Kezdőlap » Remény » 2003. 1. szám » Szita Szabolcs Kurt Bechermagyar túsza és a Gestapo bécsi fônökhelyettese

Szita Szabolcs Kurt Bechermagyar túsza és a Gestapo bécsi fônökhelyettese

Magyarország német megszállása, 1944. március 19-e után a németek egyik felkészült, Kurt Becher SS-Obersturmbannführer vezette törzse (Wirschaftsstab) a legázolt országban nagyszabású rablóhadjáratot indított. Óriási hozammal járt, melyben a manipulált erôszak minden válfaja helyet kapott. Becher és szűk szakértôi gárdája a Weiss, Chorin, Mauthner, Kornfeld, Heinrich családot néhány hónap alatt eredményesen megzsarolta és kifosztotta.1 Az SS „kezelésébe“ óriási magyar vagyon került, ez a terrorszervezet bevételeit gyarapította. Mindez a május 17-én aláírt szerzôdések2 keretében történt, melynek részeként a család és több általa megnevezett személy – némi személypoggyásszal, és nem tonnányi arany ékszerrel, ahogy ezt róluk akkor írták – a semleges külföldre távozhatott.
A június végén külföldre szállított családtagok új életet kezdtek. Más sorsa volt a harmincegy Portugáliába érkezettnek, másként alakult kilencüknek Svájcban és mindkettôtôl eltért a Bécsben visszatartott öt túsz kezelése, története.
A Weiss-Chorin-Mauthner-Kornfeld-Heinrich családból a túszok kiemelése eredetileg arra szolgált, hogy a semleges külfödre érkezett családtagok magatartását szabályozza. Vagyis, ha bármilyen, a nemzetiszocializmust, a Führert vagy a Birodalmat hátrányosan érintô megnyilvánulásra merészkednének, a következmény az öt túszra hárul. Közülük a 27 éves Mauthner János volt az a családtag, aki elôször a német titkosrendôrség (Gestapo) bécsi helyettes fônökével, a zsidóügyekben illetékes dr. Karl Ebnerrel közvetlen kapcsolatba került.
A magyar túszokat „átvevô“ Gestapo-tiszt Bécsben közölte, hogy a fônökség „a család részérôl valakivel tárgyalni óhajt. Tekintettel arra, hogy Chorin Ferenc nagybátyám a kiállott izgalmak és testi fáradalmak után nem volt abban az állapotban, hogy ezt a tárgyalást és az esetleg ezzel járó izgalmakat vállalja, engem küldött a Gestapo bécsi székházába, a Metropol szállóba.
Míg a családtagokat vagonokban helyezték el, és ott ôrizték, én dr. Ebnerrel, a bécsi Gestapo fônökével tárgyaltam. A tárgyalás lényege az volt, hogy a család részére a Bécsben töltendô idôre könnyítéseket igyekeztem elérni. Ebner viszont arra kért, hogy a család ôrzését a magunk részérôl könnyítsük meg neki. Nem tudom, Ebner tudta-e, hogy kik vagyunk és miért vagyunk Bécsben, de elsô alkalommal a róla nyert benyomásunk meglepôen jó volt“.3
A szép bécsi villanegyedben, Hitzingben a túszok mindennapi életét a Gestapo szabályozta, ebbe tartozott a mozgási terület meghatározása. A nyilvános helyek látogatása és a társadalmi érintkezés tiltott volt, levelezni és telefonálni csak a titkosrendôrség engedélyével, cenzúrájával lehetett. A Gestapo elôírásokat szabott, ezek betartása a legtöbbször a túszokon múlott.
Ebner nem sokat törôdött a túszok ügyével, inkább titkárára, Rudolf Wagner SS-Hauptsturmführerre hagyta. Alig másfél hónap múltán a mozgékony, jó fellépésű Mauthner János egyedülálló akcióba fogott. „Augusztus végén, amikor mind több és több magyar menekült érkezett Bécsbe és én errôl barátaim útján értesültem, az a gondolat fogant meg bennem, hogy a magyar menekültek között lévô sok tisztességes és Bécsben nagyon elveszett, segélyre szoruló elem részére segélyirodát szervezek. Elôször Kartallal, a magyar fôkonzullal beszéltem errôl, majd pedig dr. Ebnerrel közöltem ezen elgondolásomat. Ekkor újból az volt a benyomásom, hogy dr. Ebner meglepôen emberségesen és jóindulatúan gondolkodik.
