Kezdőlap » Remény » 2006. 1. szám » Deutsch Gábor: Két főrabbi a Dob utcából

Deutsch Gábor: Két főrabbi a Dob utcából

Scheiber Sándor professzor – nyugodjon – egyszer halkan megjegyezte, a Rabbiképzőt akár főrabbi képzőnek is lehetne nevezni… Nem volt ebben semmi bántó, hiszen az intézet főrabbik hosszú sorának adott tudást, amely aztán a cím elnyeréséhez vezetett.

Az ortodoxok már ennél óvatosabbak voltak. Bár Schück Jenő írásából tudjuk, hogy az ortodox budapesti hitközség első rabbija a pozsonyi Szuszmann családból származó Chájim Szófer viselte ezt a címet. Az őt követő rabbizsenit, Koppel Reichet ugyancsak így tarthatták számon, de 1929-ben bekövetkezett halála után 36 évig székét nem töltötték be. Hivatkozva arra, hogy a vilnai Gáon halála után vagy 150 évig senkit nem részesítettek e megtiszteltetésben: érzékelve az űrt, amit a tudós maga után hagyott.

Mondhatnánk, hogy a két hitközség között felfogásbeli különbség tapasztalható. A kongresszusiaknál a főrabbi cím a tudományos ranglétra fokozatát jelenti, az ortodoxoknál ez a tisztség betöltését, a feladat ellátását jelentette. Természetesen az ortodoxoknál az élet ment tovább, a cím nélkül a feladatot azért ellátták, ha nem is úgy, mint a nagy előd idején. A kormánykerék ugyanis Reich főrabbi vejének, az ugyancsak pozsonyi Szuszmann családból szár-mazó, előző állomásáról „Csúzer” rávnak nevezett jeles férfiú kezébe került. Lett volna jelölt akár Koppel Reich fia személyében is, sőt a későbbiek során többen is alkalmasnak tűnhettek föl, mert egész kis névsort lehetne felsorolni a városok és a falvak nagyjai közül, de a vezetők mégsem éltek ezzel a lehetőséggel. Sőt! A felsőházi tagságot is jelentő posztot nem is a két évvel azelőtti választás személyeivel töltötték be, vagyis a kisvárdai Mose Rosenbaummal, vagy a debreceni nagy Cádikkal, Slomó Strasszerrel töltötték be, bár elismerték, ők is alkalmasak lettek volna a tisztségre, hanem az ortodoxia elnökét, a vallási felkészültséggel bíró, hét nyelven beszélő, világi beosztású Frankel Adolfot bízták meg. Ezzel is jelezték, hogy rabbi nem érheti el azt a magasságot, amelyre Koppel Reich eljutott.

Annál nagyobb volt a meglepetés és az ámulat, hogy 1965-ben a Dombrádon született, Tyukodon, Sámsonban, Böszörményben, majd Debrecenben sajhetként, később dájánként szolgálatot teljesítő Mojse Weiszt nevezték ki főrabbinak. Volt, aki a fejéhez is kapott. Lehet, hogy sok rangos számításba jöhető rabbi megfordult a sírjában? A válasz: valószínűleg nem! De mielőtt megindokolnánk, vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelentett a magyarországi zsidóságnak Koppel Reich működése, valamint megérdemelte-e a nagy címet 36 évvel később Mojse Weisz.

Jákob Koppel Reich 1838-ban született Verbón. Apja, sőt nagyapja is ott volt rabbi. 1860-ban már szmichával bírt. Aztán Szobotisztbe került. 12 évvel később Verbó hívta apja, Ezékiel Reich helyére. 1890-ben több jelölt közül a budapesti ortodox hitközség őt választotta lelki pásztorának. A hitközség érezte a felelősség súlyát. Ugyanis vidéken szépen terjeszkedett, szerveződött az ortodoxia, a közösségek száma meghaladta a kongresszusiakét, jóllehet a fővárosban nem mutatkozott lelkesedés e területen. Chájim Szófer, az előd, az emlékezetes kongresszuson, amely végzetes szakadást hozott, az egyik legradikálisabb hangadónak tűnt föl. Merevsége az iskolaügyben és a többi irányzatokkal szemben, elbizonytalanította – megkockáztatom, elidegenítette – a polgárosodó zsidókat. Az elemi iskolát még elfogadta, ám jobbnak látta volna, ha állami iskolában történik a világi oktatás. A tiszaeszlári per kapcsán azonban nehéz helyzetük lett a zsidó gyerekeknek az állami iskolák tetemes részében. Így beleegyeztek az elemi népiskolák létesítésébe. Polgáriról, gimnáziumról, ég bocsá’ egyetemről hallani sem akartak ortodox berkekben.

