Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Soltész Katalin: Bergen-Belsen

Soltész Katalin: Bergen-Belsen

Dr. Soltész Katalin

Bergen-Belsen

Itt van előttem két kötet súlyos könyv a bergen-belseni deportáltak neveivel, benne édesapám, édesanyám és az én nevem is.
1945. április 13-án szabadultunk fel.
Most, ennyi év után, én is úgy éreztem, végig kell járnom újra az utat.
Látnom kell a rámpát, ahova kiöntötte a sok szerencsétlen embert a marhavagon. Az utat, amelyen végig hajszoltak a táborig – Los, los! – üvöltötték a puskás, gumibotos SS-ek. Ott botladoztam én is hat évesen, kis hátizsákommal a hátamon – benne a máig is féltve őrzött Andris macival – és könyörögtem mindenkinek, hogy segítsenek anyukámnak, mert trombózisos a lába.
És a tábor!
Mi voltunk a szerencsések. Hiszen addig (december 1. ) Ausztriában voltunk mezőgazdasági munkán – mi történetesen Laxenburgban. Bergen-Belsenben pedig a Sonderlagerbe kerültünk, ahol végig együtt maradhattak a családok.
Így „csak” az éhséget, a hideget, a szörnyű körülményeket kellett elviselni többszáz magunkkal, a fabarakkot, az Appelleket és a tetveket.
Mindeközben, hiszen gyerekek voltunk!, még játszottunk is. Gyuri volt a „férjem”, ő orvos volt, én az asszisztensnője. Édesanyám és az asszonyok (szóban) ételrecepteket cseréltek, mit fognak főzni, ha életben hazatérünk; én álltam a barakk bejáratánál, és igyekeztem a lehető legtovább tartogatni a számban, a kezemben a pici kenyeret, hátha addig nem érzem annyira az éhséget.
Édesapám orvos volt. Ma már nem tudom, mivel tudott itt gyógyítani. Volt gyógyszere, vagy csak jó szóval?! Azt tudom, hogy irodalmi klubot szervezett, ami segített az értelem életben-maradásában.
Előttem a szögesdrót! Évtizedekig visszatérő álmomban álltam a szögesdrót előtt, és platós teherautókat láttam mögötte elhaladni, rajtuk halomban a csontváz-hullák.
Majd újra vonatra raktak bennünket. Úgy tudjuk, az Elba folyóba akartak süllyeszteni bennünket.
És végül Hillersleben. Életben maradtunk!
Hillerslebenbe is el kell menni!
Ez a kívánságom teljesült azzal, hogy egyike lettem annak a 40 holokauszt-túlélőnek, akik a Bergen-Belsen felszabadítása 60. évfordulójára rendezett ünnepségre Alsó-Szászországba utaztak. Az ottani kormány meghívására.
A hivatalos ünnepséget megelőző napon a magyar csoport külön is elment a tábor helyszínére. A tábort a felszabadító angol katonák lángszóróval rögtön felégették a fertőző veszély miatt. Csak pár éve indultak meg az ásatások, először a Sonderlager helyén. Így ma állnak a kőalapok, látni: hol voltak a barakkok, bejáratuknál akkor bádog mosdók voltak. Megvan a latrina és a konyha, meg az Appel-platz helye is.
Szívszorító, furcsa érzés volt látni!
A tábor bejáratánál működő információs központban minden kérdésünkre választ kaphatunk. Itt maketteken látni a régi tábort, rengeteg szögesdróttal körbevéve. Előadás és film is ismertet a táborról, a felszabadításáról, majd a feltárás munkálatairól. Itt kaptuk meg a könyvet is a névsorral. Izgatottan lapozgattunk, kerestük benne saját és ismerőseink nevét.
Megdöbbent a rengeteg név. A volt foglyok száma kb. 120 ezerre becsülhető, ebből a „magyar tábor” mintegy 6 ezer ember. Nevük és adataik majdnem teljesen ismertek.
Aztán elmentünk a rámpához. Itt most néhány üres vagon áll. Sokakkal ellentétben én képtelen voltam felmenni a vagonra – olyan borzalmas volt az az utazás! –, ahogy képtelen voltam rálépni az útra, ami a táborba vezetett…
Istenem, az Elbának irányított vonat! Újra látom a kanyart, ami után megállt velünk a szerelvény. Lekapcsolták a mozdonyt, elmentek az SS-ek. Megtaláltam a folyót, ahova édesanyámmal és Tecával mosni, mosakodni mentünk. Itt szólított meg bennünket egy civilbe átöltözött SS: „Ugye, én jó voltam hozzátok? Már ne féljetek, délután megjönnek az amerikaiak.” Rohantunk a hírrel vissza a szerelvényhez, de az emberek nem tudták elhinni… És akkor délután legördültek az első amerikai tankok a dombról! Mi pedig rohantunk feléjük, öleltük, csókoltuk a poros, piszkos katonákat.
Fahrslebenben temettük el az újabb halottainkat. Most megkoszorúztuk síremlékeiket. Voltak, akik édesapjuk, vagy barátjuk nevét találták meg valamelyik sírkövön.
Hillerslebenre én úgy emlékeztem, mint ápolt, szép kisvárosra, ahol igazi lakásokban helyeztek el bennünket az amerikaiak. Most tudtam meg, hogy Hillersleben olyan település volt, ahol katonai kísérletek folytak, és az itt szolgálatot teljesítők laktak a házakban családjukkal együtt. Őket evakuálták most miattunk az amerikaiak.
