Kezdőlap » Remény » 2006. 2. szám » Szécsi József: A teremtéstörténet és az ókori kelet

Szécsi József: A teremtéstörténet és az ókori kelet

Szécsi József

ORZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport

A teremtéstörténet és az ókori kelet

1. A Bibliában

A héber Biblia magasztos kozmológiai beszámolóval kezdődik az univerzum geneziséről. Az 1Mózes 1,1-2,4a szerint Isten hat nap alatt teremtette a világot, és megpihent a hetedik napon. A „bárá” szó használata a teremtés történet legelső mondatában, nem vonatkozik – ahogy a legtöbb hagyományos kommentátor hitte – a creatio ex nihilo-ra, arra a koncepcióra, mely először a 2Makkabeus 7,28-ban jelenik meg, hanem a Biblia egészében sajátosan isteni tevékenységet jelent. A történet nyitó mondata – sok kommentátor szerint – időre vonatkozó kitétellel kezdődik: „Amikor Isten elkezdte teremteni az eget és a földet” (1,1), és bizonyos a körülményekre vonatkozó kitétellel folytatódik, mely elmondja a sötétség és az üresség létezését (1,2). Majd két fő bekezdésben (1,3) elmeséli az első aktust, mellyel Isten, az isteni „fiat”-on (legyen) keresztül, megteremtette a kozmikus rendet az ősi káoszból: „Isten mondta: Legyen világosság! és lett világosság”.

A teremtés hat napja két szimmetrikus formára oszlik. Mindegyik három napból áll, melyben a világosság, a Nappal és éjszaka teremtése az első napra; az égé a másodikra; a szárazföld, a tengerek és a növényzet teremtése a harmadik napra esik; és ezt kiegészíti a világító égitestek teremtése a negyedik napon; a tengerben és az égben élő élőlényeké az ötödiken, valamint a szárazföldi állatok és az ember teremtése a hatodik napon. A refrén, „És Isten látta, hogy ez jó, és este lett és reggel.”, rendszerint követi minden napnak a tevékenységét. A teremtés végső aktusát, az ember teremtését, egy, a mennyei tanácsban elhangzó, ünnepélyes deklaráció előzi meg a célról „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (1,26). Ezután Isten megáldja az embert: „Légy termékeny és növekedjél, töltsd meg a földet és uralkodj rajta!”, és miután Isten felruházta az embert a „tengerek halai, az ég madarai, és minden, a földön mászó élőlény” feletti uralommal (1,28), látta, hogy minden, amit teremtett nagyon jó, nem folytatta a teremtést tovább, és megáldotta és megszentelte a hetedik napot (2,2).

A teremtés egy másik története, 1Mózes 2,4b-24 egy másik, sokkal inkább antropocentrikus verziót ír le az élet eredetéről a földön. A földet először egy földalatti áramlat öntözi meg; az első embert a föld sarából formálják, és az orrába lehelt lehelettel keltik életre, az első nőt a férfi bordájából teremtik; majd mindkettőjüket az Édenkertbe helyezik. A két elbeszélés közötti fő differenciák, melyek forrásai különböző epikus tradíciókat tükröznek, a következők:

1. Az istenség nevei: 1Mózes 1.fej.: Elóhím; 1Mózes 2.fej.: JodHéVávHé

2. Az első elbeszélésben a növények teremtése (1Mózes 1,11kk a harmadik napon) megelőzi az emberét (1Mózes 1,26 a hatodik napon), de a másodikban az ember előtt nem volt bokor a mezőn, és a magok még nem szöktek szárba (1Mózes 2,5-7), a fákat csak az ember teremtése után teremtették (1Mózes 2,8-9).

3. Az 1Mózes 1,20-21.24-25-ben az állatokat az ember előtt teremtették, a Genezis 2,19-ben viszont az ember után.

4. A férfi teremtését megismétli a második elbeszélés, de amíg az 1Mózes 1,27-ben a férfi és nő egyszerre teremtetik, az 1Mózes 2,21kk-ban a nőt a férfi bordájából alakítják ki. A második elbeszélés nem említi a nappal és az éjszaka, a tengerek, a világító égitestek, a tengeri élet teremtését, hanem azonnal az embernek a föld porából való teremtésével kezdődik.

