Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Marlies Schulz: Zsidók Berlinben – tegnap és ma

Marlies Schulz: Zsidók Berlinben – tegnap és ma

Professzor dr. Marlies Schulz
Berlin, Humboldt Egyetem

Zsidók Berlinben – tegnap és ma

Az alábbi tanulmány a berlini zsidóság változatos és tragikus történetét foglalja össze. Berlin, mint Európa egyik jelentős városa sokat köszönhet a zsidók a gazdaságban, a tudományban és a kultúrában végzett több évszázados tevékenységének.
A tanulmány gondolatmenete alapvetően időrendi sorrendet követ, de a történelmi tények mellett bemutatja Berlin zsidó lakosságának mindenkori területi elhelyezkedését is.

A kezdetektől az Első Világháborúig

A zsidók berlini megtelepedésének autentikus bizonyítékai 1295-ből származnak. Az első zsidók, mivel más foglalkozást tilos volt űzniük, kereskedők, pénzváltók és pénzkölcsönzők voltak. Ahhoz, hogy a városban élhessenek magas adót kellett fizetniük. A 17. századig üldözték őket és minden rosszért őket tették felelőssé.
Berlin első zsidó közösségét 1671-ben alapították. Ötven jómódú, Bécsből elüldözött zsidó család, Fridrich Wilhelm választófejedelem rendeletének értelmében letelepedhetett a városban. Ennek az volt a célja, hogy a harmincéves háborúban szétzilált gazdaságot a zsidók tőkéje, vállalkozási készsége, és az általuk fizetett adók segítségével újra fellendítsék. Néhány zsidó család a Spandau Előváros nyugati részében, a Großen Hamburger utcában telepedett le. Itt hozták létre az újonnan alakult zsidó közösség első temetőjét is (amit 1827-ben bezártak, majd 1943-ban felszámoltak). Csak 1700-ban engedélyezték először a zsidóknak zsinagógájuk létrehozását, ami azután a rákövetkező 150 évben a közösség egyetlen zsinagógája maradt. A közösség néhány tagja szoros összeköttetésben állt a porosz udvarral, ők pénzkölcsönzők, ékszerészek, üzleti tanácsadók voltak. Ezért a tevékenységért bizonyos előjogokat élveztek, és nagyban meghatározták a közösség életét. Azok a zsidók akik nem álltak az udvarral kapcsolatban a leggyakrabban kis üzletet vezettek, zálogkölcsönzők vagy házalók voltak. Idővel egyre több zsidó költözött Berlinbe, részben letelepedési engedély nélkül. 1750-ben kb. 2000 zsidó élt már a városban, ebből mintegy 500 illegálisan. 1756-ban a közösség egy kb. 350 ágyas kórházat rendezett be az Orenierburger Strasse-n.
Az idő múlásával a zsidó közösség a szellemi és kulturális értékek tekintetében közelebb került a porosz társadalomhoz. A felvilágosodás eszméit – tolerancia és emberi méltóság – a zsidók is magukévá tették. Az ismert zsidó filozófus Moses Mendelssohn döntő kezdeményezéseket tett a zsidók németországi emancipációjával kapcsolatban, a zsidó hit és a világi cselekvés összehangolásával. A késői 18. és korai 19. században több szalon is létrejött, ahol írók, művészek gondolkodók találkozhattak, és eszmecseréket folytathattak. A legismertebb szalonokat magasan képzett zsidó asszonyok vezették olyanok, mint Henriette Hertz és Rahel Varnhagen. Ismert látogatójuk volt többek között a költő Heinrich Heine, valamint a berlini egyetem megalapítói, a Humboldt fivérek. Ezekben a tevékenységekben is kifejeződött a zsidók növekvő társadalmi elismertsége.
A 19. század elején Berlinnek mintegy 200 000 lakosa volt, ennek kb. 1,5%-a volt zsidó, akik azonban még nem rendelkeztek a polgári jogok mindegyikével. A 1812-es porosz rendelet eltörölte a különleges adókat és teljes állampolgárságot adott a zsidóknak. De ennek ellenére továbbra sem vállalhattak állami hivatalt, a katonai vagy az akadémiai pálya számukra elképzelhetetlen volt, valamint továbbra is korlátozott választójogokkal rendelkeztek. Néhányan a teljes értékű állampolgárság reményében áttértek a keresztény hitre. Összességében a közösségen belül megerősödött a liberalizmus, a német nyelvű prédikációk és kórusénekek egyre népszerűbbek lettek. Ezek a folyamatok azonban szemben álltak az ortodox zsidók szándékaival/szemléletével. A liberális és az ortodox zsidók közötti szakítás kiváltója az 1866-ban a Mitte-ben, az Oranienburger Strasse-n felépített Új Zsinagógában tartott megnyitó istentiszteleten bevezetett orgonajáték és kórusének volt. Az Új Zsinagóga 3000 ülőhelyével a legnagyobb volt Németországban, és az időközben Németország legnagyobb zsidó közösségévé váló berlini gyülekezet öntudatát fejezte ki. A zsinagóga a maga nemében a legfényűzőbb épület volt Németországban, 50 méter magas aranykupolája visszatükrözte a közösség büszkeségét. 1869-ben a hitközség ortodox tagjai megalapították az Ádász Jisráél Gyülekezetet és 1876-ban kiléptek a zsidó közösségből.
