Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Borsányi Schmidt Ferenc: A meditáció helye a zsidó szellemiségben

Borsányi Schmidt Ferenc: A meditáció helye a zsidó szellemiségben

Nagyon kevesen hallottak a zsidó kultúra, s ebben különösen a zsidó vallás egy fontos szellemi-lelki gyakorlatáról, a zsidó szellemiség talaján létrejött és abból táplálkozó meditáció-módszerekről. Kevesen hullottak róla, még kevesebben ismerik. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a kabbala irodalmát és történetét, vagy olvasgatjuk a chaszid rebék történeteit, a személyükhöz és életükhöz, cselekedeteikhez fűződő legendákat, megtudjuk, hogy a zsidó hagyomány Igen jelentős, már a bibliai időkben is gyakorolt és ma is alkalmazott, a pszichét és a tudatot fejlesztő, iskolázó módszere a meditáció. Technikáját és nemzedékről — nemzedékre hagyományozott elméletét tekintve rendkívül kifinomult, kidolgozott támasza, előmozdítója az elmélyedt szellemi, és ezen belül a vallási életnek. Gyakorlása a próféták kora óta napjainkig töretlen, élő része a zsidó szellemiségnek, ennek ellenére manapság kevéssé ismert, mondhatnánk, rejtett kincse kultúránknak.

A zsidó meditáció napjainkban leginkább a kevésbé nyitott ultra-ortodoxiában és a korunkbeli zsidó reneszánsz mozgató ereje, a chaszidizmus különféle irányzataiban követhető nyomon. Ahhoz, hogy megérthessük a jelenkori, főleg kelet-közép-európai csekély ismertségének, elterjedtségének okát, hogy miért oly kevés ember – zsidó és nem zsidó egyaránt – hallott a zsidó meditációról, figyelembe kell vennünk néhány történelmi tényt és eseményt.

A II. világháború során, alig több mint hatvan esztendeje, a világ zsidó népességének 30-40 százalékát meggyilkolták. A jól ismert tény mellett azt is meg kell jegyeznünk, hogy a megsemmisített zsidó közösségeknek több mint 80, talán 90 százaléka a hagyományokat őrző vidéki lakossághoz tartozott. A Római Birodalom óta fennálló nemzedékláncolatokat, közösségeket nem egészen harmincpercnyi idő alatt semmisítettek meg. Ezeknek és a hasonló alapoknak a tragikus megszűnése, hiánya, az ősi hagyományok több évszázada folyamatos, töretlen átadásának hirtelen megszakadása felmérhetetlen károkat okozott a zsidó szellemiség, a tudás, az ismeretek fennmaradásában, különösen a kabbala és benne a zsidó meditáció és egyéb kontemplatív gyakorlatok továbbadásában.

A holokausztot nagy veszteségekkel túlélt közösségek figyelme és energiája elsősorban arra irányult, hogy a zsidó szellemiség, a zsidó vallási és közösségi élet alapjait újra lerakják és életben tartsák. Az életben maradt tanítókra elképzelhetetlenül nehéz munka várt, hiszen a megsemmisített családi kör, a családi háttér feladatait is magukra kellett vállalni. Munkájuk gyümölcseként új tanító-nemzedékek sarjadtak. A nem a régi követelmények, hanem a sürgető szükséglet alapján válogatott emberanyagból nőtt új tanítók az alapszintű ismereteket természetesen megfelelő módon terjesztették, de a magasabb diszciplínákat, elvontabb ismereteket, mint a meditáció elmélete és gyakorlata, már nem mindig a kívánatos szinten és formában adták elő, ha az effajta kérdések egyáltalán felmerültek a tanítás folyamán.

A zsidó vallás, a judaizmus, valóban ősi múltra tekint vissza. A legrégibb folyamatosan fennálló és élő, emberek milliói körében gyakorolt, megszakítás nélkül áthagyományozott vallási, szellemi és nemzeti tradíció. A kereszténység és az iszlám misztikus, elmélkedő hagyományainak nagy többsége a judaizmusból átvett gyökerekből sarjadzott. Ha áttekintjük a vallások történetét, nyilvánvaló, hogy a zsidó vallás már jó másfélezer éves múltat tudhatott maga mögött a buddhizmus keletkezésekor.

