Izraeli gyerekek

Magyar zsidó szervezetek 2006 augusztusában az izraeli-libanoni harcokban veszélyeztetett fiatalokat láttak vendégül. A gyerekeket Budapesten, a Bálint-házban köszöntötték, akik azonnal tovább utaztak Szarvasra, a magyar zsidó ifjúság hagyományos táborába.
A humanitárius akció gyermekeit Zoltai Gusztáv, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatója üdvözölte.

Izraeli gyerekek

„Legyen áldás az érkezőn!”

Kedves Gyerekek, Ifjú Barátaink!

Tudjátok meg, hogy ti most egy olyan közösség, a magyarországi zsidóság szerető körébe érkeztetek, ahol minden felnőtt ember pontosan átérzi belső szorongásotokat, lelki és szellemi megrendüléseteket.
Mert volt itt is háború, amikor vad kommandósok és tébolyult egyenruhás katonák, csendőrök, ellenséges civilek törtek zsidókra, kisgyerekekre és rémült anyákra, idős nagyszülőkre. Akkor ezeket náciknak, nyilasoknak, fasisztáknak hívták.
Csakhogy abban a háborúban nem volt senki, vagy majdnem senki, aki megfoghatta volna a zsidó kisfiúk és kislányok, a szülők és nagyszülők kezét. A géppisztolyos rohamosztagosok nem kegyelmeztek, lőttek, gyilkoltak.
Sokan azok közül, akik akkor, a háború után életben maradtak, megértve a történelem üzenetét, a Tóra mózesi parancsát, ott voltak Izrael megalapításánál. Velük ma Hajfa, Naharija, Natanja, Cfát utcáin, a kibucokban, jövet-menet az iskolába, a buszon, a boltokban, rokoni ünnepeken nap nap után találkoztok.
Akik akkor nem mentek Erec Izraelbe, most körülöttetek vannak. Itt, magyarországi zsidóként. A kezüket nyújtják felétek, veletek éreznek, és osztoznak sorsotokban. Ezt hívják testvéri szolidaritásnak. Vagyis ebben a körben, ebben a közösségben ti otthon vagytok.
Átérezzük, mi játszódik le bennetek, amikor – olykor naponta többször is – meghalljátok a légiriadó szirénáját, a rakéták, a nagy lövedékek süvöltését, amikor általatok jól ismert épületeket láttok romokban, lángokban.
Szeretném, ha megértenétek: mi, magyarországi zsidók egyek vagyunk veletek! Minket is lőnek a rátok hulló Kasszamok, mi is ott vagyunk a piacon, ahol öngyilkos fanatikusok robbantják fel magukat a bevásárló háziasszonyok között, mi is gyászoljuk hőseiteket a Cáháltól.
Nemcsak azt mondjuk: „Izrael Háj!”, hanem azt is: „Izrael népe egy és egységes!”
Most két hetet Szarvason lesztek. Itt béke van, emberi nyugalom és derű. Erősödjön meg a szívetek a mi szeretetünktől, gyűjtsetek erőt a visszatérésre a mi odaadásunk által is.
Simogatásunk melegében két dolgot érezzetek. Egy hiányt és egy adag többletet. Azt, hogy mi, az idősebb zsidó nemzedékek tagjai nem kaptuk meg senkitől azt a humanitárius gesztust, amire pedig az ellenünk folyó háborúban nagyon-nagyon vágytunk volna. Ti – és ez a többlet -- most megkapjátok. Szeretünk benneteket, és minden tőlünk telhető módon óvunk valamennyiőtöket.
Hogy ez elég-e, nem tudjuk. A sikerhez elsősorban ti kelletek. A bátorságotok, a kitartásotok, a hitetek. Hogy gyermeki erőtökkel szilárdítsátok szüleiteket. Hazátokat.
És persze szükséges, hogy a nagyvilág is megértse, mi történik igazán Izraelben, Izrael körül és Izraelért. A nemzetközi politika nem kényezteti el a szüleiteket, a rokonaitokat. Leginkább önmagatokra számíthattok. De azért ott állunk – hála a Teremtőnek – a növekvő számú barátokkal együtt, veletek és mellettetek. Mi magunk is mindent megteszünk, hogy megértessük másokkal a helyzetet, szót emelünk és érvelünk minden lehetséges fórumon az igazságért. Elmegyünk minden tanácskozásra közös ügyünk, a méltó béke érdekében.
Ami titeket illet: a JOINT, a MAZSIHISZ, a Szohnut és a Mentsch Alapítvány égisze alatt, valamint a budapesti izraeli nagykövetség támogatásával érezzétek itt jól magatokat. A gyermekeink, a testvéreink vagytok! És együtt lesz rajtunk az ősi áldás, Isten szeretete, ami záloga a közös jövőnknek.
Jó utat Szarvasra, és köszönjük nektek, hogy eljöttetek hozzánk. Sálom!

Halák László: "Salom"

Halák László

„Shalom”

Természetesen én is tagja vagyok legalább két társasági hálózati szolgáltatásnak. Nem versenyzek, bár a fiam versenyre hívott, hogy melyikünknek van több ismerőse a hálózat szerint. A napokban legyőzhettem volna, mert egyszerre ismerősének jelölt egy szervezet, amelynek több mint kétezer tagja szerepel már a hálózaton. Felhívták ugyan a figyelmemet, hogy nem kell feltétlenül személyesen ismernünk egymást, ha egyetértek a társaság alapvető céljával, ők a barátaim. Ez a cél pedig minden háború elítélése és tiltakozás a háborúk ellen – kivéve a szabadságharcokat. Természetesen fontosnak tartotta a társaság, hogy a tiltakozásra okot adó háborúk példái között szerepeljen az Amerikai Egyesült Államok iraki háborús kalandja és Izrael palesztinok elleni agressziója.
Nagyon békeszerető ember vagyok, ezért érdeklődve fogadtam a társaság jelentkezését, és visszaírtam: tiltakozunk-e a palesztin terroristák akciói ellen is? A válasz nem késett, szinte azonnal megkaptam kérdésemre a feleletet, imigyen: „Az azért más ügy! Végül is Izrael állam, Palesztina pedig nincs…”

Az árulkodó válasz

Ez a válasz árulkodott a tiltakozók szellemi, politikai hátteréről, így hát azonnal töröltem mind a kétezernél több ismerőst a lehetséges barátaim közül és kitiltottam őket az én profilomról is.
(Megjegyzem, már akkor is ki akartam tiltani őket, amikor közölték: nem kell személyes ismerősnek lenni, mert úgy éreztem, így nemtelen győzelem volna, ha velük lehagyom a fiamat. De most, hogy megtudtam, kikről is van szó, még jó, hogy a személyes ismerőseim között nem tisztelhetek ilyen – legjobb esetben is –, tájékozatlan, a békeszeretetből politikai indulatokat kreáló embereket. Tehát teljes nyugalommal mondtam le a győzelemről. Fontos a győzelem, de nem minden áron!)

Jártam Izraelben

Lassan évtized is elmúlt azóta, de az élmény nem halványul…

Abban az évben, abban a hónapban, azokban a napokban voltam ott, amikor a jeruzsálemi öngyilkos merénylet volt. A merényletet követő napon látogattunk Jeruzsálembe. Sajnos, ez így nem mond semmit, vagy éppen nagyon sokat mond, mert nincs jellemző év, jellemző hónap és nap, amikor nincs öngyilkos terrorakció Jeruzsálemben, mivel – sajnos! – ez egyáltalán nem ritka esemény. Nekünk, európaiaknak, borzalmas élmény egy ilyen tragikus önpusztítás, amely mások legyilkolásával is párosul. Ha mondjuk – Isten ne adja! – Budapesten történne meg ilyen szörnyűség, az az év, a hónap és a nap meghatározó eseménye lenne. Izraelben sajnos nem így van. Pedig ők szenvedik el, de az élet megy tovább a merénylet után, mint ahogyan folyt a merénylet előtt is...

Már a repülőtér látványa is rendkívüli. A kifutópályát szegélyező szürke földsávban térdig érő vízmosások árulkodnak arról, hogy nem is olyan régen felhőszakadásszerű eső eshetett. Sivatagot idéző hőség fogad. Az idegenforgalmi ismertető szerint nagyon ritka itt az eső, de ha esik, akkor aztán benne van anyai-apai! Magyarországról érkezem, ahol (akkor még úgy volt) a tél nem igazán tél, a nyár nem igazán nyár. Idejön valaki, hogy a Balatonban hűsöljön a hőség közben, de nincs hőség, ellenben esik az eső. Esik az eső, viszont a parkokban és az utak szélén, mégis, kiszáradt a fű… Itt Izraelben az első élményeim egyike, hogy a pálmafák tövénél fekete műanyagcső tekereg és cseppenként folyik az öntözés. Szálláshelyünkön olyan gyepszőnyeg fedte a parkot, hogy tömöttségén, rugalmasságán csak csodálkozni lehetett. Bezzeg az itthoni Pillangó park aszott gyepszőnyege hogyan néz ki?!

Háború az első pillanattól

Az ember azt gondolhatná, egy ország, amely létezése pillanatától háborúban él, nem nagyon törődhet a gyepszőnyeg állapotával. Mondhatni, kisebb gondja is nagyobb annál!

Hallottam Izraelben egy tréfás találós kérdést: – Miért kellett a zsidóknak negyven évig vándorolniuk a pusztában Egyiptomból való kijövetelük után? Mert ennyi időbe telt, amíg megtalálták közel-keleten az egyetlen helyet, ahol nincs olaj. Nos, ha ennyi ideig tartott megtalálni az olajtalan földet, arra is kellett idő, hogy vízben szegény helyet találjanak. Erről mesélik, hogy Mózes közismerten nehézbeszédű volt – talán dadogott is –, amikor az Úr megkérdezte tőle, hol legyen az ígéret földje? Ka-ka-ka – kezdte a választ Mózes, mire az Úr türelmetlenül közbeszólt, én is Kanaánra gondoltam, pedig Mózes Kaliforniát akart mondani. Hát, ott bizony több a víz!

Itt a Genezáret – a Kineret – az egyetlen bőséges vízadó hely. Ennek cseppjei öntözik az utca füvét, de az erkélyeken lévő virágokat is. Mégpedig – mint hallom – számítógépes irányítással, nehogy egy csepp is elpazarolódjék. Mi, otthon nem is tudjuk, milyen értéket hagyunk elfolyni minden zivatar alkalmával. Itt pedig mi történne, ha valaki – valahogyan – elzárná a tavat?

Természetesen Izraelben nem érezni, hogy az emberek ezen gondolkoznának. Mi, otthon, bizonyára azt mondogatnánk, majd megoldjuk, ha béke lesz. Itt, úgy tűnik föl, nem látszik realitásnak, hogy valaha is béke lesz. Pedig semmire nem vágynak jobban a zsidók, mint a békére. De más a vágyakozás és más az élet! Addig is mindent meg kell oldani. Amíg eljön a várva-várt béke.

Több nagy háború, és…?

1948. május 14-én Ben Gurion – az ország első miniszterelnöke – kinyilvánította, hogy a független Izrael Állam íme megalakult. Másnap már az összes környező arab tényező megtámadta az újszülött államot, amelyre pedig a zsidók – túlzás nélkül mondható –, évezredek óta vártak és vágytak. Az ENSZ Közgyűlése többségi szavazással el akarta osztani Palesztina brit gyámsági területet az ott élő arabok és izraeliek között. A cseppnyi területet alaposan összeszabdalva osztották volna el, de az arabok semmit sem akartak hagyni a zsidóknak. Rosszul számoltak. Az első arab-izraeli háborúban Izrael elfoglalta az araboknak szánt területeket. Ekkor folyamatos háború kezdődött, amelyet öt nagyobb szakított meg.
1967-ben lezajlott „hatnapost” Izrael kezdte, de úgy, hogy Egyiptom kést szorított az ország nyakára. Izrael szinte mindent elfoglalt a Golan-fensíktól a Szuezi-csatornáig, ami elfoglalható volt. 1973-ban, miközben a zsidók legnagyobb ünnepüket ülték, Egyiptom és Szíria – és kicsit Jordánia – váratlanul megtámadta Izraelt. Ez a „jom-kipúr háború”, amely 19 napig tartott. A kezdeti arab sikerek után Izrael akár Damaszkuszt és Kairót is elfoglalhatta volna, de a nagyhatalmak közreműködésével fegyverszünet következett be. A kívülállók már-már úgy hihették: a háborús kudarc ráébreszti az arabokat: nem járható az az út, hogy Izrael Államnak a létezését is tagadják. A világ reménykedve figyelte a megindult békefolyamatokat, amelynek eredményeként 1993-ban Jichak Rabin kormányfő, és Jasszer Arafat békeegyezményt írt alá. Lám, rendeződött Izrael és Egyiptom viszonya, békét kötött Izrael és Jordánia is.

Béke helyett terrorizmus

A béke reménységét azonban a Hamasz és a Hezbollah újra és újra, lényegében folyamatosan igyekszik semmivé tenni. Ma már nemcsak Izraelben, de az egész világon félni lehet az arab, a muzulmán terroristáktól, de főképpen mégis Izrael Államban. A legváratlanabb időpontokban és helyeken robbantják fel önmagukat az öngyilkos fanatikusok, újra és újra rakétatámadások zavarják meg a békés munkára törekvő izraeli állampolgárokat. Mert bármennyire hihetetlen, a nem ott élő ember számára: ők várnak a békére. De nem várnak a békéig. Azt hiszem minden tekintetben a világ egyik legkorszerűbb államát, társadalmát sikerült létrehozniuk. A 21. század technikai, technológiai színvonalán termelnek, egészségügyüket, oktatási rendszerüket, közigazgatásukat, idegenforgalmukat, mezőgazdaságukat, építészetüket bárki követésre méltónak találhatja.

Izraelben és a megegyezéssel kialakítható Palesztin területeken már réges-régen béke lehetne, élhetnének együtt, egymást segítve, akár egymással is versengve, ha nem lennének olyan politikai érdekeltségek, amelyek a terrorral fenyegetés állapotát, a menekült-táborok nyomorúságát akarják fenntartani.
Akár tetszik, akár nem, azok is őket segítik, aki szabadságharcnak fogják fel az esztelen terrorakciókat, jogosnak hiszik az ártatlanok életét elvevő őrültséget.
Még a fiammal folyó ismerősöket szerző versenyben sem akarok győzni terroristákat támogatók segítségével. Számomra a győzelemhez vezető utat olyan eszményképek szegélyezik, mint azok az izraeli katonalányok, aki gúlába rakják a fegyvereiket, amíg egyenruhájukat ledobva belevetik magukat a Földközi tenger habjaiba, vagy bedugják kívánságcédulájukat a Siratófal „női oldalán” a sziklakövek közt. Nekem olyan ismerősre van szükségem az interneten, az utcán, aki „Salom”-mal köszön rám, s nem szabadsághőst lát a terroristákban.
És igazi békét akar, nem pedig „arányos” akcióról, reakcióról beszél, hanem betartott szerződésről.
Ez aztán valóban a remény szerződése volna!

Szécsi József: A keresztény-zsidó párbeszéd Magyarországon – 2006

Szécsi József

A keresztény-zsidó párbeszéd Magyarországon – 2006

Elhangzott a Nemzetközi Keresztény Zsidó Tanács 2006. évi bécsi nemzetközi konferenciáján július 5-én.