Az 1871-ben létrejövő Német Birodalom fővárosa Berlin lett. Az ennek következtében meginduló dinamikus gazdasági fejlődés Berlint igazi európai metropolisszá emelte. A zsidók nagymértékben részesei voltak ennek a fejlődésnek és fellendülésnek. Németország és Kelet-Európa számos területéről érkeztek bevándorlók Berlinbe, a város lakossága gyorsan növekedett, s ezzel összefüggésben a főváros zsidó lakossága is. Míg 1855-ben 13 000 zsidó élt itt, addig 1871-re számuk elérte a 36 ezret. Arányuk a város lakosságán belül 2,9%-ról 4,1%-ra nőtt. A zsidók társadalmi berendezkedését akadályozó sok jogi korlát eltűnt, némely gazdasági ágazatban, mint a bankszektor, áruházak vezetése, könyvkiadás, szerepük meghatározó volt, ezzel vallási öntudatuk is megújult, 1872-ben megalapítottak egy liberális rabbi szemináriumot, a „Zsidó Tudományok Főiskoláját”, ami erős befolyást gyakorolt mind a konzervatív mind pedig a reform mozgalomra. Ismert zsidó gondolkodók, mint Leo Beck és Martin Buber voltak a tanárok. Egy évvel később az ortodox Ádász Jisráél Gyülekezet is meglapította saját rabbi-szemináriumát.
1880-tól a kelet-európai pogromok zsidó bevándorlási hullámot indítottak el, amelyeknek további lökést adott az Első Világháború kitörése, és a galíciai hadiesemények elől menekülő zsidók tömegei. Egy bevándorló közösség számára a lakóhely megválasztása mindig szorosan összefügg a társadalmi és gazdasági lehetőségekkel. Az újonnan a városba költözött zsidók előnyben részesítették a hagyományos zsidó lakónegyedeket, ahol vallási és társadalmi szervezetek voltak. Sok Kelet-Európából érkezett szegény ortodox zsidó költözött ezért Mitte-be és Spanau kerületi előváros keleti részébe. Ezen a környéken voltak a város legolcsóbb lakásai, itt élt a legkevesebb antiszemita, valamint itt élvezhették legjobban a közösség védelmét. Az ugyanazt a nyelvet beszélő, hasonló szocio-kulturális háttérrel rendelkező honfitársakkal ápolt kapcsolat megkönnyítette a beilleszkedést az újonnan érkezettek számára.
A bevándorlók, akik Hamburgon vagy Amszterdamon keresztül Amerikába akartak menni a „Spandauer Vorstadt”-ban egyszerű menedékre leltek. Gyakran Berlinben kellet maradniuk, mert nem volt elegendő pénzük vagy mert hiányosak voltak a papírjaik. 1910-ben a Mitte kerületben kb. 33 000 zsidó élt, ez a berlini zsidóság 37%-át jelentette. Közülük 10,9% kelet-európai zsidó volt, a legtöbben Galíciából származtak. A vallási, kulturális, társadalmi, politikai és szakmai élet számos szövetségbe, egyesületbe és intézménybe szerveződött.
A kelet-európai zsidók a polgári zsidóságtól elsősorban foglalkozásukban, társadalmi rétegződésükben és szokásaikban (öltözködés, vallásgyakorlás) különböztek. A legtöbbjük szegény munkás vagy kereskedő volt, leginkább a jiddist beszélték és tradicionális ruházatot viseltek. A kapcsolat az asszimilációban érdekelt német polgári zsidóság, és az újonnan jöttek között nem volt feszültségmentes.
1914-ben a keleti „Spandauer Vorstadt”-ban legalább 15, kelet-európai zsidók által alapított „tanulóhely”, sok imaház, zsinagóga, olvasóterem, talmud iskola, teázó és kis üzlet működött. Az élet ezekben az utcákban nem sokban különbözött egy galíciai kisvárosétól. Ezen kívül számtalan segélyegylet alakult; ezeket a galíciaiak, az oroszok, a románok külön szervezték. A cél az volt, hogy a tagokat és nem tagokat tanáccsal és tevőlegesen segítsék.
A kelet-európai zsidók németországi és Berlini bevándorlása egy új, erős antiszemita mozgalom kialakulását hozta. Az erre való reakcióként önvédelmi egyesületek alakultak, amelyek megpróbáltak az antiszemitizmus ellen küzdeni. 1897-ben Berlinben megalakult a „Németországi Cionista Egyesület”, 1911 és 1920 között a városban volt a „Cionista Világszervezet” központja is. Az első világháborúban sok zsidók lépett be a német hadseregbe, és esett el a harctéren.

