2006. 3. szám » Hrotkó Larissza: 150 éve született Sigmund Freud

Hrotkó Larissza: 150 éve született Sigmund Freud

Hrotkó Larissza

150 éve született Sigmund Freud

A dinamizmus és a kreativitás – két olyan tulajdonság, amely ősidők óta ösztönzi a zsidó szellemet a feltétlen önmegvalósításra. A kreatív zsidó költő, a tudós, egy-egy brilliáns pénzügyi szakértő, vagy fáradhatatlan üzletember – mind rabjává válik saját tehetségének, amelyet nem is mindig koronáz a mérhető siker. Sigmund Freud ilyen őstehetség volt. Életműve napjainkban ismét aktuálissá válik. Alkotásai 1991-ben – hosszú szünet – után újra megjelentek magyarul. Persze, a lélekgyógyászat sohasem „írta le” őt, bármennyire is ambivalens volt a pszichoanalízis szakmai elfogadása. A múlt század 60-80-as éveiben Sigmund Freud nem volt divatos. Jellemző arra az időre Jürgen Habermas, a Frankfurti Iskola második generációjához tartozó filozófus és szociológus értékelése, aki 1968-ben1 azt írta Freudról, hogy saját tudományának státusával sem volt teljesen tisztában, „kezdettől fogva a szcientista önfélreértés foglya volt”.
Freud úgy vélte, hogy csak is a tudomány lehet az emberiség hiteles tanácsadója. Kimagaslóan jó nyelvtudással bírt, így 1930-ban a szép német nyelv műveléséért Goethe-díjat kapott. Tudományos munkáit érthetően és izgalmasan fogalmazta meg. A művei körüli viharos, de konstruktív viták nem utolsó sorban éppen azért alakulhattak ki, mert Freud kicsorduló kreativitással volt megáldva. Ez pedig kiprovokálja az emberek reakcióját. Ez a magyarázata, miért nyílt egyre újabb freudista iskola, s ezek irányzatai hogyan gazdagították a gyakorlati pszichológiát. Freud kutatásainak középpontjában az „Én” állt, és ezt a dimenziót a tömegben is meglátta. A tömegnek – mint egyfajta individuumnak – saját arca van, léteznek ösztönei, motivációi és emóciói, sőt az utóbbiból még több is van, mint a nem-tömeg individuumban.

A tömegindividuum
Freud „Tömegpszichológia és én-analízis” című esszéje az alkalmazott pszichoanalízis klasszikus terméke. Ezzel az írással Freud a tömeg, vagyis „a tömegindividuum” definícióját fektette le a pszichoanalitikusi rendelő heverőjére. A „pszichológiai tömeg” a szakértő számára rejtély, hiszen amikor az individuum más emberi lények közé keveredik, váratlanul teljesen szokatlanul kezd viselkedni. Honnan van a tömegnek ez a képessége, amely az egyes individuumok lelkiéletét befolyásolja? Milyen lelki változáson megy keresztül az individuum a tömegben?
A tömeg impulzív, váltakozó hangulatú, kiszámíthatatlan és könnyen ingerelhető.
A tömeg befolyásolható, hiszékeny és kritikátlan.
A tömeg érzelmei egyszerűek, sőt egysíkúak:
a tömeg nem érez kétséget,
sem bizonytalanságot.
A tömeg aláveti magát a szavak mágikus hatalmának.
A szavak valóságos viharokat kavarnak fel
a tömeg lelkében.
A tömeg nem keresi az igazságot,
csak az illúziót követi.
Az individuum a tömegben a lelki tevékenység mély változásait éli meg. Rendkívüli mértékben fokozódik az érzelmi sugáraktivitás és emelkedik az indulatok szintje, az intellektuális teljesítmény ezzel szemben észrevehetően csökken. A jelenség okát Freud is – miként Le Bon, Mc Dougall, W. Trotter – a szuggesztióban, vagy a tömeg hipnotizálhatóságában látta. A freudi alapkoncepció itt is a libidó-elméletből indult. A tömeg hipnózisát a direkt, illetve kivetített szexuális vágyak egyidejű működése teszi lehetővé. A szerelmi vágy tárgya részben a nárcisztikus én-libidó képe. Ha az individuum szerelmes, akkor csak a vágy énjét (saját magát), illetve a vágy tárgyát ismeri, minden más dolog vagy személy ekkor tökéletesen közömbös a számára. A tömeg talán éppen ennek a képességnek köszönhetően fanatizálható. Eleinte még gazdagodik a vezér személye révén, amelyet mintegy magába vetít2. De később mégis szegényebb lesz, hiszen a legfontosabb én-részét a tömeg a vezér miatt feladja. Ez okozza az érzelmi szint fokozódását, illetve az értelmi szint egyidejű hanyatlását. A szerelmes állapotot kísérő hipnotizáltság tovább szűkíti az individuum (a tömegindividuum) életterét. Maga a hipnotizáló – a tömeg esetében ez a vezér – a vágy tárgya, rajta kívül a szerelmes nem figyel semmi másra. A hipnózis következtében az individuum a szerelmi vágy tárgyával helyettesíti saját én-ideálját. A tömegben ez a folyamat több személynél egyszerre játszódik le.
A szerelmi állapot, illetve a hipnózisra való készség az emberi libidó korai fajfejlődési fázisaihoz tartozik. A tömörülést Freud a korai fejlődés direkt maradványának nevezte. Freud evolúciós állításai természetesen vitathatók. Az intelligencia folyamatos „javulásának” elmélete akár egy kriptovallási koncepcióra, sőt a monista gondolkodás leképezésére is utalhat. Freud esetén a monoteista vallási háttér hatása sincs kizárva, amiért az emberiségről csak úgy gondolkodhatott, mint egy bizonyos cél felé folyamatosan fejlődő társadalomról.
A tömegneurózis eszerint az emberi libidó sajátos fejlődésének terméke. A neurózis mindenképpen konfliktus, amely az én és az én-ideál között keletkezik. Mivel a tömegben a vezér alakja helyettesíti az én-ideált, a tömeg neurózisa a tömeg és a vezér közötti sokrétű kapcsolatokat tükrözi. A tömeg leírható lelkiállapotának elemzése igen nyomasztó hatású: nemcsak arra következtet, hogy az ember gyenge, hanem arra is, hogy ki van téve a kívül-belül ellenőrizhetetlen erőknek, és ezért minden látszat ellenére képtelen az autonóm létezésre.

