Kezdőlap » Remény » 2006. 2. szám » Moshe Golan: Túlélés méltósággal

Moshe Golan: Túlélés méltósággal

Moshe Golan

(Izrael)

Túlélés méltósággal

E gyönyörű emlék-levelet Grósz Györgytől, alias Moshe Golantól kaptuk Izraelből. Meghatottan közöljük

Huszonkét évvel Anyám halála után – feledve az életem végéig kísérő gyászt -újra és újra alaposan elolvastam emlékiratait, amiket nekem vetett papírra: „Fiamnak írom le életem emlékeit. Majd egyszer, ha élete nyugodt mederben folyik, és elérkezik abba a korba, amikor az emberek elmélkedni kezdenek, talán előveszi ezt az írást.” Az olvasottakhoz tettem Anyám barátainak és ismerőseinek róla szóló történetét. Szíven ütött az iránta megnyilvánuló tisztelet és elkötelezett barátság, ami még rám is átsugározott, mint “Irénke fiára”.

Anyám tipikus magyar-zsidó asszimiláns, bár hagyományhű családban született. A művészet, az irodalom és a zene töltötte ki szabad óráinkat. Szolnokon éltek. Felmenői több fontos állást és pozíciót töltöttek be az ottani gazdasági, társadalmi és kulturális életben. Az első világháborúban a férfiak közül többen magas kitüntetést kaptak. Mindvégig hazafias magyar polgárok voltak.

Nagyapám, Polgár (Piltzer) Móricz felügyelte és ellenőrizte a MÁV erdélyi bánya beszerzéseit. Ezért helyezték Szolnokról Aradra. Amikor a románok elfoglalták Erdélyt, felszólították: tegye le a hűségesküt és kapcsolódjon be a román köztisztviselők apparátusába. Mint hű magyar, ezt visszautasította, ami katasztrofális következményekkel járt. A hat gyermekes családnak rögtön el kellett hagynia Aradot. Mivel szolnoki illetőségűek voltak, az ottani teherpályaudvaron kötöttek ki. Ott laktak vagonban négy éven keresztül. A magyar állam nagyapámat “galícai jött-ment”-nek tartotta és tudni sem akart róla. Olcsó bérért könyveléssel és korrepetitori munkával foglalkozott. Ötvenhat éves korában halt meg.

Dr. Heves Kornél szolnoki főrabbi búcsúztatta: “Nagy műveltségű ember volt, aki irodalmi téren is munkálkodott – mondta. – Ezek a könnyek és bánatvirágok szenteljék fel síremlékét”. Tisztelt nagyapám nyomdokaiban haladva, gyerekei – tanulmányaik mellett – tovább szolgálták a művészetet, az irodalmat és a zenét. Mindegyikük játszott hangszeren, festett vagy szobrászkodott. A színes szellemi élet sodorta őket a holokauszt örvényébe.

Mivel a harmincas és negyvenes évek zsidó törvényei keresztülhúzták anyám tanulmányi és elhelyezkedési törekvéseit, 1941-ben csak Kiskunhalason kapott állást a híres Schneider baromfi-, gyümölcs- és tojás export cégnél. A Schneider család nagyon kiterjedt volt. Tizenegy gyermek közül kilenc – családtagjaikkal – a vállalat kebelében működött. Voltak bevásárlók, eladók, szervezők, fiókvezetők, hűtőház ellenőrök, ügyvédek, könyvelők stb. Kiskunhalas lakosságának negyedrésze is a Schneider cég alkalmazásában állt. A környező városokból és falvakból hozták fel a termékeiket és – feldolgozva – Európa több országába exportálták azokat.

Az egyik Schneider unoka, Goldberg Aranka, dr. Singer Adolf szabadkai szívspecialistához ment férjhez. “Dóci” (ezen a néven ismerték városszerte) humánus beállítottságú emberként vonzódott a kommunista eszmékhez. Több haladó szellemű folyóiratban jelentetett meg politikai cikkeket. Többször is letartóztatták. 1941-ben Észak-Bácska kommunistái nagy körültekintéssel készítették elő a magyar uralom elleni felkelést. Dr. Singer elvállalta egy illegális elsősegély-nyújtási tanfolyam vezetését és kötszereket, gyógyszereket, sebtapaszt tárolt. Egy idő múlva érezte, hogy megfigyelés alatt áll és ezért Budapestre távozott. A rendőrség nyomon követte; feleségét letartóztatták. Ekkor a sógora, dr. Loschitz Elemér, egy előre megbeszélt kódolt hirdetést tett közzé, hogy dr. Singer adja fel magát. Így került az orvos, aki nemcsak az embereket, hanem a társadalmat is akarta gyógyítani, a hírhedt szabadkai Sárga Ház pribékjeinek kínzókamráiba. Miután irtózatos kínzásoknak vetették alá, hadbíróság elé állították, és 1941 novemberében kivégezték, tizennégy társával együtt. Ma egy szabadkai utca örökíti meg nevét, emlékét.

