Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Halák László: “Salom”

Halák László: “Salom”

Halák László

„Shalom”

Természetesen én is tagja vagyok legalább két társasági hálózati szolgáltatásnak. Nem versenyzek, bár a fiam versenyre hívott, hogy melyikünknek van több ismerőse a hálózat szerint. A napokban legyőzhettem volna, mert egyszerre ismerősének jelölt egy szervezet, amelynek több mint kétezer tagja szerepel már a hálózaton. Felhívták ugyan a figyelmemet, hogy nem kell feltétlenül személyesen ismernünk egymást, ha egyetértek a társaság alapvető céljával, ők a barátaim. Ez a cél pedig minden háború elítélése és tiltakozás a háborúk ellen – kivéve a szabadságharcokat. Természetesen fontosnak tartotta a társaság, hogy a tiltakozásra okot adó háborúk példái között szerepeljen az Amerikai Egyesült Államok iraki háborús kalandja és Izrael palesztinok elleni agressziója.
Nagyon békeszerető ember vagyok, ezért érdeklődve fogadtam a társaság jelentkezését, és visszaírtam: tiltakozunk-e a palesztin terroristák akciói ellen is? A válasz nem késett, szinte azonnal megkaptam kérdésemre a feleletet, imigyen: „Az azért más ügy! Végül is Izrael állam, Palesztina pedig nincs…”

Az árulkodó válasz

Ez a válasz árulkodott a tiltakozók szellemi, politikai hátteréről, így hát azonnal töröltem mind a kétezernél több ismerőst a lehetséges barátaim közül és kitiltottam őket az én profilomról is.
(Megjegyzem, már akkor is ki akartam tiltani őket, amikor közölték: nem kell személyes ismerősnek lenni, mert úgy éreztem, így nemtelen győzelem volna, ha velük lehagyom a fiamat. De most, hogy megtudtam, kikről is van szó, még jó, hogy a személyes ismerőseim között nem tisztelhetek ilyen – legjobb esetben is –, tájékozatlan, a békeszeretetből politikai indulatokat kreáló embereket. Tehát teljes nyugalommal mondtam le a győzelemről. Fontos a győzelem, de nem minden áron!)

Jártam Izraelben

Lassan évtized is elmúlt azóta, de az élmény nem halványul…

Abban az évben, abban a hónapban, azokban a napokban voltam ott, amikor a jeruzsálemi öngyilkos merénylet volt. A merényletet követő napon látogattunk Jeruzsálembe. Sajnos, ez így nem mond semmit, vagy éppen nagyon sokat mond, mert nincs jellemző év, jellemző hónap és nap, amikor nincs öngyilkos terrorakció Jeruzsálemben, mivel – sajnos! – ez egyáltalán nem ritka esemény. Nekünk, európaiaknak, borzalmas élmény egy ilyen tragikus önpusztítás, amely mások legyilkolásával is párosul. Ha mondjuk – Isten ne adja! – Budapesten történne meg ilyen szörnyűség, az az év, a hónap és a nap meghatározó eseménye lenne. Izraelben sajnos nem így van. Pedig ők szenvedik el, de az élet megy tovább a merénylet után, mint ahogyan folyt a merénylet előtt is…

Már a repülőtér látványa is rendkívüli. A kifutópályát szegélyező szürke földsávban térdig érő vízmosások árulkodnak arról, hogy nem is olyan régen felhőszakadásszerű eső eshetett. Sivatagot idéző hőség fogad. Az idegenforgalmi ismertető szerint nagyon ritka itt az eső, de ha esik, akkor aztán benne van anyai-apai! Magyarországról érkezem, ahol (akkor még úgy volt) a tél nem igazán tél, a nyár nem igazán nyár. Idejön valaki, hogy a Balatonban hűsöljön a hőség közben, de nincs hőség, ellenben esik az eső. Esik az eső, viszont a parkokban és az utak szélén, mégis, kiszáradt a fű… Itt Izraelben az első élményeim egyike, hogy a pálmafák tövénél fekete műanyagcső tekereg és cseppenként folyik az öntözés. Szálláshelyünkön olyan gyepszőnyeg fedte a parkot, hogy tömöttségén, rugalmasságán csak csodálkozni lehetett. Bezzeg az itthoni Pillangó park aszott gyepszőnyege hogyan néz ki?!

Háború az első pillanattól

Az ember azt gondolhatná, egy ország, amely létezése pillanatától háborúban él, nem nagyon törődhet a gyepszőnyeg állapotával. Mondhatni, kisebb gondja is nagyobb annál!

Hallottam Izraelben egy tréfás találós kérdést: – Miért kellett a zsidóknak negyven évig vándorolniuk a pusztában Egyiptomból való kijövetelük után? Mert ennyi időbe telt, amíg megtalálták közel-keleten az egyetlen helyet, ahol nincs olaj. Nos, ha ennyi ideig tartott megtalálni az olajtalan földet, arra is kellett idő, hogy vízben szegény helyet találjanak. Erről mesélik, hogy Mózes közismerten nehézbeszédű volt – talán dadogott is –, amikor az Úr megkérdezte tőle, hol legyen az ígéret földje? Ka-ka-ka – kezdte a választ Mózes, mire az Úr türelmetlenül közbeszólt, én is Kanaánra gondoltam, pedig Mózes Kaliforniát akart mondani. Hát, ott bizony több a víz!