A Weimari Köztársaság

1918-ban a német kapituláció után a korai weimari köztársaság szociáldemokrata kormányzatában több zsidó töltött be fontos politikai hivatalt, mint pl.: Walter Rathenau, aki külügyminiszter volt. A berlini városi önkormányzatban és a kerületi önkormányzatokban is több zsidónak volt hivatala. Berlin eközben a tudomány és kultúra európai városává fejlődött, aminek a zsidók is aktív részesei voltak. A színházi életben kiemelkedett Max Reinhardt és Bertold Brecht, a zenében Friedrich Hollander, Otto Klemperer, Hans Eisler és Arnold Schöneberg, az irodalomban Alfred Döblin, Kurt Tucholsky és Arnold Zweig, a tudomány terén Albert Einstein, Max Born és Fritz Haber, akik túlnyomórészt asszimilálódott zsidók voltak.
Ugyanakkor sikerült a tradicionális hitéletet és a héber nyelvet újra életre kelteni. (Lásd másik cikkünket e lapban Zsabotinszkijről.)

Az 1920-as években a kelet-európai zsidók újabb bevándorlási hulláma indult meg. A berlini zsidó közösségnek 172 000 tagja volt, ami a város akkori lakosságának 4,3%-át jelentette. Míg 1910-ben a zsidók egyharmada a „Mitte”- ben élt, az abszolút számuk és arányuk is csökkent Berlin összes zsidójának aránya a berlini zsidóság 18%-ára. Sok zsidó – különösen az asszimilálódottak közül – költözött Charlottenburgba vagy Wilmersdorfba, ahol a 20. század első két évtizedében nagy zsinagógákat építettek, amilyen például a Charlottenburgban található Fasanen utcai zsinagóga. A Mitte-ben található „Spandeuer Vorstadt”-ot, különösen annak a keleti részét, a munkanélküliség, a bűnözés és a prostitúció magas aránya jellemezte.
A növekvő zsidó befolyás széles körben terjedő antiszemitizmust váltott ki. Több évben fordultak elő pogromszerű antiszemita fosztogatások, különösen a „Spandauer Vorstadt”-ban. Szintén az antiszemitizmus kifejeződése volt a külügyminiszter Walter Rathenau 1922-es meggyilkolása is.

