Kezdőlap » Remény » 2006. 2. szám » Solymár József: Emlékbeszéd helyett

Solymár József: Emlékbeszéd helyett

Solymár József

Emlékbeszéd helyett

Ilyennek látta egy goj Scheiber Sándort, a tudós főrabbit

Rövidke létem eddigi kodályi hetvenhét esztendeje alatt sok híres és kiváló emberrel volt alkalmam találkozni, szót váltani, barátkozni. (Megtapasztalhattam, hogy a híres és a kiváló nem mindig esik egybe.) Ma már bronzszobrokat köszönthetek jó ismerősként és utcai névtáblákon, intézmények bejárata fölött, emlékezést szolgáló könyvek, albumok címoldalán látom viszont nevüket, arcukat. A hosszú névsorban főleg írók, költők, újságírók, színészek, filmrendezők, szobrászok, festők, tudósok, közéleti emberek szerepelnek. És volt köztük egy rabbi is. Scheiber Sándort természetesen a megismert kiválóságok közé sorolom.

Kamaszként éltem meg a második világháborút, s benne a holokausztot. Kiskamasz voltam, amikor kezdődött, s félig-meddig már fiatal ember, mire befejeződött. Tudtommal nincs bennem egy csepp zsidó vér sem, de családom tagjainak köszönhetően még naivan, személyes tapasztalatok híján is a jó oldalon állhattam. Ám valami ok nélküli lelkiismeret furdalás mégiscsak maradhatott bennem, mert már félidőben megszakított egyetemi éveimben, majd fiatal újságíróként is kerestem a zsidó kollégák barátságát. Sem az egyetem filozófia-esztétika szakán (évfolyamtársam volt Heller Ágnes), sem az újságírók között nem volt nehéz zsidókat találni, hiszen a „hohmecolás”, e nép ősi mestersége, a korábbi évszázadokban a zsidók által is gyakorolható értelmiségi foglalkozások közé tartozott.

(Nem tudom megállni, hogy így, zárójelben meg ne emlékezzek egy kedves helyzetről. Hárman iszogattunk egy délután szentendrei víkendházunk teraszán. Vendégünk volt Fazekas Gyuri, aki részese volt annak a kis csapatnak, amely Nagy Imrét a romániai Sinaiába, Szuagovba elkísérte, s büszkén vallotta zsidóságát, meg Péteri Pista barátom, aki viszont folyton azt emlegette, hogy nagyanyja Nagyfejeő Emerencia benne van a Góthai Almanachban, s ő maga a Hortobágy-széli Nagyivánból származik.

Fazekas Gyuri így tromfolta le barátunk dicsekvését:

– Hallod, Pista, hiába vagy te hortobágyi számadó juhász unokája, ebben a szakmában, mire megöregszel, belőled is csak vén zsidó lesz, akárcsak belőlem.)

A mondottak után talán az sem meglepő, hogy amikor már negyven felé járva megnősültem, zsidó lányt vettem feleségül.

Egyszer talán még megírom a „Goj a családban” című humoros regényemet. Anyósom, akivel hét éven át egy fedél alatt laktunk, hiába várta, hogy kibújik belőlem a jól rejtőzködő antiszemita. (igaz, néha kijelentettem, hogy ma szabadnapos filoszemita vagyok. De még ennél meredekebb – zsidó barátaim szerint találónak ítélt mondásokat is – sikerült megfogalmaznom. Például azt, hogy mifelénk a zsidók a társadalom megítélése szerint egy nagyobb és egy kisebb csoportba tartoznak. Van a büdös zsidó és van pedig a zsidó.

A zsidók – főleg a vallásosabbja, az önérzetesebbje és a műveltebbje – nem igazán örülnek a betérőknek. Bonyolultabb dolog ez, minthogy – férfiak esetében – egy kis műtéttel el lehessen intézni a dolgot. Van viszont a másik eset, a házasság, amikor a férfiembernek a mózesi törvények szerint, akaratától és szándékától függetlenül, utódait illetően vállalnia kell a zsidó sorsot. Ez viszont már nem tréfadolog, hanem felelős döntés.

