Aki kezet fogott Goldával
Deutsch Gábor
Azok a vargabetűk
Sorsok, küzdelmek, helytállások
Egy ember, akinek három országot adott a történelem
Lengyel Gábor 65 éves mérnök. Három ország játszott életében pozitív és negatív, vonzó és taszító szerepet: Magyarország, a szülőföldje, Izrael, ahol felnőtté érett, és Németország, amely jelenleg a lakhelye, ahol édesanyját megölték, de ahol tanulhatott és zsidó közösséget vezethetett. Aztán megint Budapest, ahol júdaizmusból doktori vizsgájára készül. Barátainak népes a serege mind a három helyen. Elhunyt hozzátartozók, tanárok, pajtások emlékét szintén mind a három ország őrzi. Ez magyarázza gyakori utazásait.
Ha Lengyel Gábor élettörténetét végigkísérjük, eligazodhatunk az utak váratlan kanyarjain.
Budapesten született 1941. január 13-án. Anyja, Stern Janka, Verbón ortodox családban élt. Itt egy jó évszázadon át nagy jesívák virágoztak. Számos kiváló rabbi működött e közösségben, emeljük ki közülük Koppel Reichet, aki 1890-ben elfogadta a budapestiek meghívását a rabbiszékbe és működése alatt lett a fővárosi ortodox község nagy létszámú szervezet, ő pedig a magyar parlament felsőházának tagja. A Stern család jámborságára jellemző, hogy Janka apjának első felesége, Körper Zsófi a nőegylet elnöke, testvére, Stern Emil, a verbói hitközség egyik elöljárója. Lengyel Gábor apja dr. Lengyel Márton Lőwenheim Márton Bernátként született Dunaszerdahelyen. Szülei a Dohány utcai templomban kötöttek házasságot. Dr. Lengyel Mártont a szegedi Magyar Királyi I. Ferenc József Tudományegyetem tanácsa, az államtudományok doktorává avatta. Részt vett az első világháborúban, 1936. szeptember 15-én a kormányzó átlagon felüli teljesítményéért emléklappal és főhadnagyi rendfokozattal jutalmazta. Ez nem mentesítette sem őt, sem családját, mint később látjuk, az elhurcolástól. 1925-től a Pesti Izraelita Hitközség, a későbbi M.I.O.K. főkönyvelője lett. Ezt a pozíciót haláláig töltötte be.
Gábor egyetlen testvére, György, 1937-ben született.
Lengyel Gábor nem sokat tud szülei és kortársai szenvedéseiről. Arról értesült, hogy a Síp utcai lakásukat el kellett cserélniük egy Wesselényi utcaival. Apját elvitték, de sikerült megszöknie, így túlélte a vészkorszakot. Anyját sokáig várták haza, de hiába. 1947-ben szemtanuk jegyzőkönyvbe mondták, hogy dr. Lengyel Mártonnét, Stern Jankát, a KISOK pályáról vitték Ravensbrückbe, onnan 1945 február közepén Burgauba szállították a deportáltak egy csoportját, s ő útközben, a vagonban végelgyengülésben elhunyt. Mindezt alátámasztotta dr. Buber Agasi Judith, tel-avivi professzor asszony kutatása, aki megtalálta annak a 756 budapesti asszonynak és lánynak a nevét tartalmazó listát, akik közül húszan, harmincan életüket vesztették azon a végzetes úton.
Gábor nem tudja, hogy Gyuri testvérével miként élték túl a vészkorszakot. Egyesek szerint cionisták bujtatták, mások úgy mondják: a svédek által védett házban találtak menedéket. A háború után a Szabó József utcai gyermekotthonba kerültek, majd édesapja és annak húga, Löwenheim Frida, Frici néni, aki az Amerikai úti zsidó szeretet kórház adminisztrátora volt, vette magához őket. Apjukkal hozzá is költöztek, Frici néni kicsi, Bajcsy Zsilinszky úti lakásába. Ugyanis Wesselényi utcai otthonukat nem kapták vissza. Nem engedte be őket az új tulajdonos, vagy hivatalosan elvették, nem tudja. A nagynéni és a két fiú összecsukható ágyon aludt a nagyszobában, az apja – Frici testvérre – egy kicsiny külön helyiségben. Gábor 1947-ben a Domonkos utcai zsidó iskolában kezdett tanulni, amelynek igazgatója ez időben Grünwald Fülöp, a jeles történész volt. Különböző átszervezések miatt a második osztályt a Wesselényi utcai állami általános fiúiskolában folytatta, a harmadiktól a nyolcadikig pedig az Érsek (később Labda) utcai általánosba járt. A testvérével. Osztályfőnökei tudták, hogy vallásos zsidók és természetesnek tartották, hogy nagy ünnepeken hiányoznak.