Nem tudom, hogy intelligens ember létére akkor már elôre látta a német összeomlást és ezért igyekezett jó pontokat gyűjteni, vagy pedig meggyôzôdésbôl vállalta azt a kockázatot, amit Bécsben akkor a faji és politikai üldözöttek támogatása jelentett. A bécsi hitközség
elnökétôl, valamint a bécsi zsidókórház igazgató fôorvosától a róla kapott információk kifogástalanok voltak. Inditóokait tovább nem kutatva – és Bécsben korlátlan hatalmát felhasználva – igyekeztem ôt célom szolgálatába állítani, amely cél minél több rendes magyar ember megmentése volt.
A magyar konzulátus két vezetôje (Dr. Kartal fôkonzul és Dr. Stephaich alkonzul4) tisztességes gondolkodású és a legkevésbé sem jobbboldali érzelmű magyarok voltak, akik ebben a munkában minden vonatkozásban támogattak. Az ô segítségükkel szerveztem meg elsô irodámat, melynek neve Magyar Királyi Fôkonzulátus Segélyhelye lett.“
A Panigl Gasse 18. alatt létesült segélyiroda (Fürsorgestelle) szükségességét a valóság hamar igazolta. Magyarországról növekvô számú menekült érkezett. A minden vagyont elvesztett, zavarodott vagy pánikba esett, sokszor csonka családok, tanácstalan és reménytelen személyek, állami alkalmazottak szervezett megsegítése, útbaigazítása vagy továbbirányítása sürgetô szükséglet volt. Mauthner segített, de mindez csak idôleges lehetett. Egyre több szélsôjobboldali elem, képviselet is megjelent Bécsben.
Gyanakvásuk, tolakodásuk, végletekig fajult gyűlöletük miatt Mauthner János és az iroda hamar éles konfliktusokba került. „Természetes, hogy a delegációnál folyt munka idôvel köztudomásúvá vált. Számtalan feljelentés futott be ellenem a Gestapóhoz, de ezeket Ebner mindig elsüllyesztette. 1945 januárjában azonban munkánk olyan német hatóság tudomására jutott, melynek módjában állt Ebnert letartóztatni. Engem ugyanakkor Znaimba internáltak. A delegáció vezetését egy azonnal a helyszínre érkezô svájci orvos vette át, akihez késôbb még egy svájci segélyerôt küldtek.“
Mauthner a fentieket már Budapesten, az 1947. június 20-i kihallgatásán, gyanusítottként mondta el a Magyar Államrendôrség Államvédelmi Osztályán. Valószínű nem tudta, hogy névtelen feljelentés érkezett ellene, így jutott egy másik, a felfejlôdô új magyar terrorszervezet markába. A Politikai Rendôrségnek (Budapest, Andrássy út 60.) címzett levelezôlap az „új idôk szellemét“ tükrözte. Az XY aláírású feljelentô utolsó mondatát idézzük: „Azért írok anonim dolgozó ember létemre, mert nem érek rá tanuskodni“. Kilétét máig homály fedi. Komoly kellemetlenséget szerzett Mauthnernek, aki a feljelentés következményeként közel másfél esztendeig tartó vizsgálatot állt ki.
Az 1944-1945. években történtekrôl Mauthner vallomása a valóságot tartalmazta. Az utókor elôtt pedig a Nemzetközi Vöröskereszt genfi archivumában a közelmúltban talált iratok megerôsítik, hogy a háttérben a Gestapo bécsi túsza átlépett minden határt, és 1944 ôszén a növekvô szükségben és veszélyben jelentôs humanitárius munkát végzett.
Mauthner korábban is kapcsolatban állt a Nemzetközi Vöröskereszttel (NVK). A március 19-i német megszállás után Budapesten a nemzetközi segélyszervezet delegátusa, Jean de Bavier segítette a Gestapo elôli menedékhez. A Duna Palota szállóba költözhetett, ahol a tekintélyes küldött személyes védelme alatt lakott.5 Bécsben a helyettes Gestapo-fônök Ebner nyújtotta szabadsággal, de az NVK növekvô befolyásával is élve bátran kezdeményezett.
