Kezdőlap » Remény » 2006. 3. szám » Takács Ilona: Húsz éve hunyt el Szondi Lipót

Takács Ilona: Húsz éve hunyt el Szondi Lipót

Dr. Takács Ilona
pszichológus

Húsz éve hunyt el Szondi Lipót
Ösztöndiagnosztika és sorselemzés

„…az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent.”
/József Attila/

A mögöttünk hagyott 20. század nagy tudományos irányzata volt a mélylélektan, a pszichoanalízis. A diagnosztikai, gyógyító értékén túl mély hatást gyakorolt a művészetekre és az irodalomra. A mélylélektani pszichoanalitikus irányzathoz kapcsolódott a világhírű magyar tudós, Szondi Lipót. Az ő nevéhez fűződik a sorselemzés és ösztöndiagnosztika. Ennek alapelvei nyomán dolgozta ki a nevét viselő, 48 arcképből álló híres tesztet. A kísérleti ösztöndiagnosztikával és sorselemezéssel elsőként állította föl az ösztönlélektant, hidat alkotva a szellem- és a természettudományos lélektani irányzatok között.
Szondi kutatásai nem elvont elmélkedések voltak, hanem elemző és gyógyító célokat szolgáltak. Az általa kidolgozott elvekre épülő teszt alkalmas arra, hogy segítségével feltárhatók legyenek bizonyos kóros tényezők mellett az egyéni törekvések, a belső késztetések. A Szondi-tesztet a pszichiátriai gyakorlatban csakúgy, mint a pálya- és a párválasztásnál, életvezetési problémáknál mindmáig eredményesen alkalmazzák.
Szondi szellemi nagyságának megértéséhez hozzájárul életútja. Nyitrán született 1893-ban, tizenkét gyermekes, nagyon szegény ortodox zsidó suszter legkisebb fiaként. Apja a Talmudot tanulmányozó, mélyen vallásos ember volt, édesanyja viszont analfabéta. A nagy szegénységből az idősebb testvéreknek sikerült kitörniök; a felvidéki kisvárosi nyomorból Budapestre jöttek szerencsét próbálni. A fivérek sikeres üzletemberekké váltak, és az ő támogatásukkal az egész család a fővárosba költözött. Szondi ekkor ötéves volt. Testvérei összefogásával tanult, orvos bátyja hatására ő maga is orvos lett. A budapesti Apponyi Poliklinikán praktizált mint endokrinológus, pszichiáter és ideggyógyász. A sorsanalízis és az ösztöndiagnosztika alapjait a magyar fővárosban rakta le, itt dolgozta ki a már említett, világszerte ismert tesztjét.
Szondi szerint sorsunkat az ösztöneink határozzák meg, ezeket viszont az ősök örökségeként, magunkkal hozunk. Ezért int arra, hogy ki kell békülnünk a bennünk továbbélő ősökkel. Ám arra is figyelmeztet, hogy nem mindegy: miképpen éljük ki az ösztönöket. Az ember azért tudja saját sorsát alakítani, mert ugyanazt az ösztönt sokféle módon építheti. Négy ösztönkört állapított meg, amelyek mindegyike ellentétes párból áll.
Elsőként jelöli meg a nemi ösztönkört, aminek egyik oldalán az érzéki gyönyör és a gyöngédség igénye áll. Fontos tényezőként jegyzi a kezdeményező, harci ösztönt, ennek szélsőséges formája az agresszió, a szadizmus. Az előzőt nőies, az utóbbit férfias ösztöntényezőnek nevezte, jóllehet e vonások férfiben és nőben egyaránt megtalálhatók.
A másik ösztönkörhöz sorolja az érzelmi és indulati életet: a durva indulatok, a gyűlölet, a bosszú kiélése az egyik oldalon; vele szemben áll a szeretet, a szerettetés vágya és az ezt pótló szereplési vágy. (Ahogy Ady vallja: „Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak: Ezért minden önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének.”)
A harmadik ösztönkörhöz jellegzetesen az emberi ösztön, az „én” kialakítása tartozik. Itt is két ellentétes tényezőt különböztet meg: az „én” beszűkítésével szemben áll az „én”-t kitágító ösztönpár.
Végül a negyedik tengelyt a kapaszkodás ösztöne képezi, ami a javakhoz, a tárgyakhoz, az anyagiakhoz, a létfenntartáshoz való viszonyt mutatja, vagyis az ezekhez fűződő ragaszkodást, illetve az elutasítást foglalja magába. A kettősség itt az új iránti fogékonyságban, illetve a régihez való ragaszkodásban is kifejezésre jut.
