Kezdőlap » Remény » 2002. 1. szám » Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944-45)

Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944-45)

1. A csillagos házak

A fővárosi zsidók elkülönítése

Budapesten a zsidó lakosság 1941-ben 184 453 fő volt, az összlakosság 15,8 %’át tette ki. Az 1941. évi XV. tc. alapján zsidónak minősítettek további 37 931, jiddis anyanyelvűnek pe-dig 408 személyt. Az 1944. március 19-i német megszállás után helyzetük gyökeresen válto-zott, májusban súlyosra fordult.

Május 3-án jelent meg az első rendelkezés a zsidók lakásainak összeírásáról, ezután a “tömörítésükre” irányuló előmunkálatok lendületet vettek. Endre László államtitkár június 9-én tartott értekezletet a belügyminisztériumban a “budapesti zsidók összeköltöztetésének ügyében”. A megvalósítás végső formát Dorogi Farkas Ákos polgármester (16-án falragasz-okon megjelent) leiratában öltött, aki elrendelte, hogy a zsidók június 21-éig költözzenek ösz-sze az e célból sárga csillaggal megjelölt épületekbe. Intézkedése először 2600 házról szólt, s alaposan megbolygatta a főváros lakosságát.

A 21-i rövid, tarthatatlan határidőt 24-ére, szombat éjfélre tolták ki. A polgármester 22-én közölte a zsidók által lakható épületek kerületenkénti végleges listáját. Ezeket valamennyi utcai bejárat külső részén 51×36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű kanárisárga csillaggal kellett megjelölni, valamint “állandóan ép és tiszta állapotban” kellett tartani. A sárga csillag jelzés az adókerületi adószámviteli osztálynál volt beszerezhető.

A csillagos házak kijelölése nagy izgalmat keltett, számukat a hatóságok napok alatt 1840-re csökkentették. Az egykorú becslések szerint június 24-éig – az Eichmann SS-Obersturmbannführer vezette Judenkommando parancsára alakult – Zsidó Tanács legalább 170 000 zsidót költöztetett össze. (Közben közhírré tették: csillagtalan házban zsidó semmifé-le címen nem lakhat.) Az összezsúfolt zsidóknak családonként általában egy szoba jutott. Még egy szoba sem, ha a család négynél több tagú volt, és a szoba alapterülete nem haladta meg a 25 nm-t. Továbbá szobát kaptak a foglalkozásuk okán az orvosok, ügyvédek, mérnökök, ipart űzők. A csillagos házak keresztények lakta lakásait itt nem laknak zsidók! felirású, a székes-főváros címerével ellátott nyomtatvánnyal jelölték. Az összeköltöztetés, kényszerű lakáselha-gyás okozta megrázkódtatás több tucat – főleg idősebb – zsidó, köztük házaspárok öngyilkos-ságához vezetett.

A csillagos házaknak alig valamivel több, mint 10 %-a volt Budán. Ezek főként a Nap-hegyen, az Alkotás utcában, a Városmajor utcában, a Keleti Károly utcában és a mai Bartók Béla úton voltak. Óbudán a Vörösvári úton, a Bécsi úton, a Pacsirtamező utcában, valamint a Lajos utcában, az Ürömi úton és a Szőlő utcában.

Pesten a csillagos házak 70 %-át a Lipótvárosban, Terézvárosban és az Erzsébetvárosban jelölték ki. A többi kerületben elszórtan voltak “zsidóházak”. Az épületekbe a zsidókat gya-korlatilag bezárták. Június 25-től a házak elhagyását először csak délután 14 és 17 óra között engedélyezték, később ezt enyhítették. Délelőtt 11 órától léphettek ki az utcára. Eletüket to-vábbi közlekedési és elkülönítési korlátozások, állandósult ellenőrzések nehezítették.

A csillagos házak mintája a Németországban 1939-ben kialakított Judenhaus-rendszer volt. Magyarországon ez módosult, a fővárosi zsidók túszként is számításba jöttek. A közpon-tosított gettó helyett a bombaveszélyes körzetekbe kívánták a zsidókat telepíteni, egyfajta védelemként az egész lakosságnak az 1944 áprilisától indult, kiterjedt légitámadásokkal szemben. Az erőszak nyomán a zsidók által kiürített, közel 19 000 lakást némi hivatali huza-vona után keresztényeknek utalták ki. (A visszamaradt bútort, felszerelést a zsidóknak nem volt szabad eladni, a keresztényeknek megvenni.)