A fennmaradt iratok arról tanuskodnak, hogy Mauthner nagyobb utazást is tett. Október 4-én dr. Robert Schirmerrel, az NVK Nemzetközi Bizottságának Berlin-Wannseeben dolgozó németországi delegátusával hosszabb tárgyalást folytatott.6
Schirmer Berlinbôl jegyzéket küldött az NVK genfi központjába. Részletesen taglalta, hogy megismerte a túszként Bécsben élô magyar férfi helyzetét, Ebnerrel való kapcsolatát. A Jean de Schwarzenberghez, az NVK-nak a nemzetiszocialista üldöztetésnek kitett áldozatok, elsôsorban a zsidók megsegítésével foglalkozó részlegének vezetôjéhez írt bizalmas jegyzéke szerint meggyôzôdött arról, hogy Mauthnernek olyan igazolványa van, mellyel Bécs környékén már munkatáborokban járt, és magyar deportáltakat látogatott meg. Szabadon beszélhetett a Bécsben dolgozó magyar zsidó foglyokkal, és segít az orosz elôretörés miatt magyar földrôl elmenekülteken is.
A helyzet ismeretében, a várható jövôbeni nagyobb mozgásokra utalva Mauthner János magyar menekülttáborok felállításának elôkészítését javasolta Schirmernek. Tervezete alapján ezek csak polgári személyeket fogadnának. Az NVK védelmével működnének abból a célból, hogy lakóik idôvel – továbbra is az NVK segítségével – Svájcban kapjanak menedéket. Schirmer utalt Mauthner korábbi szoros együttműködésére de Bavierrel, a Magyar Vöröskereszttel, és arra, hogy – Ebner tudomásával – a zsidó menekültek befogadása, védelme ugyancsak a terv része. A további lépéseket is jelentôsnek tartotta: Mauthner telefonon jelentkezni kíván Schwarzenbergnél, és a helyetttes Gestapo-fônökkel szívesen a német-svájci határra utazna, hogy az NVK egy bizottsági tagját a tervrôl részletesen tájékoztassák.
Mauthner kijelentette, Ebner „igen jól áll“ az NVK ügyeihez. Schirmer pedig a fentiek alapján arra következtetett, talán eljött az idô, mikor az eddigiekkel szemben zsidótábor (munkatábor) vagy talán egy koncentrációs tábor a volt Ausztria területén meglátogatható lesz. A Mauthner-ügyben Schirmer az NVK központjától utasítást kért, egyben csatolta a Hans von Mauthner, Wien, XIII. Bossigasse 21 a alatti lakos által aláírt, négy lapos, pontokra és alpontokra bontott tervezetet.
Közben Mauthner segítette a talpraállásban a mauthauseni koncentrációs táborból érkezett Jünker Gézát. A 61 éves gyárigazgatót valamiképp kiváltották, (a lebonyolításra egyelôre nincs adat), de a lágeréletben legyengült állapota miatt Bécsben kórházba került. Mauthner János visszatérôen látogatta, bátorította, jó kapcsolatban állt a dr. Emil Tuchmann igazgató vezette ún. zsidókórházzal is.7 Rokonának és túsztársának, Weiss Alfonznak ugyancsak orvosi segítségre volt szüksége, mert depresszió gyötörte, rémképekkel vívódott.
A Mauthner-terv a valóságot meghaladóan nagyszabású volt. Több esélyt latolgatott; a német és a svájci határ átlépésének feltételeitôl az élelmiszer ellátásig, vonaton utaztatásig, engedélyeztetési eljárásokig szinte mindent felölelt. Az NVK felelôs vezetôi a jegyzéket és a tervezetet hamar áttekintették. Október 16-án Carl J. Burckhardt, az NVK Nemzetközi Bizottságának tagja sürgôs átiratban fordult a Bernben székelô H. Rothmundhoz, az igazságügyi és rendôri hatóság vezetôjéhez.