Kopper megjelenése változást jelentett. Már úgy tervezte a Dob utca 35-ben létesítendő iskolát, a Tajrász Emeszt, hogy az polgári iskolai végzettséget is nyújtson. Akik jesívában akartak továbbtanulni, azok számára délelőtt oktatták a vallási ismereteket és délután a világit. De számukra a polgári magániskolaként működött, így a gyerekeknek évente, hatósági személy előtt, vizsgát kellett tenniük. Aki polgári kenyérkeresetben képzelte a jövőjét, délelőtt járt világi oktatásra, délután a Tajrászba. Ők az év végén külön hatósági vizsga nélkül kapták meg a bizonyítványukat. Ha akartak, különbözeti vizsgával akár gimnáziumban is folytathatták tanulmányukat. Koppel Reich „Hizoháru” néven szegény gyermekek tanulását segítő alapítványt kezdeményezett. Gondoskodott a felnőttek Sász oktatásáról. Aggok házát és kórház létesítését szorgalmazta. Az 1868-as kongresszuson a konzervatívhoz csatlakozott, de megértő és békeszerető egyéniségével nagy hitközséget hozott létre Budapesten.

Tevékenysége túlnőtt a főváros határán, és az ortodoxia meghatározó egyéniségévé vált. Nem véletlenül választották majd’ 90 évesen a felsőház (legidősebb) tagjának. Bemutatkozó beszédét magyarul mondta el, akkor már egész jól beszélte a nyelvet. A legenda szerint a század elején Ferenc Józsefet kellett fogadnia, a magyar szöveget elétették, de nehezen boldogult vele. Ferenc József kedvesen a fülébe súgta: a mi korunkban ezt megtanulni már nem megy könnyen… A Bikur Cholim beteggyámolító egyletet nem ő alapította, hanem Wolf Szuszmann, a Vasvári Pál utcai Sász Chevra zsinagóga és tanház első rabbija. Az orto-doxia néhány év után támogatta, sőt javaslatára át is vette az intézményt. Ha már szót ejtettünk Wolf Szuszmannról, mondjuk el: a legjámborabb emberek szegődtek szolgálatába, de tan- és imaházuk nem csatlakozott egyik hitközséghez sem, mert nem helyeselték a zsidóság megosztását. Status quonak nevezték magukat. Kötáv Szófertől, Hászám Szófer fiától, mesterétől megkérdezte egyszer Wolf Szuszman, hogy maradjon-e a Vasváriban, vagy továbbálljon. A pozsonyi bölcs fia a maradásra buzdította, hogy jesívát végzett rabbi vezesse a tan- és imaházat. Ennek ellenére mindkét oldalról olyan erős támadásnak lett kitéve, hogy végül visszavonult Pozsonyba, s nem vállalt máshol papi tisztet.

Távozása után sem csitultak a hullámok, csak amikor Koppel Reich Wolf Szuszmann fiához, a „Csúzer” rávhoz adta a lányát. Akkor megenyhültek az irányába. Ez olyan demonstratív cselekedetnek számított, amely elnémította a hangoskodókat. Azt mondják – ilyen híreket az Egyenlőség, a korabeli zsidó sajtó kiszivárogtatott –, hogy szerette volna elismerni a vallásos cionista szervezetet, a Mizráchit is, de az akkori politikai hangulatban még a cionistákhoz nem tartozó hitbuzgó Agudát sem tudta támogatni. Veje viszont, a fiatalok Pirché Aguda mozgalom elődjének, a Tiferet Bachurim legényegyletnek alapítója, állandó szónoka volt. E kitűnő férfiú fia a háború után az Aguda magyarországi szervezetének létrehozásában meghatározó szerepet vállalt.