A csillagos házakból a deportálást először a vidéki zsidóság kiszállítása után, júliusi ter-vezték. A június 26-i koronatanácson -nemzetközi tiltakozások, az ún. auschwitz jegyzőkönyv hatására – váratlan fordulat| történt. Horthy Miklós kormányzó kijelentette: “A budapesti zsi-dóság deportálását pedig szüntessék be!” Július elején a deportál; magyar megszállottal: Endre László és Bal László államtitkárok az SS tisztjeivel, az Eichmann kommandóval mégis a bu-dapesti deportálás előkészületeivel foglalkoztak Zászlószentelés ürügyén többezer csendőrt hoztak a fővárosba, akiket Horthy kormányzó főként az Esztergomról meglepetésszerűen ve-zényelt magyar páncéloshadtest főváros felvonultatásával távolíttatott el. A csillagos házak lakói július 8-ára ekként megmenekültek. (Az eseményt Koszorús Ferenc vezérkari ezredes márvány emléktáblája örökíti meg a Dohány utca 1. sz. épület falán.)

Az augusztusi deportálás elmarad

Az SS nem mondott le a fővárosi deportálásról, a semleges államok még Budapesten működő diplomáciai képviseleteinek kiállási azonban életmentő jelentőségű volt. Az SS elle-nében Krausz Miklós, a Jewish Agency for Palestina képviseletének budapesti vezetője és George Mandel-Mantello, San Salvador genfi főkonzulja nagy munkát végzett. Krausz a ma-gyar zsidók palesztinai kivándorlásának engedélyezéséért is sokat fáradozott. Carl Lutz, a budapesti zsidómentés egyik megalapozója és végsőkig kitartó személyisége volt segítségére. A svájci követségi tisztviselőnek nem volt ilyen hivatali megbízása. Erkölcsi meggyőződés-ből, humanitástól indíttatva cselekedett.

Július 24-én Weisz Arthur nagykereskedő fővárosi, Vadász utca 29. szám alatti házában (Üvegház) megnyílt a svájci követség Idegen Érdekeket Képviselő Osztályának kivándorlási irodája. Lutz támogatásával lendületes mentőmunka indult. A Sztójay-kormány határozata alapján névlisták készültek. Ezekre építve a minisztertanács által engedélyezett 7 000 személy helyett ugyanennyi családnak osztottak ki védlevelet. Mentőmunkát végzett a Svéd Vöröske-reszt is. Valdemar Langlet vezette budapesti irodája május óta menlevelet (Schutzbrief) adott az üldözötteknek. 16 részleget állított fel, majd több intézményt folyamatosan védnöksége alá helyezett. A Svéd Királyi Követség – már korábbi elhatározás alapján – svéd rokonokkal, kö-zelebbi svéd kapcsolatokkal rendelkezőknek Ivan Danielsson követ aláírásával svéd útlevelet adott, melynek tulajdonosa “védettséghez” jutott. Július 9-én Budapestre érkezett Raoul Wal-lenberg svéd követségi titkár. Kifejezetten a zsidó üldözötteket segítő céllal, melyhez az anyagi hátteret az amerikai Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board) biztosította. A svéd követség “C” osztálya lista alapján a svéd kapcsolatokkal rendelkező zsidóknak svéd védleve-let, mentesítő igazolványt (Schutzpass) bocsátott ki. Kiállítói azon fáradoztak, hogy megkísér-lik az “útleveleseket” Svédországba kiuaztatni.

