Mai magyar festészeti kiállítás a Zsidó Múzeumban
Minden tematikus tárlatnak – bárhonnan induljon is a kezdeményezés, bármi legyen is a tárgy – a kritikus tapasztalatai szerint enyhe stichje van.
Magyarázatképp beérhetjük azzal is, hogy több évtized megannyi – akár felülről sugallt hivatali, akár alulról érkező szakmai – próbálkozása tanúsítja, hogy az efféle kísérletek nem hoznak látványos eredményt. A művészek nem lesznek aktívabbak, a művek sem invenciózusabbak. Az oka pedig a modern művészet sajátos természete. Az nevezetesen, amiről sok tudományos értekezésben olvashatunk (magyarul főként Németh Lajos írásaiban), hogy míg a klasszikus korokban a társadalom készen szállította az alkotóknak a tematikát (a keresztény európai kultúrában java részt éppen a Biblia révén), a tizenkilencedik századtól fokozatosan maguk a festők, szobrászok határozzák meg, hogy mivel és milyen módon foglalkoznak a műveikben. Életművük jelentősége nem kis részben éppen ebből fakadó eredetiségük függvénye. Hogy új kérdéseket tesznek fel a közönségnek.
Anakronisztikus – eleve kudarcra ítélt – vállalkozás volna tehát a Brit Noah (Noé szövetsége) címmel rendezett kiállítás? Nem mondanám. A fentiek ellenére sem gondolom, hogy felesleges és értelmetlen kísérletbe fogott a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, amikor (még valamikor tavaly ősszel) tematikus tárlaton való részvételre hívott meg huszonöt kortárs festőt, a Festészetet Kedvelők Körével karöltve. Először is Hajdú István olyan egyetemes problematikát jelölt meg Mózes első könyvéből (Szövetség és szivárvány), amelynek áthallása van a jelenre, hiszen azt sugallja, hogy minden veszedelem (ez esetben az özönvíz) ellenére van értelme az emberi létnek és küzdelemnek. Másrészt, mint látható, a művészek (akik valószínűleg sosem hallottak arról, amit Hegel nyomán Németh Lajos a preformáít művészi tartalmak megszűntének nevezett), szerencsére önmagukat adták. Nem bonyolódtak, pusztán a megtisztelő felhívásnak engedve, illusztrációba. Ki szorosabban (ez a ritka), ki csak lazábban (ez az általános) kapcsolódik munkájával a Biblia Isten s ember szövetségét meghirdető szavaihoz és motívumaihoz (mindenekelőtt a szivárványhoz), abban azonban egységesek, hogy hűek maradtak saját világukhoz.
A kurátor Bálványos Anna négy művész nevét említi, mint akik „a fenti Bibliai-idézethez szorosabban kötődő művet készítettek.” De az ihletés még az ő esetükben is nagyon áttételes: Baranyay András fotó rajzolatú művének fő motívuma, mintegy az Istent megtestesítő finom kéz. Klimó képén hasonló szerepet kap egy feketéből elővillanó, hatalmas vörös szem; a szövetséget jelképező szivárvány csupán a két másik művésznél: Thury Levente Gólem-fejjel kombinált kompozícióján (tehát egy egészen más összefüggésrendszerben), illetve Bak Imre festményén bukkan fel – ez utóbbi ég felé nyújtózó templomában nem is ív formában, ahogy a Bibliában áll, hanem éppenséggel szabályos függőlegesként.
Külön csoportot alkotnak azok az alkotások, amelyek atmoszférikusán ugyan egészen más természetű világot asszociálnak, mint az Ótestamentum, de egyrészt a formák és színek szinte racionálisan végiggondolt rendszere kozmikus modellt szemléltet, másrészt kompozicionálisan nagy hangsúlyt kap bennük a szivárvány (Keserű Ilona, Gáyor Tibor, Maurer Dóra). Igaz, nem Isten és a földi világ szövetségének jelképeként, sokkal inkább valamiféle magasztos (netán transzcendens) harmónia kifejeződéseként.
