Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Kovács László: Ungarnlager – Bergen-Belsen és ami utána következik

Kovács László: Ungarnlager – Bergen-Belsen és ami utána következik

Kovács László, tisztelt nyíregyházi Olvasónk az alábbi memoár-tanulmányrészletet küldte be szerkesztőségünkbe. Készséggel közöljük.

A Bergen-Belsen-i KZ „Ungarnlager”-ét, azaz a magyar tábort 1944. július 8-án nyitották meg. A táborba, fennállásának egész ideje alatt, közvetlenül Budapestről (tehát más nagy u.n. törzstábort nem érintve) összesen 2 (csak kettő) magyar zsidókat szállító deportációs szerelvény érkezett.

Az első, a Kasztner-Becher-féle „Muster-zug”=( minta vonat) 1683 prominens magyar zsidóval július 9-én gördült be a célállomás rámpájára. Utasait az előző nap megnyitott magyar tábor barakkjaiban helyezték el. A csoport részére a Svájcba történő kiutazási engedélyt H. Himmler, az SS birodalmi vezetője augusztus elején adta meg. Ennek alapján a Bergen-Belsen-i KZ-t a vonat utasai két csoportban hagyták el. Az első csoport augusztus 18-án 318 fővel, amely 21-én érkezett St. Gallenba, a második csoport december 4-én mintegy 1360(?) fővel, amely 6-án vagy 7-én érkezett meg Svájcba.

A második – közvetlenül Budapestről érkező szerelvény – 1944. december 14-én hozta a mintegy 2000 főből álló szállítmányát Bergen-Belsenbe, akiket szintén a magyar táborban helyeztek el. A Bergen-Belsenben lévő magyar zsidó női és férfi foglyok további tömegei a birodalom területén lévő többi koncentrációs táborból érkeztek.

Strasshofból Bergen-Belsenbe 1944. december 7-én érkezett, és ott a magyar táborban került elhelyezésre a magyar zsidók mintegy 2200 fős szállítmánya. A csoportban sok család, köztük gyermekek is voltak.

Strasshofból Bergen-Belsen-i KZ-ba több magyar zsidót szállító deportációs szerelvény nem érkezett.

E szállítmány útba indításának oka ismeretlen, tisztázatlan. Egy korán kiadott kiürítési parancs (?) a munkaképtelenek szelekciója (?) egy újabb „mintavonat” (?) lehetett. Sajnos a „végső megoldás” végrehajtása során sokszor fordult elő az üldözöttek ezreinek életébe kerülő, ismeretlen motivációjú döntés.

Felszabadulás: 1945. április 15.

A tervezett Blitzkrieg kudarca miatt az egyre hátráló német alakulatok mindenütt szembesültek korábbi tömeggyilkosságaikkal. A helyszínek és az élő tanúk beszéltek. Ezért a gaztettek bizonyítékainak eltüntetésére H. Himmler elrendelte, hogy sem KZ, sem élő fogoly nem adható át az ellenségnek. E himmleri parancs alapján került sor a KZ-k kiürítésére, az építmények lerombolására, valamint a megszállt területeken levő megsemmisítő táborokban és az Einsatz-gruppe-k tömeggyilkosságainak színhelyein a korábbi tömegsírok feltárására, a tetemek máglyákon történt elégetésére. A KZ-k kiürítése — akár vasúton, akár gyalogosan történt – újabb tömeggyilkosságok végrehajtására nyújtott lehetőséget a háború elvesztése és a saját sorsuk kilátástalansága miatt ekkorra már teljesen elállatiasodott SS legénységnek. Az útba indított evakuációs szerelvényeknek, gyalogmeneteknek csak elenyésző hányada érkezett meg – ha egyáltalán megérkezett – a célállomásokra.

Az angolszász szövetségesekkel egy esetlegesen megköthető különbéke reményében Himmler a Bergen-Belsen-i KZ kiürítését 1945 elején megtiltotta, és elrendelte a tábor és foglyainak átadását a Brit Királyi Hadseregnek. Az 1933 óta a KZ-kben eltöltött szolgálati helyein , de Auschwitz II-Birkenau parancsnokaként különösen hírhedt, sokszoros gyilkos fenevad J. Kramer, Bergen-Belsen akkori SS parancsnoka (aki Birkenauból magával hozta több férfi és női szadista beosztottját is), saját itteni bűntetteinek bizonyítékaitól is meg akart szabadulni. Ezért a himmleri parancs ellenére (!) megkezdte a tábor kiürítését. Februártól a tábor felszabadításáig 12701 foglyot evakuáltatott. Februárban 4170, márciusban további 1740 foglyot indíttatott útba. Ezeket (egy 105 fős, Isztambulba tartó csoport kivételével) Buchenwald, Dachau, Neuengamme és Stutthof KZ-kbe, illetve ezek külső altáboraiba szállíttatta.

A Bergen-Belsen-i KZ-t a Brit Királyi Hadsereg VIII. Páncélos Hadtestének alakulatai szabadították fel 1945. április 15-én.

