Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Magyar László: Füstkarikák

Magyar László: Füstkarikák

Magyar László

Füstkarikák

– Már megint mennek! – mondta a mackós léptű Ádám bácsi, Piliscsév állomásfőnöke, a Bécsi út felé kémlelve.
– De hát kik mennek? – kérdezte egy fejkendős asszony. A távoli úton vánszorgó emberek fekete csíkját látta. – A múltkor orosz foglyokat kísértek – toldotta meg a szavait.
– Nekem jelentenem kell a vonatot Leányvárnak! – felelte Ádám bácsi, mert most a kanyar felé pöfögő fekete szerelvény felé pillantott, és elindult a távírójához. – Ha többet akar tudni, kérdezze meg a kormányzó urat! – fordult vissza, mielőtt benyitott.
– Hol van már a kormányzó úr! – legyintett az asszony.
Azám, hol is lehet? – tűnődtem én is, mert október 15-e óta nem hallottuk a hangját. Pedig de kíváncsiak lettünk volna rá, hiszen úgy kezdte a rádióban, hogy kilépünk a háborúból… Az iskolai tankönyvünk őt dicsérte még: az első belső oldalon az ő fotója állt, tengerészsapkával a fején mutatta, és sirályok repkedtek a feje fölött, a magasban…
Most viszont az állomás bagó szagú várótermében még mindig ott „díszlett” az október közepén kiadott kiáltvány:

Magyar tisztek! Honvédek!

Horthy Miklós, Magyarország zsidóbérenc, hazaáruló volt kormányzója megszegte hűségesküjét, amit a Nemzetnek és Nektek tett.
Esküszegése pillanatától nem haduratok többé. Mint esküszegőt, le kell tartóztatni!
Hűségeskütök vele szemben már nem köt Benneteket, eskütök ma már csak a Nemzettel szemben köt. Csak az köt, de ez kötelez!
Ne engedjétek, hogy az új Trianon Nemzetünket örök pusztulásba, családjaitokat megszégyenítésbe, Benneteket az örök gyalázatba taszítson!
Magyarország felelős vezetését a mai napon Szálasi Ferenc vette át. E perctől fogva eskütök vele szemben kötelez Benneteket, mint Nemzetünk megmentőjével szemben.
A bolsevistákkal csak őrültek vagy gazemberek tárgyalhatnak. A Hungarista Mozgalom Veletek harcol utolsó csepp véréig, Nemzetünk megmentéséért!
Halál az áruló volt kormányzóra és cinkosaira!
Éljen örök Nemzetünk!
Éljen Szálasi Ferenc!*

