Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Seres Attila: Az időszerű Zsabotinszkij II. rész

Seres Attila: Az időszerű Zsabotinszkij II. rész

Első rész

… aki azért nem lett próféta, a saját hazájában,
mert a hazája csak a halála után született meg

A héber nyelv és a héber lét

Zeér Vlagyimir Zsabotinszkij nemcsak a politikában, a harcban is tett sokat a zsidó állam létrejöttéért. Nem biztos, hogy ismerte Széchenyi szállóigévé vált mondását, de fanatikusan hitt abban, hogy a zsidó államot csak akkor lehet felépíteni, ha az ivrit nyelv tölti be a zsidó múlt és a jövő közötti híd szerepét, és újra a mindennapi élet és a kultúra nyelvévé válik.

Ő már nyolc éves korában kezdett ismerkedni a héber nyelvvel. Tíz éves volt, amikor verseket írt, és oroszra fordította az „Énekek énekét”.

Még tizennégy sincs, amikor kívülről ismerte Puskin és Lermontov Shakespeare nagyon jó fordításait, Tolsztoj, Csehov és Gorkij sok művét. Később eredeti nyelveken tudta idézni a világirodalom remekeit.

Amikor Edgar Allan Poe „A holló”-jának orosz fordítását elküldte Fjodorov ismert orosz írónak, az nemcsak jóváhagyta azt, de az orosz irodalmi égbolt feljövő csillagának nevezte az ifjú Zsabotinszkijt. Ajánlására lett az „Odesszai Lapok” berni, majd római tudósítója 1898-ban. Még azon a nyáron verset jelentetett meg a „Voszhod”(Kelet) folyóiratban a „Béke városáról”, Jeruzsálemről, ősszel pedig Rómában folytatta tanulmányait.

Rómában töltötte Zsabotinszkij életének legboldogabb éveit. Tökéletesen elsajátította az olasz nyelvet – Csehov és Gorkij fordításai jelentek meg olasz folyóiratokban.

A héber nyelvnek a diaszpóra körében való terjesztése 1910 és 1913 között volt a legintenzívebb. Az ivritet nemcsak az asszimilláns, de a cionista zsidók sem használták. Csak nagyon kevesen hittek abban, hogy egyszer a hétköznapi élet, a tudomány és a művészet élő nyelve lehet. Még az olyan, héber verseket író költők sem használták a mindennapokban, mint az orosz Bialik, akinek a költeményeit Zsabotinszkij fordította oroszra – többek között, a kisinyovi pogrom után, «A gyilkosságok városában» című versét is, melyet a saját, önvédelemre felszólító előszavával terjesztett az oroszországi zsidó közösségben.

A helyzetet jól jellemzi, hogy amikor Eliézer Ben Jehuda, az ivrit nyelv megújítója Lilienblum cionista vezetővel héberül akart beszélgetni, ő azt mondta: „Hagyd abba a hülyéskedést, és beszélj emberi nyelven!”

De Zsabotinszkij nemcsak követelt, hanem példát is mutatott ebben a kérdésben. Fiával születése óta héberül beszélt. „Rák ivrit!” Amikor pedig egy orosz zsidó írótársa, Mengyel Moher Szfarim jubileumi köszöntőjét a megjelent írók jiddis nyelven mondták el, Zsabotinszkij héber beszédet tartott. Mindig felháborította, hogy a cionista kongresszusok hivatalos nyelve a német volt. Ebben nagy veszélyt látott, és azt követelte a küldöttektől, hogy tanulmányozzák az ivrit nyelvet. Az 1921-es XII. kongresszuson kijelentette: «Elhatároztam, hogy ezen a kongresszuson, az ivriten kívül egyetlen nyelven sem fogok megszólalni. Egyetlen oka van annak, hogy mégis németül beszélek. Én nem védekezni jöttem, hanem támadni, éppen azokat az urakat, akik nem értik a nyelvünket. De méltatlan valakit olyan nyelven támadni, amelyet az illető nem ért.»

