2006. 1. szám » Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története

Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története

Zsidó irodalom az USÁ-ban

Amerika messze van – mondták nagyapáink, amikor nekivágtak a hosszú, kalandos útnak, hogy nagyobb kenyeret keressenek maguknak és családjuknak a tengerentúlon.

Amerika közel van, mert azóta bennünk van. És ez nem (csak) az USA-hadseregek győzelmein, fegyvereik tűzerején, a kimeríthetetlen tartalékokon, s általában az életközeg, a civilszféra praktikus megszervezettségén múlott. Mert Amerika ott volt, van és lesz a boltokban, az autó-piacon, a filmben, a zenében, s természetesen a könyvespolcokon. Vagyis a szellemünkben, a gondolkodásunkban és az érzelmeinkben.

Most olyan könyv jelent meg, amely egyetlen fontos vonatkozásban biztosan segít pontos eligazodásunkban. Bollobás Enikő – akiről örömmel mondhatjuk: a Remény régi szerzője – közreadta vaskos (873 oldalas) könyvét, „Az amerikai irodalom története” c. művet, amely nemcsak hézagpótló tananyag, hanem átfogó esszé-folyam, lexikon, adattár, szellemi útvezető, igényes segítője érdeklődésünknek, s nem utolsó sorban kitűnő, élvezetes olvasmány.

Bollobás Enikő az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, az amerikai tanszék vezetője. Hosszú éveken át kutatta, aprólékosan jegyzetelte és fáradhatatlanul írta művet; könyvek sokaságát olvasta el, több ezer személyes ismeretséget kötött írókkal, tudósokkal, adatközlőkkel, míg igényes szorgalmát az Osiris Kiadó méltó módon koronázhatta meg: kezünkbe adta ezt az alighanem sokáig legfeljebb kiegészíthető, de meg aligha kerülhető monográfiáját.

Ha valaki tájékozódni óhajt Amerikáról, s egyáltalán tudni kívánja: mi Amerika, közlekedni szeretne térben, időben és abban a komplex kisugárzásban, amit az Egyesült Államok általában és akár egyedi értelemben különösen, sajátosan jelent, az mostantól nem kerülheti ki Bollobás könyvét. És annak egyik legfontosabb, legérdekesebb vonulatát, a zsidó irodalomról szóló nemcsak részt. Mert hiszen az amerikai széppróza és költészet millió és millió érzékletes szállal van átszőve zsidó vonatkozásokkal, lett légyen szó az amerikai mítosz(ok) megteremtéséről vagy az avantgárd, esetleg a képtelen kísérletezés jelenlétéről.

Részletünk kedvcsináló, s bár sok zsidó össze-függést érint, de megközelítőleg sem teljes panoráma legföljebb jelzi: mit, milyen terített asztalt kínál az érdeklődő számára Amerikáról. Rég ajánlottunk ilyen jó és értékes könyvet T. Olvasóinknak. (Osiris, 2005. 4980.–Ft) – A szerkesztő

A II. világháború utáni zsidó prózaírókkal kapcsolatban is joggal beszélhetünk zsidó-amerikai irodalmi reneszánszról, amely többek között olyan jeles szerzőket mondhat magáénak, mint Isaac Bashevis Singer, Saul Bellow, Bernard Malamud, Norman Mailer, Philip Poth, Joseph Heller, Arthur Miller, E. L. Doctorow, Stanley Elkin, Raymond Federman, Grace Paley, Elie Wiesel, Ronald Sukenick, Jonathan Baumbach, Cynthia Ozick, David Leavitt, Rebecca Goldstein, Marge Piercy, Erica Jong és Andrea Dworkin. Származásuk és irodalmi stílusuk szerint egyaránt a zsidó hagyományokhoz kötődnek, s valóban egy sokszínű, de mégis vitathatatlan kohéziójú irodalmi csoportosulást képeznek. A Nemzeti Könyvdíjat 1953-ban, 1964-ben és 1970-ben Saul Bellownak, 1958-ban Bernard Malamudnak, 1959-ben Philip Rothnak, 1974-ben Isaac Bashevis Singernek ítélik; majd Bellow 1976-ban, Singer 1978-ban az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje lesz, Elie Wiesel pedig a Béke Nobel-díjat nyeri el 1986-ban.

