2003. 3. szám » Frölich Róbert Bilu és Herzl

Frölich Róbert Bilu és Herzl

A modern Izrael Állam megalakulásához vezetô út majdnem kétezer esztendôn keresztül vezetett. A diaszpórában élô zsidó nép sohasem adta fel álmát és vágyát, hogy egyszer újra saját hazájában, az ôsi földön, Izrael földjén éljen.
A szétszóratásban eltelt kétezer esztendô során mindig voltak idealisták, akik megvalósítani vágytak a vallási (1), vallásfilozófiai elvárást, az alijját (2). Csoportos bevándorlás azonban egészen a XIX. sz. végéig nem történt, noha voltak erre irányuló, javarészt hamis messianisztikus törekvések (3).
Az évszázadok során a zsidók érezték, hogy valamilyen formában tenniük kellene a kiűzetések, a kényszerkeresztelések és a pogromok ellen, de a legújabb korig sem a történelmi, sem a társadalmi és technikai viszonyok nem tették lehetôvé a szervezett kivándorlási mozgalmak létrejöttét.
A Szentföld hányatott sorsa sem kedvezett a zsidók ôsi földjükre való visszatérésének. Rómaiak, Bizánc, arabok, keresztesek, mamelukok, ottománok harcoltak e kis terület birtoklásáért. Birtokosai sorában az utolsó – Izrael Állam megalakulása elôtt – az Angol Birodalom volt. A Birodalom érdekeivel nem egyezett meg a zsidók tömeges bevándorlása Palesztinába, amiképpen az elôzô hódítók sem engedhették meg, hogy egy zsidó állam csírája létrejöjjön a birodalmukon belül. Ellentétben a zsidókkal, a hódítók nem felejtették el a makkabeusokat (4), a Római Birodalommal is szembeszálló – és sokáig kitartó – zsidó harcosokat, Masszadát (5) és Bár-Kochbát (6).
A XIX. század végére megváltoztak a zsidók – és a világ – körülményei. Az antiszemitizmus, amely végigkísérte a zsidó történelmet, egyre erôsödött, s fôleg Kelet-Európában gyilkos jelleget öltött. 1881-ben pogrom tört ki Oroszországban, melynek eredményeképpen nagy létszámban vándoroltak ki zsidók az Egyesült Államokba. Egy kis csoport azonban – szervezett formában elôször – Cion (7) felé fordult, s néhány ezren Palesztinába emigráltak. Az elsô oroszországi szervezet, amely az alijját tűzte ki célul, a Chovevé Cion volt, amely a XIX. század végére mintegy 14 000 szimpatizánst állított maga mellé. 1882-ben létrejött az az új zsidó mozgalom, amely a BILU nevet viselte. A név Ézsajás próféta könyvébôl vett idézet (8) kezdôbetűinek akrosztichonja; magyarul annyit jelent: Jákob háza, menjünk, induljunk el! A BILU történelmi küldetése abban rejlett, hogy az Izrael Földjén (9) való letelepedést új megvilágításba helyezte.
Az alijja tradicionális vallási filozófiája csupán az Izrael Földjére való visszatérést szorgalmazta. Azt gondolták, hogy az Izrael Földjén letelepedettek minden törés nélkül folytatják majd életüket a Szentföldön. Nem vették figyelembe az eltérô társadalmi rendszert, a kulturális különbségeket, a megszokott világtól való eltéréseket. Nem csoda, hogy nem esett szó az Izraelben való élet gyakorlati oldaláról.
A BILU ezzel szemben már nem pusztán vallási eszmei alapokon nyugvó mozgalom volt. Világképükben a vallásos cionizmust összeegyeztették a marxizmus egyes elemeivel, s az izraeli életet egyfajta kommunális szellemben képzelték el. Egy soha addig nem létezô zsidó álomvilágot festettek maguk elé, mint az alijja által elérendô célt: „Izrael a saját országában, a próféták földjén egy, a szociális igazságon alapuló új társadalmat épít fel.” (10). A BILU képviselôinek elsô alijjázó csoportját tizennégy volt egyetemi hallgató képezte Israel Belkind (11) vezetésével, aki az egész mozgalom elindítója és névadója volt. 1882 júliusában Harkovból Odesszába, majd onnan Konstantinápolyba utaztak. A hónap végén a tizenhárom férfibôl és egy nôbôl álló csoport megérkezett Jaffa kikötôjébe. Az ô számukra a földművelés, melybe belefogtak Palesztínában, egészen más életvitelt jelentett, mint amilyenben Oroszországban éltek. (Oroszországban a zsidók nem birtokolhattak földet.) Noha nagy energiával vetették bele magukat az új életbe, sem tapasztalatuk, sem pénzük nem volt. Két palesztinai ôslakos zsidó, a Mikve Jiszráél tagjai, akik rendelkeztek egy kis földbirtokkal, átadott nekik egy csekély területet, amelyet megművelhettek. Néhány hónapos nyomorgás után kihunyt a lelkesedés, és az elsô csoport több tagja elhagyta Palesztinát (12).
