2006. 3. szám » Hrotkó Larissza: Rajna menti zsidó közösségek a középkorban

Hrotkó Larissza: Rajna menti zsidó közösségek a középkorban

Hrotkó Larissza

Rajna menti zsidó közösségek a középkorban
Az 1381-es tákána a ketuba értékének, illetve a hálicá eljárásának aktualizálásáról

Előzmények

Rövid tanulmányom elsődlegesen a rajnai zsidó közösségek helyi rendeletének, a tákáná-nak – szövegét1 vizsgálja.
A szövegkutatásokat összefoglaló tanulmányok gyakran alkalmazzák a történeti hátteret, ámbár a szövegé az elsőbbség. A középkori dokumentumokat vizsgálva kideríthetjük, hogy az askenáz zsidóság a jogi anyagok érvényét minél több közösségre igyekezte kiterjeszteni. Jogosan állíthatjuk, hogy a késői középkori askenáz zsidóság – a nem-zsidó társadalom törekvését követve – egy fajta centralizálásra hajlott, holott maga a tákána tulajdonképpen a közösségek autonómiáját alapozza.
Az említett centralizálási törekvés nagyobb regionális konferenciák és tanácsok létrehozásában nyilvánult meg. Egy ilyen regionális szervezet – a SUM 1220-ban(!) jött létre, amikor Speyer, Worms és Mainz területén levő zsidó közösségek elhatározták rendeleteik kölcsönös elfogadását. Jelen vizsgálat tárgyát képező tákána ugyancsak a SUM–közösségeknél volt érvényben (már csak azért is, mert elfogadása Mainzban történt), de hivatkozási alapot képezhetett más közösségek számára is.
Mint minden európai zsidó család, a rajnai zsidó közösségek is – a galut kezdetétől – kettős kulturális kontextusban éltek. A zsidóság belső társadalmi helyzetét döntően befolyásolta a külső, nem-zsidó kontextus. Az irodalmi hatás minden bizonnyal kölcsönös volt, noha a társadalmi erőviszonyok nem voltak egyenlők. Az első, az 1096-as keresztes hadjárat meghatározta a zsidóság további életorientációját: a veszélyek már ezt megelőzően is fenyegették a zsidó lakósságot, de az 1096-as események idején megfogalmazódott a veszély konkrét arca. Az egyház még akkor is veszélyeztette a zsidó közösségek életét, ha éppen nem tervezett újabb zsidóellenes lépéseket.
A 13. századtól kezdődően a latin műveltségű keresztény világban a Talmud „feketelistára” került, és a „talmudista” negatív zsidó jelzővé lett. Pedig éppen a talmudi irodalmi hagyomány tette lehetővé Európában a specifikus zsidó kultúra megőrzését. Az ókor politeista hellenisztikus világában a zsidók – a többi etnikai és vallási csoportokhoz hasonlóan – megtalálhatták helyüket a birodalmi struktúrában, ám a centralizált hatalomra törekvő egyház vezetésével felépített európai kulturális-gazdasági rendszerekben a zsidóság kiszorult a legitim keretekből.
A 13. század végén az erőszak újabb hatalmas hulláma söpört végig a Rajna mentén. Rabbi Meir von Rothenburg néhány társával együtt az ország elhagyására kényszerült, ám ehhez szüksége lett volna a császár engedélyére, hiszen R. Meir volt az első hivatalosan kinevezett németországi főrabbi, vagyis a mai fogalmak szerint Rudolf császár tisztviselője. Ráadásul a császár félt, hogy a zsidók magukkal viszik a vagyonukat is, és így az ország nehéz pénzügyi helyzetbe kerül. Egy szerencsétlen véletlen folytán a rabbit felismerték és elárulták. A császár az ensisheimi toronyba záratta, ahol rabbi Meir meg is halt. A zsidók zsarolása folytatódott: a rabbi holttestét 14 évig nem adták ki. Végül Süsskind Alexander Wimpfen frankfurti zsidó váltotta ki annak reményében, hogy valamikor a nagy tudós mellé temetik el. Kívánsága teljesült: együtt nyugszanak a worms-i zsidó temetőben.
A 14. század végét újra erős zsidóellenesség jellemezte: az 1381. júliusi mainzi zsinatra az 1348-1349-es pogromok, illetve az 1348-1351-es pestis járvány következményei vetítettek gyászos árnyékot. Speyer zsidó lakossága elsőnek szenvedett a felbőszült gyilkos tömegtől, még ha az áldozatok száma itt nem is érte el a szomorú strassburgi rekordot.2 Nem véletlen, hogy a véres események után összeült rabbinátus éppen a sógorházasságról, a hálicáról, illetve a házassági szerződés (ketuba) kurrens értékéről tárgyalt: a pogromokat követően sok gyermektelen özvegy helyzetét kellett a közösségnek megoldani, illetve tisztázni a házassággal kapcsolatos problémákat (például az újraházasodás akadályát képező „águna” helyzetet). A sógorházasság, illetve a középkorban annak kiváltásaként szolgáló hálicá szoros kapcsolatban állt a házastársak személyi vagyonának megosztásával, amely az egyik házastárs bizonyított, vagy kétséget kizáró elhunyta esetén vált szükségessé.
A középkori tákána szövege a Szentírásból, illetve a Talmudból merítette szókincsét, noha előfordultak már a tipikusan európai zsidó szófordulatok, lexémák is. Vizsgált szövegünk azt mutatja, hogy szerzői nem szándékoznak megszüntetni a korábbi tákánák érvényességét, de az új körülményekben szükségesnek érezték azok újraértelmezését. A kontinuitásra való törekvésen kívül érzékelni tudjuk, hogy a tákána a kollektív (vezetői) akaratra támaszkodott, ami a szanhedrini szellemnek felelt meg. Olyan formai jelek, mint például az igék többes számú alakjának használata, az elődök említése stb., azt hangsúlyozza, hogy nem egy ember parancsáról van itt szó, hanem ősi hagyományt folytató döntésről! (Természetesen a vallási irodalmat éppen ez jellemzi, hogy az autoritását az ősi voltára és kontinuitásra alapozza.)