A háború utáni zsidó-amerikai irodalomra rányomja bélyegét a holokauszt minden rettenete: ahogyan vesztesége tudatában a zsidóság vigasztalhatatlan, a zsidó írók is letargikusak és befelé fordulók lesznek. Jellemző Philip Roth zseniális metaforája, amely szerint a holokauszt rákos daganatként hatalmasodik el a túlélőkön: a Zuckerman-trilógiában a Selma agyában növekvő tumor minden más szót és gondolatot kiszorít, mígnem pusztán egy erő marad, a holokauszt emlékezete (Emily Miller Budick). Roth már az első Zuckerman-regényben kritikusan ábrázolja a holokauszt-tudatot, amikor a The Gost Writerben (A szellem árnyékában, 1979 [1983]), feltámasztja a halott mártír, Anna Frank alakját, és újraírja a naplóját. A holokausztirodalom három csoportját szokás megkülönböztetni: A holokauszttal közvetlenül foglalkozó szerzőkét, a túlélők történetét feldolgozó – s a történelmi eseményeket visszapillantásszerűen bemutató – írásműveket, valamint a holokauszt emlékétől áthatott, de nem a holokauszt témájának szentelt alkotásokat. Az első csoportba olyan szerzők tartoznak, mint Elie Wiesel (Nigth [Éjszaka, 1960]), Jerzy Kosinski (The Painted Bird [A festett madár, 1965]), Susan Fromberg Schaeffer (Mother [Anya, 1970]), Leslie Epstein (King of the Jews [A zsidók királya, 1979]), valamiint Herman Wouk, Meyer Levin és Leon Uris. A második csoport jeles alkotásai közé tartozik Philip Roth Eli, the Fanatic (Eli, a fanatikus, 1959) című elbeszélése, Edward Wallant The Pawnbroker (A zálogos, 1961 [1969]), Bellow Mr. Sammler’s Planet (Mr. Sammler bolygója, 1970), Isaac Basevis Singer Enemies, A Love Story (Ellenségek, Szerelmi történet, 1966 [1992]), Cynthia Ozick The Cannibal Galaxy (Kannibálok gyülekezete, 1983) és The Messiah of Stockholm (A stockholmi messiás, 1985), Rebecca Goldstein Late Summer Passion of a Woman of Mind (A szellem asszonyának késő nyári szenvedélye, 1989), Louis Begley Wartime Lies (Hazudni az életért, 1991 [1995]), Lev Raphael Winter Eyes (Téli szemek, 1992), Aryeh Lev Stollman The Far Euphrates (A messzi Eufrátesz, 1997) című regénye. A harmadik csoportalkotásai között találjuk Bellow Dangling Man (A tengő-lengő ember, 1944), The Victim (Az áldozat, 1947), Seize the Day (Napjaid gyümölcse, 1956 [1980]), Bella Rosa connection (A Bella Rosa kapcsolat, 1989) és Ravelstein (Ravelstein, 1999) című regényeit, Malamud olyan népszerű műveit, mint A varázshordó számos elbeszélése, a The Assistant (A segéd, 1957 [1969]), The Fixer (A mesterember, 1966 [1970] és God’s Grace (Isteni kegyelem, 1982 [1984] című regényei, továbbá olyan, Magyarországon kevésbé ismert szerzők műveit, mint Rebecca Goldstein, Allegra Goodman, Melvin Bukiet, Lev Raphael, Nathan Englander vagy Thane Rosenbaum. Utóbbi szerzőtől származik a holokauszt ismert metaforája: Rosenbaum szerint a holokauszt örökre bevésődött traumája „másodlagos [dohány] füstként” (second hand smoke) éri és öli a holokauszt utáni nemzedékeket. Mint többen rámutattak, az emlékezés parancsa valójában csapdahelyzetet teremt: a zsidó-amerikai szerző vagy elfelejti a múltat – s akkor a zsidó komponens esik ki művészetéből –, vagy állandóan csak a múltra emlékezik – s akkor az amerikai komponens vész el (Emily Miller Budick).