A judaizmus mélységes múltja, egyedülállóan gazdag szellemiségű hagyománya, történetének számos évszázada során több meditáció-módszer születéséhez adta meg az inspirációt, a tápláló szellemiség talaját és a megtartó keretet. A zsidó meditációs és szellemi gyakorlatoknak több, egymástól néhány vonatkozásban eltérő, különböző típusa, válfaja ismert. Ezek közül néhány cselekvő jellegével, míg mások a mélységes nyugalom, az elcsitult elme mozdulatlanságával tűnnek ki. A gyakorlatok egyike – héber nevén ávodá – e speciális jelentésében a szellemi és érzelmi kötöttségektől való megszabadulást tartalmazza, valamint annak képességét, hogy a végső valóságot, annak felfoghatatlan mélységeit akár intuitív módon – a szokványostól eltérő tudatállapotban – megláthassuk, abba beleláthassunk, vagyis felfoghassuk, helyesebben: átélhessük. Azok az utak, azok a módszerek, amelyek ilyen pszichés feltételeket eredményeznek, ilyen tudatállapotokhoz vezetnek, jelentősen különböznek egymástól. A Talmud egy helyén úgy találjuk, hogy az Örökkévaló szemében minden ember egyforma; a mindennapok valóságában azonban figyelemre méltó különbségek mutatkoznak az emberek között. Ez a tapasztalati tény magyarázza az elmélkedés különféle módszereinek kialakulását, amelyek figyelembe veszik az emberek között észlelhető lelki alkatok sokféleségét, illetve ezek igényei szerint; módosultak. A módszerek e többfélesége lehetőséget ad a lelki-szellemi átélés egy-egy embertípushoz leginkább illő, annak leginkább megfelelő útjának választásához.

A zsidó meditáció eredete

A zsidó meditáció gyökerei természetesen a Tanachban, a zsidó Bibliában találhatók. Ha csak a Tórát, Mózes öt könyvét tekintjük át ebből a szempontból, hamarosan kitűnik, hogy a Tanachnak már e kezdő és legfontosabb könyvei is bővelkednek a meditációra vonatkozó utalásokban. A zsidó meditáció kezdetei azonban] könnyebben nyomon követhetők, valamint a meditáció hagyományai sokkal teljesebb kifejtésre kerülnek a prófétai könyvekben. A „próféta” szó héber megfelelője: návi. A szó tövéből két olyan szó is alkotható, amelyek valamilyen vonatkozásban összefüggenek a próféták meditáció-gyakorlásával. A „návuv” (üresnek lenni) arra mutat, hogy a meditáló üressé válik az önös gondolatok, az énközpontú megnyilvánulások számára; egyénisége megszabadul egojának nyűgétől. A „návi” szóból alkotott másik fogalom a „nává”, vagyis folyik, előre csörgedez. A próféta volt az üreges nád, a nádból készített furulya, amelyen keresztül áramlik az Örökkévaló szelleme és dallama.

Van egy másik kérdés, amire felvilágosítást kapunk a prófétáktól. A próféták -csakúgy, mint más archetipusos személyiségek – Ábrahám és Sára, teljesen megvilágosodott emberek voltak, azonban ez a magasabb szintű tudatállapot nem csökkentette a közösségük, a népük iránti felelősség érzetét. Az állandóan, folyamatosan érzett felelősség a „tikkun olám”, vagyis a világ jobbítása, megjavítása iránt mindenkor a zsidó szellemiség, a zsidó misztikus gondolkodás alapvető részét képezte. Ez a beállítottság nemzedékről nemzedékre mélyebbre eresztette a gyökereit. A kabbala korai mesterei, tanítói szellemi törekvéseik a meditáció révén elért-átélt „felemelkedéseik” révén, amelyek eljuttatták őket a tudat olyan régióiba, amelyek messze túl helyezkednek el azon a szinten, amelyet általában „mochin gádlut”-nak, kiterjesztett tudatnak, vagy „megvilágosodásnak” neveznek, gyakran pszichikai, fizikai veszélyeknek tették ki magukat. Gondolataik, írásaik ismeretében azonban nyilvánvaló, hogy ezeket a törekvéseiket mindig és kizárólag az a magasztos vágy irányította, hogy a világ, az emberek megjavuljanak, és hogy siettessék a Messiás eljövetelét a világ érdekében.

