2003. 3. szám » Benczúr Csaba Os´wie,cim ma

Benczúr Csaba Os´wie,cim ma

Az iszonyat esszenciája

A megvilágosodás útján haladok. Auschwitz-Birkenauban féltávhoz érkeztem. Nehéz volt ott lennem, egy dolog miatt azonban nem kerülhettem meg: Egy véletlenül ránk zárt barakkban töltött éjszaka alatt esélyem nyílott szembenéznem önmagammal. Stein elbeszélése alapján fölfogtam, hogy mindenfajta iszonyat túlélhetô. De jobb, ha az ember közben megôrzi arcát. Csak kérdés: képes-e erre?
¨
Az esôcseppek egyhangúan kopognak a kátránnyal bevont barakk tetején és deszka falain. Alkalmi menedékhelyünk templomhoz hasonlatos, én legalábbis így érzem, három hajós építmény, jó hatvan esztendôvel korábbról. Akik emelték, azóta elporladtak. Körülöttünk a levegô fekete, sűrű. Csak akkor látjuk egymást, ha barátom, Keller Attila egy pillanatra fölvillantja zseblámpáját. A világ tökéletesen kirekesztôdik.
Az öregember egykori priccsén ücsörgünk. Még nem csengtek le Katiban és bennem az imént elmondott szavai: „Én voltam az A5474 számú fogoly, aki 1944 nyarán belevéste nevét a priccsébe! Tapogassátok csak ki!” A háromszintes ágyalkalmatosság tartófájába rovásírásszerű technikával ezt a tíz betűt írta: „STEIN ADOLF”. Az öreg ezt megmutatni hívott félre bennünket, s most emiatt váltunk Auschwitz utolsó foglyaivá. Az elsô döbbenetet követi a másik.
Stein úr elmeséli, Magyarország német megszállását néhány héttel követôen családját egy Salgótarján melletti faluból hurcolták el. A júniusi gettósítást tíz nap múlva követte a deportálás, bevagonírozás. A magyar csendôrök még a németek elôtt elvették javaik jelentôs részét, mondván, úgysem lesz már azokra szükségük. A Kassán vetett a vonat útja. Borzalmas zsúfoltságban, egy vécéként használt vödörrel…
Mégis mindaddig bizakodtak, amíg a szerelvény szögesdróttal tagolt, mocsaras tájra nem érkezett. ôrtornyok tünedeztek fel, végül a rettegett birkenaui tábor hosszúkás, tornyos épülete következett s annak Halálkapuja. A szerelvény félrehúzott ajtajában németül ordítozó katonák és csíkos ruhás foglyok jelentek meg. Az érkezetteket kihajtották a rakodórámpára – számlálás, szelektálás végett. Az akkoriban tizenhat éves Stein sosem feledte azt a magas, fehér köpenyes, szemüveget viselô, ezüstszôke hajú férfit, aki pálcája intésével azonnal a „Desinfektionsrarum” nevet viselô helyiségbe rendelte vezetni beteges nagynénjét, Évát.
Stein szavai alapján magam elé képzelem a nagy krematórium négyszögletes kéményét, és szinte látom az elhamvasztott emberi testekbôl megmaradt szürke port.
– Ez volt a nagy cél: „ausradieren.” Egy népet eltörölni a föld színérôl – Stein köhögni kezd a hidegben.
Képzeletemben Stein hatvan évvel visszafiatalodik, rabruhájába öltöztetem, és a többi száz meg száz elkínzott arcú, lesoványodott fogolytársa jelenik meg a priccseken. A halottak újra ott – pontosabban itt – vannak. 1944-et írunk, a fa enyhén dohos szaga a latrina bűzével és a mosdatlan testek orrfacsaró kipárolgásával keveredik. Az idô távolán keresztül egyik-másik ember meggyötört tekintetébe nézek. Melegség, végtelen rokonszenv tölt el. Asszonyaiktól, gyermekeiktôl elszakított, megkínzott, semmivé tett férfiak társaságában vagyok, és sípoló lélegzetvételeket. Újféle szeretettel fordulok Stein Adolfhoz; ettôl fogva nem magamat, hanem éppenséggel ôt féltem az elôttünk álló éjszakától. Ama tény, hogy Stein Auschwitz egyik túlélôje, erkölcsi téren rendkívüli módon felnagyítja ôt a szememben.
– Nem elôször járok Auschwitzban, mióta kijöttem innét. Minden évben elzarándokolok a táborba, hogy megemlékezzek a feleségemrôl, Róziról és azokról, akik nem élték túl a poklot. Nem egyszer az unokámat, Attilát is magammal hozom. Mint most. Persze az is igaz, hogy eddigi útjaimon nem zártak be ide.
Oswiecim, 2002. Egy idôre kiszabadulok Stein múltjának bilincseibôl, s érzékelem a mai tábort. A barakkok nedvesek az esôtôl, s mintha a rámpa felé futó sínpár keresztüldöfné az éjszakát. Ujjaimmal majd ismét megkeresem, kitapogatom Stein nevét a priccsen. Mivel is tette? Talán egy éles szélű kaviccsal véste bele nevét a fába. A víz megfeketedik a barakk kátrányos tetején. Ugyanez a víz áztatta 1944-ben is a barakkot. Az idô, az élet imigyen fordul vissza önmagába.