Hiába olvastam újra kigúvadt szemekkel e sorokat, most sem lettem tőlük okosabb. A félsz meg a kíváncsiság érzése hullámzott a lelkemben, mint tegnap is. De mintha fölerősödött volna bennem a fejkendős asszony kérdése: kik mennek ott? Kik ők?
Az érzést élesztgette bennem az apám is. Ravaszul és aggódva, mert amikor elmeséltem neki, mit láttam, azt felelte, ő is így érezne a helyemben. De azért oda lyukadna ki, hogy egy olyan korú gyerek, mint amilyen én vagyok, a dolog a végére járhat ma. Még ha veszélyes is. Persze, ha helyén van az esze, nem eshet baja.
Hajtanak!… Eszerint apám már sejtette, de nem mondta meg. S a szavaiból ítélve, nem lett volna ellenére, ha beállok közéjük, és elkísérem őket egy darabig. Ezért – lesz, ami lesz! – legyőztem a szorongásomat. Határozott léptekkel tartottam a Bécsi út felé, s egyre biztosabb lettem abban, hogy most nem orosz foglyokat kísérnek, mint valamikor őszelő táján. Kizárt dolognak tartottam, hogy azok közé eresszen be az apám. Mert ők ugye, csupa frontot járt férfi, s nagyon feltűnő volna, ha megpróbálna beosonni közéjük egy félkamasz. Aki még beszélni se tud velük, ráadásul a menetet géppisztolyos németek követik kétoldalt.
Mire rájöttem, hogy csak zsidók lehetnek azok az ismeretlenek, már jöttek is, Piliscsaba felől. Csupa nő, jobbról balról nyilas karszalagos őrökkel. Gyorsan beosontam közéjük, s csak bámultam: hát hogy lehet ez? Hová lettek a férfiak? A nők között láttam öregeket, fiatalt, velem egy korút is. Hová irányítják őket? És mit akarnak velük?
Ezt, persze, ők se tudták. Azt mondták, hogy pestiek. S menniük kell, mert rájuk parancsoltak. S nem vihetnek magukkal szinte semmit. Nem is bírnának, mert fáradtak, gyengék, éhesek. És nem szoktak hozzá az ilyen hosszú gyalogláshoz. Halvány fogalmuk sincs arról, hová mennek, hol kötnek ki. Piliscsabán aludtak, s ma talán Dorog a célpont.
Még szerencse, hogy jók hozzájuk a kísérőik!
Még hogy jók? – meregettem a szememet. De honnan tudhattam volna, miért elégedettek velük? Mintha csak elfogadták volna: istenkém, ilyen a világ, ők csak a kötelességüket teljesítik. Már azt is értékelték, hogy nem szidalmazták őket. Hogy csak azt követelik tőlük, hogy menjenek. S ne nézelődjenek túl sokat. Még akkor sem, amikor egy fekete ponyvával, zsákkal letakart valami hevert az úttest mellett. „Nem bámészkodunk!” – pirított rájuk a holdvilágképű őr olyan hangon, mint a rosszalkodni készülő gyerekre szokás.
Elégedetten nyugtázta, hogy engedelmesen elfordították a fejüket. Helyre állt a békesség, s még én sem zavartam a nyugalmukat. Pedig a nyilasnak látnia kellett, hogy én is ott sertepeltélek, de úgy látszik, nem tulajdonított ennek semmi jelentőséget.
Annál inkább a zsidók. Azt kérdezték, ki vagyok. S mit akarok köztük? El kellett magyaráznom, hogy egy szomszédos kis faluban élek, és csak azt szeretném tudni, kik is ők? Mert képzeljék csak el, milyen látványt nyújt a menetük, amikor vonatra várnak a Dorogra készülő bányászok…
–Törődnek is azok velünk! – sóhajtottak.
– Valamit csak törődhetnek, mert különben nem lennék itt – folytattam, s elővettem a cigarettát, amit az apám dugott a zsebembe. De senkinek sem kellett. Csak egy hajlott hátú vénasszony mellett szólalt meg egy fiatalabb nő:
– Ide azzal a cigivel! Gyufád is van?
Magas növésű volt, fáradtan bicegett előttem.
– Ne add oda neki! – pirítottak rám többen is, de elkéstek. Különben sem lett volna kedvem megfogadni az intelműket. Mert azt mondták, biztos tilos a sorban a dohányzás.
– Ne legyünk már beszariak! – mondta megvetően a cigit kérő nő.
Éppen Leányvár széléhez értünk. Ahogy várni lehetett, a félre húzott függöny mögött leskelődtek az emberek. A szemüket meregetve bámulták, hogy egy zsidó nő füstkarikákat ereget a levegőbe.
Maguk a menetelők behúzták a nyakukat, félve pislogtak hátra, mit szól ehhez az őrük? S lesütötték a szemüket, amikor az előre sietett. Tátott szájjal, majdhogynem tetszéssel nézte a füstkarikákat huhukoló nőt, de nem szólt semmit. Olyan nyílt, becsületes arca volt, mint egy szántó-vető parasztnak. Csak néztem a nyilas fiatalember szőke ábrázatát, és azon merengtem: hát ki ismeri itt ki magát?
Már azért is, mert néhány perc múlva már eltűnt mellőlünk. Szó nélkül hátramaradt.
A magas növésű nő, akinek az arcát igazán nem is láthattam még, egyszercsak énekelni kezdett:
Édes Erdély itt vagyunk,
Negyed kiló zsírt kapunk!
A cukor is jegyre megy,
A fene egye meg!