A nemzetszocializmus időszaka

A nemzetiszocialisták 1933-as hatalomra kerülése alapvető változásokat hozott a zsidó lakosság életében. Az első antiszemita intézkedés még 1933-ban a zsidó üzletek bojkottjára való felszólítás volt. A zsidókat fokozatosan kizárták a közszférából, nem űzhették tovább szakmájukat, és minden tulajdonukból kifosztották őket. 1933-ban a zsidó alkalmazottak egyharmada és a munkásoknak mintegy fele volt munka nélkül. Az állami intézkedéseket a lakosság antiszemita megnyilvánulásai kísérték, a működő egyleteket, szervezeteket, társaságokat szétverték és feloszlatták, vezetőiket letartóztatták és nem ritkán meg is ölték. 1938 novemberében a „kristály éjszakán” („Reichspogromnacht”) a berlini zsinagógákat felégették (pl.: a Fasanen utcai zsinagógát is), üzleteket romboltak szét, kb. 10 ezer zsidót tartóztattak le, közülük sokat megöltek. Az Oraninenburger utcai Új Zsinagóga azonban megmenekült.
1940 áprilisára a zsinagógában az istentiszteleteket beszüntették, és még ugyanebben az évben épületeiket lefoglalták, és raktárnak használták. 1943-ban az új zsinagógát légitámadás érte és súlyosan megsérült.
A zsidók elleni intézkedések a zsidók totális foglakoztatási tilalmával folytatódtak. 1938-ban még kb. 80 ezer zsidó élt Berlinben. 1933 és 1939 között zömük elhagyta Németországot, és kivándorolt az USA-ba, Dél-Amerikába, Shanghaiba és Hollandiába. Sok zsidó a helyzet jobbra fordulásának reményében Berlinben maradt. Másoknak nem volt ahhoz ereje, pénze, hogy hazáját és családját elhagyja és egy bizonytalan jövő felé induljon. 1941-ben hozták meg azt a törvényt, amely kimondta, hogy minden hat évesnél idősebb zsidónak a nyilvánosság előtt sárga csillagot kell viselnie. Ugyanebben az évben került sor a zsidók első deportálására is. A zsidókat állandóan zaklatták, üldözték, azokat, akik maradni akartak, vagy hiányos úti okmányok miatt maradni kényszerültek összeterelték, deportálták és a lágerekben megölték. A zsidó társadalmi szervezeteket, mint az elszállítás szervezőit, gyűjtőhelyeit használták.
A zsidó tulajdont kisajátították, és német „árja” kézbe került. Összesen több mint 55 ezer zsidót szállítottak Lodz, Riga, Varsó és más városok gettóiba, valamint a sachsenhauseni, az auschwitzi és a thresienstadti koncentrációs táborokba. Az utolsó deportálás 1945 márciusában volt. A legtöbb deportáltat megölték.
1943 júniusában Berlint hivatalosan „zsidómentessé” nyilvánították. Ennek ellenére még több ezer zsidó élt bujkálva, illegálisan a városban. Például a Weißensee-i zsidó temetőben is, amely több mint 42 hektáros területével és 115 ezret meghaladó sírhelyével Európa legnagyobb zsidó temetője. Sokan folyamatosan úton voltak, a leggyakrabban éjszaka, félve a felfedezéstől.
1945. május 8-án Németország a szövetségesek előtt feltétel nélkül kapitulált. 1945-ben az első zsidó istentiszteletet a Wißensee-i temetőben tartották meg.

