Kezdőlap » Remény » 2006. 2. szám » Bárdos Pál: Nem értem

Bárdos Pál: Nem értem

Bárdos Pál

Nem értem

A szerző régi munkatársa a Reménynek. Több cikke, könyvkritikája jelent meg hasábjainkon. És sok kitűnő regénye, novelláskötete rangos kiadóknál. Szeretettel emlékezünk Az első évtized, A második évtized, a Stan és Pan, a Mózes, egy egyiptomi című könyveire, és annyi más között a Szép Ernő voltam c. dokumentum drámájára. Bárdos Pál ugyanis sok éven át a Magyar Rádió dramaturgja volt. Most – az Aura Kiadó segítségével – megjelentette Dögcédulák című megrendítő, felkavaró könyvét. Gyerekkori emlékek kerülnek itt egy oldalra mai fotókkal, tegnapi tárgyi dokumentumokkal, históriai értékű relikviákkal. Aki arra kíván emlékezni, emlékeztetni, kötelező kézbe vennie Bárdos Pál új könyvét. A Remény ezzel az idézett írással kíván tisztelegni az író előtt.

Rákapott, hogy órákig sorba állítson bennünket az udvaron, esőben, hóban. Appel. Számolja, hányan vagyunk. Újra meg újra elbiceg a sor előtt, ájn, cváj, aztán kezdi megint. Csizmában, bőrkabátban, míg mi a rongyainkban didergünk. „Dráj”, segítene nagyapám, ez a szerencsétlen róse nem tud számolni. Túl nehéz neki, ami több háromnál. „Rúe!”, üvölti a sánta és kezdi megint: „Ájn, cváj…” Próbálok másra gondolni, mert fázom.

Eszembe jut a tábla. Mindjárt a bejárat mellett. „Cégtulajdonos: Földes Erzsébet.” Mármint az anyám. Mi köze anyunak a bolthoz? Az üzlet a nagyapámé. Nekem több közöm van hozzá, mint anyámnak. Gyakran árultam ott délutánonként, anyu pedig soha. Még hogy cégtulajdonos! Meg kell kérdeznem. Hagyja már abba ez a sánta dög a számolást. Ájn, cváj, nem mindegy? Mindenki megjött a gyárból, hogy maradnának bent? Nincs éjszakai műszak, az SS-ek kutyákkal fésülik át sötétedéskor az üzemet. Ilyenkor szokták a meleg levest osztani. A toldaléképület előtt, az eresz alá húzódva, hogy ne ázzon, már ott áll sorára várva a szakácsnő, ez meg itt egzecírozza az egész lágert. Odasúgom nagymamámnak, aki mellettem didereg: „Az volt a boltban kiírva, hogy anyu a cégtulajdonos.” Nagyanyám pislog és bólogat. „Miért?”” kérdezem. „Kérdezd erről nagyapádat”, súgja.

A sánta róse meg le-föl rohangál a sor előtt és ordít: „Rúe!” Nem tudom levenni a szemem a csizmájáról: az egyiknek a talpa legalább húsz centivel vastagabb, mint a másik, sosem láttam még ilyet. Titokzatos figura, csizma, katonai nadrág, civil bőrkabát, keresztben bőrszíj, hatalmas pisztoly lóg le róla. Néha előveszi a tokból, azzal fenyegetődzik. Lőni még nem lőtt, inkább rövid botjával verekszik. Ő a helyettes lágerfűrer, velünk van, ha a gestapós elmegy, és ha itt van, nagy córesz. A lágerfűrer jó ember, mondják, csak ez a róse… Nagyapám szerint a százados úr mindig jó ember, az őrmesterrel tapostatja ki a belünket. „A lágerfűrer százados?” kérdeztem. „Nem, SS-rendfokozata van, csak képletesen nevezem századosnak.” Ja, ha képletesen, az más. Nagyapám gyakran beszél képletesen. Aztán ha nem értem őt, kinevet. De azért nagyon jó ember.

Ájn, cváj, nincs az a hosszú számolás, hogy vége ne lenne, hisz nem vagyunk sokan. Végre szabadulunk, szürcsöljük a csajkából a levest. A szakácsnő ilyen sokáig a tűzön tartotta, hogy meleg maradjon, rendes tőle. Hagymaszár. Nagymama szerint a makói hagymaszárítóból. Erről nem vagyok meggyőződve. Arra jó az állítás, hogy öcsém hajlandó legyen elfogyasztani. Állandóan éhes és ugyanakkor válogat… rettenetes alak, anyánk mindig mondja, szörnyű Öcsike, képes lesz és éhen hal csak azért, mert finnyás. Erre nagyapa: „Inkább a férgek egyenek meg, mint hogy a férget megegyem.” Mire nagymama: „Ugyan, Samu! A gyomrodnak mindegy, mivel telik.” Mire nagyapám: ”Onka, te mindig opportunista voltál.” Megint egy szó, amit senki se ért, de hiába, az én nagyapám már csak ilyen.

A csajka fölött megkérdem nagyapát. „Miért anyu volt a cégtulajdonos a boltotokban? Ki volt írva, nem?” Nagypapa óvatosan kortyolja a forró levest. „Ez hosszú történet. Nem hinném, hogy minden részletét megérted.” Utálom, ha ilyet mondanak. „El kell magyarázni”, mondom. „Már így is túl okos vagy, Fekete Fej, egyszer szétrobban a fejed a nagy okosságtól. Feküdjünk le!”, mondja nagyapám. „Megül ez a róse a sorakozójával. Nem elég az egész napos robot?”