A zsidó-amerikai irodalom egyik legfontosabb témája a zsidó identitás megőrzésének lehetősége a modern Amerikában. Számos regény szól az értékrendszerek ütközéséről, ami összeroppantja a két világ között őrlődő embert. Ezt a témát dolgozza föl többek között Bellow a Herzogban, Roth a Portnoy’s Complaintben (A Portnoy-kór,1969 [1991]) és a The Breastben (A mell, 1972), vagy E. L. Doctorow a The Book of Danielben (Dániel Könyve, 1971 [1990]). Más szerzőkkel szemben nem az amerikai zsidóság különös identitását hangsúlyozzák, hanem azt, hogy a zsidó-amerikai populáció semmiben sem különbözik általában az amerikaitól; a zsidóság „átlagos” amerikai voltát mutatja be két jelentős tézisregény: Arthur Miller Focusa (Gyújtópont, 1945) és Laura Hobson Gentleman’s Agreementje (Becsületbeli megegyezés, 1947). A zsidó szempontú Amerika-kép egyik fontos eleme a legamerikaibb sport, a baseball tematikai megjelenítése, ami két jelentős író – Malamud, The Natural (Az őstehetség, 1952 [1996]) és Roth, The Great American Novel (A nagy amerikai regény, 1973) – regényében is tetten érhető. A hatvanas években az etnikai sokféleséget hirdető mozgalmak nyomán az amerikai zsidóság csoportidentitása is megerősödik, és az asszimiláció domináns kulturális narratíváját felváltja a partikularizmus narratívája (Tresa Grauer).

A zsidó-amerikai irodalom fontos kérdése az amerikai zsidóság megjelenítésének módja. Elsősorban az önéletrajzok említhetőek ebben a vonatkozásban, köztük Ludwig Lewisohn, Anzia Yezierska, Mary Antin, Alfred Kazin, Meyer Levin, Leslie Fiedler, Norman Podhoretz, Herbert Gold, Irving Howe memoárjai, valamint Tova Reich, Rebecca Goldstein, Anne Roiphe, Nessa Rapoport, Pearl Abraham (aki 2002-ben Magyarországon is járt) és Allegra Goodman önéletrajzi regényei. A hetvenes évekről – amikorra az amerikai zsidóság beleolvad az amerikai identitás multikulturális szövetébe (Jule Chametzky) – megjelenik az az irodalom is, amely nem elsősorban reprezentációjában zsidó, tehát nem egyszerűen a zsidó életet jeleníti meg, hanem sajátosan zsidó szempontot ad hozzá az általános diszkurzushoz. Ebben az időszakban elsősorban már nem az antiszemitizmus fenyegetése folytán erősödik meg a zsidó identitás; egyrészt felgyorsul a kulturális-etnikai asszimiláció és a társadalmi integráció, másrészt – azok számára, akik a másságot választják – a multikultu-ralizmus, valamint a társadalom más rétegei és csoportjai között is elterjedt identitás-politika lehetőséget nyújt a sajátos zsidótudat – azaz judaizmus-, holokauszt-, etnikum-, illetve másságtudat – felvállalására. Zsidó gondolkodók olyan közös társadalmi és politikai kérdésekhez szólnak hozzá, mint a rasszizmus, a szexizmus, a multikulturalizmus vagy a szexualitás. Ma, amikor az amerikai zsidó értelmiségi és professzionális réteg már a „fehér” hatalmi struktúra része (ahogyan ezt a filozófus David Hollinger elegánsan kifejtette), sokak szerint a zsidó gondolkodó feladata az, hogy partikularitásán és a szegregáción túllépve felvállalja a diszkriminációban mintegy a zsidóság „helyére” lépő társadalmi csoportok sorskérdéseit: így például a nőkét, a feketékét, a hispánokét, a homoszexuálisokét, a hontalan menekültekét. Köztudott, hogy zsidó értelmiségiek mindig jelentős szerepet játszottak a nőmozgalomban, mivel mindkettőt természetes közegüknek érezték. Az olyan prominens gondolkodók, mint Hannah Arendt, Susan Sontag vagy Linda Kerber a zsidóságot a diszkrimináció metaforájaként fogják fel, s e „metaforikus zsidók” szószólóiként lépnek fel azok jogai védelmében. Ma talán ez a „metaforikusan zsidó” írás és gondolkodás határozza meg az écriture juive-et, s mintha az a szerző tűnne a „legzsidóbbnak”, aki a zsidóság által vallott humanista elveket nem zsidó kontextusban is érvényesíteni tudja.