Koppel Reichet kitűnő humorú, nagyszerű szónoknak ismerték. Szeretetreméltó egyéniségét minden vallási irányzat képviselője tisztelte, becsülte, sőt elmondhatjuk, vallásra való tekintet nélkül nagy tekintély övezte.

A kákán is csomót keresők irodalmi munkásságát hiányolják. A könyveket legtöbbször az utókor adja ki. Például a rabbi fia vagy unokája. A nagyapa gazdag munkásságának egy részét fia, Ezékiel Reich kiadatta, de munkásságának jelentős hányada hosszú ideig, talán mindmáig a fiókban maradt. Koppel Reich beszédeinek és gondolatainak javát veje beleépítette műveibe, egyébként ő apja – Wolf Sussmann – írását is kinyomtatta. Mondandójából sokat közölt az akkori Múlt és Jövő. Szerény javadalmazásából is jelentős összeget fordított a rászoruló bóherek támgoatására, s amikor a pénz elfogyott, a Cödokó perselyből vett kölcsön, amelyet regisztrált, és pontosan visszafizetett. Kérdezték tőle, miért ezt az utat választja, azt felelte, ha személyektől kérnék kölcsön, megsértődnének, akikhez nem fordulok. Inkább választom a perselyt, így nem lesz harag.

Másik fiával, Mose Reichhel levelezéssel halahisztikus vitákat folytatott. Fiatal korában, a szobotiszti, illetve verbói években Ködosimokat (kommentárokat) írt a Szentíráshoz. Leszármazottai gondolkodnak is ezek közzétételén, de mivel a felmenők nem szorgalmazták, vívódnak, hogy megtehetik-e?

Koppel Reich halála annak idején nagy megdöbbenést és részvétet keltett. A gyászmenet a Klauzál téren gyülekezett, az emberek megtöltötték a teret. Sírját körülállták mindazok, akik számítottak a zsidó világban. Nyugodtan mondhatjuk, azok is, akik a magyar közéletben jelentőséggel bírtak. Szép szavak hangoztak el:

– „Fiatal korában bölcs volt, mint egy aggastyán, öregségére, ha Jiszróél ügyeiről volt szó, fiatalos lendülettel ifjúvá vált.”

– „Pásztorok jajgatása hallatszott, mert elpusztult ékességük.”

Feladatát veje, a „Csúzer” ráv, Szuszmann Viktor elvállalta, de a főrabbi címet nem fogadta el. E hagyományt sok-sok méltó férfiú követte, 36 éven át. Jogosan merül fel a kérdés, miért szakadt meg a hosszú évek hagyománya 1965-ben?

Nagyot változott a világ. Elszabadult a gyűlölet, a vészkorszakban igen sokan pusztultak el, legtöbben vidéken. Az ortodoxia színe-java. Számos nagytudású rabbi is követte nyáját a megsemmisítő táborokba. Akik hazajöttek, tapasztalták, hogy „minjen” sem maradt virágzó közösségükből. A maradék tagjai vagy a városokba tömörültek, vagy messzire mentek, Izraelbe, Amerikába, a világ négy sarkára. 1956 őszén a bizonytalan helyzetben megint csak a vidékiek, de persze fővárosból is sokan a vallás megtartását féltve, vándorbotot ragadtak. Természetesen akadtak, akik maradtak, mert úgy érezték: kapitány, kormányos, de még fedélzetmester is csak utolsónak hagyhatja el szolgálati helyét. Vagy más példát mondva, mi lesz a nyájjal, ha hűtlenek lesznek a pásztorok? Vannak helyzetek, amikor a maradáshoz kell a nagyobb bátorság, mint az ismeretlenbe távozáshoz.

