Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Benedek István Gábor új kötete

Benedek István Gábor új kötete

VARÁZS

Benedek István Gábor új kötete

Rövidesen megjelenik Benedek István Gábor új történelmi regénye, a Varázs. Cselekménye Bonaparte idejében kezdődik, amikor Magyarországon otthonra talál a haszidizmus. Ugyanekkor indul el ide egy karaita család Oroszországból. A tiszahajósi zsidók otthonában találkoznak a könyv szereplői: a Párizsból érkezett bankár, Napóleon küldötte, a Fekete-tenger mellől menekülő karaita család és az éppen magyarosodó, ide vándoroltak több helyi képviselője.
Részletünkben a gyilkosságba keveredett karaita Jona Ekmekkel ismerkedhetünk meg, amikor a moldvai Iasiban találkozik egy érdekes askenáz rabbival.
A regény a téli könyvvásár újdonsága lesz.

Iasi

Jona Ekmek tudott oroszul, hiszen szülővárosában, Odesszában, már nyolcvan-száz éve hivatalosan ezen a nyelven kellett a lakosságnak beszélni. Ő a nyelvet nemcsak az utcán tanulta (no és persze a kikötőben), hanem kötelezően az iskolában is. Ugyanakkor igazán jól nem tudott oroszul, minden igényt kielégítően semmiképp sem. A kiejtése, a hangsúlya, mondatainak muzsikája keletiesnek tetszett, egyszerre volt törökös és perzsa, de leginkább türk. A karaita lejtést, a bámidbár hatást, persze, legfeljebb az övéi ismerték fel nála, leginkább a kemény gutarális „h” betűkről, és a mára már diftongussá lágyított mély magánhangzókról. De azért azt sose gondolta volna, hogy egyszer még a hibás oroszsága is az előnyére válik.
Ezt még Codăestiben, átkelve a Pruton, találta ki magának. A városban ugyanis néhány napig meghúzhatta magát egy román tetőfedőnél. Ez úgy történt, hogy az ide vezető úton, ahol lován észak-nyugatnak tartott, egy ízben valami szent monostor mellett haladt el. A kápolnához külön út vezetett, nyitott kapuval, s ő ide betért. Pópát, imádkozó hívőket nem látott, ellenben a falhoz támasztva felfedezett néhány szépen hímzett zászlót. Alighanem a gyakori körmenetek egyikének kellékei voltak. Az egyik ikonos stílusban ábrázolt Szűz Mária lobogót – hosszú tartó rúdon, továbbá két keretül és nehezékül szolgáló feszítő léccel –, egyszerűen elemelte.
A hirtelen jött ötlettel akkor még nem volt semmi pontos szándéka; talán csak arra gondolt, ne lássák céltalanul haladni az úton. Ha valakinél ott van valami szükséges, netán fontos holmi, azt – ugyebár – illik engedni, sőt netán segíteni. Hát fogta a relikviát, s mint aki ettől, ezáltal erőt nyer, derekát jobban kihúzva a lovon, lépkedett tova.
Bujdoklása alatt nagyon gondosan, mondhatni aggályosan közelítette meg a településeket. Ha módja volt rá, valamiféle dombról, magaslati helyről hosszan vizsgálta a bevezető utakat, az épületeket, az eligazodását szolgáló templomtornyokat; megpróbálta felderíteni a veszélyforrásokat, elsősorban a laktanyákat, s amikor számos ismeret birtokában végre elindult, még mindig nagyon óvatos volt, gyanakvó.
Ez a Codăesti igazán szép dombok között, a Bahlui nevű gyors sodrú folyócska partján fekszik, s afféle tipikus vásározó helyként várja a környékbeli kis falvak lakosait, hogy azok itt szerezhessék be a háztartásukban használatos dolgokat, s itt adjanak el terméket, terményt é jószágot. Ekmek éppen ezért biztos volt, hogy ilyen helyen könnyen talál európai zsidót. Nem szerette ő az askenázokat, de tudta, ők nemcsak segíthetik az útján, hanem már tapasztalta is: segítetik is. Közeledése hozzájuk mindig együtt járt benne némi feszültséggel, s bár tudta, hogy ez marhaság, de gyanította: egyhamar nem múlik el a lelkéből.
Most, talán az elorozott zászlót szorongatva, úgy érezte, bátrabban lép a városba. Csakhogy amint befordult a település egyik, a folyócskára merőleges kis utcájába, olyasmi történt vele, ami több mint meglepte.
Valaki olyannyira elvarázsolódott a Szűz Máriás lobogójától, hogy az illető elhaladva mellette, nemcsak sűrűn vetette a kereszteket, hanem le is térdelt, sőt ősz fejét a földhöz érintette.
Nem volt mit tenni, Ekmek megállt az imádkozó román előtt. Megállt és megtorpant lováról leszállva, persze az ikonos zászlót szorosan tartva, félkézzel felsegítette a férfit a földről.
És itt jött a jó sors másik ajándéka.
Hogy oroszul szólalt meg.