A felkészülés időszakában hosszabb időn át csak a zsidóság történetével, gondolatvilágával, vallásával, szokásaival foglalkozó műveket olvastam. Később, író lévén, úgy éreztem, nekem is illik letenni a garast. Nem kisebb feladatot tűztem ki magam elé, mint azt, hogy próbálom megmutatni: miként él a pesti zsidóság a Kádár-korszakban, hogyan próbálja megőrizni identitását és feldolgozni Auschwitz tragédiáját. Rövid regényemnek – meglehetősen önérzetesen – a Választott nép címet adtam. Ebben az Örökkévaló döntése mellett a magam elhatározását is érzékeltetni próbáltam.

Úgy terveztem, hogy ez az írás lesz a címadója a kötetnek. Ám Kardos György, a Magvető Könyvkiadó szakmai körökben sokat emlegetett igazgatója személyesen közölte velem, hogy ez a munkám valahol a többi között, eldugva megjelenhet, de a kötet borítóján más írás címe szerepeljen.

A kritikusok, akik talán már a születésem előtt eldöntötték, hogy semmi jelentőset alkotni nem fogok, ezt a művemet sem vették észre. Egy testvérpár azonban egyengette utamat a siker felé.

Benedek Pali, aki ekkor már az izraeli magyarnyelvű hetilapnak, az Új Keletnek volt vezető munkatársa, szemmel tartotta a magyar kulturális életet, és szeretettel ültette át az itthon már kiirtásra ítélt kávéházi humort. Palival 1948-ban, egy ifjúsági műsor felvételénél ismerkedtünk meg. Én ott csak a tömegzajgásig jutottam. Amikor a műsorvezető megkérdezte, ki a kedvenc költőnk, azt kellett kórusban kiabálnunk: Eluard! Eluard!

Megvallom, én akkor Eluard nevű baloldali költőnek még a hírét sem hallottam, s alighanem a többiek sem. Aztán a műsorvezető kérdésére, hogy ki is az oly nagyon szeretett poéta, Benedek Pali egy már korábban a kezébe nyomott papírosról felolvasta mindazt, amit Eluardról tudnunk illett.

Egyszer talán érdemes lenne beszélni a haláltáborokat megjárt, majd Izraelbe távozott magyar zsidók furcsa „honvágyáról” Tény, hogy az Új Kelet tekintélyes lap volt és Pali egy teljes oldalon ismertette regényemet. Azzal bíztatott, hogy meg is jelenhet odakint, ám egy éppen aktuális kormányváltás miatt ez az ötlet lekerült a napirendről. (Tapasztalatból nem használtam a füstbe ment fordulatot.)

Benedek Pali tehát megtette a magáét. És Pinepke, az ő Pista nevű öccse (azaz Benedek István Gábor) sem maradt le testvérbátyjától. Ő adta ugyanis a könyvemet Scheiber Sándor kezébe, majd a személyes találkozásra is sor kerülhetett. Méghozzá nem a munkahelyén, a Rabbiképző Szemináriumban, hanem Scheiber Népszínház utcai lakásásán.

Nem ő volt az első rabbi, akivel módom volt találkozni. Brasch Zoltán orvos barátom kezelte, injekciózta az akkor már súlyosan szívbeteg Kohen Mór rabbit, s egy vizit alkalmával társulhattam hozzá. Az őszszakállú, madárcsontú, törékeny öreg megmutatta nekünk a karzatról a romos Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát. Szívet szorongató élmény volt.

Zsidó ünnepeken anyósoméknál lakott Herczog bácsi, az újpesti ortodoxia nagyra becsült Talmud-tudósa, mert a Dessewffy utcai lakásból gyalog elérhette az ugyanazon utcában lévő zsinagógát, ahol a szertartásban mindig szerepet kapott. Könyvemnek köszönhetően egy alkalommal én is csatlakozhattam hozzá, és a sábeszi ima megkezdése előtt odavezetett engem a tóratekercseket őrző szekrényhez. (Talán, ha nagyon kérem, még a sófárt is megfújhattam volna.) Csak néhány percet tölthettem itt, a szintén tekintélyes rabbi társaságában.