A modern arab-zsidó ellentétek csírája is a BILU idején jelent meg. Gedera település mellett néhányan béreltek egy kis földterületet. Nem csupán a földművelés nehézségeivel és az éhezéssel kellett megküzdeniük, hanem az arab martalócokkal is, akik behatoltak a földekre, lerombolták a kerítéseket és felforgatták a megművelt földet. Az állandó veszélyeztetettséget elviselni nem tudó telepesek hamarosan elköltöztek (13).
A BILU, mint mozgalom, teljes kudarcot vallott, de eszmeisége késôbb a kibucrendszerben (14) megvalósult.
Az alijják ideológiájának élharcosa a BILU után lépett a történelem színpadára. Herzl Tivadar – aki 1860-ban Budapesten született – lett Izrael Állam megalakításának látnoka és kulcsfigurája.
Herzl 18 évesen került Bécsbe, ahol doktorált a jogi egyetemen, majd író és újságíró lett. Noha a Monarchiában is megérezte az antiszemitizmust, annak teljes erejével csak párizsi tudósítóként került szembe.
1894-ben kiadta „A gettó” (15) című színdarabját, melyben elutasította az asszimilációt és az önkéntes kikeresztelkedést mint a „zsidókérdés” megoldási formáját. Ekkor még úgy látta, a megoldás kulcsa a kölcsönös tolerancián és a megbecsülésen alapuló viszony keresztények és zsidók között. A zsidóságot ez idôben különbözô társadalmakban élô különbözô nemzetiségként kezelte, s a megnyugvást a befogadó országokban való szociális beilleszkedésben látta. Ez a gondolkodásmód a zsidóság vallásfilozófiájának egyik megjelenési formája, melyet Herzl neveltetése folyamán szívott magába.
1894-ben azonban történt valami, ami megváltoztatta Herzl addigi gondolkodásmódját. Egy francia kapitányt, Alfred Dreyfust a szemétkosárban talált papírok alapján kémkedéssel és hazaárulással vádolták, majd hamis bizonyítékok és tanúvallomások alapján lefokoztak és elítéltek. Noha késôbb beigazolódott az ártatlansága, a Dreyfus-ügy erôs antiszemitizmust váltott ki az amúgy is zsidóellenes francia hadseregben és a civil lakosságban egyaránt. Herzl tanúja volt, mikor tömegek vonultak fel, és „halál a zsidókra” kiáltással tüntettek Párizsban. Dreyfust az Ördög-szigetre száműzték. A francia jobboldali sajtó ezt az ügyet használta fel antiszemita propaganda kifejtésére. Már lecsendesedtek volna az indulatok, mikor Émile Zola megjelentette hírs cikkét „J’accusse!” (vádolom) címmel, Dreyfus védelmében. 1899-ben új tárgyalást tűztek ki az ügyben, de a bíróság ismét elítélte Dreyfust – noha megállapították, hogy vannak „enyhítô körülmények” (16) –, és visszaküldték az Ördög-szigetre. Még ugynabban az évben kegyelmet kapott, azaz visszatérhetett Párizsba. 1906-ban rehabilitálták, és visszakapta katonai rendfokozatát is. Ez a per és következményei váltak a politikai cionizmus forrásává.
Herzl megértette, hogy az antiszemitizmus nem gyôzhetô le az asszimilációval és a beolvadással. Ideológiáját megerôsítette a zsidó szuverenitás gondolatával, és a zsidó vezetôk gúnyolódása ellenére 1896-ban kiadta a Der Judenstaat (A zsidó állam) című művét. Ebben leírta, hogy a zsidók problemtikája immár nem individuális, hanem nemzeti kérdés, a zsidókat csak akkor fogadja el a világ, ha nemzetiségként egyesülnek. A zsidóság – éljen bárhol a Földön – egy nép, de jelenlegi nehéz helyzetüket csak akkor tudják transzformálni, ha államot alapítanak.
Még e küldetés elérésének finanszírozására is lefektetett egy gyakorlati programot: zsidó alapokat kell létrehozni, melyeket zsidó részvényesek által birtokolt vállalatok pártfogolnak, s ezek segítségével lehet elérni a célt. A leendô zsidó ország társadalmi berendezkedését a XIX. századi európai liberális modell alapján képzelte el.
