Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Fekete György: Hóman Bálintról – vagy sokkal többről …

Fekete György: Hóman Bálintról – vagy sokkal többről …

A Hóman Bálint politikai vita talán végre lezáródik, de ha késve is, visszatérünk rá, mert jelezni szeretnénk, hogy a magyarországi zsidóság számára fontos és fájdalmas ez a té-ma. Pontosabban e téma megközelítése. És mert félő, hogy a nyilasok, a csendőrök, a fasiszták és ideológusaik lassan hősi halottak lesznek, akik előtt az utókornak tisztelegnie kell, hát szeretnénk e közleménnyel is leszögezni: NEM! Nem alkuszunk: szavunkat felemeljük a latrok szentté avatása ellen. Nem akarunk nemzeti koszorút tenni mondjuk Rátz Jenő szálasista miniszterelnök-helyettes sírjára, és nem akarunk virágot vinni – Bárdossy avagy a nemzetvezető emlékét ápolandó.

A Heti Válasz 30. számában (2001. nov. 2.) Bódis András jegyzett cikket Hóman Bálint-nak, a Gömbös-, Darányi-, Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormány egykori — majd utóbb háborús bűnösként életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt (és az MTA-ból kizárt) – kultuszminiszterének esetleges rehabilitálásáról („Kegyelet után kegyelem?” címmel). Cik-kében igyekszik bemutatni ezt a félhivatalos közreműködéssel ünnepélyesen újra temetett politikust, akit a szélsőjobboldali nézetek kivételével az összes szakmai megközelítés (vagyis historiográfiai konszenzus) mindmáig elmarasztal a honi zsidótörvények „él-harcos” támogatásában, a hitleri Németországgal való szövetség propagálásában, a Szovjetunió elleni magyar hadüzenet kormánytagként történt megszavazásában s a II. világ-háború hazánkra nézve is katasztrofális meghosszabbításában; még ha mindezt (és ezzel az egésszel óhatatlanul együttjáró erkölcsi vétkeket, politikai aljasságokat és jogi értelemben vett bűnöket) az érintett személy csupán második vonalbeli hatalmi figuraként és „szalonképes” („úri”) antiszemita tálalással jelenítette is meg. B. A. politikus-jellemzése azonban a Hóman-képet hogy-hogy nem, de hamisra retusálja. Itt az ábrázolt személy nem annyira bűnös, inkább a kommunista hatalom, a szovjet uralom áldozata, és mint ilyen – haló poraiban – jogi rehabilitációt (vagy kegyelmet) érdemel. Jeles tudós voltára (valamint kutúra- és művelődésgondozó, továbbá oktatásfejlesztő szaktevékenységére) tekintettel pedig visszaállítandó az akadémiai tagsága.

E dolgozat azért vált ki belőlem a kérdésben más fórumon (az Élet és Irodalom múlt év novemberi számaiban) kifejtett véleményemen némiképp túlmutató következtetéseket, mert a kibontakozni látszó „Hóman-vita” azóta a Magyar Demokrata hasábjaira is átgyűrűzött (Hank Ildikó: Akiket nem rehabilitáltak. 2001. dec. 13.), és lassan rendre visszatérő témája lett a médiának. Ráadásul úgy tűnik, hogy immár nemcsak egy tudós ember közéleti cselekedeteinek politikai mérlegelése a tét, hanem sokkal többről van szó: a holokauszt szellemi előkészítésében vállalt közreműködés megbocsáthatóságáról. Avagy a problematika ekként is megfogalmazható: Tolerálható-e, akár visszamenőleg, a politikai antiszemitizmus — Auschwitz történelmi tudásával ?…

