Kezdőlap » Remény » 2006. 2. szám » Dr. Halák László: Jób gyermekei

Dr. Halák László: Jób gyermekei

Dr. Halák László

Jób gyermekei

1998-ban négy színművet adott ki Halák László, köztük a Jób gyermekei című filozófiai szatírát. A szerző „öninterjúban” mutatja be alkotását.

– Ha már leülök beszélgetni magammal, adhatnék új címet is, ami ez lehetne:

Kinek az ellenfele a Sátán?

Ugyanis szatirikus játékomban, a Jób Gyermekeiben arra kerestem a választ, kinek az ellensége az USA – vagy a SZOVJETÚNIÓ -, ők egymásnak, vagy nekünk, kis államoknak, egyben szövetségeseiknek, „az ő nemök szerint”(Mózes I. 1;25)? (Már itt megjegyzem, hogy Károly Gáspár fordítására hivatkozom majd mindig, ha szükséges lesz. Miért? Mert nekem az tetszik legjobban. A Tóra például így mondja „a maga faja szerint” (Genezis I. 24-24) a katolikus fordítás pedig így: „fajuk szerint” (Ter.I.25). Hát nem hangulatosabb Károly Gáspár fordítása? )

– Ne siessünk! Miről akartál te írni? Egy bibliai történetről, vagy a nemzetközi helyzetről?

– Hadd folytassam a drámámban szereplő „A Sátán” stílusában: légy türelemmel…

Történt pedig 1979-ben…

Történt pedig 1979-ben, hogy a Magyar Televízió egyik gyűlésén hozzá szóltam az MSZMP kongresszusának beszámolójához. Gondolataimat írásban is előterjesztettem. Nagyon sok javaslatot írtam, többek között ezt: mondja ki a kongresszus, hogy a Magyar Népköztársaságnak egyik állammal szemben sincs olyan követelése, amely háborúra adhatna okot. Tudomásunk szerint velünk szemben sincs senkinek sem ilyen követelése. Szembenállásunk indoka pusztán a szövetségi viszonyokban keresendő. Miközben minden törekvésünk arra irányul, hogy jó viszonyt, szoros gazdasági és kulturális együttműködést valósítsunk meg a világ országaival, eközben érdekeinkkel ellentétesen, háborús fenyegetettségről beszélünk. Változtassuk meg tehát külpolitikai módszereinket, legyünk minden állammal jó viszonyban. Legnagyobb szövetségesünknek pedig legyünk segítségére a feszültség csökkentésében. Kezdjünk ezért – mintegy az enyhülési szándék prezentálásaként -, haladéktalanul tárgyalásokat a hazánkban amúgy is ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok kivonásáról és fogjunk hozzá nemzetközi viszonyaink normalizálásához.
Megyeri Károly – nagyszerű kollégánk, akkor az MTV alelnöke – sápadtan olvasta, amit szóban is elmondtam. Szünetben megkérdezte, ezt a javaslatot komolyan gondolom-e? Igenlő válaszomat hallva, fejcsóválva odébb lépett. Írásos véleményemet különvéleményként csatolták az alapszervezet véleményéhez. Engem megválasztottak a PAF (Politikai Adások Főszerkesztősége) párttitkárának és az ügyben, a továbbiakban semmi sem történt. (Talán egy év múlva levélben kérdeztem meg a Fehérházat, miért nem válaszoltak az előterjesztésemre? Erre sem válaszoltak…

Egyre jobban szégyelltem magam…

Be kell vallanom, megkönnyebbültem, amiért kimondtam, ami nyomta a bögyömet, – de leginkább azért, mert semmi bajom nem lett… Utóbbi annyira jól esett, hogy két hét múlva, az MTV pártértekezletén, már nem ismételtem meg a hozzászólásomat, azzal mentegetve magam, hiszen már elmondtam, elküldtük… Ahogyan telt-múlt az idő, ezért egyre jobban szégyelltem magam. Miféle hűség, torz belenyugvás ez a rosszba? Miért nem vagyok következetesebb, ha már egyszer kimondtam, leírtam, amit kimondani sem lehet?