Ebben a pillanatban tökéletesen mindegy volt, hogy Ekmek jól beszéli-e ezt a szláv nyelvet, mert hiszen a szakállas román ember alighanem nem is tudta, hogy van ilyen orosz és olyan orosz. Megragadta Ekmek szabad kezét, megcsókolta, sőt csókolgatni kezdte, majd az ikonszerű lobogót is elhalmozta csókjaival. Ekmek az odesszai tengerparton, a kikötőben, az utcán sokirányú nyelvi műveltségre tett szert, értett és tudott annyit románul, hogy az oroszul elmondott köszöntő után, a lelkes orthodox hívőt az anyanyelvén nyugtatta. S azt is felfogta, hogy ez a magát Doiescunak mondott ember, őt meghívta a házába. Lehetséges, hogy Ekmeket a szentséges világ küldöttének látta, Szűz Mária szerzetesének, de az is megfordulhatott a fejében, hogy a zászlóval – és hordozójával – áldást hoz a házára.
Ekmek több okból is ráállt az invitáció elfogadására. Jól jött szervezetének a pihenés, szerette volna kialudni magát, s elérkezett az ideje, hogy alaposan tisztálkodjon. De legfőképpen az lebegett a szeme előtt, hogy mielőtt elindul Iasiba, biztonságosan üljön a fenekén, erőt gyűjtsön, ne kelljen félnie a csendőröktől, a katonáktól, s ne kuncsorogjon szállás után, és ne könyörögjön gyanús alakoknak, hogy segítsenek neki.
Doiescu tetőfedő mester volt, házát és műhelyét egyetlen egységnek tartotta. Áttekinthetetlen létszámú és korösszetételű családja és különféle jószágai lényegében egyetlen fedél alatt nyertek elhelyezést.
Ekmeket az elképesztően vegyes illatok, a zsúfoltság és a rendetlenség nem zavarta. Mindössze négy dolgot kért. Lássák el a lovát, adjanak neki egy teknőnyi mosdóvizet, aztán egy egyedüli fekvőalkalmatosságot, és a zászlónak kiemelt helyet. Ezt az utóbbit nagy ravaszul említette; úgy gondolta, ez óvja majd a pihenését, sőt őt magát a váratlan meglepetésektől. A fölkínált ételekből viszont nem kért – ez a Doiescu-családban határozott tetszést aratott –, s mindössze darabnyi kenyeret és néhány fej hagymát fogadott el.
Hosszú időt aludt át, s mikor másnap felébredt és érzékelte, hogy lassan dél felé közeledik az idő, alapos tisztálkodás és még rövidebb falatozás után, a lobogó előtt imára hívta össze a család éppen otthon tartózkodó tagjait. Miután neki fogalma sem volt az orthodox rítusról, úgy vélte, helyesebb lesz, ha vezényeli a fohászokat. Oroszul persze elmondott egy szépen deklamált beszédet, de ennél többet – és mást – nem tett. Megkérdezte, melyik a legjobb út Iasiba, s nagy kézrázások és csókok után, rendben átvett lován, elindult kijelölt nagy városába.
Iasiról semmit nem tudott. Aki a korábbi állomáshelyén segítette, itt néma maradt. Önmagából próbált erőt meríteni. Családjára gondolt, szüleire, testvéreire – nem először tette –, s ha örült valaminek, az az volt, hogy lelkét nem keserítette mindaz, amit otthon tett. Nyilván, karaita őseinek – mérhetetlenül hosszú vándorlásuk során – számtalanszor kellett szembenézniök a végzettel, s olyankor nyilván úgy viselkedtek, ahogyan azt a lelkiismeretük megkívánta és a lehetőségek engedték. De Jonát jobban érdekelte a jövője: mi vár rá az Osztrák Birodalomban, azon belül Magyarországon, s egyáltalán megkapja-e a sorstól a kegyet, hogy láthatja még a szeretteit?
Közeledve Iasihoz, az úton megélénkült a forgalom. Ekmek fél szemmel folyton kapcsolódási pontokat keresett; igazság szerint olyan útitársra vágyott, akitől szélesebb körű módon tájékozódhatott volna az itteni politikai, a gazdasági, a társadalmi viszonyokról, emberekről, pénzről. Miután gyanította: oroszul, törökül, tatárul errefelé senki nem beszél, s az ő nagyon hiányos román tudása meg aligha elég épkézláb mondatok formálásához és megértéséhez, inkább hallgatott.
A várost Odesszával próbálta összehasonlítani. Szembeszökő volt itt is a szegénység. Minden kopott, elhanyagolt, repedt és töredezett, s miközben sehol, semmit nem építenek, soha semmit nem javítanak. Az emberek szedett-vedett gúnyákban járnak, s Ekmeknek az volt az érzése, ez az egész, ami itt körben Iasi, az csak ideig-óráig áll fenn, vagyis bármelyik percben összeomolhat, s akkor vége. De hogy helyette mi lesz, el sem tudta képzelni.
A piaca óriási – emlékezett régi útikalauza egyetlen érdemi megjegyzésére.
– Hát akkor irány a piac! – adta ki magának a parancsot.