A vezér
A „Tömegpszichológia és az én-analízis” legtöbb fejezetében az alkalmazott pszichoanalízis atyja a primer tömeggel, a nyájösztönnel és a csorda magatartásával foglalkozott. Egyet lehet érteni Freud véleményével, hogy a tömeg végső soron mindig szervezett, mert létezik a tömeget szervező alapelv. Ezt a princípiumot Freud egy a tömegen kívüli individuumban vélte felfedezni, aki a többiek óhajtott cél-objektumává válhat. Az individuum „normál” működése az „én” és „az én-ideál” között zajlik. Ha az individuum szerelmes, vagy hasonló hipnotikus állapotban van, akkor az én-ideál helyét egy cél-objektum foglalja el. A tömeg esetén több individuum az én-ideál helyébe egy közös cél-objektumot helyez, és ez által az individuumok énje egymással azonosul. Az így kialakult tömörülés tagjai egymásra is hatnak, miközben leskelődnek, szigorúan ellenőrzik, és kérdőre vonják egymást: egyenlősdire törekednek, mivel igen rövid idő alatt rájönnek, hogy az óhajtott objektumot kizárólagos használatra nem szerezhetik meg. Érdekes módon éppen az irigység, illetve a féltékenység készteti a tagokat arra, hogy a velük „egy cipőben járókkal” egyfajta egyezséget kössenek, amelynek értelmében a cél-objektum a nyáj közös használatára bocsáttatik.
A tömegvezér formáló szerepének megfogalmazása megkülönböztette Freudot a tömeg-fenomén más kutatóitól. Ám még mindig nem volt világos, miért kerülnek az individuumok a vezér hatása alá? Ezért Freud biológiai okkal próbálta megmagyarázni a tömeg létét. A nyájszerű lét nem más, mint a többsejtű organizmus biológiai utánzata. A freudi libidó-elmélet értelmében minden egyforma élőlényre jellemző az a hajlam, hogy minél terjedelmesebb egységekbe tömörüljenek. Hogy az ösztön ősi (vagyis a freudi értelemben primitív) voltát hangsúlyozza, Freud különbséget tett a „Herde” (nyáj) és „Horde” (csorda) között, noha ezeket a szavakat többnyire szinonimaként szokás használni. Az értelmezési árnyalatok természetesen léteznek, és Freud éppen ezekhez nyúlt vissza. A szavak eredetét sem hagyhatta ki figyelmen kívül. A „die Horde” szó a tatár szókincsből a török nyelven keresztül került a német nyelvbe, a „die Herde” az indogermán készletből származik.
A nyájösztön az ember egyik legelemibb mozgatója akár a múlékony tömegképződésekről, akár a tartós társadalmi kapcsolatokról van szó. Freud azt is megfigyelte, hogy ez az ösztön gyakran szembe kerül az ugyancsak elemi önmegvalósítási, táplálkozási és szexualitás ösztönnel.
A konfliktus a bűn-, illetve kötelességtudat jellegzetes kisugárzásában nyilvánul meg. Ez a tömeg két pregnáns emóciója, amelyet a vezérek (így az egyház, az iskola, a pártok és szervezetek a médiákon keresztül) igyekeznek kihasználni.
A nyájösztön ontogenezise mégsem olyan könnyű: nehezen érthető az individuumok ama törekvése, hogy a tömegben alávessék magukat a vezér akaratának. Sőt úgy tűnik föl, hogy az individuumok szinte „szomjaznak” is erre az alávetettségre. Ezt a jelenséget Freud a reális élet példáival értelmezte, kiterjesztve megfigyeléseit a gyerekszobára. Szerinte a nyájösztön a nagyobb gyerekeknél, testvéreknél figyelhető meg először, amikor a gyerekszobában már többen vannak. Ekkor nyilvánul meg az egymás közötti irigység, majd minden gyerek arra kényszerül, hogy a szülőket közösen „használja”, vagyis megossza szeretetüket.

