Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Hit és etológia

Hit és etológia

A humánumról és a törődésről a Füst Milán Páholyban

A Füst Milán Szellemi Páholy estéit mindeddig a hallgatók – mintegy 400 érdeklődő – különleges figyelme kísérte. Így volt ez akkor is, amikor Donáth László evangélikus lelkész és Csányi Vilmos etológus professzor volt a vendégünk. Mondjuk úgy: Csányi Vilmos a teremtett világ avatott ismerője, míg Donáth László a teremtő isteni Ige tudósa. A beszélgetést Benedek István Gábor vezette. Kivételesen szomorú kérdés került szóba: a halál. Pontosabban az a tény, hogy Donáth László a legutóbbi időben három olyan jelentős személyt kísért utolsó útjára – Bossányi Katalint, újságírót, Simó Sándor és Schiffer Pál filmrendezőket -, akik szabadgondolkodású, liberális elkötelezettségű emberek voltak, távol álltak a tételes vallástól, a zsidó kultúrától is, nem voltak evangélikusok sem; mégis a végső búcsúnál Donáth László állt a sírjuknál.

A lelkész megindító válaszában kifejtette: az ember halála a lét legintimebb pillanata. Ezért nem engedhető meg, hogy mint az örökkévalóhoz közelálló személy, indokainak mélységeit kutassa. Elfogadja a búcsúzó utolsó kérését, és teljesíti legszentebb kötelezettségét. Elmondta: temetéskor nem nézheti az egyén életútját. De örül, hogy itt a Goldmark teremben mondhatja el: családi értelemben is közel érzi magához a zsidóságot, magáénak tudja Ábrahám, Izsák és Jákob istenét, s ha munkája során valakinél eljön a végtisztesség ideje, akkor számára nem a szertartás külsősége, hanem a lélek bensőséges útja a fontos. Donáth László elmesélte kötődéseinek másik otthonát is, édesapja jászsági rokonságáét. Jászárokszálláshoz köti ez a szál. A lényeg: benne lenni, benne élni a közösségben. Ez erőt, tartást ad, kialakítja az igazi szolidaritás érzését. Ugyanígy a család maga is a Mindenséghez köti az embert, s végeredményben ezek az együttélések jelentik a társadalmat. E gondolatmenethez kapcsolódott az est másik vendége, Csányi Vilmos. Nehéz kérdésre kellett válaszolnia. A zsidóság – és talán nemcsak a holokauszt óta, de azóta mindenképpen – tele van szorongással, olykor akár félelemmel is. Leküzdhető-e ez az ősi érzés, és eljön-e az az idő, amikor az embert nem fékezik le ezek a megkötések? Meghívott természettudósunk a szorongást alapvető állati tulajdonságnak nevezte, olyan genetikai örökségnek, amely létezésünk állandó és múlhatatlan veszélyeztetettségéből fakad. E gondolat megvilágításához olyan történetet mesélt el, amely egyben visszakanyarodott Donáth László gondolataihoz is.

Nagymamájáról mesélt nekünk a neves etológus, akivel nagyon sok időt töltött el ifjú korában, s akitől az emberi tartást, valamint az életigenlő derűt örökölte. Nagymamájának hosszú életet adott a sors, kilencvenes évei felé haladva szólította csak el a halál. Temetése katolikus szertartás szerint folyt le, de előtte tort ült a család, a szomszédság. A kedves halott sorsát, történeteit közösen említették föl, vidáman idézték a szeretetben eltelt eseményeket. Ezt a hangulatot törte meg a szertartás, amely a résztvevőkből a szorongást hozta elő. Az előbbi nevetés pár perc múltán sírásra fordult, ketten elájultak, s Csányi Vilmos számára nyomasztóvá vált a helyzet, mivel az egyáltalán nem illett a nagymama szellemiségéhez. A természettudós ma sem érti, miért kellett ennek így, ebben a formában megtörténnie? Nem lehetne ezt másképp is csinálni? – tette föl a kérdést magának. A történet azonban nem ért véget ezzel. A közelmúltban ugyanis az etológus együtt dedikált ismert rabbi ismerősével, akinek elmesélte az előbbi történetet, annak végső kérdésével együtt.