Az ivrit oroszországi terjesztése a «kétötöd» jelszavával kezdődött – a zsidó iskolákban a tantárgyak kétötödét csak ivrit nyelven szabad tanítani. Zsabotinszkij azt is követelte, hogy alapítsanak tisztán héber nyelvű óvodákat és iskolákat. Azt akarta elérni, hogy a diaszpórában létrejöjjön a cionista mozgalom magja, akik megvalósítják Cion álmát. «Ötven városban és helységben mondtam el szó szerint ugyanazt, a zsidó kultúra nyelvének szentelt beszédet… – írta – A cionisták mindenhol forrón megtapsoltak, de utána odajöttek hozzám, és komoly hangon ezt mondták: fantazmagória.»

Zsabotinszkij azonban nem adta fel. Az orosz cionisták 1913-as bécsi kongresszusán azt javasolta, hogy az ország összes zsidó iskolájában az ivrit legyen az egyetlen oktatási nyelv. Ezt nehéz lett volna teljesen elutasítani – ezért a határozatot úgy felhígították, hogy az a messianisztikus kor óhajtott ideája maradjon.

Politikai aktivitása ellenére Zsabotinszkij folytatta irodalmi tevékenységét is. Az általa, 1911-ben alapított «Turgman» (Fordító) kiadó jelentette meg héber nyelven – többek között, saját fordításában a «Szpartakusz», Bialik fordításában a «Don Quijote» és a David Elin által fordított «Ezeregyéjszaká»-t. Publicisztikái mellett, versekben, novellákban és könyvekben is a zsidóság politikai, szociális és gazdasági problémáival foglalkozott. Művei – a «Zsidó légió», az «Előjáték Delilához (Sámson)» az «Az Ötök» – mind a diaszpóra lelkesítésére szolgáltak.

Zsabotinszkij csodálatos nyelvérzékkel rendelkezett – saját szavai szerint, három hónap alatt bármilyen nyelvet képes volt megtanulni. Az írni-olvasni és beszélni tudás mellett, tíz nyelven alkotni is tudott, és még legalább húsz nyelvet tudott használni. Fiatalkori barátja, Slomó Gepstein mesélte, hogy az angol-orosz szótár szerzője, Steinberg, Zsabotinszkij nyelvérzékétől elragadtatva, ezt mondta neki: «Fiatalember, hagyja a fenébe a cionistáit és foglalkozzon a nyelvekkel. Garantálom, hogy Ön lesz Európa legjobb nyelvésze.»

Sok nyelvet ismert, és héberre fordította a világirodalom legismertebb klasszikus műveit, mégis a hébert tartotta a legszebb nyelvnek a világon. Sokszor hangoztatta, hogy az ivrit: «… a legcsodálatosabba az összes nyelv között …az Énekek énekének nyelve…az elfeledett és feledhetetlen, az eltemetett és örökké élő nyelv.» Ő írta «A zsidó kiejtés» című érdekes brosúrát, és ő csiszolgatta a berlini zsidó színház művészeinek beszédét.

Zsabotinszkij az ivrit írásbeliség megváltoztatása ellen lépett fel amikor a törökök áttértek a latin írásmódra, pedig neki magának is egyszerűbb volt a latin abc használata, mint a szögletes ősi zsidó írásmód.

Az ivrit nyelv feltámasztására irányuló törekvések elfojtásáról utolsó, «A zsidó nép háborújának frontja» című könyvében ezt írta: «Én, aki kívülről tudom Puskin verseinek a felét, bármikor kész vagyok elcserélni az egész mai orosz költészetet a szögletes zsidó ABC hét betűjéért.».

Amikor megismerkedik a szefárd zsidókkal, valósággal beléjük szeret. Életrajzi regényében ezt írja róluk: «Ha van lélekvándorlás, és ha az újjászületésem előtt választhatnék magamnak népet és törzset, akkor zsidó lennék – de szefárd.» A «Fordítások» előszavában pedig ezt írja: «Aki ezeket a verseket fordította, nem költő. Abban azonban biztos, hogy napjaink költészetének nyelve a szefárd akcentusú ivrit.»

