Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Marcel Reich-Ranicki: Amikor a szerelemnek a zene a tápláléka

Marcel Reich-Ranicki: Amikor a szerelemnek a zene a tápláléka

Fordította Jólesz László

Marcel Reich-Ranicki ma az egyik legismertebb (és legelismertebb) irodalmi és zenei kritikus Németországban. Idős ember, nyolcvanon felül van. Kettős neve, Reich és Ranicki, személyének kettősségéből – merthogy Ő lengyel is, német is – vagy mivel éppenséggel zsidó is (sőt!), a hármasságából? – ered. Életírása, a „Mein Leben” 1999-ben jelent meg Németországban, és rövid két hónap alatt három (!) kiadást jelentetett meg kiadója, a tekintélyes Deutsche Verlags-Anstalt. A könyv – amelyhez egy Németországban élő barátom révén jutottam – olyan, mintha egy modern pikareszk regény volna. Letehetetlen olvasmány, amely nem csupán írójának hallatlanul változatos, nem keresett kalandokban, csaknem kikerülhetetlen, halálos veszedelmekben bővelkedő sorsáról, vak véletlenekről, félelmekről, ürömökről, furcsa találkozásokról szól. Képet kap az olvasó – egyebek közt – a varsói nevezetes gettóról. Arról a gettóról, amelyről sokat és mégis keveset tudunk. Ebben a könyvben ennek a halálra ítélt közösségnek a belső életéről ad hírt egy olyan tanú, akt maga tapasztalt meg mindent „odabent” és ad hírt hitelesen a varsói gettó mindennapjairól. A terjedelmes könyvnek éppen a gettóval foglalkozó fejezetei közül az egyiket adom át most az olvasónak.

A zsidókat embertelenül gyötörték a varsói gettóban. Iszonyatosságokat kellett megélniük. De néha szépeket és csodálatosakat is. Szenvedtek. De szerettek is. Csakhogy a szerelem akkor igen sajátságos volt. Schnitzlernél mondja egyszer egy bécsi nő: „Ugyan, maradj velem. Ki tudja, élünk-e még holnap.” A gettóbeli szerelemre minden napon és minden órában ránehezedett a kérdés: vajon holnap élünk-e még? A szerelem nyugtalan volt és gyors, türelmetlen, sietős. Éhezés és flekktífusz idejében, a legszörnyűbb szorongás és a legmélységesebb megalázottság idejében létezett ez a szerelem.

Az emberek, mindenekelőtt a fiatalok, úgyszólván tapadtak egymáshoz, a másiknál kerestek oltalmat és biztonságot és segítséget is. Hálásak voltak a boldogság óráiért vagy esetleg csupán perceiért. Én azóta tudom, hogy az a lebegő gyötrelem, amiről Goethe Klarchenje énekel, mindig hozzátartozik a szerelemhez, mindig kísért – inkább tudattalanul, mint tudatosan – a félelem, hogy a szerelem, ez a páratlan, ez az alig felfogható valami éppen olyan hirtelen ér véget, amilyen hirtelen támadt.

Nem, nem a szerelem múlékonysága irritálta akkor a szerelmeseket, hanem az állandó, a szüntelen fenyegetés, a német fenyegetés: minden, még a legszebb pillanatban is azzal kellett számolnia az embernek, hogy katonák váratlanul puskatussal zörgetik meg vagy mindjárt be is törik az ajtókat. Félni kellett, hogy brutálisan betódulnak a szobába. Jó esetben egy vagy két órát tölthetett egymással, egymásért egy emberpár.

És a szokásos félelem, ami gyakran, akár békében, akár háborúban, megnehezítette fiatal emberek életét, amitől mindenképpen szenvedtek, a szorongás, a félelem a terhességtől. A gettóban senki sem akart gyermeket. Azonban nem mindig sikerült elhárítani a terhességet, különösen, ha az óvszerek, amikkel az ember segíteni akart magán, nem ritkán sérülékenyek voltak -s ezt gyakran csak akkor vették észre, amikor már késő volt. Terhességet megszakíttatni nem volt nehéz: a gettóban sok nőorvos volt, segítőkész emberek, akik nem kértek magas honoráriumot.