2. Az Isten-fogalom

Bár az első elbeszélés stílusa sokkal himnikusabb és fennköltebb, mint a másodiké, mégsem tükröz – ahogy azt rendszerint gondolják – teljesen absztrakt, transzcendentális istenfelfogást. Egyrészről, az isteni „fiat” kapcsolatban áll ugyan a fénnyel (1,3), a firmamentummal (1,6), a vizek egy helyre terelésével, a szárazföldek feltűnésével (1,9), a növényzettel (1,11), a világító égitestekkel (1:14), a tengeri élőlényekkel és madarakkal (1:20), állatokkal (1,24), ugyanakkor azonban utalás történik a firmamentum (1,7: vájáász), a világító égitestek (1,16), a tengeri szörnyek, a halak és madarak (1,21: vájivrá), szárazföldi állatok tényleges megteremtésére (1,25: vájáász), és legfőképp pedig a teremtés csúcsának, az embernek a létrehozására (1,26kk: náásze). Ezen túlmenően, az isteni „fiat” által való teremtés nem egy absztrakció, melyet a „Papi irat” beszámolójának szerzője gondolt ki először, hanem már megtalálható korábbi egyiptomi és babiloni kozmogóniákban.

Másodszor, azt, hogy az ember az isteni lények képére és hasonlatosságára lett teremtve (1Mózes 1,26), sok modern magyarázó fizikai értelemben interpretálja, bár a kifejezések valószínűleg elvesztették eredeti értelmüket a bibliai kontextusban. Az istenség képmásfogalmáról több bibliai szöveg is tanúskodik. Az itt használt terminológiának közel-keleti prototípusai vannak: Az egyiptomi irodalomban, különösen kozmogóniai kontextusban, az embert úgy írják le, mint teremtő istenének képmása; mezopotámiai irodalomban a királyt néha az ő istensége „képmásának”, vagy „hasonlatosságának” nevezik (akkád: salmu, héber: celem), vagy az istenség „hasonmás”-ának (akkád: mussulu, héber: démut) . Izraelben a „demokratizálás” abban ment végbe, hogy nemcsak a királyt, hanem az egész emberiséget is úgy fogták fel, mint ami isteni képmásra teremtetett. Amennyiben ez az elképzelés királyi ideológiára vezethető vissza, ez további magyarázatul szolgál az ember egyedülálló feladatára vonatkozóan a földön.

Ahogy Mezopotámia királya isteni képmás, és ez felhatalmazás arra, hogy népének uralkodója legyen, úgy kap az emberiség megbízatást arra, hogy uralkodjon a „tengerek halain, az ég madarain, és minden, a földön mászó élőlényen” (1Mózes 1,28). Végül, a többes számú ige, náásze („csináljunk”), és a többes számú főnevek, becálménu („a mi képünkre”), és kidemuténu („hasonlatosságunk szerint”; 1Mózes 1,26) utalhat az isteni tanácsra, mellyel Isten konzultál, mielőtt az ember teremtésének fontos lépését megteszi.

3. Mezopotámiai prototípusok

A teremtéstörténet két verzióját gyakran hasonlították mezopotámiai prototípusokhoz. Az 1Mózes 1,1kk, és 2,4bkk-ban lévő szövegforma, az „amikor… akkor” analóg a mezopotámiai epika bevezetési stílusával. A világmindenség teremtése témájának felbukkanása még az olyan művekben is megtalálható, amilyen pl. a „Ráolvasás a fogfájásra”, és az olyan nagyszabású kompozícióban is fellelhető, mint a Sumér királyok listája ahol a „történelem” az Özönvíz előtti dinasztiákkal kezdődik.