Az 1381-ediki rabbi-konferencia Mainzban (Magencában) ült össze. Legrangosabb tagja Mozes ben Jekuthiel, a mainzi rabbi volt. (A fentiekben már idézett J. Winter – A. Wünsche háromkötetes tanulmányának záró része említést tesz Jechiel ben Jekuthielről, egy római rabbiról, aki „Das Buch der Frommen” („A jámborok könyve”) című erkölcstanítását még Németországban írta meg és Olaszországban feldolgozta, illetve kiegészítette. Lehetséges, hogy mindkét rabbi egyazon családból származott.)
A mainzi zsinaton jelen volt rabbi Sámuel Bonfant is, a híres St. Goar-i Salman rabbi előde.3 A zsinat a „ketuba” értékének aktualizálását, valamint a hálicát tárgyalta, amellyel kapcsolatban korábban már készültek rendeletek. Jelen szövegnek (Text B, a 252-253. oldalon)4 öt forrása volt. Elemzésünk kimutatja, hogy a rabbi L. Finkelstein által közölt szöveg későbbi szerkesztés eredménye: eredetileg több tákána készült el, amelyet a szövegmásolók összevontak és egyetlen bevezetőhöz kapcsoltak.

A tákána, mint irodalmi műfaj
Ha a középkori rajnai zsidóság helyzetét a külső, vagyis a nem-zsidó kontextus oldaláról nézzük, akkor mindenek előtt meg kell említeni, hogy a közösségek többsége a Mainz-i Érsekség területén helyezkedett el. Ez az érsekség a 11. századtól a reformkorig tartotta fenn magát. Mainzban székelt az érsek. Worms, Würzburg, Bamberg, Paderborn, Halberstadt, Verden a püspöki székhelyek voltak. A szomszédságban a nagy Kölni Érsekség éreztette hatását. A nyelvi terület a rajnai franktól a moseli frank nyelvjárásig terjedt, noha a gazdasági tevékenységük miatt a zsidók érintkezhettek a déli nyelvekkel is (bajor vagy aleman).
A 13-14. században még nem beszélhetünk egységes német nyelvről, noha éppen ekkor ezen a területen is – hasonlóan a gazdasághoz – nagy változások történtek. A világi irodalomra akkoriban a szerelmes költészet volt jellemző, ne feledjük: a késői középkor a Minnesang kora volt. A héber költészet nemcsak a képviselőin keresztül (megemlítjük itt Süsskind von Trimberget, a híres középkori zsidó minnesängert, aki egyébként ugyancsak viselte a megkülönböztető zsidó kalapot, hiszen nem tért át a keresztény hitre annak ellenére, hogy életének nagy részét az udvarnál töltötte5), de újító ritmusaival is aktívan részt vett az európai költészet kialakulásában.6 Hiszen a szöveg ritmikai szervezésével találkozunk a vizsgálatunk tárgyát képező tákánában is (ld. például a III. rész (a) szakaszának első sorában a „Cadi”-phonema alliterációs ismétlését).
Az udvari költői nyelv mindinkább távolodott a latintól. Mind több olyan irodalmi mű készült (például „Tristrant” vagy „Floyris”), amelyet nemcsak egyetlen nyelvterületen értettek. Persze, itt a műveltebb lakossági rétegekről van szó, de éppen ezekkel a rétegekkel érintkeztek a zsidók közösségek képviselői (vezetői, stadlonjai) is, és ha beszélhetünk a helyi nyelvi hatásokról, akkor elsősorban az irodalmi nyelvet, illetve a kisebb-nagyobb feudális udvari nyelvi szokásokat kell figyelembe venni.