A misztikus törekvéseknek és közöttük a meditációnak a Tóra szövegére épített ösvényét a társadalmi felelősségérzetnek és a misztikus fejlődés célkitűzésének ilyesfajta együttese jellemezte. Valakinek a szellemi szintjét, nevezetesen azt, hogy elérte-e a meditáció kitűzött és megvalósítható célját, a megvilágosodást, nem tudjuk anélkül vizsgálni, felmérni, hogy figyelembe ne vegyük e személy kapcsolatát barátaival, hozzátartozóival, munkatársaival, gyermekeivel és a közösséggel, amelyben él.

A zsidó hagyományban, a hagyományt követő zsidó életben a neves tanítókat és a prófétákat szinte lehetetlen kiragadni a körülöttük fennálló különféle társadalmi összefüggésekből, vagy elválasztani koruk és környezetük jelentős társadalmi kérdéseitől, gondjaitól. Ezt, és az ilyesfajta gondolatokat érzékelteti, fejezi ki teljes átéléssel Mikhá próféta könyve (6: 6-8.): „Mivel járuljak elébe az Örökkévalónak, hajoljak meg a magasság Istene előtt? Járuljak-e eléje égőáldozatokkal, egyéves borjakkal? Kedvét találja-e az Örökkévaló kosok ezreiben, olajpatakok tízezreiben? Oda adjam-e elsőszülöttemet bűntettemért, testem gyümölcsét lelkem vétkéért? Megmondta neked, ember, mi a jó s mit kíván az Örökkévaló tőled, ha csak nem azt, hogy jogot cselekedjél és szeretetet kedvelj és alázatosan járj Isteneddel!”

A szokványos szint fölé emelkedett szellemiség, a megvilágosodás könyörületesség és az igazságosság iránti elkötelezettség nélkül nem sokat ér. A „megvilágosodásnak”, vagyis a meditáció tulajdonképpeni céljának zsidó értelmezése megköveteli, hogy a „megvilágosodott” ne érezze – ne helyezze – magát a sokak, vagyis a társadalom érdekei, szükségletei, igényei és gondjai fölé; szellemi kiemelkedése révén ne távolodjon el, ne szakadjon ki embertársai köréből. Ez a felfogás megtalálható és nyomon követhető a Tóra alapjaira épült ősi hagyományainkban, és ugyancsak jelen van napjaink zsidó gondolkodásában. Prófétáink nem szerzeteskolostorok biztonságot, nyugodalmat kínáló magányában éltek, hanem kivétel nélkül és mindenkor népük körében tanítottak, együtt viselték, érezték és gyakran szenvedték mindazt, ami a nép egészét érte, foglalkoztatta.

Ugyanezt mondhatjuk el a korai és a későbbi korok chászid rebéiről, és természetesen a ma közöttünk-körülöttünk élő, tevékenykedő chászidokról is. Ennek a családias jellegűnek nevezhető társadalmi és kulturális kapcsolatnak a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen kulcsfontosságú magatartásforma a zsidó meditáció és a hozzá kapcsolódó „megvilágosodás”, vagyis a sikeres meditáció során létrejövő újfajta tudatállapot pontosabb megértése szempontjából.