Ám maradjunk egyelőre közvetlenül az Excellenciás Úrnál. B. A. – írása egyik alcímében – „Tragikus hős”-nek nevezi Hóman Bálintot. Vajon indokoltan-e? Ahhoz hogy bárki hőssé váljék – ez dramaturgiai alaptétel! – mindenekelőtt szilárd jellem, megrepeszthetetlen erkölcsösség, erős belső koherencia szükségeltetik, s ezek talaján – például – felcse-rélhetetlensége a pillanatnyinak érzett előnyöknek a hosszú távúnak minősült érdekekkel. Más szóval, megerőszakolva a hasonlatot, opportunista ember akkor lehet hős, amikor kutyából szalonna lesz. Márpedig tudóspolitikusunk opportunizmusa – tetszik, nem tet-szik – állásfoglalásaiban, cselekedeteiben meghatározóan tetten érhető. Nem kompromisszumzsonglőr (mint egynémely kimagasló személyisége történelmünknek), hanem csupán kisszerű megalkuvó! Tragikuma legfeljebb abban összeegyeztethető, hogy képességei, ilyen-olyan más tulajdonságai, tudományos fáradozása alapján nagyobbra és ne-mesebbre volt hivatott, mint ahová jutott, pontosabban juttatta önmagát. Mert mi másként értékelhető, hogy 1943-ban, amikor még táplálta magában a hitleri győzelembe vetett hi-tet, külföldi munkára kívánja telepíttetni a magyar zsidóságot (holott akkortájt csak a „vak és süket” tagadta -az itthoni hatalmi eliten belül – a magyar határokon túl teljes gőz-zel zajló hitlerista népirtást). Feláldozni majd egymillió zsidómagyart a vélt leendő győztes kegyeiért – azokban az időkben ez volt az ő „hazafiassága”. 1944-ben – persze – köpönyeget vált. A németek elodázhatatlan háborús vereségére rádöbbenve ellenzi (no nem nyilvánosan!) a tömeges deportálást – háború utáni „jó pontnak” személye és Magyaror-szág részére. Hajlok arra, hogy az ebben az évben felmutatott többi politikai pozitívumát is (tiltakozás a német megszállás ellen, a Sztójai-kormányba való invitálás elutasítása, interveniálás zsidónak minősített barátai és kiemelkedő kulturális személyiségek javára tör-ténő kivételezésért – szintén „intern”) ugyancsak opportunizmusa motiválta nagyrészt. És esetleg a lelkiismerete, hiszen ekkor már nem pusztán tudhatott a zsidók lemészárlásáról, hanem kvázi látta érintett honfitársai megalázását, elhurcoltatását. Mindazonáltal díszvendégként demonstrált olyan tömeggyűlésen, ahol ünnepélyesen iktatták be a deportálás helyi levezénylését vállaló új megyei főispánt (miközben a szónok Baky László azzal dicsekedett, hogy a Tiszától keletre már több mint 320 ezer zsidót koncentráltak gyűjtőtáborokban.) Hogyan lenne hasonlítható e magatartás Bajcsy-Zsiliszky Endrééhez, aki tűzharccal köszöntötte a rátörő gestapósokat, s elfogadta hazája szabadságáért, elveiért a ha-lált (elutasítva a véletlen kínálta szökési lehetőséget is).

A hivatkozott H. Válasz-cikk – az objektivitás álcájával – sajnos hallgat arról, hogy a „valódi végtisztesség” és az államilag „ceremonizált” búcsúztatás távolról sem ekvivalens. Hallgatását aztán valótlan állításokkal is megtetézi. Például: „… a németek pedig közve-tett megszállással fenyegették Magyarországot, ha nem nyilvánítja magát hadban álló félnek a Szovjetunióval szemben.” Ezt ugyanis a legkevésbé sem támasztja alá a Kosáry Domokosra történő hivatkozás, akinek visszaemlékezésében Hóman félt attól, hogy a németek legázolják Magyarországot. Eszerint B. A. előtt nem ismeretes Werth Henrik 1941-es vezérkari főnök – forráskritikai közhelynek számító – memoranduma, amelyben presszionálni igyekszik a legfőbb magyar vezetést azon náci katonai álláspont tolmácso-lásával, miszerint (a lényeget interpretálva most): a németek semmit nem kérnek vagy követelnek, de minden önkéntes felajánlást szívesen fogadnak … Csúsztatás e megállapí-tás is: „A kormány tagjaként – Hóman [betoldás tőlem – F. Gy.] – részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni érában megbocsáthatatlannak értékeltek.” Nos, mint tudjuk, az ú.n. „1945 utáni éra” az antifasiszta új magyar államiság volt (a kor min-den gyarlósága dacára), továbbá az úgymond megbocsáthatatlanság nem kizárólag az akkori – térségünkre érvényes – szovjet dominanciára vezethető vissza, hanem – legalább annyira – a (polgári) demokratikus politikai szerveződés lényegét képező humanisztikus értékrendre is. Hóman tehát, akárhogy csűrjük-csavarjuk, tényleg önmagának köszönhet-te a bíróság elé állítást (és ezen bizonyos eljárásjogi kifogásolhatóságok sem változtatnak – tudniillik a hatályos magyar jog szerint a parlament lett volna illetékes őt felelősségre vonni).