Kitört a háborgás. Hogy ami sok, az sok. Ez veszélyes! És ha nem hallgat el azonnal, hát!… Mit képzel magáról? Felelőtlen! Bajba sodorja az egész oszlopot!
– Jól van, majd vicceket mesélek inkább.
A sorban még a vicceitől is tartottak. Csak egy-két bátortalan hang bíztatta: de szalonképesek legyenek ám!
– Ez most a legfontosabb – nevetett. – A szalonképesség! – Aztán hozzám fordult. – Gyere csak ide, kis pöcsös! – A kezével, a mutatóujjával is hívott.
Odafurakodtam mellé. Türkizkék szempár nézett rám a csodálkozó ívű szemöldökök alatt. Rátartian méregetett, nem látszott fáradtnak. Rendesen megköszönte a cigarettát és megjegyezte, hogy így közelről nem is vagyok már olyan kis pöcsös. „Bocsánat a tévedésemért, kislegény!” – bökött hátra tréfásan, majd az előttünk elterülő tájra bámult.
Most hagytuk el Leányvárt, jobbról nagy síkságot zárt be egy kéklő hegyvonulat, innen is látni lehetett a hegylábnál húzódó távoli falut.
– Hogy hívják azt a hegyet? – érdeklődtek a nők. Majd amikor meghallották, hogy az még mindig a Pilis, valaki megjegyezte: „Olyan alakja van, mint egy koporsónak”. „Inkább felfordított teknőnek!” – jegyezte meg olyan hangon az én cigarettás barátom, mint aki hallani sem akar koporsóról.
Ez is reá vallott.
– Nem volt erős a cigaretta? – kérdeztem tőle.
– Kis cigaretta, valódi finom!…– válaszolt egy újabb dallal…
– Pont ez hiányzott! – pusmogott előtte valaki.
– Jó, akkor váltok! – egyezett bele amaz nagylelkű hangsúllyal:
Oly szép ez az élet, oly szép a világ,
Szállnak a légben a füstkarikák!…
A hajlott hátú idős asszonyt kivéve mindenki felkapta a fejét. „Ez nem bír magával!”… ”Valamije viszket neki!”… „Addig ingerli azt a nyilast, amíg az orrba nem vágja!”– röpködtek a megjegyzések. S úgy látszik, jó jósnak bizonyultak, mert megint előre jött a szőke, holdvilág képű nyilas.
– Vitéz úr, szabad füstkarikázni? – fordult feléje a leintett nő.
– Felőlem! – vonta meg a vállát.
– Viccet is mesélhetek?
– Ha kedve tartja! Zsidó vicc lesz?
– Nem elég vicces, hogy bennünket kísérget?
– Felfogás kérdése.
– Ne legyen rossz hozzánk! Nézze inkább azt a szegényt! – mutatott a háta mögött sántító anyóra. – Hátha felveszi – mutatott fejével Dorog felé.
Mindnyájan arra fordítottuk a fejünket, mert most vettük észre az egylovas kocsit. Fiatal legény ült a bakon, s úgy látszik megszánta a vánszorgó menetet, mert a gyeplőt húzogatva, pattogó vezényszavakkal kényszerítette kissé más irányba a lovat. Amikor befejezte, felállt az ülésről, s úgy várt bennünket.
– Na néni, nem szenved tovább! – mondta a cigarettás.
– Nem engedélyezhetjük – rázta fejét a nyilas. És hangosabban is megismételte.
– De kérem!
– Tilos! – szögezte le a holdvilág képű, és intett a várakozó kocsisnak: menjen csak tovább a maga útján. A fiatalember némán, komor arccal várta meg, míg elhalad előtte a menet. A kocsi névtáblája éppen felénk nézett: GRÓSZ MIHÁLY, LEÁNYVÁR, ERZSÉBET UTCA… A zsidók sugdosva kérdezték egymástól, milyen falu ez a Leányvár? Sváb?… Hát hogyan, ott sem mindenki?…