Spanyolország budapesti követsége a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül szervezte öt-száz zsidó gyermek és ötven-hetven kísérő Magyarországról Tangerba szállítását. A kiutazást a németek megakadályozták. ltot kormányzati háttérrel Ángel Sanz Briz Spanyol ügyvivő visszatérőleg és határozottan fellépett a veszélyeztetett magyar zsidók védelmében. (Kevésbé ismert, hogy a mentést külügyminisztériuma fontos megbízásaként teljesítette.) Francia nyel-vű, ideiglenes Spanyol útlevéllel látott el 352 zsidót, további 1898 pedig – spanyol “rokonsá-ga” in – spanyol védlevelet kapott. Legnagyobb részük megmenekült. A portugál diplomaták mintegy ezer magyar zsidó életét oltalmazták meg.

A követségi mentőmunka kapcsán Budapesten augusztusban és szeptemberben a magyar hatóságok által engedélyezettnél jóval több védlevél került kibocsátásra. Az ilyen okmányok iránti igény rohamosan növekedett, mert birtokosaik bátrabban mozogtak. Többen próbálkoz-tak, hogy a csillagos házakat elhagyják, és valamiképp felújítsanak vagy megteremtsenek rejtőzéshez, meneküléshez vezető kapcsolatokat. Az augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen sorolt adatokat fenntartással kezeljük, túlzónak tartjuk. Mégis, a számok mögött valós folya-matok voltak, a védlevelekre is épített bujkálás egyre kiterjedtebbé vált.

Jaross Andor belügyminiszter összegezéséből: “a Budapesten tartózkodó zsidók létszáma 280 000-re tehető. Zsidó lakásokban 170 000 zsidó van nyilvántartva. A hiányzó 100 000 zsi-dó keresztény lakásokban elbújva tartózkodik, vagy másutt szerzett magának búvóhelyet. A megkeresztelkedett zsidók száma Budapesten 20 000-re tehető.” Az utóbbiakkal kapcsolatban kijelentette, hogy “ezeknek a kikeresztelkedett zsidóknak kímélésével lehetne a többi zsidót kiszállítani”. Tájékoztatója a napirenden tartott német deportálási tervekből fogant.

Augusztus derekán a német biztonsági szervek összehangolt, zsaroló fenyegetőzései mind nyíltabbá váltak. A csillagos házakba szorított zsidók körében a legnagyobb izgalom, félelem és kétségbeesés lett úrrá. Képviselőik Lutzhoz és Wallenberghez fordultak, hogy se-gítsenek a semleges államok budapesti követségeit a deportálással szembeni közös megmoz-dulásra bírni. A pánik jelei is megjelentek, az ügyben sürgős tiltakozást Angelo Rotta pápai nuncius készítette elő.

Augusztus 21-én a magyar kormányhoz Rotta pápai nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos Branquinho portugál, Ángel Sanz Briz spanyol és Antoine I. Kilchmann svájci ügyvivő jegyzéket intézett. Erélyes tiltakozásukban leszögezték, abszolút megengedhetetlen-nek tartják, hogy “faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embe-reket”. A keresztény civilizáció nevében kérték, ne legyen több deportálás. A magyar kor-mány véget ennek az eljárásnak, melynek “sohasem lett volna szabad elkezdődnie”. A 25-ére kitűzött budapesti deportálás -feltehetőleg Heinrich Himmlernek, az SS mi vezérének állás-foglalása után -elmaradt. (A gyors román átállási fordulat, Párizs eleste bizonyára közreját-szott.) A magyar fél jegyzékben javasolta, hogy a magyar zsidók ügyeinek intézését a néme-tek adják át ennek fejében a csillagos házakból a zsidóságot munkába állítják. A munkára képteleneket a Magyar Vöröskereszt közreműködésével vidéki táborokba helyezik. Lakatos Géza kormányával 28-án olyan megállapodás született, hogy a zsidó lakosságot a háború ér-dekeire való tekintettel Budapestről eltávolítják, vidéken koncentrálják és munkára fogják.

