Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Bárdos Pál: Egy önéletírás ürügyén

Bárdos Pál: Egy önéletírás ürügyén

Aliza Barak Ressler izraeli pedagógus. Végzett pszichológus és az úgynevezett problematikus gyerekek nevelésének szakértője. Tanár és szakfelügyelő volt, és egy pedagógiai főiskoláról ment nyugdíjba. Kiálts, kislány, kiálts! címmel írt könyvet gyermekkori emlékeiről, amely kötet elnyerte az izraeli Közoktatási Minisztérium Ifjúsági Osztálya díját, és oktatási segédkönyv lett. A PolgArt Könyvkiadó Ács Gábor fordításában magyarul is kiadta a visszaemlékezést, a szerzővel a sajtótájékoztatón találkoztam személyesen. Kedves, szelíd ember, a világon mindenütt ilyenek a jobb pedagógusok. Könyve is „gyerekközpontú”, fikciója az, hogy unokája faggatására fogalmazza meg emlékeit. A történet nem mindennapi.

A szlovákiai Nagymihályon született kislány szüleivel és még néhány bujkálóval együtt vagy három éven át lapul föld alatti üregekben, hogy a deportálást elkerülje. Összeakadnak két jó emberrel, a Tököly házaspárral és egy derék pappal, aki segíti őket a rejtőzésben – és szembekerülnek a többi emberrel, akik vad, elvakult gyűlölettel bánnak velük, vagy általános hullarablásra használják a történelmi lehetőséget. Ez utóbbi általános tapasztalat, veremben tengődésük története azonban egyedi és ritka sors a kelet-európai zsidóság történetében.

A tanárnő korrekt elbeszélő, szavai általában hitelesek, a részletek természetesek, az egész históriát csak helyenként zavarja meg, hogy a szerzőnő olykor naiv kijelentéseket tesz. Honnan is tudná, hogy csapattisztek nem foglalkoznak hadműveleti tervek készítésével, és hasonlók. Becsületes, önmagát sem kímélő elbeszélő, szinte érezni a veremben hónapokon át bujkáló és tisztálkodáshoz nem jutó emberek nehéz testszagát.

A cím valószínűleg hatásvadászó, de megvesztegető az a szerénység, ahogyan a szerző elmeséli a teljesen fölösleges műtétet, amelyet rajta végrehajtottak, és amely az egész bujkálást lehetővé tette. Szeretettel és tisztelettel ír halott szüleiről, de ábrázolni nem tudja őket! Az már másféle képességet kívánna, írói tehetséget, amelyhez nem elég a jó stílus. Csakhogy más dolog az lemondási kényszer, az idős korban föltámadt kötelesség. Hogy el kell mondani…

És fél évszázada mondják, mondjuk. Ez a történet nem akar véget érni. Sem a szépirodalomban, sem a történettudományban. Pedig alighanem ráunt a világ. Még közvetlenül a háború után ömlőitek a könyvek. Aki csak valamennyire is írástudó volt, jelentkezett tanúnak. Aztán elcsendesedett a terep. Az izraeli közvélemény más alapmítoszokat alakított ki, az ott születettek nem szívesen olvasták a hat millió zsidó halálhírét. Amerikában tartottak a felelősség firtatásától, Svájc hallgatott, lapult, Németország szégyenkezett, a Szovjetunió és csatlósai pedig új antiszemita korszakot nyitottak. A lágerek népéről csak szórványpublikációk szóltak, s ami a legrémisztőbb: sorra lettek öngyilkosok a koncentrációs táborokat megjárt, onnan megtért, és élményeikről beszámoló nagy írók! Primo Levi vagy Tadeusz Borowski halála figyelmeztetés: nem akarja őket hallani a világ. Izraelben, az USA-ban, Európában legalább jelentős történelmi áttekintések készültek – csak mostanában jelennek meg magyarul. Nálunk csend volt, felejtés, tagadás, a nyomok eltüntetése. Privát vonatkozásáról képanyagot, dokumentumokat kellene találnom a deportálások idejéről szóló novelláskötet illusztrációjának — szinte semmit sem lelek. Nem ítélkezem. A tulajdon apám és apai családom képei azért hiányoznak, mert anyám felejteni akart, és ezért kidobálta őket.

Ha anyámat próbálom megérteni, el kell viselnem az általános társadalmi amnéziát is … Mit tehetnék?

De az emlékek feltörnek. Még él az utolsó korosztály, amelyik ott volt. Az a korcsoport, amelyik tudja. Az a nemzedék, amelyik megtépázódott a zsidóüldözésben. Ők még szólni akarnak. Kétségbeesetten átadni a másik nemzedéknek az ördögi kor élményét, a démoni pillanatot.

Heroikus és tragikus törekvés. Igazi író belepusztul. Alizia Barak Resslernek és sok-sok naiv elbeszélő társának van lelkiereje fölidézni és újraélni ezt a történetet. Tapintatot és szeretetet érdemelnek érte. Unokáik tiszteletét. A jó lelkiismeret nyugalmát.

Mostanában megint sok visszaemlékezés jelenik meg. Reméljük, a szerzők megkönnyebbülnek. Mert azt is tudni kell: a világ rájuk unt. Minek újra emlegetni? Ezt már hallottuk … És különben is, új szerencsétlenségek jöttek és fájdalmak és szenvedések. Mire hát ez a végtelen történetfolyam?

Nem tudjuk pontosan, hogyan jöttek létre a nagy eposzok, a keletkezésmítoszok. A népek eredetmitológiái, a késő bronz- és kora vaskori zseniális összegező szellemi tünemények. Lehet, hogy valahogy így … Ilyen előzmények után.