4. Enuma Elis

A specifikus kozmogóniai részletek miatt a mezopotámiai irodalom legfontosabb darabja a teremtés babilóniai elbeszélő története, az Enuma Elis. Itt, ugyanúgy, mint a Genezisben, a víz elsőbbsége magától értetődő, ugyanis az ősi káosz egy vizes mélységből állt. Ennek a vizes mélységnek a neve, melynek egy részét Tiamat istennő személyesítette meg, a héber tehóm (1Mózes 1,2) etimológiai megfelelője, egy valóságos névé, amely mindig megjelenik a Bibliában meghatározott cikk nélkül. Amíg azonban a „Tiamat” egy elsődlegesen generatív (nemző) erő neve, a tehóm pusztán egy élettelen víztömeg költői neve. Mindkét helyen, a Genezisben (1,6-7), és az Enuma Elisben (4:137-40), a menny és a föld teremtése a vizek és a firmamentum elválasztásának eredménye. A nappal és az éjszaka létezése megelőzi a világító égitestek teremtését (1Mózes 1:5.8.13-14ff.; Enuma Elis 1:38). A világító égitestek szerepe az, hogy fényt adjanak, és szabályozzák az időt (1Mózes 1,14; Enuma Elis 5,12-13). Az ember a teremtés végső aktusa – az Enuma Elisben is elmondják az istenekről, hogy tanácsot tartottak teremtése előtt – ezután az isteni pihenés következik. Ezen túlmenően, teljesen megegyező sorrendje is van az eseményeknek: a firmamentum, a szárazföld, a világító égitestek, az ember teremtése, és az isteni pihenés. Ezért tehát úgy tűnik, hogy legalábbis az ún. Papi irat beszámolója, a teremtéstörténetnek ezt a korai mezopotámiai változatát visszhangozza.

Egy nagyon ősi tradícióra utaló másik reflexió található az 1Mózes 1,21-ben. Mivel az egész teremtéstörténet kizárólag csak a növények és állatok általános kategóriáira utal, egyetlen individuális fajra sem, ezért élesen szembetűnő a „nagy tengeri szörny” speciális említése, a „minden élő minden fajta teremtmény…” kitétellel egy időben, sőt azt megelőzően. Nagyon valószínű, hogy ez része volt annak a biblikus polémiának, mely a teremtő istenek, és a káoszt megszemélyesítő tengeri szörny között dúló, ősi küzdelem politeista verziója ellen folyt. A Genezisben ez a történet csak a tengeri szörnyek demitologizált említésében jelenik meg, melyek maguk is Isten, és nem a rivális istenek teremtményei voltak.

A második teremtéstörténetnek is vannak közel-keleti prototípusai. Az ember teremtése a föld porából (1Mózes 2,7) analóg az ember teremtése agyagból elképzeléssel, azzal a motívummal, mely gyakran megtalálható a mezopotámiai irodalomban, pl. a Gilgames eposzban; a felszín alatti folyam héber neve éd (1Mózes 2,6), mely megöntözte az Édenkertet, vagy az akkád edu szóval rokon, vagy a sumér íd „folyó” szóval áll kapcsolatban. A nő bordából való teremtése pedig sumér motívumot tükröz.

5. Különbségek a Genezis és az Enuma Elis között

Mindazonáltal, a bibliai és mezopotámiai beszámolók közötti különbségek sokkal szembetűnőbbek, mint hasonlóságaik; mindegyikük saját civilizációjuk világszemléletét testesíti meg. A Genezisben valamennyi mitológia teljes elutasítását találjuk. A mindenható teremtő egyedüli és mindent átfogó. Nincs utalás semmiféle elsődlegesen ősi harcra, vagy pusztító háborúra, mely végül is az univerzum megteremtéséhez vezetett volna. Az egy Isten az egész természet felett van, melyet Ő teremtett, saját abszolút akaratából.

Az ősi víz, föld, és világító égitestek nincsenek istenségekként, vagy testetlen istenségek különböző részeiként bemutatva, hanem mindannyian részei a Teremtő sokoldalú művének. Az ember nem utógondolatként teremtődött, mint az Enuma Elisben, hanem ő a teremtés csúcspontja. Az ember az állati és növényi birodalmak kinevezett uralkodója, nem pusztán az istenségek szolgája, mint az Enuma Elisben. A Genezis története legnagyobbrészt politikamentes, ellentétben az Enuma Elissel, ami Marduknak, valamint Babilonnak és templomainak, azaz küzdelmük emlékműve. A Genezis nem tartalmaz kitételt Izraelre, Jeruzsálemre, vagy a Templomra vonatkozóan. Ezen túlmenően, a bibliai történet nem kultikus, mint az Enuma Elis, amely felolvasásra került a babilóniai Új Esztendő ünnepségeinek negyedik napján. A Genezis ezzel szemben nem játszik semmiféle rituális szerepet Izrael vallásában.

6. Egyiptomi analógiák

A mezopotámiai anyag mellet számos egyiptomi analógia is található a teremtés történetében, mint pl. az ősi víz megléte és annak felosztása, vagy az élet leheletének az ember orrlyukaiba fújása, illetve az embernek a teremtő Isten képmására való alakítása, a növények, állatok, madarak és halak teremtése, és a napvilág megteremtése.