A középkorban megváltozott az egyháznak a földi intézményekkel kapcsolatos állásfoglalása, amely a zsidó lakosságot is érintette. Miközben Ágoston a maga korában a földi életet még teljesen értéktelennek tartotta (De civitatis Dei), a középkori egyház az élet minden területét igyekezte vallási dogmáinak megfelelően szabályozni. A zsidó vallási életben a profán elem mindig is jelen volt, a középkorra a zsidóság e vonatkozásban már nagy hagyománnyal és gazdag talmudi irodalommal rendelkezett. Abban az időben csökkent a toszefta fajtájú írások iránti vonzódás, de annál több halahisztikus jellegű írás készült. Ezek között az erkölcsi irodalom foglalt el nagyobb helyet, ami a keresztény vallási irodalomra is jellemző volt. A nagy erkölcsi traktátusokon kívül divatba jöttek a prédikációk, amelyek fokozatosan terjedelmes műfajjá fejlődtek. Ezek a fennkölt művek a középkorban már kifejtették hatásukat a rabbinikus homiletikára, de talán a 17. századi „drásanim”, a drósék írásaira is.
Több olyan rabbiról tudunk, aki a halahisztikus művek mellett költészettel is foglalkoztak. A rothenburgi Meir rabbi például verseket is hagyott az utókorra. „Der Brand der Thora” című verse elsősorban Juda Haleví Cionidáinak ügyes utánzata, de szövege tükrözi a középkori rajnai zsidóság tragikus életét és rabbi Meir döbbenetes erejű hitét, aki minden szörnyűség ellenére – és ezek közül a legszörnyűbb a Tóra pusztulása volt – bízott a szebb jövőben:
„Dir leuchtet Gott der Welten ew’ge Sonne,
in deinem Licht die Völker alle wallen.”
A tákána is besorolható a középkori zsidó irodalmi műfajok közé. Ezek tanulmányozása azért is fontos, mert noha abban az időben az európai országok zsidó lakossága már használta a helyi nyelveket, de még mindig jelen volt Európában az itt létrejött héber nyelvű irodalom. (A nemzeti államok megalakulásával a helyzet gyorsan romlott.) Irodalmi műfajként a tákána gazdagította az egész európai irodalmi kincsestárat, és ilyen szempontból is megérdemli a kutatást.

A szöveg külső alakja
Elmondható, hogy a vizsgált szöveg nem az eredeti példány másolata, hanem egy több forrás alapján helyreállított anyag, amelynek formai elemei részben már megfelelnek az újkori igényeknek. Hogy mekkora erőszakot követtek el a másolók és a szerkesztők a szövegen, ma már nem állapítható meg, hiszen ehhez rendelkezni kellene a középkori írott anyaggal. A vizsgált nyomtatott szöveg egyforma nagyságú héber betűkkel készült.
A szavak értelemszerű összekapcsolása, illetve szétválasztása a birtokos szerkezetek és a kötőszók segítségével történik, amelyek közül a „ו” consecutivum ill. adversativum, „יכ” és az „דשא” ill. „ש” a leggyakoribbak. Az utóbbi kötőszók együttes használata is tanúskodik a szerzők vegyes – bibliai és talmudi – szókincséről. A talmudi idők más kötőszói is találhatók a szövegben, például a כדי kombinációi, vagy אשר יען („mert”, rögtön az első sorban). A mai európai olvasónak feltűnik a szegényes interpunkció. A másolatban néhány helyen már láthatunk egy-egy zárójelet, illetve pontot és vesszőt, de ezeket a jeleket valószínűleg a másolónak köszönhetjük. Talán ugyancsak neki köszönhetjük a rövidítések megjelölését (′ például a nyelvtani formáknál). A dátumot rögzítő első mondatot a többi lexikai kombinációktól egyetlen pont választja el. A pontok, vesszők és egyéb jelek hiánya egyébként nemcsak a héber szövegre volt jellemző. A német nyelvű középkori szövegek is általában mellőzték a nagybetűs írást, illetve az interpunkciót. 8
A szöveg szemmel láthatóan négy részből áll, ám ez a szerkezet a másolók műve. A részek közötti sorok elején kb. 3 karakteres kihagyások láthatók. A bevezető részt követő sorban kettőspont is található, amely a középkori anyagban aligha állhatott.