Persze, eltévedt, hiszen nem kérdezősködött, s csak a vakszerencse vezérelte. De mostanában jó erők irányították, így aztán végül célhoz ért. Lovát rövid kötőféken vezette, gondolta, mielőbb keres egy askenáz zsidót. Aki majd elirányítja. Csak arra nem gondolt, megint az orosz nyelvvel boldogul. A piac egyik szegletében szibériai prémkereskedők kínálták a rókát, a cobolyt, a nyestet, a farkast, a nyércet. Hangosan kiabáltak, keverék nyelvükön próbálták felhívni magukra, árujukra a figyelmet.
Ekmek kivárta az alkalmas pillanatát, és igazi oroszos kedvességgel lépett a távolról jött szőrmésekhez.
– Odesszai vagyok, most érkeztem, kedves cimborák. De jó orosz szót hallani itt az idegenben! Utazgatok, nemsoká tovább állok. Ha nem vagyok a terhetekre, később visszajönnék. Megihatnánk egy pohár vodkát.
Tudta, hogy a szibirjákok kihallják kiejtéséből a törököt, a tatárt, de lehet, hogy a perzsát is, de fülükben a vodka szó minden más hatást feledtet.
– Testvér! – kiáltott az egyik hatalmas, torzonborz orosz –, ha csak utazol, utazgatsz és pénzt is költesz, jó hely ez. De ha árud is van, igazi vevő nincs, arra itt ne számíts. Csak a zsebtolvaj hemzseg, sok kicsi sunyi román zsebmetsző, hosszú és ügyes ujjakkal. Tudod?!
– Meg kurva! – üvöltött át egy csomó halomba rakott bundát a társa. – Rengeteg finom, kövér kurva! Jót nevetett, harsány derűvel. Ekmek meg tovább állt zsidót keresni.
Az ócskások keskeny utcájában, az egyik sátorban, hosszan nézegetett egy hórihorgas férfit. Ötven éves lehetett s nagy, széles karimájú fekete kalapjában azért tartotta rokonszenvesnek, mert Odesszában ismert hasonló alkatú, kinézésű embert. Cidáklijának fehér rojtjai csaknem a földig értek. Mint vevő lépett hozzá, de héber nyelven szólította meg. Az persze jiddisül felelt, amit viszont Ekmek nem értett. Fura, mutogatásos eszmecsere kezdődött közöttük. Aztán Jona ismét az orosszal próbálkozott. Ezzel nagyobb sikere volt. Annyit tisztáztak: az idegen messziről jött, s keres valaki helybelit, akivel beszélhetne.
– Jankele! – kiáltotta el magát az ócskás. És a szomszéd árusító helyről áthívott egy pajeszos gyereket. Magyarázott neki valamit, mire a kölyök nagy komolyan átvette Ekmek irányítását. Keresztül vágott vele a zsúfolt, zavaros, hatalmas piacon, s egy bűzös patak hídján áthaladva bement vele a város régi részébe. Jona a török által épített házakat könnyen felismerte kiugró, jellegzetes tapasztott faerkélyükről, a jellegzetes román épületek is ismerősnek tűntek föl neki hazulról, a tengerparti román településekről, a vegyes stílusról meg hiába gondolkodott volna. Nem tudta, kik élnek itt, és az utcán hiába figyelt volna a járókelők nyelvére, abból ugyan aligha következtethetne bármire is. Így hát a hulladékot, a szemetet, a koszt nézte, arról legalább sokat tudott.
Volt Odesszában egy zsinagóga. Ezt a görögös szót megtanulta ugyan, de oda soha be nem ment. Tiltani ezt senki nem tiltotta, de ők, a karaiták, olyan idegenkedéssel viseltettek az európai zsidók, vagyis az askenázok iránt, hogy gyülekezési házukba, és elsősorban oda, de a lakásaikba belépni már-már bálványimádásnak számított. Később, amikor a világból, a történelemből, az emberi indulatokból sok mindent megértett, akár feledhette volna is ezt a gyerekkorból eredő mély tartózkodását, de mégsem tette. Pedig, kivált a munkája során askenázokkal is összekerült, sőt velük meg is barátkozott. Tőlük tudta meg azt például, hogy az odesszai zsidó templomot éppen ők, a Havasalföldről, Besszarábiából oda került askenázok – jómódúvá lett kereskedők – alapították, építették.
Most, hogy egyértelmű lett számára, miszerint ezzel a Jankele gyerekkel Iasi központi zsinagógájába igyekeznek, gondolatban mérleget kellett készítenie a maga karaita volta és az általuk európainak nevezett vallás között. Legfontosabbnak az a megállapítása tűnt föl, hogy élete ezután már alighanem kizárólagosan a „másik” zsidóság térfelén zajlik. Előítéletnek, idegenkedésnek, nem kevésbé holmi felsőbbséges származási gőgnek tehát semmi, de semmi helye. S miután sok szempontból kiszolgáltatott helyzetben van, a gesztusokat neki kell kezdeményeznie. Például mielőbb meg kell tanulnia az ő közös nyelvüket, a jiddist. Aztán az ő héber nyelvű imáikat. A fohászok rendjét, az ünnepi, a szombati, a hétköznapi istentiszteletek szerkezetét. Erről tudta: ez olyannyira eltér az ő karaita hagyományaiktól, hogy akár másik vallásnak is nevezhetné. Aztán ott van az a mérhetetlen szellemi kincs, amelyet a Babilonból a Szentföldre visszatért nép az évezredek során felhalmozott, s különösen az a tudás, amely a Szentély pusztulása után született a rómaiak által a Nyugatra hurcolt zsidóság körében. A hagyománynak, a műveltségnek, a kultúrának, az emberi teljesítménynek ez a nagyságában jószerével fel sem mérhető világa persze várja őt, csak éppen kérdés, ebből mit sajátíthat el, mire lesz ereje, s mit hasznosíthat? Mindenesetre, amennyiben erre módja nyílik – vetődjék bárhová Nyugaton –, jó képviselője lesz a karaita tanoknak, népe sok szenvedéssel megmentett örökségének.
