2002. 1. szám » Vargyai Gyula: Kádár Gábor – Vági Zoltán Aranyvonat

Vargyai Gyula: Kádár Gábor – Vági Zoltán Aranyvonat

Fiatal történészek míves könyve az Aranyvonatról

Fejezetek a zsidó vagyon történetéből

Osiris, Budapest 2001

Az idősebb magyar történész nemzedék „vándoréveit” is tekintve – Goethével és Wilhelm Meisterrel szólva – keveseknek jutott osztályrészül, hogy öt ország levéltáraiban kutatva készíthessék el munkájukat. Talán frivolitás – Szerb Antalt plagizálva -, ha azt állítjuk, hogy így szinte mérhetetlen előny keletkezik az egyik és hendikep a másik olda-lon. Állításunk feloldását csak a közép- és a közelmúlt ösztöndíj politikájával és az ennek szerencsére nem mindig megfelelő gyakorlat vizsgálatával tudnánk megoldani, ami itt és most természetesen lehetetlen. Annyi mindenesetre rögtön leszögezhető, hogy az ifjú szerzők teljes mértékig éltek, és nem visszaéltek a lehetőséggel, több kontinens tucatnyi archívumában kutatva imponáló szakmai alázattal keresték a válaszokat jól megfogalmazott kérdéseikre. Így elmondható, hogy nemcsak a kutatás földrajzi kiterjedtségére, ha-nem az annak eredményeként születő mű színvonalára is joggal utalhat a jelző: nemzet-közi.

Nem kívánunk paradoxont fogalmazni, de a szerzők előnybe kerültek akkor is, amikor a kutatás eredményeként napvilágra hozott rendkívül heterogén „joganyagot” – ezek egy része nemzetközi szerződésként, míg mások esetleg a különböző nemzetiségű adminisztrációk parancsainak formájában szövegeztettek – nem jogászként, ám történészként értékel-ték és értelmezték. És azonnal összevetették azzal, amit igen helyesen fontosabbnak tar-tottak – a praxissal. A recenzens azonban siet kijelenteni – gondolva egy német irodalom-történészre, aki Tacitusról vélte, hogy bár műfaji értelemben nem írt drámát, korának fájdalma mégis drámaíróvá tette -, hogy a szerzők munkájuk során akár a legbonyolultabb jogi kategóriák feloldására is sikerrel vállalkoztak.

Még egy általánosabb megjegyzés: e sorok írója, több mint 40 éves egyetemi oktató munkája során megingathatatlanul vallotta, hogy a történettudomány nem tehető alkal-mazott tudománnyá. Ha azzá tesszük, nem tud megfelelni a rankei vagy tacitusi krédó-nak. Most pedig szembesül egy könyvvel, amely történetiségében akár szakértői jelentésként is olvasható lett volna évtizedekkel korábban, sőt, a kézirat ilyen jellegű aktuali-tását napjainkban sem veszítette el.

Ám nézzük magát a könyvet, amely Magyarország 1944—45-ös történetét illetően is új kutatási eredmények egész sorát osztja meg az olvasóval. Részletesen és mégis tömören olvashatunk a magyar zsidóság második világháború előtti gazdasági helyzetéről éppúgy (17-26.), mint arról, amit a szerzők 1944 kapcsán — jó érzékkel utalva a tulajdonosok el-len a táborokban viselt „háború” fizikai totalitására – „gazdasági megsemmisítésként” aposztrofálnak. A szemünk előtt tárul fel a zsidóság elpusztításának eddig méltánytalanul elhanyagolt vetülete, amelyet a megszálló és a megszállt államhatalom racionálisan meg-tervezett, és amit a végrehajtás során az egyéni haszonszerzés vágya kísért (26-40). Lát-hatjuk, amint az áldozatok vagyona a tulajdonosok halála után hónapokkal a gyilkosok akaratából útra kél az „aranyvonaton”, és átlépi az ország határát (51-63.), hogy azon túl a győztesek kezébe kerülve „bolygó hollandiként” hányódjon a nagyhatalmi érdek és a nemzetközi jog öntörvényűen értelmezett „jogtalanságának” Szküllája és Kharübdisze között. Részletesen előtűnik a hidegháború bélyegét hordozó amerikai és restitúciós politika alfája és omegája: az egykori kényszerű szövetségessel, a „Gazda” által irányított rezsimmel és annak kelet-európai „szatellitáival” való szembenállás (63-79.). A kiterjedt kutatómunka és a kötet jóvoltából e folyamatnak nemcsak a pontos részleteivel, de a benne rejlő, gyakran kafkai tollra kívánkozó ellentmondásokkal (98-110.), és a kurrens hazai és angolszász interpretációs kísérletek önellentmondásaival is megismerkedhetünk (127-132.).

