Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Szécsi József: A csoda a zsidó irodalomban

Szécsi József: A csoda a zsidó irodalomban

„Nem minden órában történik csoda…”

(Megillát 7 b)

I. A csoda a Tánáchban

A csodát a héber Bibliában legalább nyolcféle szó fejezi ki: ót, mófét, gevurá, gedullá, nifláót, nész és a pele szavak. A görög fordítású Septuagintában a szémejosz és a terász a megfelelőjük, elsődlegesen az ót – mófét páros fordításánál.

A héber Biblia a mi csoda szavunk értelmében tágabb jelentésű szót használ, a „pele” és a „nifláót” szavakat. A csodáknak egy bizonyos fajtáját bibliai fogalomnak lehet tekinteni, mivel saját terminus technicusukkal jelölik. Ezek a jelek, az ót és a mófét; vagyis rendkívüli vagy meglepő események, amelyeket Isten azért küldött, hogy demonstrálja hatalmát és aka-ratát bizonyos helyzetekben, amikor az embert valamiről meg kellet győzni.

A csodával kapcsolatos elképzelések az Egyiptomból való kiszabadulás történetéből ele-mezhetők ki. Az Örökkévaló megígérte /Semót 7,3-5/, hogy sok jelet /ót/ és csodát /mófét/ mutat Egyiptomban. Az ót a Tánáchban 74-szer fordul elő. Olyan esemény, amely közvetít valamit, amiből valamire következtetni lehet. Az ót és a mófét együttszereplése jelentésük hasonlóságára utal /főleg a Devárimban/.

A mófét az ót-tól eltérően a Bibliában nem fordul elő profán értelemben. Olyan jelre vagy jelképes cselekvésre utal, amelyet a próféta visz végbe vagy rendel el, hogy az Örökké-való szavának értelmét megtudja, vagy megerősítse. Nem szükségszerű, hogy a mófét-ot ter-mészetfölötti lény vigye végbe, de a mófét mindig a kinyilatkoztatás szolgálatában áll. Ami ennek a bizonyítására alkalmas, az lehet ót és mófét, még ha a természet erőit nem is múlja felül. A Tehilim 106,2 az Örökkévaló „hatalmas tetteiről”: „gevurá” beszél az egyiptomi sza-badulással kapcsolatban. Másutt ugyanezzel az eseménnyel kapcsolatban „nagy tettek”-ről: gedolót szól. Ezzel szinonim a „csodadolgok” nifláót és a „félelmetes tettek”: „norá ót” kife-jezések a Tehilim 106,22kk-ben. A Semót 15,11-ben Egyiptommal kapcsolatban a „pele” szó áll. Másutt az egyszerű „náásze”: „tett” szó áll az Örökkévaló nagy tettére /Semót 34,10/. A Tehilim 145,4-6-ban egyszerre fordul elő a náásze, a gevurá, a nifláót és a gedullá. A héber attól függően sem tesz különbséget, hogy az adott esemény megfelel-e a természet törvényei-nek vagy sem.

Jelek szerepelhetnek jóslatok bizonyítékaiként. Így „Bét-Él” oltárának összeomlása an-nak a jele volt, hogy a későbbi lerombolásról szóló jóslat igaz volt /1Melá-chim 13,1-6/. A fontosabb jelek Egyiptomban jelentek meg: pl. a bot kígyóvá változott, hogy megmutassa: Móse valóban az Örökkévaló küldötte /Semót 4,1-7/. A tíz csapás a fáraót sújtotta, hogy elfo-gadja az isteni parancsot és elengedje a népet. A Devárim 13. fejezete felveti egy olyan jelnek a problémáját, amelyet egy hamis próféta mutatott. Ez lehet egy valódi, az Örökévalótól kül-dött jel azért, hogy próbára tegye az embereket, melyeknek semmilyen körülmények között sem szabad engedelmeskedni. A jeleket, mint jóslatbizonyítékokat, a bibliai időkben szüksé-ges eseményeknek tekinthették.