Ki kell állnunk az igazságunk mellett

A rabbi erre a következőket mesélte: Egyik híve, mamájának temetése előtt furcsa kéréssel állt elő. Azt mondta, az édesanyja nagyon vidám ember volt, vicceitől a rokonság mindig megvidámodott. Vagyis a család azt szeretné, ha a rabbi e viccekből néhányat fölidézne a szertartáson. Ez az akció oly jól sikerült, mesélte a rabbi, hogy a megjelent gyászolók csak úgy dőltek a nevetéstől …

– Lehet tehát másképp is – vonta le a történetek tanulságait Csányi Vilmos. – Az ember megkonstruálhatja maga körül a mikrotársadalmat, ami adott esetben föloldja a feszültséget, eltünteti a félelmet, a szorongást. Ezért – fejezte be gondolatát -amikor rám kerül a sor, akkor Donáth László barátom rendelkezésére áll az engedélyem, miszerint én is azt szeretném majd, ha derűsen távoznék e földi világból.

Ebben a szövegkörnyezetben logikusnak tűnt a beszélgetés vezetőjének közbevetése, hogy azért a jelenlegi politikai közhangulatban nem is olyan könnyű megfeledkezni a szorongásokról. „Ez igaz — felelte Donáth László. – Viszont ha azonnal reagálunk az igazságtalanságokra, ha nevén nevezzük őket, és nem engedjük, hogy belevigyenek bennünket valami nem kívánt helyzetbe, máris könnyebb a lelkünk. Ki kell állnunk az igazságunk mellett.”

A lelkész ekkor gyermekkoráról mesélt. Megtudhattuk, hogy édesapját politikai ellenfelei bebörtönözték. Szabadulása után egyszer csak arra lett figyelmes, hogy fia építőkockákból folyton mauzóleumokat épít és temetéseket játszik el … Miután Mérei Ferenc és Binét Ágnes pszichológusok megállapították, hogy a gyermek ugyan tökéletesen normális, de az édesapa börtönbeli élete a kisfiú lelkét megviselte, olyan megoldásokat javasoltak, amelyek más játékokkal segítették feloldani a szörnyűségesen nyomasztó élményt.

A felnövekvő gyermek azonban később sem szabadult meg e szorongásoktól. Miután képviselővé választották, ellátogatott apja egykori cellájába, majd az ország legtöbb börtönébe. „Mert vannak sebek, amelyek begyógyíthatatlanok, de törődni kell a sebekkel, mert különben veszedelmessé válhatnak” – vallotta magáról a Füst Milán Páholyban. „S csak miután ennyi börtönt megjártam – mondta -, úgy éreztem, hogy talán már nem lenne szükségem azokra a fakockákra sem, amelyek kifejezték a szorongásaimat.”

És akkor még egy börtöntörténet. Donáth László nemrég részt vett a Kisfogház udvarán tartott megemlékezésen Mécs Imrével, Szilágyi Júliával (Szilágyi József lányával) és Mirjammal, a lelkész nagyobbik lányával. Az előzőekben megismert okoknál fogva – s mivel meghívót sem kapott -, vonakodott elmenni a gyászeseményre, ám amikor a megemlékezés előtti estén Szilágyi Júlia felhívta őt, hogy ugye eljön, nem tudott nemet mondani. „Ez ugyanaz a kategorikus imperatívusz, mint egy temetés esetében” – kapcsolódott vissza a lelkész újra az előzőekben kifejtett problémakörhöz.

– A megemlékezésen négyünkön kívül legfeljebb húszan lehettek. Két órán át voltunk az udvaron, de hadd húzzam alá: az idő békességben telt el addig a pontig, amikor is egy rabbi, egy katolikus pap, egy református püspök, valamint egy unitárius és egy evangélikus lelkész megáldotta, beszentelte a Kisfogház udvarát, majd a katolikus pap meghintette az emléktáblára vésett neveket. És én nem tudtam mást csinálni, mint hogy néhány névről le kellett törölnöm a szentelt vizet: Losonczy Gézáéról, Maléter Páléról, Szilágyi Józseféről és Nagy Imrééről. S nem azért, mert ők nem voltak hívő emberek, hanem azért, mert a hitük ma is él, aki pedig lehintette a nevüket, ki tudja, hitt- e valaha valamiben? És a hamis gesztusoknak nincs helye, nem lehet a halottakat kisajátítani ilyen vagy olyan célra. Mécsest állítottunk, talán ez volt az egyetlen lehetséges emberi gesztus … – fejezte be nehéz élményét Donáth László.

– Vajon kapunk-e olyan térképet az Örökkévalótól, amelynek segítségével képesek lehetünk eligazodni az életben? -kérdezte a műsorvezető ezután Csányi Vilmost. – Mert most sokan úgy érezzük, mintha eltévedtünk volna … A megszólított így kezdte:

– Hadd bocsássam előre: ateista vagyok. A hittel élő embernek megadatik a teremtés menedéke, a kozmikus valóság és igazság birtoklása, szemben a kétkedő-kötekedő ember bizonytalanságaival, egyensúlytalanságával.