Fáradtak. Nem kínzom őket. Az is eszembe jut, nem szívesen gondolnak a boltjukra. Hisz ha eszembe jut a hűvös üzlet egy meleg nyári hetipiaci napon, mikor a vevők egymás hegyén-hátán lökdösődtek a pultnál, vagy a szeptemberi bágyadt napfény, ahogy a kirakat üvegén át nagymama nagyvonalas füzetére tűz, nekem is elszorul a szívem a bánattól. Bizonyára nekik is fáj, hogy az otthonuktól – hisz az üzlet volt az, nem a lakás – ilyen messze szakadtak.

Nem értem. Nem értem, hogy került oda anyu neve. Ezért másnap megint előveszem az öreget. „Na, hogy volt azzal a táblával?” „Választás volt”, mondja. „Milyen választás?” „Milyen, milyen… országgyűlési! Követválasztás. Csaló választás.” „Ki csalt?” „Hát ez az. A kormány. A közigazgatás. A város. A megye. Mindenki.” „És hogy csaltak?” „elvették a szavazati jogát annak, akiről tudni lehetett, hogy az ellenzékre szavaz. Mire visszapörölhette, eső után köpönyeg Késve vitte ki a posta az értesítést. Az ellenzéki fertályon egyetlen helyiséget nyitottak, hosszú sorban állással estig se szavazhatott mindenki. A legszegényebb napszámos embereknek pénzt, bort fizettek a szavazatokért. Máshoz szoktunk fiatalságunkban. Akkor még a közigazgatásnak becsülete volt. Nem világnézete, ahogy most mondják. Egyenlők voltunk a törvény előtt. A postahivatal, a rendőrség, a városháza, a megyei urak nem firtathatták kinek-kinek a meggyőződését. Az urak még úriemberek voltak, az ország lakható. Aztán hogy meg kellett élnünk ilyen csaló politikát. És a nagyanyád megkötötte magát. Ennek a rendszernek a komédiájában nem veszünk részt. Nem szavazunk többet, mondta.”

„Igaza…” „Mit tudtuk még, milyen világ jön? Hogy azt is visszasírjuk?” „Még mindig nem értem. Mi köze anyunak…” „Emlékszel Károlyi bácsira?” Bólintok. Festéküzlete volt három boltnyira tőlünk. Nagypapa barátja. Közösen fizettek elő újságra, aztán a bolt előtt a padon cserélgették az oldalakat. Sokszor hallottam, hogy az olvasottakat megvitatták. És megállapították, no, ennek-annak „olajszaga van”. „Mit jelent ez”, kérdeztem. „Szagold meg, Sampon, te Fekete Fej”, mondták és kinevettek. Persze, akkor kisfiú… de most meg szeretném érteni…

„Történelmi név”, mondja nagyapám. „Hallottál Károlyi Sándorról?” Bólintok. A kuruc korból mindenkiről hallottam. Tőle. „Valahol erre… talán Bécsújhelyen. Kapuvámot szedtek tőle. A magyar főrendtől, akinek egyetlen őse sem adózott soha. Át is állt dühében a Fejedelem szolgálatába. Végigverte a császári zsoldosokat, végigfosztogatta a Lajta mindkét partját. Aztán békét kötött, elárulta a Fejedelmet. Már addigra visszaszedte, amit elvettek tőle a vámon. Nem volt miért hadakoznia.”

„Mi köze Károlyi bácsinak…” „Semmi. Nem rokonok.” „Akkor anyunak mi köze? Nem értem.” „Nagyanyád ezt a kijelentést, hogy a választás komédia… Károlyi előtt mondta. Aki egyetértett… csak hát volt fia. Az is hallotta. Aztán följelentette. Mert a Károlyi, akit te jól ismertél, hisz gyakran láttál velem együtt, baloldali… a fia meg jobboldali volt.

És ezért elvették az iparengedélyünket.”

„Mi az, hogy jobboldali?” „Ezért mondom, hogy szétrobban a fekete fejed az okosságtól. Még ezt se tudod. Így volt a kuruc időkben is. A család egyik fele kuruc, a másik labanc. Ha jön a vagyonelkobzás, mindegy, a vagyon családi kézben marad. Károlyi bácsi persze szégyellte előttem a jobboldali fiát. Elintézte, hogy anyád nevén újra legyen iparengedélyünk. Így maradt meg a bolt, a kenyerünk, az egzisztenciánk.”

Nagyapa megint olyan szót használ, amit senki se ért. Nem értem. Az egész történetet nem értem. „Ezért volt anyád neve azon a táblán”, mondja nagyapa.

Elnéz valahová messze. Tudom, most a boltját látja. A cégtáblán a nevét. A kirakat fényes üvegét, a színes nyakkendőket a kirakatban, az inges dobozokat, a százszínű gépselymet, a cérna fagurigáit, a gombokat, a szalagokat, a padot az üzlet előtt s a padon magát meg Károlyi bácsit, ahogy morzsát szórnak a lábuknál tolakodó galamboknak. Nagyapám néz, néz, kint az udvaron megint ordítozik a sánta róse, fázom, didergető a hideg a hodály teremben, valaki horkol mellettünk, más ásítozik, gyereksírás, szóval a szokott hangok és zajok.

Nagyapa sóhajt egy nagyot és azt mondja: „Hej, Rákóczi, Bercsényi! Magyarok híres vezéri, Bezerédi!”

1