Scheiber Sándor az első percekben csalódást okozott. Ez a borotvált arcú, szürke ruhát viselő úr lenne a híres főrabbi? Ha az utcán találkoznék vele, inkább kistisztviselőnek vagy vidéki tanárembernek vélném. Semmi külső jele a kiválóságnak, a magasrendűségnek…

Így kezdődött. Ám ahogy beszélgetni kezdtünk, ez az első benyomás hamar a visszájára fordult. Ahogyan beszélt, ahogy közben ártatlanul vizsgálódó gyermektekintettel átnézett a szemüvege fölött, abból már érezhető volt, hogy egy álruhás uralkodó színe elé kerültem.

Lódítanék, ha megpróbálnám felidézni az első találkozás minden részletét. Számomra az volt a legfontosabb, hogy Scheiber, a Zsidó évkönyv szerkesztőjeként számon tartja a zsidóság életével, múltjával, hagyományaival foglalkozó műveket, és ezen belül külön figyel a nem zsidó írók e témában megjelenő munkáira. Az én dolgozatom elnyerte tetszését, és rendelt is egy novellát a Zsidó évkönyv számára.

Dávid király az emberiség történetének egyik legizgalmasabb, legösszetettebb figurája, akinek jellemében egyesül a zsidóság minden jellegzetes erénye és hibája. Nem csoda, hogy az írók újra meg újra megpróbálkoznak azzal, hogy feltárják jellemének szerkezetét, nem egyszer ellentétes töltésű cselekedetének rugóit. Ebbe a sorba én is beálltam. Írásomban a már hűlő testű öreg király melengetésére kirendelt sunamita lánynak – igazából önmagának – vall az életéről.

Témát Károli Gáspár Biblia fordítása alapján dolgoztam fel. A főrabbi elfogadta az írást, csupán a szereplők neveit igazította át a zsidó hagyományok szerint. Később, elismerésként, még azt is elmondta, hogy egy Amerikából hazajött zsidó fiúcskának a bár micvója alkalmából Dávid király élettörténetének megismerését adta feladatul, s forrásanyagként a novellámat jelölte ki a számára.

Aztán Scheiber tanár úr átnézve a szemüvege fölött, hamiskásan közölte:

– Az a sunamita lány nemcsak melengette ám az öreg királyt!

Amikor a Rabbiképző Szemináriumban a megjelent évkönyvet átvettem, arra számítottam, hogy tisztes honorárium üti a markomat. Ám amikor a titkárságon rákérdeztem, az ott trónoló éltes hölgy sértődötten vonta fel a szemöldökét. Végül odaadott nekem két korábban megjelent évkönyvet, a tanár úrnak a soproni zsinagóga feltárásáról írt tanulmányával, továbbá összegyűjtött írásainak két kötetét, s melegen megszorította a kezemet. (Vajon nem járok-e most hasonlóan ezzel a dolgozatommal is?)

A könyvbeszerzést nem bántam meg. A legnagyobb hatást a tanár úrnak Arany János nyelvéről, költészetéről szóló írásai gyakorolták rám. Érthető volt ez a vonzódás. Szinte tapinthatóak voltak a két ember világlátásában, magatartásában a közös vonások: a bölcs nyugalom, a türelem, a világi hiúság csöndes megvetés. „Találkoztam lócsiszárral, / Nem köszönt, de bevert sárral, / Nem pöröltem, / Félreálltam, letöröltem.”

Azidőben ajándékba kaptam egy Amerikában magyar nyelven megjelent könyvet, amelyben Visszanéztem fél utamból címmel, egy hazulról már az első világháború végén elmenekült, s odakint nagy karriert befutott szemészprofesszor írta meg emlékeit. Nagyerejű, értékes, hiteles emlékirat volt, siettem hát felfedezésemről értesíteni a főrabbit. A tanár úr (mert szerette, ha így szólították), egy ideig türelmesen hallgatta lelkes ismertetésemet, s csak azután jegyezte meg, némi kajánsággal:

– Két hónapja járt Pesten a professzor úr. Akkor találkoztunk.

Tapintatára, kedvességére jellemző, hogy amikor részt vettünk a szeminárium dísztermében egy pészachi vacsorán, fontosnak tartotta köszönteni az ünnepi összejövetel nem zsidó vendégeit.

A nagy élmény, amely miatt ebbe az emlékezésbe belekezdtem, most következik.