És Weisz Márton – Mojse – maradt az őrhelyén. Életútját tekintve oka lett volna messze futni, vissza se nézni.

1904-ben született. Pápán jesívát végzett, Jecheszkija Jakov Grünwaldnál oklevelet, szmichát is kapott, de sajhetnak helyezkedett el, a mohél felelős mesterségét is megtanulva. Igen higiénikusan művelte hivatását. Szép hangja volt, csodálatosan recitálta a Szentírást. Vagy ahogy mondjuk: kiválóan leinolt. De mindig képezte magát, először csak baromfit vágott, később négylábú állatot is. Talmudi ismeretéről legendákat meséltek. Egy mindnyájunk által ismert főrabbi tanúja volt, amikor a Talmud egyik oldalán tűvel átszúrtak egy betűt (tudjuk, a Talmud oldalai meghatározottak), és ő megmondta a következő oldalakon melyik betűt érte a tű hegye. Szolgált, ezt a kifejezést használta Tyukodon, Sámsonban, Böszörményben (a háború után 1947-től 1949-ig), majd Debrecenben. Az utóbbi helyen mint sajhet-mohél és rabbi helyettesi – dáján –, tisztséget is betöltött.

A munkaszolgálatra annak idején Sámsonban vonult be. Levágták a szakállát, amit annyira szégyellt, hogy bekötötte kendővel az arcát, mintha a foga fájna. Felesége és nyolc gyermeke esett áldozatul a vészkorszaknak. Felesége, született Weisz Ilona, 33 évet élt. Sárika 11-et, Frigyes 10-et, Jenő 8-at, Dezső 7-et, Ignác 6-ot, Judit 4-et, Magda 2-őt. A nyolcadik még anyakönyvezve sem volt, közvetlenül a szülés után vitték el. (Az adatokat Halmos Sándor Emlékezz meg c. könyvéből vettük.)

És Mojse Weisz ezek után is maradt. Feladatot kért, mert szerinte ez az ember kötelessége. Különösen, ha szent szolgálatot teljesít. És maradt 56 után is. Nem tudta, mi következik. Talán majd üldözik a vallást, és csak titkon lehet imádkozni, mint Spanyolországban, ahol a péntek esti gyertyát az asztal alatt gyújtották meg, és földig érő terítővel rejtették el a fényt, hogy senki meg ne lássa.

Nem ilyen fokon, de azért konspiráció volt szükséges ahhoz, hogy valaki a valláshoz ragaszkodjék. Weisz Mártont Budapestre hívták. Igyekezett a Bész Dint újra felállítani, mert az az értékes közösség szétzilálódott. Elvállalta a Ros Bész Din feladatát. Akadt még Pesten és vidéken néhány ortodox rabbi, akikre számíthatott. Schück Jenő Miskolcon élt, de betegsége miatt egyre többet tartózkodott a fővárosban, később szertartásvezető is lett a hitközségnél. Két idős, de tanult rabbi munkájára biztosan támaszkodhatott. Tisztelettel írjuk le nevüket: Groszberg Jenőre és Berger Jakabra. Előbbi az Akácfa utcai, utóbbi a Király utcai Polische (lengyel) sül szellemi vezetői voltak. A sajhet kérdést is meg kellett oldani, mert Friedmann és Lazarovics metszők a távozás gondolatával foglalkoztak. Két vallásos és szimpatikus egyéniséget tanítottak be a fontos mesterségre. Weis Ignácot és Kraus Majert.

Az ötvenes évek végén Paskusz Mór elnöksége idején jesívát szerveztek a Dob utca 35-ben. Mojse Weisz agilitását az iskola egykori hallgatói kiemelték. Benedikt Sándor és egy ideig Moskovits Bernát és még egy sor kiváló ember igyekezett a tudását a fiataloknak átadni.

