Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Kertész Lilly: És akkor megtört a varázs

Kertész Lilly: És akkor megtört a varázs

Kertész Lilly

És akkor megtört a varázs

Emlékezetes maradt számomra egy magyarországi rokoni látogatásról jó néhány évvel ezelőtt hazatért férfi ismerősöm elbeszélése, aki érdeklődésemre, hogyan érezte magát, rejtélyes mosollyal válaszolt:
– Volt egy nagy élményem: a somlói.
– Az merre van?
– Mindenhol. De én a Kossuth Lajos és a Semmelweis utca sarkán, egy eszpresszóban találkoztam vele. Sok tejszínhab van rajta, és folyékony csokoládéval leöntve.
– Igen…?
Igyekeztem udvarias maradni, de a hangomból kiérződött a csalódottság. Észrevette, és elkomolyodott.
– Hát, ami azt illeti, az élmény főszereplője nem éppen a somlói, hanem az eszpresszó, ahol ettem. Régi, régi história, amely ezt a cukrászdát számomra felejthetetlenné tette. A Vészkorszak idejébe nyúlik vissza. Egy barátommal együtt Magyarországon, kezdetben, vidéken szenvedtük át a sötét időket. A munkaszolgálatos behívót eltéptük, bujkáltunk. Nem gettóban, nem védett házban, hanem vállalva a törvényen kívüliség ezer és ezer csapdájának kikerülésével járó állandó feszültséget, a bármelyik percben történő lebukás lehetőségét, hiszen sárga csillag nélkül, hamis papírokkal csavarogtunk. Később papi reverendát, s az ahhoz megfelelő hamis igazolványt szereztünk, és Pestre mentünk. A nagyvárosban több lehetőség nyílt a bujkálásra.
Egy este betértünk a Kossuth Lajos utcai Gourmandba (amelyet – valamiért – „presztónak” neveztek akkoriban), hogy állva valami meleget igyunk. Barátom éppen fizetett a kasszánál, én a pultnál bámultam a süteményeket, amikor nyílt az ajtó: két nyilas, két rendőr és egy detektív lépett be. A rendőrök a bejáratnál maradtak, míg a nyilasok felszólították a vendégeket személyi lapjaik előkészítésére. Látszólag unottan libbentettem meg az igazolványomat, amely őszintén szólva elég primitív munka volt. A reverenda volt a fontosabb tényező, no meg a fellépés, és mindig, mindig a szerencse.
Barátomat le sem igazoltatták. Szokványos razzia. Nem ez volt az első, amibe beleestünk. Na, végeztek. Mindjárt menni fognak.
Ekkor az egyik nyilas elordította magát:
– Még senki sem távozhat! Bujkáló zsidókat keresünk. Testi vizsgálat következik!
Barátom még a kasszánál állt, én a pultnál. Tekintetünk csak egy villanásra találkozott, de ebben minden volt: a reménytelen kilátástalanság és a búcsú.
A két megtermett rendőr az ajtóban, fegyverrel. Két fiatal, szadista pofájú nyilas – fegyverrel. Pillantásom a civil, keménykalapos detektívre esett, aki háttal állt. Ma sem tudom miért, megindultam felé, és megkopogtattam a hátát. Megfordult, és csodálkozva nézett rám.
– Kérem szépen, mi szemináriumban lakunk. Jó ideig tart, amíg hazaérünk, és a kaput tíz órakor bezárják. Ha elkésünk, az utcán alhatunk.
– Nos?
– Tessenek kérem először mi kettőnket megvizsgálni.
Csodálkoztam magamon, hogy mindezt ilyen természetes hangon, magabiztos arckifejezéssel tudtam elmondani. Ez volt az a „vagy-vagy” pillanat, amire az ember csak akkor képes, amikor úgy érzi, hogy már minden mindegy.