A pénz, a vagyon megszerzése

A könyv második felében a szerzők akaratából, az önmaga által mesterségesen keltett homályból Kurt Becher személyében a színre lép egy SS egyenruhás alak, aki -1944-ben, miközben mások a halálról döntenek – a pénz, a vagyon megszerzése terén csillogtatja képességeit. Működése bonyolult ügyek nehezen áttekinthető sorozata: a Weiss Manfréd-vagyon megszerzése, a Kasztner-vonat útnak indítása és a mozdítható magyar ipari kapa-citás „evakuációja”. Később mégis látjuk, amint a gettó megmentőjének (196-200.), a ha-lálmenetek és deportálások leállítójának pózában tetszeleg (180-187.). A sokat vitatott vagy éppen alig ismert ügyek történeti összefüggéseinek hálójában, valamint a személyi motivációk és kényszerek bonyolult rendszerében a szerzők szorgalmasan összegyűjtött – és gyakran új – forrásokra támaszkodva biztos kézzel vezetik az olvasót. Az említett ügyekben, valamint az auschwitzi megsemmisítés leállításra vonatkozó himmleri parancs születése közben eljátszott valós (188-196.) -legtöbbször valójában el sem játszott – sze-repének tisztázása a szerzők megkérdőjelezhetetlen érdeme. Mindez azért is fontos, mert ezekben a csomópontokban (is) – ha magyar történészként szabad ilyet megfogalmazni – a magyar história egybeesett az Egyetemes történelem jelentős momentumaival.

Tézis — antitézis

A kötet – ha még lehet – ezeken túl is szomorú újdonságokkal szolgál. Sok minden feltá-rul az auschwitzi halálgyár történetének itthon kevéssé ismert magyar vonatkozású epi-zódjaiból (13-14, 188-192.), és még ma is a Kákánián és Kafkán túllépő valóság döbbe-netét kínálja, amit a 204. oldalon olvashatunk Bergen-Belsen utolsó napjairól: „…a környéken állomásozó Altorjai ezredes vezette magyar páncélos kiképző iskola csatlakozott a foglyokat kívülről őrző SS-ekhez. A magyar alakulat egyes részei tisztjeik kezdemé-nyezésére ekkor már beléptek a Waffen-SS-be. Újvári főhadnagy utasította embereit: ‘ha valamelyik häftling kijön a bunkerből, agyon kell lőni.’ Baló ezredes, a zsidó és politikai foglyokkal kapcsolatban a következő parancsot adta katonáinak: ‘Ha valamelyikőtöknek nem tetszik a pofa, lőjétek le.’ A következmények nem is maradtak el: a magyar SS-ek, főleg a tisztek, ‘passzióból lövöldözték a foglyokat’.”

Amit talán kifogásolhat a recenzens, az a mikrotörténetírásra jellemző vonások olykori feltűnése. (Vö.: pl. 44-45.) A téma feltárásának igényéből fakadó eseti túlrészletezettség, amikor az információ közlése diszfunkcionálissá válik. Ez viszont ellenpontozódik akkor, amikor a szerzők e „műfajban” akár balzaci hatást is képesek elérni. Később a szerzők busásan ellensúlyozzák ezt, amikor részleteiben igen árnyalt, szinte tökéletes portrét rajzolnak Kurt Becherről (219-222.). Forráskritikai érzékük – legtöbbször Ariadne segítő fonala nélkül – a legellentmondásosabb helyzetekben, az egymással feleselő tanúvallo-mások dzsungelében is segítségükre sietett.

A recenzenst azonban műfaja az ördög ügyvédjének szerepére is kényszeríti. Így, leg-alább is néhol, vitára kötelezett. Ezért megemlíti, hogy az érintetlen zsidó közösség tex-tus félreérthető az 1944-es szindrómát illetően: „…ebben az időszakban pusztult el Kelet-Közép-Európa utolsó, szinte még érintetlen zsidóközössége…” (11.). Ha az előzményeket tekintjük – és nemcsak a négy zsidótörvényt, de a közigazgatás gyakorlatát is -, úgy a szerzők megállapítása az Endlösungra szűkítve helyes, egyébként árnyalást kíván. Talán homousion-homoiusionnak minősíthető, hogy a recenzens „…a holokauszt történetében a magyar fejezet több szempontból is speciális helyet foglal el …” (11-12) megállapítást – az igen meggyőző indoklás mellett is – egyetlen szó változtatásával módosítaná: a speciá-list egyedivé formálná. Azt pedig hadtörténészként jegyzi meg, hogy Németország kalku-lálható katonai veresége a szerzők által írottaknál jóval összetettebb folyamatok jelen és jövőidejét alkotta. (12.) Szellemes és még igaz is a szerzők állítása, amelyet a 17. oldalon olvashatunk: „…az 1919-ben berendezkedő konzervatív-keresztény orientációjú Horthy-rezsim az 1918-1919-es forradalmak antitéziseként definiálta magát…”, ám nem utal a struktúra igen heterogén voltára. Már a születés pillanatában voltak királyválasztók és legitimisták, mindkettő tarka frakciókkal, aztán megszületett a halasztók szekértábora, amely az említettek egymással vívott küzdelmeit részben kioltva járult hozzá az 1919-ben még alig körvonalazható konszolidációhoz. Mindez persze aligha fontos a könyv té-mája szempontjából. Hasonló hierarchiájú a recenzens megjegyzése, amikor a Monarchi-át összetartó kompromisszumhálóban a szerzők által legerősebbnek vélt szálat csupán je-lentősként értelmezi. Bár elismerve, hogy véleményét inkább a közjog, a kormányzattörténet alakítja, mint az istóczy győzőkön derülők közigazgatása (19.).