Tájékoztatásul megküldte Schirmer feljegyzését, és a magyar menekültáramlást „igen idôszerű problémának“ tüntette fel.8 Megjegyezte, hogy az NVK a svájci álláspont ismerete nélkül nem kíván a felvetett kérdésekkel foglalkozni, de azt is, hogy egy megbeszélés Mauthnerral és „jobb híján dr. Ebnerrel nem lenne egészen érdektelen“.
Burckhardt Mauthner javaslatainak rendôrhatósági elbírálását „különösen értékesnek“ tartotta, emiatt – tanácskozásra – vöröskeresztes munkatársat szándékozott Bernbe küldeni. Ezalatt a mozgékony Gestapo-túsz felkereste a bécsi svájci konzult. Felmutatta Schirmer levelét, és magyar állampolgárként, vöröskeresztes munkatársként mutatkozott be. Látogatásának célját a magyar menekültek svájci beutaztatása tervének ismertetésében jelölte meg.
Október 27-én Burckhardt Schirmernek válaszolt. Ebbôl inkább csak arra következtethetünk, hogy az NVK Nemzetközi Bizottsága a német táborokban sinylôdô zsidók látogatását a közvélemény elôtti presztizsjavításra kívánta felhasználni, mert már eddig is tétlenséggel, kivárással vádolta a szervezetet. Schirmer tehát – ha dr. Ebner révén lehetôsége nyílna rá – „azonnal ejtse szerét a táborok meglátogatásának (…) amennyiben ezt szükségesnek tartja“.9 A genfi vöröskeresztes központ immár semmi fontosabbat, beavatkozást vagy döntést igénylô feladatot nem látott a Mauthner – féle kezdeményezésben, az Ebner kínálta lehetôségekben.
A következô fennmaradt rövid irat november 8-án az NVK titkárságát „a Bécshez közeli zsidótáborokra hivatkozással“ arról értesíti, hogy Schirmer Genfben tartózkodik. Korábban – feltehetôleg Bécsen átutazva – dr. Karl Ebnerrel egy hosszú megbeszélés tartott, errôl szóbeli tájékoztatást fog adni. Az ügy folytatása, hogy november 20-án Schirmer már Budapesten járt, feltehetôleg a magyar kérdésekben tájékozódott.
Mauthner János november második felében is fôként a mentômunkára, utazási iratok, vízumok megszerzésére összpontosított. A berlini svájci követnek a berni belügyminisztériumhoz intézett levelébôl tudjuk, hogy a Magyarországon maradt családi rokonság kimentésére törekedett, útlevél nélkül érkezett zsidókat továbbsegített, kiemelkedô emberséget tanusított. Munkáját könnyítette, hogy jelentôs anyagiakkal rendelkezett, a források magyar állami eszközökbôl, nemzetközi zsidó segélyszervezetektôl, és az NVK-tól származtak.
Többeket – miután politikai alapállásukról ismeretet szerzett – eltanácsolt. A szélsôjobboldali jelentkezôket nem segélyezte, a fôkonzulátusra irányította. A kiszolgáltatottak, az üldözöttek pártján állt, ebbôl mind több konfliktus származott.
December 21-én – immár Berlinbôl – Schirmer arról értesítette Schwarzenberget, hogy a Hans von Mauthner kezdeményezte ügy valószínűleg lezárult. Mauthnert 14 napos bécsi látogatása alatt közelebbrôl megismerte, agilis tevékenységét szükségesnek, érvényesnek tartotta. Számos kiérkezett honfitársának a segélyirodában támogatást nyújtott, önzetlen munkájának jó visszhangja volt. Az új magyarországi rendszerrel (a totális diktatúrával – szerzô megjegyz.) szemben azonban igen ellenséges magatartást tanusított, belefoglalva a Szálasi-híveket is. Akcióját emiatt meggátolták, és „Bécsbôl eltávolították, rövidebb vagy hosszabb idôre internálták“.10
Robert Schirmer összegezése szerint Mauthner azzal is segített, hogy ôt dr. Ebnerrel összeismertette, az utóbbi pedig az ausztriai (!) zsidóügyekkel foglalkozó személyekkel, „így az NVK nagy elônyhöz jutott“. Mauthner többet már nem tehet, Ebner pedig „mohón kívánja, hogy a genfi bizottság karitatív munkáját a legjobb lelkismerettel támogathassa“.