Az új magyar-német egyezség miatt a fővárosban előkészületek indultak a munkaszolgá-latra alkalmatlanok, az idős és gyermek zsidók vidéki táborokba koncentrálására. Ezt összefo-gással: elnyújtott orvosi vizsgálatokkal, megújított “sorozással” sikerült elszabotálni, mert attól lehetett tartani, hogy a megvalósítás Eichmann újabb deportálási eleteinek kedvez. (A Budapesten letartott, majd Sárvárra, internálásra szállított zsidókat a németek ekkor is – bo-nyodalmak nélkül – deportálták.) A vesztett háborúból tervezett magyar kiválás előtt figye-lemre méltó változások történtek. Horthy Miklós kormányzó kihallgatáson fogadta Stern Sa-mut, a Zsidótanács elnökét. A zsidó kivándorlások ügyében Komoly Ottó, a Budapesti Men-tőbizottság vezetője ifjú Horthy Miklóssal vette fel a kapcsolatot. Megindult a budapesti zsi-dóság megmenekülését is jelentő katonai lépések szervezése. Összeköttetés létesült a Magyar Front és az ellenállást latolgató, vállaló zsidó csoportok között. Tárgyalás indult Lázár Károly testőr altábornaggyal a zsidó munkaszolgálatosok (520 munkaszolgálatos századot tartott nyilván ekkor a Zsidó Hadviseltek Bizottsága) esetleges felfegyverzéséről, a zsidó ön-védelem megszervezéséről.

A budai várban, szűk körben latolgatott “kiugrás” csekély és végig nem gondolt előké-születeit árulások sorozata törte meg. Az október 15-i, második német fegyveres beavatkozás és a Szálasi-puccs újabb tragikus fordulatot hozott.

A Szálasi-terror idején

Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt,-Hungarista Mozgalom teljhatalmú vezérének hatalomra jutásakor az országban 250 000-280 000 (csillagos házakban lakó és rejtőzködő, valamint munkaszolgálatos) zsidó várta rettegve sorsát. Szálasitól és híveitől, a gátlástalan csőcseléktől semmi jót nem várhattak. Bár magát hívő kereszténynek, buzgó katolikusnak tartotta, Szálasit vad antiszemitizmus fűtötte. Végső célja a totálisan zsidómentes Magyaror-szág volt.

Szálasi napok alatt jóváhagyta, hogy a Budapesten lévő zsidókból a munkaképeseket “a háború végéig, kölcsönzsidóként” gyalogmenetekben indítsák útnak Németországba. Veesenmayer birodalmi megbízott követelésére és a fővárosba visszatért Eichmann-nal teljes egyetértésben abba is beleegyezett, hogy a zsidó munkaszolgálatos századok állományából 50 000 főt adjanak át a németeknek. A végrehajtás gyorsan ment. Beregfy Károly honvédelmi miniszter parancsára Hegyeshalomban elsőként tizenötezernyi zsidó férfi munkaszolgálatost adtak német kézre. November végén a fővárosi Józsefvárosi pályaudvarról vagonokban sánc-munkára szállíttatták a semleges államok követségeinek oltalmába vett, emiatt védettnek ne-vezett (inkább hitt) munkaszolgálatos századokat is. 18 000-nyi állományukban a magyar kultúra, a tudomány több zsidó származású kiválósága talált addig menedékre.

Közben a csillagos házakból a HM-rendeletre “honvédelmi szolgálatra” bevonult és a ki-terjedt razziákon összeszedett zsidókat a nyilaskeresztes pártszolgálatosok főként az óbudai téglagyárba kísérték. A Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén (Bécsi út 136.sz.) létesí-tett gyűjtőtáborba “tömörítették” a deportálandó zsidók ezreit, de bárkit, akit a nyilas fegyve-resek utcai vagy lakásrazziákon elfogtak, az országból “eltávolítandónak” szántak. Az óbudai téglagyárban a Nemzetközi Vöröskereszt delegátusa, Friedrich Born egykorú jelentése szerint egy időben 5000-6000 ember zsúfolódott össze. Részben a szabad ég alatt egy-három napig vártak a vezénylésre, majd a Bécsi úton elindultak nyugatnak a németeknek való “kölcsön-adás” felé.

Nőket a csillagos házakból munkaszolgálatra vezényeltek a Kerepesi úti új ügetőpályára, a KISOK pályára és más gyülekezőhelyekre is. A továbbiakban a főváros környéki erődíté-seknél földmunkákat végeztettek velük.