1945 áprilisának első harmadában, tehát a felszabadulást közvetlen megelőző napokban Kramer a Bergen-Belsen-i KZ-ből theresien-stadti úti céllal további három, foglyokat szállító vasúti szerelvényt indíttatott útba.

Az elsőt április 6-án 2500 fővel, ehhez másnap (7-én) egy további 179 főből álló fogoly csoport szállító-vagonjait csatolták. Az így összesen 2679 fős evakuációs fogoly szállítmány tagjainak életét a Magdeburg melletti Farslebennél 1945. április 13-án mentették meg a felszabadító – szovjet – csapatok.

A másodikat, a magyar tábor 1712 foglyából álló szerelvényt április 9-én indították. E szállítmány 12 napos utazás után — útközben egy szörnyű angolszász légitámadást is átélve — érkezett meg Theresienstadtba, ahol 1584 foglyot tudtak azonosítani.

A harmadikat, a 46 vagonból álló és 2400 főt szállító, az utasok többségének holland állampolgársága miatt „holland transzportnak” (lásd DEGOB névsort) elnevezett szerelvényt április 10-én indították útba. E szerelvénynek több mint 400 magyar utasa volt, akik közül minden valószínűség szerint sokan, vagy mindnyájan a december 7-i 2200 fős strasshofi szállítmánnyal érkeztek Bergen-Belsenbe. A szállítmányban megtalálható volt több mint 15 állam, közöttük dél-amerikai államok, de az USA állampolgárai is. A szerelvény utasai között sok család, nők, férfiak és gyermekek voltak, akik rövidebb-hosszabb ideje szenvedtek már a náci táborokban. A mártírok névsorában lévők életkora 1 és 78 év közötti. Gyötrelmes, hosszú, beláthatatlan következményekkel járó utazást szántak nekik gyilkosaik: átlósan átutazni a háború végén lévő, ostromlott Németországon. Kramer és a szerelvény kíséretének tagjai a felszabadulás előtti napokban tudatosan tették ki a pusztulás veszélyének e szerencsétlen emberek életét.

Mivel a szerelvény a célállomásra nem futott be, a háborús viszonyok közötti felfordulásban sokáig nem is keresték, és hír sem volt felőle, ezért kapta a „Verlorenen Transport” (az elveszett szállítmány) elnevezést.

A szerelvény összesen mintegy 500-550 km-es útvonalán a főbb megállók: Soltau, Muns-ter, Uelzen, Lüneburg, Büchen, Hagenow-Land, Wittenbergé, Nauen, Berlin-Spandau, Lübbenau, Senftenberg, Schipkau, Finsterwalde, Doberlug-Kirchain, végül Tröbitz. Az út során többször volt egy, sőt két napos megálló is.

Az eddig is sokat szenvedett embertömeg számára az utazás körülményeit is elviselhetetlenné tette az SS kíséret. A szerencsétlen embereknek szánt megpróbáltatások tragikus végkifejlete azonban ekkor még nem volt sejthető, előre látható. Az élelem- és ivóvíz-hiány, a katasztrofális tisztasági és egészségügyi feltételek, valamint a fűtetlen marhavagonokban lévő óriási zsúfoltság és a közel két hetes bezártság hatására az utazás során a tömegben kiütéses tífuszjárvány tört ki. Többen megőrültek, éhen haltak, sokan végelgyengülésben, kiütéses tífuszban vagy más betegségben vesztették életüket.

A szerelvényt – amelyről úgy gondolták: náci katonákat szállít – menet közben és a várakozások során a megállókban gyakran támadták mélyrepülésben a szövetséges légierő gépei bombával, géppuska- és gépágyú tűzzel; ez is számos áldozatot követelt.

Amikor a vonat megállt valahol, az SS kíséret a vagonajtók kinyitása után a még életben lévőkkel a halottakat kirakodtatta és a sínek mentén temettette el. Mint minden tábor kiürítése során összeállított vasúti és/vagy gyalogmeneteknél, itt is történt az SS kíséret részéről minden különösebb indok nélküli, a foglyok életét követelő fegyverhasználat. A mi — írja a szerző – evakuálásunk során pl. az SS az általa pusztán szórakozásból lelőtt vagy más okból elhunyt bajtársaink eltemetésére kirendelt társainkat is belelőtte a velük kiásatott tömegsírokba. Az elföldelést az SS banditák fejezték be.

Az utazás szörnyűségeit csak egy akkor és ott lévő át/túlélő tudná – ennyi év után ő is csak megközelítő pontossággal – elmondani. (Most már késő, de az elmúlt évtizedek alatt fel lehetett volna kutatni és megszólítani pl. a szerelvény mozdonyvezetőjét, fűtőjét, vagy más tanúkat is.)