Mauthner János kalandos története 1945 februárjában bécsi visszatéréssel folytatódott. Mozgástilalomban élt, senkivel sem szabadott érintkeznie. (Ebnert és titkárát többé nem látta.) A Gestapo-elôírásokat persze megszegte. Március végén Kurt Becher egyik beosztottjától megtudta, hogy a kiürítési terv szerint a Weiss-Chorin-Mauthner-Kornfeld-Heinrich családtól elszakított magyar túszokat Bécsbôl rövidesen a Birodalom belsejébe szállítják. A rokonokkal történt megbeszélés után szökésre szánta el magát.
„Magammal vittem az ugyancsak túszként háziôrizetben tartózkodó Max Otting barátomat és annak feleségét. Otting unokaöccse volt annak a Stauffenbergnek, aki 1944. július 20-án a Hitler elleni merényletet követte el. Vöröskeresztes iratokat állítottam ki részükre és legkevésbé sem veszélytelen társaságukban autón Svájcba szöktünk át.“11
Mauthner 1946 húsvétjáig Svájcban élt. Kapcsolatait erôsítette, de a magyarországi nagy történelmi átalakulás, a demokratizálás is erôsen foglakoztatta. Az elsô alkalommal, mikor polgári személyek az ausztriai katonai zónákon átutazási engedélyt kaptak, hazatért. Nagyiparos családja szempontjából igen kedvezôtlen idôpontban érkezett. Azért is, mert immár nemkívánatosnak számított. Valójában maga sem fogta fel, hogy a „nagytôke és a mögé bújt reakció“ elleni politikai és gazdasági harc fokozása, a nagypolgári családok tönkretétele már mindennapi valóság volt.
A hadjáratnak nevezhetô támadássorban a Szabad Nép és a Népszava éppúgy résztvett, ahogy az Ítélet c. lap. Utóbbi 1946 végén három számban folytatólag, ellenséges és hamis beállításban közölte „az elsô hiteles adatokat a csepeli Weiss, Chorin, Kornfeld-családok és a Gestapo nagy üzletérôl“. Mindez közrejátszhatott abban, hogy Mauthner Jánost a Sigg Aluminium RT-nél állásából kidobták, és feljelentésre meghurcolták.
1947 nyarán – az államvédelmi osztályon folyt rendôrségi eljáráskor – Mauthner svájci hírekbôl úgy tudta, hogy 1944 végén Ebnert is letartóztatták. Bécsújhelyre (Wiener Neustadt) szállították, „ott állítólag hadbírósági ítélet alapján agyonlôtték“. Halálhírét elfogadta, mert Ebner 1945 májusa óta sem az NVK-nál, sem Mauthnernál nem jelentkezett. A volt túsz arra gondolt, hogy igazolása okán bizonyára kapott volna megkeresést, a gestapós bizonyára nyilatkozatára szorult múltja bizottsági megítéléséhez.
Az adatok arra mutatnak, hogy a titkosrendôrség helyettes fônökét a bécsi Gestapo élén történt személyi változáskor, dr. Rudolf Mildner SS-Standartenführer 1945 januári kinevezésével összefüggésben „kikapcsolták“. Az új fônök Ernst Kaltenbrunner SS-Obergruppenführernek, a Birodalmi Biztonsági Fôhivatal fônökének bizalmát bírta, a gyanús ügyekben haladéktalanul intézkedett.
Ebner defetizmusért SS-bíróság elé került. Márciusban halálra ítélték, de életben maradt. A bécsi Gestapo volt szürke eminenciása az SS birodalmi vezéréhez, Heinrich Himmlerhez intézett kegyelmi kérvényében kiemelte, hogy a Német Birodalom leginkább elzsidósodott nagyvárosában a zsidókérdés megoldásán, a „világnézeti ellenfelek“ legyôzésén kifogástalanul, kompromisszumok nélkül dolgozott. Hivatalvezetése alatt Bécs zsidómentessé vált, munkája révén kereken egy milliárd anyagi érték került a birodalmi kasszába.12 Ezek a tények inkább megfeleltek a valóságnak, mint az újkeletű együttműködés.