Az első zsidó menetoszlopok november 6-ától tűntek fel a bécsi országúton. Egy hét alatt 27 000 mindkét nembeli foglyot indítottak a rendészeti hatóságok a Piliscsabán, Dorogon, Süttőn, Szőnyön, Gönyün, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron át Hegyeshalomban végződő 250 km-es útra. A szökéseket sűrű razziákkal próbálták megakadályozni. A menetet kezdettől útszéli temetetlen holttestek jelezték.

Az SS-nek ígért magyar “kölcsönzsidók” 2000-4000 fős oszlopai – Friedrich Born szerint hetven százalékuk nő volt – rettegve vonszolták magukat a napi harminc kilométeres szaka-szokon. Bottal és puskatussal hajtották őket, míg a napi menetcélt el nem érték. Az éjszakázás legtöbbször a szabadban történt, vagy barakkban, dunai uszályon, istállóban, gyárépületben vagy pajtában. Gönyűn négy kikötött uszályon éjszakáztattak, ahol többen az öngyilkosságba menekültek sorsuk elől. Hegyeshalomban a 12 éves gyerektől a matrónáig csoportokban vár-tak a menetelők az SS-nek való átadásra. A halotti anyakönyvbe november 27-éig jegyezték be az elhalálozásokat, 93 végkimerülésben elhalt és 18 kiütéses tífuszos zsidóét. A beérkezet-tekről így írtak egy beszámolóban: “Állapotuk semmiféle más lelki nélkülözés vagy testi szenvedés által sújtott emberével össze nem hasonlítható”.

A csillagos házakból Hegyeshalomba gyalogoltatott zsidók legnagyobb részét november 20-áig átadták az SS-nek. A deportáltak csoportjairól Zurndorfban (elcsatolt magyar község, Zurány) Rudolf Hoess SS-Obersturmbannführer, a birkenaui halálgyár korábbi parancsnoka rendelkezett. Több női csoportot Dachauba, Ravensbrückbe, ezek melléktáboraiba, másokat pedig vissza Magyarországra, a határmenti erődítő munkatáborokba szállítottak tovább.

A Pozsonytól Kőszegig húzódó Niederdonau erődvonalon 1945 márciusa végéig 35 000, zömmel budapesti zsidó robotolt. Húsz munkatáborba sorolták őket: köztük Ágfalva, Balf, Fertőrákos, Hidegség, Kőszeg, Donnerskirchen, Siegendorf, Rechnitz sokak számára jelentett végállomást. Az erődítésen kíméletlenül hajszolták a foglyokat, a legyengült, megbetegedett zsidó férfiakat és nőket őreik agyonverték, agyonlőtték. A szüntelen robotban minden harma-dik sáncmunkás elpusztult. Hasonló körülmények uralkodtak a Kőszegtől délre, a hármas ha-tárig kijelölt erődvonalon is. Összegezhetetlen a veszteség, amely az értelmetlen erődrendszer építése idején a hazai szellemi életet érte. Itt halt meg a neves irodalmárokból Szerb Antal, Sárközi György, Halász Gábor, és Faddi-Förstner Dénes festő, a kórusmozgalmat szervező Vándor Sándor, Gosztonyi Lajos publicista és még sokan mások.

Az 1944. év utolsó két hónapjában a Szálasi rezsim ötvenezernél több munkaszolgálatost, a fővárosból gyalogmenetben elhurcolt zsidót adott az SS kezére. Az út közben elpusztult százakról nincs pontos számadat.

2. A pesti gettók

A gettók létrehozása

Szálasi Ferenc “nemzetvezető” november közepén arról döntött, hogy Budapesten egy nagy gettót állíttat föl, oda összpontosítja mindazokat a zsidókat, akiknek nincs kül- földi ál-lampolgárságot igazoló érvényes véd- levelük, védőútlevelük. Az új elkülönített, lezárt zsidó-negyed terve a főváros második gettójának létesítését jelentette, mert az úgynevezett nemzet-közi vagy védett gettó az Új-Lipótváros déli részén már a nyáron létrejött. (Lakói naponta reg-gel 8-9 óra között léphettek csak ki az utcára.)