Mojse Weisz módfelett ügyelt a kásrutra. Verpeléten minden évben szüreteltek és kóser bort palackoztak. De kóser hús is rendelkezésre állt, minden probléma ellenére. Az ő hehserjében senki nem kételkedett. Válási iratát vagy más döntvényét mindenki elfogadta, rendkívüli lelkiismeretességére tekintettel. Emlékszem, egy szellemileg beteg asszony és férjének az esetére. Az asszonyt intézetben kezelték, a gyerekre tekintettel a férj nősülni akart. Válólevelet ilyenkor nem lehet adni. De házassági engedélyt igen, 100 rabbi aláírása esetén. Évekig tartott az ügy, mert a legnagyobb pszichiáter szakmai tekintély bevonását, véleményét igényelte, mielőtt az Amerikában élő Szigeti rufnak megküldte a helyi Bész Din véleményét, hogy külföldön megtörténhessen a szükséges számú aláírások gyűjtése. E tekintetben az ő véleménye volt a döntő. Felkészültségét és precizitását látva a vasfüggönyön belül ő volt a hatvanas-hetvenes évek legnagyobb vallási tekintélye. Szigorúan betartotta és betartatta az előírásokat, ugyanakkor lelket igyekezett önteni az emberekbe. Tudta, hogy sokuknak szombaton is kell dolgozni. Egy briszen megkérdezte az apát, vallásosnak tartja-e magát. A megkérdezett legyintett: voltam. A mai körülmények között lehetetlen a követelményeknek megfelelni. Mojse Weisz miután megtette kötelességét, mint mohel, utána tüzes beszédet intézett a jelenlévőkhöz. „Ki tiltja meg, hogy hajnalban imaszíjat öltsünk? Ki ellenőrzi, hogy milyen ételt fogyasztunk? Aki szombaton dolgozik, mert mást nem tehet, annak is tisztában kell lenni a nap jelentőségével. Aki munkáját végzi, nem vétkezik. Aki mellette rágyújt egy cigarettára, az igen. Ha kilép az üzemből, az első gondolata legyen, hogy sábesz van. Most már rajta a felelősség mindenért, amit tesz.”

Megértő volt, de szigorúan következetes. Az irigységet nem ismerte. A sajhetséget addig művelte, míg megfelelő helyetteseket nem talált. Akkor letette a kést. A briszt addig végezte, amíg egy fiatal, Londonban tanult jelentkezőre nyugodtan rábízhatta a feladatot.

Irodalmi munkásságot rajta számon kérni – a politikai klímára tekintettel – képtelenség. Amikor elszabadult a fasizmus, majd a háború utáni ateizmusban ilyesmire gondolni sem lehetett. Kiterjedt levelezéséről hallottunk, talán egyszer ezeket összegyűjti valaki. Egy kicsiny írására emlékszem, az Új Életben jelent meg a hatvanas években. A Jom Kipuri prófétai szakasz említést tesz egy agnom nevű növényről, amelynek törzsét nincs az a vihar, amely kidönteni tudná. De a virágját a legkisebb szellő is lerázza. Nos, szellő rázta Mojse Weisz fejét eleget. De bár feleségét, nyolc szép gyermekét, barátait, közösségének nagy részét elpusztították, őt megalázták, szakállát levágták, szembe kellett néznie mindenféle izmusokkal, amikor nem volt szabad megkérdezni, hogy mi újság, mert az volt a jó, ha nem volt újság, a reá törő kegyetlen viharok azonban a gerincét, a hitét soha meg nem ingatták. Szolgálatát teljesítette. Balatonfüreden, a hitközségi üdülőben, kettős látás zavarta meg imádkozását. Kór-házba szállították, 1982 őszén ment el körünkből. Talán nem kell bizonyítani, hogy a főrabbi titulust megérdemelte, amelynek annál nagyobb az értéke, hogy bár kiválóságokban nem szűkölködtünk, a posztot 36 évig nem töltötték be.

Koppel Reich munkásságának oly nagy volt a hozama, hogy rendkívüli időkben a vallás feltételeit garantáló személy kellett ahhoz a címhez, amelyet egykor ő viselt.

Befejezésül lehet-e szebb feladat, mint szellemi kavicsot elhelyezni a két óriás sírjára?