Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Deutsch Gábor: Új szatmári legenda

Deutsch Gábor: Új szatmári legenda

Deutsch Gábor

Új szatmári legenda

Bármennyire furcsa, de történetünket Máramarossziget zsidó vonatkozású múltjának ismertetésével kell kezdenünk, mert hősünk Szerdócz J. Ervin onnan származik és érzelmileg ezer szállal kötődik a környékhez.
A zsidók nem szerették a hosszú földrajzi neveket, Máramarost talán ki sem tudták mondani a galíciai orosz ukrán menekültek, akik az üldöztetés és a szegénység elől telepedtek le ott. Volt idő, amikor a 22 ezer lelket számláló helységben 12 ezer zsidó élt.

A rabbi megőrül

Sziget. Becslésekre vagyunk szorulva a hitközség megalakulásának dátumát illetően, mert az évek alatt az értékes oklevéltár megsemmisült. Annyit tudunk, hogy a Chevra Kadisa Szent Egylet az 1700-as évek elején, talán 1736-ban alakult meg. A letelepedést nehezítette a bányász városokra vonatkozó tilalom. Talán ezért is csatlakoztak olyan sokan a frankistákhoz, vállalva a keresztény hitre való kitérést. Ezek be is költözhettek a környékről, Farkasrévről, Kabolacsárdáról, Karácsonyfafalváról Szigetre, amely így frankista község lett. A rabbi Reb Cvi Ábrámovics, kétségbeesetten igyekezett hűtlen híveit jobb belátásra bírni, de hiába, eredménytelen erőfeszítésébe bele is őrült. Ezután 33 évig nem jött rabbi Szigetre.
Közben új bevándorlók érkeztek, a kitértek utódai meg szép csendesen visszasompolyogtak a zsidósághoz. A folyamatosság helyreállt. Ekkor került Kahána Júda talmud-tudós rabbi a hitközség élére. Áldásos tevékenységét több évtizeden keresztül látta el. 1819-ben halt meg. A hászidizmus terjedni kezdett, Szigetet is elérte. Megjelentek a Teitelbaumok. Niszel Lucernet nem látták szívesen a helybeliek, megkeserítették az életét, de a harmadik generációs Zalmen Léb csatát nyert a településben. Szó szerint kell érteni.
Nagy jesívát létesített Szigeten, amelyet 160-200 bóher is látogatott. Az időnként kiújult ellentét a Kahána családdal kezdett elsimulni. Villongások adódtak, kivált a „végzetes szakadás” után, amikor az ortodoxia külön szervezetté vált, de a szigeti haszidok jelentős része nem akart csatlakozni hozzájuk, jóllehet Reich Ignác, a központi iroda elnöke személyes megjelenésével többször is szorgalmazta ezt.
Aggódtak, hogy a pesti borotvált ortodoxok nem felelnek majd meg a vallási követelményeknek. Végül is Zalmen Léb halála előtti végrendelkezése szerint, csak beléptek az organizációba. Ez a lépés is nehezen csituló viharokat váltott ki.
Az igazi máhlajke, a nagy konfliktus, a maradandó seb mégis Sziget–Szatmár ellentéte volt. Amely a Teitelbaum családon belüli háborúskodás nyomán keletkezett.
1926-ban váratlanul és fiatalon meghalt Chájim Cvi Teitelbaum, Sziget rabbija. Mivel a trónörökös 14 éves gyermek volt, az elhunyt édesanyja azt akarta, hogy fiatalabbik fia, a libling, a nagy tudású fivér kerüljön a rabbiszékbe. Meg is mozgatott minden követ ennek érdekében, és anyagiakat, energiát sem kímélve agitált, érvelt, hogy eljött a nagy tehetség ideje, vagyis válasszák meg Joelt a megüresedett székbe.
De a szigetiek nem így döntöttek, hanem a 14 éves Jehuda Jekutiel Teitelbaumot ültették apja örökébe. Az ügyeket egy háromtagú bész din – vallási bíróság – intézte ideiglenesen.
Joel, a későbbi Jajlis és az anya rendkívül erősen megsértődtek, elhagyták Szigetet, vissza se néztek, többé oda be nem tették a lábukat. Még a halálozási évfordulóra, a Johrzeitra sem mentek el. Joel nem kellett Szigetnek, neki sem kellett Sziget. Elfoglalta a nagykárolyi rabbiszéket. Ez sem megvetendő poszt, mert valamikor nem kisebb tekintély működött ott, mint Meir Perles. Jajlis mégis csakhamar kinőtte Nagykárolyt. Amikor Szatmáron meghalt a csornai születésű egykori visói, később helyi rabbi, Jajlis Szatmárra költözött.