A zsidó tömegek nagy lelkesedéssel fogadták Herzl utópiáját, de a zsidó vezetôk már szkeptikusabbak voltak. Hiába fordult olyan tekintélyes és gazdag zsidókhoz, mint például Rotschild báró (17), nem kapott támogatást. Mikor azonban széles körben fejtett ki propagandát nézetei mellett, a zsidó tömegek már olyan mértékben támogatták, hogy a zsidó vezetôk is kénytelenek voltak beleegyezni az Elsô Cionista Kongresszus létrehozásába, melyet 1897. augusztus 29-31. között tartottak meg Bázelben.
A Kongresszus nemzeti és szekuláris alapokon szervezôdött meg, melyre elsô alkalommal érkeztek zsidók Európa minden területérôl. Elfogadták a Bázeli Programot, amely a cionista mozgalom hivatalos programjává lett, s melynek célja „zsidó nemzeti otthon felállítása Palesztinában a nemzetközi jog védelme alatt” (18).
A cionizmus nem volt új eszme. A korai vallási cionizmus már évszázadok óta létezett, s legfôbb jellemzôje volt, hogy a visszatérést Cionba Isten akaratára bízta. A korai vallási cionizmus passzív cionizmus volt, ténykedése vágyakban, fohászokban és könyörgésekben merült ki. Herzl fellépése a politikai cionizmus kezdete. A politikai cionizmus aktív cionizmus, a visszatérést már összekötötte az államalapítás gondolatával, s célját politikai és diplomáciai eszközök igénybevételével kívánta elérni. Herzl elméletét továbbfejlesztette Vlagyimir Zsabotinszkij (19), aki a revizionista cionizmus úttörôje volt. A revizionista cionizmus már nem elégedett meg a szelíd diplomáciai és politikai eszközökkel. Állandó nyomást kívánt gyakorolni Nagy-Britanniára petíciókkal és tömegdemonstrációkkal, hogy létesüljön zsidó állam a Jordán mindkét partján, zsidó többséggel, hadsereggel és az ifjak katonai képzésének lehetôségével. (A Cionista Világszervezet elutasította a revizionistákat, s csak 1946-ban fogadták ôket vissza, a megváltozott történelmi helyzetbôl kifolyólag.) A korai vallási cionizmus vallásos cionizmussá változott. Vezetôi többek közt Rabbi Jehuda Alkalai (20) és Cvi Kalisher (21) voltak, akik ötvözték a politikai cionizmust a vallással. 1900-ban a vallásos cionisták Juda Léb Maimon (22) vezetésével létrehozták a Mizrachi nevű szervezetet, mely 1922-ben kivált a cionista mozgalomból, s ortodox irányvonal alá helyezte magát.
Herzl 1897 és 1902 között hat cionista kongresszust szervezett. A második kongresszus Baselban már nem csupán politikai tevékenységet végez, nem kizárólag diplomáciai eszközökre fókuszál, hanem erôteljes propagandát fejt ki Palesztina és a zsidó otthon érdekében magukon a zsidó közösségeken belül. 1897-ben Herzl már komoly kísérleteket tett, hogy a cionizmus mielôbb elérje célját. Az Ottomán birodalom fôvárosába utazott, hogy tárgyaljon az éppen ott tartózkodó II. Vilmos német császárral. 1898. október 18-án (hosszas elôkészítô munka után) létrejött a találkozó, ahol Herzl végül ígéretet kapott a császártól, hogy kérését II. Vilmos tolmácsolja a szultánnak.
1900-ban Herzl váratlan segítséget kapott Vámbéry Ármintól, aki jó kapcsolatban állt az ottomán uralkodóházzal. E segítség révén 1901. május 17-én II. Abdul Hamid fogadta Herzlt Isztambulban. A szultán jóindulatáról biztosította Herzlt, aki kezdte hinni, hogy erôfeszítései végre eredményesek lesznek. Mivel mind a Rotschildok, mind a Montefiorek (23) megtagadták az anyagi segítségnyújtást, Herzl Joseph Chamberlainnel, a Brit Birodalom kormányának gyarmatügyi miniszterével is felvette a kapcsolatot. Chamberlainen keresztül a Brit Birodalom új tervet, az Uganda-tervet vetette fel. Célja az Oroszországban igen veszélyes körülmények között élô zsidók Ugandában való ideiglenes letelepítése volt. E tervet Herzl 1903-ban terjesztette a Kongresszus elé. Mivel ez évben
Kisinyovban pogrom tört ki, Herzl elérkezettnek látta az idôt, hogy a Kongresszus megszavazza az ideiglenes zsidó állam létrejöttét Ugandában. Noha ezt a változatot a brit kormány is támogatta, és Herzl maga kijelentette, hogy nem ez a cionizmus végsô célja, csupán átmeneti megoldás, a Kongresszus „Uganda nem Cion!” felkiáltással elvetette.