A tömeg és az individuum
Számos szépírót – és ezek közé tartozott Hermann Broch – a freudi „találmány” további értelmezésre késztetett. Ennek következtében sajátos pszichoanalitikai irodalmi műfaj alakult ki a 20. század első felében. Jóllehet a szépirodalmi hermeneutika nem tudományos rendszer, az itt használatos nyelv mégis eltér a szokásos irodalmi normáktól. A regénybeli eseményt itt-ott hosszabb elemzések szakítják meg, amelyek megközelítik a mély lelki elemzést. Ezek a szövegek nyelvileg mégsem lépnek ki az irodalmi keretekből, mivel nem tudományos anyagból, vagy kísérleti dokumentációból, hanem irodalmi struktúrákból épülnek. A tudományos írás „normális” emberi nyelvre lefordított, sőt a szépíró saját személyével és élményével meggazdagított irodalmi alkotásokról van szó. Nem csodálkozhatunk, hogy Broch és Freud írásainak szókincse igen közel áll egymáshoz: mindketten szép német nyelven, a 20. század szcientista törekvéseinek megfelelően alkottak.
Úgy tűnik, hogy Hermann Broch „elkapta” Freud pszichoanalitikai pesszimizmusát. „Die Schuldlosen” („Ártatlanak”) című, 1950-ben megjelent, ám részleteiben már a 30-as években megírt regényében Hermann Broch a freudi libidó-elmélete értelmében „hozza létre” a regénybeli tömeget és annak vezérét.
Valójában az egész regény olyan potenciális (német) tömegről szól, amely még a végső megformálás előtt állt, de máris sugározta a lelki brutalitását. A regénybeli vezér alakja nem olyan egyértelmű, mint maga a tömeg. Egy bizonyos Zacharias tanácsos úr, matematikatanár személységének több vonása ráillett a tömegvezér portréjára. Mindenek előtt az, hogy Zacharias igazi nyárspolgár. De hát éppen a nyárspolgárokból lesznek a forradalmárok és a vezérek!
A regény eseményében Zacharias az Einstein elleni politikai gyűléseken próbálja ki – egyelőre sikertelenül – a meggyőzés hipnotizáló taktikáját. A majdani vezér a kocsmában folytatta programbeszédeit a főtt kolbász és a savanyú káposzta mellett. A beszédeket olykor-olykor a pissoirban történő közös látogatások szakították meg, ám ezek a szünetek is a tömörülés ügyét szolgálták. Az agitáló beszédeket már nem csupán a sör, a bor és az izzadság, de a vizelet szaga is kísérte. Ez az érzéki együttes szinte elegendő is volt a tömeg kialakításához.
De a potenciális tömeg még messze volt a vezértől: néhány könyvoldallal odébb ott várakozott a vasúti peronon. A tömeg valójában még nem alakult ki, noha a pályaudvaron fekete csordaként álló individuumok sok közös vonással rendelkeztek: mindnyájan(!) parasztok voltak, feketék, szótlanak és ingázók. Még az itt-ott pirosan parázsló cigaretta sem tudott változtatni a közös ősi bűn sötétségén. Az emberek mozdulatlanul, szótlanul álldogáltak, magukban hordozva a szerencsétlenséget, a gyógyíthatatlan tompaságot és a megváltástalanságot. A gonoszság ősi hordozói, akiknek homlokát Káin bélyege tűntette ki.
Egyénként emberek voltak, akiket meg lehetett hívni az életre, a megváltásra, de tömeggé összegyűrve vakok és süketek. Persze, most a pályaudvaron, csak ki-ki a saját vonatának füttyhangjára vár, ám más körülmények között, egy füttyszóra, a falka már bármire képes is – lehetne. Egyelőre az érkező, illetve induló vonat ritmusa határozta meg szívverésük ütemét, de Hermann Broch sejtette, hogy a vonat helyét hamarosan elfoglalják a Zacharias urak.
A szuggesztió, vagyis az azonosulás következtében az individuumok egyetlen arcot vesznek fel, amely a vezér arcát utánozza. Freud szerint ez a folyamat elkerülhetetlen. Broch osztja a Mester pesszimizmusát, noha a regény főszereplője mintha képes lett ellenállni a vezérek tömörítő vonzásának. „A” (tulajdonképpen Andreas, de a regény főhőse anonimitásban kívánt maradni) nem dőlt be Zachariasnak, nem respektálta őt, de nem is félt tőle. Esetleg rövid ideg kíváncsi volt rá, ám egyértelműen nem volt hipnotizálható.
„A” egy másik betegségben szenvedett – közömbös volt a társadalmi bajokkal szemben. A pályaudvaron – ismét csak a puszta kíváncsiságból – kipróbálta a tömeg hatását. A többiekkel együtt eljutott a jegyellenőrzés vonaláig: már vágyott felszállni a vonatra, hogy valahova elindulhasson, hiszen elkapta a tömeg vonzása, a közös ritmus jó érzése. Csakhogy ő nem váltott jegyet. Az ellenőr kérdő gesztusára magához tért, közömbös arcot vágott, és vállát húzva kihátrált a tömegből.
A regényben „A” a cselekmény mozgató rugója, pedig az események lavináját nem is fizikai szükségletből, vagy valamilyen meggyőződésből, hanem pusztán a tevékenység vágyából indította el. „A” ugyanis nem tartozott sem a dogmatizáló Zachariashoz, sem a dogmatizálható tömeghez. A tömegen kívül – és mindenféle társadalmi hovatartozás nélkül – kívánta élvezni a társadalmi kapcsolatokat, esetleg mások erkölcstelenségének látványát. Az eredmény gyászos volt: közömbössége az emberek halálát okozta. Hermann Broch tehát sajátos módon folytatta Freud pesszimizmusát az emberi nemet illetően. Sőt, úgy tűnik föl, hogy az „Ártatlanokban” megfogalmazta az emberiség elleni vádat, amelyet Freud írásaiban nem találunk. Freud csak sejtette, Broch pedig ábrázolta is, hogy a rossz magában az emberben van és ezért vonzza a rosszat.