A detektív odaszólt a kijáratot őrző rendőrökhöz:
– A két tisztelendő úr elmehet.
Néhány méter volt a távolság a kijáratig. Futni kívánó lábunkat kényelmes, nyugodt léptekre kényszerítettük. Szívem dobogása a dobhártyámban dübörgött. Végnélküli hosszú időnek tűnt az a pár másodperc, amíg az ajtó küszöbét átlépve kijutottunk az elsötétített város fekete utcájára.
*
Pár hetes pesti tartózkodásom idejét az évtizedek óta nem látott néhány barát és a pesti rokonság kötötte le. Ez a kaland az utolsó nap jutott eszembe. Aznap indult a vonatom Bécsbe, és onnan a repülőgépem haza, Izraelbe. Kellemes, napfényes idő volt. Autóbuszra ültem, látni akartam, mi van most a Gourmand kávéház helyén.
A presszó ott állt, és csaknem ugyanolyan volt, mint abban az időben. Egy pici márványasztal éppen megüresedett. Leültem. A felszolgálók gyorsan dolgoztak. Csúcsforgalom volt.
– Egy fagyi, egy dobos! – kiáltotta röptében a felszolgáló kisasszony a pult felé, s közben már másokkal foglalkozott.
– Három somlói! – jelentette az újabb rendelést.
Most egy férfi felszolgáló hangját hallottam:
– Két somlói, két Traubi!
Zsongó beszélgetés zaja, halk kacaj, jövés-menés. Egy cukrászda a sok pesti közül. A többieknek. Nekem történelem. Ha ezek a falak beszélni tudnának! Hiszen itt minden kísértetiesen régi, még a kassza is ugyanott van, csak a szereplők mások ezen a régi pokoli színpadon.
Cigarettára gyújtottam. Remegett az égő gyufa lángja. Kezem önkéntelenül zakóm belső zsebe felé csúszott: nálam van az igazolványom?
Ujjaim egy könyvecskét érintettek… És akkor megtört a varázs: a Sátán képe, amely 36 év távolából egy pillanatra rám vigyorgott, hirtelen eltűnt. A kísértetek, amelyek álmaimban vissza-visszatértek, itt, a tett helyszínén semmivé foszlottak. Mert tudtam, hogy az a bizonyos könyvecske sötétkék színű, s jobbról bal felé kell kinyitni. Izraeli útlevél, amely az én fényképemmel van ellátva, nevemre van kiállítva, és – nem hamis. Sem a név, sem az igazolvány. A Zsidó Állam útlevelének tulajdonosa vagyok, ennek az államnak szabad, teljes jogú polgára. Budapesthez annyi közöm van már, mint bármely egyéb európai ország fővárosához. Magyarországon vendég voltam pár hétig, külföldi állampolgár, turista minősítésben. Fantasztikus érzés! Ezért érdemes volt idejönni!
– Parancsol uram?
Mosolygó arccal állt az asztalom mellett a felszolgáló kisasszony.
– Ühüm. Igen. Nem is tudom… Mit ajánl?
– Talán somlói galuskát…
– Az milyen?
– Ön nem ismeri a somlói galuskát? Akkor valóban meg kell kóstolnia. Mi különleges specialisták vagyunk az elkészítésében.
– Rendben. Egy eszpresszót is kérek és egy pohár szódát.
Jókedvűen fogyasztottam el a valóban kitűnő somlóit. Mi tette olyan ízletessé, a friss tejszínhab, vagy az a friss érzés, amely feltámadt bennem, és lassan minden porcikámban elterjedt? A felszabadultság érzése, amelyet most, ennyi idő után, a múlttal szembenézve intenzívebben éreztem, mint 1945-ben, amikor Budapesten felszabadultam.
– Viszontlátásra, uram! Legyen máskor is szerencsénk.
– Feltétlenül – válaszoltam, míg magamban mosolyogva gondoltam a másfél óra múlva induló bécsi gyorsra.
Aztán azon a bizonyos ajtón kiléptem a napfénybe.