A Második Világháború után

A borzalmas történelmi események következtében 1945-ben az egykori zsidó életnek semmi nyoma nem maradt.
De már 1945-ben megkezdődött a zsidó közösség újraszervezése! A legfelsőbb önkormányzat székhelye Mitte-ben, éppen az Oranienburger utcában volt. A zsidók száma ekkor rendkívül alacsony volt a városban. A helyzetképet egy 1945. 12. 12-ei levél írja le: „ Az 1932-ben még 200 ezres zsidó közösségből kb. 50 ezren kivándoroltak, a náci üldözés következtében 140 ezren elpusztultak. Talán hétezren maradtak meg, akik közül 1500 személy koncentrációs táborból szabadult, 1250-en éveken át a Gestapo elől bujkálva élt, és kb. 4250-en a deportáltak közül „árja” házasságuk következtében mentességet kaptak.”
Nemzetközi segélyszerveztek, mint pl.: a Joint, az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilition Administration) azonnal munkához láttak. Átmeneti és gyűjtőtáborokat rendeztek be az elhurcoltaknak, és akik ezt kérték, azokat a lehető leghamarabb más országokba juttatták el: elsősorban az akkori Palesztinába.
A zsidók jövőjükről alkotott képe meghasonlott, zavart volt. Egyrészről voltak olyanok, akik az események miatt nem akartak sem Berlinben, sem pedig Németországban maradni, másrészről voltak, akik a berlini zsidó élet új korszakát kívánták megteremteni. Az életben maradt zsidók nagy része külföldre vándorolt. Az egyik különbség a nyugati (amerikai, brit, francia) és a keleti (szovjet) szektor között abban állt, hogy az UNRRA és a Joint a maga tevékenységét csak a nyugati szektorban folytatta, ennek következményeként a zsidó közösségi aktivitás jószerével szintén a nyugati szektorban koncentrálódott.
1949-ben két különálló Németország jött létre. A nyugati és a keleti rendszer között zajló hidegháború rányomta bélyeged a Berlini zsidó közösség munkájára is. A zsidók és a zsidó közösség kárpótlásával kapcsolatos folyamatok, különösen az ingatlanokat érintők, egész más jogi körülmények között zajlottak le a keleti és a nyugati városrészben. 1953 közepén következett be a közösség megosztása, aminek egyik következménye például az volt, hogy Nyugat-Berlinben nem volt zsidó temető, mert az Kelet-Berlinben, Weißenseeben volt.
Először 1950 végén létesítettek Nyugat-Berlinben zsidó temetőt. A zsidó közösségi élet legnagyobbrészt Nyugat-Berlinben koncentrálódott, mert a keleti oldalon viszonylag kevesen éltek. A közösség tagjainak létszáma nyugaton kb. 7000-re rúgott, míg Kelet-Berlinben az 1980-as évek végén kb. csak 200-an voltak. Nyugat-Berlinben megkezdődött az új zsidó élet kialakulása, új infrastruktúra, új intézményhálózat kiépítésével, aminek része például Charlottenburgban a Fasen utcai új közösségi ház – amit a korábban lerombolt zsinagóga helyén építettek fel – felavatása volt 1959-ben. Ezt követően 1971-ben megnyílt egy zsidó óvoda, 1978-ban idősek otthona és 1986-ban egy zsidó általános iskola. A város nyugati közössége a 1990-es egyesítésig négy zsinagógát tartott fenn, míg Kelet-Berlinben csak egy zsinagóga működött, a prenzlauer bergi a Ryke utcában.
A kelet- és nyugat-berlini közösségek jelentősen különböztek egymástól. A NDK-ban lakó zsidók főleg asszimilálódott német zsidók voltak, akiknek céljuk egy új antifasiszta és szocialista társadalom felépítése volt. A legtöbben vallási értelemben nem számítottak zsidónak, míg a nyugat-berlini zsidók esetében a vallásosság erősebb volt a politikai orientációnál.
1958-ban az Oranienburger utcai Új Zsinagóga fő termének maradékát is lebontották, csak a homlokzat és néhány előterem maradt meg. A kis kelet-berlini közösség küzdött azért, hogy a homlokzat emlékműként megmaradhasson. Csak a detante keretében bekövetkező politikai változások hoztak fordulatot: az NDK kormánya a 80-as években külpolitikai érdekeire használta fel a zsidó közösséget, különösen arra, hogy az NDK-t az USA is elismerje. Ezen célok elérése érdekében megkezdődött a Mitteben az Oranienburger utcai zsinagóga portáljának felépítése. A kelet-európai társ-országokból, Budapestről, Prágából, különösen a nagy zsidó ünnepekre, kántorokat, olykor saktereket hívtak. Nagy sikere volt Kelet-Berlinben Gorami, Berger kántoroknak és Timár kántornak, akit többször is meghívtak.
A közösségi tagok a 80-as évek elején azon fáradoztak, hogy hivatalosan is visszaállítsák az 1869-ben alapított orodox Ádász Jisráél közösség, a nácik által 1939-ben elvett jogait, amit 1989 decemberében az NDK kormánya foganatosított is.

