések. Hiszen addig (december 1. ) Ausztriában voltunk mezőgazdasági munkán – mi történetesen Laxenburgban. Bergen-Belsenben pedig a Sonderlagerbe kerültünk, ahol végig együtt maradhattak a családok.
Így „csak” az éhséget, a hideget, a szörnyű körülményeket kellett elviselni többszáz magunkkal, a fabarakkot, az Appelleket és a tetveket.
Mindeközben, hiszen gyerekek voltunk!, még játszottunk is. Gyuri volt a „férjem”, ő orvos volt, én az asszisztensnője. Édesanyám és az asszonyok (szóban) ételrecepteket cseréltek, mit fognak főzni, ha életben hazatérünk; én álltam a barakk bejáratánál, és igyekeztem a lehető legtovább tartogatni a számban, a kezemben a pici kenyeret, hátha addig nem érzem annyira az éhséget.
Édesapám orvos volt. Ma már nem tudom, mivel tudott itt gyógyítani. Volt gyógyszere, vagy csak jó szóval?! Azt tudom, hogy irodalmi klubot szervezett, ami segített az értelem életben-maradásában.
Előttem a szögesdrót! Évtizedekig visszatérő álmomban álltam a szögesdrót előtt, és platós teherautókat láttam mögötte elhaladni, rajtuk halomban a csontváz-hullák.
Majd újra vonatra raktak bennünket. Úgy tudjuk, az Elba folyóba akartak süllyeszteni bennünket.
És végül Hillersleben. Életben maradtunk!
Hillerslebenbe is el kell menni!
Ez a kívánságom teljesült azzal, hogy egyike lettem annak a 40 holokauszt-túlélőnek, akik a Bergen-Belsen felszabadítása 60. évfordulójára rendezett ünnepségre Alsó-Szászországba utaztak. Az ottani kormány meghívására.
A hivatalos ünnepséget megelőző napon a magyar csoport külön is elment a tábor helyszínére. A tábort a felszabadító angol katonák lángszóróval rögtön felégették a fertőző veszély miatt. Csak pár éve indultak meg az ásatások, először a Sonderlager helyén. Így ma állnak a kőalapok, látni: hol voltak a barakkok, bejáratuknál akkor bádog mosdók voltak. Megvan a latrina és a konyha, meg az Appel-platz helye is.
Szívszorító, furcsa érzés volt látni!
A tábor bejáratánál működő információs központban minden kérdésünkre választ kaphatunk. Itt maketteken látni a régi tábort, rengeteg szögesdróttal körbevéve. Előadás és film is ismertet a táborról, a felszabadításáról, majd a feltárás munkálatairól. Itt kaptuk meg a könyvet is a névsorral. Izgatottan lapozgattunk, kerestük benne saját és ismerőseink nevét.
Megdöbbent a rengeteg név. A volt foglyok száma kb. 120 ezerre becsülhető, ebből a „magyar tábor” mintegy 6 ezer ember. Nevük és adataik majdnem teljesen ismertek.
Aztán elmentünk a rámpához. Itt most néhány üres vagon áll. Sokakkal ellentétben én képtelen voltam felmenni a vagonra – olyan borzalmas volt az az utazás! –, ahogy képtelen voltam rálépni az útra, ami a táborba vezetett…
Istenem, az Elbának irányított vonat! Újra látom a kanyart, ami után megállt velünk a szerelvény. Lekapcsolták a mozdonyt, elmentek az SS-ek. Megtaláltam a folyót, ahova édesanyámmal és Tecával mosni, mosakodni mentünk. Itt szólított meg bennünket egy civilbe átöltözött SS: „Ugye, én jó voltam hozzátok? Már ne féljetek, délután megjönnek az amerikaiak.” Rohantunk a hírrel vissza a szerelvényhez, de az emberek nem tudták elhinni… És akkor délután legördültek az első amerikai tankok a dombról! Mi pedig rohantunk feléjük, öleltük, csókoltuk a poros, piszkos katonákat.
Fahrslebenben temettük el az újabb halottainkat. Most megkoszorúztuk síremlékeiket. Voltak, akik édesapjuk, vagy barátjuk nevét találták meg valamelyik sírkövön.
Hillerslebenre én úgy emlékeztem, mint ápolt, szép kisvárosra, ahol igazi lakásokban helyeztek el bennünket az amerikaiak. Most tudtam meg, hogy Hillersleben olyan település volt, ahol katonai kísérletek folytak, és az itt szolgálatot teljesítők laktak a házakban családjukkal együtt. Őket evakuálták most miattunk az amerikaiak.
Emlékszem az első főtt ételre, ami egy nagy fazék zöldbableves volt. Mennyire ízlett! Csak most nagyon kellett vigyázni, nehogy „túlegyük” magunkat: többen meghaltak, megterhelve összeszűkült gyomrukat.
Édesapám olyan sok flekktífuszos beteget ápolt, hogy most ő lett beteg. Szerencsére itt már kaphatott kezelést. Még ma is látom a dzsippeken rohangáló, rágógumit rágó amerikai katonákat. Érdekes, az angol katonákra nem emlékszem, csak az utánuk érkező szovjetekre, de őket mi is kizárólag oroszoknak hívtuk. A végén átvették az övezet irányítását. Egy alkalommal rohantam „haza”, csak leteszem a macimat és szaladok, mert vételeztem egy oroszt, aki vár. Édesanyám szaladt utánam. Egy fiatal orosz katonával sétáltunk kézenfogva, szeretettel nézve egymásra. Biztosan neki is volt egy kislánya otthon.
A háború befejezésének megünneplésére a kultúrházban ünnepséget rendeztek, amin csak orosz katonatisztek vehettek részt. Édesanyám aznap késő este a keresésemre indult, és az ünnepségen, az első sorban, egy többsoros kitüntetéssel dekorált tiszt ölében ülve, az előadást nézve talált rám. Hű, de kikaptam!
Hillersleben ma csontváz-falu. Sárgára festve állnak a kocka-házak teljesen kifosztva, ajtó- és ablakkeretek nélkül. Körülöttük magasan áll a dudva. Ugyanilyen állapotban van a volt kórház és a kultúrház is. A kórház előtt azonban szépen ápolt emlékkert van néhány sírkővel.
A bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadításának 60. évfordulójának emlékünnepségére április 17-én 11 órakor került sor.
Hannoveri szállásunkról autóbusz vitt bennünket a tábor helyszínére.
Én 16 autóbuszt számoltam meg és rengeteg személyautót.
Huszonegy országból jöttünk ide emlékezni. Túlélők és gyermekeik, unokáik. Zsidók és romák, egykori orosz hadifoglyok és a felszabadító angol hadsereg veteránjai. Elhelyeztük koszorúinkat az obeliszknél, a zsidó emlékműnél és a hirtelen jött hideg idő miatt takarókba burkolózva meghallgattuk az ünnepi beszédeket. Nem a hűvös idő miatt borzongtunk…
A megnyitó beszédet Alsó-Szászország miniszterelnöke tartotta, üdvözölve a megjelenteket. A tábor történetét ismertetve megemlékezett a több mint 50 ezer halottról. Arról, hogy a túlélőket nem szabadították meg a felszabadítók emlékeiktől, rémálmaiktól. Fontos ez az emlékhely, és fontos a történtekről beszélni, különösen az iskolákban, hogy a jövő nemzedék is elborzadjon a szörnyűségektől, hogy soha többé, sehol se történhessen meg az, ami megtörtént.
Beszédet mondott Németország központi Zsidó Tanácsának elnöke és a Bergen-Belseni Világszövetség elnöke is. Szólt egy volt lengyel fogoly és egy olyan valaki, aki a tábor területén született már a felszabadulás után.
Valamennyi beszéd felidézte az elszenvedett borzalmakat, a halottakat, de szólt a felszabadítók hősiességéről, emberségéről, és a felszabadultak – az olykor hazát, családot vesztettek – élni akarásáról is. Valamennyien hangsúlyozták a legfontosabb mondanivalót: soha, sehol, senkivel még egyszer nem fordulhat elő ilyesmi...
Még egy jelentős esemény történt: egy új épület alapkőletételénél vehettünk részt. Az emlékhely területén új múzeum épül. Erre azért van szükség, mert a kelet-európai és szovjet, s a nyugati archívumok rengeteg dokumentumot tettek tanulmányozhatóvá. Ezáltal a centrum nemzetközi státussal fog rendelkezni.
A magyar deportáltak krédóját a csoport vezetője, dr. Dénes György egyetemi tanár helyezte el.
Látogatásunk Hannoverben, az ottani Kongresszusi Központban Mahler csodálatos I. Szinfóniájával fejeződött be.
Lehetőségünk volt több zsidó közösséggel is találkozni. Péntek este a hannoveri hitközség istentiszteletén és fogadásán vettünk részt. A hillerslebeni utazás után a magdeburgi hitközség vendégei voltunk. (Ma a hitközség nagyobbrészt a háború után idetelepült orosz zsidókból áll.)
Hazautazásunk napján ugyancsak szép ajándékot kaptunk: meglátogattunk egy gyönyörű kisvárost, fagerendás házaival, kastélyával. Ez Celle volt, ahonnan az angol királyi család származtatja magát.
A Kristály éjszaka után egyedül itt, Cellében, maradt meg a zsinagóga. A nácik féltek, hogy az egész város porrá ég, ha azt felgyújtják.
Élményekben gazdagon repült haza az összekovácsolódott csoport.
Hálás vagyok, amiért 60 év után végigjárhattam ezeket a helyeket, és lélekben megnyugodva, végre békében őrizhetem emlékeimet.

Kertész Lilly: És akkor megtört a varázs

Kertész Lilly

És akkor megtört a varázs

Emlékezetes maradt számomra egy magyarországi rokoni látogatásról jó néhány évvel ezelőtt hazatért férfi ismerősöm elbeszélése, aki érdeklődésemre, hogyan érezte magát, rejtélyes mosollyal válaszolt:
– Volt egy nagy élményem: a somlói.
– Az merre van?
– Mindenhol. De én a Kossuth Lajos és a Semmelweis utca sarkán, egy eszpresszóban találkoztam vele. Sok tejszínhab van rajta, és folyékony csokoládéval leöntve.
– Igen...?
Igyekeztem udvarias maradni, de a hangomból kiérződött a csalódottság. Észrevette, és elkomolyodott.
– Hát, ami azt illeti, az élmény főszereplője nem éppen a somlói, hanem az eszpresszó, ahol ettem. Régi, régi história, amely ezt a cukrászdát számomra felejthetetlenné tette. A Vészkorszak idejébe nyúlik vissza. Egy barátommal együtt Magyarországon, kezdetben, vidéken szenvedtük át a sötét időket. A munkaszolgálatos behívót eltéptük, bujkáltunk. Nem gettóban, nem védett házban, hanem vállalva a törvényen kívüliség ezer és ezer csapdájának kikerülésével járó állandó feszültséget, a bármelyik percben történő lebukás lehetőségét, hiszen sárga csillag nélkül, hamis papírokkal csavarogtunk. Később papi reverendát, s az ahhoz megfelelő hamis igazolványt szereztünk, és Pestre mentünk. A nagyvárosban több lehetőség nyílt a bujkálásra.
Egy este betértünk a Kossuth Lajos utcai Gourmandba (amelyet – valamiért – „presztónak” neveztek akkoriban), hogy állva valami meleget igyunk. Barátom éppen fizetett a kasszánál, én a pultnál bámultam a süteményeket, amikor nyílt az ajtó: két nyilas, két rendőr és egy detektív lépett be. A rendőrök a bejáratnál maradtak, míg a nyilasok felszólították a vendégeket személyi lapjaik előkészítésére. Látszólag unottan libbentettem meg az igazolványomat, amely őszintén szólva elég primitív munka volt. A reverenda volt a fontosabb tényező, no meg a fellépés, és mindig, mindig a szerencse.
Barátomat le sem igazoltatták. Szokványos razzia. Nem ez volt az első, amibe beleestünk. Na, végeztek. Mindjárt menni fognak.
Ekkor az egyik nyilas elordította magát:
– Még senki sem távozhat! Bujkáló zsidókat keresünk. Testi vizsgálat következik!
Barátom még a kasszánál állt, én a pultnál. Tekintetünk csak egy villanásra találkozott, de ebben minden volt: a reménytelen kilátástalanság és a búcsú.
A két megtermett rendőr az ajtóban, fegyverrel. Két fiatal, szadista pofájú nyilas – fegyverrel. Pillantásom a civil, keménykalapos detektívre esett, aki háttal állt. Ma sem tudom miért, megindultam felé, és megkopogtattam a hátát. Megfordult, és csodálkozva nézett rám.
– Kérem szépen, mi szemináriumban lakunk. Jó ideig tart, amíg hazaérünk, és a kaput tíz órakor bezárják. Ha elkésünk, az utcán alhatunk.
– Nos?
– Tessenek kérem először mi kettőnket megvizsgálni.
Csodálkoztam magamon, hogy mindezt ilyen természetes hangon, magabiztos arckifejezéssel tudtam elmondani. Ez volt az a „vagy-vagy” pillanat, amire az ember csak akkor képes, amikor úgy érzi, hogy már minden mindegy.
A detektív odaszólt a kijáratot őrző rendőrökhöz:
– A két tisztelendő úr elmehet.
Néhány méter volt a távolság a kijáratig. Futni kívánó lábunkat kényelmes, nyugodt léptekre kényszerítettük. Szívem dobogása a dobhártyámban dübörgött. Végnélküli hosszú időnek tűnt az a pár másodperc, amíg az ajtó küszöbét átlépve kijutottunk az elsötétített város fekete utcájára.
*
Pár hetes pesti tartózkodásom idejét az évtizedek óta nem látott néhány barát és a pesti rokonság kötötte le. Ez a kaland az utolsó nap jutott eszembe. Aznap indult a vonatom Bécsbe, és onnan a repülőgépem haza, Izraelbe. Kellemes, napfényes idő volt. Autóbuszra ültem, látni akartam, mi van most a Gourmand kávéház helyén.
A presszó ott állt, és csaknem ugyanolyan volt, mint abban az időben. Egy pici márványasztal éppen megüresedett. Leültem. A felszolgálók gyorsan dolgoztak. Csúcsforgalom volt.
– Egy fagyi, egy dobos! – kiáltotta röptében a felszolgáló kisasszony a pult felé, s közben már másokkal foglalkozott.
– Három somlói! – jelentette az újabb rendelést.
Most egy férfi felszolgáló hangját hallottam:
– Két somlói, két Traubi!
Zsongó beszélgetés zaja, halk kacaj, jövés-menés. Egy cukrászda a sok pesti közül. A többieknek. Nekem történelem. Ha ezek a falak beszélni tudnának! Hiszen itt minden kísértetiesen régi, még a kassza is ugyanott van, csak a szereplők mások ezen a régi pokoli színpadon.
Cigarettára gyújtottam. Remegett az égő gyufa lángja. Kezem önkéntelenül zakóm belső zsebe felé csúszott: nálam van az igazolványom?
Ujjaim egy könyvecskét érintettek... És akkor megtört a varázs: a Sátán képe, amely 36 év távolából egy pillanatra rám vigyorgott, hirtelen eltűnt. A kísértetek, amelyek álmaimban vissza-visszatértek, itt, a tett helyszínén semmivé foszlottak. Mert tudtam, hogy az a bizonyos könyvecske sötétkék színű, s jobbról bal felé kell kinyitni. Izraeli útlevél, amely az én fényképemmel van ellátva, nevemre van kiállítva, és – nem hamis. Sem a név, sem az igazolvány. A Zsidó Állam útlevelének tulajdonosa vagyok, ennek az államnak szabad, teljes jogú polgára. Budapesthez annyi közöm van már, mint bármely egyéb európai ország fővárosához. Magyarországon vendég voltam pár hétig, külföldi állampolgár, turista minősítésben. Fantasztikus érzés! Ezért érdemes volt idejönni!
– Parancsol uram?
Mosolygó arccal állt az asztalom mellett a felszolgáló kisasszony.
– Ühüm. Igen. Nem is tudom... Mit ajánl?
– Talán somlói galuskát...
– Az milyen?
– Ön nem ismeri a somlói galuskát? Akkor valóban meg kell kóstolnia. Mi különleges specialisták vagyunk az elkészítésében.
– Rendben. Egy eszpresszót is kérek és egy pohár szódát.
Jókedvűen fogyasztottam el a valóban kitűnő somlóit. Mi tette olyan ízletessé, a friss tejszínhab, vagy az a friss érzés, amely feltámadt bennem, és lassan minden porcikámban elterjedt? A felszabadultság érzése, amelyet most, ennyi idő után, a múlttal szembenézve intenzívebben éreztem, mint 1945-ben, amikor Budapesten felszabadultam.
– Viszontlátásra, uram! Legyen máskor is szerencsénk.
– Feltétlenül – válaszoltam, míg magamban mosolyogva gondoltam a másfél óra múlva induló bécsi gyorsra.
Aztán azon a bizonyos ajtón kiléptem a napfénybe.

Magyar László: Füstkarikák

Magyar László

Füstkarikák

– Már megint mennek! – mondta a mackós léptű Ádám bácsi, Piliscsév állomásfőnöke, a Bécsi út felé kémlelve.
– De hát kik mennek? – kérdezte egy fejkendős asszony. A távoli úton vánszorgó emberek fekete csíkját látta. – A múltkor orosz foglyokat kísértek – toldotta meg a szavait.
– Nekem jelentenem kell a vonatot Leányvárnak! – felelte Ádám bácsi, mert most a kanyar felé pöfögő fekete szerelvény felé pillantott, és elindult a távírójához. – Ha többet akar tudni, kérdezze meg a kormányzó urat! – fordult vissza, mielőtt benyitott.
– Hol van már a kormányzó úr! – legyintett az asszony.
Azám, hol is lehet? – tűnődtem én is, mert október 15-e óta nem hallottuk a hangját. Pedig de kíváncsiak lettünk volna rá, hiszen úgy kezdte a rádióban, hogy kilépünk a háborúból… Az iskolai tankönyvünk őt dicsérte még: az első belső oldalon az ő fotója állt, tengerészsapkával a fején mutatta, és sirályok repkedtek a feje fölött, a magasban...
Most viszont az állomás bagó szagú várótermében még mindig ott „díszlett” az október közepén kiadott kiáltvány:

Magyar tisztek! Honvédek!