A szöveg belső formája
Ha a szöveg jelenlegi alakját nem vesszük figyelembe, akkor is találunk benne olyan jeleket, amelyek lehetővé teszik a lexikai anyag értelemszerű csoportosítását. Ezzel egyidejűleg felfedezhetjük a szerkezeti feszültségeket is. Feltűnő, hogy a dátumozás kétszer ismétlődik: a ránk hagyományozott szöveg első sorában az évszám rövidített alakja található, a hónap és a nap megjelölését az aláírások előtti utolsó sor tartalmazza. A kéziratok közötti eltérések miatt kétséges volt a tákána dátuma. L. Finkelstein a „Hunt. 221” jelölésű kézirat véleményét fogadta el, amely a tákánát (5) 141 Áv hó 15-ére, hétfőre teszi. Az 5146-ban az Áv hó 15-e ugyanis nem hétfő volt.
A mai szöveg negyedik sorában szerepel „a hálicá ügyében” kifejezés, amely több sorral lejjebb megismétlődik. Az ismétlés helyén valószínűleg egy újabb rész kezdődik. Ennek megfelelően az első szövegrészt „A”-val, a másikat „B”-vel jelölhetjük meg.
Az „A” szöveg vége felé található egy másik jogi kifejezés – a tárgyaló felek által „lepecsételt” megegyezés, ezután egy újabb szövegrész következik, amely mintegy részletezi a fentiekben említett megállapodást. Ennek a néhány sornak más a tartalma, mint az előző „A”, illetve az ezt követő „B” jelű szövegrésznek. Ezért ezt a szöveget „A” jellel láttuk el.
Támpontként szolgálhat az is, hogy az „A” szöveg elején láthatjuk a konferencia kérdéseinek felsorolását: a rabbik (avagy: a „tanítók”, illetve a „jogtudósok”) a ketuba és a hálicá ügyében ültek össze. Ezért jogos feltételezni, hogy a rövid középső („A”) rész egy önálló szerkezeti elemet képez, amely a ketuba értékét érinti.
Az „A” rész tehát az egész szöveg bevezetője lehetett, így értelmezi ezt L. Finkelstein is, de lehetett annak más funkciója is, azaz összefoglaló keretként is szolgálhatott, ha az eredeti szöveget megtoldották, illetve azt újonnan szerkesztették.