Néhány bibliai csoda több mint jel, vagyis a céljuk tovább megy annál, minthogy az iste-ni hatalom bizonyítéka legyen. Izráel megmenekült, az egyiptomi hadsereg a Vörös-tenger kettéválása nyomán elpusztult; vagy pl. az emberek vízhez és élelemhez jutottak a sivatagban különböző csodálatos események során. Szamária /2Meláchim 6,8-7,20/ és Jeruzsálem /2Me-láchim 19,35/ is csodás módon elkerülte az ostromló hadseregek hódítását. Az ilyen csodákat tekinthetjük közvetlen isteni beavatkozásnak az emberi történelem kritikus pillanataiban. Azonban még ezekben az esetekben sem hiányzik teljesen a fogalom „jel” eleme. Dátánt és Abirámot követőikkel együtt elnyelte a föld. Ez csupán büntetés volt, amelynek a hitelességét a helyzet követelte meg. Móse szavai /Bámidbár 16,28-30/ viszont tisztán jelként értelmezik ezt az eseményt. Az is tisztán megfogalmazódik, hogy amikor Izráel látta az egyiptomi sereg pusztulását a tengerben, hittek az Örökkévalónak és Mósénak /Semót 14,31/. A Biblia nem tesz különbséget a „jel” és a csodás isteni beavatkozás között az emberi történelemben. Van egy harmadik fajtája is a csodáknak, melyben a csodatévő személye a csodatörténetben primér hangsúlyt kap. Ilyenek az Élijáhu és Elísá történetek. A vallástörténet mutat hasonló példákat, a héber Bibliában szinte teljesen kettőjük személyéhez kötődnek.

A Bibliában lehetnek költött csodák, így a didaktika műfajához tartozó Jóná, Tóvijáhu és Ijób történetek drámai kerete, a Dániél 1-6 haggádája, a 2Makkabeus könyv egyes elbeszélé-sei, vagy az Jesájáhu könyv két csodája /37,36k; 38,7k/. A csodák az üdvtörténet döntő pilla-nataiban a leggyakoribbak: Móseval és Jehósuával a szövetségkötés és a honfoglalás idején, Élijáhuval és Elísával a szövetség helyreállítóival.

A J hagyomány csak az egyiptomiak vízbefulladásáról tud, a P forrás a tenger kettéválá-sáról is. A napcsoda pl. a Jehósuá 10,12kk-ben idézet az epikus Jásár könyvéből. Elijáhu és Elísá történetébe legendás elemek vegyülhettek. A hívő számára e nehézségek ellenére is egy-értelmű volt, hogy az Örökkévaló tud és tesz is csodát. A bibliai ó- és újszövetségi csodaprob-lémában nem az a kérdés, hogy vannak-e csodák, hanem az, hogy az adott csoda Istentől va-ló-e vagy sem? Isten csodatévő erejében való hit sokszor hiányzott a pusztában /Tehilim 78,32/, a próbatételek miatt a nép lázongott, és maga is próbára tette az Örökkévalót /Semót 17,2; Tehilim 95,9/ csodákat követelve.

A Bibliában nem vetődik fel a csodáknak természetes vagy természetfölötti volta, amely kérdés a későbbi korok gondolkodóit komolyan érdekelte. Egy alkalommal a héber Biblia a csodát „teremtés”-ként említi /Bámidbár 16,30/, amely jelzi azon fogalomnak az ismeretét, amelyet a modern időkben a természettörvények felfüggesztéseként fognak föl. A felhő le-ereszkedésének csodáját /Bámidbár 9,18-23/, amely egy természetes jelenség, bár a leírásban váratlan esemény volt, teljes jogú csodaként értelmezik. Az Örökkévaló csodatévő hatalmát a Biblia nem kérdőjelezi meg.

A csodákkal kapcsolatos ellenszenv a bibliamagyarázók egy rétegének meghatározó szempontja lett. Ha pl. néhány forrásban több a csodaelbeszélés, akkor azok kevésbé hitelt érdemlőek. Az apologetikus hajlamú kutatók csökkenteni próbálják a bibliai csodák jelentő-ségét, hogy ezzel tegyék a Bibliát szalonképesebbé. A Biblia csodaelbeszélései azonban nem öncélúak. Az örökkévaló bizonyítja Izráel történetében, hogy sorsát közvetett vagy közvetlen módon alakítja. Elképzelhető csodanélküli hit, biblikus hit azonban csak csodával.