Nekünk, Tosiának és nekem, igazában jó dolgunk volt. Tosia az anyjával egy bútorozott szobában lakott – és az anyjánál megvolt az a szép szokása, hogy a délutánokat többnyire házon kívül töltötte. így m magunkban lehettünk ott. Kölcsönösen elmeséltük egymásnak az életünket (és noha alig voltunk húsz évesek, már egyet-mást tudtunk mesélni). Mickiewicz- és Tuwitn-, Goethe- és Heine-verseket olvastunk. Ő, Tosia, meg akart engem nyerni a lengyel költészetnek, én őt a német költészetre akartam téríteni és csábítani. Mind a ketten győztünk, és persze némelykor cserbenhagytuk az olvasmányainkat. Anélkül, hogy ismertük volna Freud megállapítását, megismerkedtünk „az élet és halál polaritásával”, boldogság és boldogtalanság összevegyülésével. A szerelem volt az a narkotikum, amivel elaltattuk félelmünket – a félelmet a németektől.

A kaddist mondta

Amikor utána elmentem tőle, igyekezve, hogy még kijárási tilalom előtt otthon legyek, akkor a nyomorúság, a bajok közepette csak arra tudtam gondolni, amit az imént átéltem. – „Alom, nem lehet való” — ezek a szavak, amiket Sophie a Rózsalovag legvégén énekel, jártak a fejemben, újra meg újra ismételtem, némán ismételgettem őket magamnak anélkül, hogy igazában tudomásul vettem volna azt, ami körülöttem zajlik.

Útközben váratlanul megpillantottam egy hullát, nyilván egy éhenhalt koldus tetemét – és megláttam a szürkületben egy már nem fiatal, rongyokba burkolózott férfit, aki ott állt a járdán fekvő holttest mellett. Ez, tekintetét az elhaltra irányítva, mondott, pontosabban mormolt valamit, amit én nem értettem. Bizonyára a kaddist mondta, halotti imákat. A járókelők gyorsan mentek el mellettük, mint akik menekülnek, én ugyancsak sebesen követtem őket, siettem tovább, fejemben Hofmannstahl sorai cikáztak, de aztán hátra kellett fordulnom. A holttestet időközben letakarták újságpapírral. Egészen közelről lövéseket és kiáltásokat hallottam. Féltem. Amikor később már feküdtem az ágyamban és a németek lövöldözésének nem akart vége szakadni, Tosiára gondoltam, és azokra a német költeményekre, amiket felolvastam neki, azokra a versekre, amelyek elfeledtették velünk mindazt, ami naponta fenyegetett bennünket, amire a legszörnyűbb barbárság minden órájában számíthattunk. Volt azonban valami, ami még erősebben, még mélyebben hatott, mint a költészet, ami a legbensőbb lényünket felkavarta, ami minket kábulatba ejtett. Ez a valami a zene volt.

Nem bánták meg

A zsidók, különösen a kelet-európai országokból valók, mindig is muzikálisnak számítottak. A Varsói Opera és a Lengyel Rádió zenekari tagságában, a sok szórakoztató, tánc- és dzsessz-zenekarokban – mindenütt kevés zsidó szerepelt. Ezek most a gettóban voltak, és valamennyien munkanélküliek. Minthogy többségükben nem volt megtakarított pénzük, napról napra nőtt a nyomorúságuk.