– Sejtem már, hogyan kerül ide Jób története? Hiszen ő a hűség mintaképe! De miért éppen őt választottad?

– Beláttam, „direktben” soha nem mondhatom el a véleményem. Kell tehát találnom olyan „parabolát”, amelyben elmondhatom a gondolataimat. Erre kínálkozott Jób gyermekeinek története…

Gyermekkorom szereplője Jób…

Jóbról gyermekkoromban hallottam először. Engem édesanyám a római katolikus vallás szellemében nevelt. Volt a szomszédunkban egy szépen gondozott kert, amelynek tulajdonosai – egy keresztény férfi és zsidó felesége – hétvégeken és nyáron ott időztek. Amikor elkezdődött a zsidók üldözése, a deportálás, a szomszéd nénitől hallottam, amikor könnyek között mondta édesanyámnak „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda.”(Jób. 1;21) Édesanyám vigasztalta, majd csak segít a Jó Isten, de ő csak sírdogált. A szomszéd néni a gettóban túlélte a vészkorszakot, én pedig megismerkedtem Jóbbal. Volt otthon rövidített Bibliánk, amelyet Gustave Doré csodálatosan szép metszeteivel illusztráltak. Édesanyám megmutatta azt a képet, amelyen Jób majdnem teljesen mezítelenül ül a szemétdombon, és törött cserépdarabokkal vakargatja sebeit. Elmesélte a történetet is.

Egy néminemű napon pedig eljövének az Istennek fijai, hogy az Úr előtt udvarolnának, és ezek között a Sátán is eljöve.” Szó követ szót, míg végül fogadást köt az Úr a Sátánnal Jób hűségére, mondván: „Ímé valamije néki vagyon, te kezedbe adom, csakhogy ő magára kezedet ne vessed.” Majd fokozva a fogadás izgalmait, mondá: „Ímé önmagát te kezedbe adom, csakhogy az ő életét megtartsad.” (Jób.1;6. 1;12 – 2;6.)

Jób elveszítette mindenét, nyájai, szolgáinak sokaságát, hét fiát és három lányát, felesége elhagyta, testét fekélyek borították, de ő egyetlen rossz szót sem szólt Istenre.

– Igen. Idézik is gyakran belenyugvó szavait és a hűség kifejezését: „Az Úr adta, és az Úr vett el is, áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób.1;21)

– Amikor pedig a felesége biztatta: „Átkozd meg Istent és halj meg!” (Jób. 3;9) akkor így válaszolt: „Úgy szólsz, mint egy a bolondok közül: a jót az Istentől elvettük, s e nyomorúságot nem szenvednénk é el?” (Jób. 2;10)

Meghatódtam, de valami izgatott ebben a történetben a szomszéd néni sorsán kívül is. Kamaszodó koromban elolvastam Jób könyvét a maga teljességében. Akkor már nagyon hatása alatt voltam az ateizmusnak is, így kritikusabb szemmel olvastam. Rá is jöttem mi zavart ebben a történetben.

Kétségeim

– Avass be:

– Nem hiába vagy te én, nagyon jól látod, hogy erős kétségeim támadtak a teljes történet ismeretében. Miféle Isten az, aki egy fogadásért a Sátán kénye-kedvére bízza a szolgák életét, Jób gyermekeinek sorsát, és súlyos betegséggel veri meg leghűségesebb emberét a földön? Miféle Isten az, akinek annyira fontos a Sátán kétségeit megcáfolni, hogy ezért bármit feláldoz? Miféle Isten az, aki a barátoktól bűnnel vádolt Jóbot maga is azzal vádolja, hogy perlekedni merészel az Istennel, holott semmit sem tud a teremtésről? Miféle Isten az, aki dicshimnuszt zeng a nyomorúságos sorsát szenvedő ember előtt a vízilóról – amely Isten „csúcsteremtménye”-,és kérdezi Jóbtól: „Ki hát az, a ki velem szállna szembe?” (Jób. 41;10)

Már nem csodáltam Jóbot, inkább egy szerencsétlen baleknak tartottam, aki az Úr és a Sátán játékszereként elszenved mindent, csakhogy bizonyítsa hűségét az Úrnak. Az Úr – mindentudó lévén -, a bizonyítás nélkül is biztos volt ebben. Ha nem ellenfele a Sátán, mivégre verte meg minden bajjal Jóbot és családját? Számomra ettől kezdve Jób könyve a hatalom, az erő fitogtatásának könyve lett.