A halhatatlanság

Szatmár. A polgárosodott város lenézte Szigetet, illetve annak földműves-fuvaros-tutajos-állattenyésztő zsidóit. Ahol még a jesíva bóher is megtanult szövőgépen dolgozni. Szatmáron is dolgozott 250 zsidó munkás, de számos gyáros, bankár, kereskedő, művész (például Szép Ernő, Kacér Illés), tíz ügyvéd, több orvos, tanár tevékenykedett ott, meghatározva a színvonalat.
1848-ban jelentek meg a zsidók a városban. Azelőtt egyetlen vendéglős kivételével nem telepedhettek le a felekezetbeliek. Esetleg vásárok esetén vagy más üzleti ügyben tartózkodhattak rövid ideig ott. Első rabbijukat Mandelbaum Farkasnak hívták. A hitközség alapszabályzatában rögzítették, hogy szigorúan hithű askenáz rítus szerint működnek.
1897-ben elhunyt a főrabbi, utóda Grünwald Júda, a hászidizmus felé hajlott. A két párt között nézeteltérés keletkezett, ekkor kb. 400 hívő status quo közösséget létesített. A villongások minden rabbiválasztásnál megismétlődtek. 1920-ban Grünwald Dávid foglalta el a rabbiszéket. A Grünwaldok nagy jesívát működtettek. Halála után, 1928-ban Joel Teitelbaum érkezett Szatmárra. A viták Szatmáron nem fajultak háborúvá. Joel unokaöccséhez adta lányát. Sajnos nem kísérte szerencse a frigyet, az első gyerekszülésnél az anya életét vesztette. A fiatal szigeti özvegy újra nősült, egy tucat gyermeknek lett az apja.
A vészkorszakban Joel Teitelbaumnak felajánlották a Kasztner vonaton való részvételt. Szerette volna unokaöccsét Juda Jekutuélt is magával vinni, de ő visszautasította. Családjával és közösségével maradt, vállára vetett botjára kis csomagot kötött és hívei csodálatára a menet élén haladt büszkén, mint Dávid király, vállalva a biztos halált. De nem hagyta el övéit.
Joel felszállt a Kasztner vonatra. Állítólag azt mondta, hogy a cionistáknak ez volt az egyetlen pozitív akciójuk, cselekedetük. Ő is kivívta hívei csodálatát, mert így megmentette Szatmárt a nagyvilágnak. Így válhatott egy nagy tömegmozgalom vezérévé, akinek minden szava törvénynek számított. Fogalommá vált. A szatmáriak szemében volt bátorsága vállalni a halhatatlanságot. A szigetiek felfogása szerint az ő rabbijuk mint Mózes, aki halálának pillanatában lépett a szentség legfelsőbb 50. fokára, ugyanez a sors jutott Jehuda Jekutiélnak (Zálmer Lébnek) a mártír rabbinak, aki szintén elérte ezt a magasságot.

A „Sac-mac”

A mindenes. Ez az ellentétes értékelés természetesen hatott a szigeti származású 55 éves Szerdocz J. Ervinre, aki ezen előzmények után kapta Joel Schőner budapesti OR-ZSE rektortól azt a feladatot, hogy havonta egyszer vegye kezébe a vándorbotot és menjen Szatmárnémetibe (a város nevének második része zsidó szokás szerint elhagyható, hiszen csak Szatmárnak nevezi az egész világ). Megbízták, legyen ott „Sac-mac” – így nevezték a mindeneseket, akik a vallási szertartás minden elemét ismerik. Ha kell, Tórát olvasnak, ha kell előimádkoznak, máskor tanítanak, prédikálnak.
Ismerjük meg ezt a férfit, akit kiválasztottak erre a munkára. Eredeti foglalkozására nézve fogász, két lány apja. Romániát azért hagyta el, mert úgy érezte, Magyarországon a vallás gyakorlásának, gyermekei tanításának nagyobb a lehetősége. Először eredeti szakmájában helyezkedett el, de a jiddiskeithez akarván közelebb kerülni, munkahelyet változtatott. A Benjamin óvodának lett műszaki univerzális szakembere, egyszóval mindenese. Felesége is ott dolgozik. Egyik lánya az OR-ZSE Judaisztika Tanárképző Szakán tanult. Ő is beiratkozott oda és elvégezte a liturgiai előadó-, és idén meg a kántorképző szakot. A rabbihelyettes fakultáson jelenleg is tanul. Pesterzsébeten már sikerült az ottani hívekkel életre kelteni egy működő közösséget.
Most tehát Szatmárra kell menni egy szigetinek, és ott építeni egy új kilét. Ahol semmi más nincs, csak hatalmas múlt. És néhány Csipkerózsika-álmából most ébredő megsebzett idős és több tudásra szomjas fiatal, akik viszont nem tudják: kiknek a lábnyomát rejtik a város kövei? Az idősek talán emlékeznek arra, milyen volt a város vallási rangja és milyen híre és neve van a nagyvilágban.
Virágzó múlt rövid, 100 évre tehető. Mégis mennyi minden épült ez idő alatt! Öt nagyobb zsinagóga, tucatnyi kisebb imahely, számos szociális, oktatási létesítmény, héder, jesíva, világi iskola. Ezekből maradt két templom és egy hitközségi épület. Most lehet, hogy van jövő, de nincs jelen. Talán tizede jött vissza az elhurcoltaknak. Márton Áron gyulaföldvári püspök 1944-es tiltakozása felejthetetlen kivétel, de nem feledhető a többség közönye, a csendőrök brutalitása.
Ervin visz imakönyvet, töfilint, táleszt, mindenféle kegyszert. A hászidok tanítják: a tudás fontos, de nem a legfontosabb. Ott, ahol minden csak emlék, a tudás hivalkodó lehet. Türelem kell és érzelem. El kell hitetni, hogy az ódon, de patinás padok között lehet még zsidó élet. Az emberek sokat nem tudnak, nem értenek. Miért volt vészkorszak, amikor a zsidók pénzelték, szorgalmazták a technikai újdonságok bevezetését, finanszírozták az építkezéseket, modernizálták a mezőgazdaságot, élénk kereskedelmet segítettek. Patronálták a kultúrát. Aztán sokan remélték, hogy jön egy igazságos, új rend, ahol a származás, a nemzetiség, nem számít, mert mindenki – magyar, román, zsidó – egyforma erővel építi az új világot. Aztán mi lett mindebből? Összeomlott illúzió.