A tisztesség érdekében engedtessék meg, hogy a hómanrehabilitációs vita egyik baloldali résztvevőjét ugyancsak e helyütt bíráljam. Az Élet és Irodalom dec. 7-i számában Ladá-nyi Andor („Még egyszer Hóman Bálintról” címmel) tulajdonképpen arra utal, hogy az ominózus néhai miniszter büntetőjogi elítélése nem volt jogos, legfeljebb jogszerűnek tartható, vagy talán még annak sem! Tudományetikai vétség híján pedig — és ebben teljesen egybevág nézete B. A.-éval, sajnos szintén felhasználhatóan a vizsgált tárgykör an-tiszemita vélekedései számára — az akadémiára visszavehető. Konklúziója egy hihetetlen ellentmondás: „Ami Hóman 1939 utáni politikai tevékenységének egészét illeti: az indokolttá tette a politikai és erkölcsi felelősség felvetését, a büntetőjogi felelősségre vonást azonban – a vonatkozó jogszabályok mellett – elsősorban az akkori körülmények magyarázzák. (…) jogi rehabilitációjának, figyelembe véve az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság 1994- évi vonatkozó határozatait is – nincs jogi alapja.” Nem sokkal később meg: „Tekintettel arra, hogy Hóman politikai tevékenysége tudományos munkás-ságát befolyásolta, annak értékét semmiképpen sem csökkentette, az Akadémia jelenlegi alapszabályai értelmében szerintem nincs jogi akadálya annak [valamennyi kiemelés tőlem – F. Gy.], hogy az MTA Király Tibor akadémikus jogi szakvéleménye alapján méltá-nyosságból – precedens teremtése nélkül – Hóman Bálint tagságát 1918. évi megválasztá-sától haláláig folyamatosnak nyilvánítsa.” Ez az álláspont azért is képtelenség, mert az 1945-ös — „az erkölcsi vagy állampolgári” épségében „súlyos csorbát szenvedett” tagok kizárását az MTA-ból megengedő – akadémiai alapszabály-módosítást a távolról sem kommunista, illetve szovjetbérenc Kornis Gyula és Moór Gyula akadémikusok ösztönzésével fogadták el (különben e tényt Ladányi maga említi).

Hamis állítás abból kiindulni, hogy Hóman politikai tevékenysége nem érinti a szakmai munkásságát. Ugyanis éppen a szakmai tevékenysége, presztízse legitimálta a politikai szereplését! Hóman 1938-ban történész-miniszterként érvelt a Képviselőházban. E megjelenésében hazudta, hogy a magyarországi zsidók, egyedül a honi nemzetiségek közül, képtelennek bizonyultak asszimilálódni, (Így válik el nála a politikus és a történész szerepköre …) Sőt, később a vészkorszak teljes ismeretében, perében is úgy nyilatkozott, hogy ő pusztán visszaszorítani akarta a zsidókat, mindössze az arányszámuknak úgymond megfelelő részesítésüket kívánta jogokból, vagyonból stb. Ugyanígy indokolták beterjesztői az első és második zsidótörvényt.