Horthy Miklós, Magyarország zsidóbérenc, hazaáruló volt kormányzója megszegte hűségesküjét, amit a Nemzetnek és Nektek tett.
Esküszegése pillanatától nem haduratok többé. Mint esküszegőt, le kell tartóztatni!
Hűségeskütök vele szemben már nem köt Benneteket, eskütök ma már csak a Nemzettel szemben köt. Csak az köt, de ez kötelez!
Ne engedjétek, hogy az új Trianon Nemzetünket örök pusztulásba, családjaitokat megszégyenítésbe, Benneteket az örök gyalázatba taszítson!
Magyarország felelős vezetését a mai napon Szálasi Ferenc vette át. E perctől fogva eskütök vele szemben kötelez Benneteket, mint Nemzetünk megmentőjével szemben.
A bolsevistákkal csak őrültek vagy gazemberek tárgyalhatnak. A Hungarista Mozgalom Veletek harcol utolsó csepp véréig, Nemzetünk megmentéséért!
Halál az áruló volt kormányzóra és cinkosaira!
Éljen örök Nemzetünk!
Éljen Szálasi Ferenc!*

Hiába olvastam újra kigúvadt szemekkel e sorokat, most sem lettem tőlük okosabb. A félsz meg a kíváncsiság érzése hullámzott a lelkemben, mint tegnap is. De mintha fölerősödött volna bennem a fejkendős asszony kérdése: kik mennek ott? Kik ők?
Az érzést élesztgette bennem az apám is. Ravaszul és aggódva, mert amikor elmeséltem neki, mit láttam, azt felelte, ő is így érezne a helyemben. De azért oda lyukadna ki, hogy egy olyan korú gyerek, mint amilyen én vagyok, a dolog a végére járhat ma. Még ha veszélyes is. Persze, ha helyén van az esze, nem eshet baja.
Hajtanak!... Eszerint apám már sejtette, de nem mondta meg. S a szavaiból ítélve, nem lett volna ellenére, ha beállok közéjük, és elkísérem őket egy darabig. Ezért – lesz, ami lesz! – legyőztem a szorongásomat. Határozott léptekkel tartottam a Bécsi út felé, s egyre biztosabb lettem abban, hogy most nem orosz foglyokat kísérnek, mint valamikor őszelő táján. Kizárt dolognak tartottam, hogy azok közé eresszen be az apám. Mert ők ugye, csupa frontot járt férfi, s nagyon feltűnő volna, ha megpróbálna beosonni közéjük egy félkamasz. Aki még beszélni se tud velük, ráadásul a menetet géppisztolyos németek követik kétoldalt.
Mire rájöttem, hogy csak zsidók lehetnek azok az ismeretlenek, már jöttek is, Piliscsaba felől. Csupa nő, jobbról balról nyilas karszalagos őrökkel. Gyorsan beosontam közéjük, s csak bámultam: hát hogy lehet ez? Hová lettek a férfiak? A nők között láttam öregeket, fiatalt, velem egy korút is. Hová irányítják őket? És mit akarnak velük?
Ezt, persze, ők se tudták. Azt mondták, hogy pestiek. S menniük kell, mert rájuk parancsoltak. S nem vihetnek magukkal szinte semmit. Nem is bírnának, mert fáradtak, gyengék, éhesek. És nem szoktak hozzá az ilyen hosszú gyalogláshoz. Halvány fogalmuk sincs arról, hová mennek, hol kötnek ki. Piliscsabán aludtak, s ma talán Dorog a célpont.
Még szerencse, hogy jók hozzájuk a kísérőik!
Még hogy jók? – meregettem a szememet. De honnan tudhattam volna, miért elégedettek velük? Mintha csak elfogadták volna: istenkém, ilyen a világ, ők csak a kötelességüket teljesítik. Már azt is értékelték, hogy nem szidalmazták őket. Hogy csak azt követelik tőlük, hogy menjenek. S ne nézelődjenek túl sokat. Még akkor sem, amikor egy fekete ponyvával, zsákkal letakart valami hevert az úttest mellett. „Nem bámészkodunk!” – pirított rájuk a holdvilágképű őr olyan hangon, mint a rosszalkodni készülő gyerekre szokás.
Elégedetten nyugtázta, hogy engedelmesen elfordították a fejüket. Helyre állt a békesség, s még én sem zavartam a nyugalmukat. Pedig a nyilasnak látnia kellett, hogy én is ott sertepeltélek, de úgy látszik, nem tulajdonított ennek semmi jelentőséget.
Annál inkább a zsidók. Azt kérdezték, ki vagyok. S mit akarok köztük? El kellett magyaráznom, hogy egy szomszédos kis faluban élek, és csak azt szeretném tudni, kik is ők? Mert képzeljék csak el, milyen látványt nyújt a menetük, amikor vonatra várnak a Dorogra készülő bányászok…
–Törődnek is azok velünk! – sóhajtottak.
– Valamit csak törődhetnek, mert különben nem lennék itt – folytattam, s elővettem a cigarettát, amit az apám dugott a zsebembe. De senkinek sem kellett. Csak egy hajlott hátú vénasszony mellett szólalt meg egy fiatalabb nő:
– Ide azzal a cigivel! Gyufád is van?
Magas növésű volt, fáradtan bicegett előttem.
– Ne add oda neki! – pirítottak rám többen is, de elkéstek. Különben sem lett volna kedvem megfogadni az intelműket. Mert azt mondták, biztos tilos a sorban a dohányzás.
– Ne legyünk már beszariak! – mondta megvetően a cigit kérő nő.
Éppen Leányvár széléhez értünk. Ahogy várni lehetett, a félre húzott függöny mögött leskelődtek az emberek. A szemüket meregetve bámulták, hogy egy zsidó nő füstkarikákat ereget a levegőbe.
Maguk a menetelők behúzták a nyakukat, félve pislogtak hátra, mit szól ehhez az őrük? S lesütötték a szemüket, amikor az előre sietett. Tátott szájjal, majdhogynem tetszéssel nézte a füstkarikákat huhukoló nőt, de nem szólt semmit. Olyan nyílt, becsületes arca volt, mint egy szántó-vető parasztnak. Csak néztem a nyilas fiatalember szőke ábrázatát, és azon merengtem: hát ki ismeri itt ki magát?
Már azért is, mert néhány perc múlva már eltűnt mellőlünk. Szó nélkül hátramaradt.
A magas növésű nő, akinek az arcát igazán nem is láthattam még, egyszercsak énekelni kezdett:
Édes Erdély itt vagyunk,
Negyed kiló zsírt kapunk!
A cukor is jegyre megy,
A fene egye meg!

Kitört a háborgás. Hogy ami sok, az sok. Ez veszélyes! És ha nem hallgat el azonnal, hát!… Mit képzel magáról? Felelőtlen! Bajba sodorja az egész oszlopot!
– Jól van, majd vicceket mesélek inkább.
A sorban még a vicceitől is tartottak. Csak egy-két bátortalan hang bíztatta: de szalonképesek legyenek ám!
– Ez most a legfontosabb – nevetett. – A szalonképesség! – Aztán hozzám fordult. – Gyere csak ide, kis pöcsös! – A kezével, a mutatóujjával is hívott.
Odafurakodtam mellé. Türkizkék szempár nézett rám a csodálkozó ívű szemöldökök alatt. Rátartian méregetett, nem látszott fáradtnak. Rendesen megköszönte a cigarettát és megjegyezte, hogy így közelről nem is vagyok már olyan kis pöcsös. „Bocsánat a tévedésemért, kislegény!” – bökött hátra tréfásan, majd az előttünk elterülő tájra bámult.
Most hagytuk el Leányvárt, jobbról nagy síkságot zárt be egy kéklő hegyvonulat, innen is látni lehetett a hegylábnál húzódó távoli falut.
– Hogy hívják azt a hegyet? – érdeklődtek a nők. Majd amikor meghallották, hogy az még mindig a Pilis, valaki megjegyezte: „Olyan alakja van, mint egy koporsónak”. „Inkább felfordított teknőnek!” – jegyezte meg olyan hangon az én cigarettás barátom, mint aki hallani sem akar koporsóról.
Ez is reá vallott.
– Nem volt erős a cigaretta? – kérdeztem tőle.
– Kis cigaretta, valódi finom!…– válaszolt egy újabb dallal...
– Pont ez hiányzott! – pusmogott előtte valaki.
– Jó, akkor váltok! – egyezett bele amaz nagylelkű hangsúllyal:
Oly szép ez az élet, oly szép a világ,
Szállnak a légben a füstkarikák!…
A hajlott hátú idős asszonyt kivéve mindenki felkapta a fejét. „Ez nem bír magával!”… ”Valamije viszket neki!”… „Addig ingerli azt a nyilast, amíg az orrba nem vágja!”– röpködtek a megjegyzések. S úgy látszik, jó jósnak bizonyultak, mert megint előre jött a szőke, holdvilág képű nyilas.
– Vitéz úr, szabad füstkarikázni? – fordult feléje a leintett nő.
– Felőlem! – vonta meg a vállát.
– Viccet is mesélhetek?
– Ha kedve tartja! Zsidó vicc lesz?
– Nem elég vicces, hogy bennünket kísérget?
– Felfogás kérdése.
– Ne legyen rossz hozzánk! Nézze inkább azt a szegényt! – mutatott a háta mögött sántító anyóra. – Hátha felveszi – mutatott fejével Dorog felé.
Mindnyájan arra fordítottuk a fejünket, mert most vettük észre az egylovas kocsit. Fiatal legény ült a bakon, s úgy látszik megszánta a vánszorgó menetet, mert a gyeplőt húzogatva, pattogó vezényszavakkal kényszerítette kissé más irányba a lovat. Amikor befejezte, felállt az ülésről, s úgy várt bennünket.
– Na néni, nem szenved tovább! – mondta a cigarettás.
– Nem engedélyezhetjük – rázta fejét a nyilas. És hangosabban is megismételte.
– De kérem!
– Tilos! – szögezte le a holdvilág képű, és intett a várakozó kocsisnak: menjen csak tovább a maga útján. A fiatalember némán, komor arccal várta meg, míg elhalad előtte a menet. A kocsi névtáblája éppen felénk nézett: GRÓSZ MIHÁLY, LEÁNYVÁR, ERZSÉBET UTCA… A zsidók sugdosva kérdezték egymástól, milyen falu ez a Leányvár? Sváb?… Hát hogyan, ott sem mindenki?…
Volksbundista… Nyilván ezt akarták megtudni. Csakhogy német teherautó konvoj bukkant fel Dorog felől. Tempósan haladtak Pest irányába, terjengő, szürkés bűzfelhőt hagyva maguk után. A zsidó lányok, asszonyok köhögve nézték a ponyvák alatt üldögélő sisakos katonákat, aztán megint a hajlott hátú anyókát figyelte mindenki a menetben. Nem fogadott el segítséget, összeszorított szájjal sántított előre az úton. „Ki kell bírni! Mindent ki kell bírni!” – hajtogatta, s nem tűrte el, hogy sajnálkozó szavakkal illessék. „Ne foglalkozzanak velem!” – mondta keserűen.
– Mikor halljuk a vicceket? – fordultam bizalmaskodva a magas nőhöz, jelezve, hogy megint hátramaradt a holdvilágképű.
– Láthattad, hogy nincs hozzá kedvük – legyintett és újra rágyújtott az általam hozott Leventéből.
– Most nem fúj füstkarikákat? – kérdeztem.
– Kivételesen nem. De mondd csak, a te Cséveden nem viccelődnek az emberek?
– Hogyne viccelődnének! Csak nem úgy, ahogy az a nyilas elképzeli. Az egyik nap például ezt hallottam a valakitől: Mondja kérem, maguknál is istenítik Hitlert? Nem, nálunk inkább az anyját.
– Nagyon jó! Szellemes!… Pszt! – óvatoskodtak körülöttünk.
– És zsidó viccek? Arrafelé nincsenek?
– Ha zsidók sincsenek!
– Régen sem voltak?
– Nem. Még a szomszéd falvakban sem.
El kellett mondanom, hogy ezen a bányász vidéken, tehát Cséven, Kesztölcön, Sárisápon bányászok élnek. Dorogra járnak be, akárcsak az apám, és ha kiszállnak a bányából, mennek a földjükre kapálni. Hogy egy kis krumplijuk is legyen. És valahogy zsidó oda soha nem jött.
– És a ti családotok?
– Nekünk nincs földünk. Szalmatetős házban lakunk a Kossuth Lajos utcában, de az sem a miénk. Egyetlen földes szoba.
Nem csak a cigarettás nő, a menetben mások is elképedve hallgatták a mesémet. A szegénységünket. A nyomorunkat. Meg a bányász ember bajait. Aztán alig észrevehető hullámzás futott végig a sorokon, jelezve, hogy vigyázat, jön a holdvilágképű nyilas. És nem is egyedül. Egy sovány arcú, idősebb barnával, akinek Virradat nevű újság kandikált ki a zsebéből.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a fiatal szőke nyilas a sántító idősebb nőtől.
– Amint látja, vitéz úr, én megyek – felelte dacosan.
– Hát maga? – fordult a hosszúra nőtt asszonyhoz. – Még mindig haragszik rám?
– Én a világra haragszom.
– Egy zsidó vicc?
– Ne is kérdezze…
– Mi az, csak nem tőlem fél? Talán én emberevő vagyok? – tolakodott mellé villogó szemmel a csontos képű.
– Nem tudhatom, maga milyen. Csak azt tudom, hogy ez a menetelés borzasztó. Mi lesz velünk, és hová megyünk? És miért aláznak meg bennünket? Zsidó vicceket akarnak hallani azoktól, akik azt se tudják, megérik-e a holnapot?
– Mi sem tudhatjuk, mert mi piliscsabaiak vagyunk. Leadjuk magukat itt, Dorogon, a többi már nem a mi dolgunk.
– Hát ez az! Tegnap Piliscsaba. Ma Dorog. És holnap? Miért nem mondják meg, hogy Németország felé tartunk? Nem igaz, hogy nem tudnának többet nálunk.
– Isten bizony!…– erősködött a holdvilágképű.
– Nem jól hangzik Isten neve a maga szájából. – intette le az idősebb nyilas. A Virradatos.
– Tudja mit? – kérdezte hirtelen az én cigarettás barátom. – Mivel zsidó vicceket követeltek tőlünk, mégis elmesélek egyet maguknak. Anyósviccnek látszik. Azt kérdi az egyik ipse a másiktól: Mondja csak, miért temeti az okos ember zsidó temetőbe az anyósát? Hát még ezt se tudod? – így a másik. Mert oda nincs kiírva: Feltámadunk.
– Ez nem vicc volt – szögezte le a Virradatos. – Ezen nem tudtam röhögni.
– Hát még én. – mondta egy másik zsidó asszony a sorban. – Én is anyós vagyok. Igaz, hogy zsidó anyós. De azért tessék nekem megmondani: hol fogunk mi feltámadni?
– Pofa be! – ragadta meg vállát a vékony nyilas. – Maguknak nincs itt joguk követelőzni.
– Elég legyen már!…– csillapítgatták egymást a zsidók. Az öregebb nyilas, a Virradatos közölte: Dorog határába értek.
– Ez már akkora, mint egy kisváros – mondta. – A futballpálya felé tartunk, asszonyok, amely vagy két kilométerre van még tőlünk. Addig tessék tisztességesen viselkedni!…
– Igenis vitéz úr! – ígérgették a sorokból, a nők. – Maga is – figyelmeztették a cigarettást. – Ne csináljon botrányt!….
Hasztalan. Mire a templomtér szélére értünk, az én hosszúra nőtt barátom már rágyújtott. És az ég felé fújva a füstöt énekelni kezdett:
Oly szép ez az élet, oly szép a világ,
Szállnak a légben a füstkarikák!…
A két sápadt nyilas azonnal ott termett a menet szélén. A templomtér széle ugyanis tele volt helyi öregasszonyokkal. Alighanem most fejeződhetett be valamilyen mise, mert imakönyvvel, zsoltáros könyvvel a kezükben, némán bámulták a menetet.
Így vonultunk le a futballpályáig. Gondoltam, én csak addig tartok velük. Amikor belestem, a pálya talaján sok szalmát láttam. Rengeteg szalmát. Mintha a megbontott bálákat azért szórták volna szét, hogy a zsidó nőknek az legyen az ágyuk. Kondérok is álltak ott, és bableves szag szállt fel a hűvös levegőbe.
A menet tagjai egyesével mentek be a szűk kapun, nyilasok számolták kétoldalt az embereket. Az új váltás még nem érkezett meg, csak egy felügyelőféle. Amikor én sorra kerültem volna, többen is megszólaltak:
– Ő nem zsidó!
– Igen – mondta a szőke nyilas. – Ez egy csévei kölyök.
– Tűnj el! – parancsolt rám.
– Egy pillanat!…– mondta a magasra nőtt cigarettás nő. És leguggolt hozzám. Megpuszilt a két arcomon, s arra kért, gondoljak majd rá.
Hirtelen könnyes lett a szemem.
Mégis elfelejtettem őt a múló évtizedek alatt. És ma sem tudnám felidézni az arcát, ha nem vetődök el egyszer Buchenwaldba, ha nem látom meg azokat a vastag rostélyú tűztereket. A legváratlanabb látvány mégis az volt a számomra, hogy valaki piros rózsát tett az egyik kemence tűzrácsára. Olyan üdén virított az agyonégett, sárgásbarna vasrostán, mintha csak most metszették volna le a bokráról.
Erre a fordulatra nem voltam felkészülve. S még kevésbé arra, hogy egyszer csak felcsendül fülemben a dal, de nem a karádys mély hangon, hanem a Leányvár előtti országúton, ahogyan azt a cigarettás nő énekelte:
Oly szép ez az élet, oly szép a világ,
Szállnak a légben a füstkarikák!…
A feleségem, aki a tábor magas kéményét méregette a tekintetével, hirtelen felém fordult:
– Mi van veled? Úgy elsápadtál hirtelen. Még a hideg is kivert.
– Eszembe jutott valaki – feleltem.