Az 1913-as XI. Cionista Kongresszus – Weizman doktor javaslatára – elhatározta egy zsidó egyetem létrehozását Jeruzsálemben. A szervezéssel Zsabotinszkijt bízták meg, aki nagy erőfeszítéseket tett a szükséges pénz összegyűjtésére, és az egyetemi struktúra kialakítására. Belgiumban és Olaszországban tanulmányozta a korlátozott anyagi erőforrásokkal rendelkező egyetemek működését.

Az egyetem létrehozását éles viták kísérték a cionista vezetők között. Weizmannal ellentétben – aki az egyetemet szellemi központként, tudományos akadémiaként képzelte el, ahonnan a jövő Nobel-díjasai kerülnek ki –, Zsabotinszkij a világ többi egyeteméhez hasonló oktatási intézményt akart, amelyben a „numerus clausus”-ok miatt továbbtanulni képtelen zsidó fiatalok sajátíthatják el a tudományokat.

Az egyetem alapkőletételénél, 1918 júliusában, Zsabotinszkij még katonai egyenruhában vett részt a jeruzsálemi Szkopusz hegyen. Az 1928-ban felavatott egyetemen már az ő elképzelései szerint kezdték el az oktatást. Oda az érettségi után, bárki jelentkezhetett.

Katonai doktrína zsidóknak

1924-ben, a «Rasszvet» (Virradat) két egymást követő számában megjelent két írásában –«Az acélfal» és «Az acélfal etikája», Zsabotinszkij megjövendölte, hogy a zsidók és az arabok egymás mellett élését Palesztinában csak a fizikai elválasztás garantálhatja. Kíméletlen őszinteséggel fejtette ki, hogy miért nem lehet eredményes tárgyalásokat folytatni a palesztinai arabokkal.

Megállapította, hogy a „bennszülött” arabok önként sohasem fognak beleegyezni, hogy a zsidók kerüljenek többségbe Palesztinában. Ha pedig a zsidók többségbe kerülnek, azt az arabok gyarmatosításként fogják megélni. Történelmi példákkal illusztrálja, hogy a „bennszülöttek” – legyenek akár európai értelemben civilizáltak, vagy civilizálatlanok – mindig harcoltak a gyarmatosítók ellen.

«Minden bennszülött nép, függetlenül attól, hogy civilizált, vagy vad, úgy tekint országára, mint a saját nemzeti otthonára, ahol örökké ő a teljes jogú gazda– írja –; azaz sem új gazdákat, sem új gazdasági szereplőket és partnereket sem enged be önként a területére.

Ez érvényes az arabokra is.»

Két következtetést von le Zsabotinszkij.

Először: „ … vagy abbahagyjuk kolonizációnkat, vagy folytatjuk, dacolva a bennszülött lakosság akaratával. Ezért ez csak a helyi lakosságtól nem függő erő – egy olyan acélfal (kiemelés a szerzőtől) – védelmében folytatódhat és fejlődhet, amelyet helyi lakosság nem képes áttörni.”

Ugyanakkor, leszögezi azt is, hogy „ … ez nem jelenti azt, hogy a palesztinai arabokkal nem képzelhető el semmiféle megegyezés – csak az önkéntes megegyezés lehetetlen. …Egy élő nép csak akkor hátrál meg az ilyen sorsdöntő kérdésekben, ha már semmi remény nem maradt, ha az acélfalon egyetlen kis rés sem látható. … Csak ekkor veszítik el a „semmi sem számít” jelszavát hangoztató csoportok a befolyásukat, és szerzik azt meg a józanul gondolkodók. …”

Zsabotinszkij 1906-ban, amikor a Helsingforsi Programot fogalmazta, meg volt győződve arról, hogy ha a világon valaha létrejön a két- vagy több egyenjogú nemzetiség által alkotott állam, az a zsidó–arab Palesztina lesz. Az 1930-as, „Kétnemzetiségű Palesztina» című cikkében azonban már utópiának nevezi ezt az elképzelést. Ezt írja: «Elismerem, volt olyan pillanat, amikor én is egy arab-zsidó Palesztina-szerződésről szőttem álmokat.”