1955-ben a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba íratták be, ahol az igazgató tisztét Regős József látta el. Osztályfőnökét – kedves emlék – Németh Emilnek hívták. Vele hosszú ideig levelezett, 30 évvel később, amikor Gábor először járt családjával Magyarországon, a Balatonon találkozott vele. Sajnos, ma már nem él. Ha már a magyar tenger szóba került, apjával és bátyjával éveken keresztül feledhetetlen két heteket töltöttek a balatonfüredi zsidó üdülőben, ahol mint kisgyermek, megismerkedett híres rabbikkal. Dr. Scheiber Sándorral, dr. Schindler Józseffel, dr. Weisz Miksával, dr. Komlós Ottóval, dr. Benosovszky Imrével, dr. Schweitzer Józseffel. Tágra nyílt szemekkel és főleg nyitott fülekkel hallgatta az érdekes anekdotákat, meséket, vicceket.
Zsinagógába apjával az Ó utcaiba járt, majd annak megszűnte után a Dessewffy utcai imaházba. Apja minden reggel imaszíjat tekert a karjára, öltött a fejére. Szombatonként ima után elsétáltak a Dohány utcába, ahol gyönyörködtek Ábrahámson Manó főkántor gyönyörű hangjában. Érdeklődéssel hallgatták Herskovics Fábiánt, de főleg Katona József izzó hangulatú prédikációit.
Apja fel-felpillantott a női karzatra, ahol hitközségbeli kolléganője, dr. Bányai Sándorné – Aranka néni – ült. Özvegyasszony volt, férje, a jeles fogorvos a háború előtt meghalt. Lánya, Vera, 19 évesen nem jött vissza a bergen-belseni koncentrációs táborból.
Apja és Aranka néni szerették egymást, de kölcsönösen annyira tisztelték múltjukat, hogy házasságra nem gondoltak. A hét végeken gyakran meglátogatták Aranka nénit Oktogon téri lakásán, ahol finom cukrászsüteményt kaptak, a kihúzható asztalon a két fiú gombfocizhatott. A május elsejei, április negyedikei felvonulásokat onnan nézhették.
Gábor bár micváját a Vasvári Pál utcai imaházban tartották, a heti szakaszra ma is emlékszik, a második könyv első szidráját olvasták akkor. A rabbi a kecskeszakállú Kohlmann Nándor volt. A család szombatonként a Révai utcai Niszel Vendéglőben finom sóletet evett. Hétköznaponként a Gosdu udvaron keresztül, amely a Király utcát a Dob utcával kötötte össze, gyakran meglátogatta Síp utcai munkahelyén az édesapját és egyúttal a hitközségi konyháról hozott ebédet a családnak.
1955-ben Pozsonyban felkereste nagyapját, Stern Adolfot, akit akkor látott utoljára. 1956 elején apját prosztatával Babics professzor operálta meg. Már javulófélben hitték, amikor erősítésre az Amerikai úti Szeretet Kórházba vitték. A nagy ünnepek kezdetén ott imádkozott. Október 5-én váratlanul elhunyt. Bátyját felhívták a szegedi egyetemről. A temetésre sokan jöttek, de annyira hirtelen jött ez a tragédia, annyira megrendítette a fiút, hogy az egészre nem emlékszik. Nem tudja, ki beszélt, ki énekelt. A későbbi sírkőavatásról már külföldön olvasott az Új Élet beszámolójából, onnan értesült arról is, hogy apa kedvence, Ábrahámson Manó énekelt, és a rajongásig tisztelt Katona József beszélt, valamint a kolléga, Hübsch Alfréd búcsúzott az eltávozottól.
Néhány héttel apja halála után, október 23-án délután Gábor zajt hallott az utcán. Azzt mondta a nagynéninek, megnézi, mi történik odalenn. Késő este jött haza. Frici nem tudta, mi történhetett vele. Kiderült, a tömeggel elment a Parlamenthez, meghallgatta Nagy Imre szózatát. A többi történelem.