Ez az elvi tágasság visszamenőleg is kissé átértékeli az irodalmat. A zsidó progresszív humanizmus normarendszere ugyanis nemcsak azt követeli meg a zsidó írótól és gondolkodótól, hogy kiálljon a zsidóság érdekében, hanem azt is, hogy ugyanezen elvek alapján másokért is felemelje a szavát. Az elmúlt évtizedekben Saul Bellow és Norman Mailer helyzete azért gyöngült meg a politikailag (is) elfogadott irodalmi kánonban, mert egyikük sem volt képes másokra is kiterjeszteni a zsidó humanizmus elveit. Bellowt tekintélyes szerzők „monokul-turalizmussal” és „rasszizmussal” vádolják az olyanféle, kulturális hegemóniát sejtető kijelentéseiért, mint „ha majd a zuluknak is lesz Tolsztojuk, mi is fogjuk olvasni” (Eve Kosofsky Sedgwick). Mailer bonyolultabb eset: ő azóta nem szalonképes, hogy 1969-ben Kate Millett klasszikussá vált könyvében leleplezte a Mailer-regények durva szexizmusát. Azóta a The Time of Her Time (Eljött az ő ideje) című elbeszélés szerzőjét az olyan férfiasságkultusz szószólójának tekintik, amely a szexualitást az erőszakkal azonosítja, s a szexuális aktust a háború egyik változataként fogja fel. A kommentárok leleplezik az „ön-antiszemitizmussal” párosuló, agresszíven macho szemléletet, mely szerint a szex hatalmi játék és egyúttal az etnikai politika allegóriája is. A feministák kezdeményezésére a szerzőt lényegében csak negatív példaként tanítják az egyetemeken, de nem mennek el a felolvasóestjeire, s komoly irodalomkritikát alig írnak róla – annak ellenére, hogy saját állítása szerint „igyekezett megváltozni”. Kritikusok rámutatnak, hogy a Jiddischkeit etikájának nem a nyers, spontán férfiasság, hanem a nemek közti szolidaritást, illetve a férfiak és a nők azonosságát sugalló menshlichkayt, azaz az énen túllépő, ideáloknak szentelt életre való képesség (Irving Howe) felel meg,ami sohasem mentes belső küzdelmektől. E menshlichkayt egyik legszebb ábrázolása jelenik meg Roth egyik korai novellájában, a zsidó körökből sokat támadott Defender of Faithben (A hit védelmezője, 1959), melyben a főhős, Nathan Marx úgy dönt, nem részesíti előnyben a zsidó katonát más amerikaiakkal szemben (Bonnie K. Lyons). A zsidó kulturális patriarchátus revíziójának más példáival is találkozhatunk: ilyen E. M. Broner nagy sikerű könyve, a The Telling (Az elmondás, 1992), amely valóságosan átírja a zsidó patriarchális hagyomány szent szövegeit. Így a Női Hagáda című fejezet sokat vitatott, de széderestéken egyre szélesebb körben használt szövege a zsidó húsvéti vacsora új, női szempontú forgatókönyvét adja.