Majd kifejtette, hogy mint természettudós értelemszerűen foglalkozik az ember összefüggéseivel, s kutatásainak eredményei alapján úgy látja, az elmúlt évmilliók során, az emberré válás útján mégiscsak azok a csoportok maradtak fenn, amelyek képesek voltak önmaguk számára perspektívát adó hitet teremteni és e hittel élni.

A zsidó életben nincs „főhatóság”

A tudós úgy vélte, a legelemibb hitet a saját csoportban való bizalom-bizodalom szülte meg, az a tapasztalat, amely megvilágította a kis közösségben élő ősök számára, hogy a csoport, amelyben él, őelőtte is létezett és őutána is élni fog. Ezáltal volt képes az ember először hinni valami olyan tartalomban, amely meghaladta egyéni létét. És ez a hit biológiai képességgé vált, olyan kódolt valósággá, amely megteremthette számukra a szellemi világokat és később magát az Istent.

– Csakhogy ugyane színnek visszája is van – folytatta az etológus. – A mai kor legnagyobb problémája ugyanis éppen az előbb pozitív módon említett kiscsoportok, kisközösségek felbomlása. E közösségekben pozitív módon rend volt, közös hagyomány, értékrendszer, mindenki tudhatta, hová tartozik, és hogyan kell élnie. És mit látunk ma? A modern ember körül széthullik a család, a rokonság, a választások kényszeredettek, és előjön a magány. Ezért vagyunk olykor oly tanácstalanok és elveszettek.

Donáth László korántsem ilyen szkeptikus. Igaz, a személyiség nem egyszer tehetetlen az ember körül atomizálttá váló világban, de még ha így van is, megmarad jó-néhány szilárd pont. A szülők szeretete és értékrendje, amelyhez – ha máshoz nem is mindig kötődni tudunk. Ha magunkban nem is vagyunk képesek tájékozódni, ők mindig ott lesznek, s velünk vannak szeretteink is, akik segíthetnek …

– Például akkor, amikor felködlik a zsidó közösséget veszélyeztető antiszemitizmus, a kirekesztés, a megkülönböztetés megannyi aggasztó jelensége – hangzott a következő kérdés.

Csányi Vilmos ezzel kapcsolatban egy etológus konferenciát idézett föl, ahol az egyik előadó humorosan a következő megállapítást tette: az emberek csak vércsoportjuk szerint nem utálják egymást. E kijelentés minket, hallgatókat is nevetésre indított, ám ha elgondolkodunk azon, hogy e megjegyzés nem is áll olyan messze a valóságtól, kevesebb vidámsággal figyelünk Csányi Vilmos további gondolataira. Hiszen a tudós úgy látja: alapvető emberi tulajdonságunk, hogy akiket valamilyen módon meg lehet különböztetni, azokat nagy valószínűség szerint ki is rekesztjük a magunk világából.

Az emberek ugyanis ellenségképet alakítanak ki a „másokról”, a kisebbségben élőkről és a különböző csoportokról. Ez ősi örökség … Ami az antiszemitizmust illeti, Csányi Vilmos elmondta – s ezzel nem kis derűt fakasztott a hallgatóságban -, személyesen is érintve van ezügyben, hiszen ha ő maga nem is zsidó, de „feleségeim valamennyien zsidók voltak és vannak”. Így fiát is „első kézből” érinti ez a probléma. Azt is megemlítette azonban, ezek a kötődések nem véletlenek, mint ahogy az sem véletlenszerű, hogy egészen fiatal kora óta zsidó társaságban érzi jól magát, ahol nyitottan vitatkozhat, beszélgethet, fölszabadulhat. „És ez a nyitottság – fogalmazott a természettudós – nem véletlen, a zsidó kultúrából fakad. A zsidó közösség életében nincs egy főhatóság – lásd a Talmudot -, mindenki vitathatja a tételeket, s mindez olyan elmebeli készségeket fejlesztett ki, amely a kulturális öröklődés révén megvan.”

A félelem megöli a lelket!