Decemberben a helyzet bizonytalanná vált. A nagynéni féltette a két árva fiút, úgy gondolta, helyesebb, ha nyugodtabb helyre távoznak. Iskoláztatásuk, jövőjük ott kedvezőbben alakulhat. Frici mindent előkészített, lefizetett vezetőt, így egy hét tagú zsidó csoporttal elindultak nyugat felé. Nagynénjüknek később, élete végéig, lelkiismeret furdalása volt, hogy helyesen tette-e, amikor a fiúkat emigrálásra bíztatta.
Egy éjszakát parasztházban töltöttek, aztán hosszú gyalogút következett mélyvizes talajon, végül egy kis hídon át jutottak a határ másik oldalára. Ekkoriban sokan, talán háromszázezren érkeztek Ausztriába. Valamelyik táborban töltöttek néhány napot. Öccse látott több hirdetést egyetemisták részére továbbtanulási lehetőséggel Párizsban, Londonban. György Párizst választotta.
Gábornak egy teljesen ismeretlen osztrák rendőr adott pénzt, hogy autóbusszal Bécsbe utazhasson. Csak egy kis táskával szökött meg Magyarországról. Pénteki napon érkezett az osztrák fővárosba, keresett egy zsinagógát, ahol imádkozhatott. Tudta, hogy Eisenberg Akiba főrabbi (a mostani édesapja) beszél magyarul, ezért ima után beállított hozzá egyetlen, igen megviselt ruhájában.
A rabbi nagyon kedvesen fogadta, finom vacsorával kínálta, majd megkérdezte, mi a szándéka. Elmondta, hogy van nála egy kanadai cím. A Belsberg család ismeretlenül küldött neki a Joint közvetítésével élelmiszert és ruha csomagot. Ők talán segítenek, ha odautazik. (A Belsberg családdal később Izraelben találkozott.)
– Miért nem mégy Izraelbe? – kérdezte a rabbi. Fiatal ország, te is fiatal vagy, illetek egymáshoz.
– Megpróbálhatom – válaszolta Gabi. Még aznap, tehát péntek este, a rabbi felesége elkísérte egy szállodába, ahol a Szochnut irodája éjjel-nappali ügyeletet tartott. Szállást kapott, meg egy kis pénzt. Vasárnap elindultak néhány áruházba, ahol ruhát-cipőt vásárolhatott magának. Bécsben elbúcsúzott a bátyjától, aztán csoportjuk előbb Genovába utazott, majd az Adana hajóval Haifába.
Több más fiatallal együtt Ben Shemenbe került. Ez mezőgazdasági jellegű intézmény volt, híres diákok is tanultak ott. Például Moshe Katzav államelnök, Simon Perez miniszterelnök. Amikor Gábor odaérkezett, dr. Jozef Jacobson volt az igazgató.
Pesti fiúnak a földművelés, a traktor, az állatok ellátása, ápolása – enyhén szólva szokatlan volt. Bizony erősen foglalkoztatta a gondolat, hogy elhagyja Izraelt. Elkeseredését fokozta, hogy nagybácsija, Stern Jenő, aki agglegényként Izraelben egyedül élt, nem örült érkezésének. Évekkel később, amikor már Gábor saját lábán állt, szívesen elpolitizálgatott vele, de kezdeti lépéseit nem segítette. Viszont Pestről érkezett egy fiatalember, Boros (Radnay) Gábor, aki Gábriél nevéhez méltóan, angyali módon állt mellé a számára ismerretlen környezetben. A politikai klíma 57 elején feszült volt Izraelben. Szinájt gyorsan lerohanták 56 októberében, de amerikai nyomásra 57 márciusában vissza kellett vonulniuk.
Nyolc hónap után Jeruzsálembe költözött, ahol felvették egy jóhírű, a Hadasa amerikai nőegylet által támogatott szakmunkásképző intézetbe. Ennek két ága volt: nyomdászat és finommechanika. Ő az utóbbi szakra kérte a felvételét. Négy nap műhelymunka, két nap iskola volt a beosztás. A tantárgyak között szerepelt matematika, fizika, tervezés, technológia, de T’nach és persze héber nyelv, történelem, angol és sport is. Talán helyesebb technikumnak nevezni ezt az intézetet, amely szakmailag és általános műveltségből is mély ismereteket adott. A tanárok közül elsőnek Moshe Kath-ot kell említeni, aki ma Hamburgban nyugdíjazott professzor. Élete során számos esetben kapott tőle jó tanácsot. Jeruzsálemi lakásába rendszeresen meghívta érdeklődő tanulóit, és bevezette őket a komolyzene világába. Gábor ösztöndíjban részesült. Egy Lengyelországból származó fiúval osztozott egy szobán.