A templomot, ahová igyekeztek, valóságos várrá toldozták, foltozták az idők során. A hozzáragasztott épületrészekben vándorszállás, étkezde, iskola, a szegényeknek melegedő, munkaközvetítő házitanítóknak, kántoroknak, saktereknek, cselédeknek, az udvaron elbonthatatlan esküvői hüpe, távolabb vágoda, arrább tejesszék, a hevra kardisa kirendeltsége, sőt mikve is, a fürdőmester lakásával. Ezt a nem éppen könnyen áttekinthető konglomerátumot magas és vastag fallal védték, amiből egyértelműen kiderült, katonai támadások, pogromok idején itt lelhetnek menedékre a iasibeli zsidók.
Maga a zsinagóga ugyancsak erős kövekből épült. Belül imaterem, inkább célszerű, a tóraszekrény Jeruzsálem irányát jelzi, a tóraolvasó pulpitus pedig középen áll, kis emelvényen, öntöttvas rácsokkal körülvéve, lent körben padokkal. A fal mellett aztán könyvespolcok úgy, hogy a köteteket a padokban itt tanuló bóherek is használhassák. Az emeleten, függönyök mögött az asszonyok helye, ahogyan azt a judaista hagyomány előírja.
Ekmeket ez a Jankele-fiú a zsinagógán át vezette az irodák folyosójára, amelynek végén helyezkedett el a rabbi irodája, lakása. Itt, mint mutatta, illett halkan közlekedni. Több mint érdekes, vélte Ekmek! Mert amikor beléptek a zsinagóga körzetébe, a macskák egész seregével találkozott. Nőstények, kandúrok és kölykök mindenütt, feketék, vörösek, fehérek, szürkék, foltosak és csíkosak. Macskák a sarokban, a falon, a háztetőn, valamennyi zárt és nyitott helyiségben, napozva és lopakodva, nyújtózva és nyervogva. Mintha ez a terület nem is a zsidóké, hanem a macskáké lett volna! Az odesszai utas a Iasi-i piacon éppúgy, mint a patakparton, az ide vezető úton, látott macskákat, de ami itt fogadta, az már valóságos macskabirodalomnak tetszett. Illetve nem tetszett. Mert a látogatók, az ide betérők tálkákban, újságpapírban és dobozban mindent hoztak a kedvezményezett állatoknak: maradékot és tejet, húst és konyhai hulladékot. Itt nem volt kóser törvény. Az ennivalót aztán vastag rajokban lepték el a legyek, mert a túltáplált kedvencek már csak turkáltak a sok finomságban.
A rabbi nyirkos irodájának előszobájában meglett korú szakállas úr fogadta Ekmeket. A Jankele-gyerektől lényegében átvette a külföldit.
És kettejük között újra kezdődött a nyelvi huzavona. Pár szó oroszul, néhány törökül, románul, de mert a vendég jiddisül egyetlen árva hangot nem tudott, a titkár úgy döntött, a csak „zsidóul” beszélő rabbit nem hozza olyan helyzetbe, hogy „nyelv nélkül” hagyja a messziről jött emberrel. Behívta sámeszát, akivel üzent Pinhász Berkovicsért.
Berkovics Harkovból jött Iasiba, talán húsz éve. Az orosz-ukránt beszélte némi jiddis cukorporral meghintve, ám mint öt perc alatt kiderült, ez a csevegési forma nem idegen a távolról érkezett fiatalembertől. Így az ászkán, a titkár, mint mondta: a két nyelvrokont, már be meri vinni a rebéhez.
Reb Mordeháj Litvák meglepte Ekmeket. Talán negyven éves se múlt és mózesi alkattal hatalmasodott elé. Égő vörös és göndör szakálla fél mellét beborította, izmos felső testén nappal is ott díszelgett a tálit.
Még az üdvözlések sem értek véget, amikor Berkovics úr, jó tolmácshoz illő módon, máris leadta az idegenről a legfontosabb tudnivalókat. Hogy Odesszából érkezett, rövidesen tovább utazik, de mert nem tud jiddisül, nemcsak nyelvi értelemben kell segíteni őt, de másban is támogatásra szorul.
– Odesszai? – kérdezte a rabbi. – És nem tudja a „mame lósajnt?” Vagyis a zsidók anyanyelvét?
– Nem – mondta Ekmek oroszul. Én ugyanis karaita vagyok. – És itt, ennél a pontnál váltott. Mintha védő és óvó angyala húzta volna el az ujját az ajkai felett. Mert ezt mondta héberül: – Áni karaim, rabeni.
