Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » „A” Komlós

„A” Komlós

Kertész Péter újságíró, író rövidesen – a 2002-es könyvhétre – új könyvvel jelentkezik az Ulpius Ház gondozásában. A mű címe: A Komlós. Most mutatóban néhány interjút, visszaemlékezést közlünk a jelentős politikai humoristáról.

Mikes Lilla

Törött térddel a premieren

A férjem, Gál Péter tíz évig a Rádióban rendezett. A magyar kabaré nagyszerű szakembere volt, hiszen ő alapította a Vidám Színpadot igen nehéz időkben, amikor Révaival kellett neki a nagy meccset megvívni. Amikor a Szabad Európa bemondta, hogy Magyarországtól csak egyet irigylünk, hogy van egy Vidám Színpada, másnap alig mertünk bemenni a színházba, hogy mi lesz ennek a következménye? A férjem alapította a szombat esti rádió kabarét is. A legelső műsort Róna Tiborral csináltatta meg. Amíg Péter a rádióban dolgozott, a szombat esti kabarékat ő rendezte, Marton Frici tőle örökölte ezt.

A Mikroszkóp alapító főrendezője is a férjem volt. Rajta keresztül ismerkedtem meg Komlóssal. Semmi különös nyomot nem hagyott bennem. A színházról az első tárgyalások a lakásunkon folytak. Komlós arról beszélt, hogy valami olyan nevet kellene adni a színháznak, ami kifejezi azt a gondolati tartalmat, hogy az emberek ésszel használják a fejüket. Sok mindent proponáltunk, amit Komlós elvetett, és akkor jutott eszembe a mikroszkóp, mivel az ember górcső alá veszi azt, amit megfigyelni kíván.

Egy másik alkalommal Komlós azért keresett meg minket, hogy legyünk segítségére az új műsor címének a kitalálásában. Olyasmi cím kellene, mondta, hogy használjuk a fejünket, az agyunkat, gondolkodjunk. És akkor a tizenöt éves Eszter lányom, aki most műegyetemi tanársegéd, kibökte, hogy legyen az előadás címe Fő a fejünk. Ez átvitt értelemben is használatos, és tetszett Komlósnak. A cím keletkezésének történetét János egyszer a Mikroszkóp színpadán a közönségnek is elmondta. A gyerek élete első keresetét a színház pénztárában vette fel, száz forint honoráriumot. Emlékszem az első plakátra, nagyon ügyesen volt megrajzolva: egy fazekat ábrázolt, és a fedő alól kikukucskált egy fej.

Az Érem a színházban című műsort ugyancsak a férjem rendezte. Abban volt egy Lear király persziflázs. A premier előtti hetekben futottunk össze Markó Ivánnal az Andrássy úton. Iván panaszkodott, hogy nem jön ki az Operaház akkori művészeti vezetésével, és úgy érzi, nincs a helyén a táncosok között. Péter azt mondta neki, koreografálj nekem egy kis szatirikus táncbetétet a Lear királyhoz. Ez volt Markó Iván pályafutásának az első koreográfiája. Ezt Iván többször elmondta.

Komlós ötlete volt, hogy a színház 1967. október 13-án, pénteken nyisson. Ezt a dátumot azért nem felejtem el, mert kint voltunk Visegrádon, és eltörtem a térdemet. Törött térddel másztam fel a premierre, akkor ugyanis még nem volt lift a második emeletre. Másnap Benedek professzor a műtőben rakta össze a szétszaladt csontjaimat.