Stein köhög. Elmeséli, hogy Krankelmann, Auschwitz I. hírhedt 15-ös blokkjának SS-parancsnoka puszta kézzel ölte meg a foglyokat. Odacsapta ôket a téglafalhoz, amitôl arcuk szó szerint összetört. A zsidók egyszerűen nem számítottak embernek ezeknek a személyeknek a szemében, a semminél is kevesebbek voltak. Épp ezért nem kényszerültek magyarázkodni brutalitásuk miatt. Itt, e világtól eltitkolt rémvilágban semmi sem állhatott az útjukba.
A Stein által közölt részletek hihetetlen élességgel vágódnak a tudatomba, csaknem fizikai fájdalmat okoznak. Pedig még jóformán még azt sem fogtam fel, hogy eljöttem erre a helyre. Valósággal letaglóz a döbbenet; sírás és düh kerülget. A mai események holnaptól örök emlékké változnak, gyanítom, egész hátralévô életemben kísérteni fognak.
– Megfázik, Stein bácsi! – Kati aggódni kezd az öregember egészségéért. Saját szvetterét teríti a vállára. – Kell, hogy legyen egy másik kijárat!
– Nincs másik kijárat – közli az öreg, két köhögéssorozat szünetében. – Egy ajtaja van. Semmi baj. Túlélem.
Pillanatnyilag Auschwitz foglyai vagyunk. Körülöttünk kering, él, forog a megkísértett múlt. A koncentrációs tábor végtelen iszonyata.
– A rohadt állatok! Mit műveltek, mit tettek önökkel…! – tör ki belôlem a felháborodás, noha valami még mindig elszigetel a teljes haragtól.
– Nyugodj meg, fiam – kér szelíden Stein.
Elszégyellem magam. – Ne haragudjon, Stein bácsi, gyerekesen viselkedem. Nem kiabálnom kell a történtek miatt… Ám most döbbenek rá igazán, mit tettek a nácik a zsidókkal! Pedig annyi mindent tanultunk Auschwitzról, de igazából sohasem fogtuk föl a maga valójában!
– Ez a szomorú a dologban. Minden középiskolást el kellene hozni Auschwitzba – veti fel Keller. – Azokat, akik már elég nagyok ahhoz, hogy fölfogják, megemésszék a látottakat.
– Inkább azt mondanám, életében egyszer minden embernek el kellene jönnie ide – helyesbít bennünket Stein Adolf. – Hogy emlékezzenek, elborzadjanak, s hogy ne felejtsenek. És tovább adják, mint valami szellemi örökséget.
Szavai hallatán kiráz a hideg. A zseblámpa fénye az arcomra esik, ezért megkérem Kellert, inkább a mennyezetet pásztázza. A fejünk fölé tákolt deszkák, oszlopok ijesztô árnyakat adva illeszkednek egymáshoz. Nyomasztó érzés – kivált bezárva lenni.
– Azok után, amiken keresztülmentem, bátran mondhatom, az ember minden korban ölni akar. Mert az ölésre való hajlam éppúgy lelke része, akár a jóság – folytatja az öregember, és ismét köhög.
Keller nem hagyhatja annyiban, át kell vennie tôle a szót. – Nem szabad felednünk, hogy az erôszakra erôszak válaszol! – mondja Keller eltökélten. – Legfeljebb az a kérdés: örökké így lesz-e?
Stein ezt mondta erre:
– A német népet az állami vezetôi tudatosan szembesítették az elkövetett bűnökkel. Évtizedekig tartott a beismerési folyamat, és még most sem emésztették meg teljesen, mibe vitték bele ôket a nácik. Sem fölmenteni nem kívánom ôket – közli Stein, mialatt a zseblámpa fénye lassan elsiklik az arca mellett. – Mostanában sokan azonosulnak a náci ideológiával, és kárörömmel figyelik az eseményeket. De nem mindenki! Én ôket szeretem.
– Én a hallgatag, a közömbös, a gyáva többséget nem értem és nem is szeretem – mondta a barátom.
– Tudjátok ti, hány alkalommal tettem föl magamnak ezt a kérdést? Rengetegszer. Hogy miért nem akadályozták meg a mészárlásokat azok, akik pedig megtehették volna?! Szörnyű, hogy nincs magyarázatom.
Az öreg hallgatott egy darabig, aztán, mintha új erôre kapott volna, ezt mondta:
– Auschwitzban a legelemibb szükségleteinktôl fosztottak meg bennünket, élelem, ivóvíz, gyógyszerek, tisztálkodás – és hadd ne soroljam. Állati szinten vegetáltunk. Így nem csoda, ha a legaljasabb ösztönök feltörtek belôlünk. Sokan egy darab kenyérért eladták a társukat. Az egész világra haragudtam, amikor felszabadultam.
Kati szipogni kezd a sötétben.