A keresztény-zsidó párbeszédet Magyarországon sajátos történelmi helyzet teszi lehetővé. A holokauszt után itt megmaradhatott egy jelentős létszámú zsidó közösség, míg a környező országokból szinte majdnem teljesen kiirtották őket. A magyarországi vidéki zsidóságot gyakorlatilag teljes egészében deportálták és a német haláltáborokban kivégezték őket. Akik megmaradtak, azok Budapesten, a fővárosban lévő gettóban voltak, vagy máshol kaptak menedéket. Vagyis megmaradt egy százezres létszámú zsidó közösség.
A II. világháború után ez a közösség különböző, a történelem adta nehézségeken ment át. 1945 után, mivel a magát kereszténynek tituláló jobboldali kormány korábban nem védte meg őket, a zsidóság automatikusan a baloldalra állt, a szocialisták, a kommunisták mellé. Ez természetesen nem a teljes zsidóságot jelentette, de bizonyos részét igen. A kommunizmus akkor is úgy játszódott volna le, ahogy az végbement, ha egyetlen zsidó sem lett volna Magyarországon, de éppen voltak életben maradtak, akiket az új rezsim építésénél jónak látszott felhasználni. Ez azonban nem valamiféle zsidó szimpátiából eredt, mert a kommunista vezetés kezdettől felhasználta a zsidóságot is kormánypolitikájában, és igyekezett kiszorítani is őket, különös tekintettel a cionista veszélyre.
Sok zsidó ekkor próbált külföldre menni Magyarországról. Az ötvenes években lezajlott koncepciós perek fő eseményét Sztálin halála szakította félre. Raoul Wallenberg halálát, az ő kitalált budapesti meggyilkolását akarták több akkori zsidó vezető nyakába varrni. Az 1956-os magyar forradalom után sok zsidó is elhagyta Magyarországot. Az ún. rendszerváltás után egy soha nem látott médiaszócséplés indult el zsidóügyben, ami következménye volt annak, hogy a háború óta gyakorlatilag nem lehetett erről beszélni, vitatkozni. Napjainkban, másfél évtizeddel a rendszerváltás után, ez már nem központi probléma, hanem inkább mellékes, de létező eleme a magyarországi napi politikának.
A keresztény-zsidó párbeszéd Magyarországon része a történelmi folyamatoknak. A keresztény egyházi vezetők a II. világháború előtti 3 zsidótörvényből kettőt megszavaztak, a harmadikat már nem. A harmadikat nem azért nem szavazták meg, mert szerették a zsidókat, hanem ezt már az egyházi törvények nem engedték. Ezek ugyanis kiterjedtek a zsidók és a keresztények házassági tilalmára. Akikért vérszegényen szót emeltek, azok az ún. megkeresztelkedett zsidók voltak, akiket természetesen ugyanúgy elvittek Auschwitzba „gázfüstnek”, mint akik nem keresztelkedtek meg. Az egyházi vezetés, élén Serédi bíborossal, szánalmasan nem tett érdemben semmit, míg pl. a vatikáni nunciatúra Budapesten érdemben lépett. Az egyházi vezetés a magát kereszténynek valló jobboldal mellett állt, benne látta létének, hatalmi pozíciójának zálogát. Az ókeresztény kor szenvedő messiása a konstantini időkben az impérium triumfális messiásává lett; Isten Országának dicsőséges megjelenése lett az egyház. Ez ment végig a középkoron és tart napjainkig is Magyarországon. A templomi igehirdetés egyik központi motívuma ma is az Magyarországon, hogy a zsidók nem fogadták el a szenvedő Messiást, ők dicsőségest vártak. Ezt valósította meg máig a keresztény egyház, legalábbis nagy vonalaiban. Ma is – a rendszerváltástól kezdve – a jobboldali, magát kereszténydemokratának valló irány mellett áll, mert anyagi és egyéb támogatását abban látja.
Milyen a vallásközi párbeszéd ma Magyarországon? Ezt egyedül a Keresztény-Zsidó Társaság végzi elfogadható módon, az egyházak inkább a vallási-közéleti protokoll munkájában vesznek részt. Tehát ha mi tartunk egy rendezvényt, arra nagyon nehéz valamely rangos egyházi vezetőt, elsősorban katolikust elhívni, de ha ott van a politikai államtitkár, a miniszter, a nagykövet, vagy külföldi neves személyiség, akkor igen. Mindenki nevetgél, boldog, felhőtlen az együttműködés. A zsidó rész már kritikusabb, többet várna el, de udvariasak és nem borítják fel az asztalt. A Keresztény-Zsidó Társaság minden hónapban tart rendezvényt Budapesten és vidéken, szerte az országban. Egyre több egyéni kezdeményezés is van már, egy plébánia, egy hitközség, egy-egy lelkész saját maga szervez vallásközi alkalmakat. Ez, ami bíztató és szerintünk ez az előrelépés jele.
A Keresztény-Zsidó Társaság Budapesten 2004-ben elindította Zsidó-Keresztény-Iszlám Vallástudományi Szabadegyetemét, melynek ebben a félévben volt negyedik szemesztere. A Keresztény-Zsidó Társaság jelenleg nem dialógust folytat az iszlámmal, hanem tudományos szinten kívánja feldolgozni és igyekszik az érdeklődőkkel megismertetni a három monoteista vallást, amely tapasztalatunk szerint teljesen ismeretlen nemcsak mindennapok embere előtt, hanem az értelmiség és a gyakorlatilag az ország teljes vezetése előtt.
Az evangélikus püspöki kar létrehozott egy bizottságot (2005), amely a kommunista vezetéssel együttműködő egyházi ügynökökkel foglalkozik. Néhány nevet már nyilvánosságra is hoztak. A katolikus püspöki kar szintén létrehozott egy alapítványt, elnevezve Lénárd Ödön piarista atyáról, hogy tárja fel kommunizmus egyházellenes bűneit és az egyházi ügynökök kérdését is vizsgálja. A vita erről a kérdésről hosszú évek óta folyik, az egyházak kiálltak amellett, hogy ők bűntelenek, sose voltak ügynökök, csak a kommunisták bántották őket, és ez most csak egy újabb ökölcsapás az egyházra a baloldal, a szocialisták és a liberálisok részéről. Most azonban fordult a kocka. Ennek az évnek az elején egy fiatal történész leleplező adatokat tett közzé Paskai László bíborosról, aki a szocialista kormány ügynöke volt, aki ezen háttérrel természetesen elment a pápa választársra is Rómába II. János Pál pápa halála után. Talán most elindult egy tisztulási folyamat, bár a jelek e tekintetben sem bíztatóak a katolikus hierarchiában, ahol a nem nyugdíjas, tehát ma aktív püspökök közül is hat fő volt ügynökök.
A másik probléma a hihetetlenül alacsony színvonalú keresztény templomi igehirdetés. Még jó, ha csak moralizálnak, még jó, ha csak egyáltalán nem készülnek a prédikációra. Sajnos ma is előfordul a teológiai antiszemitizmus széles színskálája a szószékeken.
Nincs megfelelő párbeszéd az egyes keresztény egyházak között, ott is igazán egy évenkénti egyházi protokollra szűkül le a kérdés. Itt is vannak egyes lelkészeknek egyéni jó kezdeményezései, de intézményesen az egyházak sehol nem fordulnak igazán az ökumenében egymás felé. Ez az oka annak, hogy nem beszélhetünk a mai Magyarországon igazából keresztény-zsidó párbeszédről sem. Mert a párbeszéd alapfeltétele, hogy saját ügyeim rendben legyenek. Ez azonban nincs így.
A zsidóságnak is megvan a maga baja. A holokausztot feldolgozni egyszerűen nem lehet. A holokauszt egy – a túlélők számára nem feldolgozható tragédia. Ezt nem érzékeli a keresztény oldal, nem érti, hogy miért beszélnek még mindig annyit erről a zsidók? Izrael állama megalakulása óta a létéért küzd. Jelentős tényező a világ politikai életében. Viszonyítási pont. Van persze itt is szélsőség, aki Izrael napi politikáját bírálni merészeli az egyből antiszemita lehet. Ez természetesen nem így van, de más Izraelt Izraelben egy zsidónak bírálni és más a világnak egy másik földrészén. Izrael vallásilag is sokféle. A kereszténységnek identitáskérdése a zsidóság, ez fordítva nem áll, de miután 2000 éves tény az együttélés, erről azért már kell beszélni.

A tragédia az, hogy 2000 éve alatt nem tudott a kereszténység és a zsidóság közös hangra találni. Ez még napjainkban sem történt meg annak ellenére, hogy sok jó dologra került és kerül sor. Volt „Nostra aetate”, egyházi bocsánatkérés a történelmi bűnökért, van diplomáciai kapcsolat a Vatikán és Izrael között, folyamatosnak mondhatók a világban a találkozások egyházak és zsidóság között, mégsem érezzük azt, hogy érdemben előre léptünk volna. Ehhez járul, hogy tényezőként megjelent a világban a fundamentalista, militáns iszlám, és az iszlámmal való párbeszéd – sokszor a megfelelő alapismeretek híján – katasztrofális helyzetben van, illetve nem is létezik. Vagyis fejünkre omlott a ház. Egy Titanic hajó fedélzetén táncolnak a különböző vallások, miközben már nekimentünk a jéghegynek. A világ sok tekintetben a vallási szélsőségek, a fundamentalizmus irányába tolódik el, átszövik világunkat a szekták, a vallási para-jelenségek.
Mi a teendő? Mindenkinek tisztességesen kell tennie a dolgát, az egyházaknak 24 óra alatt fel kell számolniuk múltbéli történelmi, teológiai tévedéseiket, hibáikat, és elsődleges létkérdéssé tenni az ökumenét keresztény téren, a vallásközi kapcsolatokban pedig a dialógust. Az egyházak abban a hitben ringatják magukat, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta az Újszövetség szerint. Ez persze zsidó gondolat: a végidők előtt a nemhívők megtérnek. A zsidók szerint a nemzsidók, a keresztények szerint pedig a zsidók és a többiek… Észhez kellene térni, de a világ olyan amilyen: csak Noé épített bárkát, a többiek nem…