Leszögezendő, hogy olyan személyiségeket, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ságvári End-re, Kiss János, Tartsay Vilmos stb. mindenkor a hazafiaink közé soroljuk, helyük örökké a Panteonban van. De az irántuk táplált tisztelet megköveteli, hogy az olyan személyeket, mint Szálasi, Rajniss, Fiala vagy Bárdossy (sőt akár Hóman) stb., ne soroljuk közéjük vagy melléjük, hanem ez utóbbiakat országveszejtőnek tekintsük. Hiszen ők (ez utóbbi-ak) – közvetve-közvetlenül – nem „csupán” a magyar zsidóság halomra gyilkolásáért fele-lősek, hanem Magyarország teljes háborús véradójáért, vagyis a mintegy kilencszázezer halottunkért.

Minden a II. világháborúban elpusztult magyar állampolgár nemzeti veszteség. Mind-egyik gyászolandó, minden „érintett” mögött és után megtört lelkű családtagok, barátok sora húzódik, s nemzedékeket mérgező trauma állapítható meg. Ugyanakkor a magyar zsidósággal összefüggésben mégsem felejthető, hogy vesztesége a magyar nemzet akkori összes vérveszteségén belül – a különböző kutatók számításai (Varga, Stark, Für stb.) szerint – öt a négyhez, illetve öt a három és félhez arányban részesedett. Továbbá az sem, hogy a lágerekben veszett zsidók nagyobbik része nem katonakorú és férfi volt, hanem kisdedek, nagyobbacska gyermekek, serdülők, nők és öregek voltak. Amiképpen az sem tagadható, hogy kiirtásukat több éven át tartó, s nap mint nap átélt megbélyegzés, megalázás, a személyes anyagi javakból történő kiforgatás, a kedves emléktárgyaktól való megfosztás, helyzetenként sértegetés, le-köpés, megveretés, összegezve, társadalmi kiközösítés előzte meg; hogy végül – a népirtás sine qua non-jaként – lemondjon róluk, szuverenitásból „törvényesen” kitaszítsa, és aztán marhavagonokba verje őket a védelmükre kötelezett magyar állam – holott legalább annyira törvénytisztelő, dolgos, szellemi-anyagi téren kreatív, fegyelmezetten adófizető és a szentistváni birodalomért katonaként is har-colni kész állampolgárok voltak, mint a nemzsidó magyarok, de talán még inkább (ugyanis asszimilációs illúzióktól és kompenzációs kényszertől szenvedtek). És ezek ma is sajgó fájdalmak. Amikor Hómant (meg elvbarátait) – komplexen, hiszen így fair! – értékeljük, az efféle összefüggéseket és párhuzamos történéseket nem civilizált megnyilvá-nulás szem elől téveszteni.

A Hóman-rehabilitáció kérdésében -pontosan a vázolt nagyobb és fajsúlyosabb összefüggések okán! – nem halogatható tovább az állásfoglalások őszintesége és egyértelműsége. Csak ezáltal biztosítható, hogy a magas akadémia továbbra se legitimálja, még közvetve sem, a zsidóölés „szélárnyékos” támogatását vagy az ahhoz való „csendestársi”, kényszerű-kényszerűtlen asszisztálást. Jóllehet, az ún. utca emberének fogalma sincs Hóman Bá-lintról. Valószínűleg tudni sem akar róla. Ám hogy bántja-e az egyike a másikát származása, vallása stb. miatt, az – felfogásom szerint – ilyen vitákon is múlik. Természetesen Hóman történeti munkái a jövőben, úgymint a legutóbbi időkben, a szükségleteknek megfelelően folyamatosan kiadandók, illetve a szaktörténészi tevékenysége méltánylandó, munkássága – a maga helyén és értékén – az oktatás keretei között tartandó. Ellenben Hóman Bálintnak soha nem lehet már helye a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, mert ez ellenkezne a jó erkölccsel. És ez még a M. Demokratában kifejtett nézettel is kvadrál. H. I. ugyanis imigyen fogalmazott: „A hazaárulók, az ország és a magyarság érdekei ellen dolgozók nem nevezhetők magyar tudósoknak, legyenek bármilyen rendűek, rangúak.”