Akkoriban meglepő hangzásokat lehetett hallani: az egyik udvarban Beethoven hegedűversenyét, a másikban Mozart klarinétversenyét, persze mind a kettőt zenekari kíséret nélkül. Még ma is magam előtt látok egy fehér hajú asszonyt, aki egy olyan hangszeren játszott, amelyet nyilván aligha lehetett volna várni a gettó egyik utcáján; a nő fölemelt fejjel, energikusan hárfán játszott valami francia számot, talán Debussyt vagy Ravelt. Sok járókelő hökkenten állt meg, némelyikük odatett egy bankjegyet vagy egy pénzdarabot.

Végül néhány muzsikusnak hamarosan ötlete támadt: hiszen a gettóban lehetne egy szimfonikus zenekart szervezni. Hogy ezzel a nemes művészetet szolgálják, és az embereknek örömet és élvezetet nyújtsanak? Korántsem, nekik más járt a fejükben: keresni akartak valamennyit, hogy csillapíthassák az éhségüket. Hamarosan kiderült, hogy a gettóban nehézség nélkül lehetséges nagy vonószenekart szervezni: jó hegedűsökben és brácsásokban, csellistákban és bőgősökben nem volt hiány. A fúvósokkal nehezebb volt. Falragaszokon és az egyetlen (egyébként igen rossz) gettóújságban közölt hirdetés útján kerestek alkalmas jelölteket. Jelentkeztek is trombitások, harsonások, klarinétosok és dobosok dzsessz- és tánczenekarokból – hamar bebizonyosodott, hogy ezek, ámbár soha nem dolgoztak szimfonikus zenekarban, kifogástalanul el tudták játszani Schubertet vagy Csajkovszkijt.

De hiányzott háromféle fúvós hangszer. És hamarosan egy különös hirdetést lehetett olvasni: sürgősen keresnek kürtösöket, oboásokat és fagottosokat. Mivel nem jelentkezett senki, más módon kellett segíteni a bajon, ha szimfóniákat akartak előadni: az oboaszólamokat klarinéton játszották, a fagottot basszusszaxofonon – és nem is igen hangzottak rosszul. A legnehezebben a kürtöt pótolták. Egy – mindenesetre fölöttébb kérdéses – megoldás mellett döntöttek: azt tenorszaxofonnal helyettesítették. Dirigensekkel nem volt baj: belőlük négy is volt a gettóban, és mindegyik jól értette a mesterségét, egyikük meg éppenséggel igen kitűnő muzsikus volt.

Simon Pullmann, aki 1890-ben született Varsóban, a szentpétervári konzervatóriumban a híres Auer Lipótnál tanult hegedűt, később főképp Bécsben működött mint hegedűművész, kamarazenész és dirigens. Hogy nem sikerült nagy karriert befutnia, talán azzal függhetett össze, hogy sohasem tanulta meg a könyökét használni. 1939-ben meglátogatta a családját Varsóban – és aztán már nem tudta idejében elhagyni Lengyelországot. Így a gettóba került, és csakhamar az ott működő zenészek között joggal számított a legjelentősebbnek.

Rendkívüli ember volt: öntudatos és becsvágyó, de igen csendes és tartózkodó és mindig igen-igen udvarias. A zenekari próbákon, amiken én gyakran ott voltam, soha nem hallottam tőle egyetlen türelmetlen vagy éppen hangos szót sem. Bruno Walter – mesélik – egy hamisan fúvó fuvolást ezekkel a szavakkal oktatta ki: „Itt én fiszt javaslok.” Ilyen volt Simon Pullmann is. A zsidóknak – vélte – még ezek között a rettenetes körülmények között is becsületbeli kötelességük jó zenét játszani. Nem tűrt meg kontármunkát, sem mentegetődzést, sokáig és alaposan próbált, és így a többi dirigenst, akik talán hajlamosak voltak lazán venni a dolgokat – és ezt ki vethette volna a szemükre? – arra kényszerítette, hogy fáradhatatlanul végezzék a munkájukat, és magas színvonalra törekedjenek.