* E felhívás szöveghűségét Szita Szabolcs történész „Halálerőd” c. könyvében ellenőriztem. /A szerző./

Gödöllői históriák

Gödöllői históriák

Az utóbbi időben helytörténészek, őslakosok, olykor fiatal kutatók elsősorban ott, ahol zsidók már csak emlékekben élnek, színvonalas írásokban örökítik meg e közösségek életét. Kiemelik létesítményeiket és jeles személyiségeiket. Még Nobel-díjas tudós is segített a tartalmas, rendszerezett emlékezésben. Csak örülni lehet e gyakorlatnak. A magyar kultúrtörténet része egy-egy nevezetes temető emléke. Akik e helyeken jártak, azok a kerítések tövében megtalálhatják a mindennapok emberének megannyi megbúvó lábnyomát, amit eső, hó le nem moshat. A buzgóság több mint dicséretes: fontos és szükséges. Ráadásul addig kell megtenni, amíg élnek olyan tanuk, akik a szükséges felvilágosítást, kiegészítést meg is tudják adni.
A most megjelent „A gödöllői izraelita hitközség és ótemető története 1852-1945.” című könyv esetében nem egészen erről van szó. A szerzők: Mélykúti Csaba mérnök helytörténész, a Magyar Kultúra Lovagja és fia, Mélykúti László júdaisztika tanár, munkájukat egy nagyszabású sorozat – „Gödöllői históriák” – első kötetének szánják. Megtisztelő, hogy számos téma közül a zsidó hitközség kialakulását, és rövid, alig száz éves, mégis fontos tevékenységét művük révén kutatták, megírták és könyv alakban elénk tették.
Ebből megtudjuk, hogy 1726 után az osztrák tartományokból tömegesen vándoroltak ide a zsidók. Azért, hogy III. Károly császár csökkentse a felekezethez tartozók számát, elrendelte: minden zsidó családban csak egy férfi nősülhet. A vándorlók Magyarországot is elérték. Gödöllőn nem telepedhettek le, mert ehhez a földbirtokos Grassalkovich család nem járult hozzá. Így a közeli Aszódon, Isaszegen, Gyöngyösön telepedtek le.
Galkóczy Károly 1876-77-ben írta meg Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monográfiáját. Ő először a Gödöllőn élő zsidókról ír, szám szerint 147 emberről. „Sok közöttük a kereskedő és az iparos” – jegyzi meg.
A kutatók tudni vélik, hogy a zsidó hitközség 1852-ben alakult Gödöllőn. Hegedűs László szerint 1848-ban a szabadságharc hírét Gödöllőre a vásározó zsidók hozták. Gráf Márton péceli szatócs lelkesen mesélte, hogy vállára csaptak, és uram bátyámnak szólították. Gráf Márton valószínűleg később részt vett a hitközség megalakításában, leszármazottait többször is megválasztották az elöljáróságba.
A szerzők Gödöllő zsidó közösségének történetét három korszakra osztják. 1852-1885: tizenhárom családdal megalakul a hitközség, a környék településeiről sokan költöztek ide. Létrehozták a Hevra Kadisát, a Szent Egyletet és a temetőt. Ez mindenütt az első cselekedetnek számított. Az anyakönyvek szerint az első születést 1851. augusztus 11-ére jegyezték be, az első halálesetet 1857-ben. Az első házasságkötésre 1859-ben került sor. Az első elnök, Spitzer József 1852-től 1908-ig állt a közösség élén.
A következő periódus 1885-től 1923-ig tartott. A békés építés korszaka! Ekkor alakultak országszerte – zigorú szabályzat szerint – az anyahitközségek. Gödöllőhöz 12 fiók hitközség tartozott. A rabbik nevét ekkor már tudjuk. Breszler Lajos nyitja a sort. Emeljük ki közülük dr. Klein Józsefet, aki 1902-1925-ig volt a hitközség szellemi vezetője. Egyébként a kongresszusi irányzathoz csatlakoztak. 1894-ben új zsinagógát és iskolát építettek. Egyesek szerint Baumhorn Lipót tervei alapján. A hölgyek a karzaton foglaltak helyet, a Tóra olvasó emelvény, a bima az imaterem közepén helyezkedett el. A telek bal oldalán állt a rabbi lakása, mögötte a metszőé, aki egyben kántor is volt. A Gödöllő és Vidéke c. lap rendszeresen beszámolt a zsidóknak a társadalmi életben vállalat szerepéről. A Gödöllőn felállítandó Petőfi szobor költségeihez számos izraelita adakozott. Őfelsége, I. Ferenc József 1913-ban az izraelita iskolának 150 koronát ajándékozott. Árnyékosabb oldal: 1919-ben Kozma Alajosnét, Szamuely Tibor népbiztos nővérét letartóztatták, 1923-ban Endre Lászlót pedig főszolgabíróvá nevezték ki.
Vele kezdődik a harmadik korszak. Endre László 28 évesen kerül az ország legnagyobb járása élére. Bár elfogultsága ismert volt, antiszemita megnyilvánulásaira sok panasz érkezett különböző fórumokhoz, pályája felfelé ívelt. Kitüntetéseket kapott, magas állami, társadalmi pozíciókat mondhatott magáénak. Őt támogatta a Gödöllői Hírlap c. fajvédő lap. Zsidógyűlölő magatartása miatt 1937-ben le kellett mondania főszolgabírói beosztásáról. Megalakította a Fajvédő Szocialista Pártot, majd együttműködve Szálasival, létrehozták a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot. 1938-ban Pest megye alispánjává választották.
Az eseményeket a könyv pontosan, dátumra bontva, áttekinthetően közli. Egészen a zsidók elhurcolásig, a hatvani táborban elszenvedett megpróbáltatásokig. Embermentések természetesen történtek. Például a református szegényházban bújtattak egy Drexler nevű menekültet, egy egyedülállóan bátor asszony közreműködésével. A meghurcolásból visszatérteket, tehát a túlélőket, 30-40-re becsülik. Így a háború után a hitközség nem alakult újjá.
„Az ősök sírjai avatják az országot hazává” (Anatol France). A mi szerzőink ezzel az idézettel vezetik be az ótemető ismertetését. Az Isaszegi út (Gizella) és Légszesz utca között homokbuckán temetkeztek a zsidók. A legrégebbi sírkövön az 1873-as dátumot látjuk, az utolsó temetés 1936-ban volt. Egyesek tudni vélnek még egy 1943-as temetésről is. 1937-ben mindenesetre a zsidógyűlölő Endre László, zsúfoltságra hivatkozva, elrendelte a temető bezárását.
A központi major mellett, az un. Csapás útnál vásárolt az Izraelita Hitközség ingatlant, amit bekerített. A község 70 ezer pengővel járult hozzá a megvételhez. Nem tudni, hány temetés történt az új temetőben. A II. világháború után, a hatvanas években magas feszültségű vezetéket építettek a területen. Felszólították az érdekelteket (ha voltak), a sírok exhumálására, amelyet a zsidó vallási törvények tiltanak. Az otthagyott földi maradványokat összeszedték és közös sírba helyezték el a régi sírkertben.
1988-ban a Gödöllői Városvédő Egylet kiemelt feladatának tekintette az elhanyagolt izraelita temető és környékének sírköveinek helyreállítását. 125 sírkövet találtak. A rendbetett temetőt kegyeleti parkká nyilvánították.
Mélykúti Csaba és Mélykúti László tetszetős kiadványának címlapján Runyai Mária Erőltetett menet című képe, a hátlapon a Jád Vasem jeruzsálemi Intézet Hitközségek völgye elnevezésű fala látható. A könyvet a MAZSIHISZ, az Unger Mátyás Emlékére Szakalapítvány, a nyomtatást pedig a MAZSÖK támogatta.
A tanulmány megírása után történt a tragédia: dr. Mélykúti Csaba váratlanul meghalt. Így a további munka fiára, Mélykúti Lászlóra hárul. A sorozat következő kötete a jelzés szerint a Gödöllő és Környéke Legendája lenne. Reméljük, a terv megvalósul. Mi érdeklődéssel várjuk a folytatást.
G. D.

Békefi Anita: KECSKEMÉTI VETÉLKEDŐ

Békefi Anita

KECSKEMÉTI VETÉLKEDŐ

A hagyomány rajtunk is múlik

Riport a tudásról, a derűről

Zsidó, zsidóság. Mit is jelent e két szó számunkra itt Magyarországon?
Az Európai Unió tagjaiként országunk előtt is megnyílt az az út, hogy – az eddigi lehetőségeken túl – még több fórumon, a tagállamokban is bemutathatjuk kultúránkat, hagyományainkat, történelmünket. Az Uniót az jellemzi, hogy az egyes tagországok oktatására, iskolarendszerére, valamint a kultúrájára nem terjeszti ki az integrációt, azok sajátosságának, egyediségének megtartására és e kisebbségeknek a többi tagállammal való megismertetésére törekszik. Így lesz egységes és mégis sokszínű az Unió.
Miután a magyar nép része a zsidóság is, így a zsidó kultúra és a zsidóság történelme a magyar kultúra és történelem része részese.
Kevesen vagyunk, de tudatában: mit adtak testvéreink e hazának, s annak is, a mai, fiatal nemzedéknek mily sokat kell tanulnia, hogy méltó legyen örökségére.
Ebből a fejtegetésből kiindulva felmerülhet a kérdés, hogy Magyarországon milyen mértékben mondható köztudottnak, ismertnek a zsidó kultúra, a történelem?
Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét város ifjú rabbija, Róna Tamás – akit a 2005. évben avattak rabbivá, és beiktatására Nagykőrösön 2006. május hónapban került sor – a kecskeméti Zsidó Hitközség kulturális programja keretében vetélkedő létrehozását kezdeményezte. A vetélkedő kiírása „Az első Kecskeméti Zsidó Történelmi és Kultúrtörténeti Vetélkedő középiskolások számára” címmel valósult meg, és 2006. május 25-én zajlott le a MAZSIHISZ Közép-Magyarországi Területi Csoportja Szervezésében.
A vetélkedő céljául nem kis feladatot jelölt meg és vállalt fel a szervezőbizottság (a kecskeméti hitközség tagjai közül: Bengő Bernadett, Friedrich László, Molnár Amdrás, Hlavác György), a vetélkedő fővédnökei (dr. Szécsi Gábor Kecskemét város polgármestere, dr. Feldmájer Péter a MAZSIHISZ elnöke), és a felkérést elfogadó zsűritagok (a fővédnökök; valamint Prof. dr. Grósz Andor a Kecskeméti Zsidó Hitközség elnöke;Prof. dr. Schőner Alfréd főrabbi, ORZSE rektora; Prof. dr. Haraszti György; Sommer László egyetemi tanár, a MAZSIHISZ Oktatási Osztályának vezetője).
A résztvevők középiskolás tanulók lehettek, kiknek 5 fős csapatot kellett alkotniuk.
A hagyományteremtőnek induló esemény első alkalommal három iskolát, nevezetesen: Ktona József Gimnázium és Számítástechnikai Szakközépiskolát, Kocsis Pál Mezőgazdasági Szakközépiskolát és Szakiskolát, valamint a Lestár Péter Szakközépiskola és Szakiskolát illetve annak diákjait mozgósította.
Helyszínül – a nemes célhoz illően – Kecskemét Városháza Díszterme „szolgált”. A csapatok tagjain látható jele volt az izgalomnak, a lelkesedésnek; és egyben a vágy is megjelent, amely a tudásuk, a felkészültségük, a kreativitásuk megmutatásával teljesedett ki.
Rón a Tamás rabbi, mint „ceremóniamester” vezényelte le az egész napot kitöltő megmérettetést.
A vetélkedő délelőtti szakaszára eső témakör a zsidóság ősi története volt, mely az i. e. 2000 – 722. időszakot ölelte fel, kvízkérdések formájába öntve. Repkedtek a kérdések, és öröm volt hallgatni a többnyire helyes válaszokat. Bár nem szabadna már meglepődni, de talán mégis szívmelengető, hogy a fiatalság milyen fogékony az újra, és milyen tudással rendelkezik, csupán az akarat és az érdeklődés erejétől vezérelve. (Igaz, az információs forradalomnak köszönhetően is.)
A fáradalmas és intenzív agytornával járó órák után jöhetett „feltöltődésképpen” az ebéd. A résztvevők étkétől – megismerve ezáltal a szintén kecskeméti hitközségünk egyik oszlopos tagját – Bánó Péterné Sárika gondoskodott. Bemutatta az általa készített humuszt, a salátát, a sült zöldségeket, a csupa könnyű izraeli finomságot. Az arcokból ítélve annak elfogyasztása senkinek sem okozott „gondot”. (Azaz, remélhetőleg, csak élvezetet.)
A délutánnal újra eljött a próbatételek ideje. E feladatcsoport az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot dolgozta fel.
A tárgyi tudáson túl az alábbi két feladattípus segítette érvényre juttatni a diákok kreativitását, fantáziáját. Az egyik a szituációs feladat volt, amelyre a versenyzők előzetesen készültek fel, a zsidó hagyományok, szokások alapjain kiválasztott jelenetek bemutatásával. A színjátszáson túl narrátorra is szükség volt, aki a rekonstruált jelenetet öntötte szavakba, A diákok ötletesen oldották meg a nehéz, de áthidalható problémákat, például „hogyan szervezzünk esküvői szertartást, ha a csapatot lányok alkotják”, vagy „ha a fiúágon kívül csak egy lány szerepel az esküvőn és ő nem az ara”. Megjelent a humor fiatalos és egyben ízléses formája, amely minden jelenlévőt mosolyra, nevetésre fakasztott (természetesen ez volt a cél).
Ezt követően a képzőművészeti feladat volt az utolsó, a döntő tennivaló. Tárgyát a kecskeméti volt Neológ Zsinagóga épületének ábrázolása képezte.
A makettek üvegfesték technikával, kartonból, barkácsolva (méretarányosan) készültek, belül tóraszekrénnyel, menórával, karzattal ellátva, ügyesen megvilágítva. Újra életre kelt a Zsinagóga, miközben hallhattuk a csapattagok egy-egy képviselőjének előadásában az épület történetét.
A feladatok végére érve, a diákok között megfordulva érezhető volt a feszültség, az aggodalom, hogy talán a felkészültségük nem volt megfelelő, nem érhetnek elsőként a „célba”. Ezen érzéseket csupán az eredményhirdetés során kimondottak enyhítették. Ugyanis a csapatok mindegyike nyert, jóllehet eredetileg a képzeletbeli dobogón csak egy első és két második hely szerepelt.
A csúcsra a Lestár Péter Szakközépiskola és Szakiskola, míg a „majdnem” a csúcsra a Katona József Gimnázium és Számítástechnikai Szakközépiskola, valamint a Kocsis Pál Mezőgazdasági Szakközépiskola és Szakiskola diákjai értek fel. Az intézményeknek, a résztvevő tanulóknak és a felkészítő tanároknak ezúton is gratulálunk!
A nap utolsó momentumaként – ám mint szokták mondani: nem utolsó sorban” – a zsidó zene világának magyarországi jeles képviselője a Pannónia Klezmer Band adott színvonalas koncertet. És ezzel párhuzamosan jött a Hóra táncház! Ekkor már nem a kérdések és az agyak pörögtek, hanem a lábak jártak, mindenkié addig, ameddig bírta.
A sikeres vetélkedőről elmondható, hogy tanulságos, lelkesítő, ösztönző hatással bírt. Bizonyára mindenki örömmel emlékezik vissza, vagy gondol jelenlegi diákéveire, mikor az egymásért szurkolás, az ugyanazon célokért küzdést megtapasztalta.
Kérem Tisztelt Olvasó, amennyiben kedvet kapott arra, hogy e hangulatot újra átélje, látogasson el Kecskemétre, találkozzon érdekes, értékes emberekkel, és közösen ismerkedjünk tovább kultúránkkal és történelmünkkel.
Örömmel látjuk jövőre Önt is a második vetélkedőn!

Benedek István Gábor új kötete

VARÁZS

Benedek István Gábor új kötete

Rövidesen megjelenik Benedek István Gábor új történelmi regénye, a Varázs. Cselekménye Bonaparte idejében kezdődik, amikor Magyarországon otthonra talál a haszidizmus. Ugyanekkor indul el ide egy karaita család Oroszországból. A tiszahajósi zsidók otthonában találkoznak a könyv szereplői: a Párizsból érkezett bankár, Napóleon küldötte, a Fekete-tenger mellől menekülő karaita család és az éppen magyarosodó, ide vándoroltak több helyi képviselője.
Részletünkben a gyilkosságba keveredett karaita Jona Ekmekkel ismerkedhetünk meg, amikor a moldvai Iasiban találkozik egy érdekes askenáz rabbival.
A regény a téli könyvvásár újdonsága lesz.