A nemzetközi vagy védett gettó gyakorlatilag a semleges követségek által védett házak együttesét jelentette: a pesti Duna-parton, a Pozsonyi út, Szent István körút és Szent István park ki- jelölt házaiban szervezték meg. Ez a gettó korábban sem élvezett különleges státust, jogi- lag megalapozottat semmiképpen sem. Október 15-e után is csak nevében volt “védett”. A felfegyverzett, zsákmányoló nyilaskereszteseknek kiváló célpontot nyújtott. A prédára le-sők – nem minden alap nélkül – úgy vélték, hogy ezekbe a házakba húzódtak a tehetősebb zsi-dók ezrei. Olyanok, akiknek elég pénzük vagy összeköttetésük volt, hogy svéd, svájci, portu-gál, spanyol, vagy éppen vatikáni védlevelekhez jussanak. Felismerték, hogy a “védett házak előtt álló rendőrposzt aligha fog ellenállni, nem nyújthat védelmet a nyilas osztagok túlerejé-vel szemben. A nyilasok november 23-ától kezdték meg éjszakánként a kifosztott zsidókat belelőni a Dunába. November végén a Zsidó Tanács megpróbált tiltakozni a központi vagy nagy gettó megszervezése ellen. Arra hivatkozott, hogy a zsidóságnak “minden anyagi és egyéb eszköze hiányzik, lehetetlen egy kijelölt város- részt úgy berendezni, hogy az még csak a legelemibb követelményeknek is megfeleljen.”

A beadvány szerzői még reménykedtek. “Szerény véleményünk szerint a kormányzatnak sem lehet szándéka a Magyarországon ma még megmaradt zsidóságot olyan körülmények közé hozni, amely a pusztulást jelenti számunkra.” Hiába hívták föl az illetékesek figyelmét, hogy “az összeköltöztetés csak a 16 éven aluli gyermekeket, az öregeket és a betegeket érinte-né, hiszen a zsidók egy része időközben külföldi “védetté” vált (óvatos becslések szerint is több tízezer ember szerzett magának hamis vagy valódi védőútlevelet, védlevelet), a munkaképes korú zsidókat pedig már régen bevonultatták munkaszolgálatra”.

A “hungarista” Belügyminisztérium tisztviselői a Zsidó Tanács tiltakozását semmibe vet-ték. November végén a csillagos házak még megmaradt lakóinak a beköltözése megindult a Dohány utca – Nagyatádi Szabó István utca (ma Kertész) – Király utca és Károly körút hatá-rolta 0,3 négyzetkilométernyi területre. Csak annyit vihettek magukkal, amennyit a kezükben képesek voltak. A Zsidó Tanács tagjainak többsége mindent elkövetett, hogy a még nemzeti-szocialista uralom alatt lévő Európa utolsó és egyetlen nagyobb zsidó tömeget magában fogla-ló gettójának élelmezéséről, lakóinak biztonságáról valamiképp gondoskodjon. A gettót kör-zetekre osztotta, szervezeteket állított fel.

Szálasi parancsára december 10-én a központi gettó négy kapuját lezárták. A zsidóknak csak befelé volt út. 243 épületbe 70 000-nél több embert költöztettek ismét össze. A lakóépü-letek, lakások száma a főváros ostroma miatt állandóan csökkent.

A gettóélet nyomorúsága

Az állami hatóságok által kiutalt nyomorúságos fejadagon felül segítségre csak egyes diplomáciai képviseletektől és a Nemzetközi Vöröskereszttől, valamint ez utóbbi nemzeti szervezeteinek budapesti képviselőitől számíthattak. Rajk Endre, készletügyi kormánybiztos 915 kalóriaértékű napi fejadagot engedélyezett. A Zsidó Tanács hiába hivatkozott a közismert tényre: egy 70 kg súlyú felnőttnek, ha nem dolgozik, naponta legkevesebb 2200-2500 kalóriá-ra van szüksége az életben maradáshoz, a zsidóknak kiutalt fejadag emeléséről nem lehetett szó.

Az éhezés csak egyike volt a központi gettóba parancsoltakra zúdult szenvedésnek. Ki-törni nem volt hová, és a túlzsúfoltság a rossz higiéniás feltételekkel együtt súlyos egészség-ügyi vezetett. December végén meghatározó és megoldhatatlan gond volt pl. szappanhoz, fertőtlenítőszerekhez jutni. Állandósult a gyógyszerhiány, feltételek hiányában rosszabbodott az egészségügyi és kórházi ellátás. Mindezeket tetézte, hogy nem tudták hol eltemetni a halot-takat.