– Nem türelmetlenül, de már kíváncsian várom, miképpen találkozik Jób története a te kongresszusi „hozzászólásoddal”?

– Kézenfekvő kínálat volt ez a könyv a „parabolához”. A két szembenálló nagyhatalmat személyesítettem meg az Úr és a Sátán szerepével. Nem foglaltam állást, a parabolámban, melyik nagyhatalom áll a jóság, és melyik a gonoszság pártján, mert Jób gyermekei számára, ez teljesen mindegy. Mindkét nagyhatalom úgy játszik a kicsik életével, hogy eközben a szemük sem rebben, sőt adott alkalommal még prédikációkat is mondanak, miként az Úr a vízilóról.

Szövetségek egymás ellen, vagy a kicsik ellen?

Mi, huszadik századi emberek – életemből 65 év ebben a században telt el -, már nem lepődhetünk meg semmin. Szabó Árpád könyve óta – amely a periklészi demokráciáról szólt , és a perzsák ellen létrehozott katonai szövetséget elemezte -, elviekben is tisztázódottnak tekinthetjük, hogy a nagy katonai szövetségek csak látszólag szerveződnek egymás ellen. Valójában a szövetségesek – és saját népük – feletti uralmat célozzák és tartják fenn tűzzel-vassal.

Ezért választottam azt a módszert, hogy 2500 évvel a Nagy Hűségpróba Kiállása után az Úr és a Sátán újabb fogadást köt Jób terhére. El kellett térnem az eredeti történettől, hiszen aszerint, „Jób pedig élt vala ezután száznegyven esztendeig… És meghala Jób jó vénségben és betelve az élettel.”(Jób.43;16-17) nekem pedig ma is élő Jóbra és gyermekeire volt szükségem. Örök életet kaptak tehát tőlem, a történet szellemétől. Már fel sem merül, hogy „az ember bőrt ád a bőrért”(Jób. 2;4) . A huszadik század nagy élménye a szexuális forradalom, a Sátán tehát a szex oldaláról, a hitvesi hűség oldaláról támadja meg Jób hűségét.

– Kérlek, ne áruld el, győz-e a Sátán vagy sem, hátha akad olvasó – vagy valami csoda folytán, a színházi néző -, aki így izgatottan várhatja a fogadás kimenetelét.

– Nem árulkodom. Annál is kevésbé, mert Jób könyve azért nem egyszerű parabola.

Az Ószövetségi Írások között ugyanis a „bölcsességi irodalom” előkelő helyezettje Jób könyve. Prózai elbeszéléssel kezdődik. Ennek az a lényege, hogy a jóság, az erényesség jutalmát, az ember a földi életben nyeri el. A történet azzal fejeződik be, hogy újabb prózai szövegben megtudjuk, a hűségért cserébe, Jób ismét vagyont – sőt, megduplázott vagyont továbbá családot és egészséget kapott az Úrtól. A kereszténység ezt a filozófiát még Krisztus előttiként kezeli, mert Jób könyvének ismeretlen szerzője nem juthatott el ahhoz, hogy a jóság és az erényes élet jutalmát nem a földi, hanem a túlvilági életben nyerjük el. Az Ószövetség nem foglalkozik az üdvösség túlvilági elnyerésével.

Sátán, kontra Isten

A kereszténység különös gondot fordít arra, hogy a Sátán nem ellentétpárja az Úrnak. A Sátán az Úr ellen harcol, de bennünk, emberekben akarja a harcát megvívni.

