2006. 1. szám » Büki Gyula: Levelek, három korszakból

Büki Gyula: Levelek, három korszakból

Elérkezett annak ideje, hogy kifestessük a lakást. Az ember ilyenkor bútorokat tologat ide-oda, könyvespolcokat rak át, és próbál egy kicsivel több helyet nyerni. És reméli, hogy közben sok felesleges tárgytól megszabadul. Akadt az otthonunkban egy kopott fíberbőrönd, amely emlékeim szerint minden régi költözésünk során vándorolt, előbb a szüleimmel; később én vigyáztam rá.

A régi bőrönd elfeledett tárgyakat rejtett. Apu életének számos dokumentumát: leveleket, iratokat, munkaszolgálatos korszakának dokumentumait.

A levelezőlapok olvasása megrázó élményemmé lett. Csaknem mindegyik így
kezdődött: „Édes Anyukám (nekem Nagymama) és Gizikém (nekem Anyu)! ” Apunak akkor még csak majdani, azután következő élete „bearanyozója”.

Apu szinte valamennyi írásában elnézést kért, hogy gondot okoz mindenkinek a kért érkező és az elküldött csomagokkal. (Vissza a felesleges holmikat küldte, melyeket nem tarthatott magánál a „hordozható ruhásszekrény” csekély mérete és súlya miatt.)

A levelek az idő múlásával egyre kurtábbak lettek, és mivel a „királyi” sablon-levél előnyomott volt, ezért szövegükben nem adódott tér túl sok változatosságra, de mint későbbi elbeszéléséből kiderült, ez nem volt véletlen. A Magyar Királyi Honvédség által elrendelt titoktartás volt a kurta levelek nyitja.

Tábori postai levelezőlap, ellenőrizve ovális pecséttel, kézzel beírva az aláírás, a dátum és aztán a többnyelvű felirat körbe, hogy „Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni”. A kaptafa szöveg tartalma: „Egészséges vagyok, és jól érzem magam”. És persze látom Apám tintaceruzával szinte észrevehetetlenül odabiggyesztett nevét: „Laci”.

Számomra fura kéréseket is tartalmazott a levelezés, így: „Anyuka, küldjetek meleg holmit, kesztyűt, bakancsot.”

Olvastam én a boldogult K. und K. időkből különböző üdülőhelyekről (Marienbad) küldött üdvözlő lapokat s leveleket, melyek gazdag érzésekkel íródtak, s persze szeretettel is, s mellesleg milyen csodás idő van, és milyen jó a fürdőkúra, s milyen kiváló férfiú a fürdő szeretett doktora.

Hasonlóság, azonosság a levelezőlapok és e postai tudósítások között nem volt. Sem a tartalomban, sem a közlések hosszában.

A fíberbőröndbe Anyu gondosan becsomagolta az általam az „átkos korszak” úttörőtáboraiból írt leveleimet is, melyek mostani olvasata megrázott. Ezek a levelek is rövidek voltak, de inkább lustaságomat tükrözték. Nem kötelezett rá senki, hogy csak ennyit írjak. Viszont a kérések tartalma kicsit megváltozott Apuéhoz képest.

Szeretett szüleimtől leginkább gyorsan elköltött zsebpénzem pótlását kértem személyes látogatásukkal egybekötve. Méghozzá postafordultával, sürgősséggel.

Érdekes módon, a most már felnőtt kislányom hasonló korszakából írott levelei is itt kaptak helyet. És a tartalmuk is meglepően azonos volt. Ugyanarra kérték, szólították fel a szülőket, mint azt én is tettem.

Szegény Apu is, biztos, szívesebben írt volna hasonló hangvételű lapokat Nagymamának, mint fiacskája vagy unokája az úttörőtáborból, a nyaralásból.

Mert 1943 májusa után már nemigen érkeztek levelek haza, csak hébe-hóba, illetve kizárólag áttételesen, mert apám századát kivitték a frontra, ahol is a „magyar királyi lapátos elit alakulat” elfoglalta sündisznó állását! De híradás – semmi. Egészen addig, amíg egy ismeretlen sorstárs „lapátos” orvos felesége nem írt Nagymamának:

„Férjem, aki kint van Oroszországban mint orvos egy szerb munkásszázadnál, június 11. kelettel a következő lapot írta: »Jól vagyunk, egészség rendben. Sok üdvözletet küldünk, kérünk sok levelet, benne cigarettát és cukorkát, mert a postát rendesen megkapjuk.« A lapot többek között az Ön László fia is aláírta. Örülök, hogy ezt a jó hírt én közölhetem Önnel.”

A levél többi részében tanácsokat adott, hogyan kell a levélben elküldeni a cigarettát és a csomagolt cukorkát.

A bőröndben talált leveleket olvasva, felidéztem családi emlékképeimet 10-12 éves koromból. Eszembe jutott, hogy amikor szüleimhez vendégségbe jöttek a rokonok, a barátok, és elkezdtek csöndesen beszélgetni, én nagyon odafigyeltem minden szóra. Kíváncsian hallgattam történeteiket, hiszen a társaságunk jóformán minden tagja végigélte a háború megpróbáltatásait, vagy munkaszolgálatosként, vagy deportálva, esetleg bujkálva.

Az akkor hallott beszélgetésekből felidéződtek bennem az általuk átélt korszak
történetei. Most az elolvasott levelek hatására megpróbáltam átélni szenvedéseiket. Mintha hallanám Apu hangját: „Emlékszel, Jancsikám: zsákokból varrtunk az ukrán parasztoknak ruhát, és kaptunk érte krumplit”. (Apu szűcs, Jancsi szabó volt.)

Valószínű, ezek a beszélgetések beleégették a következő nemzedék lelkébe, fejébe és szívébe az ő generációjuk történtét.