Minthogy a zenekar vonósai a fúvósoknál jóval magasabb nívón álltak, Pullmann eleinte, érthető módon, vonószenére koncentrált. Játszottak Vivaldit és Boccherinit, Bachot és Mozartot egészen Csajkovszkij C-dúr szerenádjáig. Gond mindig akadt. Volt, hogy valamely mű teljes kottaanyaga megvolt, de hiányzott a partitúra, máskor volt partitúra, de hiányzottak az egyes hangszerek kottái. Ezeket kézzel kellett másolni. Ám sohasem hiányoztak olyanok, akik önként, díjazás nélkül vállalták ezt a munkát.

Nagyon kedvelt volt öt, négykezes zongorára írt Brahms-keringő. Ezeket Theodor Reiss, egy a gettóban élő komponista, átírta vonós zenekarra, miután Pullmann-tól olyat kapott, amihez szegény feje nem juthatott hozzá: kottapapírt. Ennek az átiratnak az ősbemutatója fölöttébb sikeres volt, Reisst a dirigens a pódiumra kérte, de az nem akart előre menni. Mindjárt lehetett látni, hogy nem az ilyenkor szokásos szerénykedésről van szó. Végül Reiss mégis odament, sietve és félszegen meghajolt, aztán gyorsan eltűnt a közönség között. A2 öltözéke miatt szégyenkezett: nyilván nem volt zsakettje, csak egy rendkívül szegényes kabát volt rajta.

Kamarazenét is, elsősorban kvartetteket és kvintetteket játszatott Pullmann virtuóz vonósaival, és azok csodálatosan játszottak: Beethoven Nagy fugáját – op. 133 -, az adagiót Bruckner Kvintettjéből és Verdi Kvartettjét. A zenészek, akiknek a hagyományos repertoárjuk kedvesebb lett volna, időnként panaszkodtak, mondván, hogy Pullmann túlságosan sokat követel tőlük. Végül mindig beadták a derekukat — és nem bánták meg.

Kamarazene télikabátban

Alig lehet elképzelni, mekkora odaadással próbáltak akkor, micsoda lelkesedéssel muzsikáltak. Amikor 1988-ban a ZDF-ben (Zweites Deutsches Fernsehen) előkészítettük az „Irodalmi Kvartett”-műsort, megkérdezték, milyen zenét kívánok a műsor elejére és végére. £n Beethoven op. 59. Nr. 3, C-dúr kvartettjének az allegro molto első taktusait kértem, amiket a vonósok a gettóban különösen jól játszottak. Valahányszor csak hallom az „Irodalmi Kvartettében Beethovennek ezeket a taktusait, mindig azokra a muzsikusokra gondolok, akik ezeket a gettóban játszották. Valamennyiüket elgázosították.

Bármennyire is a vonós művek voltak a hangsúlyosabbak, a szimfonikus zene, minden akadály ellenére, egyáltalán nem szenvedett hátrányt. Játszottak Haydnt és Mozartot, Beethovent és Schubertet, Webert és Mendelssohnt, Schumannt és Brahmst, tehát mint a világon mindenütt, elsősorban német zenét – de Berliozt és Csajkovszkijt, Grieget és Dvofakot is. Röviden és tömören: a modern zene kivételével – amit nem tudtak játszani – mindent játszottak, amihez csak hozzájutottak. Csakugyan mindent?

A Wehrmacht varsói bevonulása után néhány hónappal a német hatóságok utasítására felrobbantották Frédéric Chopin szobrát. 1940. június 3-án a Lengyel Főkormányzóság Propagandahivatala megtiltja olyan zeneművek bemutatását, amelyek összefüggésben vannak a lengyel nemzeti hagyománnyal. A rendeletet Hans Frank főkormányzó helyettese, Josef Bühler államtitkár írta alá. Mint hamar kiderült, ez a tilalom Chopin valamennyi művére is vonatkozik.