Deutsch Gábor: Sorsok, küzdelmek, helytállások

Aki kezet fogott Goldával

Deutsch Gábor

Azok a vargabetűk

Sorsok, küzdelmek, helytállások

Egy ember, akinek három országot adott a történelem

Lengyel Gábor 65 éves mérnök. Három ország játszott életében pozitív és negatív, vonzó és taszító szerepet: Magyarország, a szülőföldje, Izrael, ahol felnőtté érett, és Németország, amely jelenleg a lakhelye, ahol édesanyját megölték, de ahol tanulhatott és zsidó közösséget vezethetett. Aztán megint Budapest, ahol júdaizmusból doktori vizsgájára készül. Barátainak népes a serege mind a három helyen. Elhunyt hozzátartozók, tanárok, pajtások emlékét szintén mind a három ország őrzi. Ez magyarázza gyakori utazásait.
Ha Lengyel Gábor élettörténetét végigkísérjük, eligazodhatunk az utak váratlan kanyarjain.
Budapesten született 1941. január 13-án. Anyja, Stern Janka, Verbón ortodox családban élt. Itt egy jó évszázadon át nagy jesívák virágoztak. Számos kiváló rabbi működött e közösségben, emeljük ki közülük Koppel Reichet, aki 1890-ben elfogadta a budapestiek meghívását a rabbiszékbe és működése alatt lett a fővárosi ortodox község nagy létszámú szervezet, ő pedig a magyar parlament felsőházának tagja. A Stern család jámborságára jellemző, hogy Janka apjának első felesége, Körper Zsófi a nőegylet elnöke, testvére, Stern Emil, a verbói hitközség egyik elöljárója. Lengyel Gábor apja dr. Lengyel Márton Lőwenheim Márton Bernátként született Dunaszerdahelyen. Szülei a Dohány utcai templomban kötöttek házasságot. Dr. Lengyel Mártont a szegedi Magyar Királyi I. Ferenc József Tudományegyetem tanácsa, az államtudományok doktorává avatta. Részt vett az első világháborúban, 1936. szeptember 15-én a kormányzó átlagon felüli teljesítményéért emléklappal és főhadnagyi rendfokozattal jutalmazta. Ez nem mentesítette sem őt, sem családját, mint később látjuk, az elhurcolástól. 1925-től a Pesti Izraelita Hitközség, a későbbi M.I.O.K. főkönyvelője lett. Ezt a pozíciót haláláig töltötte be.
Gábor egyetlen testvére, György, 1937-ben született.
Lengyel Gábor nem sokat tud szülei és kortársai szenvedéseiről. Arról értesült, hogy a Síp utcai lakásukat el kellett cserélniük egy Wesselényi utcaival. Apját elvitték, de sikerült megszöknie, így túlélte a vészkorszakot. Anyját sokáig várták haza, de hiába. 1947-ben szemtanuk jegyzőkönyvbe mondták, hogy dr. Lengyel Mártonnét, Stern Jankát, a KISOK pályáról vitték Ravensbrückbe, onnan 1945 február közepén Burgauba szállították a deportáltak egy csoportját, s ő útközben, a vagonban végelgyengülésben elhunyt. Mindezt alátámasztotta dr. Buber Agasi Judith, tel-avivi professzor asszony kutatása, aki megtalálta annak a 756 budapesti asszonynak és lánynak a nevét tartalmazó listát, akik közül húszan, harmincan életüket vesztették azon a végzetes úton.
Gábor nem tudja, hogy Gyuri testvérével miként élték túl a vészkorszakot. Egyesek szerint cionisták bujtatták, mások úgy mondják: a svédek által védett házban találtak menedéket. A háború után a Szabó József utcai gyermekotthonba kerültek, majd édesapja és annak húga, Löwenheim Frida, Frici néni, aki az Amerikai úti zsidó szeretet kórház adminisztrátora volt, vette magához őket. Apjukkal hozzá is költöztek, Frici néni kicsi, Bajcsy Zsilinszky úti lakásába. Ugyanis Wesselényi utcai otthonukat nem kapták vissza. Nem engedte be őket az új tulajdonos, vagy hivatalosan elvették, nem tudja. A nagynéni és a két fiú összecsukható ágyon aludt a nagyszobában, az apja – Frici testvérre – egy kicsiny külön helyiségben. Gábor 1947-ben a Domonkos utcai zsidó iskolában kezdett tanulni, amelynek igazgatója ez időben Grünwald Fülöp, a jeles történész volt. Különböző átszervezések miatt a második osztályt a Wesselényi utcai állami általános fiúiskolában folytatta, a harmadiktól a nyolcadikig pedig az Érsek (később Labda) utcai általánosba járt. A testvérével. Osztályfőnökei tudták, hogy vallásos zsidók és természetesnek tartották, hogy nagy ünnepeken hiányoznak.
1955-ben a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba íratták be, ahol az igazgató tisztét Regős József látta el. Osztályfőnökét – kedves emlék – Németh Emilnek hívták. Vele hosszú ideig levelezett, 30 évvel később, amikor Gábor először járt családjával Magyarországon, a Balatonon találkozott vele. Sajnos, ma már nem él. Ha már a magyar tenger szóba került, apjával és bátyjával éveken keresztül feledhetetlen két heteket töltöttek a balatonfüredi zsidó üdülőben, ahol mint kisgyermek, megismerkedett híres rabbikkal. Dr. Scheiber Sándorral, dr. Schindler Józseffel, dr. Weisz Miksával, dr. Komlós Ottóval, dr. Benosovszky Imrével, dr. Schweitzer Józseffel. Tágra nyílt szemekkel és főleg nyitott fülekkel hallgatta az érdekes anekdotákat, meséket, vicceket.
Zsinagógába apjával az Ó utcaiba járt, majd annak megszűnte után a Dessewffy utcai imaházba. Apja minden reggel imaszíjat tekert a karjára, öltött a fejére. Szombatonként ima után elsétáltak a Dohány utcába, ahol gyönyörködtek Ábrahámson Manó főkántor gyönyörű hangjában. Érdeklődéssel hallgatták Herskovics Fábiánt, de főleg Katona József izzó hangulatú prédikációit.
Apja fel-felpillantott a női karzatra, ahol hitközségbeli kolléganője, dr. Bányai Sándorné – Aranka néni – ült. Özvegyasszony volt, férje, a jeles fogorvos a háború előtt meghalt. Lánya, Vera, 19 évesen nem jött vissza a bergen-belseni koncentrációs táborból.
Apja és Aranka néni szerették egymást, de kölcsönösen annyira tisztelték múltjukat, hogy házasságra nem gondoltak. A hét végeken gyakran meglátogatták Aranka nénit Oktogon téri lakásán, ahol finom cukrászsüteményt kaptak, a kihúzható asztalon a két fiú gombfocizhatott. A május elsejei, április negyedikei felvonulásokat onnan nézhették.
Gábor bár micváját a Vasvári Pál utcai imaházban tartották, a heti szakaszra ma is emlékszik, a második könyv első szidráját olvasták akkor. A rabbi a kecskeszakállú Kohlmann Nándor volt. A család szombatonként a Révai utcai Niszel Vendéglőben finom sóletet evett. Hétköznaponként a Gosdu udvaron keresztül, amely a Király utcát a Dob utcával kötötte össze, gyakran meglátogatta Síp utcai munkahelyén az édesapját és egyúttal a hitközségi konyháról hozott ebédet a családnak.
1955-ben Pozsonyban felkereste nagyapját, Stern Adolfot, akit akkor látott utoljára. 1956 elején apját prosztatával Babics professzor operálta meg. Már javulófélben hitték, amikor erősítésre az Amerikai úti Szeretet Kórházba vitték. A nagy ünnepek kezdetén ott imádkozott. Október 5-én váratlanul elhunyt. Bátyját felhívták a szegedi egyetemről. A temetésre sokan jöttek, de annyira hirtelen jött ez a tragédia, annyira megrendítette a fiút, hogy az egészre nem emlékszik. Nem tudja, ki beszélt, ki énekelt. A későbbi sírkőavatásról már külföldön olvasott az Új Élet beszámolójából, onnan értesült arról is, hogy apa kedvence, Ábrahámson Manó énekelt, és a rajongásig tisztelt Katona József beszélt, valamint a kolléga, Hübsch Alfréd búcsúzott az eltávozottól.
Néhány héttel apja halála után, október 23-án délután Gábor zajt hallott az utcán. Azzt mondta a nagynéninek, megnézi, mi történik odalenn. Késő este jött haza. Frici nem tudta, mi történhetett vele. Kiderült, a tömeggel elment a Parlamenthez, meghallgatta Nagy Imre szózatát. A többi történelem.
Decemberben a helyzet bizonytalanná vált. A nagynéni féltette a két árva fiút, úgy gondolta, helyesebb, ha nyugodtabb helyre távoznak. Iskoláztatásuk, jövőjük ott kedvezőbben alakulhat. Frici mindent előkészített, lefizetett vezetőt, így egy hét tagú zsidó csoporttal elindultak nyugat felé. Nagynénjüknek később, élete végéig, lelkiismeret furdalása volt, hogy helyesen tette-e, amikor a fiúkat emigrálásra bíztatta.
Egy éjszakát parasztházban töltöttek, aztán hosszú gyalogút következett mélyvizes talajon, végül egy kis hídon át jutottak a határ másik oldalára. Ekkoriban sokan, talán háromszázezren érkeztek Ausztriába. Valamelyik táborban töltöttek néhány napot. Öccse látott több hirdetést egyetemisták részére továbbtanulási lehetőséggel Párizsban, Londonban. György Párizst választotta.
Gábornak egy teljesen ismeretlen osztrák rendőr adott pénzt, hogy autóbusszal Bécsbe utazhasson. Csak egy kis táskával szökött meg Magyarországról. Pénteki napon érkezett az osztrák fővárosba, keresett egy zsinagógát, ahol imádkozhatott. Tudta, hogy Eisenberg Akiba főrabbi (a mostani édesapja) beszél magyarul, ezért ima után beállított hozzá egyetlen, igen megviselt ruhájában.
A rabbi nagyon kedvesen fogadta, finom vacsorával kínálta, majd megkérdezte, mi a szándéka. Elmondta, hogy van nála egy kanadai cím. A Belsberg család ismeretlenül küldött neki a Joint közvetítésével élelmiszert és ruha csomagot. Ők talán segítenek, ha odautazik. (A Belsberg családdal később Izraelben találkozott.)
– Miért nem mégy Izraelbe? – kérdezte a rabbi. Fiatal ország, te is fiatal vagy, illetek egymáshoz.
– Megpróbálhatom – válaszolta Gabi. Még aznap, tehát péntek este, a rabbi felesége elkísérte egy szállodába, ahol a Szochnut irodája éjjel-nappali ügyeletet tartott. Szállást kapott, meg egy kis pénzt. Vasárnap elindultak néhány áruházba, ahol ruhát-cipőt vásárolhatott magának. Bécsben elbúcsúzott a bátyjától, aztán csoportjuk előbb Genovába utazott, majd az Adana hajóval Haifába.
Több más fiatallal együtt Ben Shemenbe került. Ez mezőgazdasági jellegű intézmény volt, híres diákok is tanultak ott. Például Moshe Katzav államelnök, Simon Perez miniszterelnök. Amikor Gábor odaérkezett, dr. Jozef Jacobson volt az igazgató.
Pesti fiúnak a földművelés, a traktor, az állatok ellátása, ápolása – enyhén szólva szokatlan volt. Bizony erősen foglalkoztatta a gondolat, hogy elhagyja Izraelt. Elkeseredését fokozta, hogy nagybácsija, Stern Jenő, aki agglegényként Izraelben egyedül élt, nem örült érkezésének. Évekkel később, amikor már Gábor saját lábán állt, szívesen elpolitizálgatott vele, de kezdeti lépéseit nem segítette. Viszont Pestről érkezett egy fiatalember, Boros (Radnay) Gábor, aki Gábriél nevéhez méltóan, angyali módon állt mellé a számára ismerretlen környezetben. A politikai klíma 57 elején feszült volt Izraelben. Szinájt gyorsan lerohanták 56 októberében, de amerikai nyomásra 57 márciusában vissza kellett vonulniuk.
Nyolc hónap után Jeruzsálembe költözött, ahol felvették egy jóhírű, a Hadasa amerikai nőegylet által támogatott szakmunkásképző intézetbe. Ennek két ága volt: nyomdászat és finommechanika. Ő az utóbbi szakra kérte a felvételét. Négy nap műhelymunka, két nap iskola volt a beosztás. A tantárgyak között szerepelt matematika, fizika, tervezés, technológia, de T’nach és persze héber nyelv, történelem, angol és sport is. Talán helyesebb technikumnak nevezni ezt az intézetet, amely szakmailag és általános műveltségből is mély ismereteket adott. A tanárok közül elsőnek Moshe Kath-ot kell említeni, aki ma Hamburgban nyugdíjazott professzor. Élete során számos esetben kapott tőle jó tanácsot. Jeruzsálemi lakásába rendszeresen meghívta érdeklődő tanulóit, és bevezette őket a komolyzene világába. Gábor ösztöndíjban részesült. Egy Lengyelországból származó fiúval osztozott egy szobán.
Szerencsére Radnai Gábor is Jeruzsálembe jött, egy kiváló tanintézetbe nyert felvételt, ahol elektronikát tanítottak. A Magyarországról származó bevándoroltak egyesülete rendezvényein gyakran részt vett, sokat táncolt. 1958-ban ünnepelték Izrael tizedik születésnapját, a Kneszet előtti utcán szembe jött velük Golda Meir és Aba Even, későbbi külügyminiszter. Kezet fogtak a baráti társaság minden tagjával, szép ünnepeket kívánva.
Az iskolát 1961-ben befejezte, tanuló társaival besorozták katonának. Engedélyt kapott, hogy Párizsba mehessen. Testvérével és nagynénjével, Frici nénivel kívánt találkozni. Fivérét meg is látogatta, a nagynéni betegség miatt nem jöhetett el Budapestről, többé nem is látta. Bátyjának nem sikerült az egyetemet befejezni, könyvelő lett, egyedül élt.
Gábor Izraelbe való visszaérkezése után bevonult katonának. Műszaki alakulathoz került, lehetősége nyílt, hogy felkészüljön az érettségi vizsgára. A katonai vezetés szerette volna, ha tisztként a hadseregnél marad, de ő másképp képzelte el az életét.
Leszerelése után, kis idővel, Tel-Avivban helyezkedett el. Régi barátjával, Radnay Gabival bérelt lakást. Munka mellett sikeres érettségi vizsgát tett. Az egyetemen kívánta folytatni tanulmányait. Levelezett amerikai, angol, német intézetekkel, megírta, szeretne továbbtanulni, de ösztöndíjra van szorulva. 1965 júniusában a DAAD-nak, ennek a német akadémiai tanulócsere szervezetnek a segítségével felvették a Braunschweig-i Műegyetemre. Tanulmányait megelőzheti két hónapos intenzív nyelvtanfolyam, s ösztöndíjat is adnak. Az első perc örömét felváltotta a dilemmák egész sora. Nem tud németül. Hogyan követi az előadásokat? Izraelben barátok veszik körül. Az idegenben senkit nem ismer. Lengyel Gábor, akinek anyja Ravensbrückben szenvedett és az ismert körülmények között halt meg, mit keres Németországban? Mindenkiben nácit fog látni. Egykori tanára, Moshe Kath nyugtatta, úgy látja, a Szövetségi Köztársaság – más országokkal ellentétben – igyekszik szembenézni a múltjával. Meg kell adni erre az esélyt nekik.
A kezdeti lépések nehéznek bizonyultak. A műszaki német nyelv ismeretét nem könnyű elsajátítani. Elvesztette az ösztöndíját. Szerencsére Friedrich Ebert szociáldemokrata alapítvány segített: Gábor folytathatta a tanulmányait. Igen szerény körülmények között élt. Kis szobát bérelt, a folyosón volt a mosdó, fürödni gőzfürdőbe járt hetenként kétszer. Küzdelmeinek gyümölcseként 1972-ben megkapta műszaki mérnök-szervező diplomáját. Közben 1970 márciusában Hannover városában megnősült, az eskető rabbi, a Jugoszláviából származó Cvi Azarja, annak idején angol katonaként részt vett Bergen-Belsen felszabadításában. 1970 októberében született Ronen (jelentése: dallam, ének), a fia. 1974-ben Drorit (szabadon szálló madár), a lánya.
Az iparban mint szervező tanácsadó helyezkedett el. Megkereste a braunschweigi zsidó közösséget, az ottani zsinagógát, ahol feladatokkal is megbízták. Tevékenységére jellemző, hogy 1978-ban megválasztották a városi hitközség elnökének.
Egy epizódot feltétlen el szeretne mondani. Élt a városban egy koldus, az egész családja Auswitzban pusztult el. A koldus szót nem szívesen használja, de nehéz más kifejezést találni a meghatározására. A kile támogatta, de nem fogadta be, mondván, nincs ki mind a négy kereke. Egy nap értesítették a kórházból, rabbi kellene, az öreg a halálán van. Telefonált jobbra-balra, a rabbik első kérdése arra irányult, hogy hitközségi tagról van-e szó. Mivel a válasz nemleges volt, kitértek a felkérés elől. Gábor ment el a kórházba, meglepetésére a polgármester ült a folyosón a betegszoba előtt, és a könnyeit törölgette. Az idős férfi Gábor karjai között halt meg, az utolsó szó, amely elhagyta az ajkát „Sálom” volt.
Gábor rendbe hozatta a Hitközség rozoga épületét. Hatvanan tartoztak a közösséghez, működése alatt ez a szám megkétszereződött. Kereste a városban és a környékén tanuló izraeli és más országokból érkező zsidó diákokat. Rendszeresen látogatta a szociális intézményeket. A zsinagógában, ha kellett, prédikált, máskor előimádkozott. Tizenöt évig töltötte be a tisztséget. Lemondásának két okát mondta el: úgy érezte, másfél évtized után frissítés, új ambíciózus erők szereplése igen hasznos lehet. Másrészt munkája Hannoverbe szólítja. Az elismerés nem maradt el. Az Új Élet 1983 decemberében Lazarovits Ernő tollából cikk számolt be arról, hogy a tartományi miniszterelnök (aki akkor Schrőder volt) magas kitüntetésben részesítette, amelyet az ünnepeltnek a tartományi belügyminiszter adott át.
Hannoverben is aktívan részt vett a zsidó közösség vezetésében. Ebben az időszakban munkája révén gyakran járt Magyarországon. Régi barátságokat felélesztve, új barátokat szerezve. 62 éves korában ment nyugdíjba; régi vágyának beteljesüléséhez nyílott ajtó. A zsidóság eszméjének ápolása, és tudományának elmélyült tanulmányozására keresett és talált módot.
Szülei emlékére feleségével, Anikóval együtt alapítványt hozott létre, először a Scheiber Sándor iskola diákjai részére. Különböző témákban írt ki pályázatokat: a kulturális örökség megőrzése, a Biblia ismerete, a zsidó történelem tanulmányozása stb. A pedagógusok az ars poeticájukról fejthették ki véleményüket, hogy mit jelent számukra felekezeti iskolában tevékenykedni.
Lengyel Gábor most már úgy látja, érdemes a másik két zsidó iskolára, a Lauderre és a Wesselényire is kiterjeszteni az alapítványt. A maga számára e témában tudása mélyítését tartja fontosnak. Ezért beiratkozott 2003-ban az OR-ZSE doktor-kurzusára. Szakdolgozatának tárgya az a kérdés, amely már régen foglalkoztatja, hogy rendkívül sok, 160-nál is több rabbi, illetve hittudós szerzett diplomát vagy fejlesztette tovább tudását Németországban. A zsidó kérdésben – teljes joggal – negatív vonatkozások, mozzanatok jutnak eszünkbe, ha azt a szót halljuk: német. De az is az igazsághoz tartozik, hogy az 1938-ban erőszakkal elszakított fonál tarka és értékes szövetnek volt évtizedekig az alapanyaga. Három nagy zsidó iskola működött német-földön. Berlinben kettő, a Hildesheimer-féle modern ortodox, és a reform-szeminárium. Breslauban – a későbbi Wrozlavban, de a korábbi Boroszlóban – a konzervatív vonal volt tanulható. Magyarországról sokan tanultak itt. Érdekes, hogy 1920-ban – nagy vita után – egyetlen női rabbit is avattak Németországban. Lőw Immánuel szegedi rabbi is itt fejlesztette tudását. Breslauban tanultak a legtöbben. Bacher Vilmos, Bernstein Béla, Lőwinger Sámuel, Büchler Adolf, Richtmann Mózes és mások. A tanulmány bizonyára értékes forrásmunka lesz a témával foglalkozók számára.
A braunschweigi levéltár könyvet adott ki, amelynek Gábor a társszerzője, címe: Ahol az ember házat épít, ott maradni akar. A magas, fiatalos külsejű férfi mind a három országban épített házat, ha nem a magáét, akkor a másokét. Maradni is akar mind a három helyen, ezért állandóan úton van. Hannover, Budapest, Tel-Aviv között, valamennyi helyen dolog várja.