Reb Litvák vörös szakállas arca felragyogott. És máris héberül folytatta, miközben széles ölelésre tárta szét a karját.
– Az Örökkévaló áldja meg a pillanatot, hogy a házamba jöttél.
A tolmács állását vesztette. A titkár pedig közhírré tette, hogy a rebe új csodát tett: a szent ősök nyelvén beszélget látogatójával.
Jona Ekmek iasibeli élete innentől kezdve vidám ünneppé lett. Nem fontossági sorrendben mondjuk, ami megtörtént vele és érte, hanem ahogyan az eszünkbe jut. A rabbi beszereztetett a számára egy igen fontos hivatalos iratot (kacskaringós aláírásokkal és színes, tekintélyes körpecsétekkel), amely igazolja, hogy nevezett törvényes keretek között, megfelelő engedélyek birtokában érkezett Iasiba, a moldovai fejedelemségbe, és ahol a legmagasabb hivatalos és előkelő szervek, elsőként a Tíz Bojár Nagytanácsa jóváhagyásával tartózkodik, s hogy ügyei elintézése után, meghatározott időben, békében és biztonságban lépi át Ausztria, Magyarország és Erdély határát.
– Nézzed, kedves barátom – mondta Litvák rabbi –, nálunk, mindent és annak az ellenkezőjét is el lehet intézni. A szultántól ugyanis a románok megtanultak egy remek szót, ami így hangzik: baksis. Ez a legerősebb államépítő elem. Erősebb, mint az acél, szilárdabb, mint a szikla. Ha kell, ettől leomlik a törvény fala. Ha kell, fölépül. Ami nincs, az a baksistól rögtön van és ami van, az nyomtalanul eltűnik. Ha a baksis működésbe lép, X úr kinevezést kap, vagy ellenkezőleg: nem kap rangot, beosztást sohasem. A baksis hízlal vagy lesoványít, s meg kell mondanom, mi, zsidók, régen elenyésztünk volna itt, ha nem tudnánk, kit kell és mennyivel megkenni, netán túlfizetni. Mi hiszünk a baksis szövetségében!
Ekmek elfogadta a rabbi meghívását: töltse a sábbátot a hajlékában, költse el esti, ünnepi vacsoráját családja körében, s vegyen részt a délelőtti istentiszteleten, s mint a zsinagóga tisztelt vendége, jöjjön fel a Tórához „selisinek”, azaz ő olvassa fel a harmadik részt az áldott szövegből.
Most csak jelezzük, milyen jól esett a vándornak a forró mikve, s mennyire élvezte a péntek esti vacsora meghitt légkörét, a hét Litvák-gyerek vidám zsivaját, a finom ételeket, amelyek felidézték emlékezetében az otthont, saját családja szeretetét.
A szombat délelőtti Tóra-olvasás emelkedett perceinél természetesen el kell időznünk. Most arról ne beszéljünk, melyek a különbségek a karaiták rítusa és az askenáz gyakorlat között – ez nagyon hosszú vallástörténeti és vallás szociológiai ismertetést követelne –, inkább arról szóljunk, hogy Jona nyílt lélekkel fogadta be a számára merőben ismeretlen mozzanatokat, dallamokat és imákat, s örült, ha akár egyetlen általa ismert szót, kifejezést, megfelelést felfedezett. Olyan távol állt ez a közösségi, szellemi és lelki, érzelmi és tudati összerendeződés az ő világától, mintha két külön, és nem azonos eredetű teremtésről volna szó.
Valósággal ujjongott, amikor felfedezte, hogy számára a Tóra felolvasásának szertartása mutatja neki – legalább is eddig – a legtöbb hasonlóságot. A mózesi szöveg interpretálása lényegében nem tért el egymástól. A kiejtés, a hangsúly, a felolvasott szöveg dallamvezetése olykor különbözött egymástól, de a fundamentum semmiben nem tért el. Határtalan öröm töltötte el, s nemhogy zavart nem érzett, amikor felhívták a Tekercs elé, hanem emelkedett érzésekkel köszöntötte a körülötte lévőket.
S ekkor következett be az a pillanat, amikor a jelen levők átérezték, megértették azt, milyen is, amikor a Messiás angyala száll el felettük.
Ekmek ugyanis azt tette, amit felnőtté vált korától mindig. Hiszen erre oktatták, ezt tanították nevelői, szülei, ezt sajátította el karaita, ősi hagyományú közösségében. Hogy fejből, emlékezetből mondja fel a Tóra megfelelő szakaszát.
Neki ez természetes lételem volt. Az ő törzsének – az évezredek szörnyű viharaiban – ez vált a megmaradás egyetlen biztos zálogává és alapjává. Hogy az előtte járó nemzedéktől kívülről megtanulja és utódainak betű szerint tovább adja a Parancsolatot. Az Isten szózatát. A kiválasztás történetét. Az elhivatottság Törvényét.