Volksbundista… Nyilván ezt akarták megtudni. Csakhogy német teherautó konvoj bukkant fel Dorog felől. Tempósan haladtak Pest irányába, terjengő, szürkés bűzfelhőt hagyva maguk után. A zsidó lányok, asszonyok köhögve nézték a ponyvák alatt üldögélő sisakos katonákat, aztán megint a hajlott hátú anyókát figyelte mindenki a menetben. Nem fogadott el segítséget, összeszorított szájjal sántított előre az úton. „Ki kell bírni! Mindent ki kell bírni!” – hajtogatta, s nem tűrte el, hogy sajnálkozó szavakkal illessék. „Ne foglalkozzanak velem!” – mondta keserűen.
– Mikor halljuk a vicceket? – fordultam bizalmaskodva a magas nőhöz, jelezve, hogy megint hátramaradt a holdvilágképű.
– Láthattad, hogy nincs hozzá kedvük – legyintett és újra rágyújtott az általam hozott Leventéből.
– Most nem fúj füstkarikákat? – kérdeztem.
– Kivételesen nem. De mondd csak, a te Cséveden nem viccelődnek az emberek?
– Hogyne viccelődnének! Csak nem úgy, ahogy az a nyilas elképzeli. Az egyik nap például ezt hallottam a valakitől: Mondja kérem, maguknál is istenítik Hitlert? Nem, nálunk inkább az anyját.
– Nagyon jó! Szellemes!… Pszt! – óvatoskodtak körülöttünk.
– És zsidó viccek? Arrafelé nincsenek?
– Ha zsidók sincsenek!
– Régen sem voltak?
– Nem. Még a szomszéd falvakban sem.
El kellett mondanom, hogy ezen a bányász vidéken, tehát Cséven, Kesztölcön, Sárisápon bányászok élnek. Dorogra járnak be, akárcsak az apám, és ha kiszállnak a bányából, mennek a földjükre kapálni. Hogy egy kis krumplijuk is legyen. És valahogy zsidó oda soha nem jött.
– És a ti családotok?
– Nekünk nincs földünk. Szalmatetős házban lakunk a Kossuth Lajos utcában, de az sem a miénk. Egyetlen földes szoba.
Nem csak a cigarettás nő, a menetben mások is elképedve hallgatták a mesémet. A szegénységünket. A nyomorunkat. Meg a bányász ember bajait. Aztán alig észrevehető hullámzás futott végig a sorokon, jelezve, hogy vigyázat, jön a holdvilágképű nyilas. És nem is egyedül. Egy sovány arcú, idősebb barnával, akinek Virradat nevű újság kandikált ki a zsebéből.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a fiatal szőke nyilas a sántító idősebb nőtől.
– Amint látja, vitéz úr, én megyek – felelte dacosan.
– Hát maga? – fordult a hosszúra nőtt asszonyhoz. – Még mindig haragszik rám?
– Én a világra haragszom.
– Egy zsidó vicc?
– Ne is kérdezze…
– Mi az, csak nem tőlem fél? Talán én emberevő vagyok? – tolakodott mellé villogó szemmel a csontos képű.
– Nem tudhatom, maga milyen. Csak azt tudom, hogy ez a menetelés borzasztó. Mi lesz velünk, és hová megyünk? És miért aláznak meg bennünket? Zsidó vicceket akarnak hallani azoktól, akik azt se tudják, megérik-e a holnapot?
– Mi sem tudhatjuk, mert mi piliscsabaiak vagyunk. Leadjuk magukat itt, Dorogon, a többi már nem a mi dolgunk.
– Hát ez az! Tegnap Piliscsaba. Ma Dorog. És holnap? Miért nem mondják meg, hogy Németország felé tartunk? Nem igaz, hogy nem tudnának többet nálunk.
– Isten bizony!…– erősködött a holdvilágképű.
– Nem jól hangzik Isten neve a maga szájából. – intette le az idősebb nyilas. A Virradatos.