Az SS-ek elmenekültek

A szerelvény április 20-án vagy 21-én gördült át Tröbitz vasútállomásán Falkenberg irányába. A lezárt vagonok ablakaiban fehér vásznak lobogtak. Azok, akik a szerelvényt. akkor látták, bizonyára sohasem felejtik el, mert mintha szellemvonatot láttak volna a szemük előtt elrobogni.

A szerelvény a beutersitzi vasútállomás után megállásra kényszerült, továbbhaladása lehetetlenné vált, mert a falkenbergi vasúti csomópont kereszteződését egy nem sokkal azelőtti légitámadás szétrombolta, továbbá egy Hitler-Jugend kötelék felrobbantotta a Fekete-Elsteren átívelő vasúti hidat. Mivel a térségben harci cselekményekkel lehetett számolni, a helyszínen és környékén települt harcoló Wehrmacht alakulatok parancsnoka a sokáig ott várakozó szerelvény visszafordítására adott parancsot. Eközben a hosszú kényszervárakozás alatt az SS kíséret a szerelvény mozdonyával elmenekült Doberlug irányába. A Wehrmacht parancsnok határozott fellépésére a szerelvényt április 22-én a beutersitzi széngyár üzemi tolatómozdonya visszavontatta a Tröbizthez közeli, a tőle nyugatra levő 106,7-es vasúti km szelvényhez.

Az utolsó hősi áldozatok

Április 23-án a reggeli órákban a Szovjet Hadsereg előrenyomuló alakulatai a 106,7 km szelvénynél bukkantak rá a 13 napos út után ott veszteglő, lezárt vagonokból álló szerelvényre. Amikor a katonák a vagonajtókat kinyitották, az eléjük táruló látvány minden emberi képzeletet felülmúlóan iszonyatos volt. A több éves háború borzalmaitól már megedződött katonaszemeknek is sokkoló volt a most látott kép. A vagonokban bűz, ürülék, szenny, férgek, paraziták. Elgennyesedett sebekkel tele testű, csontig lesoványodott, félig megfagyott élőhalott árnyékok, alakok töltötték meg a vagonokat. A még élők többsége is csak motyogni tudott, a gyengeségtől mozgásképtelenek voltak. Közöttük olyan társaik holttestei hevertek, akik napokkal azelőtt vagy akkor veszítették életüket. Nem tudták kirakni és eltemetni őket, mivel az életben levőknek jártányi erejük sem volt, az SS kíséret pedig egész egyszerűen nem nyitotta ki a vagonajtókat.

A felszabadítók szavakban ki nem fejezhető, irtózatos körülmények között ezernyi meggyötört, kiéhezett és halálos beteget találtak, akiken nagyon gyorsan kellett segíteni. A parancsnokok azonnali életmentő intézkedéseket vezettek be, hogy enyhítsék a szerencsétlenek szenvedéseit, és csökkentsék a halálozás arányait. A közvetlen életveszélyben lévő csoport ápolására, gyógyítására és ellátására egy hatalmas méretű tábori kórház személyzetét és felszerelését telepítették a környékre. Mindent megtettek a kiütéses tífuszjárvány továbbterjedésének megakadályozására és mielőbbi megszüntetése érdekében. A környéket hermetikusan elzárva a külvilágtól, karantént vezettek be, és igen rövid idő alatt végrehajtották a nagy létszámú tífuszbeteg fertőtlenítését.

A felszabadítottak nagy részét Tröbitz és Schilda községek elhagyott házaiban, egy kb. 300 fős csoportot Nordfeldben, egy volt hadifogolytábor barakkjaiban helyezték el. További kisebb csoportok a riesai kórházban és más települések lakótelepein kerültek ápolás alá.

A bányász-település Tröbitznek akkor mintegy 700 lakosa volt, és most e 700 őslakoshoz több mint ezer kiéhezett, legyengült, meggyötört halálos beteg került. A környéken ekkor több volt a felszabadult fogoly, mint a polgári lakos. Fogolytársaik gyógyítása érdekében a szerelvényen levő fogoly-orvosok és az egészségesek közül sok önkéntes segítő azonnal munkához látott. Többen közülük beteg bajtársaik gyógyulása után maguk is megfertőződtek a halálos kórtól, és életükkel fizettek önfeláldozásukért. Nevüket a tröbitzi zsidó temető emlékfala őrzi meg az utókor számára.

Az azonnal foganatosított gyors intézkedések ellenére félelemmel, aggodalommal terhes napok, hetek következtek. A rettenetes fertőző betegség, a tífusz lett úrrá a környéken. A halál állandó vendég volt, a nap minden szakában történtek halálesetek. Az alatt a nyolc hét alatt, amíg a járvány tartott, tífuszban és más betegségekben Trö-bitzben és a környékén telepített szükségkórházakban több mint négyszáz gyermek, nő és férfi vesztette életét.

A halálvonat június 21-én elhunyt utolsó áldozatai a 41 éves magyar Sólyom Ilona, az 59 éves holland Martha Levenbach-Schwimmer és az ugyancsak holland 31 éves Clara Miller Mulder-Wessel voltak.