Emlékszem az első főtt ételre, ami egy nagy fazék zöldbableves volt. Mennyire ízlett! Csak most nagyon kellett vigyázni, nehogy „túlegyük” magunkat: többen meghaltak, megterhelve összeszűkült gyomrukat.
Édesapám olyan sok flekktífuszos beteget ápolt, hogy most ő lett beteg. Szerencsére itt már kaphatott kezelést. Még ma is látom a dzsippeken rohangáló, rágógumit rágó amerikai katonákat. Érdekes, az angol katonákra nem emlékszem, csak az utánuk érkező szovjetekre, de őket mi is kizárólag oroszoknak hívtuk. A végén átvették az övezet irányítását. Egy alkalommal rohantam „haza”, csak leteszem a macimat és szaladok, mert vételeztem egy oroszt, aki vár. Édesanyám szaladt utánam. Egy fiatal orosz katonával sétáltunk kézenfogva, szeretettel nézve egymásra. Biztosan neki is volt egy kislánya otthon.
A háború befejezésének megünneplésére a kultúrházban ünnepséget rendeztek, amin csak orosz katonatisztek vehettek részt. Édesanyám aznap késő este a keresésemre indult, és az ünnepségen, az első sorban, egy többsoros kitüntetéssel dekorált tiszt ölében ülve, az előadást nézve talált rám. Hű, de kikaptam!
Hillersleben ma csontváz-falu. Sárgára festve állnak a kocka-házak teljesen kifosztva, ajtó- és ablakkeretek nélkül. Körülöttük magasan áll a dudva. Ugyanilyen állapotban van a volt kórház és a kultúrház is. A kórház előtt azonban szépen ápolt emlékkert van néhány sírkővel.
A bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadításának 60. évfordulójának emlékünnepségére április 17-én 11 órakor került sor.
Hannoveri szállásunkról autóbusz vitt bennünket a tábor helyszínére.
Én 16 autóbuszt számoltam meg és rengeteg személyautót.
Huszonegy országból jöttünk ide emlékezni. Túlélők és gyermekeik, unokáik. Zsidók és romák, egykori orosz hadifoglyok és a felszabadító angol hadsereg veteránjai. Elhelyeztük koszorúinkat az obeliszknél, a zsidó emlékműnél és a hirtelen jött hideg idő miatt takarókba burkolózva meghallgattuk az ünnepi beszédeket. Nem a hűvös idő miatt borzongtunk…
A megnyitó beszédet Alsó-Szászország miniszterelnöke tartotta, üdvözölve a megjelenteket. A tábor történetét ismertetve megemlékezett a több mint 50 ezer halottról. Arról, hogy a túlélőket nem szabadították meg a felszabadítók emlékeiktől, rémálmaiktól. Fontos ez az emlékhely, és fontos a történtekről beszélni, különösen az iskolákban, hogy a jövő nemzedék is elborzadjon a szörnyűségektől, hogy soha többé, sehol se történhessen meg az, ami megtörtént.
Beszédet mondott Németország központi Zsidó Tanácsának elnöke és a Bergen-Belseni Világszövetség elnöke is. Szólt egy volt lengyel fogoly és egy olyan valaki, aki a tábor területén született már a felszabadulás után.
Valamennyi beszéd felidézte az elszenvedett borzalmakat, a halottakat, de szólt a felszabadítók hősiességéről, emberségéről, és a felszabadultak – az olykor hazát, családot vesztettek – élni akarásáról is. Valamennyien hangsúlyozták a legfontosabb mondanivalót: soha, sehol, senkivel még egyszer nem fordulhat elő ilyesmi…
Még egy jelentős esemény történt: egy új épület alapkőletételénél vehettünk részt. Az emlékhely területén új múzeum épül. Erre azért van szükség, mert a kelet-európai és szovjet, s a nyugati archívumok rengeteg dokumentumot tettek tanulmányozhatóvá. Ezáltal a centrum nemzetközi státussal fog rendelkezni.
A magyar deportáltak krédóját a csoport vezetője, dr. Dénes György egyetemi tanár helyezte el.
Látogatásunk Hannoverben, az ottani Kongresszusi Központban Mahler csodálatos I. Szinfóniájával fejeződött be.
Lehetőségünk volt több zsidó közösséggel is találkozni. Péntek este a hannoveri hitközség istentiszteletén és fogadásán vettünk részt. A hillerslebeni utazás után a magdeburgi hitközség vendégei voltunk. (Ma a hitközség nagyobbrészt a háború után idetelepült orosz zsidókból áll.)
Hazautazásunk napján ugyancsak szép ajándékot kaptunk: meglátogattunk egy gyönyörű kisvárost, fagerendás házaival, kastélyával. Ez Celle volt, ahonnan az angol királyi család származtatja magát.
A Kristály éjszaka után egyedül itt, Cellében, maradt meg a zsinagóga. A nácik féltek, hogy az egész város porrá ég, ha azt felgyújtják.
Élményekben gazdagon repült haza az összekovácsolódott csoport.
Hálás vagyok, amiért 60 év után végigjárhattam ezeket a helyeket, és lélekben megnyugodva, végre békében őrizhetem emlékeimet.