Oláh János: Jóna/Jónás könyvéhez

Oláh János

Jóna/Jónás könyvéhez
A próféta kötelessége

Jóna könyvének írásbafoglalási idejéről, körülményeiről és szerzőjéről a könyv szövege nem tájékoztatja olvasóját. Kevés adattal, támponttal rendelkezünk ahhoz is, hogy teljes bizonyossággal következtetni tudjunk erre. Ehhez fogódzó lehet Jóna személye és Ninive városa. Egy Jóna nevezetű próféta, a Királyok II. könyve szerint, 1 Gát-héferből származott, Ámittáj fia volt, és megjövendölte II. Jerobeámnak: Izrael királyának, hogy győzni fog, sőt megnagyobbítja országát. II. Jerobeám ante 783-743 között uralkodott.
Jónáról egyebet nem tudunk, neve csak ezen az egy helyen fordul elő a Bibliában, természetesen saját könyvén kívül. A fentiek szerint Jóna, II. Jerobeám uralkodásának elején élt és prófétált, tehát az ante VIII. század első felében Izraelben és Ninivében, az Asszír Birodalom egyik nagy városában. Kortörténetileg nincs különösebb akadálya, hogy valóban Jóna ben Ámittáj prófétáljon Ninivében az ante VIII. században. A könyv ábrázolásmódja azonban elárulja, hogy a szerző nem történeti ismertetést kíván nyújtani a ninivei küldetésről, hanem egészen más szándék vezeti.
A prófétai elbeszélésből kitűnik, hogy a könyv későbbi korban születhetett, tehát amikor Ninive már nem létezett, csak az emléke élt még a nép képzeletében, mint a Gonosz Birodalmának legbűnösebb városa. Ninive II. Jerobeám uralkodása alatt nem volt az Asszír Birodalom fővárosa, nem volt királyának székhelye, tartózkodási helye, hanem csak Izrael bukása után, Szín-ahhé-eriba (Szánherib) uralkodása alatt (ante 704-681) lett azzá. 2
Ninive 3 ekkor lett közismertté Júdában (és nem Izraelben, mely államalakulat már ante 721-ben, az asszír hódítás nyomán megszűnt létezni!), és mélyülhetett el az ellenérzés, mikor ante 701-ben Asszíria elfoglalta Júda területének jelentős részét és Jeruzsálemet is megostromolta. 4 A város jelentőségéhez hozzájárult, hogy az Istár5-kultusz központja volt. Ninive neve ékírásos jelekkel, ideográfiailag egy ’hal a házban’, ezért közkeletű vélekedés volt, hogy Ninive neve a hallal kapcsolatos. 6 Ninive volt Asszíria fővárosa Szín-ahhé-eriba (Szánherib) uralkodásának elejétől, egészen az ante 612-es év nyaráig, amikor a Küaxaszarész vezette babiloni, méd és szkíta csapatok két hónapos ostrom után elfoglalták és lerombolták.
Neve a Bibliában többször is előfordul. Először a Tórában7 találkozhatunk vele, mint Noé Hámtól származó unokája: Nimród (a vadász, az ölésre kész ember megtestesítője) által alapított város.8 Ninive romjai Irak területén a Tigris folyó felső folyásánál, annak keleti partján, a Khauzar folyó torkolatánál, Moszul városával szemben találhatók. A város már az ante V. évezredtől lakott volt, de csak az ante XIV. század közepétől került asszír fennhatóság alá. Politikai szempontból azonban csak Szín-ahhé-eriba uralkodásától vált jelentőssé, miután fővárosává tette és kiépíttette.
A várost 25 méter magas, kettős fal vette körül, amelyen 15 kapu volt. A körülbelül 12 kilométer hosszú belső falak 750 hektár területet védelmeztek. A fal mentén, a néhol 50 méter széles, vízzel telített árok hatékony védelmet adott a városnak.9 Széles utcák, sok park, pazar paloták jellemezték. Sokat tett a városért Assur-ah-iddina (ante 680-669) és Assur-bán-apli (ante 668-627)10 is. Utóbbi nevéhez kötődik a kb. 20ezer agyagcserépből álló könyvtár létesítése, amelynek megtalálása óriási értéket és előrelépést jelentett az ókortudomány és az assziriológia számára.
Náhum próféta11 rabló és erőszakos városnak nevezi, ezért – mondja –pusztulásra van ítélve: „Jaj a vérontó városnak! Csupa hazugsággal és rablással van tele, nincs vége a zsákmányszerzésnek. (…) Mert rengeteget cédáskodott ez a parázna, szépséges és boszorkányos asszony, aki népeket ejtett rabul bűvös vonzerejével, és nemzetségeket boszorkányságával. Íme, én most rád támadok - így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura -, ruhádat az arcodra borítom, megmutatom meztelenségedet a népeknek, gyalázatodat az országoknak! Szemetet szórok rád, gyalázatossá teszlek, és pellengérre állítlak. Aki csak lát, menekül tőled, és ezt mondja: Elpusztíttatott Ninive, ki szánja meg őt?!”12
Cefánjá próféta13 gőgös, magabiztos városnak festi le,14 amely: „Nem hallgatott a szóra, nem fogadta meg az intést, nem bízott Istenben…”15 Nagy valószínűséggel Ninivének inkább csak a neve, és az a jelképrendszer volt fontos a szerzőnek, amelyet e város képviselt. Ugyanez vonatkozik királyára is, akit név nélkül csak Ninive, nem pedig Asszíria királyaként említ a könyv. A szereplők és az események inkább típusokat képviselnek, és nem konkrét helyeket, eseményeket vagy személyeket. Istent a természet urának mutatja be, a csodák úgy jelennek meg a könyvben, mint ami magától értetődő.
Amikor Jóna tengerre száll, nyomban kitör a vihar, s rögvest vége lesz, amint a vízbe vetik! A hal belsejében a próféta három napot tölt, s a megfelelő helyen ér partot; Ninive népének és királyának megtérítése a próféta egyetlen feladata.
A szerző a prófétikus hagyomány szempontjai szerint keresi a motívumokat, amelyek a bűnbánat és megtérés hatékony voltát tanúsítják: az Örökkévaló megbocsát a bűnösöknek, ha azok megszívlelik az intést és őszintén megtérnek. A könyv hangsúlyosan beszél a szükségszerűségről, hogy az embereknek el kell fogadniuk az Istentől eredő parancsokat.
Jóna nem akarja követni Isten parancsát, de mégis muszáj neki, miután látja a menekülés lehetetlenségét, hiszen a világegyetem minden egyes része Istennek engedelmeskedik. Jóna nem akarja elfogadni Isten omnipotens voltát, de végül kénytelen lesz meggyőződni annak helyességéről, miután belátja, hogy az emberi lét lehetetlen Isten könyörületessége nélkül. Ezt erősíti, mintegy keretbe foglalja, hogy a könyv Isten szavával kezdődik és azzal is ér véget. Jóna könyvéből egyértelműen kiderül olvasója számára, hogy Isten szereti az általa teremtett világot, az embereket (mindenkit, még a bűnösöket is!), az állatokat. Akit megszólított Isten (Jónát), aki ismeri Istent (a kiválasztott nép = a zsidók), annak kötelessége Isten egyik „tulajdonságát”, a legfontosabbak egyikét: könyörületét, megbocsátását hirdetnie.
Helytelen dolog ezt elhallgatni és várni a bűnösök elpusztulását! Ez annál is inkább igaz, mert vannak, akik még nem is hallottak Isten ebbéli „tulajdonságáról”, bűnösökön könyörülő mivoltáról. Többek között16 e tanítás is párhuzamos Deutero-Jesájá17 gondolataival.18 Jóna könyvében fellelhető az a Jeremiástól19 eredő elképzelés20 is, hogy ha Isten ítéletet mond ki egy bűnöket elkövető, és így megbüntetendő népről, az még nem biztos hogy bekövetkezik. Ugyanis ha megtér a bűnöket elkövetett nép, akkor ok híján az Örökkévaló nem hajtja végre ítéletét, hiszen az okafogyottá vált.21
A könyv megírásának idejéhez vihet közelebb bennünket egy másik tanító célzat, mégpedig az, amely arra irányul, hogy meghirdesse a nyitást a nem zsidók irányában. A könyvből ugyanis egyértelműen kiderül, hogy az Örökkévaló nem szeretné ha egyetlen embernek is anélkül kellene meghalnia, hogy nem adatna meg neki a megtérés lehetősége. Az a motívum, mely szerint az boldogulhat, aki meghallgatja és megfogadja az Isten szavát, függetlenül attól, hogy milyen néphez (akár még a Gonosz Birodalmának népéhez is) tartozik, jelentős lépésnek számít azzal a tendenciával szemben, amelyet főleg a babilóniai fogságból visszatértek és azok leszármazottainak egyes csoportjai képviseltek.
A könyv mondandója szembeszáll a zsidó partikularizmussal, vagyis azzal, hogy minden körülmények között elszigeteljék magukat a körülöttük élőktől. Tanítja, hogy Isten bocsánata és irgalma határtalan, s mindenkinek szól, az nem függ az etnikai hovatartozástól, hanem csak egyes-egyedül az Isten szavának meghallásától, meghallgatásától és „megcselekedésétől”.
Egy másik motívum pedig azt próbálja megvilágítani, hogy az Örökkévalót nem kötik mindenképpen ígéretei vagy fenyegetései, s hogy azok semmi esetre sem mechanikusan következnek be. Amikor ugyanis megváltoznak azok a körülmények, amelyek nyomán ígéretek vagy fenyegetések születtek, akkor megvalósításuk módja változhat, sőt el is töröltethet.
A könyv olyan kérdéskörrel foglalkozik, melynek tárgya a babilóniai fogság utáni22 közösség állapota, de főként az Ezra23 és Nehemja24 tevékenysége nyomán kialakult helyzet. Mindezek mellett a szerző jól ismerhette Jeremiásnak, és a babilóniai fogság után élt Jóél25 prófétának a könyvét, amelyből át is vett több mondatot, jellegzetes szóhasználatot.26 A szöveg néhány kifejezése (például: „egek Istene”27) és a sajátos szokások (például: állatok gyásza28) is inkább a perzsa időszakra engednek következtetni.29
A szerző a maga didaktikus célját az átgondolt és „megkomponált” szerkesztéssel, stílusának kifejező erejével és a szatíra eszközének alkalmazásával éri el. A könyv kérdéssel végződik, ami folyamatos válaszadásra szólít fel.
A XIX. század végén Singer Jakab29 így ír: „A tanulság pedig ez: hogy igaz megtérés és ima által az Istenség haragját és rossz szándékát tőlünk elháríthatjuk és Isten irgalmas voltánál fogva tőle kegyelmet várhatunk.”30
Heller Bernát,31 a XX. század közepének egyik meghatározó magyar-zsidó tudósa ekként vélekedett: „Legyen szabad megismételnem, ami Jóna könyvében tanulságként kiemelkedik:
1. A prófétának kötelessége küldetésében eljárnia, ha roskadozik is alatta. 2. Izrael prófétái nemcsak Izraelnek tanítói, hanem a népekéi mind, az ellenséges Ninivéi is. 3. A pogányok között, a hajó utasai között és Ninive 120ezer lakója közt akadnak Isten-keresők. 4. A prófétának nem az a föladata, hogy előre hirdesse a bűnösnek bűnhődését, hanem az, hogy visszatérítse a bűnétől.”32
Jóna könyvének keletkezési idejéről, irodalmi és teológiai sajátosságait együttesen figyelembe véve, a következőket lehet megállapítani: 1. Feltehetőleg a könyv egy korai történetet mesél el, mivel a prófécia csak az erkölcsi bűnök ellen szól. 2. A történet először valószínűleg szóban terjedt, és azt csak későbbi időpontban írták le. Ez az időpont a babilóniai fogságból való visszatérés után lehetett, hiszen a könyv azoknak a társadalmi és ideológiai viszonyoknak a visszatükrözése, amelyek az ante V. századra, Ezra és Nehemja idejére tehető. 3. Mivel a könyvet említi két Biblián kívüli (ún. apokrif) könyv is33, ezért valószínűleg az ante III. század előtti időben írhatta meg az ante VIII. században élt, Jóna próféta neve mögé rejtőzködő szerző. 4. A Talmud a „Nagy Gyülekezet férfiainak” tulajdonítja a könyv megírását.34
Soroljuk fel Jóna könyvének általános tanításait:
– Isten a világmindenség ura és irányítója.
– A zsidó próféták a világ népeihez is szólnak.
– Isten bűnöket megbocsátó hatalma mindenkire kiterjed.
– A kiválasztottság ténye nem jogosít fel mások felett ítéletet mondani.
– Nem a büntetés, hanem az útbaigazítás a lényeges.
– Az Örökkévaló az egész világot megítéli, nemcsak a zsidókat, hanem a világ valamennyi népét.
– Bármennyire gonoszak is az emberek, mindig van idő megbánásra. Akik változtatnak viselkedésükön, érvénytelenítik a megsemmisítési parancsot. Sosincs késő: az Örökkévaló az utolsó pillanatig vár, és sokkal szívesebben mutat könyörületet, mint szab ki büntetést.
– Akik tartják magukat az Örökkévaló parancsolataihoz, azoknak kötelességük lebeszélni a gonoszokat a helytelen cselekedeteikről.
– Senki sem bújhat ki a kötelessége alól, de ha mégis megteszi, számolnia kell az isteni haraggal. Bárhol vagyunk is, az Örökkévaló elől nem rejtőzhetünk el: sem egy hal gyomrában, sem a tenger fenekén.
– Ne törődjünk jobban a növényekkel és állatokkal, mint embertársainkkal.
– Az Örökkévaló elsősorban a szeretet, a könyörület és a gondviselés Istene. Az engesztelés napján arról biztosít minket, hogy van bocsánat, és hogy inkább megbocsátani szeret az embereknek, mint büntetést kiszabni rájuk.

Jegyzetek
1. Királyok II. XIV,25.
2. Királyok II. XIX,36 és Jesája XXXVII,37.
3. Akkádul: Ninua vagy Nina. Ninive neve nagyon hasonlít a sumer Nin-ana (az ég úrnője) szóra, ami megfelel az akkád Istár istennőnek.
4. Királyok II. XVIII-XIX. fejezet.
5. A termékenység, a szexualitás és a harc istennője.
6. Több helyütt, pl: Jastrow, Morris: The Religion of Babylonia and Assyria (Ginn & Co - Boston, 1898. p. 765); Lenormant, François: Die Geheimwissenschaften Asiens. Die Magie und Wahrsagekunst der Chaldäer. (Jena - 1878)
7. Mózes öt könyve.
8. M.I. X,11.
9. Ante 612-ben egy nagy árhullám vonult le a Tigris folyón és a víz több helyütt megrongálta a városfalakat, így az ostromlóknak könnyebb volt a városba behatolniuk.
10. Az asszír uralkodók neveinek átírása és uralkodásuk időpontjainak forrása: Oppenheimer, A. L.: Az ókori Mezopotámia (1982).
11. Valószínűleg az ante VII. század közepén prófétált.
12. Náhum III,1 és 4-7.
13. Valószínűleg az ante VII. század közepén prófétált.
14. Cefánjá II,15.
15. Cefánjá III,2.
16. Lásd e témához: Soggin, J. A.: Bevezetés az Ószövetségbe /A kezdetektől az alexandriai kánon lezárásáig/ (Kálvin - Budapest, 1999. pp. 334-336)
17. Valószínűleg az ante VI. század végén prófétált. Neki tulajdonítják Jesájá könyvének XL-LV. fejezetét. A nagyszámú irodalomból: Hermisson, H. J.: Deuterojesajas Problem. (In: Verkündigung und Forschung 31,1./1986. pp. 53-84.); Haran, M.: The Literaly Structure and Chronological Framework of the Prophecies in Is. XL-XLVIII. (In: Vetus Testamentum Supplement 9/1963. pp. 27-55).
18. Főként: Jesájá XLII. fejezet.
19. Valószínűleg az ante VII. század végén, a VI. század elején prófétált.
20. Deutero-Jesájá és Jeremiás könyvének kapcsolatáról lásd: Paul, S. M.: Literary and Ideological Echoes of Jeremiah in Deutero-Isaiah. (In: Proceeding of the 5th World Congress of Jewish Studies - Jerusalem 1969. Jerusalem, 1972. pp. 102-120.)
21. Jirmejá XVIII. fejezet.
22. Ante 538-ban kapták meg az addigi foglyok a lehetőséget Júda földjére való visszatérésre. Lásd: Ezra I,1-3 és Krónika II. XXVI,22-23.
23. Valószínűleg az ante V. században élt.
24. Valószínűleg az ante V. században élt.
25. Valószínűleg az ante V. században élt.
26. Jóna 3,5-Jóél I,14.; Jóna 3,9-Jóél II,14.; Jóna 4,2- Jóél II,13.
27. I,9.
28. III,8.
29. Lásd: Lippl: Das Buch Jona. Bonn, 1937. p.159
30. Singer Jakab: 1867/Sajókazinc – 1939/Temesvár. 1885-1895 között volt az Országos Rabbiképző Intézet növendéke. 1896-ban avatták rabbivá. 1897-től negyven éven át Temesvárott volt rabbi, majd főrabbi.
31. „Singer Jakab: Jóna könyve / Bölcsészetdoctori értekezés”. Budapest, 1894. p. 22.
32. Heller Bernát: 1871/Nagybiccse (Nagybittse) – 1943/Budapest. 1885-1895 között volt az Országos Rabbiképző Intézet növendéke. 1896-ban avatták rabbivá. 1922-1935 között az Országos Rabbiképző Intézet tanára.
33. Heller Bernát: Vívódó próféták - Igazságot Jóna könyvének. In: Mult és Jövő XXIII. 1933. p. 310.
34. Tóbiás XVI,4 és Jézusnak, Sirák fiának könyve XLIX,12.
35. Talmud, Bává bátrá 14b.v

Hrotkó Larissza: 150 éve született Sigmund Freud

Hrotkó Larissza

150 éve született Sigmund Freud

A dinamizmus és a kreativitás – két olyan tulajdonság, amely ősidők óta ösztönzi a zsidó szellemet a feltétlen önmegvalósításra. A kreatív zsidó költő, a tudós, egy-egy brilliáns pénzügyi szakértő, vagy fáradhatatlan üzletember – mind rabjává válik saját tehetségének, amelyet nem is mindig koronáz a mérhető siker. Sigmund Freud ilyen őstehetség volt. Életműve napjainkban ismét aktuálissá válik. Alkotásai 1991-ben – hosszú szünet – után újra megjelentek magyarul. Persze, a lélekgyógyászat sohasem „írta le” őt, bármennyire is ambivalens volt a pszichoanalízis szakmai elfogadása. A múlt század 60-80-as éveiben Sigmund Freud nem volt divatos. Jellemző arra az időre Jürgen Habermas, a Frankfurti Iskola második generációjához tartozó filozófus és szociológus értékelése, aki 1968-ben1 azt írta Freudról, hogy saját tudományának státusával sem volt teljesen tisztában, „kezdettől fogva a szcientista önfélreértés foglya volt”.
Freud úgy vélte, hogy csak is a tudomány lehet az emberiség hiteles tanácsadója. Kimagaslóan jó nyelvtudással bírt, így 1930-ban a szép német nyelv műveléséért Goethe-díjat kapott. Tudományos munkáit érthetően és izgalmasan fogalmazta meg. A művei körüli viharos, de konstruktív viták nem utolsó sorban éppen azért alakulhattak ki, mert Freud kicsorduló kreativitással volt megáldva. Ez pedig kiprovokálja az emberek reakcióját. Ez a magyarázata, miért nyílt egyre újabb freudista iskola, s ezek irányzatai hogyan gazdagították a gyakorlati pszichológiát. Freud kutatásainak középpontjában az „Én” állt, és ezt a dimenziót a tömegben is meglátta. A tömegnek – mint egyfajta individuumnak – saját arca van, léteznek ösztönei, motivációi és emóciói, sőt az utóbbiból még több is van, mint a nem-tömeg individuumban.