Isaac Bashevis Singer (1904–1991) lengyel származású, jiddis nyelven író amerikai prózaíró. „Boldog vagyok, hogy zsidó írónak, jiddis írónak, amerikai írónak nevezhetem magam”, mondja, amikor 1974-ben átveszi a Nemzeti Könyvdíjat. 1978-as Nobel-díját amerikai és – mind ez ideig egyetlen – jiddis íróként kapja. A Varsó melletti Leocin városkában születik több-generációs ortodox rabbicsaládban. Ő is rabbinövendék, de bátyja példáját követve hamarosan írni kezd. Első könyve, A Sátán Gorajban, még Lengyelországban jelenik meg, majd később, 1955-ben angolul az Egyesült Államokban (Satan in Goray) [magyar fordítás: 1979]. Ugyanebben az évben bátyja unszolására áttlepül Amerikába, ahol egy jiddis nyelvű napilap, a Forward munkatársa lesz. Elbeszéléseket ír, köztük a később népszerűvé vált Gimpel the Foolt (A bolond Gimpel, jiddis: 1944), melyet Saul Bellow fordításában a Partisan Review közöl 1953-ban, megalapozva ezzel Singer hírét. A The Family Moskat (A Moskat család, angol: 1950) címen jelenik meg első angol nyelvű könyve, egy családregény. A lublini csodarabbi, Jasa Mazur történetét dolgozza föl a The Slave (A rabszolga, angol: 1962), az Enemies, A Love Story (Ellensége – Love Story, angol: 1972 [magyar fordítás: 1992]), a The Manor (Az uradalom, angol: 1967), a The Estate (A birtok, angol: 1969), a Shosha (A gettó lánya, angol: 1978 [magyar fordítás: 1993]) és más regények, valamint több száz elbeszélés következnek. Singer kötelességének tartja, hogy a közép- és kelet-európai diaszpórában élő zsidóságról írjon, hogy munkásságával is életben tartsa a jiddis nyelvet és megörökítse a könnyen feledésbe merülő történelmet…

Bernard Malamud (1914–1986) a zsidó sors egyetemességének ábrázolója: szerinte minden ember zsidó, még ha nem is tud róla. A tipikus Malamud-hős ezért az emberi szenvedés megtestesítője, a bármelyik emberrel behelyettesíthető „Akárki” (Everyman), akinek zsidó identitását éppen a szenvedés, a kiszolgáltatottság, a megalázottság történelmi tapasztalata adja. Zsidóságát elsősorban világi értelemben gyakorolja, elfogadva a „társadalmi judaizmust” mint világképet és erkölcsi normarendszert. Orosz bevándorló szülők gyermekeként Brooklynban születik; apjának vegyeskereskedése van a város keresztények lakta negyedében, ahol korán megismeri a nemkívántság, az idegenség érzését. A New York-i Városi Egyetem, majd a Columbia Egyetem hallgatója, később az Oregoni Állami Egyetem és a Bennington College oktatója.