Szondi Lipót feltárta azt is, hogy az ember miközben az egyik ösztönt kiéli, a másikat elfojtja, csakhogy az elfojtott ösztönök veszélyesek lehetnek, hasonlóan a láncra vert vadállatokhoz, amelyek széttépik láncaikat, és pusztító erejük szétrombolhatja a személyiséget.
Az emberi ösztönkiélésnek sok száz módját tárta fel Szondi, de jellegük alapján ezeket öt csoportba foglalta. Az első a natív kiélési mód. Ez, ahogyan az állatok viselkednek, a civilizált ember számára nem szerencsés megoldás. A következő az operotrop forma, ami munkában, hivatásban, kedvtelésben, hobbiban realizálódhat. A libiotrop módozat általában a párválasztásban jelenik meg. Az ember olyan párt választ, akiben azok a tulajdonságok elevenek, amelyek benne csak lappangó állapotban vannak, ezért mondja Szondi: „.. a férfi mindig ugyanazt a nőt választja”. Az idealtrop kiélési módban eszmék követése, világnézeti, vallási meggyőződés, művészi alkotás juthat felszínre. Rámutat az ösztöntörekvések tragikus módjára is, ami bűnözésbe, betegségbe, öngyilkosságba menekülésben realizálódhat.
Szondi Lipót 1936-tól a Ranschburg Pál által alapított Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben kezdett a sorselemezéssel foglalkozni. Erről az időszakról Benedek István írja „Éppen 1944-ig tartott a sorsanalízis első nagy korszaka. Nem kell magyaráznom, miféle történelmi időszak volt ez, militarizmussal, irredentizmussal, zsidótörvényekkel, második világháborúval, frontszolgálattal és munkaszolgálattal, a végén német terrorral, nyilas uralommal, deportálással és Budapest ostromával. Csak azt kell magyaráznom, hogy mindezek dacára, aki élt és éppen nem volt se katona, se fogoly, az – ha tehetsége volt hozzá – úgy dolgozott, úgy alkotott, mintha körülötte nem is állna lángba a világ. Aki ezt nem tudja, nem értheti meg, hogy éppen a zsidó Szondi köré sereglett akkor Budapest minden pszichológusa és olyan szenvedéllyel készítette a családfákat, meg a teszteket, mint akinek ez mindennél fontosabb. A sorsanalízis ebben a nyolc esztendőben forrta ki magát.”
Szondi és családja 1944 nyarán a Bergen-Belsen-i koncentrációs tárborba került. Innen sikerült ez év decemberében – viszontagságos út után – Svájcba jutnia. A háború után Zürichben telepedett le és ott dolgozott több mint négy évtizeden át. Világhírt szerzett és sikerre vitte a sorselemzést. Zürichben, 1969-ben ő hívta életre a Lélektani Intézetet; ma nevét viseli e híres svájci tudományos kutatási központ. Idehaza több mint évtizeden át száműzött lett a pszichológia, a szondizmus és a Szondi-teszt pedig tabuvá vált.
Szondi Lipót – magyar vonatkozásában – önkéntes száműzetésben élt Svájcban: miközben idegenben elismerték: híre az Egyesült Államokban is felfelé szárnyalt. Nem hívták haza, noha azt remélte: a háború után a magyar tudományos életben szerepet kap. Soha nem jött többé Magyarországra. Itthon azonban tanítványai, egykori munkatársai őrizték és a következő generációkra hagyományozták elméletét, és alkalmazták a zseniális Szondi-tesztet. Közöttük olyanok, mint: Benedek István, Illyésné Kozmuta Flóra, Mérei Ferenc, Kardos Lajos. Jómagam is, nem az egyetemen– mert ezt hivatalosan nem tehettük! –, hanem Noszlopy Lászlótól, Szondi egyik kiváló tanítványától, magánúton tanultam meg a teszt alkalmazását.
Szondi Lipót Svájcban, a tudományos életben jelentős karriert ért el, ám a sorselemző saját családjában nem tudta kivédeni a sötét sorscsapásokat, a tudattalanban rejlő tragédiát: Péter fia és Vera lánya, már felnőttként öngyilkosságot követett el. A nagy tudóst a szörnyű csapások nem törték meg, alkotó erejét megtartva, fáradhatatlanul dolgozott tovább. Életét a svájci Küssnachtban, 93 éves korában fejezte be. Itthon, halála után egy évvel később jelent meg– immár – anyanyelvén híres könyve, A Káin, a törvényszegő és Mózes, a törvényalkotó.