A tömegindividuum
Freud „Tömegpszichológia és én-analízis” című esszéje az alkalmazott pszichoanalízis klasszikus terméke. Ezzel az írással Freud a tömeg, vagyis „a tömegindividuum” definícióját fektette le a pszichoanalitikusi rendelő heverőjére. A „pszichológiai tömeg” a szakértő számára rejtély, hiszen amikor az individuum más emberi lények közé keveredik, váratlanul teljesen szokatlanul kezd viselkedni. Honnan van a tömegnek ez a képessége, amely az egyes individuumok lelkiéletét befolyásolja? Milyen lelki változáson megy keresztül az individuum a tömegben?
A tömeg impulzív, váltakozó hangulatú, kiszámíthatatlan és könnyen ingerelhető.
A tömeg befolyásolható, hiszékeny és kritikátlan.
A tömeg érzelmei egyszerűek, sőt egysíkúak:
a tömeg nem érez kétséget,
sem bizonytalanságot.
A tömeg aláveti magát a szavak mágikus hatalmának.
A szavak valóságos viharokat kavarnak fel
a tömeg lelkében.
A tömeg nem keresi az igazságot,
csak az illúziót követi.
Az individuum a tömegben a lelki tevékenység mély változásait éli meg. Rendkívüli mértékben fokozódik az érzelmi sugáraktivitás és emelkedik az indulatok szintje, az intellektuális teljesítmény ezzel szemben észrevehetően csökken. A jelenség okát Freud is – miként Le Bon, Mc Dougall, W. Trotter – a szuggesztióban, vagy a tömeg hipnotizálhatóságában látta. A freudi alapkoncepció itt is a libidó-elméletből indult. A tömeg hipnózisát a direkt, illetve kivetített szexuális vágyak egyidejű működése teszi lehetővé. A szerelmi vágy tárgya részben a nárcisztikus én-libidó képe. Ha az individuum szerelmes, akkor csak a vágy énjét (saját magát), illetve a vágy tárgyát ismeri, minden más dolog vagy személy ekkor tökéletesen közömbös a számára. A tömeg talán éppen ennek a képességnek köszönhetően fanatizálható. Eleinte még gazdagodik a vezér személye révén, amelyet mintegy magába vetít2. De később mégis szegényebb lesz, hiszen a legfontosabb én-részét a tömeg a vezér miatt feladja. Ez okozza az érzelmi szint fokozódását, illetve az értelmi szint egyidejű hanyatlását. A szerelmes állapotot kísérő hipnotizáltság tovább szűkíti az individuum (a tömegindividuum) életterét. Maga a hipnotizáló – a tömeg esetében ez a vezér – a vágy tárgya, rajta kívül a szerelmes nem figyel semmi másra. A hipnózis következtében az individuum a szerelmi vágy tárgyával helyettesíti saját én-ideálját. A tömegben ez a folyamat több személynél egyszerre játszódik le.
A szerelmi állapot, illetve a hipnózisra való készség az emberi libidó korai fajfejlődési fázisaihoz tartozik. A tömörülést Freud a korai fejlődés direkt maradványának nevezte. Freud evolúciós állításai természetesen vitathatók. Az intelligencia folyamatos „javulásának” elmélete akár egy kriptovallási koncepcióra, sőt a monista gondolkodás leképezésére is utalhat. Freud esetén a monoteista vallási háttér hatása sincs kizárva, amiért az emberiségről csak úgy gondolkodhatott, mint egy bizonyos cél felé folyamatosan fejlődő társadalomról.
A tömegneurózis eszerint az emberi libidó sajátos fejlődésének terméke. A neurózis mindenképpen konfliktus, amely az én és az én-ideál között keletkezik. Mivel a tömegben a vezér alakja helyettesíti az én-ideált, a tömeg neurózisa a tömeg és a vezér közötti sokrétű kapcsolatokat tükrözi. A tömeg leírható lelkiállapotának elemzése igen nyomasztó hatású: nemcsak arra következtet, hogy az ember gyenge, hanem arra is, hogy ki van téve a kívül-belül ellenőrizhetetlen erőknek, és ezért minden látszat ellenére képtelen az autonóm létezésre.

A vezér
A „Tömegpszichológia és az én-analízis” legtöbb fejezetében az alkalmazott pszichoanalízis atyja a primer tömeggel, a nyájösztönnel és a csorda magatartásával foglalkozott. Egyet lehet érteni Freud véleményével, hogy a tömeg végső soron mindig szervezett, mert létezik a tömeget szervező alapelv. Ezt a princípiumot Freud egy a tömegen kívüli individuumban vélte felfedezni, aki a többiek óhajtott cél-objektumává válhat. Az individuum „normál” működése az „én” és „az én-ideál” között zajlik. Ha az individuum szerelmes, vagy hasonló hipnotikus állapotban van, akkor az én-ideál helyét egy cél-objektum foglalja el. A tömeg esetén több individuum az én-ideál helyébe egy közös cél-objektumot helyez, és ez által az individuumok énje egymással azonosul. Az így kialakult tömörülés tagjai egymásra is hatnak, miközben leskelődnek, szigorúan ellenőrzik, és kérdőre vonják egymást: egyenlősdire törekednek, mivel igen rövid idő alatt rájönnek, hogy az óhajtott objektumot kizárólagos használatra nem szerezhetik meg. Érdekes módon éppen az irigység, illetve a féltékenység készteti a tagokat arra, hogy a velük „egy cipőben járókkal” egyfajta egyezséget kössenek, amelynek értelmében a cél-objektum a nyáj közös használatára bocsáttatik.
A tömegvezér formáló szerepének megfogalmazása megkülönböztette Freudot a tömeg-fenomén más kutatóitól. Ám még mindig nem volt világos, miért kerülnek az individuumok a vezér hatása alá? Ezért Freud biológiai okkal próbálta megmagyarázni a tömeg létét. A nyájszerű lét nem más, mint a többsejtű organizmus biológiai utánzata. A freudi libidó-elmélet értelmében minden egyforma élőlényre jellemző az a hajlam, hogy minél terjedelmesebb egységekbe tömörüljenek. Hogy az ösztön ősi (vagyis a freudi értelemben primitív) voltát hangsúlyozza, Freud különbséget tett a „Herde” (nyáj) és „Horde” (csorda) között, noha ezeket a szavakat többnyire szinonimaként szokás használni. Az értelmezési árnyalatok természetesen léteznek, és Freud éppen ezekhez nyúlt vissza. A szavak eredetét sem hagyhatta ki figyelmen kívül. A „die Horde” szó a tatár szókincsből a török nyelven keresztül került a német nyelvbe, a „die Herde” az indogermán készletből származik.
A nyájösztön az ember egyik legelemibb mozgatója akár a múlékony tömegképződésekről, akár a tartós társadalmi kapcsolatokról van szó. Freud azt is megfigyelte, hogy ez az ösztön gyakran szembe kerül az ugyancsak elemi önmegvalósítási, táplálkozási és szexualitás ösztönnel.
A konfliktus a bűn-, illetve kötelességtudat jellegzetes kisugárzásában nyilvánul meg. Ez a tömeg két pregnáns emóciója, amelyet a vezérek (így az egyház, az iskola, a pártok és szervezetek a médiákon keresztül) igyekeznek kihasználni.
A nyájösztön ontogenezise mégsem olyan könnyű: nehezen érthető az individuumok ama törekvése, hogy a tömegben alávessék magukat a vezér akaratának. Sőt úgy tűnik föl, hogy az individuumok szinte „szomjaznak” is erre az alávetettségre. Ezt a jelenséget Freud a reális élet példáival értelmezte, kiterjesztve megfigyeléseit a gyerekszobára. Szerinte a nyájösztön a nagyobb gyerekeknél, testvéreknél figyelhető meg először, amikor a gyerekszobában már többen vannak. Ekkor nyilvánul meg az egymás közötti irigység, majd minden gyerek arra kényszerül, hogy a szülőket közösen „használja”, vagyis megossza szeretetüket.

A tömeg és az individuum
Számos szépírót – és ezek közé tartozott Hermann Broch – a freudi „találmány” további értelmezésre késztetett. Ennek következtében sajátos pszichoanalitikai irodalmi műfaj alakult ki a 20. század első felében. Jóllehet a szépirodalmi hermeneutika nem tudományos rendszer, az itt használatos nyelv mégis eltér a szokásos irodalmi normáktól. A regénybeli eseményt itt-ott hosszabb elemzések szakítják meg, amelyek megközelítik a mély lelki elemzést. Ezek a szövegek nyelvileg mégsem lépnek ki az irodalmi keretekből, mivel nem tudományos anyagból, vagy kísérleti dokumentációból, hanem irodalmi struktúrákból épülnek. A tudományos írás „normális” emberi nyelvre lefordított, sőt a szépíró saját személyével és élményével meggazdagított irodalmi alkotásokról van szó. Nem csodálkozhatunk, hogy Broch és Freud írásainak szókincse igen közel áll egymáshoz: mindketten szép német nyelven, a 20. század szcientista törekvéseinek megfelelően alkottak.
Úgy tűnik, hogy Hermann Broch „elkapta” Freud pszichoanalitikai pesszimizmusát. „Die Schuldlosen” („Ártatlanak”) című, 1950-ben megjelent, ám részleteiben már a 30-as években megírt regényében Hermann Broch a freudi libidó-elmélete értelmében „hozza létre” a regénybeli tömeget és annak vezérét.
Valójában az egész regény olyan potenciális (német) tömegről szól, amely még a végső megformálás előtt állt, de máris sugározta a lelki brutalitását. A regénybeli vezér alakja nem olyan egyértelmű, mint maga a tömeg. Egy bizonyos Zacharias tanácsos úr, matematikatanár személységének több vonása ráillett a tömegvezér portréjára. Mindenek előtt az, hogy Zacharias igazi nyárspolgár. De hát éppen a nyárspolgárokból lesznek a forradalmárok és a vezérek!
A regény eseményében Zacharias az Einstein elleni politikai gyűléseken próbálja ki – egyelőre sikertelenül – a meggyőzés hipnotizáló taktikáját. A majdani vezér a kocsmában folytatta programbeszédeit a főtt kolbász és a savanyú káposzta mellett. A beszédeket olykor-olykor a pissoirban történő közös látogatások szakították meg, ám ezek a szünetek is a tömörülés ügyét szolgálták. Az agitáló beszédeket már nem csupán a sör, a bor és az izzadság, de a vizelet szaga is kísérte. Ez az érzéki együttes szinte elegendő is volt a tömeg kialakításához.
De a potenciális tömeg még messze volt a vezértől: néhány könyvoldallal odébb ott várakozott a vasúti peronon. A tömeg valójában még nem alakult ki, noha a pályaudvaron fekete csordaként álló individuumok sok közös vonással rendelkeztek: mindnyájan(!) parasztok voltak, feketék, szótlanak és ingázók. Még az itt-ott pirosan parázsló cigaretta sem tudott változtatni a közös ősi bűn sötétségén. Az emberek mozdulatlanul, szótlanul álldogáltak, magukban hordozva a szerencsétlenséget, a gyógyíthatatlan tompaságot és a megváltástalanságot. A gonoszság ősi hordozói, akiknek homlokát Káin bélyege tűntette ki.
Egyénként emberek voltak, akiket meg lehetett hívni az életre, a megváltásra, de tömeggé összegyűrve vakok és süketek. Persze, most a pályaudvaron, csak ki-ki a saját vonatának füttyhangjára vár, ám más körülmények között, egy füttyszóra, a falka már bármire képes is – lehetne. Egyelőre az érkező, illetve induló vonat ritmusa határozta meg szívverésük ütemét, de Hermann Broch sejtette, hogy a vonat helyét hamarosan elfoglalják a Zacharias urak.
A szuggesztió, vagyis az azonosulás következtében az individuumok egyetlen arcot vesznek fel, amely a vezér arcát utánozza. Freud szerint ez a folyamat elkerülhetetlen. Broch osztja a Mester pesszimizmusát, noha a regény főszereplője mintha képes lett ellenállni a vezérek tömörítő vonzásának. „A” (tulajdonképpen Andreas, de a regény főhőse anonimitásban kívánt maradni) nem dőlt be Zachariasnak, nem respektálta őt, de nem is félt tőle. Esetleg rövid ideg kíváncsi volt rá, ám egyértelműen nem volt hipnotizálható.
„A” egy másik betegségben szenvedett – közömbös volt a társadalmi bajokkal szemben. A pályaudvaron – ismét csak a puszta kíváncsiságból – kipróbálta a tömeg hatását. A többiekkel együtt eljutott a jegyellenőrzés vonaláig: már vágyott felszállni a vonatra, hogy valahova elindulhasson, hiszen elkapta a tömeg vonzása, a közös ritmus jó érzése. Csakhogy ő nem váltott jegyet. Az ellenőr kérdő gesztusára magához tért, közömbös arcot vágott, és vállát húzva kihátrált a tömegből.
A regényben „A” a cselekmény mozgató rugója, pedig az események lavináját nem is fizikai szükségletből, vagy valamilyen meggyőződésből, hanem pusztán a tevékenység vágyából indította el. „A” ugyanis nem tartozott sem a dogmatizáló Zachariashoz, sem a dogmatizálható tömeghez. A tömegen kívül – és mindenféle társadalmi hovatartozás nélkül – kívánta élvezni a társadalmi kapcsolatokat, esetleg mások erkölcstelenségének látványát. Az eredmény gyászos volt: közömbössége az emberek halálát okozta. Hermann Broch tehát sajátos módon folytatta Freud pesszimizmusát az emberi nemet illetően. Sőt, úgy tűnik föl, hogy az „Ártatlanokban” megfogalmazta az emberiség elleni vádat, amelyet Freud írásaiban nem találunk. Freud csak sejtette, Broch pedig ábrázolta is, hogy a rossz magában az emberben van és ezért vonzza a rosszat.

Vezér vagy a tömegindividuum?
Egy másik irodalmi példával szeretném befejezni. Hannah Arendt, az ismert zsidó filozófusnő (aki egyébként Hermann Broch kortársa és közeli barátja is volt) Eichmann jeruzsálemi peréről írt könyvében idézi a címszereplő szavait: „ezentúl vezér nélkül kell a saját nehéz életemet élnem, nem kérdezhetek sehonnan iránymutatást, sehonnan nem kapok parancsokat és utasításokat, semmilyen rám vonatkozó rendelkezést nem vehetek igénybe – röviden egy eddig ismeretlen élet állt előttem”.3
Ezt a meglepő vallomást Otto Adolf Eichmann, a későbbi SS-Obersturmbahnführer fogalmazta meg az 1932-es eseményekre visszaemlékezve. Freud elmélete értelmében Eichmann tipikus tömegindividuumként viselkedett, aki náci párttagsága előtt az élethez szükséges dinamizmust a különböző egyesületekből, majd az RSHA (Reichsicherheitshauptamt) szerkezetéből tankolta. A jeruzsálemi per alatt és az írásos visszaemlékezéseiben számtalanszor hangsúlyozta, hogy csak a parancsot teljesítette, hiszen a hivatalba való belépése előtt erre esküt tett.
Működése során Eichmann csak közhelyekben tudott fogalmazni, a sztereotipusok ugyanis betöltötték egyéni életét. Az utolsó szó gyanánt is klisét használt: „Soha nem feledjük őt, a halottat!” Esetleg fel sem fogta, hogy áldozata a tömegjelenségnek, amely automatikusan felmentette a személyi felelősség alól?
Nem, Arendt nem menti fel Eichmannt a tömeggyilkosság vádja alól, de nem is ítélkezik. Sőt az ítéletet teszi vizsgálata tárgyává, és ennek során meglehetősen belebonyolódik az olyan kérdésekbe, mint az egyéni bűntudat működése. Freud tömegpszichológiai elmélete látszólag nincs rá hatással, kérdéseire kizárólag erkölcsi platformról igyekszik válaszolni. Eichmannt nem tömegindividuumként, hanem kizárólag, mint egyént szándékozta bemutatni, ám ez nyilván nem sikerülhetett, hiszen a tömegjelenség nem freudi találmány! Ezért Hannah Arendt végül is – talán akaratlanul – a tömeg hatására utal, amikor nagyon óvatosan megfogalmazta, hogy a jeruzsálemi per – noha egy individuummal szemben kellett ítéletet hoznia – nem lehetett teljesen mentes a tömeg elfogultságától.4

