Hrotkó Larissza
Zsidók a napóleoni háborúban
Izrail Mazus oroszajkú zsidó író. A „Litertaurnaja Gazeta” című lap nemrég őt küldte ki tudósítóként Tel-Avivba. Mazus azok közé tartozik, akik folytatják az oroszországi zsidóság évszázados hagyományát. Megjelent cikkeą a tudatlanság ellen harcol. Azon van, hogy objektív ismeretterjesztéssel hozzájáruljon az orosz társadalom régi betegségének – a zsidók iránti ellenszenv – leküzdéséhez. A cikk megírására a szerzőt két olvasói levél késztette, amely a „Sulhan Aruh” nemrég kiadott orosz fordítása révén jutott el a lap szerkesztőségéhez. Kiderült, hogy nemcsak a tudatlanság, hanem a rosszindulat is indította a zsidók „etikátlan” magatartását taglaló levelek íróit. Bizonyítékul, többek között, a fordítás 390. oldalán lévő 9. pontot emelték ki, amely tiltja a zsidó nőknek, hogy szülésnél segítséget nyújtsanak a nem zsidóknak. Mazus felhívja az olvasók figyelmét az idézet pontatlanságára, illetve az értelmezés hiányosságaira. (Hiszen zsidó bábák sok országban működtek, sőt ez kifejezetten zsidó foglalkozás volt. Ha akadt elvi tilalom, az az esetleg meghalt csecsemő halála miatt bekövetkező pogrom eleve való megakadályozása miatt volt.) Mazus cikkében áttér a zsidók vegyes társadalomban való élésének érdekes példáira. Be kell valalnunk, hogy minden objektivitása mellett a neves szerző gyakran elragadtatja magát és idealisztikus megvilágításban tüntet fel egyes történelmi szereplőket. Az első ilyen idealizált hős Ljadiból (vagy Ladiból) származó Rabbi Schneur-Salman, a haszidizmus teozófiai irányának vazatője, az első lubavicsi rebe.
Mazus más tanulmányokban is (például a Habarovszk-i „Vestnik Saloma” című lapban 2002-ben) szívesen értekezik R. Schneur-Salmanról, a „Sulhan Aruh” kiegészítőjének szerzőjéről. Rabbi Schneur-Salman fiatalságát ugyanúgy beárnyékolták a tömeges zsidóüldözések, mint a „Sulhan Aruh” híres szerzőjének életét. Az ukrán Umani városban a hajdamákok több mint ötvenezer zsidót öltek meg 1768-ban, és ha Oroszország nem avatkozott volna a felkelés eseményeibe, akkor a következmény még ennél is véresebb lett volna.
R. Josef Karo – a Sulhan Aruh szerzője – és R. Schneur-Salman életének tragikus eseményei említésével, Izrail Mazus igazolni akarja, hogy a zsidók nemcsak a más vallásúak, de saját gyengeségeik ellen is védekeztek. És pedig azért, mert a zsidók „minden józan és ellenére… mindig és mindenkor zsidók kívántak maradni”.
R. Schneur-Salman ben Baruch (1747-1812) azt tanította, hogy az emberi világ illúzió (vö. Descartes ilyen vonatkozású vélekedésével), az egyetlen igazi valóság az Örökkévaló. De azt is tanította, hogy a zsidók – más népekhez képest – alapjába véve mindig jók, sőt a teremtés koronái. Meglepetésünkre éppen ez a kemény „nacionalista” szólította fel a zsidókat a befogadó Oroszországhoz való lojalitásra az 1812-es orosz-francia háború ideje alatt. Annak ellenére, hogy Napóleon szabadságot, emancipációt, tanulást ígért a zsidó lakosságnak, a zsidók – sokak őszinte csodálkozására és gyanakvására – az oroszok mellett harcoltak orosz hazájukért. Mazus idézi R. Schneur-Salman ben Baruch szavait, amelyeket a rebe a nyugati területek minden zsidójához intézett: „A zsidó királyság pusztulását követően azok az országok lettek számunkra hazánkká, amelyekben őseink települtek le… Istenért kérlek benneteket, mint tanítótok kérlek és mindennel, ami számotokra kedves és szent, könyörgök – maradjatok hűségesek az orosz cárhoz, szolgáljatok minden erővel hadparancsnokai alatt… amikor a Mindenható segít majd a cárnak…, aki bizonyára megemlékezik a zsidókról, és javít helyzetükön”. (Saul Ginzburg „Az 1812-es Honvédháború és az orosz zsidók” című könyvéből.)
Izrail Mazus kiemeli II. Katalin cárnő és Sándor pozitív politikáját a zsidókkal szemben, nem feledkezik meg a történetírók által gyakran idealizált I. Sándor cár „Boldog” egyházi címéről sem. A cári család tagjai iránti lelkesedést az ember inkább hithű pravoszlávtól várna el, de fel kell tételezni, hogy a zsidók Oroszországban is megtartották a befogadó állammal szembeni lojalitás általánosan jellemző szabályát. Rabbi Schneur-Salman nem maradt a franciák által elfoglalt területen, tovább ment az orosz hadsereggel, és út közben halt meg. Figyelemre méltó Napóleonról alkotott lesújtó véleménye.