7. Egyéb bibliai tradíciók

A Genezisen kívül számos utalás történik arra, hogy JodHéVávHé legyőzi a nagy tengeri szörnyet és kegyenceit, és annak a hitnek némely nyoma is fellelhető, hogy e cselekvés kapcsolatban állt a világteremtéssel. A harc bibliai verziójában, amit Mezopotámiából (Marduk-Tiamat) és Ugarit-ból (Baal-Jam) ismerünk, a Jam, Nahar, Leviatan, Rahab, vagy Tannin néven ismert vizes káosz erőit Isten elpusztítja, vagy megzabolázza (Izaiás 27,1; 51,9-10; Jeremiás 5,22; Habakuk 3,8; Zsoltár 74,13-14; 89,10-11; 104,6-9; Példabeszédek 8,27-29; Jób 7,12; 9,13; 26,10-13; 38,8-11). A Genezis történetei gondosan elkerülik a legendaszerű anyagokat, még az olyan metaforikus beszédfordulatokat is, melyek mitológiai konfliktusokon alapulnak. A teremtés egy másik költői változata tükröződik a Példabeszédek 8,1-31-ben, ahol a Bölcsesség beszámol arról, hogyan állt Isten mellett a teremtés folyamán. Weinfeld hívta fel a figyelmet arra, hogy a Genezis 1. fejezetben található négy mitológiai motívum: 1.) az ősi anyag létezése 1,2; 2.) Isten munkálkodása és megpihenése; 3.) az istenek tanácsa (1,26); és 4.) az embernek Isten képmására való teremtése (1,26-27) – az ún. Deutero Izaiás kozmogóniai doxológiájában elutasítást nyer (Izaiás 42,5; 44,24; 45,7.12.18).

Bibliográfia

A. ALTMANN/S. M. STERN, Isaac Israeli, 1958, 171-80.

A. ALTMANN, Studies in Religious Philosophy and Mysticism. 1969, 128-39.

F. BOEHL, Altentestamentliche Studien… Festschrift für R. Kittel. 1913. 42-60.

U. CASSUTO, Commentary on the Book of Genesis. 1961. 7-

Z. DIESENDRUCK, in: Jewish Studies in Memory of G. A. Kohut. 1935. 145-58.

A. HEIDEL, The Babylonian Genesis. 19512

S. HERRMANN, in: Theologische Literaturzeitung, 86. 1961. 413-24.

H. JUNKER, Die Götterlehre von Memphis. 1940. 63.

S. N. KRAMER, Sumerian Mythology, 1961.; History Beginns at Sumer, 1958, 1961.

S. A. LOEWENSTAMM, in: Tarbiz, 27. 1957/58. 1-2.

N. M. SAMUELSON, Judaism and the Doctrine of Creation. 1994.

N. M. SARNA, Understanding Genesis. 1967. 1-32.

E. A. SPEISER, Genesis. 1964. 3kk.

J. B. PRITCHARD, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament,1969.

L. RAU, Iconographiee l’art chrétien. 1956. 65-76.

J. WELLHAUSEN, Die Composition des Hexateuchs und der historischen Bücher des Alten Testament 1876, 1963.

M. WEINFELD, in: Tarbiz, 37. 1967/68. 105-32.

H. WILDBERGER, in: Theologische Zeitschrift, 21. 1965. 245-59, 481-501.

H. A. WOLFSON, in: Saadia Anniversay Volume. 1943. 197-245.

az ún. P-forrás=Papi irat;

J. Wellhausen, Die Composition des Hexateuchs und der historischen Bücher des Alten Testament 1876, 1963.

2 Makkabeus 7,28: Kérlek, fiam! Tekints az égre, a földre és mindenre, ami bennük van, és értsd meg, hogy mindezt, valamint az emberi nemet is a semmiből teremtette Isten.

U. Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961.19-20.

a J-forrás=Jahvista irat beszámolója szerint

J. Wellhausen, Die Composition des Hexateuchs und der historischen Bücher des Alten Testament 1876, 1963.

J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament,1969. 5.

U. Cassuto, Commentary on the Book of Genesis. 1961. 56.

Az istenség képmására vonatkozóan: 2Mózes 24,10; 33,20-23; Izaiás 6,1; Ezekiel 1,26

H. Wildberger, in: Theologische Zeitschrift, 21. 1965;

J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament,1969. 417.