Herzl nem érhette meg álma beteljesülését. Túlterhelt szíve 1904. július 3-án megszünt dobogni. Bécsben temették el, de hamvait az Állam megalapítása után, 1949-ben Jeruzsálemben helyezték örök nyugalomra azon a hegyen, amelyet Herzl-hegynek neveztek el.

Jegyzetek:

(1) A mindennapi imában háromszor mondatik könyörgés az ôsi földre való visszatérésért.
(2) Héber, a.m. felmenetel. Az Izrael földjére (ma már Izrael Államba) való bevándorlás terminus technicus-a.
(3) A zsidók körében a legnagyobb hatást kiváltó önjelölt messiás a XVII. században élt Sábbátáj Cví volt.
(4) A görög uralom elleni sikeres szabadságharcot vívó zsidó felkelôk az i. e. II. században.
(5) A zsidó háborúban legtovább kitartó, jelképpé vált erôd. I. sz. 73-ban esett el.
(6) Róma ellen vívott sikertelen szabadságharcot i. sz. 132-135 között. A „Nászi” (fejedelem) címet is birtokolta. 132 és 134 között írott leveleit Qumránban találták meg. A szabadságharc nagyságára jellemzô, ha csak annyit említünk meg, hogy 12 római légiót vetettek be ellene. A bukás 135. Áv. 9-én Betárnál következett be.
(7) Hegy Jeruzsálemben, átvitt értelemben Izrael Földjét jelenti.
(8) Ézsajás 2/5.
(9) A Szentföld héber neve; az Állam megalakulása elôtt és némely esetben azóta is megkülönbözteti a területet az államtól. Ma is léteznek olyan zsidó csoportok, melyek bár Izrael Földjén élnek, de nem ismerik el Izrael Államát.
(10) Howard M. Sachar: A History of Israel from the Rise of Zionism to Our Time (New York, 2002)
(11) (1861 Minszk – 1929 Berlin) Palesztinában késôbb tanárként, majd újságíróként dolgozott. Az elsô világháború idején kiadta visszaemlékezéseit. Hamvait Rishon leCionban helyezték örök nyugalomra.
(12) Ben-Zion: A Bilu fiai, Tel-Aviv, 1948.
(13) Chaim Ahissin: A Palestine diary: memoirs of a Bilu pioneer, 1882-1887, New York, 1976.
(14) Kibuc: speciális izraeli település, mely a tagok egyenlôségén alapul úgy munkában, mint anyagi javak tekintetében.
(15) Gettó: a középkor egyik „találmánya” a zsidóellenes intézkedésekben. A városokban kijelöltek a zsidók számára egy kis területet, melyet bizonyos körülmények között volt csak szabad elhagyniuk.
(16) E „körülmények”: kiderült, hogy több dokumentum késôbb került az ügy aktái közé. Ezeket a Dreyfust terhelô iratokat Hubert Henry alezredes hamisította. Henry kihallgatását követôen öngyilkos lett.
(17) Edmond James de Rotschild báró az 1880-as évek oroszországi pogromjai láttán állt a Palesztinába települôk mellé. Herzllel a politikai cionizmust illetôen nem értett egyet. Áldozatos munkája elismeréseként 1929-ben a Jewish Agency tiszteletbeli elnökévé választották.
(18) Bázel, 1897. augusztus 30.
(19) (1880. Odessza– 1940. New York) orosz cionista vezetô, aki az 1930-as kisinyovi pogrom hatására vált cionistává. Az I. világháborúban Trumpeldorral együtt alakították meg a Zsidó Légiót, 1913-ban megalapította a Betár nevű ifjúsági szervezetet. 1937-ben az Igrun parancsnoka lett.
(20) (1798. Szarajevó – 1878. Jeruzsálem) kabbalisztikus tudása révén 1840-re várta a Messiás megérkezését, s csak ezután vált a vallásos cionizmus egyik vezéralakjává.
(21) (1795. Lesznó – 1874. Thorn) reformellenes rabbi, aki azt hirdette, hogy az Izrael Földjére való visszatérés elôfeltétele a Messiás eljövetelének.
(22) (1875. Besszarábia – 1962. Izrael) az Állam megalakulása után az elsô parlament tagja, széleskörű tudományos munkássággal rendelkezô rabbi.
(23) Sir Moses Montefiore (1874-1885): angol pénzember, Nathan Mayer Rotschild sógora. Nem csupán Izrael Földjét támogatta, hanem a kelet-európai zsidókat is. Viktória királynôtôl lovagi címet, s a zsidóságért tett erôfeszítései jutalmául bárói rangot kapott.