Takács Ilona: Húsz éve hunyt el Szondi Lipót

Dr. Takács Ilona
pszichológus

Húsz éve hunyt el Szondi Lipót
Ösztöndiagnosztika és sorselemzés

„…az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent.”
/József Attila/

A mögöttünk hagyott 20. század nagy tudományos irányzata volt a mélylélektan, a pszichoanalízis. A diagnosztikai, gyógyító értékén túl mély hatást gyakorolt a művészetekre és az irodalomra. A mélylélektani pszichoanalitikus irányzathoz kapcsolódott a világhírű magyar tudós, Szondi Lipót. Az ő nevéhez fűződik a sorselemzés és ösztöndiagnosztika. Ennek alapelvei nyomán dolgozta ki a nevét viselő, 48 arcképből álló híres tesztet. A kísérleti ösztöndiagnosztikával és sorselemezéssel elsőként állította föl az ösztönlélektant, hidat alkotva a szellem- és a természettudományos lélektani irányzatok között.
Szondi kutatásai nem elvont elmélkedések voltak, hanem elemző és gyógyító célokat szolgáltak. Az általa kidolgozott elvekre épülő teszt alkalmas arra, hogy segítségével feltárhatók legyenek bizonyos kóros tényezők mellett az egyéni törekvések, a belső késztetések. A Szondi-tesztet a pszichiátriai gyakorlatban csakúgy, mint a pálya- és a párválasztásnál, életvezetési problémáknál mindmáig eredményesen alkalmazzák.
Szondi szellemi nagyságának megértéséhez hozzájárul életútja. Nyitrán született 1893-ban, tizenkét gyermekes, nagyon szegény ortodox zsidó suszter legkisebb fiaként. Apja a Talmudot tanulmányozó, mélyen vallásos ember volt, édesanyja viszont analfabéta. A nagy szegénységből az idősebb testvéreknek sikerült kitörniök; a felvidéki kisvárosi nyomorból Budapestre jöttek szerencsét próbálni. A fivérek sikeres üzletemberekké váltak, és az ő támogatásukkal az egész család a fővárosba költözött. Szondi ekkor ötéves volt. Testvérei összefogásával tanult, orvos bátyja hatására ő maga is orvos lett. A budapesti Apponyi Poliklinikán praktizált mint endokrinológus, pszichiáter és ideggyógyász. A sorsanalízis és az ösztöndiagnosztika alapjait a magyar fővárosban rakta le, itt dolgozta ki a már említett, világszerte ismert tesztjét.
Szondi szerint sorsunkat az ösztöneink határozzák meg, ezeket viszont az ősök örökségeként, magunkkal hozunk. Ezért int arra, hogy ki kell békülnünk a bennünk továbbélő ősökkel. Ám arra is figyelmeztet, hogy nem mindegy: miképpen éljük ki az ösztönöket. Az ember azért tudja saját sorsát alakítani, mert ugyanazt az ösztönt sokféle módon építheti. Négy ösztönkört állapított meg, amelyek mindegyike ellentétes párból áll.
Elsőként jelöli meg a nemi ösztönkört, aminek egyik oldalán az érzéki gyönyör és a gyöngédség igénye áll. Fontos tényezőként jegyzi a kezdeményező, harci ösztönt, ennek szélsőséges formája az agresszió, a szadizmus. Az előzőt nőies, az utóbbit férfias ösztöntényezőnek nevezte, jóllehet e vonások férfiben és nőben egyaránt megtalálhatók.
A másik ösztönkörhöz sorolja az érzelmi és indulati életet: a durva indulatok, a gyűlölet, a bosszú kiélése az egyik oldalon; vele szemben áll a szeretet, a szerettetés vágya és az ezt pótló szereplési vágy. (Ahogy Ady vallja: „Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak: Ezért minden önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének.”)
A harmadik ösztönkörhöz jellegzetesen az emberi ösztön, az „én” kialakítása tartozik. Itt is két ellentétes tényezőt különböztet meg: az „én” beszűkítésével szemben áll az „én”-t kitágító ösztönpár.
Végül a negyedik tengelyt a kapaszkodás ösztöne képezi, ami a javakhoz, a tárgyakhoz, az anyagiakhoz, a létfenntartáshoz való viszonyt mutatja, vagyis az ezekhez fűződő ragaszkodást, illetve az elutasítást foglalja magába. A kettősség itt az új iránti fogékonyságban, illetve a régihez való ragaszkodásban is kifejezésre jut.
Szondi Lipót feltárta azt is, hogy az ember miközben az egyik ösztönt kiéli, a másikat elfojtja, csakhogy az elfojtott ösztönök veszélyesek lehetnek, hasonlóan a láncra vert vadállatokhoz, amelyek széttépik láncaikat, és pusztító erejük szétrombolhatja a személyiséget.
Az emberi ösztönkiélésnek sok száz módját tárta fel Szondi, de jellegük alapján ezeket öt csoportba foglalta. Az első a natív kiélési mód. Ez, ahogyan az állatok viselkednek, a civilizált ember számára nem szerencsés megoldás. A következő az operotrop forma, ami munkában, hivatásban, kedvtelésben, hobbiban realizálódhat. A libiotrop módozat általában a párválasztásban jelenik meg. Az ember olyan párt választ, akiben azok a tulajdonságok elevenek, amelyek benne csak lappangó állapotban vannak, ezért mondja Szondi: „.. a férfi mindig ugyanazt a nőt választja”. Az idealtrop kiélési módban eszmék követése, világnézeti, vallási meggyőződés, művészi alkotás juthat felszínre. Rámutat az ösztöntörekvések tragikus módjára is, ami bűnözésbe, betegségbe, öngyilkosságba menekülésben realizálódhat.
Szondi Lipót 1936-tól a Ranschburg Pál által alapított Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben kezdett a sorselemezéssel foglalkozni. Erről az időszakról Benedek István írja „Éppen 1944-ig tartott a sorsanalízis első nagy korszaka. Nem kell magyaráznom, miféle történelmi időszak volt ez, militarizmussal, irredentizmussal, zsidótörvényekkel, második világháborúval, frontszolgálattal és munkaszolgálattal, a végén német terrorral, nyilas uralommal, deportálással és Budapest ostromával. Csak azt kell magyaráznom, hogy mindezek dacára, aki élt és éppen nem volt se katona, se fogoly, az – ha tehetsége volt hozzá – úgy dolgozott, úgy alkotott, mintha körülötte nem is állna lángba a világ. Aki ezt nem tudja, nem értheti meg, hogy éppen a zsidó Szondi köré sereglett akkor Budapest minden pszichológusa és olyan szenvedéllyel készítette a családfákat, meg a teszteket, mint akinek ez mindennél fontosabb. A sorsanalízis ebben a nyolc esztendőben forrta ki magát.”
Szondi és családja 1944 nyarán a Bergen-Belsen-i koncentrációs tárborba került. Innen sikerült ez év decemberében – viszontagságos út után – Svájcba jutnia. A háború után Zürichben telepedett le és ott dolgozott több mint négy évtizeden át. Világhírt szerzett és sikerre vitte a sorselemzést. Zürichben, 1969-ben ő hívta életre a Lélektani Intézetet; ma nevét viseli e híres svájci tudományos kutatási központ. Idehaza több mint évtizeden át száműzött lett a pszichológia, a szondizmus és a Szondi-teszt pedig tabuvá vált.
Szondi Lipót – magyar vonatkozásában – önkéntes száműzetésben élt Svájcban: miközben idegenben elismerték: híre az Egyesült Államokban is felfelé szárnyalt. Nem hívták haza, noha azt remélte: a háború után a magyar tudományos életben szerepet kap. Soha nem jött többé Magyarországra. Itthon azonban tanítványai, egykori munkatársai őrizték és a következő generációkra hagyományozták elméletét, és alkalmazták a zseniális Szondi-tesztet. Közöttük olyanok, mint: Benedek István, Illyésné Kozmuta Flóra, Mérei Ferenc, Kardos Lajos. Jómagam is, nem az egyetemen– mert ezt hivatalosan nem tehettük! –, hanem Noszlopy Lászlótól, Szondi egyik kiváló tanítványától, magánúton tanultam meg a teszt alkalmazását.
Szondi Lipót Svájcban, a tudományos életben jelentős karriert ért el, ám a sorselemző saját családjában nem tudta kivédeni a sötét sorscsapásokat, a tudattalanban rejlő tragédiát: Péter fia és Vera lánya, már felnőttként öngyilkosságot követett el. A nagy tudóst a szörnyű csapások nem törték meg, alkotó erejét megtartva, fáradhatatlanul dolgozott tovább. Életét a svájci Küssnachtban, 93 éves korában fejezte be. Itthon, halála után egy évvel később jelent meg– immár – anyanyelvén híres könyve, A Káin, a törvényszegő és Mózes, a törvényalkotó.

Hrotkó Larissza: Rajna menti zsidó közösségek a középkorban

Hrotkó Larissza

Rajna menti zsidó közösségek a középkorban
Az 1381-es tákána a ketuba értékének, illetve a hálicá eljárásának aktualizálásáról

Előzmények

Rövid tanulmányom elsődlegesen a rajnai zsidó közösségek helyi rendeletének, a tákáná-nak - szövegét1 vizsgálja.
A szövegkutatásokat összefoglaló tanulmányok gyakran alkalmazzák a történeti hátteret, ámbár a szövegé az elsőbbség. A középkori dokumentumokat vizsgálva kideríthetjük, hogy az askenáz zsidóság a jogi anyagok érvényét minél több közösségre igyekezte kiterjeszteni. Jogosan állíthatjuk, hogy a késői középkori askenáz zsidóság – a nem-zsidó társadalom törekvését követve – egy fajta centralizálásra hajlott, holott maga a tákána tulajdonképpen a közösségek autonómiáját alapozza.
Az említett centralizálási törekvés nagyobb regionális konferenciák és tanácsok létrehozásában nyilvánult meg. Egy ilyen regionális szervezet – a SUM 1220-ban(!) jött létre, amikor Speyer, Worms és Mainz területén levő zsidó közösségek elhatározták rendeleteik kölcsönös elfogadását. Jelen vizsgálat tárgyát képező tákána ugyancsak a SUM–közösségeknél volt érvényben (már csak azért is, mert elfogadása Mainzban történt), de hivatkozási alapot képezhetett más közösségek számára is.
Mint minden európai zsidó család, a rajnai zsidó közösségek is – a galut kezdetétől – kettős kulturális kontextusban éltek. A zsidóság belső társadalmi helyzetét döntően befolyásolta a külső, nem-zsidó kontextus. Az irodalmi hatás minden bizonnyal kölcsönös volt, noha a társadalmi erőviszonyok nem voltak egyenlők. Az első, az 1096-as keresztes hadjárat meghatározta a zsidóság további életorientációját: a veszélyek már ezt megelőzően is fenyegették a zsidó lakósságot, de az 1096-as események idején megfogalmazódott a veszély konkrét arca. Az egyház még akkor is veszélyeztette a zsidó közösségek életét, ha éppen nem tervezett újabb zsidóellenes lépéseket.
A 13. századtól kezdődően a latin műveltségű keresztény világban a Talmud „feketelistára” került, és a „talmudista” negatív zsidó jelzővé lett. Pedig éppen a talmudi irodalmi hagyomány tette lehetővé Európában a specifikus zsidó kultúra megőrzését. Az ókor politeista hellenisztikus világában a zsidók – a többi etnikai és vallási csoportokhoz hasonlóan – megtalálhatták helyüket a birodalmi struktúrában, ám a centralizált hatalomra törekvő egyház vezetésével felépített európai kulturális-gazdasági rendszerekben a zsidóság kiszorult a legitim keretekből.
A 13. század végén az erőszak újabb hatalmas hulláma söpört végig a Rajna mentén. Rabbi Meir von Rothenburg néhány társával együtt az ország elhagyására kényszerült, ám ehhez szüksége lett volna a császár engedélyére, hiszen R. Meir volt az első hivatalosan kinevezett németországi főrabbi, vagyis a mai fogalmak szerint Rudolf császár tisztviselője. Ráadásul a császár félt, hogy a zsidók magukkal viszik a vagyonukat is, és így az ország nehéz pénzügyi helyzetbe kerül. Egy szerencsétlen véletlen folytán a rabbit felismerték és elárulták. A császár az ensisheimi toronyba záratta, ahol rabbi Meir meg is halt. A zsidók zsarolása folytatódott: a rabbi holttestét 14 évig nem adták ki. Végül Süsskind Alexander Wimpfen frankfurti zsidó váltotta ki annak reményében, hogy valamikor a nagy tudós mellé temetik el. Kívánsága teljesült: együtt nyugszanak a worms-i zsidó temetőben.
A 14. század végét újra erős zsidóellenesség jellemezte: az 1381. júliusi mainzi zsinatra az 1348-1349-es pogromok, illetve az 1348-1351-es pestis járvány következményei vetítettek gyászos árnyékot. Speyer zsidó lakossága elsőnek szenvedett a felbőszült gyilkos tömegtől, még ha az áldozatok száma itt nem is érte el a szomorú strassburgi rekordot.2 Nem véletlen, hogy a véres események után összeült rabbinátus éppen a sógorházasságról, a hálicáról, illetve a házassági szerződés (ketuba) kurrens értékéről tárgyalt: a pogromokat követően sok gyermektelen özvegy helyzetét kellett a közösségnek megoldani, illetve tisztázni a házassággal kapcsolatos problémákat (például az újraházasodás akadályát képező „águna” helyzetet). A sógorházasság, illetve a középkorban annak kiváltásaként szolgáló hálicá szoros kapcsolatban állt a házastársak személyi vagyonának megosztásával, amely az egyik házastárs bizonyított, vagy kétséget kizáró elhunyta esetén vált szükségessé.
A középkori tákána szövege a Szentírásból, illetve a Talmudból merítette szókincsét, noha előfordultak már a tipikusan európai zsidó szófordulatok, lexémák is. Vizsgált szövegünk azt mutatja, hogy szerzői nem szándékoznak megszüntetni a korábbi tákánák érvényességét, de az új körülményekben szükségesnek érezték azok újraértelmezését. A kontinuitásra való törekvésen kívül érzékelni tudjuk, hogy a tákána a kollektív (vezetői) akaratra támaszkodott, ami a szanhedrini szellemnek felelt meg. Olyan formai jelek, mint például az igék többes számú alakjának használata, az elődök említése stb., azt hangsúlyozza, hogy nem egy ember parancsáról van itt szó, hanem ősi hagyományt folytató döntésről! (Természetesen a vallási irodalmat éppen ez jellemzi, hogy az autoritását az ősi voltára és kontinuitásra alapozza.)

Az 1381-ediki rabbi-konferencia Mainzban (Magencában) ült össze. Legrangosabb tagja Mozes ben Jekuthiel, a mainzi rabbi volt. (A fentiekben már idézett J. Winter – A. Wünsche háromkötetes tanulmányának záró része említést tesz Jechiel ben Jekuthielről, egy római rabbiról, aki „Das Buch der Frommen” („A jámborok könyve”) című erkölcstanítását még Németországban írta meg és Olaszországban feldolgozta, illetve kiegészítette. Lehetséges, hogy mindkét rabbi egyazon családból származott.)
A mainzi zsinaton jelen volt rabbi Sámuel Bonfant is, a híres St. Goar-i Salman rabbi előde.3 A zsinat a „ketuba” értékének aktualizálását, valamint a hálicát tárgyalta, amellyel kapcsolatban korábban már készültek rendeletek. Jelen szövegnek (Text B, a 252-253. oldalon)4 öt forrása volt. Elemzésünk kimutatja, hogy a rabbi L. Finkelstein által közölt szöveg későbbi szerkesztés eredménye: eredetileg több tákána készült el, amelyet a szövegmásolók összevontak és egyetlen bevezetőhöz kapcsoltak.

A tákána, mint irodalmi műfaj
Ha a középkori rajnai zsidóság helyzetét a külső, vagyis a nem-zsidó kontextus oldaláról nézzük, akkor mindenek előtt meg kell említeni, hogy a közösségek többsége a Mainz-i Érsekség területén helyezkedett el. Ez az érsekség a 11. századtól a reformkorig tartotta fenn magát. Mainzban székelt az érsek. Worms, Würzburg, Bamberg, Paderborn, Halberstadt, Verden a püspöki székhelyek voltak. A szomszédságban a nagy Kölni Érsekség éreztette hatását. A nyelvi terület a rajnai franktól a moseli frank nyelvjárásig terjedt, noha a gazdasági tevékenységük miatt a zsidók érintkezhettek a déli nyelvekkel is (bajor vagy aleman).
A 13-14. században még nem beszélhetünk egységes német nyelvről, noha éppen ekkor ezen a területen is – hasonlóan a gazdasághoz – nagy változások történtek. A világi irodalomra akkoriban a szerelmes költészet volt jellemző, ne feledjük: a késői középkor a Minnesang kora volt. A héber költészet nemcsak a képviselőin keresztül (megemlítjük itt Süsskind von Trimberget, a híres középkori zsidó minnesängert, aki egyébként ugyancsak viselte a megkülönböztető zsidó kalapot, hiszen nem tért át a keresztény hitre annak ellenére, hogy életének nagy részét az udvarnál töltötte5), de újító ritmusaival is aktívan részt vett az európai költészet kialakulásában.6 Hiszen a szöveg ritmikai szervezésével találkozunk a vizsgálatunk tárgyát képező tákánában is (ld. például a III. rész (a) szakaszának első sorában a „Cadi”-phonema alliterációs ismétlését).
Az udvari költői nyelv mindinkább távolodott a latintól. Mind több olyan irodalmi mű készült (például „Tristrant” vagy „Floyris”), amelyet nemcsak egyetlen nyelvterületen értettek. Persze, itt a műveltebb lakossági rétegekről van szó, de éppen ezekkel a rétegekkel érintkeztek a zsidók közösségek képviselői (vezetői, stadlonjai) is, és ha beszélhetünk a helyi nyelvi hatásokról, akkor elsősorban az irodalmi nyelvet, illetve a kisebb-nagyobb feudális udvari nyelvi szokásokat kell figyelembe venni.
A középkorban megváltozott az egyháznak a földi intézményekkel kapcsolatos állásfoglalása, amely a zsidó lakosságot is érintette. Miközben Ágoston a maga korában a földi életet még teljesen értéktelennek tartotta (De civitatis Dei), a középkori egyház az élet minden területét igyekezte vallási dogmáinak megfelelően szabályozni. A zsidó vallási életben a profán elem mindig is jelen volt, a középkorra a zsidóság e vonatkozásban már nagy hagyománnyal és gazdag talmudi irodalommal rendelkezett. Abban az időben csökkent a toszefta fajtájú írások iránti vonzódás, de annál több halahisztikus jellegű írás készült. Ezek között az erkölcsi irodalom foglalt el nagyobb helyet, ami a keresztény vallási irodalomra is jellemző volt. A nagy erkölcsi traktátusokon kívül divatba jöttek a prédikációk, amelyek fokozatosan terjedelmes műfajjá fejlődtek. Ezek a fennkölt művek a középkorban már kifejtették hatásukat a rabbinikus homiletikára, de talán a 17. századi „drásanim”, a drósék írásaira is.
Több olyan rabbiról tudunk, aki a halahisztikus művek mellett költészettel is foglalkoztak. A rothenburgi Meir rabbi például verseket is hagyott az utókorra. „Der Brand der Thora” című verse elsősorban Juda Haleví Cionidáinak ügyes utánzata, de szövege tükrözi a középkori rajnai zsidóság tragikus életét és rabbi Meir döbbenetes erejű hitét, aki minden szörnyűség ellenére – és ezek közül a legszörnyűbb a Tóra pusztulása volt – bízott a szebb jövőben:
„Dir leuchtet Gott der Welten ew’ge Sonne,
in deinem Licht die Völker alle wallen.”
A tákána is besorolható a középkori zsidó irodalmi műfajok közé. Ezek tanulmányozása azért is fontos, mert noha abban az időben az európai országok zsidó lakossága már használta a helyi nyelveket, de még mindig jelen volt Európában az itt létrejött héber nyelvű irodalom. (A nemzeti államok megalakulásával a helyzet gyorsan romlott.) Irodalmi műfajként a tákána gazdagította az egész európai irodalmi kincsestárat, és ilyen szempontból is megérdemli a kutatást.