Dr. Singernek és nejének két gyermeke volt, Évi és Imi. Mivel a család akkor már Szabadkán élt, a gyerekek szerb iskolába jártak. Otthon, egymás közt, németül beszéltek. Magyarul alig tudtak. Amikor Anyám a színre lépett, borzalmas állapotban voltak. Singernét Pesten kezelték és Évi is ott tartózkodott kiskunhalasi nagyszüleivel. Imit egyelőre Kiskunhalason, a nagymama gyermektelen húgánál, Bleieréknél, helyezték el. Anyám ide érkezett, mint Imi magyar tanárnője. Imit és Anyámat Bleierék annyira megszerették, hogy kérelmükre a család belegyezett, hogy állandóan náluk tartózkodjék. Imi ragyogó eszű, gyönyörű és jó kisfiú volt.

Anyámnak nem akadt más feladata, mint Imivel foglalkozni. Ezért, rendszeresen bejárt a kiskunhalasi zsidó iskolába kisegíteni. Itt, ebben az időben már csak egy tanító és egy hitoktató működött. A hittantanár, Feuerstein Fülöp, dr. Feuerstein Emil, a későbbi izraeli író apja, és Avigdor Hameiri költő, műfordító öccse.

Bleier bácsi minden hónap elején elkészítette a pénzes borítékokat a rászorultak részére, amiket Anyám diszkréten kézbesített. Természetesen a hála és a tisztelet átszállt a küldöncre, ebben az esetben Anyámra úgy, hogy még jóval a háború után is többen megkülönböztetően viszonyultak hozzá. A Schneider család minden tagja, családtagnak kijáró szeretettel és megbecsüléssel vette körül Anyámat.

Bleierék a lányukként kezelték, még kelengyét is gyűjtöttek számára, hogy esetleges férjhezmenetelekor erre ne legyen gond. Gondoskodásuk arra is kiterjedt, hogy Imi és Anyám nyaralásakor meghívták nagyanyámat és saját költségükön orvosi kezelést nyújtottak neki.

1944 március elején Anyám egyik nagybátyámat kívánta meglátogatni, aki munkaszolgálatos volt egy Szeged melletti uradalomban. A vonatfülke tele volt gátlástalanul zsidózó katonatisztekkel. Nem tudván, hogy Anyám zsidó, nem molesztálták, és vele udvariasan viselkedtek. Az egyik többek között ezt mondta: “Nem egészen értem ezt a zsidóüldözést. Egész héten szidják a zsidókat, és vasárnap elmennek a templomba a zsidó gyereket imádni…” Ennek a légkörnek egyenes folytatása volt 1944. március 19-én a német megszállás.

A feszültség miatt Anyám vissza akart utazni Szolnokra, de mielőtt elindult, nagyanyámnak sikerült értesíteni őt, hogy több zsidót elfogtak a vasútállomásokon. Így alakult, hogy Anyám Bleierékkel és Imivel előbb a kiskunhalasi gettóba és onnan a szegedi téglagyárba került. Mint később elmesélték nekem, a borzalmas megpróbáltatások közepette, Anyám különleges önuralommal próbálta ösztönözni az embereket méltóságuk megőrzésére. A zsúfoltság, piszok, a nők lealacsonyító testi motozása sem rendítette meg benne a hitet, hogy vége lesz a borzalmas kínzásoknak. A későbbi, még szélsőségesebb eseményekben is ez volt Anyám meghatározó viselkedése, ami sokban erősítette a reményt.

A Szegeden összegyűjtött zsidók egy részét az ausztriai Strasshofba irányították. Itt alávetették őket lealázó fertőtlenítésen és szőrtelenítésen. Anyám haját nem vágták le. Gyönyörű, mindig rendezett, szorosan befont, bronzvörös haja volt. Az itteni elosztó, illetve átmeneti táborból a Gloggnitz mellett levő festői Semmering aljára kerültek és főleg az ottani cement termelő iparban foglalkoztatták őket. A híres üdülőkörnyék szépsége a nyomorúság ellenére is megihlette az oda kerülteket. Nem hiába töltötte itt Horthy Miklós a mézesheteit. Imi ezt írta Anyámnak: „Itt olyan szép a táj, mint Irén néni arcán a báj”.

Egy napon két foglyot, akiket kenyérlopással vádoltak, fel akartak akasztani. Anyám – vörös haja, fellépése és kitűnő német kifejezőképessége miatt – különleges szerephez jutott. Sikerült meggyőznie a lágerführert, aki felfüggesztette a drakonikus büntetést, a halállal való fenyegetést.

A front közeledtével, 1944 december elején, a viszonylagos idill véget ért. Anyám csoportját Bergen-Belsenbe szállították. Azokban a barakkokban szállásoltak el őket, ahol előzőleg tartották az úgynevezett Kasztner-vonat utasait (őket Svájcba küldték 1944. december 7-én). Keserves hónapok következtek. Órákon át tartó appelleken kényszerültek mozdulatlanul állni a csikorgó télben. A marharépa, ami élelemként szolgált, nem tartalmazott elegendő kalóriát és sokan éhenhaltak. Az idősebbek és a betegek rohamosan legyengültek. A Bleier házaspárnak is ez volt a sorsuk. Anyám kezei között haltak meg.