Mindebbôl kiviláglik, hogy az Ebner-Mauthner viszony esetében nem a humánum lángolt fel. A tények birtokában nem a kiszolgáltatott menekültek, üldözöttek megsegítése növelésének valós igényével, hanem az SS, az SD és a Gestapo magasabb köreiben megjelent túlélési stratégia egyik elemével találkozunk. Ebner is (mint legmagasabb elöljárója, az SS élén álló Heinrich Himmler) „a késôbbi idôkre“, a „viszontbiztosításra“, gyakorlatilag arra a mentôövre összpontosított, melyet az újkeletű humanitárius gesztusai révén kívánt a derekára erôsíteni.
A mérleg készítésénél számítása bevált. 1947-ben népbírósági eljárás alatt állt, errôl a Magyarországon akkor már meghurcolt Mauthnernek nem volt ismerete.13 Vélhetôen korábban elmondhatta neki, (talán nem?), de tény, hogy a Gestapo-fônökhelyettese hivatali működése alatt céltudatosan, a jövôre gondolva megsegített néhány hurokba szorult személyt. Közöttük Hans Moser színészt, aki zsidó felesége miatt került komoly bajba. A népbíróság elôtt a Moser házaspár a volt gestapós mellett tanuskodott.
Ez a kiállás és az SS-bíróság korábbi halálos ítélete sokat nyomott a mérlegen. Elegendô volt arra, hogy 1947-ben dr. Karl Ebner elkerülte az akasztófát.

1 A Chorin család sorsáról Strasserné Chorin Daisy – Bán D. András: Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig. Osiris, 1999. 36. o. A Chorinok működésérôl Szita Szabolcs: A GYOSZ kiépítése és tevékenysége 1902-tôl 1948-ig. MGYOSZ-könyvek, 1997.
2 Szövegüket közli Karsai Elek–Szinai Miklós: A Weiss Manfréd vagyon német kézre kerülésének története. Századok, 1961. 4-5.sz. 600-719. o.
3 Magyar Államrendôrség Államvédelmi Osztály, Népügyészi Kirendeltség 3378/1947. ÁVO Nü.sz. 1947. június 21. 3. o. Belügyminisztérium Irattára, 1980. (Az irat jelenleg lappang.) Valamennyi Mauthner idézet forrása. Az adatokat Baczoni Gábor szíves kollégális együttműködése révén közlöm, elôször a Gestapo Magyarországon c. monográfiában (Korona Kiadó, 2002.) publikáltam.

4 Stephaich Pál 1943 decemberétôl, Kartal Jenô minisztériumi osztályvezetô 1944. március 19. után a berlini magyar követség alá tartozó bécsi magyar fôkonzulátuson dolgozott.
5 De Baviert az NVK Friedrich Bornnal váltotta fel Budapesten. Born május 9-én érkezett, elôdje pedig egy héttel késôbb utazott el Svájcba. Leváltása indokolatlan és káros volt, a magyar zsidók sorsa miatti aggodalmát Genfben elutasítással és teljes elégedetlenséggel fogadták.

6 NVK gennfi archivuma, G 59/2/155 – 10.01.
7 Jünker és Bauer Ernô gyárigazgató 1944. október 12-i kiszabadulásáról Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában MAZSÖK kiadása, Budapest, 2000. 69. o.

8 NVK genfi archivuma, G 59/5-132.
9 Ugyanott. G 59/2/13.
10 Ugyanott. G 59/2/155-10.01. Internálása december 10-15. között történhetett.

11 Graf von Claus Schenk Stauffenberg ezredes, törzsfônök (1907-1944): 1944. július 20-án kiemelkedô bátorsággal sikertelen merényletet követett el Hitler ellen. Aznap elfogták és kivégezték.

12 Wolfgang Neugebauer: Der NS-Terrorapparat. I.n. NS-Herrschaft in Österreich. Ein Handbuch. Wien, 2000. 731. o.
13 Ebner népbírósági perének anyaga Bécsben Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes (DÖW) 8919. sz. alatt.