A lubavicsi rebe felhívásának stílusa egyébként megfelelt a 19. század irodalmi fordulatainak és az „agitációs” szövegek szerkesztési szabályainak. A felhívásnak nemcsak a zsidókra, de az orosz cárra és befolyásos környezetére is meggyőzően kellett hatnia. A zsidók napóleoni háború alatti magatartásáról Mazus mindenesetre tárgyilagosan igyekszik beszámolni. Mivel a zsidók tisztes polgári viselkedésről tettek tanúságot, a zsidó ügyekkel foglalkozó speciális bizottság rávette a cárt, hogy hozzon létre egy társaságot, amely segítene a kikeresztelkedni kívánó zsidóknak. A bizottság tagjai meg voltak győződve: ha ez az ötlet komoly anyagi támogatást kapna, akkor a zsidók tömegei örömmel és hálával keresztelkednek ki. Azonban a cár személyes védnökségével létrejött „Az izraelita keresztények társasága”, amely még az adó megfizetése alól is mentesült, és igen széles jogkörrel rendelkezett, már az 1833. évben megbukott és megszűnt. Sándor cár halálával pedig érezhetően rosszabbra fordult az oroszországi zsidók élete.
Izrail Mazus megemlíti a boriszovi zsidók történetét is, akikről Konsztantin Vojenszkij, tábornok, hadtörténész írt 1906-ban kiadott „Napóleon és a boriszovi zsidók 1812-ben” című könyvben. Csöppet sem meglepő, Vojenszkij a Napóleon ellen harcolt zsidók magatartását nem lojalitással, hanem a pénzszerzés lehetőségével magyarázta. Pedig a boriszovi zsidók közöl sokan a második világháború ideje alatt is meghaltak hazájukért. A Boriszovo melletti gettóban a nácik 1941-ben ill. 1943-ban több száz zsidót végeztek ki. Mindenesetre, 1914. július 14-én merült fel először, hogy fel kellene állítani az 1812-es háború zsidó hőseinek emlékművét. Akkoriban csak az alapkövet sikerült lerakni, és azt a legmagasabb helyi egyházi méltóságok szentelték fel. Az emlékmű új gondolata 1993. évben született tekintettel arra, hogy a boriszovi zsidók a Nagy Honvédő háborúban is hősiesen védték hazájukat, s így erre a felszentelt kőre kellett volna felállítani a gettó áldozatainak emlékművét. Az emlékmű oroszosan nagyvonalú terve elkészült, sőt jóváhagyása is megtörtént, ám az emlékmű a mai napig sem épült fel. Ugyanis az építkezés feltétele, hogy a szükséges pénzt a zsidóknak kell minden központi támogatás nélkül előteremteniük. Országszerte rengeteg emlékművet emeltek már fel állami, illetve társadalmi finanszírozásból, így csak a boriszovi zsidók emlékműve lenne magánvállalkozás, amelynek megvalósítása még várat magára…
Ám e rövid tanulmány főhőse, minden látszat ellenére, mégsem a lubavicsi rebe, vagy a boriszovi zsidók, hanem maga Izrail Arkadjevics Mazus (szül. 1929-ben), akinek cikkét a modern askenázi, nem héber nyelvű zsidó irodalomnak szentelt kutatásaim során fedeztem fel. Izrail Mazus személye és munkássága cáfolja azt az állítást (ld. Például S. Markis „Babel i drugie” című 1990-ben Moszkvában kiadott könyvét), hogy Oroszországban kifejezetten zsidó irodalom nincs többé. De éppen Mazus, mint volt politikai fogoly az, aki nemcsak zsidó témákról ír, de mindenek előtt a zsidók és az oroszok társadalmi együttélése érdekli. Ennek szentelte páldául a „Berezina” című történelmi esszéjét is, amely a cikkben említett orosz-zsidó együttműködésről szól.
Érdekes információkkal rendelkezik Izrail Mazus a „zsidók, ruszok és szlovákok” történelmi múltjáról is, de ez már egy másik téma, amely több kutatást igényel. Mazus állítja, például, hogy a „lason askenaz” (askenáz nyelv) a germán nyelvcsaládhoz tartozó ruszok és zsidók hosszabb ideig tartó együttéléséből származott, és hogy az orosz történelemben a zsidók esetleg sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint eddig tudtak. Mindez, természetesen, részletesebb vizsgálatot igényel, ám kétségtelenül izgalmas feltételezésnek tűnik.
ąLiteraturnaja Gazeta, 2005. augusztus 10-16, 33. (6036) számú lap