1942 áprilisában a rendelkezést lazítják: Chopinnek, valamint a Lengyelországban nem ok nélkül nagyon tisztelt Mieczyslaw Karlowitznak – ő 1870-től 1909-ig élt – némely művét most ismét engedélyezik, de ez a rendelkezés a varsói „zsidó lakónegyedre”, mint ez a rendelkezésben kifejezetten bennefoglaltatik, nem vonatkozik, így a gettóban Chopin egyetlen taktusa sem hangozhatik el, csupán egyik-másik fiatal zongorista játszotta el – fölöttébb könnyelműen – ráadásnak valamelyik kevéssé ismert darabját, és ha aztán valaki megkérdezte, ugyan ki a zeneszerző, csak nem Chopin , ironikus mosollyal válaszoltak: dehogyis, Róbert Schumann.

A koncerteket eleinte a „Melody Palace” nevű régi tánclokál és varieté épületében rendezték, ami határos volt a gettó falával. Később jobb és nagyobb termet találtak: egy modern mozit, ami soha nem üzemelt, mivel építése közvetlenül a második világháború előtt fejeződött be. Ennek a „Femina” nevű mozinak a termét, ami kilencszáz férőhelyes volt, szerencsére könnyen és gyorsan be lehetett rendezni koncertek befogadására.

Kamarazenéhez – a gettóban három vonós kvartett volt, és mind a három igen jó – és szólisták fellépéséhez kisebb termeket használtak, mindenekelőtt egy népkonyhát; ebben délutánonként voltak a koncertek, nem sokkal azután, hogy a (siralmas) levest kiosztották. A teremben káposzta- és répaszag terjengett, de az emberek nem zavartatták magukat: Schubertet hallgatták, vagy Brahmst. A termeket télen gyakran nem fűtötték, olyankor hát kabátban ültek – a közönség is, a zenészek is. Ha az áramot kikapcsolták, akkor karbidlámpákkal segítettek magukon.

Koncertek többé nem voltak

Adódtak teljesen másfajta nehézségek is. Ki voltunk éhezve mindnyájan – többé vagy kevésbé. Mármost hegedűsök vagy csellisták akkor is szépen tudtak játszani a hegedűjükön vagy a csellójukon, ha éhesek. Ez nem érvényes a trombitásokra vagy a harsonásokra, hiszen nekik nagyobb fizikai erőfeszítést kell kifejteniük. Az éhség befolyással van a fúvósokra. Ezért egy gettóbeli tehetős orvos a koncertek előtt (a koncertek többnyire déli 12 óra körül kezdődtek) az egész zenekart meghívta reggelire – így aztán a fúvósok jobban bírták a fújást és a vonósoknak is jobb volt a hangulatuk.

Azokon a szólistákon kívül, akik már a háború előtt elismert művészek voltak Lengyelországban, felléptek a gettóban fiatal hegedűsök, zongoristák vagy énekesek is. Jól emlékszem egy tizenkilenc vagy húszéves, nagyon rokonszenves és intelligens muzsikusra, Richárd Spirára. Ő Beethoven Es-dúr zongoraversenyét játszotta, a gettóban először zenekarral. Tanára, az egyik legjelentősebb lengyel zongorapedagógus, akkor Varsóban lakott, de természetesen kívül a gettón, hiszen nem volt zsidó. így, noha alig két kilométernyire voltak egymástól, Spira nem látogathatta meg mesterét, a mesternek nem volt szabad felkeresnie tanítványát. Ám a gettóban volt még telefon, ha csak kevés is. A megoldás ez volt: Spira telefonba bejátszotta tanárának az egész koncertet, és órákig tartó beszélgetésekben kapott tőle pontos útmutatásokat. A tanítvány diadala, a gettófal ellenére, egyszersmind tanárának a diadala is volt.