Köszönet a célért

Szatmáron megállt az idő. A zsidók légüres térbe jutottak. Az újrakezdéshez Bukaresttől a távolság és a zordon Kárpátok, Budapesttől a határ választotta el őket.
A helyzet most fordult úgy, hogy mindezek tudatában Szatmárra érkezett Szerdóc Joszef Ervin.
Üres zsinagóga fogadta, poros, törött padok, egérrágta évkönyvek, beszegezett frigyszekrény, az előimádkozó pulpitus foszló takarójával. És Joel Teitelbaum széke! El lehet sírás nélkül viselni ennyi mindent? Istenem, Joel Teitelbaum széke. Az a rabbi, aki a város nevét világhíressé tette. Az a szigeti születésű Jajlis, Jom Tov Lipe második fia! Hiszen benne egyesül az egész Teitelbaum dinasztia minden erénye. Az első rabbi-őstől, az újhelyi cádiktól, Mose Teitelbaumtól örökölte rugalmasságát, és előrelátását. A másodiktól Niszel Lucerntől rajongó, misztikus voltát. Nagyapjától, Juda Jekutieltől (Zalman Léb) diplomáciai hajlamát, megnyerő modorát. Apjától harciasságát. Amerikában teremtette meg Szatmár közösséget, amely megtántoríthatatlan a hagyomány őrzésében.
A Pestről jött vendég megrémül: lesz-e ereje, tudása, kitartása, hogy megfeleljen a vele szemben támasztott várakozásoknak. Olyannak érzi magát, mint a hágádai negyedik fiú, aki kérdezni sem tud, nemhogy megszólalni. Ezek az emberek várnak valamit, nem bírnának elviselni még egy csalódást. A Hágádában van az is megírva: „Beszélned kell fiaidhoz!” A Pestről jött vendég megkéri vendéglátóit, az elnök Decsei Miklóst és kísérőit, hadd maradjon néhány percig egyedül az imateremben. Nagyot szív a zsinagóga levegőjéből. „Mindenható a mennyekben!” – fohászkodik. „Későn jött minden. Miért nem tíz évvel ezelőtt szólítottál? Többet tanulhattam volna és taníthattam volna. Nem tudom, mi a célod velem. De mégis köszönöm, hogy megélem ezt a napot. Fogadd hálámat. És Istenem, ha már iderendeltél, engedd meg, hogy megfeleljek a feladatnak, legyen erőm és időm, hogy tenni tudjak testvéreimért. Én a szigeti, a szatmáriakért.”
Amikor kijött a sülből, szemébe sütött a nap. Nem tudta, hogy a fenti gondolatokat elmondta, vagy csak el akarta mondani.

U.i.: A tengeren túl, New York-ban a közelmúltban elhunyt Mose Teitelbaum, a legendás Jajlis unokaöccse és utóda. Halála után a Teitelbaum-család Szatmári és Szigeti szárnya között kiújult az ellentét. Hullámai azonban nem törnek át a Kárpátokon, nem zavarják meg Szerdócz Joszef Ervin küldetését.