Az „A” szövegrész leírása
Ez a rész a talmudi elbeszélő stílusú hagyományt folytatja: közli, mennyire eltérőek voltak a vélemények a ketuba összességét illetően. A rabbinátus ezért határozta el a „valuta árfolyam” rögzítését, illetve a hálicával kapcsolatos tennivalókat. A döntés történeti és kollektív jellege rögtön a szöveg elején mutatkozik: a „tákánat kahalot” birtokos szerkezetben a második elem egyrészt a nőnemű főnév többes számú alakja, másrészt szemantikailag is az okmány érvényességi körének bővítésére utal. A szövegrész lexikai anyaga három hivatkozási hely körül csoportosul:
1. Az első hivatkozás: Dvarim 25, 9. Ez a szentírási részlet a hálicá eljárását írja le. De meglepő, amit érzékelnünk kell, hogy a rendelet szerzői fel sem tételezték a sógorházasság lehetőségét.
2. A második lexikai csoport a „Kethuvot 6a”-ra épül. Ez a traktátus a „Nasim” (babiloni) talmudi rendben található. A 6. fejezet „a” jelű misnája a házastársak közötti vagyoni viszonyokról így szól: A feleség minden vagyona és keze munkája a férj tulajdona. Mindenre, amit a feleség örökölt, a férjnek élete végéig haszonélvezeti joga van. A személyes kártérítés pedig a feleséget megilleti. Ám erről eltértek a vélemények. Rabbi Jehuda ben Bether úgy vélte, hogy ha a dolog (a megszégyenítés, vagy a becsületsértés stb.) titokban történt, akkor az összeg két része a feleséget, egy rész a férjet illette meg, de ha ez a nyilvánosság előtt történt, akkor két rész a férjé, egy rész a feleségé volt. A férj részét azonnal ki kellett fizetni, a feleség hányadáért birtokot kellett vásárolni, amelynek a férj volt a haszonélvezője. A mai olvasó azt gondolná, hogy ez a talmudi vélemény – a középkori európai körülmények között – aligha volt releváns. Többek között azért, mert a zsidók Európában nem mindenütt vásárolhattak birtokot. A hivatkozás mégis tükröződik a rendelet szövegében (a „B” -részben), hiszen a rabbik a családi vagyon egységére kerestek jogi alapot. Feltételezésünket az európai zsidók megváltozott gazdasági életstruktúrája igazolja: a külső kényszerből adódóan a 11. századtól a kamatra történő pénzkölcsönzés került a gazdasági foglalkozások élére. Ehhez sürgősen koncentrálni kellett a vagyont, és ennek fényében jártak el a családi vagyon megosztása ügyében is.
3. A harmadik hivatkozás Jesája 45, 8, és erre a szövegre támaszkodik a harmadik lexikai csoport. Jesája prófétától idézett szöveg jól illik egy jogi rendelet legitimitásának szövegi megalapozásába. Ugyanis azt hangsúlyozza, hogy az Isten teremtői tette egyidejűleg az „igazság tette” is, vagyis a Tóra szavai a földi igazság alapját képezhetik, ha az emberek ezeket megtartják. Ezért a hálicát is az első szövegrészben a szerzők egyértelműen „micvának” nevezik, hiszen annak végrehajtását a Tóra írja elő.
A szöveg nem tesz említést „Jevamot” traktatusról, holott ezt is felhasználja, sőt a tákána („B”) része erre a traktatusra támaszkodik. Az „A” rész további formai érdekessége, hogy a szöveg elején és végén a „megegyezésre jut, egyetért” ige alakjai keretszerűen foglalnak helyet.

Az „A” szövegrész leírása
Az „A” rész kizárólag a tárgyra szorítkozik: a szerzők rövid 4 sorban rögzítik, hogyan értelmezik a régi talmudi ketuba-értékeket az aktuális körülmények között. Ugyanis a Talmud a szűzért 200, az özvegyért 100 zuz-t írt elő ketubaként. Pontosabban mondva egy „maneh-t”, 9 de hogy mennyit ért a maneh ezüsttartalma a talmudi időkben, erről nem volt semmilyen írásos megállapodás. Az „A” szöveg így foglalja össze a rabbinikus döntést:
Íme a ketubáért régen a kölni pénznemben fizettek. Abban az időben az volt a szokás, de most mindez már a múlté. Abban állapodtunk meg, hogy a szűzért legyen 600, az özvegyért 300 arany forint (a fizetendő összeg). Ne legyen ez se több, se kevesebb, ha csak a férj nem alkudta ki az özvegyi jog növelését, vagy az asszony lemond a jogáról.

A rabbik tanácstalanságát az okozta, hogy a zsinat előtt megszűnt a kölni pénzverés, ezért a ketubát fel kellett értékelni. Az arany forintot (florint) így először alkalmazták a tákánában. A felértékelésről tehát a régi kölni pénznemhez képest állapodtak meg, nem pedig a talmudi idők pénzneméhez. Feltűnik a „kölni” szó németes használata – „kolnis” (és nem például „kolnit”), amelyben az „ö” (o-Umlaut) hiánya sem feltűnő. Az összegeket nem betűkkel, de nem is az arab számokkal írták ki, hanem a héber betűkkel jelölték meg.