A gettó zenei életének legsikeresebb és legnépszerűbb figurája Marysia Ajzensztadt volt, ez az egészen fiatal, éppen húszéves, fekete hajú, lányos bájú szopránénekesnő, akit a háború előtt még senki nem ismert. Gluck- és Mozart-áriákkal, Schumann- és Brahms-dalokkal debütált. Hogy a létfenntartáshoz szükséges anyagiakat megkeresse, igen hamar fellépett egy kávéházban is (kávé nem volt a kávéházakban, de némelyekben zenei kínálattal szolgáltak), s ott Johann Strausst énekelt, és Lehár Ferencet. A mindennap zsúfolt kávéházak közönsége lelkesedett érte – és a kritika szintén.

Kritika? Nos: a német hatóságoktól engedélyezett, a varsói gettóban hetenként kétszer megjelenő, lengyel nyelvű újság, a „Gazeta Zydowska” közölt hangverseny beszámolókat is. A kritikus, Wiktor Hart, csodálója volt Marysia Ajzensztadtnak. Az ő éneklése — írta – „a legmagasabb művészetről, mértéktartásról és egyszerűségről tanúskodik, ez az énekesnő igen-igen gyorsan lett igazi mestere művészetének”. Vajon ki volt ez az elragadtatott Wiktor Hart? Ha neve ma felbukkan kortörténeti könyvekben, akkor zárójelben ott egy kérdőjel vagy egy szöveg: „nem megállapítható”. De magunk között hadd árulom el: ez a Wiktor Hart én voltam …

Egy ismerősöm, aki a „Gazeta Zydowska” tárcarovatát vezette, tudta, hogy engem érdekel a zene, és megkérdezett, tudnék-e neki egy recenzenst ajánlani. Ajánlottam neki egy csöndes embert, aki rendes hegedűs volt, és kiválóan ismerte a zenét. Az illető meg is írt három vagy négy szép ismertetést, de aztán beteg lett. Megkértek rá, hogy én helyettesítsem. Haboztam, mert még soha életemben nem publikáltam kritikát. Féltem. Ámde a feladat tetszett. így hát beleegyeztem, egyelőre csak két vagy három hétre. De másképp alakult, és rendszeresen írtam a hangversenyekről szóló beszámolóimat az újságban -mindaddig, amíg hangversenyek többi már nem voltak.

Nem a stílusom miatt

Ennek során egészen jól nemigen éreztem magam. Kétségtelen, a háború előtt már sok zenét hallgattam (többnyire a rádióban és hanglemezekről), és a zenetörténetet illetően meglehetősen jó ismeretekkel rendelkeztem. Hogy azonban én nyilvánosan ítéljek meg tapasztalt és kiváló már rég elismert művészeket, még ha voltak is lelkiismeret-furdalásaim – az már kicsit több volt a soknál, pontosabban: arcátlanság volt. Én ezt tudtam, mégis csináltam. Ha ma akkori cikkeimet olvasom szégyellem magam. Nem a stílusom miatt noha én, az ember alig hinné, Beethoven! egy ízben „titánnak” neveztem, és Schubertet „nagy mesternek”. Ilyesmiket olvasva, még ma is elpirulok. És egyáltalán nem arról van szó, hogy a húszéves recenzens olykor-olykor valamit nagyon felmagasztalt. De milyen alapon kifogásoltam é: korholtam ezt a zenészt vagy amazt? Milyen alapon okoztam fájdalmat tisztességesen igyekvő muzsikusoknak?

Talán részben felmentést adhat nekem, hogy én – és ebben biztos vagyok – meggondolatlanul soha nem írtam, és azonfelül annak a szakembernek, akit elősző csak rövid időre kellett volna helyettesítenem, rendszeresen kikértem a tanácsát. De ha belegondolok, milyen fájdalmat éreztek ezek a zsidó muzsikusok nem sokkal a koncertek után, akkor minden szkeptikus vag’ negatív ítéletemet, amit akkor fogalmaztam, még ma is bánom. Némelyik meg jegyzésem számomra már nem is értheti így tiszteletteljesen írok Haydn üstdobszimfóniájának a bemutatásáról, amit azonban „A Zsidó Szimfonikus Zenekartól független okokból nem lehetett végigjátszani.” Mire akartam ezzel célozni úgy, hogy nem mondom meg? Csődöt mondott a világítás? Vagy netán németek jöttek és szétkergettek minket? Nem, hiszen azt nem felejtettem volna el.