A szűnni nem akaró Kádár-korszak derekán valahogy megbicsaklott a karrierem és a magánkereskedők lapját szerkesztve számolhattam az évek múlását. Már nyugdíjasként dolgozott a KISOSZ Andrássy úti székházában az adóközösség irányítója, Hardy Miklós. Felvette a mogorva, megközelíthetetlen ember álarcát.

Egyetlen napja volt az esztendőnek, amikor kivételt tett. Mivel korábban a baromfikat exportáló cégnél, a BARNEVÁL-nál is betöltött valamilyen vezető szerepet, több kiló libatepertőnek valót és libamájat vásárolt. Ezekre a nagy zabákra meghívta a Pénzügyminisztérium illetékes vezetőit – a miniszterhelyettest, de néhány főosztályvezetőt is, no meg a pártközpont összekötőjét. És akkor, december hatodikán, megmondták, hogy országosan mennyi jövedelemadót várnak az akkori tizenkétezer magánkereskedőtől. Ezt az összeget aztán megyékre és a fővárosban szakmák szerint „lebontották”, egy csekély vésztartalékot azért hozzácsapva. Miután a ráeső részt mindenki igazságtalannak tartotta, Miklós bácsi a töpörtyűvel meg a libamájjal együtt sem lett népszerű figura.

Engem, pontosabban minket, feleségem származása miatt Miklós bácsi meghívott Németvölgyi úti házába, de később vasárnapi ebédre is a Zöldfa vendéglőbe. Amikor Miklós bácsit váratlanul elvitte egy infarktus, illőnek éreztem, hogy ott legyek a végső búcsúztatásán. Újköztemető, Kozma u. 6. A kódolt jelzés eligazított. Úgy véltem, hogy azért leszünk néhányan.

Hát voltunk is, legalább kétszázan. De lehet, hogy többen. Nem számoltam meg. Zsidók és goj kereskedők, vegyesen. Furcsa helyzet alakult ott ki. A zsidók, tudván, a szokást, kalappal, sapkával felszerelkezve érkeztek, a tájékozatlan buta gojok viszont hajadonfőnt. Még szerencse, hogy az iroda fel volt szerelve kölcsönadott sábeszdeklikkel. Ha nem temetésről lett volna szó, akár humorosnak is tekinthettük volna a helyzetet. A zsidók kalapban, a gojok sábeszdekliben. De a lényeg az volt, hogy sokan voltak. Sokkalta többen, mint várni lehetett volna. Tisztelték, s lehet, hogy szerették is a szigort játszó Miklós bácsit.

Meglepő volt számomra, hogy a temetés szertartását Scheiber Sándor vezette. Itt láttam először és utoljára a tanár urat palástban és fején a keresztény papok által is használt jellegzetes kockás formájú, bojtos fekete fövegben. (A zsidó nevét, sajnos, nem tudom.)

Meghatóan szép volt a szertartás, de ezen a temetésen nem sok könny csordult ki. Talán egy cseppnyi sem. Miklós bácsinak nem volt közeli rokona. Senki nem tudta miért, hogyan maradt ennyire egyedül. Éppen ezért volt becsületes életének tanúságtétele, hogy az érdek vagy az illem kényszere nélkül ilyen sokan vették körül a friss sírt.

Tájékozatlan lévén a temetői szokásokról, tartózkodtam attól, hogy külön köszöntsem a főrabbit. Scheiber Sándor azonban másként gondolta. Ő odajött hozzám, belém karolt, és meghitt beszélgetést folytatva együtt tettük meg a visszautat a sírtól a ravatalozóig.

Így utólag, még ha megnyúznak is, akkor sem tudnám megmondani, hogy miről esett szó e rövid séta alatt. Alighanem nagy zavarban lehettem, hiszen kétszáz vagy még annál is több csodálkozó szempár kísérte lépteinket. A kereskedők, akik közül sokan ismertek engem, nem tudták, mivégre kapom ezt a nagy megtiszteltetést.

Amint tapasztalhatták, ennek a közös temetői sétának a percei máig feledhetetlenek számomra. És fontos tanulságul is szolgálnak. Scheiber Sándor nem mondta ki, de nagyon jól tudta, hogy két oldalról érdemes építeni azt a hidat, amely az eddigieknél is szorosabban, megbízhatóan összeköt bennünket, zsidókat és gojokat. Lehet, hogy a találkozásoknál lesz néhány centis eltérés, mint a hajdan a Nyugati pályaudvarnál épült felüljárónál, de az viszonylag könnyen korrigálható.