Abban az időben alapítottam a Pilvax Irodalmi Szalont, és vezettem közel két éven át. Ez azért érdekes számomra, mert ez volt kvázi a Korona Pódium jogelődje. Ott kezdtem el szisztematikusan magyar irodalmat idegen nyelveken előadni, nagyon fontosnak tartottam az ilyen előadások zsurnalisztikái frissességét, és így találtam ki, hogy legyen napi vendégem. Egyszer például napi vendégem volt Jevtusenko. Leszállt a repülőgépről, kocsival behoztuk a Pilvaxba, és tolmács segítségével egy nagyon érdekes beszélgetést folytattam vele. Mondtam Komlósnak, mit szólna hozzá, ha a Mikroszkópnak is lenne napi vendége? Tetszett neki, és emlékezetem szerint az első napi vendége Pálfy József volt, a közelmúltban elhunyt kiváló zsurnaliszta, a Magyarország c. hetilap volt főszerkesztője.

Somlyó György

Elhallgatott szilencium

Komlós Jánossal az irodalomban találkoztunk. Ott derült ki, hogy egy században voltunk munkaszolgálatosok, csak más szakaszban. 1958-ban volt egy úgynevezett elhallgatott szilenciumom. Ez azt jelentette, hogy a fontosabb irodalmi fórumok – Élet és Irodalom, Csillag, Népszabadság, Magyar Nemzet – nem közölték a verseimet. Nekem viszonylag még szerencsém volt, mert voltak olyan költők, illetve írók, akik sehol sem jelenhettek meg, és ráadásul ezt a fajta szilenciumot még nagydobra is verték.

Javában ettem már a számkivetettek száraz kenyerét, mikor véletlenül találkoztam a New York kávéház közelében Komlóssal, aki akkor a Magyar Nemzet kulturális rovatát vezette. Elpanaszoltam neki nagy bánatomat, mire azt mondta: cseppet se bánkódj, én ezután is közölni fogom a verseidet a Nemzetben. És lőn, ahogy más költők mondanák. Nem általában oldotta fel a szilenciumomat, hanem csak részlegesen, és azt is csupán a saját hatáskörében, de így is sokat segített rajtam.

Egy év elteltével szűnt meg a szilenciumom.

Pálfy József

Ürülési idő 45 másodperc

1963 nyarán született az ötlet, hogy legyen egy, főleg külpolitikával foglalkozó hetilap. Év végére összeállt a csapat, és 1964. február 1-én jelent meg a Magyarország első száma, amelynek én voltam az alapító főszerkesztője. A kulturális rovatra két oldalt szántunk a 32-ből. Amikor a Mikroszkóp Színpadot Komlós János megalapította, felkaptam a fejem, mint egy csataló, tudniillik van egy ifjú kori bűnöm. Én ugyanis annak idején Debrecenben egy szatirikus színpadot hoztam létre és irányítottam szegény, néhai Obersovszky Gyulává együtt 1954-ben, a Nagy Imre kurzus idején, amikor kicsit szabadabban lehetett beszélni, énekelni a színpadon is. A debreceni Dongó Színpad a maga nemében sikeres vállalkozás volt.

Ezt láttam egy pillanat alatt szinte megújulni, amikor a Mikroszkóp alakulásáról hírt szereztem. Ott voltam természetesen az első bemutatkozáson, és egy lelkes cikket írtam róla a Magyarországban, amely akkorra már egy komoly, majdnem százezer heti példányszámos, ismert lappá vált. Gondolom, Jánosnak is jólesett, hogy ilyen szép cikket írtam róla. Huszonöt évvel később, már a fordulat után, a Mikroszkóp alapításának évfordulóján rendezett ünnepségre, ahol szegény Komlós már nem volt ott, ezt a cikket vittem magammal, és felolvastam, egy betű elhagyása nélkül. Büszkén mondtam a végén poénként, hogy íme, ilyen is előfordul, hogy rendszerváltozás ide vagy oda, az ember fel tudja olvasni a saját cikkét huszonöt év elteltével.