S. A. Loewenstamm, in: Tarbiz, 27. 1957/58. 1-2. és H. Wildberger, in: Theologische Zeitschrift, 21. 1965. – nézetei

Az isteni tanácsra vonatkozó egyéb referenciákat ld. 1Mózes 3,22; 11,7; 1Királyok 22,19ff.; Izaiás 6,2 ff.;

Jób 1-2; Dániel 7,10; istenségek tanácsot ülnek az ember teremtése előtt, ld. Enuma Elis 6,4,;

in J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament,1969.68.

J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, 1969.100-1.

J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, 1969.265-6.

J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, 1969.60-72.

Az Enuma Elis a teremtésről szóló költemény. Marduk volt az egyetlen az istenek között, aki föl merte venni a harcot Tiámattal, a káosz megtestesítőjével és győzött. A főhatalommal együtt Enlil címét (bélu) is megkapta; ez nem sokkal később annyira jellemezte, hogy sokszor egyszerűen Bélnek nevezték (vö. Izaiás 46,1; Jeremiás 50,2; 51,44; Bírák 6,40; Dániel 14,1-22). Legfőbb temploma Bábelben az E-szag-ila („ház, fölemelt fejjel”) volt; ehhez tartozott a híres torony: E-temen-an-ki („ház, amely alapja az égnek és a földnek”; bábeli torony) és a K-i oldalánál lévő kapu, amelyet befalaztak, csak a 6. hónapban nyitottak ki néhány napra, hogy a Marduk és Nabu tiszteletére tartott körmenet átvonulhasson rajta (vö. Ezekiel 44,1-3: analóg eset).Marduk legnagyobb ünnepe az újév volt, amelyet tavasszal ültek meg (Niszán hónapban). Fénypontját a körmenet jelentette (Báruch 6,3), amely a városon kívül eső ünnepi csarnokig vezetett. Az Enuma elist recitálva ünnepelték Marduknak, mint a mindenség teremtőjének és királyának trónra lépését és hitték, hogy Marduk ezen a napon az elkövetkező évre eldöntötte az emberek és az istenek sorsát.

A babilóniai kozmogóniában Tiamat, az őssárkány (a sós vizű óceán) adja Apszuval (az édes vizű óceán) az isteneknek az életet. Mivel az istenek és szülőik között viszály támadt, Marduk kettéválasztotta Tiamatot. Az egyik feléből lett az ég. Az ún. ősvíz nem vezethető le a Tiamatból, így legfeljebb egy közös szemita tővel lehet számolni. Az 1Mózes 1,6 kk. szerint Isten az ősvizeket kettéválasztotta az égboltozattal a boltozat alatti és a boltozat feletti vizekre. A felső vizekre a Biblia néha a mabbul („az ég óceánja”) kifejezéssel utal, a tehómmal azonban soha; e kettő összefolyása idézte elő a vízözönt (6,17; 7,6; Zsolt 29,10).

Enuma Elis 6:4

S. N. Kramer: Sumerian Mythology, 1961.; History Beginns at Sumer, 1958, 1961.

J. B. Pritchard, Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, 1969.417.; vö. S. HERRMANN, in: Theologische Literaturzeitung, 86. 1961. és H. JUNKER, Die Götterlehre von Memphis. 1940.

Izaiás 42,5: Ezt mondja az Isten, az Úr, aki az eget teremtette és kifeszítette, aki megszilárdította a földet, és ami belőle sarjad; aki leheletet ad a rajta levő népnek, és lelket a rajta járóknak.; Izaiás 44,24: Így szól az Úr, a te megváltód, aki formált téged az anyaméhtől fogva: Én vagyok az Úr, aki alkottam mindent, aki egyedül feszítettem ki az eget, és szilárdítottam meg a földet; ki volt velem?; Izaiás 45,7: Én alkotok világosságot, és teremtek sötétséget, én szerzek jólétet, és teremtek bajt; én, az Úr, cselekszem mindezeket.; Izaiás 45,12: Én alkottam a földet, és az embert rajta én teremtettem; az én kezem feszítette ki az eget, és minden seregének én parancsoltam.; Izaiás 45,18: Mert így szól az Úr, aki az eget teremtette, ő, az Isten, aki a földet formálta és megalkotta, ő, aki megalapozta, és nem pusztaságnak teremtette, hanem azért formálta, hogy lakjanak rajta: Én vagyok az Úr, és nincs más.

1