Szerencsére Radnai Gábor is Jeruzsálembe jött, egy kiváló tanintézetbe nyert felvételt, ahol elektronikát tanítottak. A Magyarországról származó bevándoroltak egyesülete rendezvényein gyakran részt vett, sokat táncolt. 1958-ban ünnepelték Izrael tizedik születésnapját, a Kneszet előtti utcán szembe jött velük Golda Meir és Aba Even, későbbi külügyminiszter. Kezet fogtak a baráti társaság minden tagjával, szép ünnepeket kívánva.
Az iskolát 1961-ben befejezte, tanuló társaival besorozták katonának. Engedélyt kapott, hogy Párizsba mehessen. Testvérével és nagynénjével, Frici nénivel kívánt találkozni. Fivérét meg is látogatta, a nagynéni betegség miatt nem jöhetett el Budapestről, többé nem is látta. Bátyjának nem sikerült az egyetemet befejezni, könyvelő lett, egyedül élt.
Gábor Izraelbe való visszaérkezése után bevonult katonának. Műszaki alakulathoz került, lehetősége nyílt, hogy felkészüljön az érettségi vizsgára. A katonai vezetés szerette volna, ha tisztként a hadseregnél marad, de ő másképp képzelte el az életét.
Leszerelése után, kis idővel, Tel-Avivban helyezkedett el. Régi barátjával, Radnay Gabival bérelt lakást. Munka mellett sikeres érettségi vizsgát tett. Az egyetemen kívánta folytatni tanulmányait. Levelezett amerikai, angol, német intézetekkel, megírta, szeretne továbbtanulni, de ösztöndíjra van szorulva. 1965 júniusában a DAAD-nak, ennek a német akadémiai tanulócsere szervezetnek a segítségével felvették a Braunschweig-i Műegyetemre. Tanulmányait megelőzheti két hónapos intenzív nyelvtanfolyam, s ösztöndíjat is adnak. Az első perc örömét felváltotta a dilemmák egész sora. Nem tud németül. Hogyan követi az előadásokat? Izraelben barátok veszik körül. Az idegenben senkit nem ismer. Lengyel Gábor, akinek anyja Ravensbrückben szenvedett és az ismert körülmények között halt meg, mit keres Németországban? Mindenkiben nácit fog látni. Egykori tanára, Moshe Kath nyugtatta, úgy látja, a Szövetségi Köztársaság – más országokkal ellentétben – igyekszik szembenézni a múltjával. Meg kell adni erre az esélyt nekik.
A kezdeti lépések nehéznek bizonyultak. A műszaki német nyelv ismeretét nem könnyű elsajátítani. Elvesztette az ösztöndíját. Szerencsére Friedrich Ebert szociáldemokrata alapítvány segített: Gábor folytathatta a tanulmányait. Igen szerény körülmények között élt. Kis szobát bérelt, a folyosón volt a mosdó, fürödni gőzfürdőbe járt hetenként kétszer. Küzdelmeinek gyümölcseként 1972-ben megkapta műszaki mérnök-szervező diplomáját. Közben 1970 márciusában Hannover városában megnősült, az eskető rabbi, a Jugoszláviából származó Cvi Azarja, annak idején angol katonaként részt vett Bergen-Belsen felszabadításában. 1970 októberében született Ronen (jelentése: dallam, ének), a fia. 1974-ben Drorit (szabadon szálló madár), a lánya.
Az iparban mint szervező tanácsadó helyezkedett el. Megkereste a braunschweigi zsidó közösséget, az ottani zsinagógát, ahol feladatokkal is megbízták. Tevékenységére jellemző, hogy 1978-ban megválasztották a városi hitközség elnökének.