Nagyon tetszett nekem ez a vállalkozás. Komlóst jól ismertem, mint újságírót, de ez az új alakban való megjelenése még jobban tetszett, hogy később – mert eleinte ez még nem így volt – felismerte a televízió jelentőségét a mindennapi életben. Akkor ívelt fel a televízió, a családok összejártak nézni a műsort. Komlós kialakíttatott az irodájában egy kis stúdiót, amelyet ipari lánc kötött össze a nézőtérrel. Nagyon sokszor ültem ebben a stúdióban, ami a színpadtól körülbelül 50 méterre volt. A színpad fölött, a nézőtérrel szemben volt három monitor, és azokon jelentem meg én, miközben bent ültem az irodában. Akkorra már, mint televíziós kommentátor is bizonyos ismertségre tettem szert, Ipper Palival, Pintér Pistával, Avar Jancsival és Gedeonnal, aki a közönség kedvence volt a hadarásával, kommentáltuk a Híradóból átvett eseményeket.

A szatirikus kommentárok mellett időnként ironikus beszélgetéseket folytattunk a világpolitika szereplőivel, mint például Nixonnal, Edward Kennedyvel és a Szentatyával. Én, ha emlékezetem nem csal, Edennel és Strauss-szal is beszélgettem. Franz-Joseph Strauss bajor miniszterelnök és nyugat-német hadügyminiszter kedvelt céltáblája volt a sajtónak, nemcsak nálunk, hanem odahaza, Németországban is. A képzelt párbeszéd pedig úgy történt, hogy feltettem egy kérdést, mire megjelent a monitoron a Híradóból kivágott Strauss és válaszolt nekem. Nagyon ötletes dolgokat műveltünk, és főleg rendkívül olcsón.

Nekem volt még egy pluszom, amit nemcsak a Mikroszkóp-televízióban műveltem, hanem a színpadon is. Hogy énekeltem. Politikai blüette-ket – egymagam. Amelyeknek a szerzője is én voltam, természetesen. Például a Mister Alkohol c. sláger dallamára készítettem szöveget azzal kapcsolatban, hogy Wilson akkori angol miniszterelnök meg nem mondom már, hogy éppen mit csinált. Tekintettel arra, hogy a debreceni Dongó Színpados múltamból – ahol sokat énekeltem színpadon – volt színpadi rutinom, a népeknek nagyon tetszett. Mondom ezt több évtized távolából, anélkül, hogy dicsérném magamat, mert egyrészt tényleg tudok énekelni, másrészt valami kis humor csak akadt a szövegben.

Komlósnak volt egy állandó rovata a színházban, az volt a címe, hogy Mai vendég. Amikor a néző belépett az előtérbe, rögtön szemet szúrt neki a plakáton, hogy teszem azt a mai vendég: Pálfy József. Mindig más és más volt. Az első rész vége felé szólított a színpadra Komlós bennünket.

Előtte nagyjából megbeszéltük, hogy miről cserélünk majd eszmét, de az esetek többségében rögtönöztünk. Mindenről szó lehetett, teljesen kötetlenül. Hat perces szám volt, néha hosszabb is. Emlékszem egy kis bugyuta poénra. Aznap az újságban, méghozzá a Komlós újságában (Népszabadság) olvastam egy hülyén megfogalmazott hírecskét, miszerint a közlekedés-rendészet a Nagymező és az Andrássy sarkán, ahol a Mikroszkóp is van, a lámpákat újraszabályozta úgy, hogy a Nagymező utca felől az „ürülési idő” 45 másodperc lett. Felolvastam a hírt, erre ő mondott valamit, én is, a közönség meg a hasát fogta a röhögéstől, hogy a Nagymező utca sarkán hogy lehet ürülni 45 másodperc alatt. Ebbe még belejátszott az is, hogy ott volt egy zöld villamos a Nagymező utca sarkán …

Havonta háromszor-négyszer voltam Mai vendég a Mikroszkópon. Ez attól is függött, hogyan értem rá. Akkoriban nekem sok vidéki előadásom volt, a tévében hetente kétszer szerepeltem, és ezért nem mindig tehettem eleget a meghívásnak. De így is a legkedvesebb emlékeim között tartom számon, hogy számos alkalommal Komlós János vendége lehettem. Előfordult, hogy előadás közben felhívott a lakásomon, hogy ez és ez történt a világban, mit szólok hozzá. Persze előre megbeszéltük, hogy mi lesz a téma, és akkor ilyen ad hoc poénokat gyártottam hozzá.