A szöveg külső alakja
Elmondható, hogy a vizsgált szöveg nem az eredeti példány másolata, hanem egy több forrás alapján helyreállított anyag, amelynek formai elemei részben már megfelelnek az újkori igényeknek. Hogy mekkora erőszakot követtek el a másolók és a szerkesztők a szövegen, ma már nem állapítható meg, hiszen ehhez rendelkezni kellene a középkori írott anyaggal. A vizsgált nyomtatott szöveg egyforma nagyságú héber betűkkel készült.
A szavak értelemszerű összekapcsolása, illetve szétválasztása a birtokos szerkezetek és a kötőszók segítségével történik, amelyek közül a „ו” consecutivum ill. adversativum, „יכ” és az „דשא” ill. „ש” a leggyakoribbak. Az utóbbi kötőszók együttes használata is tanúskodik a szerzők vegyes – bibliai és talmudi – szókincséről. A talmudi idők más kötőszói is találhatók a szövegben, például a כדי kombinációi, vagy אשר יען („mert”, rögtön az első sorban). A mai európai olvasónak feltűnik a szegényes interpunkció. A másolatban néhány helyen már láthatunk egy-egy zárójelet, illetve pontot és vesszőt, de ezeket a jeleket valószínűleg a másolónak köszönhetjük. Talán ugyancsak neki köszönhetjük a rövidítések megjelölését (′ például a nyelvtani formáknál). A dátumot rögzítő első mondatot a többi lexikai kombinációktól egyetlen pont választja el. A pontok, vesszők és egyéb jelek hiánya egyébként nemcsak a héber szövegre volt jellemző. A német nyelvű középkori szövegek is általában mellőzték a nagybetűs írást, illetve az interpunkciót. 8
A szöveg szemmel láthatóan négy részből áll, ám ez a szerkezet a másolók műve. A részek közötti sorok elején kb. 3 karakteres kihagyások láthatók. A bevezető részt követő sorban kettőspont is található, amely a középkori anyagban aligha állhatott.

A szöveg belső formája
Ha a szöveg jelenlegi alakját nem vesszük figyelembe, akkor is találunk benne olyan jeleket, amelyek lehetővé teszik a lexikai anyag értelemszerű csoportosítását. Ezzel egyidejűleg felfedezhetjük a szerkezeti feszültségeket is. Feltűnő, hogy a dátumozás kétszer ismétlődik: a ránk hagyományozott szöveg első sorában az évszám rövidített alakja található, a hónap és a nap megjelölését az aláírások előtti utolsó sor tartalmazza. A kéziratok közötti eltérések miatt kétséges volt a tákána dátuma. L. Finkelstein a „Hunt. 221” jelölésű kézirat véleményét fogadta el, amely a tákánát (5) 141 Áv hó 15-ére, hétfőre teszi. Az 5146-ban az Áv hó 15-e ugyanis nem hétfő volt.
A mai szöveg negyedik sorában szerepel „a hálicá ügyében” kifejezés, amely több sorral lejjebb megismétlődik. Az ismétlés helyén valószínűleg egy újabb rész kezdődik. Ennek megfelelően az első szövegrészt „A”-val, a másikat „B”-vel jelölhetjük meg.
Az „A” szöveg vége felé található egy másik jogi kifejezés – a tárgyaló felek által „lepecsételt” megegyezés, ezután egy újabb szövegrész következik, amely mintegy részletezi a fentiekben említett megállapodást. Ennek a néhány sornak más a tartalma, mint az előző „A”, illetve az ezt követő „B” jelű szövegrésznek. Ezért ezt a szöveget „A” jellel láttuk el.
Támpontként szolgálhat az is, hogy az „A” szöveg elején láthatjuk a konferencia kérdéseinek felsorolását: a rabbik (avagy: a „tanítók”, illetve a „jogtudósok”) a ketuba és a hálicá ügyében ültek össze. Ezért jogos feltételezni, hogy a rövid középső („A”) rész egy önálló szerkezeti elemet képez, amely a ketuba értékét érinti.
Az „A” rész tehát az egész szöveg bevezetője lehetett, így értelmezi ezt L. Finkelstein is, de lehetett annak más funkciója is, azaz összefoglaló keretként is szolgálhatott, ha az eredeti szöveget megtoldották, illetve azt újonnan szerkesztették.

Az „A” szövegrész leírása
Ez a rész a talmudi elbeszélő stílusú hagyományt folytatja: közli, mennyire eltérőek voltak a vélemények a ketuba összességét illetően. A rabbinátus ezért határozta el a „valuta árfolyam” rögzítését, illetve a hálicával kapcsolatos tennivalókat. A döntés történeti és kollektív jellege rögtön a szöveg elején mutatkozik: a „tákánat kahalot” birtokos szerkezetben a második elem egyrészt a nőnemű főnév többes számú alakja, másrészt szemantikailag is az okmány érvényességi körének bővítésére utal. A szövegrész lexikai anyaga három hivatkozási hely körül csoportosul:
1. Az első hivatkozás: Dvarim 25, 9. Ez a szentírási részlet a hálicá eljárását írja le. De meglepő, amit érzékelnünk kell, hogy a rendelet szerzői fel sem tételezték a sógorházasság lehetőségét.
2. A második lexikai csoport a „Kethuvot 6a”-ra épül. Ez a traktátus a „Nasim” (babiloni) talmudi rendben található. A 6. fejezet „a” jelű misnája a házastársak közötti vagyoni viszonyokról így szól: A feleség minden vagyona és keze munkája a férj tulajdona. Mindenre, amit a feleség örökölt, a férjnek élete végéig haszonélvezeti joga van. A személyes kártérítés pedig a feleséget megilleti. Ám erről eltértek a vélemények. Rabbi Jehuda ben Bether úgy vélte, hogy ha a dolog (a megszégyenítés, vagy a becsületsértés stb.) titokban történt, akkor az összeg két része a feleséget, egy rész a férjet illette meg, de ha ez a nyilvánosság előtt történt, akkor két rész a férjé, egy rész a feleségé volt. A férj részét azonnal ki kellett fizetni, a feleség hányadáért birtokot kellett vásárolni, amelynek a férj volt a haszonélvezője. A mai olvasó azt gondolná, hogy ez a talmudi vélemény – a középkori európai körülmények között – aligha volt releváns. Többek között azért, mert a zsidók Európában nem mindenütt vásárolhattak birtokot. A hivatkozás mégis tükröződik a rendelet szövegében (a „B” -részben), hiszen a rabbik a családi vagyon egységére kerestek jogi alapot. Feltételezésünket az európai zsidók megváltozott gazdasági életstruktúrája igazolja: a külső kényszerből adódóan a 11. századtól a kamatra történő pénzkölcsönzés került a gazdasági foglalkozások élére. Ehhez sürgősen koncentrálni kellett a vagyont, és ennek fényében jártak el a családi vagyon megosztása ügyében is.
3. A harmadik hivatkozás Jesája 45, 8, és erre a szövegre támaszkodik a harmadik lexikai csoport. Jesája prófétától idézett szöveg jól illik egy jogi rendelet legitimitásának szövegi megalapozásába. Ugyanis azt hangsúlyozza, hogy az Isten teremtői tette egyidejűleg az „igazság tette” is, vagyis a Tóra szavai a földi igazság alapját képezhetik, ha az emberek ezeket megtartják. Ezért a hálicát is az első szövegrészben a szerzők egyértelműen „micvának” nevezik, hiszen annak végrehajtását a Tóra írja elő.
A szöveg nem tesz említést „Jevamot” traktatusról, holott ezt is felhasználja, sőt a tákána („B”) része erre a traktatusra támaszkodik. Az „A” rész további formai érdekessége, hogy a szöveg elején és végén a „megegyezésre jut, egyetért” ige alakjai keretszerűen foglalnak helyet.

Az „A” szövegrész leírása
Az „A” rész kizárólag a tárgyra szorítkozik: a szerzők rövid 4 sorban rögzítik, hogyan értelmezik a régi talmudi ketuba-értékeket az aktuális körülmények között. Ugyanis a Talmud a szűzért 200, az özvegyért 100 zuz-t írt elő ketubaként. Pontosabban mondva egy „maneh-t”, 9 de hogy mennyit ért a maneh ezüsttartalma a talmudi időkben, erről nem volt semmilyen írásos megállapodás. Az „A” szöveg így foglalja össze a rabbinikus döntést:
Íme a ketubáért régen a kölni pénznemben fizettek. Abban az időben az volt a szokás, de most mindez már a múlté. Abban állapodtunk meg, hogy a szűzért legyen 600, az özvegyért 300 arany forint (a fizetendő összeg). Ne legyen ez se több, se kevesebb, ha csak a férj nem alkudta ki az özvegyi jog növelését, vagy az asszony lemond a jogáról.

A rabbik tanácstalanságát az okozta, hogy a zsinat előtt megszűnt a kölni pénzverés, ezért a ketubát fel kellett értékelni. Az arany forintot (florint) így először alkalmazták a tákánában. A felértékelésről tehát a régi kölni pénznemhez képest állapodtak meg, nem pedig a talmudi idők pénzneméhez. Feltűnik a „kölni” szó németes használata – „kolnis” (és nem például „kolnit”), amelyben az „ö” (o-Umlaut) hiánya sem feltűnő. Az összegeket nem betűkkel, de nem is az arab számokkal írták ki, hanem a héber betűkkel jelölték meg.

A „B” szövegrész leírása
A harmadik rész így kezdődik: „A hálica ügyében, …”
Ezzel a lexikai kombinációval már találkoztunk az „A” rész negyedik sorában. Mind valószínűbbé válik, hogy az előző „A” rész későbbi betoldás, és az eredeti szöveg ezen a helyen folytatódott. Ha a feltételezésünk igaz, akkor a tákána szövege valójában csak a hálicára koncentrált.
A másoló által kialakított harmadik „B” bekezdésben két helyen találunk egy-egy pontot, ami azt jelenti, hogy az értelmező a szöveg harmadik részét két szakaszra – b’és b’’ – osztotta szét. Ezzel az értelmezéssel a következők miatt egyetérthetünk:
A „B” szövegrész főszereplői a „sógor” és a „sógornő”. Az egész szövegrész e két személy közötti rokonsági, illetve vagyoni kapcsolatok rendezésének módjával foglalkozik. Ám a hosszabbik b’ szakasz nem tartalmazza a mozgást jelölő igéket. Ugyanakkor a b’’ szakasz egy ilyen igével kezdődik, ami az előző szituációnak változására utal: „A sógornő menjen el a sógor lakhatásának helyére…”
A „B” rész tartalma:
b’: A sógor a férj halálát követő 3 hónapnál tovább ne várakoztassa sógornőjét. És akár növekedett, akár csökkent a házasságba bevitt vagyon értéke, vagy ha az egyik fél nem is vitt be semmit, a családi vagyont szét kell osztani az özvegy és az örökösei között, még ha az özvegy része kisebb is lenne, mint ketubájának követelése. Ha pedig a vagyon nagy és a fele jár az özvegynek, nem számít, hogy ez több, mint ketubájának követelése; az elhunyt örökösei és a sógor választhatják, hogy a sógornőt készpénzben fizetik ki, vagy a hátramaradt vagyon felét adják meg. Ha az utóbbit választották, ez nem lehet nagyon kedvezőtlen, vagyis nem képezhet túl nagy differenciát. Mindenben az itt leírt módon és ennek megfelelően kell eljárni. Ezt követően a sógornőnek nem lehetnek további követelései: nem veheti ki a közös vagyonból, amit a szülőktől, vagy a közelebbi rokonoktól kapott – minden a közösben marad.
Továbbá: A sógornőnek kell mennie a sógor lakhatásának helyére, de ha a sógor megy el (hozzá), akkor meg kell téríteni a költségeit. Ha a sógor tiltakozik és megtagadja a hálicá kiváltását, vagy leteszi a pénzt, amely nem az övé, vagy elmenekül, hogy elkerülje a hálicát, de minden közösségben herem alá esik, amíg a hálicá meg nem történik.
A „B” szövegrész irodalmi kerete a „levesz” = „leveszi a cipőt” (חלץ) ige paradigmája. Ez a lexéma összeköti a „B” szöveget az „A” szöveggel is. Ugyanezt a célt szolgálja az utolsó sorban található dátum is, amelyről már részletesen beszámoltunk.

A „B” rész leírása
Ugyancsak szó volt már a „B” szöveget követő névsorról. Ez a felsorolás csak részben hasonlít a mai aláírásokra. A héber nevek sokat árulnak el a konferencia résztvevőinek családi körülményeiről, illetve társadalmi helyzetéről. Egy-egy név előtt rövid megjegyzést is találunk: „a fentiekkel ugyancsak egyetértek – Rotenburki (értsd: Rothenburgi) Menlin”; „ugyancsak ott voltam jelen a zsinaton – Meir ben Sámuel Ha-Kohen Northojzenból (Nordhausen-ból)”.
A „Rotenburki” és „Northojzen” alakokban láthatjuk a mássalhangzók jellegzetes tompítását – ez részben népies, részben pedig a germán nyelvek mozgását (Lautverschiebung) követő jelenség volt. A „hojzen” alak a középkori labilis diftongusi helyzet eredménye; ám az is előfordulhat, hogy a diftong összehúzódása, illetve egy újabb diftong kialakulása – „oj” „au” helyett – a rajnai zsidó területeken terjedő „jiddis” hatása eredményezte, amely a héber nyelv jellegzetes askenáz kiejtéséhez vezetett.

Igazság és jámborság
A szövegelemzés kiderítette, hogy az 1381-es rabbi-konferencia eredetileg nem egy, hanem két (esetleg három) tákánát fogadott el, amelyet később összevontak és egy bővebb bevezetőt írtak hozzá. Az újonnan szerkesztett bevezetőben Jesaja idézete, illetve az idézet körüli szöveg, amely az igazságot és a jámborságot helyezi előtérbe, s a korra jellemző erkölcsi prédikációra emlékeztet, holott az eddigi (pl. Rabbenu Gersom által megfogalmazott) tákánák inkább szűkszavúak és tárgyra törőek voltak.
A tákána hatályáról Finkelstein még hozzáteszi, hogy a kölni közösség továbbra is a saját pénznemhez ragaszkodott a ketuba értékének megállapításánál. Elég furcsa – jegyzi meg Finkelstein –, hogy Maharil, aki a zsinat egyik tagjának fia volt, nem ejtett említést a zsinatról abban a gyűjteményben (Minhág Maharil), amelyben a kölni és más közösségek szokásai közötti eltéréseket tárgyalta.
Még két másik 14. századi zsinatról is van tudomásunk. Az egyikről Graetz tett említést 10: ezt valószínűleg 1386-ban Weissenfels-ben tartották meg. A zsinat a védelmi levél ügyében fordult a helyi nemes prominenciához. Az utolsó zsinatra valószínűleg 1400-ban Erfurtban került sor. Ezen a konferencián a rabbik elhatározták, hogy a kohénoknak meg kell tiltani a város, illetve a temető kapuján keresztüli áthaladást!
Végül még egy gondolat a hálicáról, illetve a jogi rendelkezések létrejöttéről általában. Feltételezhető, hogy hálicá valamikor egy erős felindulásban elkövetett spontán cselekmény volt. A Tórában (Dvarim 25, 9) ez a regionális szokássá vált rítus jogi értelmet kapott: ugyanis a sógornak a bíróság (a kapunál ülő vének) előtt ki kellett jelenteni, hogy megtagadja a sógorházasság kötelességének teljesítését. A Talmud a hálicá legitimitásában már nem is kételkedett, a Tóra autoritása ezt is automatikusan rendeletté tette. Az európai zsidóság szokásai és írott rendeletei a hálicát a ketuba kifizetésével kapcsolták össze. Ez tűnik ki Finkelstein által közölt szövegekből, amelyek mai formában egyetlen rendeletként kerülnek az olvasó elé.