– Tudja mit? – kérdezte hirtelen az én cigarettás barátom. – Mivel zsidó vicceket követeltek tőlünk, mégis elmesélek egyet maguknak. Anyósviccnek látszik. Azt kérdi az egyik ipse a másiktól: Mondja csak, miért temeti az okos ember zsidó temetőbe az anyósát? Hát még ezt se tudod? – így a másik. Mert oda nincs kiírva: Feltámadunk.
– Ez nem vicc volt – szögezte le a Virradatos. – Ezen nem tudtam röhögni.
– Hát még én. – mondta egy másik zsidó asszony a sorban. – Én is anyós vagyok. Igaz, hogy zsidó anyós. De azért tessék nekem megmondani: hol fogunk mi feltámadni?
– Pofa be! – ragadta meg vállát a vékony nyilas. – Maguknak nincs itt joguk követelőzni.
– Elég legyen már!…– csillapítgatták egymást a zsidók. Az öregebb nyilas, a Virradatos közölte: Dorog határába értek.
– Ez már akkora, mint egy kisváros – mondta. – A futballpálya felé tartunk, asszonyok, amely vagy két kilométerre van még tőlünk. Addig tessék tisztességesen viselkedni!…
– Igenis vitéz úr! – ígérgették a sorokból, a nők. – Maga is – figyelmeztették a cigarettást. – Ne csináljon botrányt!….
Hasztalan. Mire a templomtér szélére értünk, az én hosszúra nőtt barátom már rágyújtott. És az ég felé fújva a füstöt énekelni kezdett:
Oly szép ez az élet, oly szép a világ,
Szállnak a légben a füstkarikák!…
A két sápadt nyilas azonnal ott termett a menet szélén. A templomtér széle ugyanis tele volt helyi öregasszonyokkal. Alighanem most fejeződhetett be valamilyen mise, mert imakönyvvel, zsoltáros könyvvel a kezükben, némán bámulták a menetet.
Így vonultunk le a futballpályáig. Gondoltam, én csak addig tartok velük. Amikor belestem, a pálya talaján sok szalmát láttam. Rengeteg szalmát. Mintha a megbontott bálákat azért szórták volna szét, hogy a zsidó nőknek az legyen az ágyuk. Kondérok is álltak ott, és bableves szag szállt fel a hűvös levegőbe.
A menet tagjai egyesével mentek be a szűk kapun, nyilasok számolták kétoldalt az embereket. Az új váltás még nem érkezett meg, csak egy felügyelőféle. Amikor én sorra kerültem volna, többen is megszólaltak:
– Ő nem zsidó!
– Igen – mondta a szőke nyilas. – Ez egy csévei kölyök.
– Tűnj el! – parancsolt rám.
– Egy pillanat!…– mondta a magasra nőtt cigarettás nő. És leguggolt hozzám. Megpuszilt a két arcomon, s arra kért, gondoljak majd rá.
Hirtelen könnyes lett a szemem.
Mégis elfelejtettem őt a múló évtizedek alatt. És ma sem tudnám felidézni az arcát, ha nem vetődök el egyszer Buchenwaldba, ha nem látom meg azokat a vastag rostélyú tűztereket. A legváratlanabb látvány mégis az volt a számomra, hogy valaki piros rózsát tett az egyik kemence tűzrácsára. Olyan üdén virított az agyonégett, sárgásbarna vasrostán, mintha csak most metszették volna le a bokráról.
Erre a fordulatra nem voltam felkészülve. S még kevésbé arra, hogy egyszer csak felcsendül fülemben a dal, de nem a karádys mély hangon, hanem a Leányvár előtti országúton, ahogyan azt a cigarettás nő énekelte:
Oly szép ez az élet, oly szép a világ,
Szállnak a légben a füstkarikák!…
A feleségem, aki a tábor magas kéményét méregette a tekintetével, hirtelen felém fordult:
– Mi van veled? Úgy elsápadtál hirtelen. Még a hideg is kivert.
– Eszembe jutott valaki – feleltem.

* E felhívás szöveghűségét Szita Szabolcs történész „Halálerőd” c. könyvében ellenőriztem. /A szerző./