Első regénye a The Natural (Az őstehetség, 1952 [1996]), melynek témája a baseballjátékos, Roy Hobbs felemelkedése és bukása, az újjászületés artúri legendájának kontextusába ágyazva. Minden bizonnyal a The Assistant (A segéd, 1957 [1969]) a legjobb regénye. Hőse Morris Bober, a keresztények lakta negyedben működő szatócsbolt tulajdonosa, örök vesztes és szenvedő. Bober egyszerre idézi a balkezes slemilnek a jiddis irodalomból vett, de már amerikanizált alakját és a keresztrefeszítést önként vállaló krisztusi példát, míg a boltot előbb kirabló, majd a bűnét levezeklő antihős, az olasz Frank Alpine Assisi Szent Ferencet idézi. Frank végül átveszi Bober boltját, áttér zsidó hitre, s a körülmetélést is vállalja, melyet kommentátorok a Helen mellett apa- és férjszerepet egyaránt felvállaló férfi szimbolikus kasztrációjaként értelmeznek (Ihab Hassan). A moralista Malamud a szenvedés megváltó erejéről szól, melyet a zsidó és a keresztény szellemiség találkozási pontjaként mutat be. Morris a jóság bolondja, aki azért tesz jót az emberekkel, mert hite és erkölcsi értékrendje azt parancsolja. A zsidó morálfilozófia követője, neve nem véletlenül rímel a nagy zsidó morálfilozófuséra, Martin Buberéra. A zsidó Bober ugyanakkor nem a keresztény Frankkel áll szemben, hanem az amerikai materialista szemlélettel, amely tisztességtelen versenyszellemet, gátlástalan sikervágyat vár el tőle. A fűszeres azonban az állandóságot képviseli a változó világgal szemben, s végül a szimbolikus Amerikától megcsalatva kell meghalnia. Bober léthelyzetét elsősorban a múlt determinálja, amit a házaktól és a keresztények lakta környezettől szűkre zárt drámai helyszín – a stetl, illetve a gettó, valamint az eltemetettség érzetét keltő szatócsbolt – hivatott megjeleníteni. Ugyanakkor irreleváns az idő és a hely, a történések bármikor és bárhol elképzelhetők, hiszen valójában időtlenségbe emelkedő példázattal van dolgunk. Kritikusok kamaradarabnak nevezik ezt a lényegében kétszemélyes írásművet, melyet szerzője a prózavers feszességével írt meg (Morris Dickstein).

Számos novelláskötete közül kiemelkedik a The Magic Barrel (A varázshordó, 1958 [1966]) melynek címadó darabja a T’shuva, azaz a sorsváltozás klasszikus megjelenítése: a rabbinövendék Leo Finkle a házasságközvetítő Salzman rossz útra tévedt lányának képétől megigézve csakis őt kívánja feleségéül; e döntésében saját testi vágyának felismerése és vállalása, valamint az elzüllött nő megmentésének kísérlete egyaránt szerepet játszik. A kötet egyik legszebb novellája a The Lady of the Lake (A tó tündére [1967]), amelyben a főszereplő Levin nevet változtat és Európába utazik abban a reményben, hogy ott majd megválhat zsidóságától. Beleszeret a gyönyörű Isabellába, aki előtt letagadja zsidóságát, mire a lány – akiről végül kiderül, hogy megjárta Buchenwaldot – kikosarazza. „Nem lehetek a felesége. Mi zsidók vagyunk. Számomra nagyon fontos a múltam. Én tiszteletben tartom azt, ami miatt szenvedtem.” (Balassa Klára ford.) A Pictures of Fidelman (Fidelman képei, 1958) című kötet hat, egymáshoz lazán kapcsolódó darabból áll, s Arthur Fidelman olaszországi utazásának pikareszk krónikáját adja. Idiots First (Elsők az idióták, 1961 [1965])című elbeszélése a család központi szerepét hivatott igazolni. Az öreg Mendel tudja, hogy közel a halál, s utolsó feladataként még vonatra kell ültetnie félkegyelmű fiát, hogy kaliforniai nagybátyjához küldje. A jegykezelő alakjában megjelenő halál angyala azonban nem akarja beengedni a fiút a peronra, mondván, hogy már lekéste az indulás idejét, s „a törvény az törvény”. A két férfi dulakodni kezd, a Mendel rádöbben: a halál angyala is fél.