Négyéves korától ezt a szöveget memorizálta. Pajtásaival ezt skandálta, mondataival, fejezetrészeivel így és ezzel versenyeztek; tanítóitól erre kapott bíztatást és jutalmat, feddést és ösztönzést. Később, már kamaszodó éveiben, a tanításokkal ismerkedve, elmélyülhetett bizonyos rejtett összefüggésekben is, és felnőtté válása napjától – ha közösségben imádkoztak – mindig a soros fejezetet mondta fel nyilvánosan. Vagyis számára – számukra – a Tóra az emberi létezés megtestesítője volt, az a szellemi levegő, amely eggyé lett velük.
Ezt persze Iasi askenáz zsidói nem tudták, ugyan honnan is tudták volna? Ők csak egy erős testalkatú, jóarcú, szakáll nélküli fiatalembert láttak, kölcsön kapott nagy tálittal a vállán, aki ott áll az emelvény, a bima előtt, mögötte a kihajtott tóra tekercs, a jelenlevők felé fordul, és ősi – mindenesetre különös, számukra ismeretlen deklamációval – fejből, tehát kívülről felmondja, pontosabban zengő hangon elszavalja a Mattóth heti szakaszt, pontosabban annak harmadik parse-ját. „A fogadalmakról” – erről volt nevezetes ez a szedre, a negyvenkettedik fejezet.
Hát ilyen produkciót az itt lakó zsidók még nem hallottak. És nem tudtak olyasmiről, hogy valahol, akár Kelet-Európa bármelyik neves jesivájában is, ez megesett volna.
Litvák rabbi elégedetten simogatta tűzvörös szakállát. Büszke volt vendégére.
A sábeszi délutáni pihenés alkalmat adott Ekmek Jonának, hogy múltjáról és jövőjéről szót váltson vendéglátójával. Múltját illetően azt latolgatta a rabbival, vajon szerinte milyen módon tudna kapcsolatot létesíteni a szüleivel? Anélkül, hogy a maga szökésének, menekülésének okáról szólt volna, csupán édesapja, édesanyja, testvérei mielőbbi értesítése lebegett a szeme előtt. Litvák házigazda pillanatnyilag nem látta lehetségesnek a kapcsolatfelvételt. Csak annyit mondott, feljegyzi a szükséges adatokat, s ha módja adódik, tudni fogja a dolgát. Mert a következő érintkezési pontok esetében már érdemi segítséget tud nyújtani. Azaz, ha Ekmek valóban a Havasokon túlra, azaz Erdélybe, Magyarországra igyekszik, a közbülső állomásokra készséggel elirányíthatja. Számára ismeretlen városneveket említett.
– Több helyre és több személyhez is adok ajánlólevelet. Ilyenkor jobb az óvatos előre látás. Mert az utak nehezek, sok a váratlan nehézség, veszedelem, s hiába tervezi az ember, hogy Kolozsvárra érkezik, elképzelhető, Marosvásárhelyre, Nagybányára viszi a sorsa. S akinek kapcsolatokra van szüksége, annak címeket, neveket kell kapnia. Ezért tucatnyi borítékot adok majd át, hogy azok közül azt vegyed elő, amelyik éppen célszerű.
Látszott: logikusan gondolkodó, gyakorlott, tapasztalt organizátor segíti Ekmek vándort. De a legfontosabb most következett:
– Amint kimegy a szombat, a kile nevében adok némi pénzt neked az útra. Tudod, ez a mi legszebb hagyományunk. Téged segíteni fog, s ha olyan helyzetbe jutsz, azt majd másnak, akinek éppen szüksége lesz a támogatásodra, szépen odaadod. A kört mindenkinek be kell zárnia.
Ahogy az ilyen és hasonló esetekben lenni szokott, sok fontos és kevéssé fontos dologról beszélgettek. Például Oroszország, Törökország és a fejedelemségek bonyolult kapcsolatáról, így arról, hogy a cár balkáni, török ellenes – és szerb barát – igyekezete lényegében a bojárok országán át vezet. Moldva és Havaselve viszont csakis a franciáktól remélhet igazi támogatást, kivált ha az oroszok nemcsak a Dnyeszteren túli vidéket akarnák elfoglalni, hanem mondjuk a Havasalföldet is.
– Sokan várják, hogy Bonaparte merre lép Európában – mondta Litvák rabbi. – Nem csodálkoznék, ha egyszercsak szemet vetne a gazdag magyar éléskamrára.