II. A csoda Tánách és a Talmud közti időben

Egyik legfontosabb szövegtanúnk a qumráni Genesis Apocryphonban található elbeszé-lés. Ávrahám a Biblia első gyógyítója /Berésít 20,17/: „Ávrahám pedig imádkozott Istenhez, és meggyógyította Isten Ávimelechet, feleségét és szolgálóit, úgyhogy ismét szülhettek”. Ávrahám itt közvetítő, mert a gyógyulás az Örökkévaló beavatkozásának eredménye. Qumránban a fáraó a beteg, a betegség egy „gonosz lélek” műve, aki azért küldetett, hogy állandóan korbácsolja őt és az udvar férfiait, ezzel védve Szárát. Hivatták Ávrahámot. Gyó-gyítása így van leírva a Genesis Apocryphonban /20:16-09/: „Imádkoztam, és kezemet ráhe-lyeztem; a korbácsolás eltávozott tőle, és a gonosz elüldöztett és meggyógyult.” Vermes Géza megjegyzi /A zsidó Jézus. Budapest, 1995. 88./: „Az imának, a kézrátételnek és a gonoszt elűző rendreutasító szavaknak ez a kombinációja külön figyelemét érdemel, minthogy szem-betűnő párhuzamot mutat Jézus gyógyító és démonűző módszerével.” A kézrátétel Vermes Géza szerint /ibid. 88./ a Septuagintában jelenik meg először /2Meláchim 5,11/. A héber szö-veg szerint Náámán annak a reményének ad hangot, hogy Élijáhu „elhúzza, meglengeti” kezét a leprával fertőzött testrész fölött, a görög fordító azonban ezt az igét a „ráteszi a kezét” kife-jezéssel fordítja.

Az ókori chászidok, a chásszídim vagy jámborok egyik fő jellemzője, hogy úgy gondol-ták: imáikkal csodát tehetnek. Honi i.e. az I. században működött. A rabbik Kör-vonónak, Josephus Óniásnak hívta az Igaznak nevezett Honit. A Talmud így írja le egy csodáját /Táánit 3:8/: „Így szóltak egyszer Honihoz, a Kör-vonóhoz: Mondj imát, hogy essen az eső! Imádko-zott, de az eső nem esett. Erre mit csinált ? Megvont egy kört, beleállt és azt mondta az Isten előtt: Világnak Ura, gyermekeid hozzám fordultak, mert olyan vagyok előtted, mint a Te há-zadnak fia. A hatalmas Névre esküszöm, hogy addig nem mozdulok el innen, amíg nem mu-tatsz kegyességet gyermekeid iránt. Ekkor elkezdett szemerkélni az eső. – Nem ezét kértem – mondta -, hanem esőt, amely megtölti a ciszternákat, mélyedéseket és barlangüregeket ! Erre felhőszakadás kezdődött. – Nem ezt kértem, hanem a kényelem, áldás és ajándék esőjét ! Erre elkezdett esni rendesen az eső.” Két unokája, leányának fia, Hánán és fiának fia, Ábbá Hilkijá szintén ismertek voltak esőcsináló képességeikről.

Vermes Géza hajlik a karizmatikus judaizmusnak Galileával való összekapcsolására. Hániná ben Doszá ennek talán legmarkánsabb talmudi képviselője. Hániná ben Doszá műkö-dése i.e. 70-re tehető. A Misna szerint az első századi chászid egy teljes órát töltött el azzal, hogy szívét Isten felé irányítsa /Beráhót 33 a/: „Miközben Rabbi Hániná ben Doszá imádko-zott, egy mérges csúszómászó belemart, ám ő nem szakította félbe imáját.” Háninának semmi baja nem esett, és a történet egy másik változatában a kígyó azonnal elpusztult. Hániná, mint Jézus és mint általában a chászidok, a jogi és rituális ügyekkel szemben a hangsúlyt az erköl-csi kérdésekre helyezték.

