Kezdőlap » Remény » 2006. 2. szám » Kárpáti Alma – Fahidi Éva: Anima Rerum – A dolgok lelke

Kárpáti Alma – Fahidi Éva: Anima Rerum – A dolgok lelke

Kárpáti Alma

Fahidi Éva: Anima Rerum – A dolgok lelke

(Tudomány Kiadó, 2005)

Aki megjárta Auschwitzot, annak két élete van: egy Auschwitz előtti és egy Auschwitz utáni – írja a borzalmakban minden családtagját elvesztő Fahidi Éva, a most 80 éves holokauszt-túlélő.

Negyvenöt évvel a rémségek után a múltját feldolgozni igyekvő Németország, pontosabban a második világháború alatt hadiüzemnek helyet adó Stadtallendorf város magisztrátusa egykori fegyenctársaival együtt emlékezni hívja őt. Felkérik, írja meg emlékeit a dokumentációs központnak, amire ekkor még nem képes. De újabb 15 évvel később elkészül a magyar nyelvű könyv.

Szerzője nem tartja magát írónak, amitől még nagyobb élmény a mű. Az Anima Rerum tehát nem tudatosan megkomponált, felépített alkotás; az olvasó számára a könyvvel való találkozás sokkal személyesebb élmény, mint amikor egy vasárnapi ebéd után mondjuk, a nagymama mesélne az életéről. Fahidi Éva ír Auschwitzról, ír Auschwitz utánról, és ami a legcsodálatosabb, ír Auschwitz előttről.

Auschwitzot, a szörnyűségeket, a kegyetlenséget, a sebeket, a betegségeket, az éjszaka megtelő és kiboruló kübliket meg az előbbiek tartalmától nem sokban különböző ételeket, a fűből készített Dörrgemüséket egy hihetetlenül erős, sportos és szívós fiatal lány valahogy túléli.

Auschwitz után egy jó humorú, éleslátású, ironikus nőt ismerünk meg benne, aki azonban már véglegesen elveszített valamit: ahogyan írja, mindig olyan lakhelyet választott magának, ahol volt hátsó kijárat is…

Ez a gyönyörű könyv nem a hihetetlen mennyiségű és kellően érzékletesen leírt dráma miatt lesz emlékezetes, hanem az Auschwitz előtti élet révén. Fahidi Éva azt kérdezi, hogy mi a csudát is lehet még írni a holokausztról. Valóban nem könnyű. De hogy lehetett ilyen csudát írni az Auschwitz előtti életről?

Az Anima Rerum ugyanis nem csupán egy újabb holokauszt-könyv, annál sokkal több: családregény, korrajz, történelmi dokumentum – mindez páratlanul olvasmányos, érzékletes stílusban. Mi a titka? Az a határtalan szeretet, ahogyan Fahidi Éva a családjáról ír, ami ennyi évtized után is nagyon közvetlenül, nagyon élőn tapintható ki. Egy „író” soha nem kerülhet ilyen kapcsolatba regénye szereplőivel, a sorok közül nem sugározhat ennyi szeretet – igaz, ennyi szomorúság sem.

A szereplők maguk a közvetlen rokonok, az idillikus debreceni zsidó nagycsaládnak mindig nyugalmat és biztonságot adó édesapa, aki a Fahidi Testvérek Fatelepe Rt-t vezeti. Az egész család életét kormányzó szép és szerető édesanya, akinek szeretetéből még a kóbor kutyák befogadására is jut. A sorstól ajándékba kért és kapott kishúg, valamint a számtalan kedves rokon, a felhőtlenül boldog, mesébe illő gyermekkor összes szereplője. A könyv lapjain egy jómódú zsidó vidéki kislány mindennapjai elevenednek meg, aki tizenhét éves koráig irigylésre méltó boldogságban és szeretetben élt. A szülők ugyanis nemcsak a biztos anyagi hátteret és a jó körülményeket teremtették meg a család számára, hanem olyan erkölcsi-lelki útmutatással is szolgáltak, amilyennel manapság talán már csak a szépirodalomban találkozhatunk.

Gyönyörűek a mindennapok apró-cseprő eseményei, a féltve őrzött emlékek: a papa és a mama regényes megismerkedése, az ógyallai nagyszülői háznál töltött nyári hetek napsütötte emléke, a vidéki polgárcsalád életének mindennapi mozzanatai, a nagymosások menete, a csodálatos sütemények vagy a szigorú koreográfiával eltett gyümölcslekvárok íze – mind-mind olyan közel hoz minket a Fahidi családhoz, hogy szinte filmként pereg le szemünk előtt a történet.

Az Anima Rerumot talán azért is olyan jó olvasni, mert teljesen áthatja a szerző – és egyben főhős – személyisége. Hogyan lehet feldolgozni, ha az embert egy ilyen idilli, boldog gyermekkorból kiszakítják, és a földi pokol legmélyebb bugyraiba hurcolják, ahol rajta kívül minden hozzátartozóját megölik, és ahonnan egyes-egyedül kell hazatérnie?

Sehogy. De a túlélés egyetlen módja az lehet, amit Fahidi Éva tett: a szeretteire, a boldog békeidőkre nem a szomorú múlt részeként emlékezik, hanem olyan csodás kedvességgel, amilyen csak keveseknek adatik meg.

1