Ekmek Jona erre nem tudott mit mondani. Ezért inkább arról érdeklődött, hol, kitől és mit kellene tanulnia ahhoz, hogy mielőbb járatos legyen az askenáz ismeretekben. Miután nem ismerte a rabbinikus eszmekört, még a feladatok memorizálása is nehezére esett. Viszont örömmel beszélt a karaiták vallási és emberi viszonyairól. Kívülálló valaki alighanem különösen érdekesnek tartotta volna kettejük párbeszédét. Ekmek csaknem folyamatosan beszélt héberül, de leginkább tórai idézetekkel fejezte ki magát. Ezért olykor esetlegesen átemelt, veretes mondatai keresettnek hatottak, bonyolultnak – hiszen tényleg archaikusak voltak –, erősen igénybe is vették Litvák rabbi felkészültségét, intelligenciáját. De a lényeg mégiscsak az volt, hogy ők megértették egymást, s kivált „havdálá”-ra, azaz a szombat kimenetelére már úgy belejöttek a csevegésbe, hogy kifejezetten élvezték a diskurzust. Litvák Mordeháj alighanem megértette, egyhamar nem lesz alkalma hasonló szellemi élményre, hiszen valósággal elé varázsolódott a zsidó őstörténelem, s ő ezáltal visszaléphetett a Tóra születése utáni időbe. Sajnálta, hogy sokirányú kötelezettségei miatt a sors nem adja, már nem adhatja meg neki, hogy tudósként a maga egész további életét a karaiták vándorlásának, nyelve, hitvilága alakulásának, közössége fejlődés-kutatásának szentelje. De azt máris elhatározta, tanítványai közül kiválaszt egy-két rátermett fiatalt, s őket minden erejével, lehetőségével arra bíztatja: menjenek el a nem is olyan távoli Fekete-tenger vidékére, ott keressék meg ezt az ősi, de mindenképpen csoda számba menő zsidó civilizációt, s szellemi kincseiket tegyék mielőbb a teljes judaizmus, az egyetemes emberi kultúra részévé.

A szombat kimenetele után Iasi hitközségének vallási vezetője még megtett valamit újdonsült barátja, Ekmek érdekében. Kiderítette, van-e olyan kereskedő, aki a hegyeken túlra igyekszik? Általában vasárnap kora hajnalban indulnak a zsidó fuvarosok – árusok és vásározók – a szélrózsa négy irányába, leginkább karavánszerűen. A vasárnap jó nap, Ábrahám lelkének napja. Hétfőn zsidó nem kezdi meg az utat, nem úgy, mint Jákob napján, kedden, amire a Teremtéskor két „jó” jutott az Istentől. A karaván meg alighanem török hagyaték, de mindenképpen praktikus megoldás. Litvák rabbi tehát beajánlotta a lóháton közlekedő vendéget egy nyugatra tartó konvojba. Ez a csapat – mint megtudták – kedden már át is kel a Szeret folyón, s elérik a Besztercei havasok lábát. Jona a Békás-szoroson túl meg már Varázs Országba ér, ahonnan félő, már nem is akar tovább menni. Mert hogy olyan szép az a vidék. Megejtő és csodálatos.
Ekmek ezt az éjszakát még a rabbi lakásán töltötte, sőt ébredés után a családdal együtt reggelizett, majd érzékeny búcsút vett Litvákéktól, akikkel nagyszerű, emlékezetes szombatot ünnepelt. Úgy gondolta, amíg a karaván nem kezd gyülekezni, ismerkedik a várossal. Persze, akadt egy programja, afféle tartozása: levizitelni az orosz prémkereskedőknél.
Lovon közlekedni különös élmény. Az ember felülről, jó magasról látja a világot; a dolgok arányai megváltoznak. A mozgás ritmusa a jószágtól függ, s ez is merőben más, mint a földön való gyalogos haladás. Ekmek bujdosása alatt megszokta a dimenzióváltást és azt, ha így beszél valakivel, annak megintcsak más az összhatása. Ezért most is, közelítve a piachoz, inkább leszállt a nyeregből, s szoros kötőféken vezetve a szelíd, vele sokat próbált kancát, egy italárusító boltot keresett. Gondolta, ha már első ízben nyúl Litvák rabbi pénzéhez, legalább a legjobbra költ belőle: vesz egy üveg vodkát a szőrmekereskedőknek.
Vodkát nem kapott, csak cujka volt, szilvapálinka és arak, de mert ezekről nem tudta, mi fán teremnek, két hasas üveg német feliratú snapszot vett. Úgy vélte, a mennyiség legyőzi a minőséget.
A szibériaiak kitörő örömmel fogadták az odesszait, az ajándékához még énekeltek is.
– Mit is mondtál pajtás, melyik tengerparti népből lettél a honfitársunk?
Ekmek nem pontosította a kérdést, s a válaszban sem törekedett egzakt támpontokat adni. Koccintott a szőrmésekkel, s egyben búcsúzott is tőlük.
– Vegyél egy jóképű bundát – ajánlott üzletet az egyik exportőr. – Harmadáron adjuk, de csak neked. Mit is mondtál, ki fia borja vagy?
Úgy látszik, ez nem hagyta nyugodni a prémvadászokat.
– Karaita vagyok, barátaim. A nevem török, az egyik felvett nyelvem a perzsa, az apám meg még a Khívai Kágánátusban született, de már orosz iskolába járt, miként én is, Jaltában és Odesszában.
– Akkor a mi istenünk éltessen! – szögezte le az egyik szibériai. Kedves volt, jópofa és túl gyorsan ivott túl sokat a német pálinkából.
Ekmek úgy látta, ennyi volt ebben az ismeretségben és látogatásban. Persze, megígérte, ha újra visszajön, biztosan elmennek együtt a kövér román lányok házába, majd nagy ölelésekkel, „názdárovjékkal” elbúcsúztak egymástól.