Iasi

Jona Ekmek tudott oroszul, hiszen szülővárosában, Odesszában, már nyolcvan-száz éve hivatalosan ezen a nyelven kellett a lakosságnak beszélni. Ő a nyelvet nemcsak az utcán tanulta (no és persze a kikötőben), hanem kötelezően az iskolában is. Ugyanakkor igazán jól nem tudott oroszul, minden igényt kielégítően semmiképp sem. A kiejtése, a hangsúlya, mondatainak muzsikája keletiesnek tetszett, egyszerre volt törökös és perzsa, de leginkább türk. A karaita lejtést, a bámidbár hatást, persze, legfeljebb az övéi ismerték fel nála, leginkább a kemény gutarális „h” betűkről, és a mára már diftongussá lágyított mély magánhangzókról. De azért azt sose gondolta volna, hogy egyszer még a hibás oroszsága is az előnyére válik.
Ezt még Codăestiben, átkelve a Pruton, találta ki magának. A városban ugyanis néhány napig meghúzhatta magát egy román tetőfedőnél. Ez úgy történt, hogy az ide vezető úton, ahol lován észak-nyugatnak tartott, egy ízben valami szent monostor mellett haladt el. A kápolnához külön út vezetett, nyitott kapuval, s ő ide betért. Pópát, imádkozó hívőket nem látott, ellenben a falhoz támasztva felfedezett néhány szépen hímzett zászlót. Alighanem a gyakori körmenetek egyikének kellékei voltak. Az egyik ikonos stílusban ábrázolt Szűz Mária lobogót – hosszú tartó rúdon, továbbá két keretül és nehezékül szolgáló feszítő léccel –, egyszerűen elemelte.
A hirtelen jött ötlettel akkor még nem volt semmi pontos szándéka; talán csak arra gondolt, ne lássák céltalanul haladni az úton. Ha valakinél ott van valami szükséges, netán fontos holmi, azt – ugyebár – illik engedni, sőt netán segíteni. Hát fogta a relikviát, s mint aki ettől, ezáltal erőt nyer, derekát jobban kihúzva a lovon, lépkedett tova.
Bujdoklása alatt nagyon gondosan, mondhatni aggályosan közelítette meg a településeket. Ha módja volt rá, valamiféle dombról, magaslati helyről hosszan vizsgálta a bevezető utakat, az épületeket, az eligazodását szolgáló templomtornyokat; megpróbálta felderíteni a veszélyforrásokat, elsősorban a laktanyákat, s amikor számos ismeret birtokában végre elindult, még mindig nagyon óvatos volt, gyanakvó.
Ez a Codăesti igazán szép dombok között, a Bahlui nevű gyors sodrú folyócska partján fekszik, s afféle tipikus vásározó helyként várja a környékbeli kis falvak lakosait, hogy azok itt szerezhessék be a háztartásukban használatos dolgokat, s itt adjanak el terméket, terményt é jószágot. Ekmek éppen ezért biztos volt, hogy ilyen helyen könnyen talál európai zsidót. Nem szerette ő az askenázokat, de tudta, ők nemcsak segíthetik az útján, hanem már tapasztalta is: segítetik is. Közeledése hozzájuk mindig együtt járt benne némi feszültséggel, s bár tudta, hogy ez marhaság, de gyanította: egyhamar nem múlik el a lelkéből.
Most, talán az elorozott zászlót szorongatva, úgy érezte, bátrabban lép a városba. Csakhogy amint befordult a település egyik, a folyócskára merőleges kis utcájába, olyasmi történt vele, ami több mint meglepte.
Valaki olyannyira elvarázsolódott a Szűz Máriás lobogójától, hogy az illető elhaladva mellette, nemcsak sűrűn vetette a kereszteket, hanem le is térdelt, sőt ősz fejét a földhöz érintette.
Nem volt mit tenni, Ekmek megállt az imádkozó román előtt. Megállt és megtorpant lováról leszállva, persze az ikonos zászlót szorosan tartva, félkézzel felsegítette a férfit a földről.
És itt jött a jó sors másik ajándéka.
Hogy oroszul szólalt meg.
Ebben a pillanatban tökéletesen mindegy volt, hogy Ekmek jól beszéli-e ezt a szláv nyelvet, mert hiszen a szakállas román ember alighanem nem is tudta, hogy van ilyen orosz és olyan orosz. Megragadta Ekmek szabad kezét, megcsókolta, sőt csókolgatni kezdte, majd az ikonszerű lobogót is elhalmozta csókjaival. Ekmek az odesszai tengerparton, a kikötőben, az utcán sokirányú nyelvi műveltségre tett szert, értett és tudott annyit románul, hogy az oroszul elmondott köszöntő után, a lelkes orthodox hívőt az anyanyelvén nyugtatta. S azt is felfogta, hogy ez a magát Doiescunak mondott ember, őt meghívta a házába. Lehetséges, hogy Ekmeket a szentséges világ küldöttének látta, Szűz Mária szerzetesének, de az is megfordulhatott a fejében, hogy a zászlóval – és hordozójával – áldást hoz a házára.
Ekmek több okból is ráállt az invitáció elfogadására. Jól jött szervezetének a pihenés, szerette volna kialudni magát, s elérkezett az ideje, hogy alaposan tisztálkodjon. De legfőképpen az lebegett a szeme előtt, hogy mielőtt elindul Iasiba, biztonságosan üljön a fenekén, erőt gyűjtsön, ne kelljen félnie a csendőröktől, a katonáktól, s ne kuncsorogjon szállás után, és ne könyörögjön gyanús alakoknak, hogy segítsenek neki.
Doiescu tetőfedő mester volt, házát és műhelyét egyetlen egységnek tartotta. Áttekinthetetlen létszámú és korösszetételű családja és különféle jószágai lényegében egyetlen fedél alatt nyertek elhelyezést.
Ekmeket az elképesztően vegyes illatok, a zsúfoltság és a rendetlenség nem zavarta. Mindössze négy dolgot kért. Lássák el a lovát, adjanak neki egy teknőnyi mosdóvizet, aztán egy egyedüli fekvőalkalmatosságot, és a zászlónak kiemelt helyet. Ezt az utóbbit nagy ravaszul említette; úgy gondolta, ez óvja majd a pihenését, sőt őt magát a váratlan meglepetésektől. A fölkínált ételekből viszont nem kért – ez a Doiescu-családban határozott tetszést aratott –, s mindössze darabnyi kenyeret és néhány fej hagymát fogadott el.
Hosszú időt aludt át, s mikor másnap felébredt és érzékelte, hogy lassan dél felé közeledik az idő, alapos tisztálkodás és még rövidebb falatozás után, a lobogó előtt imára hívta össze a család éppen otthon tartózkodó tagjait. Miután neki fogalma sem volt az orthodox rítusról, úgy vélte, helyesebb lesz, ha vezényeli a fohászokat. Oroszul persze elmondott egy szépen deklamált beszédet, de ennél többet – és mást – nem tett. Megkérdezte, melyik a legjobb út Iasiba, s nagy kézrázások és csókok után, rendben átvett lován, elindult kijelölt nagy városába.
Iasiról semmit nem tudott. Aki a korábbi állomáshelyén segítette, itt néma maradt. Önmagából próbált erőt meríteni. Családjára gondolt, szüleire, testvéreire – nem először tette –, s ha örült valaminek, az az volt, hogy lelkét nem keserítette mindaz, amit otthon tett. Nyilván, karaita őseinek – mérhetetlenül hosszú vándorlásuk során – számtalanszor kellett szembenézniök a végzettel, s olyankor nyilván úgy viselkedtek, ahogyan azt a lelkiismeretük megkívánta és a lehetőségek engedték. De Jonát jobban érdekelte a jövője: mi vár rá az Osztrák Birodalomban, azon belül Magyarországon, s egyáltalán megkapja-e a sorstól a kegyet, hogy láthatja még a szeretteit?
Közeledve Iasihoz, az úton megélénkült a forgalom. Ekmek fél szemmel folyton kapcsolódási pontokat keresett; igazság szerint olyan útitársra vágyott, akitől szélesebb körű módon tájékozódhatott volna az itteni politikai, a gazdasági, a társadalmi viszonyokról, emberekről, pénzről. Miután gyanította: oroszul, törökül, tatárul errefelé senki nem beszél, s az ő nagyon hiányos román tudása meg aligha elég épkézláb mondatok formálásához és megértéséhez, inkább hallgatott.
A várost Odesszával próbálta összehasonlítani. Szembeszökő volt itt is a szegénység. Minden kopott, elhanyagolt, repedt és töredezett, s miközben sehol, semmit nem építenek, soha semmit nem javítanak. Az emberek szedett-vedett gúnyákban járnak, s Ekmeknek az volt az érzése, ez az egész, ami itt körben Iasi, az csak ideig-óráig áll fenn, vagyis bármelyik percben összeomolhat, s akkor vége. De hogy helyette mi lesz, el sem tudta képzelni.
A piaca óriási – emlékezett régi útikalauza egyetlen érdemi megjegyzésére.
– Hát akkor irány a piac! – adta ki magának a parancsot.
Persze, eltévedt, hiszen nem kérdezősködött, s csak a vakszerencse vezérelte. De mostanában jó erők irányították, így aztán végül célhoz ért. Lovát rövid kötőféken vezette, gondolta, mielőbb keres egy askenáz zsidót. Aki majd elirányítja. Csak arra nem gondolt, megint az orosz nyelvvel boldogul. A piac egyik szegletében szibériai prémkereskedők kínálták a rókát, a cobolyt, a nyestet, a farkast, a nyércet. Hangosan kiabáltak, keverék nyelvükön próbálták felhívni magukra, árujukra a figyelmet.
Ekmek kivárta az alkalmas pillanatát, és igazi oroszos kedvességgel lépett a távolról jött szőrmésekhez.
– Odesszai vagyok, most érkeztem, kedves cimborák. De jó orosz szót hallani itt az idegenben! Utazgatok, nemsoká tovább állok. Ha nem vagyok a terhetekre, később visszajönnék. Megihatnánk egy pohár vodkát.
Tudta, hogy a szibirjákok kihallják kiejtéséből a törököt, a tatárt, de lehet, hogy a perzsát is, de fülükben a vodka szó minden más hatást feledtet.
– Testvér! – kiáltott az egyik hatalmas, torzonborz orosz –, ha csak utazol, utazgatsz és pénzt is költesz, jó hely ez. De ha árud is van, igazi vevő nincs, arra itt ne számíts. Csak a zsebtolvaj hemzseg, sok kicsi sunyi román zsebmetsző, hosszú és ügyes ujjakkal. Tudod?!
– Meg kurva! – üvöltött át egy csomó halomba rakott bundát a társa. – Rengeteg finom, kövér kurva! Jót nevetett, harsány derűvel. Ekmek meg tovább állt zsidót keresni.
Az ócskások keskeny utcájában, az egyik sátorban, hosszan nézegetett egy hórihorgas férfit. Ötven éves lehetett s nagy, széles karimájú fekete kalapjában azért tartotta rokonszenvesnek, mert Odesszában ismert hasonló alkatú, kinézésű embert. Cidáklijának fehér rojtjai csaknem a földig értek. Mint vevő lépett hozzá, de héber nyelven szólította meg. Az persze jiddisül felelt, amit viszont Ekmek nem értett. Fura, mutogatásos eszmecsere kezdődött közöttük. Aztán Jona ismét az orosszal próbálkozott. Ezzel nagyobb sikere volt. Annyit tisztáztak: az idegen messziről jött, s keres valaki helybelit, akivel beszélhetne.
– Jankele! – kiáltotta el magát az ócskás. És a szomszéd árusító helyről áthívott egy pajeszos gyereket. Magyarázott neki valamit, mire a kölyök nagy komolyan átvette Ekmek irányítását. Keresztül vágott vele a zsúfolt, zavaros, hatalmas piacon, s egy bűzös patak hídján áthaladva bement vele a város régi részébe. Jona a török által épített házakat könnyen felismerte kiugró, jellegzetes tapasztott faerkélyükről, a jellegzetes román épületek is ismerősnek tűntek föl neki hazulról, a tengerparti román településekről, a vegyes stílusról meg hiába gondolkodott volna. Nem tudta, kik élnek itt, és az utcán hiába figyelt volna a járókelők nyelvére, abból ugyan aligha következtethetne bármire is. Így hát a hulladékot, a szemetet, a koszt nézte, arról legalább sokat tudott.
Volt Odesszában egy zsinagóga. Ezt a görögös szót megtanulta ugyan, de oda soha be nem ment. Tiltani ezt senki nem tiltotta, de ők, a karaiták, olyan idegenkedéssel viseltettek az európai zsidók, vagyis az askenázok iránt, hogy gyülekezési házukba, és elsősorban oda, de a lakásaikba belépni már-már bálványimádásnak számított. Később, amikor a világból, a történelemből, az emberi indulatokból sok mindent megértett, akár feledhette volna is ezt a gyerekkorból eredő mély tartózkodását, de mégsem tette. Pedig, kivált a munkája során askenázokkal is összekerült, sőt velük meg is barátkozott. Tőlük tudta meg azt például, hogy az odesszai zsidó templomot éppen ők, a Havasalföldről, Besszarábiából oda került askenázok – jómódúvá lett kereskedők – alapították, építették.
Most, hogy egyértelmű lett számára, miszerint ezzel a Jankele gyerekkel Iasi központi zsinagógájába igyekeznek, gondolatban mérleget kellett készítenie a maga karaita volta és az általuk európainak nevezett vallás között. Legfontosabbnak az a megállapítása tűnt föl, hogy élete ezután már alighanem kizárólagosan a „másik” zsidóság térfelén zajlik. Előítéletnek, idegenkedésnek, nem kevésbé holmi felsőbbséges származási gőgnek tehát semmi, de semmi helye. S miután sok szempontból kiszolgáltatott helyzetben van, a gesztusokat neki kell kezdeményeznie. Például mielőbb meg kell tanulnia az ő közös nyelvüket, a jiddist. Aztán az ő héber nyelvű imáikat. A fohászok rendjét, az ünnepi, a szombati, a hétköznapi istentiszteletek szerkezetét. Erről tudta: ez olyannyira eltér az ő karaita hagyományaiktól, hogy akár másik vallásnak is nevezhetné. Aztán ott van az a mérhetetlen szellemi kincs, amelyet a Babilonból a Szentföldre visszatért nép az évezredek során felhalmozott, s különösen az a tudás, amely a Szentély pusztulása után született a rómaiak által a Nyugatra hurcolt zsidóság körében. A hagyománynak, a műveltségnek, a kultúrának, az emberi teljesítménynek ez a nagyságában jószerével fel sem mérhető világa persze várja őt, csak éppen kérdés, ebből mit sajátíthat el, mire lesz ereje, s mit hasznosíthat? Mindenesetre, amennyiben erre módja nyílik – vetődjék bárhová Nyugaton –, jó képviselője lesz a karaita tanoknak, népe sok szenvedéssel megmentett örökségének.
A templomot, ahová igyekeztek, valóságos várrá toldozták, foltozták az idők során. A hozzáragasztott épületrészekben vándorszállás, étkezde, iskola, a szegényeknek melegedő, munkaközvetítő házitanítóknak, kántoroknak, saktereknek, cselédeknek, az udvaron elbonthatatlan esküvői hüpe, távolabb vágoda, arrább tejesszék, a hevra kardisa kirendeltsége, sőt mikve is, a fürdőmester lakásával. Ezt a nem éppen könnyen áttekinthető konglomerátumot magas és vastag fallal védték, amiből egyértelműen kiderült, katonai támadások, pogromok idején itt lelhetnek menedékre a iasibeli zsidók.
Maga a zsinagóga ugyancsak erős kövekből épült. Belül imaterem, inkább célszerű, a tóraszekrény Jeruzsálem irányát jelzi, a tóraolvasó pulpitus pedig középen áll, kis emelvényen, öntöttvas rácsokkal körülvéve, lent körben padokkal. A fal mellett aztán könyvespolcok úgy, hogy a köteteket a padokban itt tanuló bóherek is használhassák. Az emeleten, függönyök mögött az asszonyok helye, ahogyan azt a judaista hagyomány előírja.
Ekmeket ez a Jankele-fiú a zsinagógán át vezette az irodák folyosójára, amelynek végén helyezkedett el a rabbi irodája, lakása. Itt, mint mutatta, illett halkan közlekedni. Több mint érdekes, vélte Ekmek! Mert amikor beléptek a zsinagóga körzetébe, a macskák egész seregével találkozott. Nőstények, kandúrok és kölykök mindenütt, feketék, vörösek, fehérek, szürkék, foltosak és csíkosak. Macskák a sarokban, a falon, a háztetőn, valamennyi zárt és nyitott helyiségben, napozva és lopakodva, nyújtózva és nyervogva. Mintha ez a terület nem is a zsidóké, hanem a macskáké lett volna! Az odesszai utas a Iasi-i piacon éppúgy, mint a patakparton, az ide vezető úton, látott macskákat, de ami itt fogadta, az már valóságos macskabirodalomnak tetszett. Illetve nem tetszett. Mert a látogatók, az ide betérők tálkákban, újságpapírban és dobozban mindent hoztak a kedvezményezett állatoknak: maradékot és tejet, húst és konyhai hulladékot. Itt nem volt kóser törvény. Az ennivalót aztán vastag rajokban lepték el a legyek, mert a túltáplált kedvencek már csak turkáltak a sok finomságban.
A rabbi nyirkos irodájának előszobájában meglett korú szakállas úr fogadta Ekmeket. A Jankele-gyerektől lényegében átvette a külföldit.
És kettejük között újra kezdődött a nyelvi huzavona. Pár szó oroszul, néhány törökül, románul, de mert a vendég jiddisül egyetlen árva hangot nem tudott, a titkár úgy döntött, a csak „zsidóul” beszélő rabbit nem hozza olyan helyzetbe, hogy „nyelv nélkül” hagyja a messziről jött emberrel. Behívta sámeszát, akivel üzent Pinhász Berkovicsért.
Berkovics Harkovból jött Iasiba, talán húsz éve. Az orosz-ukránt beszélte némi jiddis cukorporral meghintve, ám mint öt perc alatt kiderült, ez a csevegési forma nem idegen a távolról érkezett fiatalembertől. Így az ászkán, a titkár, mint mondta: a két nyelvrokont, már be meri vinni a rebéhez.
Reb Mordeháj Litvák meglepte Ekmeket. Talán negyven éves se múlt és mózesi alkattal hatalmasodott elé. Égő vörös és göndör szakálla fél mellét beborította, izmos felső testén nappal is ott díszelgett a tálit.
Még az üdvözlések sem értek véget, amikor Berkovics úr, jó tolmácshoz illő módon, máris leadta az idegenről a legfontosabb tudnivalókat. Hogy Odesszából érkezett, rövidesen tovább utazik, de mert nem tud jiddisül, nemcsak nyelvi értelemben kell segíteni őt, de másban is támogatásra szorul.
– Odesszai? – kérdezte a rabbi. – És nem tudja a „mame lósajnt?” Vagyis a zsidók anyanyelvét?
– Nem – mondta Ekmek oroszul. Én ugyanis karaita vagyok. – És itt, ennél a pontnál váltott. Mintha védő és óvó angyala húzta volna el az ujját az ajkai felett. Mert ezt mondta héberül: - Áni karaim, rabeni.
Reb Litvák vörös szakállas arca felragyogott. És máris héberül folytatta, miközben széles ölelésre tárta szét a karját.
– Az Örökkévaló áldja meg a pillanatot, hogy a házamba jöttél.
A tolmács állását vesztette. A titkár pedig közhírré tette, hogy a rebe új csodát tett: a szent ősök nyelvén beszélget látogatójával.
Jona Ekmek iasibeli élete innentől kezdve vidám ünneppé lett. Nem fontossági sorrendben mondjuk, ami megtörtént vele és érte, hanem ahogyan az eszünkbe jut. A rabbi beszereztetett a számára egy igen fontos hivatalos iratot (kacskaringós aláírásokkal és színes, tekintélyes körpecsétekkel), amely igazolja, hogy nevezett törvényes keretek között, megfelelő engedélyek birtokában érkezett Iasiba, a moldovai fejedelemségbe, és ahol a legmagasabb hivatalos és előkelő szervek, elsőként a Tíz Bojár Nagytanácsa jóváhagyásával tartózkodik, s hogy ügyei elintézése után, meghatározott időben, békében és biztonságban lépi át Ausztria, Magyarország és Erdély határát.
– Nézzed, kedves barátom – mondta Litvák rabbi –, nálunk, mindent és annak az ellenkezőjét is el lehet intézni. A szultántól ugyanis a románok megtanultak egy remek szót, ami így hangzik: baksis. Ez a legerősebb államépítő elem. Erősebb, mint az acél, szilárdabb, mint a szikla. Ha kell, ettől leomlik a törvény fala. Ha kell, fölépül. Ami nincs, az a baksistól rögtön van és ami van, az nyomtalanul eltűnik. Ha a baksis működésbe lép, X úr kinevezést kap, vagy ellenkezőleg: nem kap rangot, beosztást sohasem. A baksis hízlal vagy lesoványít, s meg kell mondanom, mi, zsidók, régen elenyésztünk volna itt, ha nem tudnánk, kit kell és mennyivel megkenni, netán túlfizetni. Mi hiszünk a baksis szövetségében!
Ekmek elfogadta a rabbi meghívását: töltse a sábbátot a hajlékában, költse el esti, ünnepi vacsoráját családja körében, s vegyen részt a délelőtti istentiszteleten, s mint a zsinagóga tisztelt vendége, jöjjön fel a Tórához „selisinek”, azaz ő olvassa fel a harmadik részt az áldott szövegből.
Most csak jelezzük, milyen jól esett a vándornak a forró mikve, s mennyire élvezte a péntek esti vacsora meghitt légkörét, a hét Litvák-gyerek vidám zsivaját, a finom ételeket, amelyek felidézték emlékezetében az otthont, saját családja szeretetét.
A szombat délelőtti Tóra-olvasás emelkedett perceinél természetesen el kell időznünk. Most arról ne beszéljünk, melyek a különbségek a karaiták rítusa és az askenáz gyakorlat között – ez nagyon hosszú vallástörténeti és vallás szociológiai ismertetést követelne –, inkább arról szóljunk, hogy Jona nyílt lélekkel fogadta be a számára merőben ismeretlen mozzanatokat, dallamokat és imákat, s örült, ha akár egyetlen általa ismert szót, kifejezést, megfelelést felfedezett. Olyan távol állt ez a közösségi, szellemi és lelki, érzelmi és tudati összerendeződés az ő világától, mintha két külön, és nem azonos eredetű teremtésről volna szó.
Valósággal ujjongott, amikor felfedezte, hogy számára a Tóra felolvasásának szertartása mutatja neki – legalább is eddig – a legtöbb hasonlóságot. A mózesi szöveg interpretálása lényegében nem tért el egymástól. A kiejtés, a hangsúly, a felolvasott szöveg dallamvezetése olykor különbözött egymástól, de a fundamentum semmiben nem tért el. Határtalan öröm töltötte el, s nemhogy zavart nem érzett, amikor felhívták a Tekercs elé, hanem emelkedett érzésekkel köszöntötte a körülötte lévőket.
S ekkor következett be az a pillanat, amikor a jelen levők átérezték, megértették azt, milyen is, amikor a Messiás angyala száll el felettük.
Ekmek ugyanis azt tette, amit felnőtté vált korától mindig. Hiszen erre oktatták, ezt tanították nevelői, szülei, ezt sajátította el karaita, ősi hagyományú közösségében. Hogy fejből, emlékezetből mondja fel a Tóra megfelelő szakaszát.
Neki ez természetes lételem volt. Az ő törzsének – az évezredek szörnyű viharaiban – ez vált a megmaradás egyetlen biztos zálogává és alapjává. Hogy az előtte járó nemzedéktől kívülről megtanulja és utódainak betű szerint tovább adja a Parancsolatot. Az Isten szózatát. A kiválasztás történetét. Az elhivatottság Törvényét.
Négyéves korától ezt a szöveget memorizálta. Pajtásaival ezt skandálta, mondataival, fejezetrészeivel így és ezzel versenyeztek; tanítóitól erre kapott bíztatást és jutalmat, feddést és ösztönzést. Később, már kamaszodó éveiben, a tanításokkal ismerkedve, elmélyülhetett bizonyos rejtett összefüggésekben is, és felnőtté válása napjától – ha közösségben imádkoztak – mindig a soros fejezetet mondta fel nyilvánosan. Vagyis számára – számukra – a Tóra az emberi létezés megtestesítője volt, az a szellemi levegő, amely eggyé lett velük.
Ezt persze Iasi askenáz zsidói nem tudták, ugyan honnan is tudták volna? Ők csak egy erős testalkatú, jóarcú, szakáll nélküli fiatalembert láttak, kölcsön kapott nagy tálittal a vállán, aki ott áll az emelvény, a bima előtt, mögötte a kihajtott tóra tekercs, a jelenlevők felé fordul, és ősi – mindenesetre különös, számukra ismeretlen deklamációval – fejből, tehát kívülről felmondja, pontosabban zengő hangon elszavalja a Mattóth heti szakaszt, pontosabban annak harmadik parse-ját. „A fogadalmakról” – erről volt nevezetes ez a szedre, a negyvenkettedik fejezet.
Hát ilyen produkciót az itt lakó zsidók még nem hallottak. És nem tudtak olyasmiről, hogy valahol, akár Kelet-Európa bármelyik neves jesivájában is, ez megesett volna.
Litvák rabbi elégedetten simogatta tűzvörös szakállát. Büszke volt vendégére.
A sábeszi délutáni pihenés alkalmat adott Ekmek Jonának, hogy múltjáról és jövőjéről szót váltson vendéglátójával. Múltját illetően azt latolgatta a rabbival, vajon szerinte milyen módon tudna kapcsolatot létesíteni a szüleivel? Anélkül, hogy a maga szökésének, menekülésének okáról szólt volna, csupán édesapja, édesanyja, testvérei mielőbbi értesítése lebegett a szeme előtt. Litvák házigazda pillanatnyilag nem látta lehetségesnek a kapcsolatfelvételt. Csak annyit mondott, feljegyzi a szükséges adatokat, s ha módja adódik, tudni fogja a dolgát. Mert a következő érintkezési pontok esetében már érdemi segítséget tud nyújtani. Azaz, ha Ekmek valóban a Havasokon túlra, azaz Erdélybe, Magyarországra igyekszik, a közbülső állomásokra készséggel elirányíthatja. Számára ismeretlen városneveket említett.
– Több helyre és több személyhez is adok ajánlólevelet. Ilyenkor jobb az óvatos előre látás. Mert az utak nehezek, sok a váratlan nehézség, veszedelem, s hiába tervezi az ember, hogy Kolozsvárra érkezik, elképzelhető, Marosvásárhelyre, Nagybányára viszi a sorsa. S akinek kapcsolatokra van szüksége, annak címeket, neveket kell kapnia. Ezért tucatnyi borítékot adok majd át, hogy azok közül azt vegyed elő, amelyik éppen célszerű.
Látszott: logikusan gondolkodó, gyakorlott, tapasztalt organizátor segíti Ekmek vándort. De a legfontosabb most következett:
– Amint kimegy a szombat, a kile nevében adok némi pénzt neked az útra. Tudod, ez a mi legszebb hagyományunk. Téged segíteni fog, s ha olyan helyzetbe jutsz, azt majd másnak, akinek éppen szüksége lesz a támogatásodra, szépen odaadod. A kört mindenkinek be kell zárnia.
Ahogy az ilyen és hasonló esetekben lenni szokott, sok fontos és kevéssé fontos dologról beszélgettek. Például Oroszország, Törökország és a fejedelemségek bonyolult kapcsolatáról, így arról, hogy a cár balkáni, török ellenes – és szerb barát – igyekezete lényegében a bojárok országán át vezet. Moldva és Havaselve viszont csakis a franciáktól remélhet igazi támogatást, kivált ha az oroszok nemcsak a Dnyeszteren túli vidéket akarnák elfoglalni, hanem mondjuk a Havasalföldet is.
– Sokan várják, hogy Bonaparte merre lép Európában – mondta Litvák rabbi. – Nem csodálkoznék, ha egyszercsak szemet vetne a gazdag magyar éléskamrára.
Ekmek Jona erre nem tudott mit mondani. Ezért inkább arról érdeklődött, hol, kitől és mit kellene tanulnia ahhoz, hogy mielőbb járatos legyen az askenáz ismeretekben. Miután nem ismerte a rabbinikus eszmekört, még a feladatok memorizálása is nehezére esett. Viszont örömmel beszélt a karaiták vallási és emberi viszonyairól. Kívülálló valaki alighanem különösen érdekesnek tartotta volna kettejük párbeszédét. Ekmek csaknem folyamatosan beszélt héberül, de leginkább tórai idézetekkel fejezte ki magát. Ezért olykor esetlegesen átemelt, veretes mondatai keresettnek hatottak, bonyolultnak – hiszen tényleg archaikusak voltak –, erősen igénybe is vették Litvák rabbi felkészültségét, intelligenciáját. De a lényeg mégiscsak az volt, hogy ők megértették egymást, s kivált „havdálá”-ra, azaz a szombat kimenetelére már úgy belejöttek a csevegésbe, hogy kifejezetten élvezték a diskurzust. Litvák Mordeháj alighanem megértette, egyhamar nem lesz alkalma hasonló szellemi élményre, hiszen valósággal elé varázsolódott a zsidó őstörténelem, s ő ezáltal visszaléphetett a Tóra születése utáni időbe. Sajnálta, hogy sokirányú kötelezettségei miatt a sors nem adja, már nem adhatja meg neki, hogy tudósként a maga egész további életét a karaiták vándorlásának, nyelve, hitvilága alakulásának, közössége fejlődés-kutatásának szentelje. De azt máris elhatározta, tanítványai közül kiválaszt egy-két rátermett fiatalt, s őket minden erejével, lehetőségével arra bíztatja: menjenek el a nem is olyan távoli Fekete-tenger vidékére, ott keressék meg ezt az ősi, de mindenképpen csoda számba menő zsidó civilizációt, s szellemi kincseiket tegyék mielőbb a teljes judaizmus, az egyetemes emberi kultúra részévé.