Az előbbiekkel épp ellentétes szemléletűek azok a darabok, amelyeken ugyan se Istenre utaló motívum, se szivárvány nem látható, egészében mégis közvetíteni képesek a Vízözön utáni újrakezdés ambivalenciáját, amelyet egyszerre táplál két merőben különböző érzés: az átélt rettenet borzalma s a szövetséget kínáló isteni oltalomból fakadó remény. Ezt a sötétségből felderengő hajnalt örökítette meg mintegy a Föld és az Ég elválásával Dévényi Mónika, majd a jelenség következő fázisát Erdélyi Gábor, a már zavartalan megvilágosodásnak nem is formát, hanem színt (hamvas kéket) keresve. Győri Márton pedig egy szerelmi vallomás ürügyén fest látomást a világegyetemet mozgató erőkről. (Nem ok nélkül, hiszen ilyenkor a mindenség két ember kapcsolatára koncentrálódik.)
Alighanem ennyiből is látható: a nagy célt (a bibliai esemény megelevenítését) csak részben teljesíti a kiállítás. A bemutatott anyag – minőségével — mégis kiemelt figyelmet érdemel. Hajdú István ugyanis csupa jó művészt kért fel. Nem azt mondom, hogy a mai magyar piktúra élcsapatát hívta ide: megsértődnének azok, akik nincsenek itt, és talán (még) nem is minden résztvevő szolgál rá arra, hogy a legjobbak között említsük. De a kiállítók szinte kivétel nélkül tehetséges emberek. Mégpedig nem is egyetlen nemzedékből. Az úgynevezett „nagy generációt” – a már említetteken kívül – Nádler István, Fájó János (mindkettő kvalitásos és jellegzetesen geometrikus képekkel) képviseli; a mai középnemzedéket olyan neves alkotók, mint Fehér László, Gábor Áron, Bukta Imre, s már a trónkövetelők is jelen vannak, hadd utaljak csak Chilf Máriára, Radák Eszterre, Gerber Pálra.
A stiláris változatosságról se feledkezzünk meg! A képek (mégoly vázlatos) jellemzéséből már az olvasó is következtethet arra, hogy bár Hajdú a jobb híján magyar avantgárdnak nevezett progresszív alkotókból szervezte meg a tárlatot, szélesre tárta a kaput. Ennél fogva nagyon különböző szellemi áramlatok és csoportok tagjai vonulnak fel – a geometrikus absztrakció művelőitől az új-expresszionistákig, a műnaívoktól a népies pop art hívéig. S minthogy kifejezetten zsidó tematika alig néhány munkán (Fehér László, Thury Levente, Für Emil) érvényesül, egészében egy mai magyar képzőművészeti kiállítást látunk. Olyant méghozzá, amely bár korántsem ad teljes keresztmetszetet kortárs piktúránkról, de néhány meghatározó trendjét és magas minőségét egyértelműen jelzi. Aki tehát (magyar vagy külföldi látogatóként) idevetődik, az egy kisebbfajta kortárs múzeumban találhatja magát.
Nem utolsósorban ezért, ezért is érdemel dicséretet a rendezőnek(?), szervezőnek(?) az az ötlete, hogy minden egyes kép mellé (alá) szöveges műelemzést helyez el. Nem egyforma színvonalúak ezek a miniesszék, az egyiket művészettörténész írta, a másikat jó barát, az egyik magáról az itt bemutatott darabról szól, a másik csak úgy általában az alkotó törekvéseiről, ha a műfajukat nézem: akad köztük portrévázlat és idézet egy tanulmányból. S mintha a cél sem volna tisztázott: úgy vélem, az írásokat a tájékozatlan közönségnek szánták, csakhogy sok köztük a nehezen felfejthető szakszöveg, amellyel a nagyérdemű nem sokat tud kezdeni. Ha a megvalósítás nem is hibátlan, a szándék mindenképpen dicséretes. Ez az összbenyomásunk a programhoz nem feltétlenül következetes, mégis jó néhány emlékezetes képet felvonultató kiállításról is.