Többször fölmerült a magyar jogalkotásban is szerephez jutó német presszió kérdése (23.), amely igen összetett. Politikailag könnyebben hozzáférhető, a törvényhozásban vi-szont a jobb és a szélsőjobboldal tevékenységében érhető inkább tetten. Bonyolítja a kér-dést 1942-től a Kállay-kormány tevékenysége, amely főleg a nemzetközi helyzet – helye-sebb a háború eseményeiről szólni – és a magyarországi szélsőjobb mindent alulmúló, anti-intellektuális magatartásának következtében a követelésekben jelentkező német igé-nyeket visszafogta, ezekre pótcselekvésekkel is igyekezett válaszokat adni.

Megjegyzést kívánhat, hogy a kormányzó helyén maradásának más vetülete is volt. E nélkül október 15-ét – az elvetélt kísérletet — aligha lehetett volna úgy-ahogy előkészíte-ni (28).

Némi rendező elemet adott volna az aranyvonat kincsein osztozkodó amerikai tisztek és főtisztek magatartásával kapcsolatban a 72-73., 75-76. oldalakon találhatóak számára, ha a szerzők már itt éppúgy különbséget tettek volna a tényállások szándékos és gondatlan alakzatai között, mint azt később (vö. 109.) sikeresen meg is kísérelték. A büntetőjog ke-retei között maradva: e sorok írója úgy véli, hogy az egyetemes történelem bármely idő-szakában, bármely hadsereg megtette azt, amit a 117. oldalon olvashatunk a francia kato-nai adminisztráció működéséről. Plutarkhosznál találjuk: Sulla üzent a delphoi jósdának, hogy kincsei nála bizony nagyobb biztonságban lesznek.

Végül néhány megjegyzés. A szerzők a terjedelmi keretekből adódóan, mozaikjaikkal is kifejezték: ismereteikkel uralják a náci döntési mechanizmus lényegét, amelyet jogosan minősítenek kaotikusnak. (153-154.) Némi bizonytalanság csak Himmlert illetően fedez-hető fel, döntéseinek motívumait illetően. A Reichsführer SS Hitler iránti hűsége valóban sokszor változott, de 1944. július 20-a egy ideig cezúrává vált (169., 172., 177.). Ehhez hozzáfűzhető: míg Braham Himmler egyik döntésének motívumát helytelenül ítélte meg (181.), addig a szerzők a legvalósabbhoz kerültek közel (192-195.).

Fontos mű

Nem szerencsés felvetni, hogy a Wehrmacht és a Kriegsmarine, a Seestreitkrafte együtt-működésének hiánya – Dánia kapcsán – így félrevezethető. Ha a Wehrmacht helyett OKW-ről szólunk, javítunk (133.). Kasztner 1947. augusztus 7-én a budapesti gettó lakó-inak „megmentéséről” tett vallomásában nemcsak logisztikai hiba, ám ilyen értelemben abszurdum is található (180.). A jasi-kisinyovi támadó hadműveletek pedig nemcsak a román, de a német alakulatok ellen is irányultak, amelyeket a Dél-Hadseregcsoport fogott össze Friessner vezérezredes parancsnoksága alatt. A támadás következményei persze azonnal jelezték a különbségeket: míg a németek harcolva vonultak vissza, a román seregtestek ezt harc nélkül tették meg.

Összefoglalva az eddigieket csak annyit állapíthatunk meg, hogy az „Aranyvonat” jól átgondolt, magas színvonalon kivitelezett kutatásokra épülő fontos mű, amelyet a szerzők feszes struktúrába tagolva, néha kifejezetten élvezetes stílusban tárnak az olvasók elé a magyar és az egyetemes történelem eddig érdemtelenül kevéssé vizsgált összefüggéseiről. A könyv olvasását követően akár Zeusz homloka és Pallasz Athéné is eszünkbe jut-hat a szerzők „fegyverzettségét” illetően. Pedig ifjú korukból adódóan – mindketten a harmincon innen – szakmai fölényük még nem válhatott rutinná.