A szombat kimenetele után Iasi hitközségének vallási vezetője még megtett valamit újdonsült barátja, Ekmek érdekében. Kiderítette, van-e olyan kereskedő, aki a hegyeken túlra igyekszik? Általában vasárnap kora hajnalban indulnak a zsidó fuvarosok – árusok és vásározók – a szélrózsa négy irányába, leginkább karavánszerűen. A vasárnap jó nap, Ábrahám lelkének napja. Hétfőn zsidó nem kezdi meg az utat, nem úgy, mint Jákob napján, kedden, amire a Teremtéskor két „jó” jutott az Istentől. A karaván meg alighanem török hagyaték, de mindenképpen praktikus megoldás. Litvák rabbi tehát beajánlotta a lóháton közlekedő vendéget egy nyugatra tartó konvojba. Ez a csapat – mint megtudták – kedden már át is kel a Szeret folyón, s elérik a Besztercei havasok lábát. Jona a Békás-szoroson túl meg már Varázs Országba ér, ahonnan félő, már nem is akar tovább menni. Mert hogy olyan szép az a vidék. Megejtő és csodálatos.
Ekmek ezt az éjszakát még a rabbi lakásán töltötte, sőt ébredés után a családdal együtt reggelizett, majd érzékeny búcsút vett Litvákéktól, akikkel nagyszerű, emlékezetes szombatot ünnepelt. Úgy gondolta, amíg a karaván nem kezd gyülekezni, ismerkedik a várossal. Persze, akadt egy programja, afféle tartozása: levizitelni az orosz prémkereskedőknél.
Lovon közlekedni különös élmény. Az ember felülről, jó magasról látja a világot; a dolgok arányai megváltoznak. A mozgás ritmusa a jószágtól függ, s ez is merőben más, mint a földön való gyalogos haladás. Ekmek bujdosása alatt megszokta a dimenzióváltást és azt, ha így beszél valakivel, annak megintcsak más az összhatása. Ezért most is, közelítve a piachoz, inkább leszállt a nyeregből, s szoros kötőféken vezetve a szelíd, vele sokat próbált kancát, egy italárusító boltot keresett. Gondolta, ha már első ízben nyúl Litvák rabbi pénzéhez, legalább a legjobbra költ belőle: vesz egy üveg vodkát a szőrmekereskedőknek.
Vodkát nem kapott, csak cujka volt, szilvapálinka és arak, de mert ezekről nem tudta, mi fán teremnek, két hasas üveg német feliratú snapszot vett. Úgy vélte, a mennyiség legyőzi a minőséget.
A szibériaiak kitörő örömmel fogadták az odesszait, az ajándékához még énekeltek is.
– Mit is mondtál pajtás, melyik tengerparti népből lettél a honfitársunk?
Ekmek nem pontosította a kérdést, s a válaszban sem törekedett egzakt támpontokat adni. Koccintott a szőrmésekkel, s egyben búcsúzott is tőlük.
– Vegyél egy jóképű bundát – ajánlott üzletet az egyik exportőr. – Harmadáron adjuk, de csak neked. Mit is mondtál, ki fia borja vagy?
Úgy látszik, ez nem hagyta nyugodni a prémvadászokat.
– Karaita vagyok, barátaim. A nevem török, az egyik felvett nyelvem a perzsa, az apám meg még a Khívai Kágánátusban született, de már orosz iskolába járt, miként én is, Jaltában és Odesszában.
– Akkor a mi istenünk éltessen! – szögezte le az egyik szibériai. Kedves volt, jópofa és túl gyorsan ivott túl sokat a német pálinkából.
Ekmek úgy látta, ennyi volt ebben az ismeretségben és látogatásban. Persze, megígérte, ha újra visszajön, biztosan elmennek együtt a kövér román lányok házába, majd nagy ölelésekkel, „názdárovjékkal” elbúcsúztak egymástól.
A piac minden sarkán mititéket, gretárokat, berbecseket sütöttek; a forró olajban megforgatott padlizsán szeletek és hagymakarikák finom illatokat árasztottak, jóllehet Ekmek Jona nemcsak az orrával fordult el ezektől, hanem a szívével is. Számára a Föld tökéletesen ketté hasadt: kóser és nem kóser félre. Át is sietett hát a lacipecsenyés, barbár világból a maga derűs otthonába. És ez történetesen az a hórihorgas askenáz zsidó ócskás volt, aki Jankele odahívásával nemrég döntő módon segített rajta.
Ez a hórihorgas, szakállas, pajeszos férfi nem volt ott szombaton a hitközségi nagy zsinagógában (nyilván más közösségben imádkozott), de már hallott az odesszai vándor produkciójáról. Hogy gond és nehézség nélkül beszélgessenek, a végtelen piacról – ugyancsak a szomszéd árus Jankele nevű fiával – ide hívatott egy oroszul és jiddisül egyaránt beszélő férfit.
– Szóval, maga az, aki kívülről tudja a Tajret?! – kérdezte elragadtatottan. - Nahát, ennek gyorsan híre ment itt, Iasiban.
– Én még elolvadtam – mondta az ócskás –, hogy magát éppen én irányítottam Litvák rebéhez sábeszre. Mondja, hol járt jesívába? Ki tanította? Mert nekem is van egy bármicvó körüli fiam, hát gondolnám, odaküldöm, ahol magát ilyen szépen megoktatták.
Nehezen hitte el, ez aligha megvalósítható terv. „Egy zsidó számára ne legyen ország, határ, akadály, ha tanulni akar!”– rögzítette szilárd elvét az eltökélt apa, s hozzátette, hogy „na nem baj, majd jön ez a Bonaparte, tudjátok, az a francia, aki aztán gyökerestől megváltoztatja ezt a torz helyzetet”.
Ekmek nem pontosan fogta fel, hogy ezt az ócskás miként érti. Azt viszont kedves jóakarattal hallotta, hogy őt, a karaitát, ez az askenáz összetévesztette a zsidóság ágának merőben más ágának képviselőjével. Egy szfávádival.
– Van itt a piacon egy Ruszéból átjött zsidó – magyarázta –, akinek a felmenői valaha Spanyolországból menekültek el. A gój pogromot ott inkvizíciónak hívták. Biztos tudja. Aztán a törökök engedélyezték a menekülők letelepedését a Balkánon, sőt kifejezetten a Duna partján, így Ruszéban. Ami most is szultáni terület. Nahát, ők is olyanok, mint maga. Csomó mindent másként tudnak, eltérően csinálnak.
Ekmek röviden elmondta a karaimok eredetét. De inkább csak azért, hogy lássa, az ő történetük miként hat egy egyszerű szűzfülű európai zsidóra? Az ősiség varázsa, a hit megőrzésének csodája, a szenvedések tengere, a vándorlások sok-sok szörnyűsége, s egyáltalán, az Örökkévaló igazolt diadala az ő választott népével, megrázta és fellelkesítette a kereskedőt. A végén az orosz-jiddis tolmáccsal együtt ölelgették Ekmeket, s rázták hosszan a kezét és gratuláltak neki, hogy elhozta hozzájuk az ősi áldást.
– A ti sorsotok olyan, mint népünk egyiptomi kivonulása – mondta a tolmács lelkesülten. – És én ezért hiszek mostantól százszorosan és ezerszeresen a Messiás eljövetelében. Mert ha ez megtörténhetett az elveszett, de éppen az általatok felmutatott és a veletek megőrzött zsidó törzs esetében, akkor miért is ne jönne el értünk rövidesen a Messiás, hogy együtt vigyen bennünket, valamennyiünket Mózes és Józsua megszentelt földjére?!
Így, ilyen emelkedett hangulatban búcsúzott Iasitól Jona Ekmek, s csatlakozott ahhoz a karavánhoz, amelyik zömében zsidó kereskedőket, árubeszerzőket és vásározókat, vándorló iparosokat vezetett Moldva nyugati felébe, s őt, személy szerint majd Ausztria–Magyarország birodalmi határához.
Hogy előbb Erdélybe jusson és onnan átmenjen Magyarországra.
Szabadsága és a védett élet honába.

Szilágyi György: A tolsztojánus Feinsilber

Szilágyi György

A tolsztojánus Feinsilber
(Róbert bácsi regénye)

1917 tavaszán már látótávolságba került az első világháború forradalmakba torkolló vége, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása.