A nácik tapsoltak

Egy másik koncertre, amit németek valóban meglátogattak, nagyon jól vissza tudok emlékezni. Mozart nagy g-moll szimfóniája volt műsoron. A negyedik tétel első taktusai közben valami szokatlan történt: két vagy három egyenruhás német lépett be a terembe. Ilyen még soha nem volt. Mindenki megdermedt, a karmester is meglátta őket, de vezényelt tovább. A g-moll szimfóniának ezt az utolsó tételét soha életemben nem hallottam a hegedűk és a brácsák ennyire kifejezett tremolójával játszani. Ez nem a dirigens felfogása volt, ez a zenészek félelme miatt következett be. Hiszen nem lehetett tudni, most mi a németek szándéka. Vajon mindjárt elüvöltik magukat: „Kifelé, kifelé”? Mindenkit össze fognak verni? Pimaszságnak fogják minősíteni, hogy a zsidók muzsikálnak, talán még lövöldözni is fognak?

De azok csak álltak, álltak és egyelőre nem csináltak semmit. A zenekar végigjátszotta a szimfóniát. Akkor a közönség elkezdett tapsolni, tétován és láthatóan aggodalmaskodva. £s most valami tökéletesen váratlan, igen, felfoghatatlan történt. A két vagy három egyenruhás, nos, nem üvöltözött: tapsoltak, mi több, barátságosan integettek. Aztán távoztak – anélkül, hogy valakit is bántalmaztak volna. Németek voltak, mégis civilizált emberek módjára viselkedtek. Ez a gettóban még hetekig beszédtéma volt.

A koncertek mindig igen látogatottak voltak, a szimfónia-hangversenyeken a terem többnyire zsúfolásig volt. Dacolva a bajjal? Az éhezőket, a nyomorúságban élőket nem a dac küldte a koncerttermekbe, hanem a vigasz és az emelkedettség utáni vágy — s ezek a szavak lehetnek ugyan el-koptatottak, itt mégis helyükön vannak. A szakadatlanul életükért aggódok, a névsorolvasások közt vegetálok egyetlen órára vagy kettőre szóló védelem és menedék keresésében voltak, azt keresték, amit oltalmazó rejteknek neveznek, sőt talán a boldogságot keresték. Egy biztos: rá voltak utalva egy ellenvilágra.

Így aztán nem véletlen, hogy az Eroica, az Ötödik és a Hetedik mellett a Pastorale is a legkedveltebb Beethoven-művek közé tartozott: olyan helyen, ahol nem voltak rétek, nem voltak erdők, patakok, ligetek, ott sokan, akik különben nem tartották sokra Beethoven programzenéjét, hálásan hallgatták „a falusi tájra érkezéskor derűs érzések ébredését” és más idillikus jeleneteket – és nem „jóllehet”, hanem „éppen mert” ezeknek az idilleknek nem volt semminő kapcsolatuk a környezetükhöz.

Az elhagyottak és a magukra maradtak voltak azok – akkor úgy rémlett nekem -, akik tülekedtek a koncertekre, de legelsősorban is a szerelmesek. Akik egymásra találtak, úgy érezték, a zene igazolja őket. És Shakespeare-t idézték: „Amikor a szerelemnek a zene a tápláléka…” Egy napon, egy különösen szép koncert után, arra kértem Tosiát, ígérje meg nekem, hogy ha ő életben marad és én nem, Beethoven Hetedikjének allegrettóján gondoljon rám. O, Tosia, ehhez az érzelgős hangulathoz, ami engem ilyen hirtelen elfogott, némi meglepetésemre, nem volt partner. O már nem tud változtatni rajta, mondta, hogy neki korántsem csak az allegrettónál kell rám gondolnia, hanem minden olyan zenénél, amelyet együtt hallgattunk. Ilyen szentimentálisán beszélgettünk egymással.