Az úgynevezett Ungarnlager foglyait nem dolgoztatták. A kényszerű tétlenség még jobban rontotta az emberek lelkiállapotát. A hit és a bizalom az esetleges jobb jövőben, rohamosan apadt, különösen, amikor újabb häftling csoport érkezett. A Bergen-Belsenbe szállított munkaszolgálatosok borzalmas látványt nyújtottak és fokozták az ottlevők további demoralizálását. Voltak, akik a hírhedt szerbiai ércbányákból, Borból, kerültek ide. Az évek folyamán Anyám többször említette ezt az epizódot, annyira a hatása alá került.

Anyám úgy vélte, a zsidó ünnepek, a szombat megtartása segít a túlélésben. Péntek esténként a barakkban kultúrműsorokat szerveztek. A gyerekeket tanították, rendszeresen foglalkoztak velük.

1945 áprilisában a helyzet tarthatatlanná vált a táborban. A foglyok tömegével haltak meg elgyengülésben, tífuszban. Az itteni krematóriumot lebombázták, így a németek nem győzték eltemetni a halottakat. A front gyorsan közeledett, Himmler utasítására a foglyokat evakuálták. Anyám vonatát április 6-án indították útnak Theresienstadtba. A németek katonai felszerelést szállító vagonokat csatoltak a szerelvényhez. A szövetséges pilóták alighanem túl későn észlelték a vagonokból kiugrálókat. Rengeteg áldozata volt a téves támadásnak Zernitz-Holm vasútállomásánál. Amikor ez az újabb pokol elszabadult, Anyám védően ölébe akarta húzni Imit. Egy lövedék elvitte a gyerek fejét az ő óvó tenyerével.

A töltés mentén Anyám és vérző sebét egy SS kötötte el. A halálveszély elmosta a különbséget német és zsidó között. Egy német katonai teherautó bevitte a sebesülteket a közelben levő kyritzi kórházba, körülbelül 100 kilométerre Berlintől, észak-nyugati irányban.

A Szövetséges Hatalmak közeledtével, a németek egyre több alkalommal segítettek zsidóknak, talán alibit keresve. Lehet az is, hogy Anyám különlegesen humánus emberek közelébe került, a pokol Kyritzben levő bugyrában. Megoperálták, és amikor felébredt az altatásból, egy orosz tiszt hajolt fölé, és jidissül szólt hozzá: „Ne félj, én is zsidó vagyok…”

Singerné és Évi Budapesten vészelték át a háborút. A szovjet ostrom befejeztével, amikor már ki mertek menni az utcára, egy ittas ukrán katonának megtetszett Évi. A védelmező anyát lelőtte és megerőszakolta a lányát. Évek múlva, hosszú svájci kezelés után, Évi Kanadába került és családot alapított. A borzalmas meghurcoltatások nem hagyták nyugodni és életének saját kezűleg vetett véget. Két kislányt hagyott maga után.

Anyám csodának tartotta visszajövetelét és ebből a szemszögből értékelte az életét. Baráti tisztelték és szeretették, nagyra értékelték egyéniségét és tevékenységét.

Felidézve Apám ugyancsak rendhagyó háborús ”pályafutását” el kell mondanom: miután megjárta a Don-kanyart és Bort, a ceglédi szovjet fogolytáborból „télahot vett”. Szinte hihetetlen, hogy szüleim, a szó szoros értelmében, a hamuból kreáltak új életet. Mai tudattal felfoghatatlan, hogy több hasonló holokauszt-túlélő képes volt családot alapítani, és reményteljes életet kezdeni. Ehhez nem lehetett elég az egyszerű életösztön. Ehhez kölcsönös tisztelet, szeretet és főleg, egymás iránti érzékenységre volt szükség, e fogalom lehető legkifinomultabb mértékében. Apám a túlélést kiváltságnak tudta be és vallásossága elmélyült. Az ötvenes évek fanatikus politikai rendszerében miközben késő este agitálni ment, Anyám tanított a Se’ma Jiszroél-ra, öt éves koromban. Amikor Apám egyszer nyáron levette zakóját, zsidó kollégája figyelmeztette a nyomokra, melyet az imaszíj hagyott a karján. Szombatonként mindig gyalog ment munkába. A félelem sem riasztotta el a hagyományoktól. Apám a holokauszt után zsidó méltósággal élt. Ha nem is tüntetően, de nyíltan vállalta tagságát a zsidó közösségben. 1954-ben, az Akácfa utcai „Or Chadas” körzetben, a zsinagógai közösség választmányi taggá választotta.

Legyen családom minden tagja örök tisztelettel övezve!

5