*

Budapesten dühöng a nyomor. A Duna-partról rőzsenyalábok alatt görnyedő nők és férfiak cipelik haza a „fővárosi rőzseakció” ajándékát. A város szegényei a Cséry-féle szeméttelepet, „Budapest Kaliforniáját” rohamozzák meg, hogy kikaparjanak maguknak vödörnyi kokszot a betonkeményre fagyott szemétdombok alól. A Központi Vásárcsarnok bejáratához már este odafekszenek az emberek, és dideregve várják a hajnalt, míg meg nem nyitják az ajtókat és megjön a kenyér.
Minden együtt van ahhoz, hogy színre lépjen a város különös figurája, Róbert bácsi, akinek fogalommá vált nevét generációk őrizték meg emlékezetükben, s akiről kötetnyi cikk jelent meg a következő világháború kitöréséig.
Apostol vagy szélhámos? – tették fel a kérdést a lapok, de egyértelmű választ egyik sem tudott adni. „A városnak ez a ritka jó bolondja” – a Budapesti Hírlap nevezte őt így –, állandó témája volt a sajtónak. Tollhegyre tűzték, boncolgatták, ízekre szedték, ami érthető, mivel tevékenysége alkalmat adott Budapest munkás- és értelmiségi nyomorának bemutatására.
Kutatómunkám során sikerült felderítenem Róbert bácsi elő- és utóéletét, mielőtt azonban kiteríteném a magam kártyáit, a tárgyilagosság megköveteli, hogy úgy mutassam be őt, ahogy a „köztudatban élt”. Ezért elöljáróban lényeges részleteket idézek két hetilapunk cikkéből:
„...a húszas években mindenki ismerte Budapesten. A villamosok megálltak, ha Róbert bácsi intett nekik – hadd kászálódjék fel az öregúr, a szegények jótevője. A lapokban dicsőítették, a szegények áldották a nevét – ő volt az, aki ingyenkonyháján, a Kálvin téren, a Kálvária téren, a Haller téri szegénypiacon, az Almássy téren ingyenebédet osztott az éhezőknek... S egyszer csak, amikor már egy évtizede működtek Róbert bácsi konyhái és neve fogalommá vált, becsapott a bomba. Kiderült, hogy a sonkákat, a szalámikat és egyéb csemegéket, amiket Róbert bácsi mázsaszámra káromkodott össze, és a finom ruhákat, amelyeket goromba szóval követelt ki a gazdagoktól a szegényeinek, a szegények sohasem látták. Mint ahogy az összegyűjtött pénzek nagy részét is elsikkasztotta Róbert bácsi, a nyomor vámszedője, aki az éhezőkön keresett pénzből Bécsben két házat vásárolt... Gyorsan elsimították az ügyet. A rendőrség megállapította, hogy a szélhámos bécsi vagyonát nem áll módjában elkobozni. S villámgyorsan kisütötték azt is, hogy nem magyar állampolgár, tehát nem szabad ellene eljárást folytatni, hanem ki kell utasítani az országból.”
A következő cikkrészlet sem tartalmaz új elemeket:
„Ez a jó lélek szüntelenül gyűjtéseket rendezett, s nagy hírverés közepette osztogatta a nyomorultaknak jótékonysági akciója híg levesét. Amíg egy szép napon kiderült, hogy a „meleg szívű” Róbert bácsi, a szegények jótevője, a nyomor enyhítője, közönséges szélhámos. Az összegyűjtött pénz jó részét elsikkasztotta és külföldre síbolta. S mert – rejtélyes úton-módon – török állampolgársági papírok voltak a zsebében és Horthy-Magyarország nem akarta elrontani viszonyát azzal az országgal, mégsem csukták le, hanem egyszerűen kiutasították. Vagyis: mehetett a nyomorultak bőrén szerzett vagyona után.”
Nem áll szándékomban Róbert bácsit földre szállt angyalnak feltüntetni. Már csak azért sem, mert nem hiszek az angyalokban, de az ördögökben sem... Néhány megjegyzés azért kikívánkozik belőlem.
Serdülőkorom idején Róbert bácsi már Bécsben élt. Népkonyhák azonban – a Székesfőváros kezelésében – továbbra is működtek Budapesten. Nem beszélve a különböző egyházak hasonló jellegű karitatív tevékenységéről. Családi szegénységünk miatt a háború éveiben magam is belekóstoltam az ingyenlevesbe, 1945 után pedig az egyik „demokratikus népkonyha” törzsvendége voltam. Elárulom, a kettő között lényeges különbséget nem tapasztaltam. A népkonyhák étrendje az egész világon – már ahol szükség van ilyenekre – azonos színvonalon mozog. Az arra rászorulók elé sehol sem raknak „sonkákat, szalámikat és egyéb csemegéket”. Aki népkonyhára jár, nem is számít ilyesmire. Meleg leves, egy tányér főzelék, olykor egy szelet hús, hozzá egy karéj kenyér – ennél többre szegény itt nem vágyik. Fontos, hogy ingyen adják. Az éhes embert az sem érdekli különösebben, mi a neve a jótevőnek: Róbert bácsinak vagy Mariska néninek hívják, s az is közömbös számára, mely szervezet vagy intézmény áll a tányérjába löttyintett lebbencsleves mögött.
Cseppet sem lágyulok el a meghatottságtól, ha visszagondolok ifjúságom ingyenkonyháira, ám azt sem tagadhatom, hogy az adott körülmények között jóval többet jelentettek a semminél. Az idézett cikkekből egy dolog derül ki: a már középkorú Róbert bácsi a húszas évek első felében kezdte meg „áldásos” tevékenységét a pesti köztereken. Ki volt ez az ember, honnan jött, mit csinált azelőtt? Erre eddig egyetlen cikk sem tudott választ adni. Legkevésbé az újságírók hibáztathatók azért, hogy Róbert bácsi előéletéről a szó szoros értelmében nem tudtak semmit. Ha ismerték volna múltját és családi körülményeit, sok mindennel vádolhatták volna, csak azzal nem, hogy ingyenkonyháiból gazdagodott meg. Annál az egyszerű oknál fogva, mert eredetileg is gazdag volt! No, igen, tegyük fel, hogy így van, mondhatja a jóhiszemű olvasó, de akkor miért adta fejét a szegények istápolására? Hiszen találhatott volna magának kellemesebb időtöltést is annál, hogy sajátkezűleg mérjen krumplilevest a munkanélküliek bádogtányérjába. Ha pedig mégis ezt tette – és ezt tette –, akkor nem úgy vetődik fel a kérdés, mint a húszas években: apostol vagy szélhámos?, hanem így: apostol vagy bolond? Erre szeretnék a következőkben válaszolni.
A történet a XIX. században kezdődik, amikor Jemenben fellángolnak a zsidók életét veszélyeztető támadások. Egy jemeni zsidó család Jaffába menekül. A csónakban, mellyel a Jaffába induló gőzhajóhoz eveznek, a család tizenkét éves lánya (!), akinek férje akkor tölti be tizenharmadik évét (!), fiúgyermeket szül. Az újszülöttet Róbertnek nevezik el, belőle lesz évtizedekkel később az az öregúr, akinek intésére a nyílt pályán megállnak majd a pesti villamosok. „Rejtélyes úton-módon” szerzett török állampolgársága így már nem is olyan rejtélyes, mivel családjának szülőföldje, Jemen, 1517-től 1918-ig török uralom alatt állt...
Az ugyancsak török fennhatóságú Jaffából a család, a nagyszülőkkel együtt – akik, miként a jemeni zsidók többsége, kitűnő arany- és ezüstművesek –, Hollandiába megy, mivel már korábban összeköttetésben állt amszterdami gyémántkereskedő körökkel. Ott veszik fel a foglalkozásuknak megfelelő új családi nevüket. Az atya családja a Feinsilber, az anya családja a Feingold nevet. Így lesz a kisfiúból Feinsilber Róbert. A romantikus körülmények között született fiúcska édesapja három év múlva meghal. Az anya ismét férjhez megy, a kis Róbertet azonban teljesen elkülöníti pajtásaitól. Nevelőjével külön házban helyezi el, ahol szigorúan vallásos nevelésben részesül.
Felserdülése után Feinsilber Róbert, gazdag szülei támogatásával beutazza a világot. Barangolásai során eljut Oroszországba, ahol sikerül Tolsztoj környezetébe jutnia, akinek tanai iránt különös vonzalmat érez. Tolsztojjal való találkozása eldönti sorsát. A „Jasznaja Poljana-i próféta” sugárzó egyénisége mély hatást gyakorol a jómódú fiatalemberre. Nemcsak európai öltözetétől szabadul meg (haláláig orosz inget, „rubaskát” visel), hanem áthágja hitének korlátait is: meggyőződéses tolsztojánus lesz! Ettől kezdve életét a szegények istápolásának szenteli. Tegyük hozzá: volt miből. Akkori vagyonát – hozzávetőleg nyolcmillió márkát – lassanként szétosztja közöttük.
Az első vonattal, amely Szibériába indul, útra kel, és harmadfél évet tölt úton, hogy a száműzötteknek és foglyoknak rokonaik küldeményét közvetítse. A nagy éhínség idején segítségére van Tolsztojnak, aki „Feltámadás” című regényében állítólag róla mintázta meg azt az angol férfit, aki a fogolytranszportokkal utazik és bibliákat osztogat a fegyenceknek. Az 1914-ben kirobbant első világháborút egyenesen „neki csinálták”... Különösen a Szibériába került magyar hadifoglyok keltik fel érdeklődését. Széles körű oroszországi kapcsolatait felhasználva kutatásokat folytat eltűntnek nyilvánított magyar katonák után. Ezt támasztja alá B. László Olivér esete, aki másodéves egyetemi hallgatóként kerül az orosz frontra. A fiatalember 1916. július 6-án Lucknál hadifogságba esik. Három és fél évet tölt Szibériában, onnan Harbinba veti a sorsa, majd kalandos körülmények között átszökik Kínába, és Sanghajban telepedik le. B. László Olivér helyzetéről Harbinból elsőként báró Budberg számol be hosszú levelében az akkor már Budapesten tartózkodó Feinsilber Róbertnak, akinek nevét az idő tájt Szibériában jobban ismerték, mint nálunk. Megkockáztatom, hogy Róbert bácsit ehhez hasonló emberbaráti küldetés vezérelte Magyarországra az első világháború második esztendejében.
A személyére vonatkozó első hazai adat Bányai Jenő „Fejezetek a magyarországi »Baptisták Árvaháza« történetéből című dolgozatából származik:
„A Baptista Hitközség 1916 őszén vagy 1917 kora tavaszán Feinsilber Róberttól árvaház céljára megvásárolta az I. ker. Torbágyi út 14. sz. alatti kb. 3 holdas gyümölcsösét a rajta álló két ingatlannal együtt. Majd a fővárosba telepített árvaházat 1924-ig e helyen működtette. Róbert bácsi a Torbágyi úti ingatlanon adott otthont olyan öngyilkos nőknek, akiket csak a gyors orvosi beavatkozás mentett meg az élet számára. Az adásvételi szerződés szerint átmeneti időre a kisebbik épületben továbbra is ott maradhattak Róbert bácsi gondozottjai. Ez a „társbérlet” kb. 1919 telén szűnt meg.”
A többit tudjuk. Azt már kevésbé, hogy az ingyenkonyhák mellett volt egy másik „jövedelmező” foglalkozása: éveken át „lebeszélő” irodát tartott fenn öngyilkosjelöltek számára. Később naponta sorra járta a kórházakat, meglátogatta az életuntakat, anyagi segítséget nyújtott nekik, munkát keresett számukra.
Egy pesti újságíró – valamennyi között a legtárgyilagosabb – megírta:
„...1945 tavaszán orosz inget viselő, furcsa külsejű, szakállas ember kopogtatott be Bécsben, a Rossauer gasse 3-as számú ház egyik lakásába. A főbérlőnő, egy kiadóvállalat vezetőnője nyitott ajtót. Az aggastyán az albérletben lakó barátját kereste. – Vidékre költözött – felelt az asszony. Az öregember keserves sírásra fakadt, és elmondta, hogy minden reménye szertefoszlott. Most érkezett meneküléséből, hajléktalan, és a barátjánál szeretett volna aludni.”
A „furcsa külsejű szakállas ember” Róbert bácsi volt, aki végül is beköltözött a megüresedett albérleti szobába, és ott maradt tizenkét évig.
Volt hát ideje elmesélnie lakásadónőjének, miként sikerült élve megmenekülnie a náci pokolból. Kevés a valószínűsége annak, hogy a Gestapo méltányolta volna egy tolsztojánus zsidó szociális munkásságát. Talán török állampolgárságának köszönhette, hogy túlélte a második világháborút. Az, hogy hol és hogyan, már örök rejtély marad.
Az ötvenes években az újságíró meglátogatta őt bécsi otthonában, és feltette neki a kérdést: „Mi igaz abból, hogy milliókat szerzett a jótékonysági üzleten? Róbert bácsi dühösen tiltakozott: „Rágalom! Én azelőtt is gazdag ember voltam, és a sajátomból is sokat adakoztam. Édesapám milliomos volt Konstantinápolyban.”
Néhány hónap múlva elhatalmasodott rajta az elmebaj. A steinhofi tébolydában hunyt el 92 éves korában.
Apostol volt, szélhámos vagy bolond? Akinek enni adott, annak édes mindegy...

Torda István: Professzorok, redaktorok, kalandorok

Torda István

Professzorok, redaktorok, kalandorok

Megígértük, hogy szólunk még hasábjainkon a K. und K. Kiadó gondozásában egy most megjelent remek könyvről, amelyben több zsidó vonatkozású írás is helyet kapott.
A Remény az alábbi fejezetet választotta ki T. Olvasóink gyönyörködtetésére:

Kisujja körme alatt száz Victor Hugo

Nézzék meg alaposan Hugó Károly arcképét. Bármennyire idealizálta is vonásait a rajzoló, szemében ott a téboly szikrája.
Hugó futóbolond volt, bár nem teljesen alaptalanul tartotta magát zseninek.
Amikor a portré készült, Pest ünnepelt színpadi szerzője volt. 1846 júniusától 1847 novemberéig négy darabját mutatta be a Nemzeti Színház. Világ színjátéka című drámájának premierje után Jókai Mór ezt írta az Életképekben: „Ki Hugó viharos életének fázisaival megismerkedett, tudni fogja, hogy minden taps, mely őt honunkban fogadja, elégtétel egy, a sorskönyvébe adósságul felrótt méltatlan szenvedésért…” (Tegyük hozzá, Jókai csak mint színműírót becsülte Hugót, lírai kísérleteiről így nyilatkozott: „Ily rossz verseket Tinódi Sebestyén óta nem olvasott a magyar közönség.”)
Hősünk viharos élete 1808-ban Pesten kezdődött, amikor egy zsidó kereskedő, Bernstein Salamon fiaként megszületett. (A papa sem lehetett köznapi ember, százhat éves korában halt meg 1864-ben!) A kis Bernstein (akkor még) Fülöp szüleivel és három lánytestvérével a mai Madách tér és Király utca sarkán álló Orczy-házban, a pesti zsidóság „támaszpontján” lakott. Hogy a német után magyarul is megtanuljon, egy évre a szegedi piarista gimnáziumba küldték. Pestre visszatérve beiratkozott az egyetem orvosi fakultására, de nem volt annyi pénze, hogy a szigorlati díjat befizesse. Beállt hát a 7. huszárezredbe, és a zsoldjából spórolta össze a szükséges összeget. A utolsó szigorlatot Bécsben tette le, ahol 1830 körül kapta meg az orvosi diplomát.
A lengyel szabadságharc kitörésének hírére csapot-papot otthagyott, átszökött a határon, és 1831 tavaszán már a lengyelek soraiban harcolt. A „mi magyarunk”, ahogy társai nevezték, a szabadságharc leverése után orosz fogságba került, és az ólombányát csak az osztrák konzul közbenjárására úszta meg.
Pesten, majd Zalában folytatott orvosi praxist, de sok betege elpártolt tőle, amikor a homeopátia hívéül szegődött. Értekezéseket is írt a hasonszenvi gyógymódról, és ez már a homeopátia atyjának, Samuel Hahnemann-nak a figyelmét is fölkeltette. Meghívta magához Párizsba Hugót (azaz még Bernsteint), ahol nemcsak az orvosi, hanem az írói körökbe is bevezette. Itt ébredt rá Hugó Károly, hogy az ő igazi hivatása az irodalom.
A következő állomás: Hamburg. 1840-ben kiadta első német verseskötetét. Ebben név szerint említi élete egyetlen szerelmét, Mandello Minát, akivel azért szakított, mert egy ízben tiszteletlenül szólt az édesanyjához.
Mindjárt ezután műfajt váltott, a német színművészetet óhajtotta „megreformálni”. Több direktornak is felajánlotta, hogy a maga egyéni felfogásában viszi színre Shakespeare drámáit, egyúttal eljátssza Rómeót, Hamletet és Leart. A visszautasítás nem szegte kedvét, a bécsi Burgszínházat ostromolta német színműveivel – hiába. Ekkor Heckenast Gusztáv, a pesti könyvkiadó biztatására elhatározta, hogy magyar író lesz. Mivel már alig beszélt nyelvünkön, három hónap alatt bevágta Ballagi Mór német-magyar szótárát.
1845 őszén érkezett Pestre, ahol a darabjait – végre – egymás után fogadta el a Nemzeti.
Az első bemutató, az Egy magyar király jókora botrányt keltett. Annál a résznél ugyanis, amikor Mátyás megleckézteti a hatalmaskodó főurakat, a felháborodott arisztokraták tüntetőleg kivonultak a színházból. A királyt Egressy Gábor játszotta, a nagy színész emellett nyelvi szempontból is sokat javított a jambusokban írt darabon. (Persze, maradt benne magyartalanság. A német „Pinsel” szó például ecsetet és bárgyú embert is jelent. Magyarul viszont elég bárgyún hangzik, hogy: „öcséd vagyok, nem ecset”.)
A Mátyás korában játszódó drámát a római tárgyú Brutus és Lucretia követte, de a java csak ezután jött: 1847-ben mutatta be a Nemzeti a Bankár és bárót, Hugó legjobb darabját (a fiatal publicista, Erzsébet királyné későbbi magyar nyelvtanára, Falk Miksa „segítette át” németből magyarra). Szerelmi háromszög francia miliőben: a magyar közönség először izgulhatta végig egy férjes asszony házasságon kívüli szerelmét. Egressy az Életképekben magasztalta a drámát, a rossz emlékű Zerffi Gusztáv pedig arról értekezett a Honderűben, hogy nem szabad külföldre engedni a szerzőt, mert „nekünk nincs több Hugónk, nekünk kívüle nincs több drámaírónk”.
Hugó mégis elhagyta Pestet, amiben a Bankár és bárót ért plágiumvád is szerepet játszott. (A történetet valóban egy osztrák író novellájából emelte át, de eredeti módon dolgozta fel.)
Élete ettől fogva az eddiginél is furcsább fordulatokban bővelkedett. A párizsi Opera gégespecialistájaként 1857-ben egy tavaszi estén percek alatt meggyógyította az előadás előtt berekedt Borghi Mamo énekesnőt, később viszont perre mentek a tiszteletdíjon. Hugó elvesztette a pert, és más kellemetlensége is adódott. 1858. január 14-én ott volt az Operában, amikor merényletet követtek el III. Napóleon ellen, és olyannyira kíváncsiskodott, hogy a rendőrök gyanúsnak találták és letartóztatták. Csak nehezen sikerült tisztáznia magát. Üldözési mániába esett, orgyilkosoktól tartott, akiket Borghi Mamo bérelt volna fel. Ruhája alá páncélinget öltve hagyta el Párizst.
A következő botrány színhelye Berlin. 1859-ben bemutatták a Bankár és bárót – és mindjárt a plágiumvádat is fölmelegítették. Hugó mérges hírlapi vitába keveredett, végül kis híján börtönbe került a porosz államot kigúnyoló pamfletje miatt. A felségsértés vádja alól úgy menekült meg, hogy az orvos szakértő beszámíthatatlannak nyilvánította. Ezzel alighanem a közönség is egyetértett, amikor Hugó megrendezte „automimikus” előadásait. Az új műfaj lényege, hogy egymaga játssza el egy dráma valamennyi szerepét. Hiába fütyülték ki a nézők Berlinben, föllépett Lipcsében, Drezdában, Bécsben, majd 1863. február 26-án Pesten is, az Európa kávéházban. Barátai rémülten nézték produkcióját.
Az automimikát hamarosan kantomimikává fejlesztette Hugó: most már nem eljátszotta, hanem – görög szabású klepetusban, lanttal a kezében – elénekelte az egész darabot. Ezzel főleg Itáliában turnézott. Fuchtel (Furkósbot) című, 1868-ban megindított lapjában teljesedett ki monomániája. Eszelős gyűlölettel támadt a világra, amely nem méltányolja őt, a politikai kémia, a „hugológia” feltalálóját; II. Mozartot; a költőfejedelmet, akinek „kisujja körme alatt van” száz Victor Hugo, a többi körme alatt pedig száz Bismarck, száz Hegel…
1877. november 23-án Milánót teleragasztották Hugó kantomimikus előadásának plakátjával. A Santa Radegonda színház megtelt érdeklődőkkel, de Hugó helyett az igazgató lépett a függöny elé, és sajnálattal közölte, hogy a művész váratlanul meghalt.
Tüdőgyulladás vitte el, amit talán a kantomimika egy szál lepedőjében kapott.

Kertész Péter: Jelentés a szentendrei izraelita temetőről

Kertész Péter

Jelentés a szentendrei izraelita temetőről
(Részlet egy hosszabb tanulmányból)

„A szentendrei izraelita temető szokatlanul egységes képet mutat, egyrészt a síremlékek többségének azonos, vörös márvány anyaga miatt, másrészt a szinte kizárólagos táblaszerű sírkőtípus miatt. A változatos részletformákat, felső lezárásokat, dekoratív feliratokat mutató táblák festői képébe a későbbi korok máshol gyakori, nagyobb léptékű síremlékei nem zavarnak bele – a helyi hitközség tagjainak csekélyebb anyagi lehetősége, a két világháború közötti Budapest erőteljesebb vonzása lehet ennek a magyarázata. Ez az egységes kép, amelyet még hangsúlyoz a soros temetkezés szinte töretlen rendje, mindenképpen védendő.
A temető 19–20. századi összes vörös márvány sírköve és a néhány, homokkőből illetve szürke márványból faragott tábla feltétlenül megőrzendő, a kidőlt darabok felállítandók és a kettébe törött kövek helyreállítandók. Javasolom a néhány, nem hivalkodó gránit obeliszk megtartását is. Kérdéses egyedül a talán féltucatnyi, a II. világháború előtt műkőből készült síremlék sorsa lehet, de miután a temető képét – véleményem szerint – nem zavarják, az ide temetkezés történeti folyamatát pedig ezek zárják le, így lehetőség szerint ezen sírok helyreállítása és megtartása is indokolt.
Szükség esetén a temető keleti végében álló néhány sírkő – a kegyeleti szempontok figyelembevételével – áthelyezhető lenne a nyugati oldalra.