A véletlen úgy hozta, hogy az általam nagyon tisztelt, áldott emlékű dr. Cserháti József pécsi püspök szerkesztésében, éppen 1979-ben jelent meg érdekes elmélkedő összeállítás „Isten a mennyei atyánk” címmel, amely az év minden napjára ajánl valamilyen olvasni és elmélkedni valót. Az én november végi születésnapom környékén, véletlenül éppen az „őskígyó”, a „sötétség angyala”, „az ördög és csatlósai”, „a gonoszság hatalma” és „a Sátán reális nagysága” képezi az elmélkedés tárgyát.

Tanulságos gondolatok olvashatók ezekben a fejezetekben arról, hogy a Sátán Isten ellensége, de nem valamilyen „ellen-isten”. Teremtmény, mint a többi angyal, akikben Isten örömét lelte, hiszen Lucifert is a világosság angyalának teremtette, aki nem született gonosznak, hanem önmagát tette gonosszá. O. Hophan: Die Engel, Luzernben 1956-ban megjelent munkájában felhívta a figyelmet arra, hogy a Sátánt, Isten független ellenfelének feltüntetni hiba volna. Egy másik mű, Igehirdetés és liturgia címmel kifejti, hogy a Sátán nem Isten ellenfele, akivel Isten végig párbajozza a történelmet. A Sátán is teremtmény és Isten tiszteletben tartja teremtménye jogait… A Sátán tehát „nem Isten ellensége, hanem a miénk.”

Mi van, ha ismerjük a történet kimenetelét?

Amikor tehát Jób történetét választottam parabolám alapjául, számolnom kellett azzal is, hogy esetleg megsértem a vallásos emberek érzékenységét, amikor nem teszek különbséget, nem nevezem meg, melyik pártján állok, hanem egyszerűen nagyhatalmi ellentétpárnak tekintem Isten és a Sátán kettősét. Dr. Rosta Ferenc például a katolikus bibliafordításnál Jób könyvéhez írott bevezetőjében azt írja: „Az olvasó tudja az előszóból, hogy Jób bajai a sátántól erednek, nem az Istentől. De ezt sem Jób, sem barátai nem tudják.”(Biblia 582. oldal.)

Nos, az eredeti szereplőkkel ellentétben, én abból indultam ki, hogy a megismételt történetben mindenki ismeri az előzményeket. Jób és barátai, gyermekei, egyaránt tudják, hogy a hűséget gazdag jutalom követi, azaz nem ismétlődik meg pontosan a sátáni próbatétel. Számomra a kérdés az lett: valóban a Sátánnak köszönhető-e minden Jóbot érő baj, vagy azért van ebben szerepe Istennek is? A másik kérdés: az én külpolitikai vonatkozásaimban, a létező feszültségért, a kis népek kiszolgáltatottságáért csak az egyik, vagy mindkét hatalom felelőssé tehető-e?

Azt akartam megfogalmazni, ha Jób könyvének filozófiáját fogadom el, és a jóság, az erény jutalma a földön illeti meg az embert, akkor Jób gyermekeinek „megéri-e” vállalni a hűség próbájában az áldozat szerepét? Ha – már Krisztus szerepét ismerve – a jutalom a túlvilágon esedékes, akkor mit tegyenek a nem keresztény áldozatok?

Bárány vagy muflon?

Természetesen arra is figyelemmel kellett lennem, hogy a zsidó környezetben játszódó történés izraelita szempontból is hiteles legyen, éppen amennyire ez egyáltalán a képtelen szituációban lehetséges. Mózes harmadik könyvében a Levitákban a 17;13-ban olvasható: „És ha valaki Izráel fiai közül, vagy a köztök tartózkodó jövevények közül vadászásban vadat vagy madarat fog, a mely megehető: ontsa ki annak vérét, és fedje be azt földdel .”

A „létező szocializmus” érájában fontos dolgok dőltek el vadászatokon, ultipartik közben. Vadásztársaságban tagnak lenni a legrangosabb státusszimbólumok közé tartozott. Beszélték, hogy Kádár Jánosnak volt egy kis kockás füzete, amelyben sk. vezette a politikusok által kilőtt vadak számát, mert bár ő nem nagyon szeretett vadászni, de arra figyelt, hogy a törvényességet a politikusok betartsák – legalább a vadászatokon.