A piac minden sarkán mititéket, gretárokat, berbecseket sütöttek; a forró olajban megforgatott padlizsán szeletek és hagymakarikák finom illatokat árasztottak, jóllehet Ekmek Jona nemcsak az orrával fordult el ezektől, hanem a szívével is. Számára a Föld tökéletesen ketté hasadt: kóser és nem kóser félre. Át is sietett hát a lacipecsenyés, barbár világból a maga derűs otthonába. És ez történetesen az a hórihorgas askenáz zsidó ócskás volt, aki Jankele odahívásával nemrég döntő módon segített rajta.
Ez a hórihorgas, szakállas, pajeszos férfi nem volt ott szombaton a hitközségi nagy zsinagógában (nyilván más közösségben imádkozott), de már hallott az odesszai vándor produkciójáról. Hogy gond és nehézség nélkül beszélgessenek, a végtelen piacról – ugyancsak a szomszéd árus Jankele nevű fiával – ide hívatott egy oroszul és jiddisül egyaránt beszélő férfit.
– Szóval, maga az, aki kívülről tudja a Tajret?! – kérdezte elragadtatottan. – Nahát, ennek gyorsan híre ment itt, Iasiban.
– Én még elolvadtam – mondta az ócskás –, hogy magát éppen én irányítottam Litvák rebéhez sábeszre. Mondja, hol járt jesívába? Ki tanította? Mert nekem is van egy bármicvó körüli fiam, hát gondolnám, odaküldöm, ahol magát ilyen szépen megoktatták.
Nehezen hitte el, ez aligha megvalósítható terv. „Egy zsidó számára ne legyen ország, határ, akadály, ha tanulni akar!”– rögzítette szilárd elvét az eltökélt apa, s hozzátette, hogy „na nem baj, majd jön ez a Bonaparte, tudjátok, az a francia, aki aztán gyökerestől megváltoztatja ezt a torz helyzetet”.
Ekmek nem pontosan fogta fel, hogy ezt az ócskás miként érti. Azt viszont kedves jóakarattal hallotta, hogy őt, a karaitát, ez az askenáz összetévesztette a zsidóság ágának merőben más ágának képviselőjével. Egy szfávádival.
– Van itt a piacon egy Ruszéból átjött zsidó – magyarázta –, akinek a felmenői valaha Spanyolországból menekültek el. A gój pogromot ott inkvizíciónak hívták. Biztos tudja. Aztán a törökök engedélyezték a menekülők letelepedését a Balkánon, sőt kifejezetten a Duna partján, így Ruszéban. Ami most is szultáni terület. Nahát, ők is olyanok, mint maga. Csomó mindent másként tudnak, eltérően csinálnak.
Ekmek röviden elmondta a karaimok eredetét. De inkább csak azért, hogy lássa, az ő történetük miként hat egy egyszerű szűzfülű európai zsidóra? Az ősiség varázsa, a hit megőrzésének csodája, a szenvedések tengere, a vándorlások sok-sok szörnyűsége, s egyáltalán, az Örökkévaló igazolt diadala az ő választott népével, megrázta és fellelkesítette a kereskedőt. A végén az orosz-jiddis tolmáccsal együtt ölelgették Ekmeket, s rázták hosszan a kezét és gratuláltak neki, hogy elhozta hozzájuk az ősi áldást.
– A ti sorsotok olyan, mint népünk egyiptomi kivonulása – mondta a tolmács lelkesülten. – És én ezért hiszek mostantól százszorosan és ezerszeresen a Messiás eljövetelében. Mert ha ez megtörténhetett az elveszett, de éppen az általatok felmutatott és a veletek megőrzött zsidó törzs esetében, akkor miért is ne jönne el értünk rövidesen a Messiás, hogy együtt vigyen bennünket, valamennyiünket Mózes és Józsua megszentelt földjére?!
Így, ilyen emelkedett hangulatban búcsúzott Iasitól Jona Ekmek, s csatlakozott ahhoz a karavánhoz, amelyik zömében zsidó kereskedőket, árubeszerzőket és vásározókat, vándorló iparosokat vezetett Moldva nyugati felébe, s őt, személy szerint majd Ausztria–Magyarország birodalmi határához.
Hogy előbb Erdélybe jusson és onnan átmenjen Magyarországra.
Szabadsága és a védett élet honába.

 
  • Zsuzsa Racz

    Szeretlek, BIG, Te mindig emberségre, a másik tiszteletére tanítasz. az a Rácz Zsuzsa, aki Kunigunda helyett Kuli Gyulát értett…

  • Zsuzsa Racz

    Kár, hogy nem ismerhetted meg Szatmári Jenő István munkásságát, aki a származása miatt kutakodott a múltunkban, és elképesztő dolgokat tudott meg. Türk Attila művésznéven írt. Egyébként Siklósi emléknapot szeretnék a volt Lapkiadósoknak Acsa helyett a New York palota aulájába 2016. május 1.-jén 14 órára. A nyakadba tégy egy régi fotót az akkori munkahelyed és a neved megjelenítésével, nehogy összetévesszen bárki is, hiszen ez adta az ötletet a közös ölelésre, amit a főnök tiszteletére rendeznék. A pontos helyszínt kifüggesztem a bejárathoz. Rácz Zsuzsi. A buli napját add tovább. Puszi Mi lenne, ha ott közösen kitalálnánk egy 60 fölöttieknek szóló szellemi továbbképzést?