Budapest, 1989. május 2.
Dr. Lővei Pál
Országos Műemléki Felügyelőség”

*
A rendszerváltás elmosta a további fejleményeket. A folyamatosan gondozott katolikus és református temető szomszédságában árválkodó és mindinkább pusztuló zsidótemető sorsa már szinte reménytelenné vált. Tulajdonképpen az sem kizárható, hogy az OMF által még regisztrált sírkövek közül néhányat „máshol hasznosítottak”. Tehették, mert kerítés nem volt, és a nyílt sebeket újfent jótékonyan elfedte a fékezhetetlenül burjánzó növényzet
A Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola 1997-98-as irodalmi évkönyvében, a Próbarepülésben jelent meg Szegő Dórinak, a judaisztikai diákkutató csoport egyik tagjának szívfájdítóan szép írása a temetőről:

Szentendrei kövek

„Ugye, te is jól ismered Szentendrét, ezt a hangulatos kisvárost Budapesthez közel, a múzeumok, a turisták városát? Már számtalanszor bejártuk girbe-görbe, macskaköves utcáit, a templomdombról lenéztünk az öreg háztetőkre, ültünk a Duna-parti sétány árnyas fái alatt, láttuk a pravoszláv templomok homályában felvillanni az ikonosztáz tompa fényű aranyát. Azt hittük, mindent tudunk Szentendréről. Ismerjük már köveit is, a Fő téren, a Duna-parton, a házak falán.
Ősszel mégis új arcát fedeztük fel, mégpedig kövek nyomán. Ezek a zsidó temető kövei. A valaha itt élt zsidó közösség egyetlen tárgyi emlékei a városban.
A temetőt lepusztult állapotban találtuk, a sírkövek félig-meddig ledőltek, földbe süppedtek: tükrözik a város elüldözött, kiirtott zsidó lakosságának sorsát. Pedig a háború előtt szép zsidó közösségi élet volt Szentendrén. Hitközség, elemi iskola, népiskola, kultúregyesület, Chevra Kadisa. 1943-ban 231 zsidó élt a városban. Közülük 149-én haltak meg koncentrációs táborokban. Mára már a megmenekült hozzátartozók, barátok is meghaltak vagy elköltöztek innen. Így hát az emlékhely elhagyatottan áll, mint az egyetlen a városban, ami máig is hűen őrzi Szentendre zsidó lakóinak szomorú emlékét.
A temetőkert eredeti nagyságánál kisebbnek tűnik, a márványsírok legtöbbjét is ellopták. Már voltak, akik meg akarták menteni a teljes pusztulástól. 1986-87 nyarán népfrontos, környezetvédő fiatalok kiirtották a gazt, de egyéb terveik a rendbehozatallal kapcsolatban sajnos nem valósult meg.
A kövek egyre jobban dőlnek, szép lassan behálózza őket újra a gaz, de ettől nem veszítenek a varázsukból. A legrégebbiek még a múlt századból valók, német és héber felirattal. Ahogy elnézem őket, rajtuk a neveket, az évszámokat, a szimbólumokat, emberi sorsokra gondolok. Vajon Jakob Disberger, aki 1873-ban halt meg, mikor jöhetett a városba? Valószínűlég nem volt az 1822-ben Szentendrére költözött első hat zsidó között. A csupán 18 évet élt Ludwig Disberger talán az ő fia volt, aki már itt született? Az ő emlékére németül verses sírfeliratot írtak, melyből megtudjuk, hogy Ludwigot, a kedves, szelíd fiút édesanyja és nővérei sokáig siratták. („Hát miért sírtok? A halál úgyis egyesít mindannyiunkat, és majd viszontlátjuk egymást a mennyekben!” – szól a vigasztalás.)
És ki lehetett Johanna Heifele, aki 1887-ben halt meg? Családjával biztosan csak németül beszélt, ezt mutatja sírkövén a német felírat. És Kőnig Lázár itt élt-e az 1848-as forradalom idején? Akkor volt 18 éves. Hogyan érintették az események? 1916-ban halt meg, hosszú életes során sokat tapasztalhatott. Sírkövén kancsó és tál – a léviták szimbóluma. A sokat mondó kövek megindítják a képzeletemet. Mindegyik kő mögött egy-egy emberi sors, de egyben egy közösség sorsa is
Ha Szentendrén jártok, látogassátok meg a zsidó temetőt, ezt a különös hangulatú helyet – amíg lehet. A Hold utcában találjátok meg, a 11-es úthoz közel, a régi katolikus és református temetők szomszédságában. Vigyetek egy követ.”
*
Idekívánkozik egy érdekes levélváltás, amelyet Szántó Györgyné juttatott el hozzám.

„Szentendrei izraelita Hitközség Elnöke
Vass Miklós részére
1041. Budapest
Kossuth Lajos u. 18.

Tisztelt Vass Miklós Úr!

Bizonyára tudomása van az úgynevezett, szentendrei „belső körút” tervéről, továbbá arról is, hogy az eredeti nyomvonal szerint a Hitközség temetője szanálásra van ítélve.
A „belső körút” III. szakaszának nyomvonalát a múlt évben megváltoztatták. Én (s még néhány ingatlanszomszédom), mivel az új nyomvonal által igen nagymértékben érdekelt és érintett vagyok, az eredeti nyomvonal visszaállítása érdekében a Népi Ellenőrzési Bizottsághoz fordultam segítségért, ahonnan végül is olyan választ kaptam, hogy az izraelita temető miatt változtatták meg a nyomvonalat.
Kérem Önt, mint a Hitközség elnökét, szíveskedjék nyilatkozni arról, hogy a Hitközség a Temető szanálásával egyetért-e, avagy sem.
Továbbá tudni szeretnénk, hogy a Hitközség nyilvántartása szerint hány sír van a temetőben, amelyek szanálási költségeiről a beruházónak gondoskodni kell.
Válaszát várva és előre is köszönve, maradok Tisztelettel
Holdas György
2000. Szentendre Szabadságforrás út 9/b”
.
*
„Holdas György Úrnak
2000. Szentendre
Szabadságforrás út 9/b

Hozzám intézett levelére közlöm, hogy Szentendre Város Tanácsa az izr. temető esetleges szanálásával kapcsolatban hozzánk sem megkeresést, sem kérdést soha nem küldött, így ilyen vonatkozásban nem is nyilatkozhattunk.
Önt a Népi Ellenőrzési Bizottság úgy tájékoztatta, hogy a tervezett belső körút nyomvonalát „az izr. temető miatt” változtatták meg. Feltehető tehát, hogy a temető szanálásának magas költségei miatt történt a változtatás, mivel erre jelenleg nincsen gazdasági keret.
Az Egyházközség hitélet kegyeleti szabályok folytán sem kezdeményezheti a temető megszüntetését, viszont ha a Városi Tanács közérdekből elrendeli a kisajátítást, ezt a jogot a törvény biztosítja, kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Ez esetben minden költség a kisajátítót terheli.
Mivel a háború alatt a hitközségünk minden irata megsemmisült, arra nézve nem tudok határozottan nyilatkozni, hogy hány sír van a temetőben. Véleményem szerint kb. háromszáz.

Budapest-Szentendre 1976. május 22.
Vass Miklós
a SZENTENDREI IZRAELITA HITKÖZSÉG
hitk. üv. elnöke”
*
A különös levélváltás idején már Szentendrén éltem a családommal, s újságíróként jól ismertem a várost kettészelő belső körút nyomvonala kialakításának körülményeit. Számos cikket írtam erről, legutoljára valamikor a múlt század 90-es éveinek közepén. Akkoriban beszéltem Holdas György szobrászművésszel is, akinek nem sokkal a belső körút harmadik szakasza munkálatainak megkezdése előtt épült fel a háza, amely végül áldozatul esett a minden kétséget kizáróan politikai (elsősorban katonapolitikai, mivel csak így lehetett megközelíteni az Izbégen kialakított rakétabázist)) döntés következtében véghezvitt beruházásnak. Furcsállottam akkor, hogy Holdas György, akivel, mint a Vajda Lajos Stúdió tagjával, jó kapcsolatban voltam, ismételt kérésemre sem mutatta meg kiterjedt levelezését a tanács által kiadott szabályos építési engedéllyel tető alá hozott háza megtartása érdekében. Elzárkózását nyilvánvalóan az is motiválhatta, hogy – zsidó lévén – esetleg tudhatok arról, hogy ő szorgalmazta volna a temető szanálását.
Kétségtelen, hogy a legtöbb vita a nyomvonal harmadik szakaszának a kialakítása körül zajlott, ebbe azonban a tanácsnak az égvilágon semmi beleszólása nem lehetett. A tanács elvi állásfoglalása az volt, hogy a létesítendő belső körút, amely valójában a mai 11-es út, kerülje el Szentendrét. Hogy a Népi Ellenőrzési Bizottság úgy tájékoztatta volna a szanálásra kárhoztatott háztulajdonosokat, hogy a belső körutat – a temetőt mentendő – a hitközség téríttette el eredeti nyomvonalatától, azt ma már nehéz volna bebizonyítani. Ezt nem tette meg Holdas György sem, mert csatolta a Vass Miklóshoz intézett leveléhez a NEB ezt alátámasztó nyilatkozatát. Hogy miért nem tette ezt, annak több magyarázata lehet. 1. A NEB ilyet sose írt. 2. A hitközség, még ha interveniált volna is egy ilyen minősíthetetlen döntés ellen, akkor se vették volna figyelembe. Mint ahogy arra is fittyet hánytak, amikor 1973-ban a zsidó temető egy részének kisajátítása ellen tiltakoztak.
A temető kálváriája azonban ezzel még nem ért véget. Bizonyság rá Vass Miklósnak az 1979. augusztus 9-én kelt levele:

„Államrendőrség Kapitányságának
Szentendre

Alulírott, úgy a magam, valamint az általam képviselt Egyházközség nevében, ezennel
F e l j e l e n t é s t
teszek ismeretlen tettesek ellen, akik a szentendrei zsidó temetőből sírköveket tulajdonítanak el, közöttük az én édesapámét is, amelyen Weisz Dávid felirat szerepelt.
Mivel a Város a temető melletti telket kisajátította, mellette útjavítást végeztetett a közeli napokban, mely alkalomból dömperekkel és teherautókkal hordottak oda anyagot. A közvetlen szomszédok közül többen látták, hogy a járművek nemcsak lerakódtak, hanem fel is tettek feltehetően sírköveket a kocsikra.
Betegségem és magas korom folytán ezideig személyesen még nem tudtam a helyszínre kimenni, de az említett szomszédok részletesen tájékoztattak a történtekről.
Hogy az útjavítás megkezdése előtt még megvolt édesapám említett síremléke, azt elsődlegesen Török Pál tűzoltó főtörzsörmester tudja bizonyítani, aki egyébként korábban a temető gondnoki teendőit is ellátta. Címe: Borpince u. 11. Ugyancsak bővebb tájékoztatást tud adni a közelben lakó Kárpáti Károly (Méhész u. 10.), aki szerint még valaki a teherautó rendszámát is feljegyezte.
Kérem az i.t. Kapitányságot, hogy szíveskedjenek beható vizsgálatot tartani, és a Város Építési osztálya útján megszerezni azok névsorát, akik abban az időben a fuvarozást végezték. Úgy vélem, ezen a nyomon talán el lehet jutni a tettesekhez, mivel ilyen nehéz köveket egy ember nem tudott elszállítani.
Nem tudom, hogy a munkálatok után mennyi síremlék tűnt el, de az bizonyos, hogy jelentős társadalmi károkozás történt, mivel édesapám szürke gránit sírköve egymagában is 30-35.000 frt. értéket képvisel.
Nagyon megköszönném, ha a vizsgálat eredményéről tájékoztatást kapnék, bár remélhetőleg rövidesen személyesen is jelentkezem.
Ezen levelem egy másolati példányát a Városi Tanács Elnökének is megküldöm.”

A feljelentés további sorsa ismeretlen.

*
Valamikor 2000 nyarán hívtak a lauderesek – akkor már Gyárfás Katalin irányításával, és részben az én közreműködésemmel, befejezték a szentendrei zsidóság történetének a kutatását –, hogy Tahitótfaluban vasárnap avatják a felújított zsidótemetőt, s ha nincs más dolgom, tiszteljem meg a jelenlétemmel az eseményt. Sikerült Andris fiamat rábeszélni, hogy menjünk át biciklivel a Szentendrei-szigetre, s amikor visszafelé karikáztunk, arra gondoltam: mi lenne, ha a nyugdíjasokra leselkedő depressziót megelőzendő, megpróbálnám rendbe hozni a szentendrei zsidótemetőt.
Viharos gyorsasággal követték egymást az események; az ügy – legalább is kezdetben – teljes támogatottságot élvezett. Beszéltem Miakich Gábor szocialista polgármesterrel, aki megígérte, hogy a város, amennyire a szűkös költségvetés engedi, azon lesz, hogy a zsidó temető látványa miatt ne kelljen szégyenkeznie. Győri Ferenc, a Városi Szolgáltató Rt. Vezérigazgatója vállalta, hogy embereivel, ellenszolgáltatás nélkül, kipucoltatja a már-már dzsungelre emlékeztető temetőt. Tájékoztattam Tamás Pétert, a MAZSIHISZ illetékesét, a magyarországi 1200 zsidó temető főgondnokát, aki – miután társaságomban felkereste Gulyás József szabaddemokrata alpolgármestert, és meggyőződött a város együttműködési szándékáról – azonnal intézkedett. Bizonyság rá Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató 2000. július 20-án Miakich Gábor polgármesterhez és Győri Ferenc VSZRt. „főmérnökhöz” intézett leveléből:
„Tisztelt Uraim!

Szíves tájékoztatásul közlöm, hogy Szentendre Városában meglelhető egy igen elhagyott zsidó temető, melynek helyrajzi száma 3284, területe 1348 négyzetméter.
A MAZSIHISZ-nek közel 1200 temetőről kell gondoskodnia szülőföldünk területén, azonban anyagi helyzetünk végletes a temetőink fenntartása vonatkozásában is.
A szentendrei zsidó temető műszaki állapota igen leromlott, egy betonozott út mellett helyezkedik el, és a hidrometeorológiai hatások következtében csúszásnak indulhat az út felé a temető kerítése és az előtte elhelyezkedő síremlékek. A műszaki megoldás legegyszerűbb módja, hogy betonból támfalat kellene készíteni a csúszás megakadályozása érdekében.
Az említett munka után a jelenleg dzsungel-szerű temetőt ki lehetne tisztítani, valamint a kerítésre egy kis kaput készíteni.
A felsoroltak után lehetne a síremlékeket visszaállítani a helyükre, az eltörteket úgyszintén, ragasztva.
Rendkívüli örömünkre szolgálna, ha az őszi ünnepekig, szeptember 29-ig közös erővel elkészülne a támfalrész, valamint a temető megtisztítása a nem megfelelő növényzettől. Társadalmi összefogást is el tudnánk képzelni az ügyben és a MAZSIHISZ 200.000 Ft támogatással (becslésünk szerint az anyagköltség) hozzá tudna járulni a munkálatokhoz.
A temető karbantartására együttműködési szerződés keretein belül 5000 Ft/hó összeget tudnánk biztosítani folyamatosan az egész évben.
A társadalmi összefogás megszervezésében bizonyára nagy segítséget tudna nyújtani Kertész Péter hittestvérünk, szentendrei választópolgáruk.”
Lényegében ezt rögzítette az Együttműködési szerződés is, amelyet a MAZSIHISZ a fenti levéllel együtt postázott a Szentendrei Polgármesteri Hivatal részére. Az igenlő válasz nem sokáig váratott magára. Miakich Gábor polgármester ebben egyetértett azzal, hogy „közös erővel, továbbá társadalmi összefogással akadályozzuk meg a szentendrei zsidó temető állagromlását”. Majd így folytatta: „Megvizsgáltuk, hogy a temető megtisztításának, a szükséges támfal, kerítés megépítésének költségei együttesen megközelítik az egymillió forintot. Ugyanakkor az Önök kérésének figyelembevételével, továbbá a Szentendrei Városi Szolgáltató Rt. Bevonásával hozzáláttunk a temető megtisztításához és előkészítjük a támfal és a kerítés építését is”. (…) Egyetértünk azzal, hogy a jövő évben a síremlékek rendbehozatalával is foglalkozzunk, szándékunk az, hogy az Önök segítségével, támogatók bevonásával méltó módon alakítsuk ki a szentendrei zsidó temetőt és környezetét…”
Zoltai Gusztáv engem bízott meg azzal, hogy a „Szentendre 3684 hrsz-ú 1348 négyzetméter nagyságú zsidó temető tulajdoni lapját, valamint a vonatkozó telekkönyvi betétet és azzal összefüggésben a tulajdonváltozásokkal kapcsolatos dokumentumokat” a Szentendrei Földhivataltól megszerezzem. A dokumentumokból egyértelműen kiderült, hogy a Szentendrei Izraelita Hevra Kadisa által 1883-ban temető céljára vásárolt terület tekintélyes részét egy 1973-ban kelt kérelem alapján Szentendrei Városi Tanács VB Műszaki osztálya kisajátítsa. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy határozatban szólította fel a Földhivatalt a terület megosztására. Ezután a városi tanács az elbitorolt ingatlanokon úgymond „a rendezési terve módosításának elkészültéig” építési tilalmat rendelt el. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete a határozatot megfellebbezte, de rá se hederítettek. A zsidótemetőből kihasított ingatlanon óvoda létesült, s működik mind a mai napig.

*

A zsidótemető megtisztítását a helyi VSZ Rt. példás igyekezettel végezte el. Jutalmuk az önzetlen szolgálatért, beleértve a vezérigazgatót is, egy-egy üveg kóser szilvapálinka volt. A támfal és a kerítés műszaki átadás-átvétele – jelen vannak: Gacsájiné Rédei Erika város főkertész, Margaritovits Kornél kivitelező és Kertész Péter a Mazsihisz részéről – 2000. szeptember 19-én történt.

II. rész

Nem sokkal ez előtt részletesen beszámoltam a zsidóság sorsának alakulásáról a város közszolgálati lapjában, ami aztán elindított egy kisebbfajta lavinát.