Volt gázsi, nem honorált túl, de tisztességesen és főleg fizetett. Ami mindig nagy szó. Gyakorlatilag az 1980-ban bekövetkezett haláláig baráti, munkatársi kapcsolatban voltam Komlós Jánossal. Nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem. Van egy emlékem, ami mindig eszembe juttatja, egy körülbelül 12 centiméteres, kék nyelű babakefe, féltékenyen őrzöm ma is. Ez volt az ő hajkeféje. Egy öltözőben voltunk, és mielőtt kiment a színpadra, lévén ő is eléggé kopasz volt, kabalából végigsimogatta a meglévő hajszálait ezzel a babahajkefével. Halála után a közös öltözőnkben az öltöztető mester adta nekem, hogy őrizzem meg. Azóta is nagy becsben tartom.

Ott voltam a sírkőavatásán a Farkasréti temetőben, 1986-ban. Akkor még MÚOSZ elnök voltam, és beszédet mondtam. Hát körülbelül ennyit tudtam kifacsarni magamból. Lehet, ha otthon találkozom veled, és előveszem a papírjaimat, biztos előbukkant volna még sok minden más Komlós Jánosról, de a hörgőim most nem engednek meg többet …

Hont (Holczer) Jenő

Akadémiai szintű diskurzusok

1918. május 10-én születtem Kőbányán, egy kis nyomortelepen. Édesapám nyomdászként dolgozott, tizenhármán voltunk testvérek. Négy polgárit végeztem, a család anyagi körülményei nem tették lehetővé, hogy gimnáziumba járjak. Egyetemről nem is álmodhattam. Fogtechnikus tanuló lettem, majd önálló fogtechnikus, végül államilag vizsgázott fogász. Ez a rövid élettörténetem.

A zsidótörvények eleinte közvetlenül nem érintettek, fogtechnikus segédként végig dolgoztam. 1942-ben már a kezemben volt a behívó Galántára, de aztán mégsem kellett berukkolnom munkaszolgálatra. Az egyik nővérem férje aknaszedő volt, és szegénykém 1941-ben elpusztult a fronton. Maradt utána egy nyolc hónapos kisfiú. Én lettem a gyámja, s egyidejűleg a nővérem, sőt az egész családom eltartója. Ugyanabban az évben zuhant le Horthy István, és a gyász Horthy Istvánnét arra indította, hogy kegyet gyakoroljon a hadiözvegyek és a hadiárvák iránt. Mikor megkaptam a behívót, özvegy nővérem addig talpalt, míg ki nem járta a katonai parancsnokságon, hogy nem kellett bevonulnom.

Persze csak halasztást kaptam, mert amikor a németek bejövetele után megjelent a plakáthirdetés, akkor már nem volt pardon. Lehettem volna vak, süket, féllábú, egyetemista, zsidó akkor se kaphatott felmentést. Úgyhogy 1944. május 12-én bevonultam Jászberénybe a 101/306-os századhoz. Ott ismerkedtem meg Komlós Jancsival. Vele együtt tizenhat rabbiképzős volt velünk, de csak egyet láttam rendszeresen imádkozni. Morgensteinnek hívták, később kiment Izraelbe és ott is halt meg. Egy másik bajtársam, Domán István a Hunyadi téri zsinagóga rabbija, a rabbiképző professzora akkor még nem volt szeminarista.