A „B” szövegrész leírása
A harmadik rész így kezdődik: „A hálica ügyében, …”
Ezzel a lexikai kombinációval már találkoztunk az „A” rész negyedik sorában. Mind valószínűbbé válik, hogy az előző „A” rész későbbi betoldás, és az eredeti szöveg ezen a helyen folytatódott. Ha a feltételezésünk igaz, akkor a tákána szövege valójában csak a hálicára koncentrált.
A másoló által kialakított harmadik „B” bekezdésben két helyen találunk egy-egy pontot, ami azt jelenti, hogy az értelmező a szöveg harmadik részét két szakaszra – b’és b’’ – osztotta szét. Ezzel az értelmezéssel a következők miatt egyetérthetünk:
A „B” szövegrész főszereplői a „sógor” és a „sógornő”. Az egész szövegrész e két személy közötti rokonsági, illetve vagyoni kapcsolatok rendezésének módjával foglalkozik. Ám a hosszabbik b’ szakasz nem tartalmazza a mozgást jelölő igéket. Ugyanakkor a b’’ szakasz egy ilyen igével kezdődik, ami az előző szituációnak változására utal: „A sógornő menjen el a sógor lakhatásának helyére…”
A „B” rész tartalma:
b’: A sógor a férj halálát követő 3 hónapnál tovább ne várakoztassa sógornőjét. És akár növekedett, akár csökkent a házasságba bevitt vagyon értéke, vagy ha az egyik fél nem is vitt be semmit, a családi vagyont szét kell osztani az özvegy és az örökösei között, még ha az özvegy része kisebb is lenne, mint ketubájának követelése. Ha pedig a vagyon nagy és a fele jár az özvegynek, nem számít, hogy ez több, mint ketubájának követelése; az elhunyt örökösei és a sógor választhatják, hogy a sógornőt készpénzben fizetik ki, vagy a hátramaradt vagyon felét adják meg. Ha az utóbbit választották, ez nem lehet nagyon kedvezőtlen, vagyis nem képezhet túl nagy differenciát. Mindenben az itt leírt módon és ennek megfelelően kell eljárni. Ezt követően a sógornőnek nem lehetnek további követelései: nem veheti ki a közös vagyonból, amit a szülőktől, vagy a közelebbi rokonoktól kapott – minden a közösben marad.
Továbbá: A sógornőnek kell mennie a sógor lakhatásának helyére, de ha a sógor megy el (hozzá), akkor meg kell téríteni a költségeit. Ha a sógor tiltakozik és megtagadja a hálicá kiváltását, vagy leteszi a pénzt, amely nem az övé, vagy elmenekül, hogy elkerülje a hálicát, de minden közösségben herem alá esik, amíg a hálicá meg nem történik.
A „B” szövegrész irodalmi kerete a „levesz” = „leveszi a cipőt” (חלץ) ige paradigmája. Ez a lexéma összeköti a „B” szöveget az „A” szöveggel is. Ugyanezt a célt szolgálja az utolsó sorban található dátum is, amelyről már részletesen beszámoltunk.

A „B” rész leírása
Ugyancsak szó volt már a „B” szöveget követő névsorról. Ez a felsorolás csak részben hasonlít a mai aláírásokra. A héber nevek sokat árulnak el a konferencia résztvevőinek családi körülményeiről, illetve társadalmi helyzetéről. Egy-egy név előtt rövid megjegyzést is találunk: „a fentiekkel ugyancsak egyetértek – Rotenburki (értsd: Rothenburgi) Menlin”; „ugyancsak ott voltam jelen a zsinaton – Meir ben Sámuel Ha-Kohen Northojzenból (Nordhausen-ból)”.
A „Rotenburki” és „Northojzen” alakokban láthatjuk a mássalhangzók jellegzetes tompítását – ez részben népies, részben pedig a germán nyelvek mozgását (Lautverschiebung) követő jelenség volt. A „hojzen” alak a középkori labilis diftongusi helyzet eredménye; ám az is előfordulhat, hogy a diftong összehúzódása, illetve egy újabb diftong kialakulása – „oj” „au” helyett – a rajnai zsidó területeken terjedő „jiddis” hatása eredményezte, amely a héber nyelv jellegzetes askenáz kiejtéséhez vezetett.