Donáth László bölcsességben nem maradva el beszélgető társától, újabb emlékeket osztott meg velünk. Édesapját idézte, akit az 1956-os forradalom napjaiban mezőgazdasági miniszterré kívántak jelölni. Csakhogy Kádár János azért nem helyeselte kinevezését, mert nem megfelelő a származása. A történethez tartozik, hogy Kádárral „nem megfelelő” származású politikus társa együtt bujkált – evangélikus kommunistaként – a nyilasok alatt, s akkor még igen jó, „elvtársi” viszonyban voltak.

– Vagyis az ember sohasem tudhatja, mikor és kitől kell félnie – szögezte le Donáth László. – Mindennek ellenére – folytatta -a félelem megöli a lelket, és ezért nem szabad hagyni, hogy a gyűlölet győzedelmeskedjen rajtunk. Hiszen bármennyire is utálhatnak minket, elsősorban azokkal van dolgunk, akiket szeretünk, és akik viszont szeretnek bennünket. Ha pedig még ez sem adatna meg nekünk, egy valaki akkor is van, aki szeret: a Jóisten. Ez kell, hogy fenntartson és vezessen mindnyájunkat.

Csányi Vilmos mintegy a beszélgetésnek ezt a részét lezárva, kifejtette, hogy azért ne legyünk naivak, országunk nem olyan, amilyennek szeretnénk. Az emberek itt is sokfélék, gyarlók is vannak köztük szépszámmal, de a mi dolgunk nem a kesergés, hanem a segítés, a változtatás és a jobbá tétel akarása.

A Páholy szünetében – írásban – igen sok kérdés érkezett a vendégekhez. Ezek a politikai helyzetről, a kirekesztésről, a roma kultúra kérdéseiről, erkölcsi és társadalmi problémákról szóltak. Csányi Vilmos annyi más között aláhúzta: Vezető politikusaink legnagyobb mulasztása, hogy elhallgatnak égető problémákat, a lakosság elől elfedik az ország bajait. Az emberek az őszinte szavak értékét pontosan ismerik, és a manipulálás visszahatása súlyos károkat okoz. Donáth László az antiszemitizmusról még megjegyezte: ez nem a zsidók ügye, ez az egész magyar társadalom problémája. Miként a politikának kötelessége felvállalni a nehéz sorsú közösségek ügyét is, legyenek ezek menekültek, romák vagy hajléktalanok. Helyzetük jobbításán kell fáradozni s nem lesöpörni őket. Sajnos a magyar társadalomban Bocskaitól Nagy Imréig állnak előttünk a példák, hogy csak a nemzet megosztásában voltunk és vagyunk sikeresek, nem pedig a progresszív egység elérésében. Normális léptékű élete csak akkor lehet itt mindenkinek, ha ugyanazokat a normákat ismerjük el mindenkire, amelyek az emberi életet megtartják és értékeit tiszteletben tartják. Ebben nincs alku. Ezért nincs, nem lehet külön roma ügy és zsidó ügy. Ez mindegyikünk ügye, rólunk szól – mutatott utat az evangélikus lelkész. S hogy mi adhat példát a zsidóságnak saját történelméből a felelős életre? Donáth László erre is kitért:

Visszautalva Csányi Vilmosnak a kisközösségekről szőtt gondolataihoz, a babilóniai fogságban élő zsidók sorsát idézte fel.

Az oda deportáltak ugyanis megtartották hitüket és a reményt. Ezért sikerült hetven év multával a fényes visszatérés az ősök földjére, Jeruzsálem és a templom újjáépítése. Kell tehát a közösség, a zsinagógai közösség, a közös hit és a tradíció, ha ilyen marokba szorított országban élünk. S ha ez megvan, akkor egyben kötelességünk is -szüleink, dédszüleink jussán, bárhonnan jöttek is ide az őseink – a köz jobb létén való munkálkodásunk.

Közösség, összetartozás, hit és vállalás

E fölkavaró és tettekre sarkalló felhívást Csányi Vilmos a következő dimenzióval tette még teljesebbé: az ember szeret közösen létezni, építeni, konstruálni, hinni, s ha lehetősége adatik, hogy ennek megfelelően éljen, akkor érzelmileg is azonosul közösségével. £s valóban, e beszélgetés egyik legfontosabb mondanivalója az lehet a számunkra, legyünk itthon bármilyen nagy gondban, a szeretet és a közös sors felelős vállalása átsegít bennünket a bajokon.

„Hölgyeim és uraim – zárta az estet a műsor vezetője -, a kulcsszavak már elhangzottak: közösség, összetartás, együvé tartozás, a hit vállalása. S ha ezek megvannak, akkor talán abból a völgyből is kijuthatunk, ahol – úgy érezzük, néha szorongva – manapság élünk.”