Itt a Genezáret – a Kineret – az egyetlen bőséges vízadó hely. Ennek cseppjei öntözik az utca füvét, de az erkélyeken lévő virágokat is. Mégpedig – mint hallom – számítógépes irányítással, nehogy egy csepp is elpazarolódjék. Mi, otthon nem is tudjuk, milyen értéket hagyunk elfolyni minden zivatar alkalmával. Itt pedig mi történne, ha valaki – valahogyan – elzárná a tavat?

Természetesen Izraelben nem érezni, hogy az emberek ezen gondolkoznának. Mi, otthon, bizonyára azt mondogatnánk, majd megoldjuk, ha béke lesz. Itt, úgy tűnik föl, nem látszik realitásnak, hogy valaha is béke lesz. Pedig semmire nem vágynak jobban a zsidók, mint a békére. De más a vágyakozás és más az élet! Addig is mindent meg kell oldani. Amíg eljön a várva-várt béke.

Több nagy háború, és…?

1948. május 14-én Ben Gurion – az ország első miniszterelnöke – kinyilvánította, hogy a független Izrael Állam íme megalakult. Másnap már az összes környező arab tényező megtámadta az újszülött államot, amelyre pedig a zsidók – túlzás nélkül mondható –, évezredek óta vártak és vágytak. Az ENSZ Közgyűlése többségi szavazással el akarta osztani Palesztina brit gyámsági területet az ott élő arabok és izraeliek között. A cseppnyi területet alaposan összeszabdalva osztották volna el, de az arabok semmit sem akartak hagyni a zsidóknak. Rosszul számoltak. Az első arab-izraeli háborúban Izrael elfoglalta az araboknak szánt területeket. Ekkor folyamatos háború kezdődött, amelyet öt nagyobb szakított meg.
1967-ben lezajlott „hatnapost” Izrael kezdte, de úgy, hogy Egyiptom kést szorított az ország nyakára. Izrael szinte mindent elfoglalt a Golan-fensíktól a Szuezi-csatornáig, ami elfoglalható volt. 1973-ban, miközben a zsidók legnagyobb ünnepüket ülték, Egyiptom és Szíria – és kicsit Jordánia – váratlanul megtámadta Izraelt. Ez a „jom-kipúr háború”, amely 19 napig tartott. A kezdeti arab sikerek után Izrael akár Damaszkuszt és Kairót is elfoglalhatta volna, de a nagyhatalmak közreműködésével fegyverszünet következett be. A kívülállók már-már úgy hihették: a háborús kudarc ráébreszti az arabokat: nem járható az az út, hogy Izrael Államnak a létezését is tagadják. A világ reménykedve figyelte a megindult békefolyamatokat, amelynek eredményeként 1993-ban Jichak Rabin kormányfő, és Jasszer Arafat békeegyezményt írt alá. Lám, rendeződött Izrael és Egyiptom viszonya, békét kötött Izrael és Jordánia is.

Béke helyett terrorizmus

A béke reménységét azonban a Hamasz és a Hezbollah újra és újra, lényegében folyamatosan igyekszik semmivé tenni. Ma már nemcsak Izraelben, de az egész világon félni lehet az arab, a muzulmán terroristáktól, de főképpen mégis Izrael Államban. A legváratlanabb időpontokban és helyeken robbantják fel önmagukat az öngyilkos fanatikusok, újra és újra rakétatámadások zavarják meg a békés munkára törekvő izraeli állampolgárokat. Mert bármennyire hihetetlen, a nem ott élő ember számára: ők várnak a békére. De nem várnak a békéig. Azt hiszem minden tekintetben a világ egyik legkorszerűbb államát, társadalmát sikerült létrehozniuk. A 21. század technikai, technológiai színvonalán termelnek, egészségügyüket, oktatási rendszerüket, közigazgatásukat, idegenforgalmukat, mezőgazdaságukat, építészetüket bárki követésre méltónak találhatja.

Izraelben és a megegyezéssel kialakítható Palesztin területeken már réges-régen béke lehetne, élhetnének együtt, egymást segítve, akár egymással is versengve, ha nem lennének olyan politikai érdekeltségek, amelyek a terrorral fenyegetés állapotát, a menekült-táborok nyomorúságát akarják fenntartani.
Akár tetszik, akár nem, azok is őket segítik, aki szabadságharcnak fogják fel az esztelen terrorakciókat, jogosnak hiszik az ártatlanok életét elvevő őrültséget.
Még a fiammal folyó ismerősöket szerző versenyben sem akarok győzni terroristákat támogatók segítségével. Számomra a győzelemhez vezető utat olyan eszményképek szegélyezik, mint azok az izraeli katonalányok, aki gúlába rakják a fegyvereiket, amíg egyenruhájukat ledobva belevetik magukat a Földközi tenger habjaiba, vagy bedugják kívánságcédulájukat a Siratófal „női oldalán” a sziklakövek közt. Nekem olyan ismerősre van szükségem az interneten, az utcán, aki „Salom”-mal köszön rám, s nem szabadsághőst lát a terroristákban.
És igazi békét akar, nem pedig „arányos” akcióról, reakcióról beszél, hanem betartott szerződésről.
Ez aztán valóban a remény szerződése volna!