Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Benedek István Gábor: Erdély, 1944

Benedek István Gábor: Erdély, 1944

Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság romániai tudósítója kitűnő újságíró. Bizonyára sok nagyszerű dolgot ír még az életben, hiszen fiatal ember, de hogy olyan fontos könyvet aligha tesz, tehet le az asztalra, mint amilyet 2001-ben Kolozsvárott a Minerva Művelődési Egyesülettel megjelentetett, az biztos. A mű címe hosszú, de pontos és megrendítően kifejező: „Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók menekülése és mentése a magyar-román határon 1940-1944 között”. A fülszöveget is ide másolom: „Az áttanulmányozott dokumentumok és vallomások, a túlélőkkel készített beszélgetések azt bizonyítják, hogy a magyar-román határon keresztül lebonyolított menekülés és menekítés a lehetőségekhez képest igen kismértékű volt. 1944-ben Torda felé legfeljebb 1500 személy menekült át a határon, Aradnál nem több, mint 5000 személy, a magyar-román határ többi pontján pedig kevesebb, mint 400. A menekültek egyharmada Magyarországról és más európai államokból érkezett, mintegy kétharmada pedig észak-erdélyi volt.”

Nos, Tibori Szabó Zoltán könyvét kétszeres érdeklődéssel olvastam. Egyfelől kitűnő történelemkönyv olyan dolgokról, amit mi magyar holokauszt túlélők nem tudtunk, nem is tudhattunk, vagy rosszul, pontatlanul tudtunk. Másfelől megszólalt a hiúságom. 1986-ban Vámos György kollégámmal mi is megírtunk egy könyvet „Tépd le a sárga csillagot” címmel, és ebben a negyvenes évek magyar cionista (sómér há-cáir) mozgalmáról írtunk. Akkoriban a téma nemcsak újdonságnak számított, hanem ismeretlen adataival megrázó is volt. Kitűnt, hogy egy maroknyi zsidó fiatal (közülük többen Szlovákiában nőttek fel) többféle mentőakciót szervezett a nácik megszállta, a csendőr és nyilas terrorral súlyosbított Budapesten. Nos, a mi cionistáink közül többen elmondták, hogy volt egy „bejáratott” útvonaluk Erdélyen át Romániába, ahonnan – nyilván sok pénzért, jó nexusokkal – el lehetett jutni Törökországba, a szabadságba. (Egy másik könyvemben, amelynek harmada a belzi nagy rabbi, Aharon Rokéách élettörténetével foglalkozik, ugyancsak érintem az erdélyi-romániai menekülési útvonalat, hiszen a lengyel cádikot is így vitték át a határokon.)

De itt most nem morzsákat kapunk, hanem miénk az egész vekni! Tibori Szabó Zoltán ugyanis jószerével teljeskörűen dolgozta fel témáját. Románia hiába a szomszédunk, kevéssé ismerjük történelmét. A román hatalom milyenségét Trianon után. Nem tudjuk az erdélyi magyarok és székeik viszonyát a zsidósághoz. A zsidók belső viszonyait. Hát most kitárul előttünk ez borzasztó térkép is!

Az interjúalanyok személyes elbeszélését értékes tanulmányok, esszék vezetik be. Az azonnal kiderül: Közép-Kelet-Európában, a Balkánon zsidóként élni túl veszélyes kaland volt akkor is, és alighanem az ma is. Hogy mégis miért vállaljuk ezt a viszontagságos sorsot? Író vagyok, magyar az anyanyelvem, a szenvedélyem, a börtönöm és a (szerény) megélhetésem is. Arany János versein nőttem fel. Önmagam kifejezése a létem. És egyszer csak Tibori Szabó könyvében ezt olvasom Brassai Viktor zsidó költőről és versmondóról: „a magyar költészet tette őt magyarrá. Arany, Petőfi, Babits, József Attila.” Tehát ott, Kolozsváron is…

Szóval, a bécsi döntés során Hitler módosítja a régi határokat. Észak-Erdélybe bevonulnak a magyarok. Katonástól, csendőröstől, főjegyzőstől, és azonnal megindul a zsidók összeterelése, a férfiak elhurcolása, elállítják a gettókat, és a németek útba indítják a vagonokat Lengyelországba.

A zsidók vagyonát lefoglalják, ellopkodják, lakásaikba szittya vitézek költöznek, öltönyeikbe fajvédők öltöznek. Természetesen sok minden más is történik. Bátor férfiak menekülési útvonalakat keresnek. A még bátrabbak a németekkel paktálnak. Kasztner doktor irányításával létre is jön a fantasztikus üzlet: Bergen-Belsenen át Svájcba érkeznek a szerencsések. Gazdagok, elsősorban gazdagok, akik finanszírozták az akciót, aztán orvosok, rabbik, írók … Az ügyesek román és magyar csempészeket fizetnek le, s átszöknek az új határon. A baksis ugyan török szó, ott is, itt is ismerik, de Kosztolányi Dezső egyszer azt írta (Esti Kornél): románnak lenni, az nem nemzetiség; az foglalkozás. Nos, aki a baksist szerencsés órában és szerencsés helyzetben adta át, nagy eséllyel megmenekült. De mint láttuk: ők, az így életben maradottak nem voltak többen hétezernél. A többiek, legkevesebb 150 000 Erdélyben még honos, művelt, szorgos ember elpusztult. A nagyon kevés visszajött közül néhány személlyel Tibori Szabó Zoltán e könyv kapcsán találkozott, a velük készült interjúk teszik ki a könyv nagy részét. Megrázó, drámai történetek bontakoznak ki tolla alól.

Sajnos a szerző kicsit elveszi tőlünk a reményt, azt sugallja: ne legyen sok illúziónk. Vészhelyzetben nincs, rettenetesen kevés a segítő jobb. És borzasztó tud lenni, ha a sovén, faji gőg összekeveredik a szabadjára engedett rablási ösztönnel, kivált, ha a történelmi helyzet tálcán kínálja a zavarost…

Szóval, értékes művet kaptunk a szerzőtől. Örültünk, hogy sok ismerős névre is bukkantunk, például a kolozsvári Új Kelet c. lap Izraelbe vándorolt szerkesztőire, Marton Endrére és Rössel Mordechájra, színészekre (Kovács György) s egy áldott, bátor keresztény papra, Márton Áronra.