Vermes Géza megállapítja /ibid. 108./: „Mivel a halákha a rabbinikus judaizmus sarok-kövévé vált, egyáltalán nem meglepő, hogy népszerű vallásosságuk vonzereje ellenére Jézust, Haninát és a többieket lassan de biztosan a valódi tiszteletreméltóság határain kívülre szorítot-ták.”

III. A csoda a Talmudban

A Talmud általában a „nész” szóval jelöli a csodát. Ezt a szót a héber Bibliában „jel” ér-telemben használják. A bibliai csodákat a talmudi tanítók, bölcsek megkérdőjelezés nélkül elfogadják. Vallásfilozófiai szempontból három dolog foglalkoztatta a bölcseket: 1, a teremtés és a csoda viszonya; 2, a csodának a vallási igazságban játszott szerepe; 3, és a mindennapi csoda, amely nem szól bele a teremtés rendjébe.

A rabbik szerint a csodák eleve elrendelt és elrendezett részei a teremtés aktusának. „Rabbi Johánán úgy mondta, hogy az Örökkévaló megyegyezett a tengerrel, hogy megnyíljon Izráel gyermekei előtt…

Rabbi Jeremiás ben Eleázár azt mondta, hogy nemcsak a tengerrel, hanem mindennel, amit a Teremtés hat napja alatt teremtett… Isten megparancsolta az égnek és a földnek, hogy elcsöndesedjenek Móse előtt; a Napnak és a Holdnak, hogy megálljanak Jehósuá előtt; a hol-lóknak, hogy táplálják Élijáhut; a tűznek, hogy ne égesse meg Hánánját, Misáéit és Azárját; az oroszlánnak, hogy ne bántsa Dániélt, az égboltnak, hogy megnyíljon Jechezkél hangjára; és a halnak, hogy elnyelje Jónást.” /Genesis Rabba 5,45/ Ugyanebben a gondolatmenetben a Misna /Ávot 5:6/ felsorol tíz dolgot, amelyet Isten a sábbátnak, a teremtés napjának estéjén, szürkületkor teremtett, köztük a föld száját, amely megnyílt, hogy elnyelje Kórét /Bámidbár 16,32/; Bálám beszélő szamarának száját /Bámidbár 22,28/; a mannát /Semót 16,4/; és Móse botját /Semót 4,17/. A talmudi bölcsek az egyetemes törvényeket a kivételeken keresztül is felfedezték, a csodákon keresztül, amelyeket külön meg kellett teremteni, amelyek részei a világnak és csak a megfelelő időben jelennek meg.

A Biblia utáni korban a zsidó vallásfilozófia egyik alapvető tétele az, hogy a csodák nem a vallási igazságok bizonyítékai. Ennek tórai indoka a Bámidbár 13,2-4: ,,/2/ Midőn majd támad köztetek próféta vagy álomlátó, és ad számotokra jelt vagy csodát, /3/ s bekövetkezik a jel és a csoda, amelyről szólt neked, mondván: menjünk más istenek után, amelyeket nem ismersz és szolgáljuk őket – /4/ ne hallgass ama prófétának szavára vagy amaz álomlátóra, mert megkísért benneteket az Örökkévaló, a ti Istenetek, hogy megtudja, vajjon szeretitek-e az Örökkévalót, a ti Isteneteket egész szívetekkel és egész lelketekkel.” A rabbik ezt még egy meglepő esettel hangsúlyozzák: Rabbi Eliézer ben Hirkánosz egy sor csodát említett meg azért, hogy bizonyítsa Isten uralmának helyességét, de Rabbi Jósuá ezt megvetően visszauta-sította, mondván: „A Tóra nem a mennyekben van!”, és Rabbi Jósuá ellenvéleményét fogad-ták el /Bává Meciá 59a/. Az Devárim 13,2-4 „azt tanította a bibliai zsidóságnak, hogy a cso-dák nem vallási igazságok, mert Igazságtalan esetekben is gyakorolhatók. A Talmud a bibliai koron túli csodák lehetőségét pedig kereken tagadta.” /Magyar Zsidó Lexikon, Szerk. Újvári Péter Budapest, 1929. 182./

