2006. 1. szám » Fekete Ágnes: Éjszakai utazás

Fekete Ágnes: Éjszakai utazás

Tizenötéves se volt, amikor 1944. március 19-én megszállták az országot a hitleri csapatok. A hír Pesten érte, nagynénikéjénél vendégeskedett. „Sürgősen haza kell jutnom Karcagra” – gondolta kétségbeesetten. „Ilyen időkben legyen együtt a család”, jutottak eszébe apja gondterhelt szavai. Lenke néni könyörgött, de máris nyitotta a bőröndöt. A Péterffy Sándor utcai bérház folyosójáról a szomszédok izgatott hangja szűrődött be. „Mindenütt németek igazoltatják az embereket, a zsidókat azonnal össze is szedik!” Az agilis Lenke néni ráparancsolt férjére, nehogy elhagyja a házat, majd ő kikíséri Jucikát a Nyugatiba; gyereket és asszonyt, párban, kevesebb veszély fenyeget – vélekedett.

Együtt fogták a nehéz koffert, úgy mentek a pályaudvarra. A karcagi vonatnál német katonák igazoltattak. Lenke néni jól beszélte a nyelvüket, így értette: csak az mehet tovább, aki el is utazik. A kislány mehetett, őt viszont felszólították, hagyja el a pályaudvart. Azonban Lenke néni nem engedett. „Ezt a gyereket rám bízták, nekem kell felültetnem a vonatra!” Hiába próbálták eltaszigálni. Nem engedve el Jucika kezét, csak beszélt és beszélt, a kislány pedig remegett. A két német végül rábólintott az asszony lamentálására: „Na jól van, menjen föl a kupéba”. Egy kotlós gondosságával adta át unokahúgát az ott utazni készülő, vadidegen házaspárnak. „Az öcsém nem éli túl, ha ennek a lánynak baja esik, kérem, nagyon vigyázzanak rá, ne hagyja el a kupét, csak a leszálláskor Karcagon, s az ablak közelébe se engedjék, üljön itt, ha lehet, csöndben” – búcsúzkodott. Jucika szót is fogadott (mint általában a felnőtteknek), maradt a helyén, a vonat monoton kattogására el-elbóbiskolva.

Egyszer csak mindenünnen zavart nyugtalanságot észlelt. „Mi történhetett, miért állunk itt a szolnoki állomáson ennyit; már régen tovább kellett volna indulnunk.” Hirtelen éles hang hallatszik: „Felrobbantották Szolnoknál a Tisza-hidat, nem tudunk továbbmenni, vissza kell fordulni!” Az emberek kétségbeesése, rémülete átragad a kislányra. „Miként jutok haza, mi lesz velem egyedül?” Lépne az ablakhoz, de útitársai – emlékezve a nagynéni intelmeire – visszatartják: „maradj szépen a helyeden!” Pedig ha kinézne, talán hallaná a karcagi mentős szomszédjukat, aki a töltésen ide-oda kajtatva őt szólongatja. Szülei, értesülve a vasúti híd felrobbantásáról, s arról, hogy a gyaloghídon csak a mentőkocsit engedik át, rohantak ehhez a szomszédhoz (busás nyomatékkal spékelve meg könyörgésüket), ugyan menjen már el a kislányért, keresse meg az ott veszteglő vonaton, s hozza haza. Ám szegény ember hiába szaladt fel s alá a pesti vonat mellett, „Jucika, Jucika!“- kiáltozva, a gyereket nem lelte. A vastömeg meg elpöfögött visszafelé. De addigra már késő este lett, reménytelenség nehezedett a tájra, s Jucika végig se meri gondolni, érkezéskor miként boldogul majd nehéz csomagjával az éjszakai pesti pályaudvaron.

Leszállni még segít neki a kedves házaspár, de aztán felülkerekedett bennük a maguk gondja, a kudarcot vallott utazás keserve. Feledve a gyereket elindultak. A kislány először csak állt dermedten az egyre néptelenedő rámpán. „El kell jutnom Lenke nénihez” – gondolta rémülten, s húzta-vonta a nagy bőröndöt, a könnye is kicsordul. Az éjszaka csendjében minden hang felerősödik, egy kapu dörrenve csapódik, férfiléptek közelednek. A csitriszív fülsiketítően zakatol. A baljós sötétségből előtoppanó valaki álmélkodva nézi a félelemtől reszkető vékony kamaszlányt, ahogy az lökődi az erejét jócskán meghaladó bőröndöt. Odahajol, kiveszi a kezéből. „Mit keres egy ilyen kislány ilyenkor az utcán?” – kérdi kedvesen, és hallva a gyerek történetét, elindul vele a Péterffy Sándor utca irányába. „Hazakísérlek, nehogy még bajod essék!” – szól és Jucika mély megkönnyebbüléssel bandukol a férfi oldalán, aki még azt is megvárja a kapuban, hogy az éjnek idején felcsöngetett Lenke néni ijedten megjelenjen a hálóingére felrántott kabátban, hogy aztán megnyugodva ölelje át unokahúgát. Magára ölt hamarjában valamit, s indul tüstént a Keletibe, hogy működő telefont találjon. Megnyugtatni az aggódó szülőket: a kislány, rendben, újra a nénikéjénél van. Anyuka, apuka hallva a jó hírt, egymás kezéből kapkodják a telefont, s reménykednek: gyermekük hazakerül rövidesen.

S a megoldás pár nap múlva meg is érkezik egy sokszoknyás parasztasszony személyében, aki saját hasonló korú lányának a papírjaival fogja (jó pénzért) elvinni Karcagra. Jucikát körbe veszik a rokonok, mindenki igyekszik, hogy arcocskája ne üssön el az igazolványbeli képtől. Nagykendőbe bugyolálják a szép sűrű göndör hajat, alaposan behúzva azt homlokába, hogy jól takarja az árulkodóan mandulavágású zöld szempárt, mielőtt gazdája újra nekivágna ennek az odisszeának. Az út során többször igazoltatják őket, hol magyarok, hol németek, mindannyiszor görcsbe rándul a mentő és a menekülő gyomra, s torkában dobog a rémült szíve. Aztán mégiscsak begördül a vonat a karcagi állomásra. Apuka, anyuka ott állnak és sírnak-nevetnek, amikor parasztlánnyá maszkírozott lányuk lekászálódik a lépcsőkön. Összekapaszkodik szüleivel, és úgy érzi, többé kivédhetetlenül már nem eshet nagy baja, hiszen együtt van az övéivel.

Pedig mindössze pár nap a sárga csillagig. A tulajdonképpeni veszedelemig. Mert a bajok igazán akkor kezdődnek, másfajta, távoli vagonutazásokkal…