Ez az a pont, ahol célszerű volna befejezni ezt az írást, de attól tartok, sérülne a hitelessége. Lépjünk tehát még egyet tovább.

Anyósomnak volt egy üzlete – akkor trafik és bazár – a József körúton, talán kétszáz méternyire a rabbiszeminárium épületétől. Az az igazság, hogy dohányárut igazából csak a szabályozás miatta kellett tartani a boltban, mert a rajta lévő csekély hasznot a közvetítők, a szállítók az utolsó fillérig elhalászták. Az igazi bevételt a bazáráruk bőséges kínálata hozta.

Volt mégis néhány cigarettát vásárló vevő, akiket az anyósom megkedvelt és szívesen kiszolgált. Naponta bejárt például egy derék nyomdász, meg egy jólöltözött, angolosan mindig esernyőt magával hozó úriember.

Erről az utóbbiról aztán a mindentudó házmesterné elmondta, hogy szegény sokat szenvedett, a felesége is elhagyta, mert elítélték a zuglói Thököly étteremben elkövetett nyilas kegyetlenségek egyik részeseként. Mérhetetlen csalódást jelentett ez az anyósomnak, és hamar kiutálta az üzletből a törzsvásárlót.

Majd minden nap bejött cigarettáért a rabbiszeminárium egy-két növendéke is. Voltak közöttük olyanok, akik még csak törték a magyar nyelvet. Nálunk tanultak, mert Közép-Európában akkor csak Pesten folyt rabbiképzés. Boltunk kedvence volt az a vöröses hajú ifjú, akiről a többiek elárulták, hogy hamarosan ő lesz a főrabbi Moszkvában. Egy másik langaléta fiúra pedig a prágai zsidók vártak.

Egyszer bejött a boltba Scheiber tanár úr. Sőt, ami meglepőbb, odaszokott. Nem vett soha cigarettát és egyetlen kisautót vagy kacsingatós pénztárcát sem bólogató kutyát. Viszont, ha tehette, tíz percen át, kedélyesen beszélgetett az anyósommal.

Most itt röviden be kellene mutatni az anyósomat, de talán elegendő, ha elmondom, hogyan vesztette el a családtagjait. Az okos, gazdag kereskedő édesanya briliánsokba tette vagyonát, s a kincset a válltömésébe varrva magával vitte Auschwitzba. Öccse, mivel szépen harmonikázott, az Oroszországba hurcolt munkaszolgálatosok vonatán a tiszti személykocsiban kapott helyet. A szerelvényt megtámadó repülőgép jól célzott: egy bomba a levegőbe röpítette a tiszturak vasúti kocsiját.

Anyósom férje bori fogoly volt abban a halálmenetben, amelyben Radnóti Miklóst megölték. Ő is kidőlt a sorból. Anyósom azért maradt életben, mert bujkált: meg akarta menteni egyéves kislányát, későbbi feleségemet. Szinte hihetetlen, hogy ennyi csapás után is maradt benne életkedv és szeretet. Kedvenc mondása volt, hogy a halotti ruhán nincsen zseb, és eszerint kormányozta az életét.

Természetes, hogy anyósom megtiszteltetésnek tekintette a tudós főrabbi látogatásait, de azt nem tudjuk, hogy a tanár úr miért tért be olyan gyakran a körúti bazárba. Gondolom azért, hogy kilépjen mindennapos környezetétől, hogy a való világ gondjaival, örömeivel ismerkedjen.

Így utólag, megvallom, engem féltékennyé tettek ezek a találkozások, amelyekről mindig csak utólag értesültem.

A tanár úr hamar elment, anyósomat már utóda, a szeminárium új főrabbija temette. Soha meg nem tudhatjuk, ők ketten miről beszélgettek. Már mint a tudós főrabbi és az öreg zsidó trafikosné. Pedig alighanem, ez volna a legérdekesebb. De talán így is sikerült egy-két új vonással kiegészíteni azt a képet, amelyet az oly gazdag életművet ránk hagyott Scheiber Sándorról megőrizni érdemes.

7