Jegyzetek

1 Jakov Katz úgy mutatja be a tákánát, mint a helyi szokásokat rögzítő dokumentumot. Katz kihangsúlyozza, hogy ezt a dokumentumot már igen korán írásban foglalták össze. Művének II. részéhez fűzött megjegyzésekben megemlíti a legrégibbi fennmaradt (nem másolt, hanem eredeti) tákánát az 1595-ből. Ám ez a dokumentum is hivatkozik a még korábbi írott tákánákra.
Jakov Katz, Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor végé, Budapest-Jeruzsálem, 2005

2 Rabbi Louis Finkelstein, Jewish Self-Govermenment in the Middle Ages, New York, 1924

3 St. Goar-i Salman 1460-ban adta ki „Die Geschichte der Hussziten” (gilgul bné chusim) című művet a husszita teológia zsidó hátteréről.

4 Rabbi Louis Finkelstein, New York, 1924

5 J. Winter – A. Wünsche, Die jüdische Literatur seit Abschluss des Kanons (I-III), Hildesheim, 1965

6 Leopold Zunz, Die synagogale Poesie des Mittelalters, Berlin, 1855

7 Humbertus de Romanis in: Th. Frings, Beiträge zur Geschichte der Deutschen Sprache und Literatur, Halle (Saale), 1966

8 Vö. például Th. Frings, E. Karg-Gasterstädt, Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur, Halle (Saale), 1966.
Érdemes ilyen szempontból összehasonlítani Hamelni Glückel (Glückl von Hammeln, 1632-1677) jiddisül írt visszaemlékezéseit, amelyekben ugyancsak elvetve találunk pontokat ill. vesszőket.
A pesti zsidó közösség 1840-es levelezése is meglehetősen hanyagolta az interpunkciót, amiért az anyagok értelmezése igen nehéz. A hiányos interpunkció arról is tanúskodhat, hogy csak nagyon kevesen (pl. a rabbik, vagy más tudósok) kerültek közvetlen kapcsolatba az anyagokkal. Ha fel is merültek az értelmezési nehézségek, azok megoldására a legnagyobb tekintéllyel rendelkező tudós adekvát véleményét keresték és alkalmazták.

9 „Kethubot” in: Mishnayot, Volume III. Order Nashim, New York, 1963. Finkelstein ezt a pénznemet „minának” nevezi – ld. Finkelstein, 75. old.

10 Ld. az (5.) lábjegyzést a 76. old.

Marlies Schulz: Zsidók Berlinben – tegnap és ma

Professzor dr. Marlies Schulz
Berlin, Humboldt Egyetem

Zsidók Berlinben – tegnap és ma

Az alábbi tanulmány a berlini zsidóság változatos és tragikus történetét foglalja össze. Berlin, mint Európa egyik jelentős városa sokat köszönhet a zsidók a gazdaságban, a tudományban és a kultúrában végzett több évszázados tevékenységének.
A tanulmány gondolatmenete alapvetően időrendi sorrendet követ, de a történelmi tények mellett bemutatja Berlin zsidó lakosságának mindenkori területi elhelyezkedését is.

A kezdetektől az Első Világháborúig

A zsidók berlini megtelepedésének autentikus bizonyítékai 1295-ből származnak. Az első zsidók, mivel más foglalkozást tilos volt űzniük, kereskedők, pénzváltók és pénzkölcsönzők voltak. Ahhoz, hogy a városban élhessenek magas adót kellett fizetniük. A 17. századig üldözték őket és minden rosszért őket tették felelőssé.
Berlin első zsidó közösségét 1671-ben alapították. Ötven jómódú, Bécsből elüldözött zsidó család, Fridrich Wilhelm választófejedelem rendeletének értelmében letelepedhetett a városban. Ennek az volt a célja, hogy a harmincéves háborúban szétzilált gazdaságot a zsidók tőkéje, vállalkozási készsége, és az általuk fizetett adók segítségével újra fellendítsék. Néhány zsidó család a Spandau Előváros nyugati részében, a Großen Hamburger utcában telepedett le. Itt hozták létre az újonnan alakult zsidó közösség első temetőjét is (amit 1827-ben bezártak, majd 1943-ban felszámoltak). Csak 1700-ban engedélyezték először a zsidóknak zsinagógájuk létrehozását, ami azután a rákövetkező 150 évben a közösség egyetlen zsinagógája maradt. A közösség néhány tagja szoros összeköttetésben állt a porosz udvarral, ők pénzkölcsönzők, ékszerészek, üzleti tanácsadók voltak. Ezért a tevékenységért bizonyos előjogokat élveztek, és nagyban meghatározták a közösség életét. Azok a zsidók akik nem álltak az udvarral kapcsolatban a leggyakrabban kis üzletet vezettek, zálogkölcsönzők vagy házalók voltak. Idővel egyre több zsidó költözött Berlinbe, részben letelepedési engedély nélkül. 1750-ben kb. 2000 zsidó élt már a városban, ebből mintegy 500 illegálisan. 1756-ban a közösség egy kb. 350 ágyas kórházat rendezett be az Orenierburger Strasse-n.
Az idő múlásával a zsidó közösség a szellemi és kulturális értékek tekintetében közelebb került a porosz társadalomhoz. A felvilágosodás eszméit – tolerancia és emberi méltóság – a zsidók is magukévá tették. Az ismert zsidó filozófus Moses Mendelssohn döntő kezdeményezéseket tett a zsidók németországi emancipációjával kapcsolatban, a zsidó hit és a világi cselekvés összehangolásával. A késői 18. és korai 19. században több szalon is létrejött, ahol írók, művészek gondolkodók találkozhattak, és eszmecseréket folytathattak. A legismertebb szalonokat magasan képzett zsidó asszonyok vezették olyanok, mint Henriette Hertz és Rahel Varnhagen. Ismert látogatójuk volt többek között a költő Heinrich Heine, valamint a berlini egyetem megalapítói, a Humboldt fivérek. Ezekben a tevékenységekben is kifejeződött a zsidók növekvő társadalmi elismertsége.
A 19. század elején Berlinnek mintegy 200 000 lakosa volt, ennek kb. 1,5%-a volt zsidó, akik azonban még nem rendelkeztek a polgári jogok mindegyikével. A 1812-es porosz rendelet eltörölte a különleges adókat és teljes állampolgárságot adott a zsidóknak. De ennek ellenére továbbra sem vállalhattak állami hivatalt, a katonai vagy az akadémiai pálya számukra elképzelhetetlen volt, valamint továbbra is korlátozott választójogokkal rendelkeztek. Néhányan a teljes értékű állampolgárság reményében áttértek a keresztény hitre. Összességében a közösségen belül megerősödött a liberalizmus, a német nyelvű prédikációk és kórusénekek egyre népszerűbbek lettek. Ezek a folyamatok azonban szemben álltak az ortodox zsidók szándékaival/szemléletével. A liberális és az ortodox zsidók közötti szakítás kiváltója az 1866-ban a Mitte-ben, az Oranienburger Strasse-n felépített Új Zsinagógában tartott megnyitó istentiszteleten bevezetett orgonajáték és kórusének volt. Az Új Zsinagóga 3000 ülőhelyével a legnagyobb volt Németországban, és az időközben Németország legnagyobb zsidó közösségévé váló berlini gyülekezet öntudatát fejezte ki. A zsinagóga a maga nemében a legfényűzőbb épület volt Németországban, 50 méter magas aranykupolája visszatükrözte a közösség büszkeségét. 1869-ben a hitközség ortodox tagjai megalapították az Ádász Jisráél Gyülekezetet és 1876-ban kiléptek a zsidó közösségből.
Az 1871-ben létrejövő Német Birodalom fővárosa Berlin lett. Az ennek következtében meginduló dinamikus gazdasági fejlődés Berlint igazi európai metropolisszá emelte. A zsidók nagymértékben részesei voltak ennek a fejlődésnek és fellendülésnek. Németország és Kelet-Európa számos területéről érkeztek bevándorlók Berlinbe, a város lakossága gyorsan növekedett, s ezzel összefüggésben a főváros zsidó lakossága is. Míg 1855-ben 13 000 zsidó élt itt, addig 1871-re számuk elérte a 36 ezret. Arányuk a város lakosságán belül 2,9%-ról 4,1%-ra nőtt. A zsidók társadalmi berendezkedését akadályozó sok jogi korlát eltűnt, némely gazdasági ágazatban, mint a bankszektor, áruházak vezetése, könyvkiadás, szerepük meghatározó volt, ezzel vallási öntudatuk is megújult, 1872-ben megalapítottak egy liberális rabbi szemináriumot, a „Zsidó Tudományok Főiskoláját”, ami erős befolyást gyakorolt mind a konzervatív mind pedig a reform mozgalomra. Ismert zsidó gondolkodók, mint Leo Beck és Martin Buber voltak a tanárok. Egy évvel később az ortodox Ádász Jisráél Gyülekezet is meglapította saját rabbi-szemináriumát.
1880-tól a kelet-európai pogromok zsidó bevándorlási hullámot indítottak el, amelyeknek további lökést adott az Első Világháború kitörése, és a galíciai hadiesemények elől menekülő zsidók tömegei. Egy bevándorló közösség számára a lakóhely megválasztása mindig szorosan összefügg a társadalmi és gazdasági lehetőségekkel. Az újonnan a városba költözött zsidók előnyben részesítették a hagyományos zsidó lakónegyedeket, ahol vallási és társadalmi szervezetek voltak. Sok Kelet-Európából érkezett szegény ortodox zsidó költözött ezért Mitte-be és Spanau kerületi előváros keleti részébe. Ezen a környéken voltak a város legolcsóbb lakásai, itt élt a legkevesebb antiszemita, valamint itt élvezhették legjobban a közösség védelmét. Az ugyanazt a nyelvet beszélő, hasonló szocio-kulturális háttérrel rendelkező honfitársakkal ápolt kapcsolat megkönnyítette a beilleszkedést az újonnan érkezettek számára.
A bevándorlók, akik Hamburgon vagy Amszterdamon keresztül Amerikába akartak menni a „Spandauer Vorstadt”-ban egyszerű menedékre leltek. Gyakran Berlinben kellet maradniuk, mert nem volt elegendő pénzük vagy mert hiányosak voltak a papírjaik. 1910-ben a Mitte kerületben kb. 33 000 zsidó élt, ez a berlini zsidóság 37%-át jelentette. Közülük 10,9% kelet-európai zsidó volt, a legtöbben Galíciából származtak. A vallási, kulturális, társadalmi, politikai és szakmai élet számos szövetségbe, egyesületbe és intézménybe szerveződött.
A kelet-európai zsidók a polgári zsidóságtól elsősorban foglalkozásukban, társadalmi rétegződésükben és szokásaikban (öltözködés, vallásgyakorlás) különböztek. A legtöbbjük szegény munkás vagy kereskedő volt, leginkább a jiddist beszélték és tradicionális ruházatot viseltek. A kapcsolat az asszimilációban érdekelt német polgári zsidóság, és az újonnan jöttek között nem volt feszültségmentes.
1914-ben a keleti „Spandauer Vorstadt”-ban legalább 15, kelet-európai zsidók által alapított „tanulóhely”, sok imaház, zsinagóga, olvasóterem, talmud iskola, teázó és kis üzlet működött. Az élet ezekben az utcákban nem sokban különbözött egy galíciai kisvárosétól. Ezen kívül számtalan segélyegylet alakult; ezeket a galíciaiak, az oroszok, a románok külön szervezték. A cél az volt, hogy a tagokat és nem tagokat tanáccsal és tevőlegesen segítsék.
A kelet-európai zsidók németországi és Berlini bevándorlása egy új, erős antiszemita mozgalom kialakulását hozta. Az erre való reakcióként önvédelmi egyesületek alakultak, amelyek megpróbáltak az antiszemitizmus ellen küzdeni. 1897-ben Berlinben megalakult a „Németországi Cionista Egyesület”, 1911 és 1920 között a városban volt a „Cionista Világszervezet” központja is. Az első világháborúban sok zsidók lépett be a német hadseregbe, és esett el a harctéren.

A Weimari Köztársaság

1918-ban a német kapituláció után a korai weimari köztársaság szociáldemokrata kormányzatában több zsidó töltött be fontos politikai hivatalt, mint pl.: Walter Rathenau, aki külügyminiszter volt. A berlini városi önkormányzatban és a kerületi önkormányzatokban is több zsidónak volt hivatala. Berlin eközben a tudomány és kultúra európai városává fejlődött, aminek a zsidók is aktív részesei voltak. A színházi életben kiemelkedett Max Reinhardt és Bertold Brecht, a zenében Friedrich Hollander, Otto Klemperer, Hans Eisler és Arnold Schöneberg, az irodalomban Alfred Döblin, Kurt Tucholsky és Arnold Zweig, a tudomány terén Albert Einstein, Max Born és Fritz Haber, akik túlnyomórészt asszimilálódott zsidók voltak.
Ugyanakkor sikerült a tradicionális hitéletet és a héber nyelvet újra életre kelteni. (Lásd másik cikkünket e lapban Zsabotinszkijről.)

Az 1920-as években a kelet-európai zsidók újabb bevándorlási hulláma indult meg. A berlini zsidó közösségnek 172 000 tagja volt, ami a város akkori lakosságának 4,3%-át jelentette. Míg 1910-ben a zsidók egyharmada a „Mitte”- ben élt, az abszolút számuk és arányuk is csökkent Berlin összes zsidójának aránya a berlini zsidóság 18%-ára. Sok zsidó – különösen az asszimilálódottak közül – költözött Charlottenburgba vagy Wilmersdorfba, ahol a 20. század első két évtizedében nagy zsinagógákat építettek, amilyen például a Charlottenburgban található Fasanen utcai zsinagóga. A Mitte-ben található „Spandeuer Vorstadt”-ot, különösen annak a keleti részét, a munkanélküliség, a bűnözés és a prostitúció magas aránya jellemezte.
A növekvő zsidó befolyás széles körben terjedő antiszemitizmust váltott ki. Több évben fordultak elő pogromszerű antiszemita fosztogatások, különösen a „Spandauer Vorstadt”-ban. Szintén az antiszemitizmus kifejeződése volt a külügyminiszter Walter Rathenau 1922-es meggyilkolása is.

A nemzetszocializmus időszaka

A nemzetiszocialisták 1933-as hatalomra kerülése alapvető változásokat hozott a zsidó lakosság életében. Az első antiszemita intézkedés még 1933-ban a zsidó üzletek bojkottjára való felszólítás volt. A zsidókat fokozatosan kizárták a közszférából, nem űzhették tovább szakmájukat, és minden tulajdonukból kifosztották őket. 1933-ban a zsidó alkalmazottak egyharmada és a munkásoknak mintegy fele volt munka nélkül. Az állami intézkedéseket a lakosság antiszemita megnyilvánulásai kísérték, a működő egyleteket, szervezeteket, társaságokat szétverték és feloszlatták, vezetőiket letartóztatták és nem ritkán meg is ölték. 1938 novemberében a „kristály éjszakán” („Reichspogromnacht”) a berlini zsinagógákat felégették (pl.: a Fasanen utcai zsinagógát is), üzleteket romboltak szét, kb. 10 ezer zsidót tartóztattak le, közülük sokat megöltek. Az Oraninenburger utcai Új Zsinagóga azonban megmenekült.
1940 áprilisára a zsinagógában az istentiszteleteket beszüntették, és még ugyanebben az évben épületeiket lefoglalták, és raktárnak használták. 1943-ban az új zsinagógát légitámadás érte és súlyosan megsérült.
A zsidók elleni intézkedések a zsidók totális foglakoztatási tilalmával folytatódtak. 1938-ban még kb. 80 ezer zsidó élt Berlinben. 1933 és 1939 között zömük elhagyta Németországot, és kivándorolt az USA-ba, Dél-Amerikába, Shanghaiba és Hollandiába. Sok zsidó a helyzet jobbra fordulásának reményében Berlinben maradt. Másoknak nem volt ahhoz ereje, pénze, hogy hazáját és családját elhagyja és egy bizonytalan jövő felé induljon. 1941-ben hozták meg azt a törvényt, amely kimondta, hogy minden hat évesnél idősebb zsidónak a nyilvánosság előtt sárga csillagot kell viselnie. Ugyanebben az évben került sor a zsidók első deportálására is. A zsidókat állandóan zaklatták, üldözték, azokat, akik maradni akartak, vagy hiányos úti okm