Idáig eljutván eszmefuttatásunkban, jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon milyen volt, miképpen működött a zsidó meditáció a kezdeti idők gyakorlatában. A Tanakhban, a zsidó Bibliában fennmaradt szövegek, különösen a prófétai könyvek tanúsága szerint ez az ősi időkben gyökerező hagyomány számos módszert, lehetőséget ismert arra vonatkozóan, hogy miként emelje fel, hogyan juttassa magasabb tudatállapotba a meditálót. Ezek egyike volt a zene. A zene nyújtotta az egyik lehetőséget, mondhatnánk: segédeszközt arra, hogy a meditáló tudata, visszahúzódva a „köznapi” gondolatok, az ezekből eredő gondolatfűzések szövevényéből, az összpontosítottság állapotába kerüljön, hogy így megszabadulva a szokványos tudat szülte illúzióktól, ezek fölé emelkedhessen.

A chaszidizmus a zsidó zenének valóságos reneszánszát hozta. A misztikus mesterek, a kabbalát tanulmányozó és művelő rabbik számára a dallamok gazdag forrásai voltak a misztikus élménynek, telve voltak misztikus jelentéssel. A Zóhár, a kabbala legfontosabb könyve, gyakran szól a zenéről, a dallamokról. Ezt a mondatot is ott olvashatjuk: „A legmagasabb egekben van egy bizonyos templom, amelynek kapui csak a dal erejével nyithatók ki.”

A C’fáton (Izrael) élt és munkálkodott kabbalisták – közöttük Jichák Lurijá, S’lo-mo Álkábec és Jiszráél Nádzsárá rabbik -több, széles körben ismertté vált dallamot alkottak, olyanokat, amelyeknek kedveltsége az évszázadok során is fennmaradt.

„Szolgáld az Örökkévalót örömmel, vidámsággal” – visszhangozzák a chászidok a Bá’ál Sém Tov kora óta. „Gyermek csak öröm révén születhet. Ugyanez vonatkozik – mondja a chaszidizmus alapítója – arra, aki azt szeretné, ha imái eredményt hoznának. Öröm kell, hogy áthassa a felajánlott imát!” Mózes ötödik könyvének (D’várim) azt a versét (16: 15.), amelyet a Tóra S’mi- i ni Áceret, a Sátrak Ünnepének nyolcadik, befejező napjára ír elő, a Best (Bá’ál Sém Tov) életünk mindennapjaira alkalmazta: „[…] meg fog téged áldani az Örökkévaló, a te Istened minden termésedben és kezed minden munkájában; és légy mindig vidám.”

A zsidó meditáció korunkbeli nagy ismerője, Avram Davis említi egy írásában azt a Jeruzsálemi idős embert, aki éveinek súlya és láthatóan reumatikus természetű betegségeinek nem kevésbé nyomasztó terhei alatt görnyedten, Szimchát Torá ünnepén, a táncolók között termett, magához ölelt egy Tóra-tekercset (kb. 20 kg.), és táncolni kezdett. Lassú tánclépésekkel haladt körbe, mozdulatai egyre fürgébbek lettek, tartása kiegyenesedett. Lépései fokozatosan könnyebbé váltak, forgott a Tórával, magasan a feje fölé tartva a felöltöztetett szent tekercset. Arca lángolt, úgy lendült a zsinagóga kövezetén, mint egy suhanó fáklya.