A zenében tehát a párok ismét egymásra ismertek, a fiatalok éppen úgy, mint az idősebbek. És a költészetben? Voltak a gettóban irodalmi rendezvények is, de a hangversenyeknél jóval ritkábban, és nem is voltak annyira látogatottak. Való igaz -alapjában ez banalitás -, hogy a zene az emberekre végletes szituációkban közvetlenebbül hat, mint a kimondott szó, hogy erősebb érzelmeket kelt, és képes a fantáziát megmozgatni.

Mozart szebb volt

Ez a boldogság nem tartott sokáig: a szimfóniakoncerteket a német hatóságok hamarosan betiltották. Vajon a zsidó lakónegyed biztosa képtelen volt elviselni a koncertek kiválóságát? Nem engedhető meg – írja egy, a „Zsidótanács” elnökéhez intézett levelében -, hogy a gettóban „árja” komponisták műveit adják elő. Ezért zenekari koncertek 1942. április 15-től két hónapra be vannak tiltva. Szólisták még tarthattak kisebb mértékben koncerteket, de kizárólag zsidó komponisták műveire szorítkozhattak. Ettől kezdve főleg Mendelssohnt, Offenbachot, Meyerbeert vagy Anton Rubinsteint játszhattak, és inkább szükségszerűségből olyan operett-szerzőket, mint Ábrahám Pál, Leo Fali vagy Kálmán Imre.

Abbahagytam a kritikaírást, és egy másik, ebben a szituációban, ahogy hittem, hasonlíthatatlanul fontosabb feladatot vállaltam: a „Zsidótanács” főépületében, aminek volt egy nagy terme, szóló- és kamarazenei hangversenyeket szerveztem. A műsor első felében egy zongoraművész vagy egy vonósnégyes játszott, a másodikban egy énekesnő lépett fel, vagy egy hegedűs. A belépőjegyek, mint egyébként íi gettóban minden más koncert esetében, nagyon olcsók voltak, az összes bevétel a zenészeknek jutott.

Minket, fiatalabbakat mindez nem elégített ki, nyilván így nem tudtuk zenei igényünket kielégíteni. Ezért szabályos hanglemez-koncerteket szerveztünk. Persze hanglemez csak korlátozott mennyiségben volt, és azok is csaknem mindig az öreg többnyire összekarcolt sellaklemezek voltak, de a mi zene utáni éhségünkben e; nem számított. Szűk lakásokban találkoztunk, tizenöten vagy akár tizennyolcan is amennyien elfértünk egy szobában. Az ilyen találkozók voltaképpen tilosak voltak, de mi elég vakmerőek voltunk, hogy ezzel ne törődjünk. Mindegyik vendég hozott valamit magával – egy Bach-szvitet vagy partitát, egy Mozart-hegedűversenyt egy Beethoven-szonátát vagy egy Brahms-szimfóniát.

Nekem úgy tetszik, hogy soha, egész életünkben nem játszott a zene olyan szerepet, mint abban a komor időben. Ámbár éhesek voltunk, és a félelem szüntelenül ott ült a csontjainkban, mégis ennyire magával ragadott és fellelkesített bennünket Mozart – vagy talán éppen azért? Mindenesetre szabad elhinni nekem: a varsói gettóban Mozart sokkal szebb volt. Életemnek ebben a szakaszában tehát a neme zene félretolta a német irodalmat. Nemsokára megint fordult a kocka. Nem volt az tán számunkra zene – de lett, teljesen váratlanul, irodalom, mindenekelőtt neme irodalom.