A kérdés az volt, lehet-e fácán a birka alternatívája?

Mózes harmadik könyve a 11. részben részletesen felsorolja a tiszta és tisztátalan állatokat. Ezek között nem szerepel sem ilyen, sem olyan minőségében a fácán, a vadliba, vadkacsa vagy esetleg a muflon. A vadlibát és a vadkacsát elvetettem, hiszen a listában a hattyú szerepel, és hátha összetéveszthető a vadkacsával… A muflon ugyan megfelel minden feltételnek, de hol van Magyarországon annyi muflon, ahányan törekedtek a vadásztársasági tagságra? Legalább ebben ne rugaszkodjak el a valóságtól. Maradt tehát a fácán, hiszen az Egyiptomból, – a húsos fazék mellől -, kivándorló zsidókat, maga az Úr látta el hússal – a fürjek révén. És ha a fürj ehető, gondoltam, a fácán is az…

A véletlen lét és az okkal lét

Mivel a kicsik, a névtelenek szemszögéből érdekelt a nagyok vetélkedése, fogadása a kicsik bőrére, ezért fontos volt a nevek tisztázása is. A Biblia, Jób első gyerekeit csak számuk szerint jegyezte fel. A jutalomképpen kapott gyermekek közül az írás csak a három lány nevét jegyzi fel (Jób . 42;14), a fiúkról szó sem esik. Nem nevezi meg a második feleséget sem. A Korán azonban, minden bizonnyal a más kulturális környezet okán, csak a legidősebb fiú nevét jegyzi fel, és a feleségét is, akit Jákob-Izrael Dina nevű lányával azonosít.

Csábító gondolat volt, hogy Bulgakov példáját átvéve, Máté legyen az Úr körül szolgálatot tevő „protokoll-főnök”. A Jelenések könyve szerint ( 12,7) azonban Mihály és angyalai győzték le a Sátánt, így kézenfekvő volt, hogy mint egymás iránt ősi utálatot érzők kapjanak szerepet a szatirikus játékomban.

– Boldoggá tett, hogy megírtad a „paraboládat”?

– Nagy szerencsémre, 1984-ben a Komárom megyei Új Forrás című folyóiratban, igaz nonparell betűkkel szedve, megjelent a szatirikus játékom. A lap főszerkesztője, Payer István tervezte, hogy a tatabányai színházban amatőr színészekkel előadatja. Mielőtt azonban a megvalósításhoz foghatott volna, elvitte a hirtelen halál…

– Slussz?

– Slussz. Én azért nagyon örültem a nyilvánosságnak. Feleségem – látva örömömet -, mondta is: „Látod, neked mindig ilyen munkával kellene foglalkoznod.” A folyóirattól kaptam – 1984-ben! – 4200 forint szerzői honoráriumot. Mondtam a nejemnek, ha beéri azzal, hogy ötévenként keressek 4200 forintot, semmi akadálya, hogy drámaírásra adjam a fejem…

Újabb darabom megjelenését Komlós Attila barátomnak köszönhetem, akivel együtt voltunk turistaúton Izraelben és útközben szóba került az én szatirikus játékom is. Miután elolvasta a kéziratot, megkérdezte: „Miért nem adod ki?”

– Mire én azt válaszoltam: Ugyan, ki olvasná el?

– Mire ő azt mondta, nem ezt kell kérdezni. Hanem azt, ki adná ki?

– Jó – mondtam -, akkor ki adná ki?

– Én – válaszolta Komlós Attila.

– Akkor most már maradéktalan a boldogság?

– Sajnos nem. A megjelent ezer példányból még van vagy háromszáz és otthon a gardróbomban várja, hogy legyen annyi barátom, akiknek elajándékozhatom. Vevő ugyanis nincs…

Dr. Halák László televíziós szerkesztő volt sok éven át. Mint jogász, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Etikai Bizottsága elnökeként dolgozik ma is, a szakma elismerését újra és újra megszerezve. Kötete: „A Nem Egészen Szép Béka meséi” címmel a Pan Press kiadónál jelent meg, 1998-ban.

1