A rabbik mindent elkövetnek, hogy hangsúlyozzák az élet mindennapi csodáit, amelyek nem a természeti törvények felfüggesztésével jelennek meg. „Gyertek és lássátok, hány csodát tesz az Örökkévaló, áldott legyen a neve, az emberrel, aki erről mit sem tud. Ha egy ember megrágatlanul venné magához a kenyeret, az leszállna a beleibe és felsértené. Az Örökkévaló azonban teremtett egy kutat a torkába, amely lehetővé teszi, hogy biztonságban szálljon alá.” /Exodus Rabba 24:1/ Ez a gondolat jelenik meg a zsidó imakönyv napi hálaadó imádságában /Módim/: „Mert a Te csodáid naponta velünk vannak, valamint a Te csodatetteid, a Te jótéte-ményeid, amelyeket Te minden időben véghezviszel este, reggel és éjjel.” A hétköznapi élet csodáit a rabbik a Talmudban többre tartják a bibliai csodáknál: „Nagyobb csoda az, ha egy beteg veszedelmes betegségéből megszabadul, mint az, ami történt akkor, amikor Hánájá, Misáéi és Ázárjá megszabadultak a tüzes kemencéből.” /Nedárim 41a/; a nagy nyomorban élő család támogatás útján való megsegítése pedig nagyobb csoda, mint Izráel megszabadulása a Vörös-tengernél /Peszáchim 118a/.

Ebben az összefüggésben nem érdektelen a szintén hálaadó zsidó ima a Talmudban, me-lyet két ünnepre: a Hanukára és a Púrimra vonatkoztatnak: „Mert a csodák, amiket Te viszel véghez, a mi atyáink jutalma.” /Szoferim 20:6; a szöveg a Szeder R. Amramban található/ A rabbik hangsúlyozzák a Hanuka-történet csodás jellegét, amikor az egy napra való tiszta olaj nyolc napig égett, bár tudtak volna új olajat hozni /Sábbát 21b/. Az ünnepnek sok szokása, szabálya kötődik ehhez az eseményhez, mintegy a „csoda népszerűsítése miatt” /Sábbát 23b/. Ez a csoda azonban nem hasonlítható a bibliai csodákhoz, és a Púrimtörténetben nincs is Deus ex machina jellegű csoda. Általában ezek az ún. „természetes csodák” körébe tartoznak. A Vöröstenger szétválasztását tekinti a zsidó hagyomány a legnagyobb bibliai csodatételnek /Peszáchim 118a/.

Bár a Talmud teli van legendákkal és csodatörténetekkel, melyek az arra legméltóbbak-nak jelentek meg /Táánit 21-25/, általánosan elfogadott az a nézet, hogy a csodák kora /valószínűleg a népnek, mint egésznek a javára szolgáló/ lejárt, mert „Azoknak jelentek csak meg, akik hajlandóak voltak magukat feláldozni az Örökkévaló Nevének megszentelése érde-kében, és mi nem vagyunk méltóak arra, hogy nekünk csodák jelenjenek meg.” /Beráchót 20a; Táánit 18b; Szánhedrin 94b/

Tíz kisebb csoda mégis megtörtént a Második Szentély fennállásának idején /Ávot 5:5/. Köztük olyanok, pl. hogy senkit sem mart meg a kígyó vagy a skorpió Jeruzsálemben, hogy mindig lehetett szállást találni /ti. az ún. zarándok ünnepek idején/, és hogy az eső sohasem oltotta ki az oltár tüzét.

Tiltott dolog a csodákra támaszkodni /Peszáchim 64b/. „Nem szabad veszélyes helyre állni és azt mondani, hogy ‘csoda fog velem történni’, mert lehet, hogy nem fog megtörténni, és ha mégis, az levon az ember erényeiből” /Táánit 20b/. Az azonban, „akivel a csoda megtör-ténik, nem ismeri fel a csodát.” /Niddá 31a/ Amikor a zsidó népet ért csodatétel helyére érke-zünk, különleges áldást kell mondani /Beráchót 9:1 és 54a/.

Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete c. könyvében így írt /Budapest, 1943. 306-8./:

„A Talmud szerint a csodáknak bizonyító ereje nincsen. Ha a csodás megnyilatkozás igazságot képvisel, akkor elfogadhatjuk azt; ha azonban a csodás tünemény hazug elveket akar bizonyítani, ügyet sem vetünk rá.” /ibid. 306./

Rabbi Eliézer a bölcsekkel egy jogi kérdésben vitát folytatott. A bölcsek nem akarják el-ismerni igazát, mire a sértett mester így kiáltott fel: „Bizonyítson mellettem az a jánoskenyér-fa!” – és kimutatott a tanház udvarán álló fára, mire a fa gyökerestül kiszakadt a földből, és a magasba emelkedett. A bölcsek így feleltek: „Nem adatik bizonyíték egy jánoskenyérfából.” Rabbi Eliézer újra szólt: „Bizonyítson mellettem a vízcsatorna!” – és íme szavára a csatorna vizei felfelé áramlottak. A bölcsek ezt mondták: „Nem bizonyíték a vízcsatorna sem.” Rabbi Eliézer a ház falát hívta tanúnak Igaza mellett. A ház falai meghajoltak, és beomlással fenye-gettek. A bölcsek azonban rendíthetetlen nyugalommal mondták: „A ház falának sincs bizo-nyító ereje.” Ekkor égi hang szólalt meg: „Miért vitáztok Rabbi Eliézer ellen? Erre felállt Rabbi Jósuá és így szólt: Nem az égben vagyon /ti. a jogi döntés alapja/, mi nem törődünk az égi hanggal.” /Bába Meciá 59b/

A csodával nem lehet és nem szabad hamis tételt, helytelen jogi következtetést, az érte-lemmel ellenkező, abszurd tanokat bizonyítani. A földi dolgoknak az elbírálása az emberi értelem hatáskörébe tartozik, a csodát ilyen viták elbírálásába bevonni helytelen dolog, mert a csoda sem változtathat az igazságon.

Rabbi Abánu Rabbi Jochánán nevében mondta: „Ha azt mondja a próféta… légy bálvány-imádó, még ha a napot az égboltozat közepén megállítja is, akkor se hallgass rá!” /Szánhedrin 100a/ A rabbinikus felfogás nem ismeri el a természetfölöttinek tartott jelenség igazságképző illetékességét és bizonyító erejét /Hevesi Simon: Az ókor zsidó bölcselete. Budapest, 1943. 308./.

A púrimi lakomán, vigasságon két mester olyan sok italt fogyasztott, hogy ítélőképessé-güket teljesen elveszítették. Az egyik mester alkoholos indulatában megölte a másikat. Ami-kor kijózanodott, meglátta barátja holttestét. Az Örökkévalóhoz könyörgött, hogy tegyen cso-dát és keltse életre társát. Az Örökkévaló meghallgatta kérését és feltámasztotta a holtat. A következő évi púrim alkalmával a bortól megmámorosodott és gyilkossá lett mester ismét lakomára hívta barátját, egykori áldozatát. Barátja azonban szabadkozva, így hárította el a meghívást: „Nem minden órában történik csoda!” /Megillá 7b/.

Jegyzet

A dolgozatban első részében előforduló héber bibliai könyvek és személynevek és azok-nak napjainkban szokásos magyar átírásai:
héber magyar
könyvek:
Berésít – 1 Mózes
Semót – 2 Mózes
Bámidbár – 4 Mózes
Devárim – 5 Mózes
Jehósuá – Józsue
1-2 Meláchim – 1-2 Királyok
Jesájáhu – Izaiás
Jirmejáhu – Jeremiás
Jechezkél – Ezékiel
Jóná – Jónás
Tehilim – Zsoltárok
Dániél – Dániel
Ijób – Jób
személynevek:
Ávrahám – Ábrahám
Szárá – Sára
Móse – Mózes
Élijáhu – Illés
Elísá – Elizeus
Náámán – Námán
Ávimelech – Abimelek
Dátán – Dátám
Avirám – Abirám
Tóvijáhu – Tóbiás
(Befejező része a következő számban.)