Temetőfelújítás az 5761. zsidó újévre

Három évvel korábban felhívás jelent meg a szentendrei önkormányzat lapjában. Lényege az volt, hogy közreadója hitközséget szervez. Névvel, telefonszámmal. A szokatlan közlemény egyfajta szondázásnak is felfogható volt, hiszen közismert, hogy a sorsfordító időkben Szentendre volt a nyilasok egyik fellegvára. G. Sin Edit helytörténész írja Szentendre 30 éve című könyvében: ,,A két világháború között Szentendre városa volt az, ahonnan az egyik első nyilaskeresztes képviselő, Csia Sándor bekerülhetett az Országgyűlésbe. (...) Bűnös politikai pályafutását Szálasi Ferenc Szentendrén kezdte meg, a Futó u. 1. szám alatt. (...) A zsidók elhurcolását még a Szálasi-puccs előtt megkezdték. Csak a Jókai utcai gettóból 171 zsidót vittek el 1944. július 9-én. Megkülönböztető sárga csillaggal a mellükön úgy vagonírozták be őket a helyi vasútállomáson, mint a sárgarépát vagy a krumplit. Ijedt tekintetű gyerekeket, magatehetetlen öregeket egyaránt''.
A deportálás egyik napról a másikra megszüntette a zsidó életet a városban, ahol addig virágzó hitközség működött: imaházzal, iskolával. S bár 1945 után, az eltelt több mint fél évszázad alatt megtelepedtek zsidó vallásúak is Szentendrén, egymással nem kerültek kapcsolatba, és senkinek közülük nem jutott eszébe, hogy folytatni kellene azt, aminek a vészkorszak vetett véget.
A városi újságban közzétett felhívás mögött valójában ez a szándék húzódott meg. Hogy mennyire alaptalan volt a félelem az esetleges atrocitásoktól, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyetlen sértő telefonhívást nem kaptam. Miközben a hitsorsosok sem adták egymás kezébe a kilincset lakásom ajtaján, hogy ehún vagyok, rám is számíthatsz, ha összejön a minján…
Közben a Bükkös-patak partján hosszas vita után felavatták Csikszentmihályi Róbert Munkácsy-díjas érdemes művész, koszorús szobrászművész második világháborús emlékművét, amelyre öt zsidó munkaszolgálatos nevét is felvésték. Az eseményhez méltó avatási szertartáson a városban működő egyházak (római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, baptista) papjai után Deutsch László főrabbi mondott imát a hősökért. A főrabbi – akit Kállay Péter polgármester hívott meg – általános tiszteletet váltott ki a jelenlévő több száz szentendreiből.
Ezek után nem meglepő, hogy 1998. május 17-én vasárnap délelőtt Schweitzer József országos főrabbi zsidó imahelyet avatott Szentendrén. Beszédében kifejezte reményét, hogy a holokauszt nem ismétlődhet meg soha. Az eseményen képviseltették magukat a városban működő egyházak is.
A hivatalos nevén Szántó Emlék-és Imaház a közelmúltban elhunyt Szántó György emlékét őrzi. Ő rendelkezett élete végén úgy, hogy házának egy része a zsidó kultúra és közösségi élet színtere legyen. Az adományozó végakaratát fia, Szántó András valósította meg a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) közreműködésével.
Néhány héttel korábban Szentendrén járt a Los Angeles-ben élő, 89 éves Herman Ernő, aki fél évszázaddal korábban a szentendrei zsidó hitközség elnöke volt. Az idős férfi elmondta, hogy a deportálásokat megelőzően 120 zsidó család élt a városban, s hosszú időn át jól megfértek a más felekezetű emberekkel. Az öregúr úr elmondta: első feleségét és négy éves kisfiát Auschwitzban ölték meg, második feleségével 1957-ben vándorolt ki Amerikába. Zsidó közösségről akkor már nem lehetett beszélni Szentendrén, hiszen mindenkit elhurcoltak, s csak néhányan jöttek vissza közülük. A mártírok emlékére egy ideig a Petőfi utcában, az egykori zsinagóga falára helyezett emléktábla hívta fel a figyelmet. Később a hitközség az épületet eladta, az emléktábla Újpestre került, ma is ott található a zsinagóga udvarán. (Sic!) Másolata a turisták ezreit vonzó szentendrei imahely udvarán emlékeztet a múltra.
Az elhagyott temetőből 1973-ban sajátított ki a tanács egy tetemes földdarabot, ahol most óvoda működik. Lerombolták a ravatalozót, és nyoma tűnt a gyönyörűséges hintónak is. Jónéhány sírkőnek is lába kelt, nem egy közülük az azóta épült lakóházak falában dacol az idő múlásával.
Úgy tűnt, a temető is a holtak sorsára jut. Majd az 1980-as évek derekán az elhagyott sírkertet a Népfront kipucolta, több teherautónyi gazt szállítottak el a helyszínről, s készülőben volt egy terv ,,az eredeti állapot helyreállítására”. Aztán a temetőt megint benőtte a gaz, több sírkő eldőlt (eldöntötték?), félő volt, hogy ha nem erősítik meg támfalakkal a Méhész utca felőli oldalát, a sírkövek egy nagyobb esőzést követően a szó szoros értelmében ,,elvesztik lábuk alól a talajt''.
Egy Szentendrén élő nyugdíjas újságíró, Tahitótfalu példáján felbuzdulva, elhatározta, hogy rendbe hozzák a szentendrei zsidó temetőt. A MAZSIHISZ 200 ezer forinttal járult hozzá a munkálatokhoz, amelyek már el is kezdődtek. A teljes költség ennek minimum a háromszorosa, de az önkormányzat – mondta Gulyás József alpolgármester – azon van, hogy a hiányzó összeget (önkéntes munkával, adományokból) előteremtse. A VSZ RT ellenszolgáltatás nélkül vállalta, hogy augusztus végéig megtisztítja a temetőt. A kivágott korhadt fákat és mindenféle gazt – a városi főkertész közbenjárására – a Lion Kft. nagyteljesítményű aprító gépe dolgozza fel ezután, s a darálékot használják a gyom elfojtására. Több ajánlat érkezett a Városházára a támfal megerősítésére is, így jó esély van arra, hogy szeptember 29-re, az 5761. zsidó újévre (Ros hasana) nem kell senkinek szégyenkezni a szentendrei zsidó temető sanyarú állapota miatt.

(Szentendre és Vidéke, 2000. szeptember 1.)

Villányi András legújabb fotóalbumáról

Zrinyifalvi Gábor
festőművész
Villányi András legújabb fotóalbumáról
Az utolsó harminc év

Megjelent Villányi András – Lichtman Tamás: „Az utolsó harminc év” című fotóalbum. Bemutatja a magyar zsidóság életét az elmúlt emberöltő alatt. A fotókat Villányi András, a szöveges részt Lichtman Tamás készítette. /Kapható a Villányi Kft üzletében, a kiadó címén: 1075 Budapest, Wesselényi utca 14./.
Hogy világossá tegyem, miként is kell Villányi András fotóihoz közelíteni, egy nem tőle származó dokumentumképet hívok segítségül. Ez a fénykép nem művészi indíttatással készült, inkább szimbolikus értéke tette ismertté.
Arról a képről van szó, amely a varsói gettó lerombolásáról szóló Stroop-jelentésben látott napvilágot, s amelyen zsidó civileket náci katonák kísérnek. A kép egyik felén egy hat-nyolc éves, hosszú kabátos, rövidnadrágos kisfiú a német katonák rászegeződő fegyvere előtt megadóan tartja a kezét a magasba. A kép egészéből kiválik a gyermek és a mögötte álló egyik katona alakja. Ők ketten külön életre kelnek, mintha maguk is képek volnának a képen belül, s önálló kamarajelenetet alkotnának. Pontosan kivehető a gyermek arca, a félelem is, amely a hatalmas sapka alatt a riadt szemekben megjelenik. A fegyverét a gyermek hátához tartó katona nem tud saját embertelenségéről. Amit itt látunk, az „csak” az elnyomó erőnek egy emberi alakban megjelenő szimbóluma; hiszen nincs kizárva, hogy ugyanez a katona egyébként családját szerető ember, netán maga is családapa. Éppen ezért döbbenetes a kép. A belső ellentmondás és az aránytalan erőviszonyok ugyanis szétfeszítik a képet, s a katona figuráját már-már groteszk szerepben állítja elénk.
A fent említett fotó témája, illetve a témában fellelhető helyzet a maga brutalitásával, az embertelenség megragadásával, a „kivételes eset” döbbenetével hat ránk. Nem kell erőlködnünk, hogy megőrizzük magunkban e képet, mert az akaratlanul is belenyomódik emlékezetünk „viasztáblájába”. A fotó, mint a dokumentálás eszköze e képben messze túlszaladt szűkre szabott feladatán, a hic et nunc, itt és most megörökítésén. De az is lehet, hogy a dokumentum maga lépett ki a pusztán megőrzésre méltó nyersanyag kategóriájából, hogy egy képi világkultúra szegmensévé váljon.
Villányi András fotói nem az ilyen kivételes eseteket, a témájukkal kiváltó döbbenetet, pillanatokat keresik, azaz nem a megragadott jelenség dinamikájával, feszültséget és tiltakozást kiváltó erejével, illetve az élet brutalitásával akarnak hatni. Az ő képei inkább elmélyülésre, néma elmélkedésre késztetnek bennünket. Amíg az előbbi kép az embertelenség sokkoló erejét kihasználva mintegy kinyúlik a síkból, hogy erőszakosan magába rántson és szétzilálja tudatunk és emlékezetünk korábbi szerkezetét, addig Villányi képei inkább magukhoz csalogatnak bennünket. Behívnak zárt világukba, hogy tanúi lehessünk az élet meghitt oldalának.
Ezeket a képeket csendes derű és nyugalom hatja át. Egyfajta nosztalgiából fakadó intimitás jelenik meg bennük, miközben az emlékezet esendőségére is figyelmeztetnek. Egy olyan világ elevenedik itt meg, amely mára nagyrészt eltűnt a mindennapokból. Megváltoztak szokásaink, átalakult értékrendünk, s mindaz, ami e képeken még élőként mutatkozik meg, az egy korábbi tragédia következtében már a múlt részének tűnik. Az öregek beszélgetése, a gyermekek játékai és a felnőttek különös titkokat sejtető világára való rácsodálkozásuk, a gyertyák lángja, a megterített ünnepi asztal mind kissé távolivá vált. Ma már csak eldugott helyeken, zárványszerűen őrzik a tradicionális értékeket. Ezt jelzik a megkopott, lepusztult zsinagógák épületei is. Pedig ezek az enyészetnek szánt vagy lebontásra ítélt, elhagyott épületek lennének hivatva folytatni azt az életet, amelyről e képek tudósítanak bennünket.
A bensőséges életképek mögött, a háttérben – az idő távolából mai világunkra is kiható erőként – Villányi képein is felsejlik az ezt a nosztalgikus nézőpontot aktuálissá tévő „gonosz”. Ezeken az életképeken azonban semmiféle tragédiát vagy a létezés durva natúráját közvetlenül nem fedezhetjük fel, nem érzünk döbbenetet, s nem támad fel bennünk a létezés abszurditását elutasító tiltakozás érzése sem. E „meglesett pillanatok” éppen ezért nem feltűnőek, nem hivalkodnak témájuk erejével, nem sejtetnek nagy történéseket, amelyet világlapok a címoldalukon közölnek, holott pontosan tudjuk, hogy éppen egy ilyen tragédia utáni időben készültek. Inkább egyfajta kíváncsiság vesz erőt rajtunk, amely arra késztet bennünket, hogy közelebb hajoljunk e képekhez, hogy alaposabban szemügyre vegyük őket. Szeretnénk még mélyebben belelátni e képek világába. Arra vágyunk, hogy e képek megszólaljanak és befogadjanak bennünket mélységükbe, s mi is a feketék sötét testmelegének terében s a fehérek magukat előtérbe állító világlásában szeretnénk állni.
És talán éppen ez a csendesség, ez az erőszak nélkül, gyengéd hívogatással magához vonó nyugalom készíti elő e fotók maradandó helyét emlékképeink között. Valójában nem is a képek nosztalgikusak, hanem mi vagyunk azok. Mégpedig éppen azért, mert e fotókban arra ismerünk rá, amit mindennapjainkból oly gyakran hiányolunk. Egy fénykép pillanatfelvétele ugyanis magában véve nem több, mintegy optikai esemény közömbös lenyomata. Ha azonban ennek ellenére úgy érezzük, hogy ezek a képek azt sugallják, hogy az élet mindig képes újjászervezni önmagát, s az erőszakosan kitérített időt is képes visszazökkenteni a maga eredeti, vagyis az élet számára fenntartott medrébe, akkor ez az érzés a miénk, s mi látjuk meg ezekben a felvételekben is. A bennünket eltöltő érzésekről azonban hamar kiderül, hogy mégiscsak a képek ajándékai, hiszen az érzések nem a semmiből jöttek elő, azokat valami kiváltja. Ebben az esetben a képek. Néző és kép egymásrautaltságát nevezzük tehát befogadásnak?
Valószínűleg igen. A magam részéről nem vagyok benne biztos, hogy itt nem egyetlen részekre felbontott képpel állunk-e szemben. Nem arról van-e szó, hogy ezek a fotók együtt, egymást kiegészítve alkotnak egy teljességet, amelyből tehát nem vehetünk el következmények nélkül egyet sem. Sem az öregek, sem a gyerekek vagy közvetlen környezetünk személyes tárgyai, a múlt emlékei és a múlt emlékeinek szimbólumai nem pótolhatók mással. Bármelyikük hiánya megcsonkítaná azt a teljességet, amelyet csak együtt képesek nyújtani nekünk. Ha nem lennének jelen azok a szinte jelentéktelen hétköznapi tárgyak a képeken – a sütemény, a szódásüveg, a pörgettyű, az alma, a zászló, a terítő, a tálaláshoz előkészített tányér –, akkor hogyan érezhetnénk, hogy valami összeköti ezeket az embereket környezetükkel? Ha nem lennének a gyertyák a gyertyatartókban, az imakönyvek, akkor mi kötné a jelent a múlthoz? Ha végleg eltűnnének a megkopott és a mai élet peremére került épületek, akkor miből következtethetnénk arra, hogy ezek az emberi helyzetek, ez az egész életvilág megmentésre szorul Európa e megtépázott szegletében? Ha nem nőnének fel új generációk, s nem nyüzsögnének az öregek körül gyermekek, akkor mi értelme lenne az öregek csendes derűjének? S az öregek nélkül vajon mivé lennének a gyerekek?
Igaz, az épületek, a zsinagógák elhagyottak, s némelyikük már csak a gólyáknak szolgál fészekrakó helyként. De még mindig élőlények otthonaként jelennek meg, s nem semmire sem jó, elvont történeti emlékként szolgáló romként. Kétségtelen, az egyik képen a vasrács mögött olvasható egy tábla: „Bontási terület, belépni tilos és életveszélyes”. Ám az épület még áll, nem bontották le. Még mindig van némi remény, s nem csak a puszta hely látható mint hiány, amely többé nem tölthető ki semmivel sem, mert ami a helyébe épül, az nem belőle nőtt ki, nem szellemének a továbbélését jelenti. A „semmiből” felépült városok létrehozása a szocializmusban volt divat. Ám múlt nélkül építkezni egyben a semmire építés szinonimájának is tekinthető.
Villányi fényképeinek világa tehát zavarba ejtő, mert elénk tárják annak hiányát, ami gyakran bennünk elnyomva, elhallgatva, elleplezve, némelyekben pedig egyenesen eltagadva él tovább. Nem csupán kisebbségi, zsidó ügyről van itt szó, hiszen ez az ország, ez a nép a történelemben akkora emberveszteséget még sohasem szenvedett el, mint a második világháborúban az elhurcolt és meggyilkolt zsidó népesség elpusztításával. Aligha lehet tehát a sebek begyógyításának módja az emlékek, a nyomok eltüntetése.
Nincs kizárva, hogy ezért jelenik meg ezeken a fotókon a derű, a hétköznapi élet apró eseményei felett érzett öröm, amely az elmúláson, a veszteségeken is átütő élet erejeként, az újjászerveződés lehetőségeként tűnik fel. A hitében elmerülő zsidóknak a világhoz való viszonyát is az optimizmus, a boldogság keresése, a boldog élet akarása hatja át, hiszen Isten nem sanyargatni akarja az embereket, nem folytonos áldozatot vár el tőlük, nem állandó boldogtalanságra teremtette az embert, hanem boldogságot ígért nekik. El kell fogadni Isten mindenkinek felajánlott ajándékát, éppúgy, mint az esetleges büntetést.
Fény és sötétség váltakozása egyaránt Isten akarata szerint való. A kezeknek és az arcoknak a fekete háttérből kivillanó játéka a cselekvés és a történet rembrandti csendjét állítják elénk. Látnivaló, hogy mindig az arcokon jelenik meg a fény, s mindig az arc és a kéz teszi világossá a kellékek – a kalap, a szemüveg, a csendéleti tárgy, a gyermekjáték – szerepét is.
Az is természetes, hogy jelen van a gyertya, a zsidó ünnepek elengedhetetlen kelléke, de azért a foltok helyi értékét mégiscsak az a ritmus határozza meg, amely az arcokat és a kezeket kiemeli az egyébként mindent a háttérbe visszahúzó sötétségből. Itt azonban nem csak a megvilágítás barokkos ellentétével van dolgunk, hanem a sötét és a világos tónusok szimbolikus ellentétével is. Ez a feketeség a rejtekezés mélysége, amely lehetővé teszi az értelemmel rendelkező elemek fénybekerülését. Igaz, máskor éppen hogy megfordulnak a viszonyok; s a világos háttér előtti sötét folt tömege, s e folt tömegét megbontó formák világító fehérjei rajzolják elénk az arcokat. Megint máskor a sötét és világos kiterjedések teljesen feloldódnak egymás játékában, kiemelve egy kaftán finom mintázatát vagy egy szakáll szálainak egymásba gubancolódását. A háttér sötétjéről azonban általában mégis azt érezzük, hogy egyfajta mindent magába fogadó és elfedő-eltakaró rejtély hordozója. Mintha csak meg akarná győzni a szemet arról, hogy a kép addig vezet el bennünket, amíg érzékelhetővé nem válik egy megnevezhetetlen, csak közvetetten jelenlévő és ezért utolérhetetlen dolog, jelenség. E csend mögött, a tónusok mélységében titok lappang. Van itt valami tiltás alá eső, elfojtott érzés, aminek ellenében, amivel szemben kell éreznünk e képek derűjét. Van valami, ami ebbe a sötétségbe vissza lett kergetve és ott el lett temetve, megnevezhetetlenül. Illetve nagyon is megnevezhető ez a múltbéli esemény, s mintha ez a bensőséges derű is ennek a fojtogató mélységnek az árnyékából akarna kitörni-kitalálni. A csodálkozó és kíváncsi gyermekarcok is ezt az érthetetlen, a felnőttek fejében és szavaik mögött lappangó titkot keresik.
Befejezésül visszakanyarodnék írásunk elejére, azokhoz a feltartott kezekhez, ahhoz a riadt és értetlen gyermekarchoz ott, a varsói gettóban. Úgy érzem, ezt az arcot próbálja meg Villányi a maga eszközeivel átrajzolni. És azoknak a kezeknek is igyekszik visszaadni a méltóságát, amikor zászlót vagy almát tartanak, pörgettyűt forgatnak, könyvet tartanak.