Huszonhat évemmel én voltam a legidősebbek egyike, mivel a századtársaim kilencven százaléka egyetemista volt. Illusztris társaság jött össze, csak néhány nevet említek: Somlyó Gyuri költő, Somogyi Palika humorista, Karinthy Cini író, első osztályú vízilabdázó, őt a Fradi néhány nap után felhozatta Pestre az egyes kórházba. Számosan a háború után lettek ismertek. A Paxinak becézett Ungár Laci, pályája csúcsán már mint dr. Urai László a kardiológiai klinikának volt az angiológus professzora. Kovács Laci – hál’ Istennek ő még él – a bőrgyógyászati klinikán volt másodprofesszor. Radványi Jancsi – úgy hívtuk: Bolond Jani – előbb washingtoni nagykövet lett, majd disszidált. Egy másik nagyon érdekes barátunk, Kánya Zoli, Kánya Kata színésznő apja, nemrég halt meg. Guth Laci leendő közgazdász volt a magyar izraelita egyetemisták egyesületének az elnöke, az alelnöke pedig Komlós Jancsi. Dr. Guth László, apja nyomdokaiba lépve, maga is világi nagy tőzsdés lett, a monacói herceggel van lefényképezve de csúnyán végezte, öngyilkos lett. Ő a kapitalizmust képviselte, Komlós Jancsi meg a másik világot, a szocializmust. Ásás közben nem akármilyen párbeszédet folytattak.

Ezt azért említem meg, hogy milyen elmék voltak a munkaszolgálatos századunkban. Akadémiai szintiű diskurzusok folytak. Nehéz volt követni az ő szellemiségüket. Kialakultak, mint mindenhol, klikkek, és a négy polgárit végzett akkori Holczer Jenő nem a legfelsőbb klikkhez tartozott.

Jászberényben csak addig voltunk, amíg összejött a század. Onnan átgyalogoltunk a körülbelül 10-15 kilométerre lévő Pusztamizsére. Mondják Pusztamizsének meg Mizse-pusztának is. Itt egy óriási gyűjtőtábor volt, olyan, mint Nagykátán. Egy földbirtokon szállásoltak el minket, valamiféle dohányszárító pajtában. A munka a körlet tisztogatásából és gyakorlatozásokból állt. A munkaszolgálatosok nem lehettek együtt a katonákkal, csak azokkal, akiket hozzájuk osztottak be. A mi századunknál valódi katona a századparancsnok, dr. Réthelyi Dezső tartalékos főhadnagy, civil foglalkozása bírósági fogalmazó, valamint egy őrmester és egy tizedes volt. Rajtuk kívül még az első világháborúban jogokat szerzett néhány zsidó is a felettesünknek számított. Például egy Selmeczi nevű főhadnagy, aki szintén foglalkozott velünk, de ő nem munkaszolgálatos volt. Akárcsak a három zsidó őrmester: egy Sós nevű, egy Müller bácsi nevű és egy harmadik.

A pusztamizsei tábor parancsnokát, Zentai ezredest a népbíróság nyolc vagy tíz évre ítélte. Én nem ítéltem volna el, mert igazi katonának tartottam akkor is, ha esetleg fenéken rúgta az embert. Ha viszont egy tizedes vagy egy őrmester inzultált egy munkaszolgálatost, Zentai megfenyítette előttünk azt a tisztet. Máskor meg egy tábori szemlén látva, hogy a század nem az előírásnak megfelelően sorakozott fel, több ezer munkaszolgálatos előtt azt kiabálta az egyfolytában ivó parancsnokunknak: maga marrrha, főhadnagy úr, maga marrrha!

Szerencsésen alakult a sorsunk, mert Pusztamizséről felhoztak minket romeltakarító századnak Pestre. A Soroksári és Illatos út sarkán volt a körletünk egy iskolában. Onnan jártunk – az első időben gyalog – a Lehel úti ELO-ba, amely egy hatalmas élelmiszer raktár volt. Vagonokat kellett kirakni, fát, kávét, marmaládés dobozokat, esetleg lisztet. De miután a század szellemileg lényegesen erősebb volt, mint fizikailag, talán ha húszan lehettünk, akik effektíve dolgoztunk. Köztünk — mint utólag megtudtam — az ország egyik legnagyobb földbérlő testvérpárja, a két Elek.