A zsidó szükségkórházakba a betegek többsége kritikus állapotban került. Összeomlott idegzettel százak kíséreltek meg öngyilkosságot, másokat golyó okozta sebesülésekkel hoztak be a nyilasok fegyveres támadásai után. Néhányukat azután, hogy belelőtték őket a Dunába vagy szovjet tüzérségi támadások nyomán. Nem kevesen az öregséggel, hiányos táplálkozás-sal vagy fertőzésekkel összefüggő krónikus betegség miatt szorultak kórházi ápolásra. A dr. Frank György, dr. Róth József és dr. Tauber László sebészcsoport szinte csodákat művelt. Az áramszolgáltatás hiánya miatt sok sürgős operációt házi készítésű gyertyák vagy zseblámpák fényében végzett el.

1945. január 3. után a holttestek többségét a Kazinczy utcai rituális fürdőépületbe gyűj-tötték. Miután a kádak, a csarnokok megteltek, a hullákat az épületek udvarain tárolták (a kórházak és a Zsidó Tanács székházánál). Később rakásba halmozták több kiürített üzlethelyi-ségben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

Mikor a gettó felszabadult, területén háromezernyi temetetlen holttest volt. Szállítóeszkö-zök híján 2218 halottat több tömegsírba temettek a Dohány utcai zsinagógával szomszédos Hősök Temploma körüli kertben. Máig ott nyugszanak.

Január elején a zsidó vezetők közül már csak Domonkos Miksát és Stöckler Lajost lehe-tett megtalálni. A legteljesebb odaadással dolgoztak sorstársaikért. A tűzcsapásoktól vonagló város káoszában is kapcsolatot tartottak mindazokkal, akiktől bármilyen segítségre, jóindulat-ra számíthattak.

A magas palánkkal kerített halálnegyedben a Nemzetközi Vöröskereszt mindvégig mű-ködött. Valamennyi zsidó kórház, otthon és menhely csakúgy, mint a népkonyhák és más közhasznú létesítmények a delegáció védelme alatt álltak. Ezt a két vöröskeresztes delegátus (Friedrich Born és Hans Weyermann) külső és gettóbeli intézkedései, az épületeken elhelye-zett feliratok, a használatos bélyegzők egyaránt tanúsították.

A gettóban a Nemzetközi Vöröskereszt titkárságot, anyaggazdálkodási irodát, élelmiszer-elosztót tartott fenn. Ezek – népkonyhákkal, kirendeltségekkel – az életmentést szolgálták. A szervezett segítség addig tartott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt szinte valamennyi irodáját és áruraktárát le nem rombolták.

A központi ellátás (minden gettólakó napi egytál ételt kapott) összefüggött az ostromolt főváros helyzetének alakulásával. Minél reménytelenebbé váltak Szálasi híveinek kilátásai, annál rémisztőbb tetteket követtek el a teljességgel kiszolgáltatott zsidókkal szemben. Min-dennapi rohamokat szenvedtek el a védett gettó lakói is. A diplomáciai védelem, az egyezmé-nyekre hivatkozás mit sem segített. A nyilaskeresztes pártházak gyakorlatilag rablótanyákul szolgáltak. A kirajzó fegyveresek kényükre-kedvükre zsidóellenes fosztogató és öldöklő had-járatokat szerveztek.

A gettó fenntartásában a munkaszolgálatosok Wilhelm György és Komlósi István vezette 35 főnyi szakasza is résztvett. Ezer veszélyen át hordták be az élelmet. (A hegyeshalmi (gya-logmenetekkor élelmiszer eljuttatásával, életmentő gyógyszerek osztásával szereztek tapaszta-latot, érdemeket.) A rémkorszak meghatározó mozzanata volt, hogy “ellenőrzés” címén az élelmiszerszállítmányok nyilasok általi dézsmálása, elkobzása visszatérőleg megtörtént. A munkaszolgálatos szakasz sokoldalúan segített az elhagyott zsidó gyermekeken és otthonaik ellátásában is.