Érthetetlen, honnan eredt a nácik gyűlölete a zsidókkal szemben? Nem tudom elfogadni, fölfogni, hogy kizárólag a pénzsóvárság és a bűnbakkeresés vezette ôket a mérnöki precizitással kitervelt haláltáborok létesítésére, az elgázosítási módok kidolgozására. Hiszen a zsidósággal meg akarták szüntetni az emberi kultúra egyik hordozóját. Azt hiszem, ez maga volt az emberiség ôrülete.
Majdnem hat évtizeddel késôbb magam elé képzelem a hideg, hosszú cementfolyosót, amelyen a mezítelen emberek végigvonultak. Az SS-ek kifejezéstelen tekintettel nézték a férfiakat, nôket. Mint az állatokat.
Azokra gondolok, akik hóhéraik elôtt elmondták a végsô imát. Az utlosót. És a szeretteikre gondoltak. Az ôröket ilyesmi nem indította meg. Aki felsôrendűnek hiszi magát, nem rendül meg.
Stein elbeszélése különös módon szeretettel önti el a lelkemet. Ilyen érzéssel még nem találkoztam. Fájdalom, tisztelet, odaadás keveredik bennem, s ez a furcsa belsô valami az indulatok alatt, érzelmeim felkavart vizében minden sejtemet átjárja. Megtisztít és fölkészít egy tartalmasabb élet folytatására.
– Hihetetlen mivé tud lenni az ember – mondta inkább magának, mint nekünk Stein. – Amikor maga alá piszkít és jártányi ereje sincs. Csak éhes és összegörnyed és már a halált se kívánja, mert már ehhez sincs vágya.
– Nem tudom elhinni, hogy maga is elvadult – szól Kati.
– Márpedig minden értelemben elvadultam. Mocskos voltam, tetves, bűzös, normális emberi kapcsolataim megszüntek. Senki nem jelentett biztos pontot az életemben. Torzult elmebeli valami lettem. Nem is lény. Itt nem volt szabad normálisnak maradni. Aki az maradt, utolsó lendületével nekiszaladt az árammal töltött kerítésnek. Akik maradtunk, torz sejthalmazok, nem is tudom: az ösztönünkkel, a tudatunkkal, az értelmünkkel vagy mivel feküdtünk le, és vártuk a reggelt. És csináltuk végig a nappalt. A zsidó nem élhet remény nélkül. Túlélô nép vagyunk. Hiszen túléltük az egyiptomiakat, a rómaiakat, mert nem hagytuk el a hitünket, a múltunkat.
Kati változatlanul sírt. Engem az érzelmek forró hullámai öntöttek el.
Stein magához vonja Katit. Mindannyian hallgatunk. Elhatározom, holnap mindenképpen elmegyek a krematórium romjaihoz. Látni fogom, látni akarom, mert látnom kell azt a helyet. Nem értem pontosan, miért, de azt hiszem, ezen az utazáson ez lesz számomra a végsô pont.
– Horowitz Rózi Attila nagyanyja volt. A nôi barakk lakóinak segítségével sikerült életben tartani ôt. Rejtegették, segítették. Valamit a nácik nem tudtak kiiktatni. A szolidaritást. Az Istent még csak elvehették, a gyönge emberektôl talán, de a szolidaritást nem. Apját december közepén agyonverték a konyhaépület elôtt, mert példát vett rólam. Marharépát lopott. Idôsebb Attila nagyanyja túlélte Auschwitz-ot.
Kati hangot ad megdöbbenésének. – Hihetetlen! – mondja. – Megmentette az életét, kihozta Auschwitzból, és amikor felcseperedett, feleségül vette?
– Hát az odébb volt – mondta Stein –, hiszen én is csupán tizenhat, tizenhét éves voltam a tábor felszabadulásakor, Rózi pedig mindössze öt! És nem hoztam ki Auschwitzból, hanem egy katonai táborban akadtam rá.
– Ó, istenem!… – suttogja Niki. – Hát ilyen is volt itt?!
– Volt. Az élet nagy rendezô. Én késôbb azt mondtam, nem a gáz és nem a hamu volt a jellemzô. És nem a szenvedés. A borzalmas állati lét. Hanem az emberi odaadás és a szeretet.

Mintha világosodna. Úgy érzem, mintha magam is végigcsináltam volna a tábort Stein Adolffal. És most letaglózva, fáradtan, fázva várom szabadulásunkat.
– Jó reggelt, Stein bácsi – szólok oda az öregnek. – Köszönöm ezt a történelmi éjszakát!
Stein meglepôen meleg keze rátéved az enyémre. – Én köszönöm, hogy meghallgattál, fiam.
Elszorul a szívem az egyes szám személyes fogalmazására. Stein megérezte, sorsa bennem keltette a legmélyebb hullámokat.
– Némi idôre lesz szükségem, amíg megemésztem a történetét – mondtam csöndesen. Sokáig hallgattunk. Egyszercsak az öreg ezt mondta:
– Soha többé nem jövök vissza Auschwitzba. Eleget voltam már itt!