Ahogy 57 év távolából visszaemlékszem, Kornlós az értelmiségiekkel tartott.

Nem sokáig maradtunk az Illatos úton, mert júliusban a körletünket földig lebombázták. Az emeleten lévő tornaterem, ahol laktunk, teljesen eltűnt. A betegek és a szakácsok közül senki nem sérült meg. A célpont alighanem a körletünktől néhány száz méterre lévő Fanto amerikai olajcég több tartálya volt a Dunaparton. A légiriadó alatt a füvön hasalt az egész század a Városligetben, ahol a nyári színház volt, a Vajdahunyad vára és a Széchenyi fürdő között.

Átköltöztünk a Rózsák terére a Brunswick óvónőképzőbe, és onnan már nem az ELO-ba vittek minket munkára, hanem a Budapest légvédelmét ellátó német ütegekhez, amelyek körbevették a várost. Légvédelmi üteg Budatétényben, Nagytétényben, Pomázon, Budafokon, Budaörsön és a Svábhegyen volt. Egy üteg hat ágyúból állt. Mindenhová ment egy munkaszolgálatos szakasz. Ha nem volt légiveszély, takarítottunk. Budatétényben a németek a Törley kastélyban építettek egy gyönyörű úszómedencét, azt ápoltuk és a parkot. Komlós Jancsi a másik században volt, egy olajtartálynál teljesített szolgálatot Budafokon, ahol nemcsak mi voltunk segédszemélyzetként kirendelt zsidók, hanem olaszok is. Ők másodrendű szerepet töltöttek be a németek mellett. Amikor először mentünk Budafokra, odajött az egyik olasz és figyelmeztetett minket, nagyon rendesek voltak hozzánk.

A Rózsák terén október elejéig voltunk, a század maradék részét menetkészen elvitték Nyugatra. Akkorra ugyanis a társaságnak már több mint a fele lógásban volt. Komlós biztos, hogy nem ment Nyugatra, mint ahogy én sem.

Mindjárt a felszabadulás után egy bajtársammal – szegénykém már meghalt – összehívtuk a századból azokat, akiket elértünk. Nem sokkal ezután az utolsó körletünkben, az óvodában is találkoztunk. Komlós ezekre és a későbbi összejövetelekre nem jött el. Eleinte nem is tudtuk, hol keressük. Amennyire erőmből futja, a mai napig összetartom a századot. Azelőtt a Fórum Hotel Bécsi kávéházában volt a törzshelyünk, amióta ez megszűnt, a Sziszi presszóban találkozunk októbertől májusig minden hónap második csütörtökén délután háromkor. Általában tizen-tizenketten jövünk össze. Szinte minden alkalommal kevesebben vagyunk, múlt évben is négyen haltak meg.

Komlós Jancsival személyesen egyszer találkoztam a Mikroszkóp Színpadon. A szünetben beszélgettünk néhány percig. Egy másik alkalommal, mikor a Mikroszkóp Kőbányán a zsidó templomban tartotta az előadásait, már nem jártam ilyen sikerrel. Azért mentem el, mert a szívem odahúzott, de már nem volt jegy. Megkértem valakit, szóljon Komlósnak. Az illető azzal jött vissza, hogy az igazgató elvtárs sajnos nem tud kijönni, de majd leültet engem a nézőtéren. Akkor már nem Holczer, hanem Hont voltam, de így is ismert, ugyanis eléggé ismert vagyok zsidó körökben, meg a szakmámban. A felesége – az elvált – és a gyerekei is hozzám jártak, kezeltem őket.