A meditáció feladata, rendeltetése

Ha sorra vesszük a világ létező, élő kultúráit, s bennük a hozzájuk kötődő, általuk megőrzött meditáció-hagyományt, mindegyikükre jellemző, közös tulajdonságként összegezhetjük: a meditáció a tudat összpontosításának egy módszere. Rendeltetése, hogy a Lényeg meglátásának és a mindent felölelő, általános törvényszerűségek megértésének egy új, magasabb szintjére lendítse a tudatot, a felfogó elmét. A zsidó vallásban és a talaján felépült szellemi kultúrában a meditáció elsődleges, talán legfontosabb feladata, hogy „megnyissa a szívet” és felkészítse a tudatot arra, hogy éppen a meditáció szellemi-lelki folyamata révén közvetlenné válhat a kapcsolat az Örökkévaló és a halandó ember között. A nem rutinszerű, az átéléssel, a teljes és összpontosított figyelemmel (kávvánával) elmondott ima — a meditáció egyik módja -vezet az egyesüléshez (az általános vallástudományból ismert unio mysticához), amelyben a hétköznapok gondjaiban, törődéseiben, de még az örömeiben is elfáradt, eltompult emberi szellem – nevezhetjük léleknek is – találkozik Alkotójával. A vallási előírások megtartása és a hozzájuk való töretlen kötődés, a Tóra tanításának, szellemiségének szüntelen szem előtt tartása, végső soron a tudatnak ezt a fokozott összpontosítását is hivatottak segíteni, aminek legmagasabb, végső szintje a szüntelen ragaszkodás (az egyesülés) tudati állapota, a d’vékut.

A zsidó vallás több mint két évezredre visszatekintő legfontosabb megnyilvánulása, a folyamatos tanulás is ennek a szellemi-tudati állapotnak megvalósulását célozza.

Zsidó meditáció – modern világ

A zsidó történelem hosszú évezredei és töretlen vallási-szellemi hagyománya során a meditáció különféle formákat öltött, él több típusa, módszere alakult ki. Manapság általában három fő típusát különböztetjük meg:

1.) Felépített, külső irányultságú meditáció, hagyományos héber elnevezéssel: hiton’nut. Ennek lényege a valamely fizikai vagy mentális tárgyra irányított figyelem, s az így megvalósuló kontempláció, vagyis elmélkedés, amelyet megfelelő tudatállapot elérésekor már meditációnak nevezünk. A külső, tehát nem gondolati, vagy érzetjelenségként mutatkozó tárgy (fizikai vagy szellemi objektum) mintegy segédeszközként kerül alkalmazásra a figyelem megfelelő szintű összpontosítása, a magasabb rendű tudatosság létrejöttéhez. Ezt a fajta meditációt – mint már említettük — „külső” típusnak nevezzük, mert a meditáló egy kívül levő tárgyra – egy menórára, gyertyalángra, egy leírt szóra, a Tóra egy papírra vetett mondatára vagy éppen a Chumásban fellapozott oldalára – irányítja a tudatát. Ez a tudat kötöttségeitől való megszabaduláshoz vezet, hiszen nem arra a tudattartalomra irányul, összpontosul a figyelem, ami önmagában jelen van, hanem egy tőle független dolog, egy külső tárgy felé.

„Felépítettnek” is nevezzük ezt a típust, mert naponként és többször ismételhető, és minden alkalommal ugyanazt a mintát, azonos szerkezetet követi.

2.) Ezt a típust belső irányultságúnak nevezzük; héber fogalommal általában a „hitbod’dut” szóval jelöljük. A meditáló belülre, önmagába irányítja figyelmét; éber figyelemmel kíséri gondolatait és érzéseit, amelyek benne keletkeznek. Az ilyen típusú meditáció általában csendes, de nem feltétlenül kell, hogy csendben történjen. Míg a tudat szemlélődik önnön tartalmán, a benne alakuló képeken, gondolatfűzéseken, a száj utat engedhet az ima spontán szavainak, mondatainak is.

Gyakran idézik a braclavi cáddik, rabbi Náchmán ben Szimchá (1772-1811) beszélgetéseit Istennel, mint a hitbod’dut egyik legszebb példáját. A meditációnak ez a típusa arra irányul, hogy fokozza az áhá-vá, a szeretet erejét. Ezt úgy éri el, hogy a Boré’ Báruch Hu-ra, a Teremtőre összpontosítja a tudatát, minthogy Isten ott lakozik minden ember lelkében. Ez azt jelenti, hogy átadjuk magunkat és feloldódunk a szeretet önkéntelen áramlásában.