A Fal leomlása után

Az 1990 utáni politikai átalakulás, a német újraegyesítéssel megváltozó jogi keretek jelentősen befolyásolták a berlini zsidó közösség életét az elmúlt 15 évben. Mind a közösség létszáma és összetétele, mind pedig a zsidó lakosság és az intézmények területi eloszlása átalakult.
Németország újraegyesítését Nyugat- és Kelet-Berlin zsidó közösségeinek újraegyesítése követte. 1990-ben kb. 7000 tagot regisztráltak. Az egykori Szovjetunióból érkező zsidó bevándorlók, akik számára röviddel 1989 novembere után az NDK majd később a Német Szövetségi Köztársaság kormánya lehetővé tette a letelepedést, erősen megváltoztatták Berlin zsidó közösségét. 1991 óta kb. kétszázezer orosz anyanyelvű szidó vándorolt tartósan Németországba.
A bevándorlók közül 12 ezer és 16 ezer közötti azoknak a zsidóknak a száma, akik Berlinben telepedtek le (www.juedisches-berlin.de/Geschichte/8.htm). Ez a tény a berlini zsidó közösség taglétszámának gyors emelkedését hozta. Több mint 12 ezer tagjával jelenleg ez Németország legnagyobb közössége, a tagok kb. kétharmada kelet-európai bevándorló. Integrációjuk mind a mai napig nehézkes.
Az Ádász Jisráél közösség majdnem ezres taglétszáma megközelítőleg állandó. A város zsidó lakosságának létszáma azonban nagyobb, mert nem minden zsidó származású személy tagja valamely közösségnek. 1998-as zsidó világkongresszus arra az eredményre jutott, hogy az Izraelen kívüli zsidó közösségek közül a berlini növekszik a leggyorsabban.
A berlini zsidó közösség erősen szakosodott infrastruktúrával rendelkezik. Több imaházat, zsinagógát, működtet, áll egy zsidó kórház, fenntart három temetőt, különféle képzési intézményeket, egy gyermekétteremet, egy általános iskolát, 1993 óta egy középiskolát gimnáziumi és reáliskolai fakultációval. Létrehoztak egy zsidó népfőiskolát. Az 1990-es éveke eleje óta létrejött számos zsidó kezdeményezés és intézmény sokszínű, aktív zsidó közösségi élet folytatását teszi lehetővé.
1995-ben fejezték be az Oranienburger utcai zsinagóga felújítását: ezt még az NDK kormány kezdte. Ma itt található a Centrum Judaicum, a maga állandó kiállításaival és egy kisebb zsinagóga is létesült.
Az Ádász Jisráél Közösség 1990-ben a Mitte-ben, a Tucholsky utcában hozott létre egy zsinagógát, és aktív hitélet folyik itt. A közösségi munka célja, a „törvényhű” zsidó élet ápolása.
Berlinben öt zsidó újság, (www.berlin-judentum.de), valamint egy négyoldalas kulturális programfüzet jelenik meg rendszeresen. Izrael állam 1991 óta tart fenn Berlinben főkonzulátust. Berlin, mint Németország fővárosa, több zsidó intézménynek is székhelye, ilyenek pl.: a Roland Lauder Foundation (1999 óta), az American-Jewish Commitee (1998 óta), és 1999 óta a Eurpopean Jewish Congress és a Zentralretes der Juden in Deutschland.
A zsidó intézmények centralizációja elsősorban a zsidó élet tradicionális színhelyein figyelhető meg, mint például a Mitte és Charlottenburg. Ez a térbeli eloszlás hosszabb történelmi fejlődés eredménye; ide költöztek be a városba elsőként betelepülő zsidók, hiszen itt voltak a Második Világháború előtti zsidó intézmények központjai is.
A zsidók lakóhelyének tekintetében is kimutatható egyfajta térbeli koncentráció. A legtöbben, (kb. 90%) az egykori nyugati városrészben laknak, azon belül is Wilmersdorfban, Charlottenburgban és Schönebergben.
E fejlődés eredményeként megállapítható, hogy a zsidó lakosság és intézményeik jelenlegi városi eloszlása deformálódott, eltorzult. Ellentétben egy „növekedő közösséggel” amelyben az intézmények a közösségi tagok lakóhelye közelében találhatók, miként az a nemzetszocializmus ideje előtt Berlinben is jellemző volt, a mai helyzet városföldrajzi szempontból különlegesnek tekinthető, ami város több évtizedes kettéosztottságának és az újraegyesítés jogi körülményeinek következtében alakult ki.
A zsidó élet jövőjével kapcsolatos pozitív jelként értelmezhetjük két új intézmény megalapítását.
2000-ben nyílt meg az új Jüdisches Museum a kreuzbergi Lindenstrasse-én. A Daniel Liebeskind által tervezett, építészetileg egyedülálló épületben a németországi és berlini zsidók történelmét, művészi, tudományos, gazdasági és üzleti teljesítményeit, a zsidó közösség szenvedéseit, üldöztetését, majd a zsidó életnek a holokauszt utáni újjászervezését mutatják be. A múzeumhoz terjedelmes könyvtár is tartozik.
2005. május 10-én nyitották meg a Brandenburgi kapu közvetlen közelében A Megölt Európai Zsidók Emlékművét (Denkmal für die Ermodeten Juden Europas). Az emlékmű 2700, hullámos alapra felépített eltérő magasságú téglatestből, valamint egy föld alatti négy termes ( a Csend Terme, a Sors Terme, a Nevek Terme, a Helyek Terme) információs központból áll. Az emlékművet Peter Eisenmann tervezte, a terjedelmes adatbázist pedig a jeruzsálemi Jad Vashém emlékhely készítette el.
Az egyre aktívabb berlini zsidó élet az izraelita turisták számának megemelkedéséhez is vezetett. Így 2003-ban 16.500 izraelita szállóvendége volt a városnak és a követő évben ennek az egyébként is impozáns számnak 40%-os emelkedése volt tapasztalható. A Megölt Európai Zsidók Emlékhelyének megnyitása, a „Művészet 100 éve Izraelben” című kiállításnak, Einstein halálának 50. évfordulója (aki az emigráció előtt húsz évig Berlinben és Potsdamban élt és dolgozott), illetve a relativitáselméletének 100. „születésnapja” alkalmával rendezendő, most megnyíló tárlatokra ebben az évben is sok zsidó vendéget várnak. Akik a történelmi nyomkeresés mellett, a berlini zsidó élet visszatérést is megfigyelhetik.