Vezér vagy a tömegindividuum?
Egy másik irodalmi példával szeretném befejezni. Hannah Arendt, az ismert zsidó filozófusnő (aki egyébként Hermann Broch kortársa és közeli barátja is volt) Eichmann jeruzsálemi peréről írt könyvében idézi a címszereplő szavait: „ezentúl vezér nélkül kell a saját nehéz életemet élnem, nem kérdezhetek sehonnan iránymutatást, sehonnan nem kapok parancsokat és utasításokat, semmilyen rám vonatkozó rendelkezést nem vehetek igénybe – röviden egy eddig ismeretlen élet állt előttem”.3
Ezt a meglepő vallomást Otto Adolf Eichmann, a későbbi SS-Obersturmbahnführer fogalmazta meg az 1932-es eseményekre visszaemlékezve. Freud elmélete értelmében Eichmann tipikus tömegindividuumként viselkedett, aki náci párttagsága előtt az élethez szükséges dinamizmust a különböző egyesületekből, majd az RSHA (Reichsicherheitshauptamt) szerkezetéből tankolta. A jeruzsálemi per alatt és az írásos visszaemlékezéseiben számtalanszor hangsúlyozta, hogy csak a parancsot teljesítette, hiszen a hivatalba való belépése előtt erre esküt tett.
Működése során Eichmann csak közhelyekben tudott fogalmazni, a sztereotipusok ugyanis betöltötték egyéni életét. Az utolsó szó gyanánt is klisét használt: „Soha nem feledjük őt, a halottat!” Esetleg fel sem fogta, hogy áldozata a tömegjelenségnek, amely automatikusan felmentette a személyi felelősség alól?
Nem, Arendt nem menti fel Eichmannt a tömeggyilkosság vádja alól, de nem is ítélkezik. Sőt az ítéletet teszi vizsgálata tárgyává, és ennek során meglehetősen belebonyolódik az olyan kérdésekbe, mint az egyéni bűntudat működése. Freud tömegpszichológiai elmélete látszólag nincs rá hatással, kérdéseire kizárólag erkölcsi platformról igyekszik válaszolni. Eichmannt nem tömegindividuumként, hanem kizárólag, mint egyént szándékozta bemutatni, ám ez nyilván nem sikerülhetett, hiszen a tömegjelenség nem freudi találmány! Ezért Hannah Arendt végül is – talán akaratlanul – a tömeg hatására utal, amikor nagyon óvatosan megfogalmazta, hogy a jeruzsálemi per – noha egy individuummal szemben kellett ítéletet hoznia – nem lehetett teljesen mentes a tömeg elfogultságától.4