3.) A meditáció harmadik típusa lényegét tekintve nem-irányított. Ez a módszer oly módon igyekszik megközelíteni a Végtelent, hogy nem veszi igénybe a meditáció végcéljához segítő eszközöket, az „utat” egyengető fogódzókat. Az Egyetlennel való egyesülést azonnal, s nem valamely, a tudatban végbemenő fokozatos történés eredményeként keresi. Valójában e meditációmódszerek mindegyike az Egységnek ezt az állapotát célozza meg, de a nem-irányított meditáció mellőzi az ösvényt simábbá tevő apróbb kitérőket és egyéb támaszként használható praktikákat. Ez a módszer maga a hirtelen, azonnali ráébredés, a keresett Valóság közvetlen tapasztalása.

A meditáció szintjei

A korunkbeli meditáció mesterek többsége az ismertetett három meditáció-típust általában két osztályba sorolja:

A.) Dinamikus vagy törekvő meditáció, amelyben a tudat aktív.

B.) Elernyesztő, elcsendesedő meditáció, amelyben a tudat a teljes nyugalom állapotába kerül.

A zsidó meditáció korábban említett osztályozása is kínál egy kettős csoportosítást:

1.) Az, amely a meditálót fokozatos szellemi kibontakozáshoz vezeti;

2.) Az, amelyik azonnali ráébredést, hirtelen belátást eredményez.

Aryeh Kaplan (1940-1983), a kabbala és a zsidó meditáció oly korán elhunyt tudós kutatója, számos kitűnő könyv szerzője azt hangsúlyozta, hogy a meditáció különféle módszerei a kabbala virágkorától kezdődően egy általános, közösnek tekinthető rendszerbe sorolhatók. A meditáló először a hágá-meditáció szintjére kerül, ami egy kívülre, a szubjektumon kívül lévő tárgyra irányuló kontempláció, elmélkedés. A meditáló tehát egy önmagán kívüli anyagi vagy szellemi tárgyra irányítja tudatát. Elcsendesíti, nyugalmi állapotba hozza elméjét, amihez segítségül hívhat egy ismételgetett dallamot, szót, hangot vagy egy tetszés szerinti tárgyat. Az elme így előálló nyugalmi állapotában közelíti meg a bitul (megszüntetés) állapotát, amit a szakszövegek az ego megsemmisítésének, megszüntetésének neveznek. A Talmud ezt a szellemi felemelkedést a „termek” vagy „paloták” metaforájával írja le. Ez a már ismert „fokozatosan előre haladó meditáció”, amit dinamikus, vagy törekvő meditációnak is neveztünk, mert ebben a tudat aktív aspektusában van jelen.

Ahogy a meditáló tudata magasabb szintre emelkedik, a meditáció „szijách” nevű formájába lép. Ez a tudat kiürítését jelenti, ami a kabbala szimbolikájában és szóhasználatában úgy fogalmazódik meg, mint a tudat „elengedése” az ún. „paloták” egyikébe, vagyis a transzcendentális szférába. A szijách-meditáció tehát nem más, mint a tudat aktív „tisztára törlése”.

A hágá- és a szijách-meditáció a gyakorlatban néha egybe olvad; a kabbalisztikus kifejezésmód ilyenkor a „belépés a pardészbe”, vagyis a „gyümölcsöskertbe lépésről” beszél.

A meditációnak ezt a magasabb szintjét megfelelő mester irányítása, ellenőrzése nélkül nem ajánlott gyakorolni; a Talmud több helyen figyelmeztet erre.

A tanuló előrehaladása során alkalmassá válik a kávváná tudatállapotának átélésére.

Dov Baer, a mezericsi mággid (1704-1772), a chaszidizmus talán legjelentősebb mestere mondta: „Amikor magadra gondolsz, a semmi (‘ájin, ‘éjn) jelenjen meg tudatodban, és teljességgel feledkezz meg magadról. S akkor felül fogsz emelkedni az időn …eljutsz oda, ahol minden egyenlő: élet és halál, óceán és szárazföld.”