A gettóba a cionista ifjú aktivisták is hordtak élelmet. Többen korábbi illegális tapaszta-lataikat hasznosították, továbbfejlesztették. Változatos módon, kimeríthetetlen leleménnyel “arizálódtak”. A kisebb-nagyobb zsidó önvédelmi osztagok állandó készültségben éltek. Ha kellett, valamilyen katonai egység egyenruhájában (használták a közlekedési alkalmazottak ruháit is), máskor hamis papírokkal, megvesztegetéssel segítették be az élelmiszereket, a vö-röskeresztes szállítmányokat a gettó raktáraiba és konyháiba. Áldozatos mentőmunkájukban a gyermekek védelmére, ellátására külön figyelmet fordítottak. Az apróságokat biztonságosabb helyekre szállították, esetenként ki is hozták a nagy gettó legtöbbet szenvedett, tűzben pusz-tult részeiből. A cionista ellenállók nem riadtak vissza az alkalmi fegyveres védelmi fellépé-sektől sem. A nemzetközi gettó és a nagy gettó környékén figyelték a mozgást, segítettek a menekülőknek, rejteket keresőknek. Nyilas őrjáratokat igazoltattak, előfordult, hogy sikerrel “elvezényelték” őket. Megelőző, védőakciókat szerveztek, kivégzésre összeterelt, a Duna partjára hurcolt zsidó csoportok mentése érdekében. Fegyveres fellépésük hat-nyolc alka-lommal kisebb-nagyobb csoportok megmentését eredményezte.

Az önvédelmi harcban a cionisták súlyos veszteségeket is szenvedtek. Az idősebb veze-tők közül 1945. január l-jén a nyilasok agyonlőtték Komoly Ottó cionista vezetőt, és végeztek Weisz Arthurral, a Vadász utcai üvegház ezreket védelmező parancsnokával is.

A gettó végnapjai

Január közepén a nagy gettó megsemmisítése a közvetlen megvalósuláshoz ért. Épületei és lakói egyaránt leromlottak, pusztultak. Német és magyar fegyveresek arra szövetkeztek, hogy a szovjet csapatok bevonulása előtt a zsidónegyed ellen “villámakciót” hajtanak végre. Az elhatározás ideje és módja, a terv pontos tartalma dokumentumok hiányában ismeretlen. Az egykorú, a félelem szülte híresztelésekre – felrobbantásra, légibombázással megsemmisí-tésre -nincs bizonyosság. A legendákhoz soroljuk a “gettó felrobbantása megakadályozásá-nak” (főként egyéni nyilatkozatokban, sajtócikkekben megtestesült) történetét és új keletű variánsait.

A hiányos és csekély dokumentáció, a gettó elleni és további, más nyilas merényletek alapján arra következtethetünk, hogy egy kiterjedt gyilkos “zsidóakció” terve nem zárható ki. A mozgolódás tényéről a zsidó vezetőknek visszatérőleg jelentős segítséget nyújtó Szalai Pál értesítette Schmidthuber tábornokot, a Feldherrnhalle páncélgránátos ezred parancsnokát. A tábornok intézkedett a nagy gettó elleni fegyveres fellépés leállítására, a német és magyar szervezők ellen. Szalai Pál embermentő fellépését a túlélés elemeként értékeljük.

Minderre a főváros pesti oldalán folyt utcai harcok végóráiban került sor. (A nagyban megfogyatkozott nemzetközi gettónál különösebb harcok nem voltak, január 16-án felszaba-dult.) A szovjet frontcsapatok – a gettóval kapcsolatos parancsuk a hadtörténetírás előtt máig ismeretlen – 16-án és 17-én megközelítették a nagy gettót. 17-én éjjel a Wesselényi utcai get-tókapu közelében behatolt az első szovjet járőr, majd 18-án a közvetlen harci cselekmények már a gettón túli részeken zajlottak. A rettenetes állapotba taszított, zömmel csontig fogyott, testileg-lelkileg meggyötört zsidók kiszabadultak, új életet kezdhettek.