Az „arabofil” cionista vezetők arab-zsidó „kerekasztal”-ra irányuló próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak, aminek okát Zsabotinszkij abban látja, hogy még nem dőlt el: ki lesz az új Palesztinában többségben – az arabok, vagy a zsidók? Ebben az írásában leszögezi, hogy «a zsidók számára a kissebségi státusz elfogadása egy kétnemzetiségű rendszerben az öngyilkossággal egyenlő.» Tudja azonban, azt is, hogy a palesztinai arabok, saját jószántukból, sohasem egyeznének bele olyan mértékű zsidó bevándorlásba, hogy ők kerüljenek kisebbségbe. És levonja a következtetést: „Attól félek, hogy Palesztinát mi csak harc árán fogjuk elnyerni.”

Egy másik, a «Kerekasztal az arabokkal» című cikkében pedig ezt írja:

„Mi mindnyájan békét akarunk az arabokkal. Bármelyik zsidónak azt bizonygatni, hogy egy ilyen béke kívánatos, olyan , mint egy nyitott ajtón kopogtatni. A kérdés nem rajtunk, hanem a palesztinai arabokon múlik.

Mi nemcsak békét akarunk az arabokkal: minden zsidó és cionista a palesztin arabok javát is akarjuk. Mi nem akarunk egyetlen arabot sem kiűzni a Jordán partjairól. … Mi a jövendő zsidó Palesztináját így képzeljük el: a lakosság többsége zsidó, azonban az összes állampolgár, mindkét nyelv és az összes vallás egyenjogú, és minden nemzetiség széleskörű kulturális autonómiát élvez. A kérdés az, megelégednek-e ennyivel az arabok.…

… Akadnak közöttünk álmodozók, akik azt hiszik, hogy gazdasági előnyökkel a palesztinai arabokat meg lehet „hajlítani”(arról nem is beszélve, hogy honnan vesszük ezeket, amikor nekünk sincs elég). Ez az álom az arab lélek lebecsüléséből fakad, amire nekünk semmi alapunk nincs. Az egyes arabokat meg lehet venni, de az egész népet „gazdasági előnyökkel” senki sem tudja eltéríteni a nemzeti érzéstől. …

… a kerekasztal nem nyújt többet, mint egy kerek asztalt.

Lesz béke Palesztinában, de csak akkor, amikor a zsidók többségben lesznek és az arabok meggyőződnek ennek elkerülhetetlenségéről; vagyis akkor, amikor világossá válik számukra, hogy „a probléma megoldása” nem az ő egyetértésüktől függ. …Addig azonban minden, az arab-zsidó politikai megegyezést eredményező párbeszédre irányuló próbálkozás hiábavaló és káros.”

Felhasznált irodalom:

1. Зеев Жаботинский
www.beitar.org.ua/static/zhabo/index.html
2. Юрий Финкельштейн (Нью-Йорк):
Прощание с родиной (“Полонез Жаботинского”) www.vestnik.com/issues/97/0722/win/finkel.htm
3. Владимир Жаботинский: Ревизионисты www.countries.ru/library/countries/israel/zabotinsky.htm
4. Jewish Virtual Library: Ze’ev (Vladimir) Jabotinsky www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/biography/jabotinsky.html
5. The Jabotinsky Institute in Israel: Biography
www.jabotinsky.org/jabl_e.htm
6. Владимир (Зеев) Жаботинский: О железной стене «Рассвет», № 42/43 (79180), 1924 г.
www.geocities.com/SoHo/Village/4988/zvj/vj-6.html
7. Владимир (Зеев) Жаботинский: Этика железной стены «Рассвет», № 44/45 (81/82), 1924 г.
www.geocities.com/SoHo/Village/4988/zvj/vj-7.html
8. Владимир (Зеев) Жаботинский: Круглый стол с арабами
www.geocities.com/SoHo/Village/4988/zvj/vj-8.html
9. Vladimir Jabotinsky: The Iron Wall
www.marxists.de/middleast/ironwall/ironwall.htm
10. Vladimir Jabotinsky: The ethics of the Iron Wall
www.mideastweb.org/ironwall.htm
11. Jabotnitsky: Bi-national Palestine
www.jabotinsky.org/Jaboworld/newscont.php3?recn=4
12. Smoel Ettinger: A zsidó nép története, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
13. Martin Gilbert: Izrael története, Pannonica Kiadó, Budapest, 2001.