Irodalom
Dörre, A. (2004): Transnationale soziale Lebenswelten jüdischer Zugewanderter aus den Nachfolgestaaten der UdSSR. Beispiele aus Berlin. Diplomarbeit am Geographischen Institut der Humboldt-Universität zu Berlin. Berlin.
Eckhardt, U. ; A. Nachama (1996): Jüdische Orte in Berlin. Berlin.
Etzold, A., Fait, J., Kirchner, P. und H. Knobloch (1987): Jüdische Friedhöfe in Berlin. Berlin.
Jasper, W. / Glöckner, O. (2001): Jüdische Einwanderer aus der GUS in Berlin. In: Gesemann, F. (Hrsg.): Migration und Integration in Berlin. Opladen. S. 385 – 395.
Jüdisches Museum Berlin 1998: Konzept und Vision. Berlin.
Luchner-Brock, U. (2005): Destination Berlin. In : Berliner wirtschaft 3/2005 S. 6-13.
Nachama, A. (2000): Ost und West. In: Romberg, O. R./S. Urban-Fahr (Hrsg.): Juden in Deutschland nach 1945. Frankfurt. S. 98 – 107.
Netzwerk Migration in Europa (2005): Deutschland: Diskussion um jüdische Zuwanderer. In: Migration und Bevölkerung – Newsletter zu Migration, Integration und Bevölkerungsentwicklung. Ausgabe 1, Februar 2005, S.1.
Roth, A. und M. Frajman (1999): Das jüdische Berlin heute. Berlin.
Rürup, R. (1995): Jüdische Geschichte in Berlin – Bilder und Dokumente. Berlin.
Schulz, M. (1996): Die Spandauer Vorstadt – historische Stadtstrukturen. In: R. Maier und G. Stöber (Hrsg.): Zwischen Abgrenzung und Assimilation – Deutsche, Polen und Juden. Schauplätze ihres Zusammenlebens von der Zeit der Aufklärung bis zum Beginn des Zweiten Weltkrieges. Studien zur Internationalen Schulbuchforschung, Schriftenreihe des Georg-Eckert-Instituts Band 88. S. 89-110.
Schulz, M. (Hrsg.) (2001). Juden in Berlin in Vergangenheit und Gegenwart. Arbeitsberichte Heft 54, Geographisches Institut, Humboldt-Universität zu Berlin. Berlin.
Yonan, G. (1993): Weltreligionen in Berlin – Einheit in der Vielfalt. Die Ausländerbeauftragte des Senats. Berlin.
www.berlin-judentum.de
www.holocaust-denkmal-berlin.de
www.jmberlin.de
www.juedisches-berlin.de

A szerző:Marlies Schulz
Professorin für Angewandte Geographie
Geographisches Institut
Humboldt-Universität zu Berlin.
A cikket Nikitscher Péter fordította.
A fordítást az eredetivel egyeztette és szerkesztette: Izsák Éva