Igazság és jámborság
A szövegelemzés kiderítette, hogy az 1381-es rabbi-konferencia eredetileg nem egy, hanem két (esetleg három) tákánát fogadott el, amelyet később összevontak és egy bővebb bevezetőt írtak hozzá. Az újonnan szerkesztett bevezetőben Jesaja idézete, illetve az idézet körüli szöveg, amely az igazságot és a jámborságot helyezi előtérbe, s a korra jellemző erkölcsi prédikációra emlékeztet, holott az eddigi (pl. Rabbenu Gersom által megfogalmazott) tákánák inkább szűkszavúak és tárgyra törőek voltak.
A tákána hatályáról Finkelstein még hozzáteszi, hogy a kölni közösség továbbra is a saját pénznemhez ragaszkodott a ketuba értékének megállapításánál. Elég furcsa – jegyzi meg Finkelstein –, hogy Maharil, aki a zsinat egyik tagjának fia volt, nem ejtett említést a zsinatról abban a gyűjteményben (Minhág Maharil), amelyben a kölni és más közösségek szokásai közötti eltéréseket tárgyalta.
Még két másik 14. századi zsinatról is van tudomásunk. Az egyikről Graetz tett említést 10: ezt valószínűleg 1386-ban Weissenfels-ben tartották meg. A zsinat a védelmi levél ügyében fordult a helyi nemes prominenciához. Az utolsó zsinatra valószínűleg 1400-ban Erfurtban került sor. Ezen a konferencián a rabbik elhatározták, hogy a kohénoknak meg kell tiltani a város, illetve a temető kapuján keresztüli áthaladást!
Végül még egy gondolat a hálicáról, illetve a jogi rendelkezések létrejöttéről általában. Feltételezhető, hogy hálicá valamikor egy erős felindulásban elkövetett spontán cselekmény volt. A Tórában (Dvarim 25, 9) ez a regionális szokássá vált rítus jogi értelmet kapott: ugyanis a sógornak a bíróság (a kapunál ülő vének) előtt ki kellett jelenteni, hogy megtagadja a sógorházasság kötelességének teljesítését. A Talmud a hálicá legitimitásában már nem is kételkedett, a Tóra autoritása ezt is automatikusan rendeletté tette. Az európai zsidóság szokásai és írott rendeletei a hálicát a ketuba kifizetésével kapcsolták össze. Ez tűnik ki Finkelstein által közölt szövegekből, amelyek mai formában egyetlen rendeletként kerülnek az olvasó elé.

Jegyzetek

1 Jakov Katz úgy mutatja be a tákánát, mint a helyi szokásokat rögzítő dokumentumot. Katz kihangsúlyozza, hogy ezt a dokumentumot már igen korán írásban foglalták össze. Művének II. részéhez fűzött megjegyzésekben megemlíti a legrégibbi fennmaradt (nem másolt, hanem eredeti) tákánát az 1595-ből. Ám ez a dokumentum is hivatkozik a még korábbi írott tákánákra.
Jakov Katz, Hagyomány és válság. Zsidó társadalom a középkor végé, Budapest-Jeruzsálem, 2005

2 Rabbi Louis Finkelstein, Jewish Self-Govermenment in the Middle Ages, New York, 1924

3 St. Goar-i Salman 1460-ban adta ki „Die Geschichte der Hussziten” (gilgul bné chusim) című művet a husszita teológia zsidó hátteréről.

4 Rabbi Louis Finkelstein, New York, 1924

5 J. Winter – A. Wünsche, Die jüdische Literatur seit Abschluss des Kanons (I-III), Hildesheim, 1965

6 Leopold Zunz, Die synagogale Poesie des Mittelalters, Berlin, 1855

7 Humbertus de Romanis in: Th. Frings, Beiträge zur Geschichte der Deutschen Sprache und Literatur, Halle (Saale), 1966

8 Vö. például Th. Frings, E. Karg-Gasterstädt, Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur, Halle (Saale), 1966.
Érdemes ilyen szempontból összehasonlítani Hamelni Glückel (Glückl von Hammeln, 1632-1677) jiddisül írt visszaemlékezéseit, amelyekben ugyancsak elvetve találunk pontokat ill. vesszőket.
A pesti zsidó közösség 1840-es levelezése is meglehetősen hanyagolta az interpunkciót, amiért az anyagok értelmezése igen nehéz. A hiányos interpunkció arról is tanúskodhat, hogy csak nagyon kevesen (pl. a rabbik, vagy más tudósok) kerültek közvetlen kapcsolatba az anyagokkal. Ha fel is merültek az értelmezési nehézségek, azok megoldására a legnagyobb tekintéllyel rendelkező tudós adekvát véleményét keresték és alkalmazták.

9 „Kethubot” in: Mishnayot, Volume III. Order Nashim, New York, 1963. Finkelstein ezt a pénznemet „minának” nevezi – ld. Finkelstein, 75. old.

10 Ld. az (5.) lábjegyzést a 76. old.