Egy epizódot feltétlen el szeretne mondani. Élt a városban egy koldus, az egész családja Auswitzban pusztult el. A koldus szót nem szívesen használja, de nehéz más kifejezést találni a meghatározására. A kile támogatta, de nem fogadta be, mondván, nincs ki mind a négy kereke. Egy nap értesítették a kórházból, rabbi kellene, az öreg a halálán van. Telefonált jobbra-balra, a rabbik első kérdése arra irányult, hogy hitközségi tagról van-e szó. Mivel a válasz nemleges volt, kitértek a felkérés elől. Gábor ment el a kórházba, meglepetésére a polgármester ült a folyosón a betegszoba előtt, és a könnyeit törölgette. Az idős férfi Gábor karjai között halt meg, az utolsó szó, amely elhagyta az ajkát „Sálom” volt.
Gábor rendbe hozatta a Hitközség rozoga épületét. Hatvanan tartoztak a közösséghez, működése alatt ez a szám megkétszereződött. Kereste a városban és a környékén tanuló izraeli és más országokból érkező zsidó diákokat. Rendszeresen látogatta a szociális intézményeket. A zsinagógában, ha kellett, prédikált, máskor előimádkozott. Tizenöt évig töltötte be a tisztséget. Lemondásának két okát mondta el: úgy érezte, másfél évtized után frissítés, új ambíciózus erők szereplése igen hasznos lehet. Másrészt munkája Hannoverbe szólítja. Az elismerés nem maradt el. Az Új Élet 1983 decemberében Lazarovits Ernő tollából cikk számolt be arról, hogy a tartományi miniszterelnök (aki akkor Schrőder volt) magas kitüntetésben részesítette, amelyet az ünnepeltnek a tartományi belügyminiszter adott át.
Hannoverben is aktívan részt vett a zsidó közösség vezetésében. Ebben az időszakban munkája révén gyakran járt Magyarországon. Régi barátságokat felélesztve, új barátokat szerezve. 62 éves korában ment nyugdíjba; régi vágyának beteljesüléséhez nyílott ajtó. A zsidóság eszméjének ápolása, és tudományának elmélyült tanulmányozására keresett és talált módot.
Szülei emlékére feleségével, Anikóval együtt alapítványt hozott létre, először a Scheiber Sándor iskola diákjai részére. Különböző témákban írt ki pályázatokat: a kulturális örökség megőrzése, a Biblia ismerete, a zsidó történelem tanulmányozása stb. A pedagógusok az ars poeticájukról fejthették ki véleményüket, hogy mit jelent számukra felekezeti iskolában tevékenykedni.
Lengyel Gábor most már úgy látja, érdemes a másik két zsidó iskolára, a Lauderre és a Wesselényire is kiterjeszteni az alapítványt. A maga számára e témában tudása mélyítését tartja fontosnak. Ezért beiratkozott 2003-ban az OR-ZSE doktor-kurzusára. Szakdolgozatának tárgya az a kérdés, amely már régen foglalkoztatja, hogy rendkívül sok, 160-nál is több rabbi, illetve hittudós szerzett diplomát vagy fejlesztette tovább tudását Németországban. A zsidó kérdésben – teljes joggal – negatív vonatkozások, mozzanatok jutnak eszünkbe, ha azt a szót halljuk: német. De az is az igazsághoz tartozik, hogy az 1938-ban erőszakkal elszakított fonál tarka és értékes szövetnek volt évtizedekig az alapanyaga. Három nagy zsidó iskola működött német-földön. Berlinben kettő, a Hildesheimer-féle modern ortodox, és a reform-szeminárium. Breslauban – a későbbi Wrozlavban, de a korábbi Boroszlóban – a konzervatív vonal volt tanulható. Magyarországról sokan tanultak itt. Érdekes, hogy 1920-ban – nagy vita után – egyetlen női rabbit is avattak Németországban. Lőw Immánuel szegedi rabbi is itt fejlesztette tudását. Breslauban tanultak a legtöbben. Bacher Vilmos, Bernstein Béla, Lőwinger Sámuel, Büchler Adolf, Richtmann Mózes és mások. A tanulmány bizonyára értékes forrásmunka lesz a témával foglalkozók számára.
A braunschweigi levéltár könyvet adott ki, amelynek Gábor a társszerzője, címe: Ahol az ember házat épít, ott maradni akar. A magas, fiatalos külsejű férfi mind a három országban épített házat, ha nem a magáét, akkor a másokét. Maradni is akar mind a három helyen, ezért állandóan úton van. Hannover, Budapest, Tel-Aviv között, valamennyi helyen dolog várja.